Az utca teljesen kihalt. Már minden épeszű, normális ember nyugovóra tért, hogy aztán majd reggel újult erővel indulhassanak dolgozni...Na álljon meg a menet. Ez a szöveg tisztára olyan, mint egy rosszul sikerült krimi előszava. Huu, látszik, hogy mostanában túl sokat olvastam.
A járdán sétálva, egyszer csak meghallok valami nyikorgást jobb kéz felől. Tudom, tudom, ilyenkor azt kéne tenni, hogy szépen fogom magam és olyan gyorsan húzom el a csíkot, hogy még csak vissza se nézek. Na, de abban mi lenne olyan izgalmas? Így aztán a fényesen világító, biztonságot nyújtó utcai lámpa fényéből kilépve nyílegyenesen a hang felé indulok...na jó, nem annyira egyenesen, de azért köbö érteni lehet a célzást. A szemem még nem szokott hozzá a sötéthez, így aztán rögtön neki is megyek egy kerítésnek. Mi? Pislogok, hunyorgok, majd amikor végre konkrét dologra tudok fókuszálni megpillantok a kerítés mögött egy játszóteret. Csak azért tudom ilyen biztosan megmondani, hogy az, mert apró, kicsi lámpákkal van kivilágítva...a nagyja, meg hát azért, a csillagfény és a sápadt, sarló alakú hold fénye is valamelyest segít felismerni a körvonalakat. Egy hinta, csúszda, mászóka, meg ami csak kell. Mivel amúgy is csak céltalanul kóvályogtam mindeddig, így aztán úgy döntök lepihenek itt egy kicsit. Amint kinyitom a kaput, az csikorogva feljajdul, mintha nem sűrűn nyitogatnák, és kicsit meg is akad, de aztán egy erős lökéssel sikerül bejutnom. Ahogy elhaladok a játékok mellett, végigsimítok rajtuk és elképzelem, hogy régen, biztosan hangos gyerekzsivajtól volt hangos ez a környék, mára azonban már csak a szél zúgása a legnagyobb zaj itt...ekkor ismét megnyikordul valami én pedig felkapom a fejem. A hang irányába tartva fürkészem a félhomályt. Talán mégse csak a szellő jár erre.
A talpam alatt a fű hangtalanul simul a földre. A lélegzetem felgyorsul, amikor valami megmozdul előttem. De nem állok meg. A kíváncsiság nagy úr, tudom, ráadásul az adrenalin elsöpri félelmemet, ami gátat szabhatna lépéseimnek. Még egy fél lépés, aztán egy egész, majd önkéntelenül megtorpanok. Az "alak", bármi is legyen az, olyan kicsi, hogy képtelenségnek tartom, hogy ember legyen. Amikor ismét megmozdul, ugyan azt a nyikorgást hallom, de ekkor már tudom, mi nyikorog; egy mérleghinta, amin oda-vissza sétál rajta egy macska. Nem is sétál, az túl egyszerű kifejezés arra. Nem is tudom, hogy kell, meghatározni egy macska járását, olyan...túl puha ahhoz, hogy igazán meghatározhassam. Na, de most nem nyelvtan óra van, úgyhogy ezt a témát egyenlőre elzárom egy kis ajtó mögé és majd egy adandó alkalommal előveszem, addig azonban minek olyasmiken törni az okos kis buksimat, amiről halvány Milkalila gőzöm sincs, egyenlőre. Felsóhajtok, majd vigyorogva elindulok a hinta felé. Milyen nyúlbéla vagyok ha már csupán egy rejtélyesnek tűnő hangtól ennyire beparázok? Para? Hát, akkor inkább szívesebben mondanám úgy, hogy túlzott kíváncsiság fűszerezve egy kis elővigyázatossággal. He-he, ha saját magamat kell becsapnom, abban profi vagyok. Megkönnyebbült szívvel huppanok bele a hintába és lágyan, lassan lököm magam előre-hátra, előre-hátra...
Egy pillanatra ez a monoton mozgás szinte ki is kapcsol, mint amikor az elem az órában már nem bírja soká és megáll egy szusszanatnyi időre. Ilyenkor az emberek, főként a muglik, azonnal kétségbeesetten kutakodnak egy új elemért, mert valamilyen buta ösztön azt súgja a gondolataik legmélyén, hogy ezzel az egész világ megáll és muszály, hogy továbbmenjen...hogy ők maguk továbbmenjenek...az élet nem állhat meg...vagy valami ilyesmi. Ettől a szinte már-már filozofikusnak mondható mondattól kiesek a ritmusból és ez megszakítja a monotonitást. Körülnézek magam körül és még most se tudom elhinni, hogy ide jöttem...ide...Godrick's Hollow-ba. De úgy voltam vele, hogy ha már erre járok, akkor megpihenek ebben a kisvárosban, azonban arra álmomban se számítottam volna, hogy képtelen leszek pihenni, főként aludni. Egyszerűen az egész hely nyomaszt, pedig ez csak egy kis város. Persze ismerem szomorú múltját, de az már a múlt, ez a kis város, nekem csak egy megálló, mielőtt továbbmennék.
Unatkozom...állapítom meg sztoikusan. Na jó, hát akkor, visszatérek ahhoz a kis gondolatfoszlányhoz, amit még kint a járdán kezdtem el...hol is tartottam? Á, igen! Szóval...
Mindenki alszik már. A levegő súlyos a hőségtől, szinte tapintható, ahogy körbevesz, mintha minden mozdulatnál falba ütköznék. Késő este van, a nyár már a végét járja, de karmait még nem hajlandó visszahúzni, görcsösen kapaszkodik ebbe a kis falucskába. Megértem ragaszkodását, ugyanis engem is lenyűgöz az a hangulat, az a bizsergés, ami az egész helyből árad. A muglik, mintha egy emberként lélegeznének az otthonaikban. Ez, olyan erős összefogásról tesz tanúbizonyságot, amit még életemben nem tapasztaltam. Hát, ennek is eljött az ideje...Nahát, lehet, hogy író lesz belőlem és nem táncos, vagy zenész? Esetleg lehet táncos-írói karrierem? Remélem...mivel mostanában egyszerűen szó szerint rácuppantam a papírra meg a tollra, vagy csak a fejemben "írok". Apám persze, amikor meglátta, hogy írok - persze nem leckét - azonnal kikerekedett szemekkel vizslatta min ügyködök. Hát persze, végre valami olyasmibe kezdtem, ami felkeltette az érdeklődését. És ez bármennyire is önelégültséggel tölti el a lelkem, nem azért csinálom, hogy beférkőzzek a kegyeibe, ahova én soha, egész életemben nem kaptam bejárást. Magamért csinálom, mert ehhez van kedvem és kész, punktum, ennyi.
Na, de elég volt az önsajnálásból, nem fogok most itt elkezdeni siránkozni arról, hogy az apám nem szeret, sötöbö, sötöbö. Inkább csak élvezem a nyári éjszakát, érzem, ahogy lassan minden lehűlik körülöttem és a légzés már könnyebb. A hintázás még segít is abban, hogy ne legyen olyan melegem, ráadásul a kicsi nyári, fordos ujjú ruha, olyan könnyű és szellős rajtam, hogy szinte nem is érzem, hogy rajtam van. Amikor először hordtam, azt hittem tök meztelen vagyok és sikerült olyan vörössé válnom, mint a grillezőn a husikák. Persze, aztán, amikor tükörbe néztem, akkor meg azon pirultam el, hogy ilyen buta voltam. Mára már megszoktam ezt a ruhát és az egyik kedvencemmé vált, főleg a miatt, hogy szinte az egész fehér és csak a dekoltázsnál, meg jobb oldalt a csípőmnél van egy kis minta; sárga rózsák.