HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Tisztás az erdő mélyén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 269
ϟ Reagok : 14
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.
ϟ Kor : 23


TémanyitásTárgy: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Ápr. 29, 2012 8:47 am

***


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Csüt. Május 17, 2012 9:12 am


A nap tündöklő sugarai, már korán reggel lágy simogatásukkal ébresztettek. Hét ágra süt a nap, én pedig egyszerűen el sem tudok képzelni annál jobbat, mint hogy ezekre a kellemes fény orgiákra ébredjek. Imádom a fényt, a napot, a meleget, és azt, hogy ilyenkor az egész világ felpezsdül, életre kel. Eltűnik a szürkeség, és az emberek végre élni kezdenek. Mi tagadás, nekem is jobban kedvem van így mindenhez. És ha azt vesszük, minimális alvással tökéletesen kipihent vagyok, már-már annyira, hogy nem számít, hogy csak 4 órát szundikáltam, ugyanúgy pörgök, mint egy búgócsiga.
Sietős mozdulatokkal mászok ki az ágyból, majd tekintek ki a zöldellő birtokra. Még van pár hét a tanévkezdésig, azonban én már itt vagyok. Nem volt okom otthon maradni, hiszen a tökéletes családi fészek azért annyira mégsem tökéletes. Kérvényeztem a korábbi beköltözést illetően, és nem csalódtam, megkaptam. Persze bizonyos szabályok most is vonatkoznak rám, ránk – mivel nem csak egyedül vagyok - viszont, nem fognak minket annyira, mint akkor, mikor beindul a tanulás. Ez például egy egészen nagy előny. Mint ahogy az is, hogy jelenleg a hálókörlet ezen részét, egyes egyedül én uralom. Lehetőségem volt kiválasztani egy ágyat, és persze a legjobbat tettem a magamévá!

Kezem lesepri a vékony szatén takarót meztelen lábamról, majd néhány mozdulattal már az ablak előtt is állok. Kitárom azt, majd rágyújtok. A már jól megszokott helyemre fészkelem magam, majd füstölögni kezdek, kizárólagosan csak kifelé fújva a füstöt! Mintha ez bármin is segítene, vagy éppen változtatna…
Tekintetem a közelben lévő fák felé téved, majd hirtelen eszembe jut, hogy nekem találkám lesz. Napokkal ezelőtt ugyanis egy könyvet találtam a folyosón. Hogy hogyan is került oda az a bájital könyv, nos nem tudom, azt viszont igen, hogy ez Pitont nem fogja érdekelni. Én mondjuk, leszarnám, még örülnék is, ha nem kellene cipekednem, azonban nem biztos, hogy mindenki így van ezzel. Persze megnéztem a nevet, és nem lepődtem meg rajta, hogy nem nagyon mond semmit. Jó, tavaly fél évet töltöttem itt, meg most megint itt leszek, de hát nem ismerhetek mindenkit! Meg ha nem tartozik a könyv tulajdonosa a felkapottabbak közé, akkor pláne nem tudhatom hogy ki is ő. Gondolataim hatására önkéntelenül is megrántom a vállam, majd a félig elszívott csikket jó messzire pöckölöm az ablakból. Abban már csak reménykedem, hogy ez egyszer pont telibe kapja Friccs gizda macskáját. Vajon az állatok szőre is olyan büdösen ég, mint egy hajszál?

Mit sem törődve az esetleges kukkolókkal meztelenre vetkőzöm, majd magamra rángatok pár kényelmes ruhadarabot. Egy extra magas sarkú „ribi-robogót” vöröset, egy fekete mini ruhát és egy vörös zakót. Mert hát csak korán van még, a fák között pedig hűvös is lehet. Ha meg melegem lenne, akkor egy ágra leterítve kényelmes helyet tudok ezzel csinálni magamnak. Gyorsan elrohanok még fogat mosni, felkerül bőrömre pár csepp parfüm, majd kiviharzom a szobából. Utam során beszaladok még az ebédlőbe, magamhoz veszek némi tejes kávét, majd halk, ütemes koppanások közepette a fák közé indulok.
Persze rossz döntéseimmel általában hamar összetalálkozom, úgyhogy nem meglepő, hogy mezítláb teszem meg az utat, egészen a tisztásig. Mi tagadás eléggé kifáradtam ebben az óvatos sétálásban. Tekintetem az órámra kúszik, majd elkerekedő szemekkel veszem tudomásul, hogy késtem két percet. Számat elhúzom, és egyáltalán nem vagyok elégedett magammal. A késéseim általában felfelé rugalmasak, most azonban mégis sikerült időben idebotladoznom. Még a végén tényleg normálissá változom? Nagyot sóhajtok, hiszen a szülői norma egyáltalán nincs ínyemre, én pedig nem akarok pont rájuk hasonlítani. Mindenesetre a kérdéssel inkább nem is foglalkozom tovább, a lényeg, hogy megtaláltam a megbeszélt helyet. Mezítláb, már-már nesztelenül megyek közelebb egy óriási kidőlt fához, melynek törzse tökéletes lesz arra, hogy megpihentessem lábamat, azonban hamarabb veszem észre a rám várakozó fiút.
- Helló! Bocs, hogy várnod kellett rám! – mondom, majd akárcsak egy fiú a fára mászom, hogy kényelembe helyezzem magam.
- Mi a helyzet? – kérdezem jókedvűen majd el is mosolyodom, miközben végigmérem az ismeretlent.




A hozzászólást DEVONA PRAZSKY összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 25, 2012 10:21 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Pént. Május 18, 2012 9:23 am

Devona and Iason

Sosem voltak tökéletes álmaim, mindig valami olyan képet láttam amit eleve nem lett volna szabad. Milyen nagy kár, hogy nem uralkodhatok a saját álmaimon, amiknek általában szépeknek kéne lenniük. Ha úgy vesszük én szeretem a rémálmaimat, mert lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötletek jutnak ilyenkor az eszembe. Tulajdonképpen voltam én már minden, de legtöbbször fogoly akiből minden információt ki akarnak szedni. Most is az voltam, csak különös módon pálca helyet kést szegeztek a torkomhoz. Szerencsére mindig jókor ébredek fel, most kivételesen leestem az ágyamról és úgy nyitottam ki a szemeimet. Tudom egy cseppet sem volt kellemes érzés az amikor szégyen szemre fel kellett húznom magam amiért leestem. De nem láttak olyan sokan, mint ahogyan azt én elképzeltem és reméltem. Kora reggel volt még, bár most kivételesen nem tudtam visszabújni a meleg pihe-puha ágyamba. Szerintem direkt kelt életre az ágyam és okkal zavarta ki az álmot a szemeimből. Őszintén? Sokkal jobban éreztem magam ébren, már csak azért is mert nem kellett megvallanom álmomban kit szolgálok és kit nem. Azt hiszem halálfalókkal álmodhattam, akik számomra teljesen ismeretlenek és szerintem nem is biztos, hogy valaki pontosan azzal az arccal élhet, amit én álmomban elképzelek. Fáztam egy kicsikét, éppen ezért jutottam arra a döntésre, hogy minél előbb magamra kell vennem valamit, hacsak félmeztelenül nem szeretnék rohangászni a folyósokon. Mennyivel könnyebb lehet a szellemeknek! Ha pihennének akkor is ugyanabban a ruhában lennének, mint tegnap vagy tegnap előtt. Esős időben nem lesz vizes a hajuk vagy a ruhájuk, Sokat gondolkodtam már azon milyen lennék szellemként, szerintem rossz, mert én ragaszkodom az életemhez, foggal körömmel védem, hogy sose legyen vége. Jó tudom, én sem élhetek míg a világ a világ, de az illúzió amiben perpillanat élek egy kicsikét még kellemes is. Britől sok mindent tanultam, mondjuk valami olyasmiről álmodozni, ami igazából életünk során soha, de soha nem fog valóra válni. Ilyen volt az én egyetlen elrejtett érzésem amiről senkinek sem beszéltem, legfőképpen annak nem mondtam el, aki a leginkább érintett ebben. Tulajdonképpen én mindig minden érzésemet magamban tartottam, senki sem tudta igazán, hogy mit kedvelek és mit nem. Néha olyan unott arccal beszéltem a barátaimmal, hogy azt hitték nem érdekel engem soha semmi. Tévedtek, amit mindig igyekszem elnézni nekik, elvégre a barátaimról van szó, akik néha félreértelmeznek dolgokat, de ettől eltekintve mégis jól kijövők velük. Nagy nehezen sikerült felöltöznöm és némiképp rendbe hozni magam, legalábbis a hajamat muszáj volt. A hajtincseim valamiért minden ébredéskor ugyanolyan rendezetlen életet élnek, mint a réten a fűszálak. Na jó, ez rossz hasonlat volt, az én hajam még a réten lévő fűszálaknál is rosszabbak lehetnek, főleg, hogy mennyire rossz alvó vagyok. Álmomban szerencsére eddig még nem beszéltem, legalábbis még senki sem panaszkodott, hogy miket motyogok nekik éjjel és miért nem hagyom őket aludni. Ha a bájitaltan könyvemről van szó akkor azért bármikor felkelek, most... szerintem csak azért nem pihentem le újra. Bizonyára mert nem szeretnék felkerülni Piton professzor fekete listájára. Őt ismerve meg, biztosan lennie kell ilyennek is. Különben Bri sem nyavalyogna néha annyit, milyen 'gonosz' volt vele a professzor. Röhögőgörcsöt kapok amikor hallom mennyire egyszerű dolgokat nem tud elkészíteni, de hát nem mindenki lehet zseni bájitalból. Én például alapból nem értek a kviddicshez, de azért mindig megnézem, ha a Hollohátnak mérkőzése van valamelyik másik házzal. Nem lennék jó játékos, csak mert én a nyugodtabb seprű nélküli dolgokat szeretem, amikor megállhatok a két lábamon és a talaj... hát az nem két méterrel alattam van, hanem alig néhány miniméterre. Éppen ezért olyan értékes a számomra a gördeszkám. Azonban most nem hoztam magammal. Egyszerű sétákhoz nem éppen alkalmas, főleg ha bármelyik pillanatban neki mehetek az egyik tanáromnak. Ha mindez megtörténne akkor lesz nemulass nekem is, mert sosem lehet tudni mi jár éppenséggel egy tanár fejében. Hatalmasat sóhajtva indultam harapni valamit, de siettem a reggelivel minden áron a megbeszélt helyen szerettem volna lenni. Éhesen rossz társaság vagyok, nem gondolok semmi másra csak az ennivalóra és az természetesen mindenki számára zavaró lehet. Ők tisztességesen magyaráznak nekem én meg monotonon bólogatva ügyet sem vetek arra mire mondtam éppenséggel igent vagy nemet. Valami csoda folytán az erdő fele vettem az irányt, mert úgy emlékeztem az erdő volt az egyik legalkalmasabb hely, a nyugalomra és a beszélgetésre. A sétámban senki sem zavart meg, legfőképpen az álmomban szereplő halálfalók nem. Fél órával hamarabb jöttem, csak mert szeretek pontos lenni és nem megvárakoztatni másokat. Bri is sokat panaszkodott, hogy milyen későkása vagyok. De ha utálok felkelni reggel akkor mit szépítsek a dolgon? Semmit, ez vagyok én és kész.
Türelmesen vártam, hogy végre visszakaphassam a bájitaltan könyvemet, az már mind mellékes mennyire unatkoztam egyedül vagy sem. Kis idő után meghallottam valaki hangját, éppen köszönt nekem és bocsánatot kért amiért várnom kellett rá.
- Helló! Semmi baj, szeretek várni. - na igen, unatkozni azonban már nem. Ránéztem, majd az utolsó kérdésre próbáltam valami gyors és érthető választ összehozni. Ilyen tájt azonban még mindig nem működik rendesen az agyam.
Értettem mit kérdezett tőlem, a válasz is a nyelvem hegyén volt, de mégsem válaszoltam.
- A bájitaltan könyvet ugye... ugye elhoztad? - reméltem, hogy meglesz végre és nem kell feleslegesen aggódnom majd a könyvemért.

/-/-/-/ Ez ilyen lett, de majd lesz jobb is /-/-/-/


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Hétf. Május 21, 2012 7:25 am

Ruganyos, már-már macskás mozdulatokkal mászok fel a hatalmas kidőlt fára. Igazából nem is értem, hogy miért pont ez volt a számomra legszimpatikusabb helyszín. Így utólag belegondolva akár megihattunk volna egy bambit is – persze némi alkohollal – és talán akkor vicesebbre sikerült volna ez a megismerkedés. Persze még bármi kisülhet a dologból, hiszen sosem láttam, vagy legalább is a nevéhez nem tudok arcot csatolni. Így tehát nem véletlen, hogy ruhám is kissé nem ide illőre sikeredett… jó benyomás, csinos öltözék…
Mozdulatom közben ruhám kissé fentebb csúszik, már-már finoman, diszkréten láttatni engedi hosszú lábaimat, és formás fenekemet. Természetesen előadom kis magánakciómat és csak akkor bizonyosodom meg arról, hogy valójában itt van, és hogy végignézte a műsoromat, mikor már kényelmesen elhelyezkedtem.
- Milyen könyvet? Hát ez nem randi? – nézek rá döbbenten, elkerekedő szemekkel. Ártatlan tekintetem egy érzéketlen embert is meghatna, és reménykedem, hogy nála is elérem a zavart. Hiszen nincs is annál jobb dolog, mint mikor az ember másokat zavarba hozhat valami módon. Persze, hogy minden a legtökéletesebb legyen teszek még rá egy lapáttal.
- Azt hittem az a könyv direkt került elém, és ez valamiféle ál-indok, hogy találkozhass velem… - mondom elhaló hanggal, majd ártatlanul pislogni kezdek. Mintha nem épp az előbb adtam volna jelét annak, hogy mekkora is az önbizalmam.
Persze ha már sikerült megismerkednünk immár tüzetesebben is megvizsgálom randi partneremet.
Hosszú, lágynak tűnő tincsek, szőke hajzuhatag. Huncut vágású szemek, egyenes orr, telt, csókolni való ajkak… Mi tagadás nem is rossz. Öltözékét tekintve valami művészhez hasonlítanám, bár lehet, hogy csak én tévedek. Megszemlélem sportcipőjét, nadrágját, és megállapítom, hogy öltözékéhez még egy gördeszka kellene, és ő lenne a tipikus amerikai gördeszkás srác, aki lányok millióinak szívét töri össze. Mondjuk nem, mert ha ő lenne az, akkor eszébe sem jutna arról a hülye könyvről beszélni, fontosabb lenne, hogy engem megismerjen.

Gondolataimba mélyedve és még mindig Őt szemlélve apró táskámba nyúlok, és kiveszek belőle egy doboz cigit, valamint a gyújtómat. Mondjuk tény, nem is fér el benne más. Az más kérdés, hogy még indulás előtt elintéztem ezt a szegény szütyőt, és most már egy komplett szobát is bele tudnék tuszkolni. Pont úgy, ahogy a könyvet is elrejtettem benne, de hát azt még egy darabig nem adom oda jogos tulajdonosának.
- Kérsz cigit? – kérdezem, majd mosolyogva felé nyújtok egy szálat.
- Ne félj, nincs benne adalékanyag… ebben legalább is – mondom, majd rákacsintok, hogy lássa viccelek.
- És mesélj mit fogunk csinálni ezen a randin? Hiszen gondolom vannak terveid, és nem véletlenül kellett nekem itt megjelennem – húzom kicsit az agyát, majd rágyújtok.
Lágyan eregetem a füstöt irányába, és kérdőn nézek rá, hátha tud egy pár perc alatt valami jó kis programot improvizálni.




A hozzászólást DEVONA PRAZSKY összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 25, 2012 10:20 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Csüt. Május 24, 2012 9:28 am

Devona and Iason

A lány egyszerűen különleges volt, komolyan kár lett volna nem feláldozni érte a bájitaltan könyvemet. Természetesen szeretek vigyázni a holmijaimra és ki nem állhatom, ha nem találom meg azt amit akarok. Gyűlölök keresgélni, ezt le sem tudnám tagadni. Túl sok kényelmetlen munkával jár, én meg egy cseppet sem szeretem a kényelmetlen és erőltetett dolgokat. Miért nem lehet könnyen megkapni mindent? Ja igen, megvan: mert az életet sem kapjuk olyan könnyen éppen ezért jobb ha meg is becsüljük. Vagyis inkább becsülné meg az aki igazán hisz abban, hogy ez az élet igenis számít és ér valamit. Kisfiúként és vénemberként talán számít valamit, mert ragaszkodom hozzá, sőt mi több szörnyen érezném magam, ha nem élhetnék. De most, mintha a nap néhány órájában csak egy rongydarabnak tűnne a számomra. Lehet, hogy csak ezért találtam ki ezt az egész 'elvesztettem a bájitaltan füzetem és ha megkapod add vissza nekem' dolgot?
Nem! Most valamennyire csak számíthat egy kicsikét az én amúgy is elbaltázott életem. Különben miért akarnék egy pillanatra boldog lenni he? Miért hívtam volna Őt ide, ha nem azért, hogy végre szemtől szembe láthassam? A távolból mindig mindenkit előszeretettel bámulok meg, azonban most szó sem volt a távolságról. Legszívesebben hazudtam volna, hogy én ugyan nem vetemedek ilyen alattomos cselekedetekre, de akkor önmagamat is becsapom. Az érzelgős felemet, aki a részem, de naponta igyekszem elnyomni a negatív és cseppet sem optimista gondolatokkal. Tény, hogy most nem volt szűkségem semmire, csak a két szép szememre. Igen a szemeimre, amik már régóta kiszemelték Őt és egyszerűen semmilyen más lány sem tudja úgy megdobogtatni a szívemet és összezavarni a gondolataimat, mint ő.
- Randi? Ja igen, az lesz. Csak a bájitaltankönyvem, tudod az az egyetlen tantárgy amit szeretek a Roxfortban. Bizonyára az Amortentia miatt, de ez most lényegtelen. - na igen, volt már olyan alkalom, hogy titokban bármikor elkészítettem volna, de aztán úgy döntöttem mégsem követek el ilyen galádságot. Az érzéseinknek nem parancsolhatunk, ezt én tudtam a legjobban leginkább olyankor amikor hinni próbáltam Briben és bennem. Brihez azt kell, hogy mondjam nincs elég fantáziám, mert nem tudom elképzelni vele a jövőmet, bezzeg mással. Na igen, mást nem tudok kislánynak nézni, olyan talpraesettnek és félénknek, mint Brit. Az én életemben három lánykategória létezett: a kislány, a nem nekem való és a tökéletes amiből csak egynek kéne lennie.
Hosszasan az arcára néztem, majd amikor sikerült némiképp zavarba hoznia elfordítottam a fejem. Most azt hiszi őszintén megmondom az igazat? Á nem. De ha mégis? Mi bajom lenne belőle? Csak határozottan kell elmondanom azt amit hallani szeretne tőlem és én is egyaránt mondani akarok.
-Nem tudtam, hogy ki fogja megtalálni, de határozottan örülök neked. Mármint annak, hogy te találtad meg és nem valaki más. - ha mondhatok ilyet a könyvem jókor volt jó helyen, csak az ötlet volt túl elhamarkodott.
Jobb lett volna jobban átgondolni ezt az egészet, mondjuk még több tervet lett volna kedvem kieszelni annak érdekében, hogy meg tudjam hódítani őt. Szerintem ha minden lány egyforma lenne, akkor nem kellene újabb és újabb 'meghódítási' akciókat terveznem. Ez az erdős is csak egy hirtelen jött ötlet szüleménye volt, mert azt hittem jó szórakozást fog nyújtani majd, ha itt sétálgatunk ahol senki sem lát minket.
Az én lényem gyarlóságra született, ez most már biztos, mert olyan könnyedén léptem oda hozzá és fogadtam el mosolyogva a cigit mint még azelőtt soha. Emlékszem a legeslegelső alkalomra, hetekbe telt míg megértem mi a lényege egy cigi elszívásának. Kezdetben mindig a számban kötött ki a fűst, a többiek akik már régebbről megismerkedtek a cigaretta fogalmával elmagyarázták, hogy ezt tüdővel kell érezni nem pedig a szájpadlásommal. Kész röhej volt visszagondolni az ilyesmire, most már nem tudnám úgy elképzelni magam mint régen. Aki valóban sietett és megszenvedett azzal az egy száll cigarettával.
-Igen, kérek. Legközelebb visszafogom adni. - legközelebb, ismétlődött legbelül a fejemben ez az egyetlen rövidke szó. Egy lány előtt valamiért sosem szerettem rágyújtani és füstöt eregetni, mint egy sárkány, aki képtelen tüzet okádni. Kotorászni kezdtem a zsebemben az öngyújtóm után, mert az elvileg mindig nálam van, a biztonság kedvéért, hiszen sosem lehet tudni melyik cigizős haverommal futok össze. Hála az égnek megtaláltam azt amit kerestem és a lány példáját követve meggyújthattam a tőle kapott cigarettámat.
- Vicces vagy. Igazán elárulhatnád hol voltál eddig, hogy nem találtam még eddig rád a Roxfortban... - ez ostoba megjegyzés volt, eddig is láttam és igazán megszólíthattam volna, de kinek volt bátorsága a bájitaltankönyv nélkül? Én ugyan nem, mert egy cseppet sem ismertem, csak azt tudtam amit legbelül képes voltam érezni iránta. A külseje, igen az meg a viselkedése, egyszerre volt számomra megkapó és elbűvölő.
- Mutatni szeretnék neked valamit... Ne kérdezd mit, mert úgy sem mondom el. Ha odaérkeztünk meglátod. Jó?


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Pént. Május 25, 2012 10:10 am


- Vissza fogod adni? Ez azt jelenti, hogy netalántán a későbbiekben is igényt tartasz a társaságomra? – kérdezek rá a „legközelebb” szócskára és hát mi tagadás, meglepődöm. Mélyet szívok a finoman kesernyés dohányba és próbálom döbbent arcomat elrejteni a fiú elől - füstgomolyagba burkolózva. Annyira érdekes minden amit mond! Én csak viccelődtem, azonban ő lehet hogy ezt a randi dolgot tényleg komolyan gondolja. Ez persze nem gond, csak hát én nem az a lány vagyok, akit randira hívnak a fiúk. Engem a pasik, az ágyukba hívnak meg, esetleg felszednek egy éjszaka, de hogy elvigyenek randizni? Nem jellemző! Sőt, így belegondolva soha nem volt még randim! Igazi randim! Kislányként persze én is álmodoztam ilyen dolgokról. Azt hittem, az igazi majd megérkezik fehér lovon, és csak engem akar. Vártam hogy jöjjön valaki, hogy szembeszálljon a szülőkkel, akik vasszigorban neveltek, és minden döntést meghoztak helyettem. Minden éjjel az ablakomban ültem, néztem a csillagokat, és a tetőtéri kis szobámat óriási toronyszobának képzeltem, ahol én vagyok a hercegnő. Ekkor kezdtem el növeszteni a hajamat is, hiszen akkor még hittem abban, hogy egy hosszú fonat majd olyan erős lesz, hogy leeresztve megmentőmet elhozza hozzám. Hát persze tévedtem…
Hiszen hiába volt minden átsóhajtozott éjszaka, hiába volt minden ima, egyszerűen nem történt semmi. Hála anyáméknak hamar rájöttem arra, hogy feleslegesen vágyakozom valami elérhetetlen után, hiszen az én hibáim úgyis akkorák, hogy esélyem sincs arra, hogy bárki is szeressen! Én pedig ezt a mesét elhittem. Annyira el, hogy ahogy megérkezett a kamaszkor, már-már szórakozásból estem át mindenen. Egy játék alatt csókolóztam először, és a szüzességem elvesztését is egy fogadásnak köszönhettem. Persze kíváncsi voltam, de az is igaz, hogy, ha nem így beszélnek velem, ha nem tudatosítják bennem, hogy elérhetetlen dolgokra vágyom, ha nem hiszem azt, hogy nem érdemlem meg azt, hogy normális emberként, nőként, olyan emberként nézzenek rám, akit szeretni lehet, akkor mindez nem így történik. És hát pont ezekben az időkben kezdtem el tisztán látni, rájönni arra, hogy valójában igenis vannak pozitív tulajdonságaim, és hogy sok mindennel, leginkább a nemiséggel és az ilyetén, ehhez kapcsolódó dolgokkal tudom a leginkább idegesíteni a szüleimet. Persze ismét elkezdtem reménykedni, azonban hála az otthoni helyzetnek, a saját magamról kialakított képnek, egyszerűen a remény írmagja sem maradt annak az álomnak, hogy egyszer valaki tényleg úgy nézzen rám, mint nőre! Vagyis szerethető nőre, és nem pedig cafkaként.
Igaz, évek hosszú sora alatt, már lemeccseltem én ezt a dolgot magamban, az élvezet pedig meghozta a kedvemet mindenféle játékhoz. Immár az élvezetért, azért a pár másodpercnyi boldogságért vagyok olyan amilyen. Meg a vadászat miatt, hogy ezáltal is próbáljam magamban még inkább tudatosítani hogy lehetek érdekes, és figyelemfelkeltő. Kár hogy mindezek a dolgok nem az igaz szerelemről szólnak, és nem az érzésekről.
Vajon a valódi, érzelmekkel teli csóktól megremeghet az ember térde? Jó lenne tudni a választ!

- Á nem voltam én elveszve, csak szerintem rossz helyen kerestél! Például a könyvtár az a hely, ahol soha nem fogsz megtalálni! – kuncogok, majd egy utolsó slukkal eltüntetem a nikotinszálamat. A csikket bunkó módon messzire pöckölöm, majd immáron felszabadult kezeimmel elkezdek a táskámban turkálni. Pár másodperc tapogatás után megtalálom az elveszettnek hitt bájitaltan könyvet, és elindulok hogy visszaadjam jogos tulajdonosának.
Kezeimre támaszkodom a korhadt fatörzsön, majd egy elegáns lökő mozdulattal elrugaszkodom - mezítláb a puha avarra érkezem. Megigazítom enyhén felcsúszott ruhámat, majd mosolyogva a fiú mellé sétálok. Kezébe adom a könyvet, majd csupasz végtagjaimra pislogok. Egyszerűen nincs kedvem felvenni a cipőmet. Olyan jó hűvösek a növények, a lábaim meg igazán frissnek és egészségesnek érzik magukat ettől a „szabadságtól”. Nem is gondolkodom a dolgon többet, a cipőmet egyszerűen elsüllyesztem a táskámba.
Fejemet csak a kérdésre kapom fel. Szinte már szégyenlősen nézek a lábamra, majd a fiúra velem szemben.
- Nem gond, ha mezítláb megyek? Most ez így jó! – mondom, majd elmosolyodom. Tekintetemet íriszeibe fúrom, majd önkéntelenül is elpirulok. Talán mindez azért van, mert még soha nem történt velem ilyesmi.
- De te most komolyan elviszel valahová, egy úgymond randira? De hát nem is tudtad, hogy én hozom vissza a könyvet! Csak azért nem kell, hogy megköszönd a szívességet! Ha számodra jobb úgy, akkor egy köszönömmel már el is van intézve, nem kell ilyen felesleges és plusz dolgokat tenned! – dünnyögöm úgy, hogy nem is nézek rá. Igazából egyáltalán nem akarom ezt mondani, mert hát ha már az embernek adatik egy lehetőség, ám, használja is ki azt, azonban mégis. Ezek a szemek egyenességtől csillognak, nekem pedig egyszerűen nincs pofám csak úgy kihasználni. Hiszen mi lehet ebből az egészből? Nem is ismerem! Viszont lehet ha megismerem tetszeni fog még jobban! Miért ne lehetne ennek a beszélgetős, ismerkedős dolognak esélyt adni? Magamban ilyen és ehhez hasonló dolgokon töprengek, majd kimondom, ami eszembe jut.
- Én még soha nem randiztam. Vagyis, maradjunk annyiban, hogy a hagyományos módon nem! És mivel nem akarok követelőző lenni, legyen az, hogy most elviszel valahová, azonban ha minden klappol ezután kapok egy hagyományos randit is, úgy, hogy tudod hogy kit vársz, és várni is fogod nagyon a találkozást! Na mit szólsz? Persze, ha nem lesz köztünk összhang, akkor ez semmissé válik! Na? – vigyorgom, majd a kezemet felé nyújtom. Még soha nem volt senki akivel ilyesmiben megegyeztem volna, azonban az izgalomtól, hogy esetleg az élet felém is sodort valakit, aki igazán belevalónak tűnik, a kezem enyhén remegni kezd. Lélektükreimmel íriszeibe bámulok, szinte magamba szívom annak gyönyörű mélységét, majd ha kezet fog velem mellé állok és vállammal a kezét súrolva elkezdek sétálni mellette.
- Szóval hova is megyünk? – kérdezem kacarászva, majd kicsit arrébb húzódom.
- Mesélj magadról! És te hol bújkáltál eddig?



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szomb. Május 26, 2012 9:30 am

Devona and Iason

Mi tehet boldogabbá egy olyan fiút mint én, ha nem annak a személynek a látványa és közelsége akit titokban szeret? A cigaretta! Na jó, ez hülyeség, képes vagyok különbséget tenni a tetszik és a szeretem között. Az utóbbi volt érvényes a lányra, aki már régóta ellopta a szívemet, természetesen a tudtán kívül. Szándékosan senki sem tenne ilyet, maximum akkor ha Amortentiát szeretnének megitatni velünk. Én bármikor bármelyik pillanatban bárhol megitatnék valakivel egy pohárkával, hogy ne engem szeressen, hanem valaki mást. Már csak azért is, mert mindenképpen meg szeretném őrizni az én kis kiválasztottam helyét a szívemben. Az én szívem nem eladó! Miért? Csak mert már más a tudatán kívül megvette és lefoglalta magának. Valamiért mindig elbűvölő volt a számomra az ha láthattam őt, persze sosem ennyire közelről. Mindig kellőképpen távol volt tőlem és ha a könyvemet nem áldozom fel szerintem sosem találkozhattam volna vele itt. Nem hallottam volna a hangját soha és a róla alkotott álomkép a fejemben sosem válhatott volna valóra. Öhm izé még nem vált valóra, ahhoz még dolgoznom kell és a sorsnak is együtt kell működnie velem. Egészen eddig meggyőzni próbáltam a sorsot az igazamról, hogy nekem tudom mi kell és adja végre már meg nekem.
Nem siettem a cigaretta 'kivégzésével', amit általában mindig hamar intézek el most szépen és lassan akartam. Nem kellett egyetlen egy halálfaló elől sem menekülnöm éppen ezért nem is siettem, ráérős voltam ami csak ritka esetekkor vagyok. A fejem felett már ott lebegett a cél, tudom hová akartam vinni őt és ott mit mutatni neki. Bár abszolút fogalmam sincs mennyire szeretheti a természetet és mik érdeklik őt jobban. Csak azt tudtam amit én akartam elérni, egy biztos kihasználni semmiképpen sem szeretném őt.
- Igen, mondhatjuk így is: az elkövetkezendőkben igényt akarok tartani a társaságodra.- nem egy cseppet sem voltam elszánt mégis igyekeztem határozottnak tűnni, mint aki valóban biztos abban amit mond. Tulajdonképpen én biztos voltam csak nem elégé. A bizonytalanság volt mindig az ami elvette a motiváltságomat és néha egy kedvetlen kisfiúvá tett, aki csak annak tud örülni, ha nem vele történik valami.
Emlékszem anya meséiből az erdei nimfákra vagy akár tündérekre akik olyanok mint mi csak szárnyuk van és csoda szépek. Az én szememben ő is ilyen volt amikor elrugaszkodott a fatönktől, elindult felém mezítláb és átadta nekem a bájitaltan könyvemet.
-Hidd el az az utolsó hely ahol egy ilyen szépséget mint te keresnélek . - mondjuk Brittany miatt muszáj a könyvtárban lennem, egyszerűen azért mert csendes hely, ahol nyugi van és teljes mértékben figyelni tud rám. Egy zajjal teli helyen nem értene a mondandómból semmit, gondolom az ilyen esetekre találták ki a könyvtárat.
-A te döntésed, úgy jössz ahogyan szeretnél. De ha a lábad nem fogja bírni, akkor akár vihetlek is... . - nem tudom mennyire gondoltam komolyan ezt az egészet. Én tényleg a karjaimban akarom őt tartani? Na de milyen áron? Az már igazán lényegtelenek, a szemei annyira megkapóak és egy időre teljesen elveszik az eszem. Ki akar ilyenkor kötekedni azzal akit titokban szeret? Én biztosan nem.
-Ne aggódj, számomra nem megterhelő elvinni téged valahová. Maradjunk annyiban, hogy mindig vannak terveim, amiket szívesen valósitok meg. A köszönöm szó soha senkinek sem elég, ezt már régen megtanultam. - nem szokásom ilyeneket mondani, de mintha a közelsége ilyesfajta mondatokat húzna ki belőlem. Kedvességet, őszinteséget és túlontúl sok okoskodó szavakat.
-Hm akkor majd én leszek az első aki elvisz téged randira. De igen ez így határozottan jó lesz. Ezt nevezhetjük egy próba randinak is, még mielőtt elmennénk egy ööö hagyományosra ahogyan te mondtad. . - nem akartam zavarban lenni és hagyni, hogy az arcom a kelleténél jobban elszíneződjön és szégyenlős pírrel teli legyen a tekintetem. Olyan álombélinek tűnt ez az egész, itt van velem és felém nyújtsa a kezét. A legeslegtöbbször mindig valami ilyesfajta kép jelent meg a fejemben, amikor megláttam őt a barátai között. Kézen fogva együtt sétálunk az udvaron vagy valami ilyesmi. Hm ez igazából nem az udvar volt, de akkor is boldogan fogtam meg a kezét és kezdtem el sétálni vele.
- A búvóhelyemre. - válaszoltam röviden és tömören a kérdésére, bár ezzel igazából semmit sem mondtam. Legalábbis a konkrét helyszínt még mindig nem árultam el neki. Majd ha megérkezünk úgyis tudni fogja, hogy hová tartottunk egész idő alatt.
- Mit szeretnél tudni rólam? Hogy van-e barátnőm? Nem az nincs. Szeretek-e tanulni? Nem, de a bájitaltant kiváltképpen imádom. Vannak-e testvéreim? Sajnos vannak, kettő egy fiú és egy lány, aki idejár még a Roxfortba és szó szerint az agyamra megy. Hogy hol bujkáltam eddig? Hm ez igazán jó kérdés. Talán pont a könyvtárban vagy valahol máshol. - kezdtem el kuncogni, mert ő elmondása szerint nem igazán tartózkodik ott.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Hétf. Május 28, 2012 9:07 am


Hangosan felnevetek, mikor megemlíti, hogy pont engem nem keresne egy könyvtárban. Persze egyből eszembe jut a „szépség” szó hallatán, hogy miért… mármint hogy a könyvtárba csak csúnya lányok járnak? Vagy, mert a szépség azt jelenti, hogy az az illető már okos sem lehet?
Majdnem hangosan felhorkanok a túlzott kombináción, majd ugyanolyan hamar le is higgasztom magam. Hiszen nem kellene ennyire túlspiláznom egy mondatot! Biztos nem úgy gondolta, és hát tulajdonképpen én voltam az, aki célzott arra, hogy a könyvtár közelében biztos nem lehet fellelni. Pislogok párat, majd kissé megrázom a fejem, mintha ezzel sikerülne kiürítenem magamból a negatív gondolatokat. Hála Merlinnek, nem nagyon kell kínlódnom ezért, mert a következő mondata ismételten mosolyt varázsol arcomra.
- Ó hát azért nehéz lennék én hosszú távon! – mondom, miközben méregetem. Ebben a pulcsiban egyszerűen nem látom a kezét, az izmait, semmit. Na nem azért, hogy nem tudom elképzelni, vagy épp túlzottan vékonynak gondolom, hanem mert egy test cipelése a legnagyobb sportembereket is teljességgel lefárasztja. Meg hát vagyok vagy 60 kg, ami lehet nem sok a magasságomhoz képest, azonban akkor is nyom nem keveset.
- Szerintem nehéz vagyok… - bököm ki végül, majd egy enyhe pírral az arcomon elfordulok, hogy ne is kelljen ránéznem. Eközben persze átkozom magam, amiért képtelen vagyok arra, hogy befogjam a számat. Most biztos azt fogja hinni, hogy egy kisebbségi komplexussal küszködő lány vagyok, pedig valójában egyáltalán nincs ilyen bajom, sőt, abszolút elégedett vagyok magammal. Mégis sikerült valami olyan butaságot kinyögnöm, ami egyáltalán nem fedi a valóságot.
- De ha úgy alakulna, felveszem a cipőmet. – mondom immár felé fordulva egy kellemes mosollyal az arcomon.

- Ó, nekem elég lett volna! Nem vagyok az az ember, aki túlzottan sokat akar. Megelégszem az apróságokkal is. Na jó, persze vannak dolgok, melyekben nincsen elég nagy dolog, de hát azok eleve halálra vannak ítélve. – felelem, és célzok a szüleimre. Hát igen! Ha lehetne, nekik teljes átalakulás kellene. Egy teljes elme-csere, mert ez a mostani személyiség nem éppen kedvelhető. Az ő hálájuk bármiért nem lenne elegendő, ha a világ összes kincsét nekem adnák, akkor sem. Csodálkozom, hogy egyáltalán még nem kértem tőlük semmit sem, hiszen a nevelési elvük miatt akár feljelentést is tehetnék. Vajon lehetnék én az öcsém gyámja? Rám bíznák a hatóságok őt? Hiszen miatta megkomolyodnék, és felelősségteljes felnőtt válhatna belőlem!
- Egy rendes randi jó lenne! – váltok témát, és Iasonra mosolygok. Sétánk közben keze kezemhez simul, ujjai pedig lágyan simítanak végig tenyeremen. Önkéntelenül is a felkínált végtag után kapok, és lágyan megszorítom azt, ezzel is tudatva, hogy tulajdonképpen ez egyáltalán nincs ellenemre, és nem csak ott felejtettem a kezemet.
- Búvóhely? Miféle búvóhely? – teszem fel a legelső kérdést ami az eszembe jut. Nem gondoltam volna, hogy akad még e falak között olyan, akinek szüksége van arra, hogy egy csendes helyet találjon. Mert az oké, hogy én egy lánywc-ben siránkozom, de hát hogy másnak is kellenek magányos percek az elmélkedéshez? Ezt soha nem gondoltam volna.
- Tehát könyvtárlakó vagy, mindig is sejtettem! – bököm meg - És furcsa, hogy nem vagy körbevéve lányokkal! A kedves, nyílt és egyenes srácokat hamar elcsábítják ám! – kacagok fel hangosan.
- Nekem akad barátom, igaz csak egy-egy estére. Általában a többi komolyabb dolog az érdeklődés hiányában mindig elmarad. Tanulni nem kifejezetten szeretek, azonban ha akarnék jó is lehetnék, azonban nem akarok! Mindenhol fellelhető vagyok, kivéve a könyvtárat! – mondom vigyorogva és várva a reakcióját. Azt hiszem jelen pillanatban túlzottan őszinte voltam, már ami a fiúkat illeti, de hát úgyis tudnia kell, ha esetlegesen egy másik randin töri a fejét.
- Mi leszel ha nagy leszel? Gondolom, a bájitalok világa felé akarsz orientálódni!



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Kedd Május 29, 2012 6:36 am

Devona and Iason

Egy másik embernek éreztem magam mellette, egy olyannak, aki sokkal szerethetőbb és gondoskodó fajta. Az igazságot azonban én tudtam a legjobban, hiszen a barátaimnak mindig volt szemük. Tudták, sőt sejtették, hogy nem tartozom a jók közé, bár a sötét oldal sem érdekelt, mert én mindig jól megvoltam a saját világomban. Őszintén nem tudom megmondani miért akarom megmutatni a búvóhelyemet, hiszen semmi különleges nincs benne. Látszólag persze nincs, de a kilátás igazán csodás. A naplementék szerintem onnan nézve a legszebbek, biztos azért tartom mindezt helyesnek, jónak és szépnek mert még nem kerültem bajba. De ha a titkom kiderült volna eddig, most biztosan nem vinnék mást is oda, mert tudom ez az egész veszélyes s, nem csak a magam, hanem még más életét kockáztatom ezáltal. Kivételesen nem vonzott a bajkeverés vigyorgó tekintette, éppen ezért voltam most a 'figyelmes és óvatos kisfiúk’ közül az egyik. Ha egyedül vagyok igazán mindegy mi történik, de most van egy kellemes társaságom, aki mellett kötelességem nyugton maradni.
Annyinak kellett lennem amennyi valójában vagyok, nem lehettem sem kisebb sem nagyobb. Tehát a nyugis tizenhét éves fiú szerepe igazán passzolt most hozzám, ezt nem kellett megjátszanom, mert részben önmagamat adtam.
A titkokért mindig rajongtam, de ez a fajta imádat nálam már gyerekkorba alakulhatott ki, hiszen folyton elbújtam a szüleim elől és azt vártam, hogy megkeressenek. A nagyszüleim számára én voltam a vicces kis unoka, aki valamilyen feltűnési viszketegségben szenved, hisz azt akarja, hogy hiányolják őt és megkeressék. Mindebből csak az utóbbi volt meg, mert csak kerestek, de nem igazán hiányoltak. Legalábbis szerintem nem, mert ott voltak még rajtam kívül a többiek is. Bizonyára ennek köszönhetően maradt meg benne a búvóhely létezésének a fenntartása. Egy titkos zug egy sötét helyen, ahol aztán senki sem keresne vagy találna éppen rám. A mostani részben volt sötét hely csak, hiszen direkt olyan semleges helyszínt kerestem amilyen legbelül én vagyok. A hatalmas égbenyúló fákról már felismertem az utat, tehát közeledtünk, de még mindig volt mit mennünk.
- Szerintem nem lehetsz nehéz, de ez csak az én véleményem. – szerintem másé is ez lehetett. Elég volt rá nézni és a varázsló fia máris utána áradozott, egyszerűen őt akarta szeretni, rajta kívül meg senki mást. Én tudtam miről beszélek, hiszen a tudta kívül férkőzött be a szívembe. Akit meg valamilyen okkal beengedek oda, soha nem fog kikerülni onnan, maximum azután ha meghalok és a szívem megsemmisül. De a halál szerencsére még túlontúl távol áll tőlem, alig vagyok csak tizenhét, nem vagyok nyolcvanhét, hogy biztos legyen a természetes halálom.
- Megígérem, hogy egy rendes randira is sort kerítünk. De most okvetlen meg akarom mutatni neked a búvóhelyemet. – nem egyáltalán nem erősködtem, de valahogy azon a helyen a szikla tetején, a lábam alatt a fákkal és vízesés mögé bújt barlanggal mindig sokkal nyitottabbnak, na meg főleg szabadabbnak érzem magam.
Ilyenkor igazán őszinte tudok lenni, de most, hogy nem érzem a szellő langyos fuvallatát, semmi sem ugyanolyan.
- Nem számít nagy számnak, a kilátás azonban, az magáért beszél. Ha egyedül érzem magam, vagy egyszerűen túl sötétnek kezdem látni a világot és már senki sem tud segíteni a romokban heverő hangulatomon, mindig eljövők arra a helyre. A hozzám hasonló varázslófiúk szerintem csakis ott érezhetik szabadnak magukat, ahol a szél összeborzolja a hajuk és láthatják a hatalmas erdő rengetegét. – nem tudtam mennyire szerethet az erdőben lenni, járni-kelni-mászni meg ilyenek. Ha nem szereti az ilyesmit akkor a biztonságosabb ösvényt kell választanom, ami átvezet a barlangon, de akkor ha óvatlanok vagyunk tuti biztos, hogy vizesek leszünk. Ha azok leszünk a tanáraink előtt lebukunk és ha ez megtörténik lőttek a kis kiruccanásaimnak. Azonban ennyit Devona igazán megérdemel, még akkor is ha csak egy próbarandiról van szó.
- Á nem egészen, de néha napján muszáj megfordulnom a könyvtárban. A bájitaltan korrepetálás miatt. – lehet mosolyogva néztem rá, de cseppet sem vicces hetvenhétszer elmondani valamit úgy, hogy az illető mindig rákérdez elmagyaráznád-e neki még egyszer, mert nem érti.
-Próbálkozhatnak, de az én szívem már nem eladó. Tudod, régóta más birtokolja, kölcsönbe meg biztosan soha az életbe nem adnám másnak. Elég ha van egy főtulajdonos vagy nem? – különös, sosem beszéltem pont azzal így akiről szó volt, de nem igazán tudott róla. Ilyen az én szerencsém talán, de ki tudja… A mai nap biztos, a holnap már bizonytalan.
- Szerintem mindenkinek jogában áll azt tenni amit akar és amit szeretne. Tudom milyen érzés az amikor rád erőltetnek valami olyat, amitől eleve undorodsz és sosem tennéd meg, hacsak ugyanazt el nem ismételnék neked az akaratos szüleid.- egy pillanatra elhallgattam, csak azért mert szükségem volt arra, hogy a mondatait elemezzem és úgy reagáljak rá valamit. De csak egy kérdés és egy megjegyzés fogalmazódott meg bennem, amit egyből ki is kívánkozott belőlem.
- Szóval csak alkalmi 'kedveseid’ vannak? Én igazság szerint sosem rajongtam az ilyesmiért. Mindig olyan érzésem volt, hogy ilyenkor csak kihasználjuk a másikat… A másikat aki talán komolyan szerethet minket és nem csak az élvezet kedvéért adta nekünk magát. – azt mondtam amit gondolok és ami mindig meghatározó tényező lesz vagy inkább lenne az életemben. A Bris incidens után meg biztosan örök tanúság marad számomra az ilyesmi.
- Még nem tudom, mindenesetre nem szeretném úgy végezni ahogy a nagyanyám. Ő is imádott kotyvasztani meg minden, de amikor összekever egy halálos mérget a gyógyszerével ott már baj van. Vagyis baj volt, mert nem élt köztünk tovább.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szomb. Jún. 09, 2012 10:35 am


- Szeretem a szép helyeket! Tudod, mikor kicsi voltam, imádtam az ablakban ülni, és onnan bámulni a távolt, a hegyeket! Tudom butaság, de engem soha nem vittek sehová a szüleim, ők amolyan otthonülő típusok. És hát a nevelésben is eléggé furcsa elveket vallanak! Az első nagyobb döbbenetemig, és lázadó koromig például nem is mehettem sehová… - mondom, majd tűnődve a tájat kezdem fürkészni. Belegondolva talán ezért is van az, hogy még mindig elemi erővel hat rám valami idegen dolognak a felfedezése. Talán pont az ismeretlen meghódítása az, ami mozgatja az elmémet is, mikor a különféle tudatmódosító szereket próbálom megismerni. Vagy inkább kipróbálni? Mondjuk, pontosan ezt csináltam mindig is. Ez nem csak ezekre a szerekre igaz. Kísérleteztem az egész életemmel, csak hogy rájöhessek arra, hogy amitől mindig is tiltottak, az tulajdonképpen nem feltétlenül rossz dolog. És tényleg! Mármint szeretem a csokit például, vagy a fagylaltot, és ezek is azok a dolgok, melyek tabunak számítottak. Mai napig nem bírtam még rájönni arra, hogy miért is. Sőt, arra sem bírok rájönni, hogy az én drágalátos kisöcsém hogyan bírja elviselni a szüleimet, és a spártai szigorukat.
- Lehet hogy egyszer el kellene mennem a könyvtárba… tudod, kipróbálni, hogy milyen is. Hátha az is pont olyan jó mint egy kellemesen hűsítő gin-tonic citrommal és sok jégkockával. – kacagok fel hangosan majd elengedem a kezét és előre szaladok. Mint egy gyermek futok pár kört egy hatalmas fa körül, miközben hangosan nevetgélek. Nem, egyáltalán nem vagyok ketyós, egyszerűen csak jól érzem magam. A közelben kiszúrok egy apró kis tisztást, majd a széléig rohanok. Elcsodálkozva meredek a zöld fűszálak közötti vadvirágokra, majd elégedett mosollyal szedek három pirosat és visszaszaladok Iasonhoz.
- Beletűzöd a hajamba? Én tükör nélkül béna vagyok! – mondom, miközben elé pattanok úgy hogy csak pár centi választ el tőle. Orromat megcsapja parfümjének illata és én ennek a friss aromának minden édes cseppjét magamba szívom. Megfogom kezét, a szemébe nézek, úgy adom kezébe a virágokat, melyeket a hajamba kell tennie. Mosolygok kellemesen, majd elkomorulok kissé mikor megemlíti hogy a szíve már foglalt.
- Ő, ne haragudj, de nem igazán értelek… mármint, ha van egy lány, aki a te szívedet birtokolja, akkor tulajdonképpen mit is keresek én itt? És miért ígérgetsz másik randit? Egy kósza numeráért nem kell fizetni randival… mások is megoldják e nélkül… - jegyzem meg kimérten és kissé bunkón. Jó, nem tehetek róla, csak egy kicsit felháborodtam, és nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen mit is mondok. Ilyenkor valahogy kijön belőlem az állat.
- Szeretni? Engem? Aranyos vagy, de ezek a pasik általában az élvezeteket hajszolják, és nem azok a típusok, akik szerelembe esnek valakivel, akivel jó az ágyban. – közlöm vele a tényeket. Igen, én ki tudom hozni a legjobbakat egy férfiból, azonban soha nem kaptam semmi mást cserébe. Mondjuk nem is vártam semmit, és talán így volt a legjobb. Az hogy valaki titokban rajong, nos az nem az én gondom. Ha akar valamit, álljon elém, mondja meg! Én bátor lennék, ha már lehetőségem lenne egy ilyen dologra, és szerintem a lányok amúgy is értékelik az ilyetén megmozdulásokat. Őszinteség, nagyon fontos…
- Ugyan már! Neked soha nem volt olyan lány, akibe nem voltál szerelmes és mégis történt köztetek valami? – szegezem neki a kérdést. Na nem mintha bármilyen magyarázattal is kellene szolgálnia számomra, azonban érdekel. Csak fiúból van, tehát nem szent! Legalább egy csókot csak lopott már egy lánytól, ha más nem azért, hogy kipróbálja, megtanulja, hogy is kell csinálni.

Miután hajamba helyezi a virágokat, a barlang felé veszem az irányt. Én most igenis el akarok ázni, át akarok menni rajta.
- Na gyere te kis bájital zseni! Másszunk át rajta! Amúgy meg, csak találj fel valami jó kis löttyöt, és a szabadalmaztatási pénzből eléldegélsz életed végéig, nem kell aggódni az összekevert izék miatt… mondom mosolyogva ismét. Nem lehetek mindig morcos…





A hozzászólást DEVONA PRAZSKY összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 13, 2012 2:23 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szomb. Jún. 09, 2012 11:56 am

Devona and Iason

Az ég felé fordítottam a fejem, ahogy mások is tennék, ha valamilyen kéréssel fordulnának felé. Én nem azért akartam könyörögni, hogy megérjem a holnapot meg bármi másért ami egy fohászkodó ember eszébe juthat ilyenkor. Csak a pillanatért igyekeztem könyörögni, hogy a Nap maradjon a helyén, ne akarjon alábukni Nyugaton és a mai nap minél hosszabb legyen. Életemben legelőször azzal voltam akivel mindig is lenni szerettem volna, akihez valamilyen elképzelt álmot próbáltam csatolni. Talán magát a jövőt, de előttem minden olyan homályos volt. A jóslástan órákon nem igazán tudtam, hogy mi mit jelenthet pontosan. Mi fog érni engem ami akár meg változtathat mindent az életemben. A húgom azzal viccelődött, hogy meghalok amiért vele gonoszkodtam. Na az igazán szép volna, de remélem ilyesmiről szó sincs. Ha éjszaka vagy nappal elkóboroltam az erdőben mindig megkérdeztem önmagamtól egyetlen egy kérdést, ami száz alakba tért vissza hozzám valahányszor nem kaptam választ rá. Mit akarok? Mit akarok én tőle? Szerintem évekig faggathattam volna az éjszakai csendet, mert nem válaszolt volna nekem soha. Most meg egy karnyújtásnyira van tőlem ő… Választ kaphatnék tőle, csak fel kellene tennem egyszer a kérdést neki, ami eldönti, hogy nem reménykedtem hiábavalóan. Ahogyan mesélni kezdett a családjáról és arról, hogy nem engedték őt kiskorában sehová szinte megsajnáltam. De nem mutattam ki semmilyen érzést sem ezzel kapcsolatba, ha mondtam volna valamit az csak bántó lett volna, mert a családja szokását, életmódját kritizálnám. Én például nem szeretem, ha rossz névvel illetik a családomat, gondolom ő sem legyenek bármilyenek a szülei, hiszen azért egy icipicikét csak szereti őket. Vagy talán nem?
Én az enyémeknek hála lettem az aki most vagyok, ha nem nevelik belém a kezdetektől fogva a komoly kisgyereket, szerintem én még ennél is csirkefogóbb alak lennék. A barátaim sem azért szeretnének aki most vagyok, hanem inkább utálnának azért amivé válhattam volna.
Á nem, az italokat nem lehet egy mércére venni a könyvekkel. Mindegyiknek külön értéke van az életünkben. Azonban azt tudom, hogy egyik nélkül sem élhetünk teljes életet.
Nem akartam okoskodó részleteket mondani arról, hogy a pia és a könyv milyen fontos szerepet tölthet be az életünkben, mert az hatalmas szent kisfiúként tüntetett volna fel engem. Ami egy az egybe nem vagyok, hiszen Devonát is csalafintasággal csaltam ide, ha úgy vesszük. Márpedig úgy vesszük és kész. Igazán mókás jelenségnek tűnt, ahogyan kislányosan körbeszaladta a fát és egy pillanatra eltűnt a szemem elől. Ő volt az én múzsám, akit titokban szerethettem, de vajon meddig tarthat még ki bennem ez a rejtélyes érzés? Miért ne osztanám meg vele a szeretetemet, ha jól látszik, hogy senki sem tette meg előttem ezt? Mi állhat az utamba? Talán az ellenkező önmagam, ami mindig minden percben észhez térit és óvatosságra int? Most legelőször egy dobozba zártam a figyelmeztető felemet, amit azt hiszem hamarosan meg is fogok bánni.
Visszajött, boldogan és elégedetten három szál piros vadvirággal a kezében. Fogalmam sincs miért képes ennyire kellemes hatást kihozni belőlem az, hogy itt van, megfogja a kezem, a szemeimbe néz és azt kéri tűzzem a hajába a virágokat. Éppen teljesíteném a kérését, amikor félúton meghallom a kissé felháborodott hangját. Szóval félre értett? Na mindegy, legközelebb több lelkesedéssel mondok majd ilyen foglat szív dolgokat.
– Hidd el, jó kezekben van a szívem. A lány számomra a világ közepét jelenti, de semmit sem tud még az érzéseimről. Egy másik randira okvetlen szükségem van, hiszen… őt csak te ismered a legjobban. Rajtad kívül senki sem mondja meg, hogy konkrétan mit utál, mit nem szeret, mit vár el az emberektől, mi az amire a legjobban vágyik. A kulcs egyedül csak te vagy hozzá… Mert te vagy az ő szóvivője, a te ajkad az övé, az ő gondolatai a tiéd, az érzései meg… az érzéseit csak te ismered. – szerintem most sem voltam elég egyértelmű. Lehet, hogy azt fogja hinni az egyik legjobb barátnőjéről beszélek csak kissé képletesen, metaforikusan megfogalmazva?
Nem, nem voltam költő… legfeljebb pénzköltő, de az más lapra tartozik, azonban most bizonyára az összes megirigyelte volna a szavaimat. Egyszerre ennyi dolgot összesűríteni, szerintem egy sem tudott a romantikus verseiben.
– Talán nekik is vannak érzéseik, csak nem tudnak róla, mert mélyen elnyomják legbelül azon a helyen amit általában szívnek hívnak. – csak azt beszélte a szám ami a szívemben vagy legalábbis úgy hittem, hogy ott lakozik. Bár lehet, hogy csak a jóindulatú eszem mondatta mindezt velem. Akit ugyan nem érdekelt semmi, legfőképpen az nem, hogy milyen alakokkal lehetett együtt Devona.
Csak azt tudtam, hogy én más akartam lenni, nem egy szerettem volna lenni a sok közül, hanem az egyetlen aki megtanította őt igazán szeretni. De vajon úgy mégis képes leszek rá?
– Sajnos volt, csakis azért, mert nem voltam észnél. Azt hittem azzal, hogy megadom neki amit akar minden elmúlik. Azonban ha az illető akinek megadom amit kér, többet akar és nem szeretnék tőle semmit üldözni fog, az ilyesmit meg eleve nem szeretem. Hiú reményeket meg pláne nem szeretek táplálni mások kis agyában. Mert mi van ha én máshogyan képzelem el a jövőmet, nem vele hanem mással? – ezt már költői kérdésnek szántam, a választ régóta tudtam.
El kell intéznem az ügyet, ha nem akarom, hogy ártsak vele a Brivel való barátságunknak. Mert számomra ő tényleg csak barát. De ha a többieket vesszük… azokat akiket volt alkalmam sokkal de sokkal közelebb engedni magamhoz, igazán mondhatjuk azt, hogy régen bort ittam és bort is prédikáltam, most azonban más a helyzet. Enyhén iszok bort, némi vízzel megspékelve és vizet prédikálok. A hajába tűztem a virágokat, azzal meg útnak engedtem őt. Hadd menjen, hiszen hamarosan utána fogok menni, azért mert utána kell mennem.
– Megyek már ne félj! – szóltam utána, azonban ennyi nem volt elég, egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül azt amit mondott nekem.
– Sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, hiszen a döntéseink befolyásolják azt. Mondjuk szívesen lennék auror is akár, bár tuti biztos, hogy nem lennék jó 'életmentő’. Szóval ez a foglalkozás már a csirájában ki van lőve a listámról. Na és te? Te tudom már, hogy mi szeretnél lenni?


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szer. Jún. 13, 2012 8:01 pm


Egy pillanatra úgy gondolom, rólam beszél, majd rá kell jönnöm, hogy nem, biztos csak tévedek! Hiszen nem szoktak ám értem rajongani, nem szoktak engem szeretni. Meg, ha belegondolok én nem is az a lány vagyok, akibe az ember fia csak úgy beleszerethet. Én vagyok a mutatós maca, akivel jó megjelenni, azonban ez ennyiben ki is merül. Pedig nem vagyok én se buta, sem kommunikációra képtelen. Egyszerűen csak valamiért nem azt váltom ki a férfiakból, amit egyszer legalább jó lenne. Talán pont ezért a megállapításért hümmögök egyet hangosan, majd tekintetemmel íriszeit fürkészem. Végül is ezért megértem a második randi dolgot, biztos sok mindent kell mesélnem arról a titokzatos lányról, aki annyira a szívébe költözött. Kissé csalódottan ugyan, de elmosolyodom.
- Hát jó, akkor adok neked időt, hogy mindent megtudj, amit csak szeretnél. Hiszen két találkozás csak elegendő lesz arra, hogy kiszedj belőlem olyan információkat, melyekkel közelebb kerülhetsz ahhoz a lányhoz! – mondom kedvesen, miközben kissé irigykedem. Hiszen akárki is az a szerencsés, tényleg óriási mázlija van ezzel a fiúval. Mármint kedves is, esze is van, és ami még ennél is fontosabb, rajongó, szerető… kell ennél több?

Lassú lépteimet az övéihez igazítom, így indulok a barlang felé. Közben persze beszélgetünk még mindig, mely csak annyiban furcsa, hogy ritkán barátkozom feltétel nélkül fiúkkal. Vagy legalább is olyanokkal, akik ténylegesen odavannak valakiért. Természetesen ez azt jelenti, hogy megpróbálok nem flörtölni, sem semmi extra dolgot belevinni a dologba, hiszen…
1. úgysem én vagyok az, akit akar, aki tetszik neki
2. női szolidaritás is van a világon
3. ha már segítek egy ilyen ügyben, nem leszek az a lány, aki az útjába áll.

- Á, kétlem, hogy bármelyikük is táplált volna gyengéd érzelmeket irántam. Tudod, nem szeretek játszadozni mások érzelmeivel. A szex az szex, csak vágy és szenvedély. Ezek a pasik nem jöttek zavarba tőlem, nem mondták, hogy szép vagyok, maximum a csúcs előtt a nagy hév közepén… de az megint más. – kuncogok hangosan – Amúgy meg, te el tudod képzelni egy Zambini-ről hogy érzelmes típus? Szerintem, ha szerelmes lenne is inkább elküldené a lányt, csak azért, hogy a kiépített imidzse megmaradjon.
Eközben mély levegőt veszek, bátorságot gyűjtök a rengeteg vízhez, amin most hirtelen át kell küzdenem magam. Az apró cseppek a lábamat szántják, én pedig önkéntelenül is megborzongok. Kis ruhában vagyok, mezítláb. Biztos hogy át akarok én kelni egy vízesésen? Hezitálok pár percet, azonban nem feltétlenül teszem ezt rosszul, hiszen legalább megvárom Iasont és meghallgatom a mondandóját is, melyen jót mosolygok. Talán pont ez ad erőt ahhoz, hogy bevessem magam a vízbe és sietős léptekkel átpasszírozzam magam a leomló vízsugár alatt.
- De akkor ha tudtad, hogy mi lesz a vége, miért tetted meg? – teszem fel a költői kérdést, mintha csak a lelkiismerete lennék.
- Hiszen épp az előbb beszéltünk arról, hogy ki hogy gondolja, eltemetett érzésekről, ilyesmikről. Mármint pont úgy beszélsz, mintha sejtetted volna, hogy mit is akar valójában… te kis Casanova! – piszkálódom kicsit, majd a hideg víz miatti remegésem megpróbálom elnyomni egy mosollyal. Kezemet összekulcsolom mellkasom előtt, ezzel is próbálva felmelegíteni magam. Nyár van, azonban még sincs olyan meleg, hogy fagyos vízoszlop alatt sétálgassak. A nedves ruha jéghideg kötésként tapad testemre én pedig immár látványosan remegni és fogvacogni kezdek.
- Értem, hogy az élet…életmentés nincs…nincs…ni-nincs a listádon, az-azonban segít-segíthetnél hogy meleg le-legyen! – mondom dadogva.
- A-amúgy én valami hi-hivatali munkát sze-sze-szeretnék! Vagy csinál-csinálnék egy… egy… a-ala-alapítványt a snid-snid-snidgeteknek… - próbálok magyarázni remegve, és várakozón nézek a fiúra, bárcsak megoldaná a problémámat.


Spoiler:
 


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Jún. 17, 2012 6:00 am

Devona and Iason

Távolból szeretni, igen ehhez értettem eddigi életem során a legjobban, mert sosem szerettem azt ha magyarázkodnom kell valakinek arról mit miért és mikor teszek. Talán életem második kapcsolatának köszönhetem, hogy úgy döntöttem inkább hallgatok, minthogy bevalljam valakinek az érzéseimet. Azonban ha tényleg Devonával szerettem volna lenni, akkor nem tudnék hazugságokban élni. Ha az ő arcát próbáltam felidézni mindig a fiúk után sóhajtozó lányok jutott az eszembe, hogy olyankor igazából én sem vagyok különb náluk. Ők is a lehetetlenről álmodnak és nem tesznek semmit annak érdekében, hogy az álmuk valóra váljon. Na jó, én perpillanat valóra szerettem volna váltani az egyiket, tehát egy fokkal azért mégis jobb az én sorsom mint az övéké... az övéké akik nem reménykedhetnek semmiben. Igazság szerint csak örülni tudok, hogy a szüleim 'jó munkát' végeztem és az lettem aki most vagyok. Mert mondjuk ha ebben a pillanatban lány lennék akkor nekem kellene arra várnom, hogy valaki azt mondja őszintén szeret és fontos vagyok a számára. Nagyon, nagyon, nagyon örülök, hogy ez most nincs így és én lehetek az aki azt mondja a lánynak szeretlek. Bár ez a szeretlek mindig más lesz, én már csak tudom, hiszen eddig sosem volt egyforma szerelmem... mindenkit máshogyan szerettem, másfajta szeretettel, ha úgy vesszük. Mind közül azt hiszem ez számomra a legfontosabb, mert még sosem éreztem ilyet, sőt senki szeretetét sem szerettem volna ennyire megkapni és tudni, hogy az én törődésemet olyannak adom, aki talán megérdemli. Sosem néztem így még senkire, ha igen akkor azelőtt az illetőt nem szerethettem ennyire. Devona olyan... olyan más volt, mint a többiek, őt mindig szívesen néztem a távolból és egy cseppet sem érdekelt, hogy közben nekem kotyvasztanom kéne valamit Piton órájára. Érte bármikor elmulasztottam a házi feladataim elkészítését és későbbre tettem át. Szegény Bri akkor is azt hitte, hogy csak gondolkodom és azért nem figyelek teljesen rá. Na igen, az... az az emlékem volt a legkedvesebb, mert sokkal tovább nézhettem őt az átlagnál. Akkor a Brivel való beszélgetés volt az ürügy, hogy sokkal tovább bámuljam őt, most meg semmit sem tudok felhozni a mentségemre. Végül is mi értelme lenne valami mögé elbújni, ha beleszerettem a szívemnek legkedvesebb mérgébe? Igen, méreg mert igazán józan a szerelemtől szerintem sosem leszek, hiszen most éppen, hogy irányítani tudom magam ide-oda és nem olvadok el a jelenlététől. Csendben hallgatva mentem utána és csak a kérdésére kaptam fel a fejem, persze előző szavai nem mentek el a fülem mellett, másról véleményt mondani azonban nem igazán volt kedvem. Hiszen amiért én nem ismerem elég jól és megvannak a téves előítéleteim attól még más sokkal jobb lehet, mint ahogyan azt én hiszem.
- Meg kellett tennem, hiszen az ember csak a hibáiból tanul és amúgy is... Tudni akartam mennyit jelentek a lány számára, hogy az amit mond valóban a valóság vagy csak egy álom, amit ő dédelget nem pedig én. Végül igaza lett, én azonban nem tudtam őt szeretni... legalábbis tiszta szívemből őszintén biztosan nem. A lány a barátom, de azt nem tudja, hogy én tulajdonképpen valaki mást szeretek. Szerintem egy ideig nem beszélne velem, ha megtudná. Bár ki tudja, míg ki nem derítem nem tudhatok pontosan előre semmit. - lehet, hogy erre azonban még sem szeretnék rájönni. Elvégre ki tudná megmondani, hogy Bri mit és hogyan reagálna. Én a 'fogadott fiútestvére' sem tudok biztosat, mert mi van ha mást tesz? A lényeg, hogy ki ne nyírja magát, a többi meg aligha számít. Szerintem örülnék annak, ha találna magának valaki olyat aki viszont szereti, kezdetben lehet egy icipicit féltékeny lennék azért mert elvették tőlem az egyetlen titkos rajongómat, de hát biztos hamar túltenném magam rajta.
- Semmilyen álarc sem takarhatja el a szerelmet ott, ahol van, és nem színlelheti ott, ahol nincs. - legbelül ugyanezt a kedvenc idézetemet ismételgettem magamban, hogy el ne felejtsem mit mondtam.
Ázott veréb! Igen, az lettem miután sikerült átlépnem azon a lezúduló víz függönyön, ami elválasztott minket a barlangtól. Hogy szárazon megússzam az esetet teljes mértékben lehetetlen volt, de nem számított, egyedül csak Devona közelsége érdekelt. Bizonyára éppen ezért engedelmeskedtem neki és tártam ki a két karom ölelésre.
- Az életmentők túl sok halált látnak... én csak ettől szeretném megóvni önmagam. Jobban mondva a csalódástól... hogy nem tudtam megmenteni az illető életét és miattam halt meg.
Szerintem nálam nem lehetett boldogabb ember akkor amikor a karjaimba bújt és melegséget remélt, hogy majd én biztosan felmelegítem őt.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Jún. 24, 2012 1:12 am


- Hálátlan feladat lehet a hősiesség. Gondolj csak bele, állandóan tökéleteset kell alkotnod, legyen szó csak egyszerű pálcahasználatról, vagy épp emberi életek megmentéséről. Vajon a lélek hogy viseli, ha csalódást kell szenvedni? Vajon a gyász téged is megérint? Tudod ezt úgy kezelni, ahogy kell, vagy éppen lelki nyomorékot csinálsz magadból egy elhibázott döntés vagy épp mozdulat miatt? Vajon egy aurornak hány álmatlan éjszakája van amiatt, hogy végiggondolja az áldozatok számát, és azok nevét, akiket valami oknál fogva nem tudott megmenteni? – a kérdések csak úgy előtolulnak belőlem, én pedig merengve nézek magam elé. Igazából soha nem gondolkodtam még el ezen a dolgon, azonban pár másodperc alatt sikerül leszűrnöm az igazságot, a saját magam igazságát.
Én örülök annak, hogy nem készülök ilyen pályára, és annak is örülök, hogy az erkölcsi normám nem vetekszik egy auroréval. Tökéletesen megfelel így az életem, ebben a rendben, mint ahogy most van, nem kellene nekem még egy lelki nyomás, melynél csak kényszert éreznék arra, hogy itt is megfeleljek. Meg a másik dolog, hogy nem kell így aggódnom az esetleges következményeken, melyek jelen pillanatban kimaradnak az életemből!
- Bennem nem csalódnál, hiszen nekem nincsenek elvárásaim! Az én elvárásaimat már réges-régen kiirtották belőlem… - mosolyodom el, majd befészkelem magam karjai közé.
- Bár igaz, ami igaz, felmelegítés és megmentés témában igazán jó vagy! Lehet, hogy hivatásos lány-felmelegítőnek kellene állnod! Én biztos fizetnék a karjaidért… - kacérkodom, miközben az ölelésben közvetlen közelről arcát fixírozom. Óriási íriszeibe pillantok, és egy másodperc elegendő ahhoz, hogy elvesszek ezekben a csodálatos lélektükrökben. Próbálok kiolvasni sok-sok dolgot azokból a szemekből, többek között azt is, hogy vajon mi miatt lehet szerelmes annyira abba a barátnőmbe, és vajon én miért nem vagyok kellően tökéletes egy ilyen fiúnak. Hiszen akkor az élet egyszerű lenne, és biztonságos! Nem lennének kockázati tényezők, csak mi lennénk egyszerűen - mindennemű sallang nélkül. Azonban hiába nézem azokat a csillogó pupillákat nem látok semmit, csak saját magamat, és azt, ahogyan szemének feketéje mind egyre jobban szűkül és tágul, ezzel is jelezve, hogy ő pontosan úgy néz rám, ahogy én őrá. Lassan pislogok egyet, azonban tekintetem még mindig arcán időzik. Akaratlanul is megfordul a fejemben a gondolat, hogy vajon milyen érzés lenne megcsókolni. Már-már látom lelki szemeim előtt, ahogy közelebb hajol hozzám, érzem forró leheletét az arcomon. Szemem lassan lecsukódik és én vakon is érzékelem, hogy immár tényleg csak egy milliméter választ el minket egymástól. Már-már érezni vélem szájának puhaságát, nyelvének finom táncát… azonban képzelgésemnek itt gátat is vetek!
Hiszen nem szabad nekem ilyeneken gondolkodnom! Nem én vagyok az a lány! Egyrészt úgysem hagyná, hogy ilyen történjen, ha tényleg olyan szerelmes amilyen, másrészt meg nekem nem kellene egy ilyenbe belemásznom. Kissé rebellis vagyok és könnyűvérű, ez igaz, de nem céda, aki befurakszik másoknak az érzelmi világába – legalább is, ha van neki ilyen. És nála van ilyen! Túl kedves volt eddig, túlságosan őszinte és jó fej, egyszerűen nem érdemli meg, hogy így viselkedjem.

- Ne haragudj hogy így megbámultalak! – suttogom még mindig a karjai között. Picit fészkelődöm, lazábbra veszem karjainak szorítását. Zavarom nem túl nagy, azonban mégis látható. Apró vörös folt kúszik fel az arcomra és mindezt leplezendően az arca helyett immár a mellkasát bámulom – mivel hogy pont az van velem szembe.
- Egyébként igazán sajnálatos, ami azzal a lánnyal történt. Mármint… arra gondolok, hogy nem tudtad viszonozni az érzéseit. Mindenesetre legalább megpróbáltad. Bár az is lehet, hogy ezzel gyakorlatilag reményt ébresztettél benne azzal kapcsolatban, hogy lehet köztetek valami… - az utolsó résznél önkéntelenül is a szemébe nézek. Mindez csak akkor tudatosul bennem, mikor íriszeink ismételten összekapcsolódnak. Az élet groteszk játéka ez, és az is, hogy ezt az utolsó mondatot akár én is mondhattam volna neki. Hiszen bennem is reményt ébresztett. Még ha nem is feltétlenül arra gondolok, hogy kettőnk között kialakulhat valami… Legalább ismét elhihetem ezek után, hogy van remény arra, hogy nem kell egy harcosként leélnem az életemet. Nem kell másokkal hadakoznom, férfiakat átlépnem… lehetek nő, és talán most egy pillanatig elhiszem, hogy igenis én is szerethető lehetek…
- Öhm.. akár indulhatunk is… - próbálkozom, hogy el tudjak szakadni tőle, és ki tudjak bújni ölelő karjai közül. Na, nem mintha nem lenne tökéletes, mert az, csak hát nem akarom ezt a fájó tökéletességet átérezni, ha nekem nincs ebben részem. Nem akarok esetlegesen elcsábulni! Én jókislány vagyok és nem akarom még csak a lehetőséget sem megteremteni arra, hogy valami olyat tegyek, amelyet megbánnék…
Bár nem mintha ennyi idő alatt nem lehetne olyat tenni…



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Jún. 24, 2012 7:29 am

Devona and Iason

– Volt idő amikor isten akartam lenni, megmenteni mindenkit a haláltól és a halottaknak akiket elvesztettünk visszaadni az életük. De rájöttem, hogy mindannyiunknak szüksége van arra a csöppnyi gyászra, mert az tesz minket emberré. Ha vissza tudunk tekinteni és kellőképpen képesek vagyunk visszaemlékeznünk a szerettünk cselekedeteire, akkor olyan mintha el sem vesztettük volna őt. Cicero azt mondja, hogy a halottak az élők emlékezetében élnek tovább. Szerintem igaza van, csak előbb meg kellene tanulnunk elfogadni azt a tényt ami kimondja: a halál nem büntetés hanem megváltás. Bár a mi világunkban ki hisz ebben, ha ártatlanok halnak meg? Nem lehet, hogy a bűnösök csak azért élnek még mindig…. hátha helyre hozzák bűneiket? A jók meg azért hallnak meg, mert az ő útjuk lejárt? – bár lehet nem ez volt a válaszom mégis annyira ki akart kívánkozni belőlem ez az egész, hogy képtelen voltam magamban tartani. Mellette nem is tudom befogni a számat, komolyan direkt azt akarom, hogy észre vegyen, felfigyeljen rám és idővel megszeressen.
Az ilyen beszólásaimért tévesztenek össze engem az angyalokkal, akik mindenre tudják a megoldást és előre eltervezett válaszuk van. Hát nekem nincs és angyal sem vagyok, mert ha az lennék akkor a hátamon pluszba mindig lenne két szárny amikor csak szükségem lenne rájuk. De nincs és ha futni kell akkor muszáj a két lábamat használnom. Ami nem gáz, csak ne fáradnék tőle el. Ez azonban érthető miért van: mert én sem vagyok egy szent és minden elzüllőt barát hívására ott is termek ahol csak lehet. Ha lenne valaki aki kikapná a kezemből a kis füstölgőt szerintem én vissza se kérném. Ilyen ember azonban nincs és ha lenne, azért biztosan nem állnék jót.
– Nem tudom, hogy megérint-e a gyász, azt viszont igen, hogy mindenáron az ilyesmitől szeretem megóvni magam. Ha elveszítjük azt akit szeretünk akkor természetesen mi is utána kívánkozunk, mert mi értelme lenne nélküle élni ugyebár? De ha valóban van egy kis eszünk akkor bíznunk kell abban a reményben amit életben tartunk a szívünk mélyén. Én nem lennék auror, már a szüleim kedvéért sem. Hiszen az nagyon sok felelősséggel jár, amivel meg rendelkezem az egy aurornak édes kevés. – mondjuk szónok már igazán tudnék lenni vagy valamilyen politikus, az ilyesmi azonban még mindig távol áll tőlem, hiszen én a bájitaltant szeretem, mást meg aligha fogok az biztos. Ha valamit fel tudnék találni az igazán jól jönne, de nem fogok és én ezt tudom. Ha mégis akkor valami egyszerű gyógyszert és semmi többet.
– Tudom, hogy benned sosem fogok csalódni. Bár én azért szívesen elültetném benned azokat az elvárásokat amiket mások már kiirtottak belőled. Félre ne érts, nem akarlak megváltoztatni, hiszen te így vagy jó ahogy vagy. – sosem lenne szabad megváltoztatnunk azt akit szeretünk, elvégre ha nem azért vagyunk vele amit ő képvisel és amiatt a különlegesség miatt szeretjük őt amilyen ő, akkor mi valaki teljesen mást szeretünk. Azt a valakit aki a fejünkben létezik, a Tökéletest, akinek semmilyen hibája nincs és olyan, amilyenről mi álmodunk. Igen, álmodunk és nem a valóságban találkozunk vele, mert ott egyszerűen nem találnánk rá, hiszen mindenkinek vannak hibái. Sajna nekem is, még ha ezt olyan nehezemre esik kimondani akkor is van.
– Oh igen, ha az illető nem a húgom mindig előszeretettel ölelem magamhoz. Nem jövők valami jól ki vele, a bátyám meg mindig érthetetlen arcot vág amikor arról mesélek neki, más lányokkal mennyire jól kijövők csak vele nem. – nem akartam panaszkodó kisfiú lenné éppen ezért itt elhallgattam és úgy döntöttem, hogy inkább neki vagyis rá szentelem a perceimet. Most, hogy ennyire közel volt hozzám jobban szemügyre vehettem őt és olyan apróságokat figyelhettem meg amit négy méterre tőle biztos sosem vennék észre. Olyan gyönyörű arca volt és szép, amit a szívemben lévő aprócska gyermek kezek szívesen simogattak volna meg, de hát én nem voltam az anyukája arcát simogató kisbaba. Sőt Devona nem is volt az anyám, szóval az a képzelgés amit megengedtem magamnak mind értelmét veszti. Lehet, hogy ebben az életben nem lesz az anyám, de az a személy biztosan akiről gondoskodni akarok és egyszerűen törődni vele. A szemei megbabonáztak, egyszerűen elvarázsoltak és nem eresztetek el maguk mellől. Sosem rajongtam a romantikus filmekért, az ilyesmi azonban mégis csak az olyanokban van. A férfi és a nő egymás szemébe néz, majd ajkaikkal illetik a másikat. Én azonban most annyira el voltam varázsolva, hogy minden ilyen cselekedetre képtelen voltam. Még egy rossz gondolat sem tudott megszületni a fejemben, nemhogy még véghez is vigyem a tervemet. Hazudnék, ha most azt mondanám beteltem a jelenlétével és a tudattal, hogy itt van velem, mert nem… egyre több ideig szerettem volna őt ölelni s, biztosítani a jelenlétemről. De semmi sem tart örökké, még az a csend sem ami alig néhány percig létezhetett. Ne haragudjak rá amiért így megbámult? Hiszen én ugyanezt tettem, bár erre nem tudnék mit mondani. A szívem nagyon jól tudja, hogy bűnös és ugyanazt tette ő is amit Devona.
– Nem vagyok haragtartó típus. Legalábbis ha megharagszom valakire akkor két percnél tovább biztosan nem tarthat a másik iránti gyűlöletem. – nem akartam kiszorítani belőle a levegőt éppen ezért ahogy fészkelődni kezd a karjaimban egy kicsivel, tényleg nagyon kicsivel gyengébben ölelem.
– Szeretem, ha szeretnek. A kezdetekkor lehet azt hittem úgy szeret ahogyan én gondolom, vagyis a barátjának néz és azon kívül semmi többnek. Éppen ezért mindig jól esett, ha… egy percig gyereknek érezhettem magam, akit agyon ölelgetnek a szülei, vagyis jelen esetben az a lány. Amúgy jó fej, de Piton professzorral kölcsönösen nem szeretik egymást én meg, mint jó bájitalos segítek neki amikor kéri. Vagyis eddig segítettem. – olyan kínos volt mindezt egyenesen a szemeibe mondani, hiszen neki ehhez abszolúte semmi köze sincs, sőt most nem ő van Bri helyében.
Aljas reményeket kelteni mások aprócska és tiszta fejében, na igen ez volt az amit egyszerre szerettem és gyűlöltem. Egyrészt jól jött, mert hamar megkedveltettem magam azokkal akikkel kellett, a hátulütője meg… hát azt én tudom a legjobban, hogy mi szokott lenni. Túl sok lány barátnő vesz körül, akiket valamilyen oknál fogva egyenként, külön-külön szeretek azért amik. Egyrészt elfogadtam, hogy a barátaim lettek és megkedveltek azért amit én képviselek a világunkban. Mondjuk ha valakit meg kellett vigasztalni mindig ezer örömmel fogadtam, ha nálam próbálnak vigaszt találni. De mit adhatok én nekik azon kívül, hogy meghallgatom őket és hagyom, hadd sírják ki magukat a vállamon? A vállamon valós sírás nem mindig szó szerint értendő, mert van akinek elég ha meghallgatom a panaszát és kész. Ez nem valami nagy mesterség, de szeretem, ha bíznak bennem, csak a szívük mélyén ne tápláljanak többet a barátságnál.
– Ne…kérlek még ne menjünk. Ebben a pillanatban annyira jól esik tudni, hogy nem álmodok és tényleg téged ölellek, nem pedig valaki mást. – mondjuk ez sokkal jobb mintha a párnámat szorongatva ébrednék fel és képzelődöm.
Azt hiszem, most csak attól féltem, hogy álmodok és ha felébredek ismét csak a párnámat fogom ölelni, nem pedig őt. Éppen ezért érthető nem, hogy még tovább akartam őt a karjaimban tartani.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Jún. 24, 2012 9:10 am


- Egyáltalán honnan lehet tudni, hogy a jó az jó, a rossz az rossz? Persze lehet, hogy ez buta kérdés, de manapság senki nem foglalkozik ezzel. Az életben mindenki csak kategorizál, pedig sosem lehet tudni, hogy például egy negatív tett mennyire változtathatná meg az életünket pozitívan. Például nem feltétlenül kell utálnunk minden negatív embert. Lehet, hogy egy ilyen Malfoy féle takony egyszer valami olyan dolgot fog tenni, mely a világ számára pozitív változást hoz… még akkor is, ha ő ezt a változást nem feltétlenül egy pozitív tettel érte el… - mélázok el én is kicsit, és próbálok filozofálni. Soha nem jutott eszembe, hogy esetlegesen isten legyek, vagy, hogy azt játsszak. Istennek szerintem így is bőven elegendő dolga van, nincs szüksége még arra, hogy egy kis taknyos bepróbálkozzon nála. A másik pedig hogy soha nem akartam azt, hogy a halottak visszajöjjenek. Mondjuk az is igaz, hogy nem veszítettem el senkit, nem ismerem a gyász érzését. El sem tudom képzelni milyen lehet valaki nélkül élni, aki egykoron a világ volt számunkra. Nekem pont ilyen az öcsém. Nem tudom elképzelni, hogy Bilko hamarabb haljon meg mint én… hiszen nekem kell először a túlvilága jutnom a korom miatt… nem előzhet meg ebben!
- Ugyan, ne viccelj! Van hozzá egy csomó tulajdonságod, csak magadnak sem vallod be szerintem. Precíz vagy, ami biztos, ha már értesz a löttyökhöz, türelmes, gondolom kellőképpen izmos is, ha sokszor eljárkálsz ide, és megteszed a kilométereket! Én például kifejezetten rossz auror lennék. Hiszen ki látott még olyat, hogy valamelyikük ennyire adjon a külsőségekre, képtelen legyen a pontosságra, és egyébként is! Én az az ember vagyok, aki inkább indulatokat szít, nem pedig elsimítja azokat. Képes vagyok kiváltani az emberekből nem csekély ellenszenvet, szóval … én sem akarnám, hogy egy ilyen ember mentsen meg! – mosolygom a megállapításomon. Hiszen a tények azok amiket mondok, nincs ezen mit gondolkodni. Nem sértő ez a számomra, hiszen én lettem olyan, amilyen. Senki nem tartott pálcát a fejemhez, nem kellett valamiért megtennem. Ilyen akartam lenni, olyan lány, aki érzéseket vált ki másokból, legyen szó negatív vagy épp pozitív értelemben.
- Mondjuk ilyenkor azért eszembe jut, hogy én melyik kategóriába is tartozom! Rosszakhoz, vagy jókhoz? Igaz, még soha nem öltem, de attól még lehet a lelkem annyira romlott, hogy nincs keresnivalóm az angyalszárnyakkal rendelkezők között… - nézek bele Iason szemébe kétségbeesetten. Megnyugvást jelentenek szavai, melyekkel biztosít arról, hogy bennem sosem fog csalódni. Természetesen nem tudom hová tenni ezeket a szavakat ismételten.
- De hiszen honnan tudod, hogy milyen vagyok? Mindenki csak egy képet lát rólam, ki ilyet, ki olyat! A többit beletenni mindenki bele tudja a saját fantáziája alapján… nem? – teszem fel a költői kérdést és csillogó szemeibe nézek. Ismételten sikerül elmerülnöm az óceán kék árnyalatban, mely annyira magával ragad minden egyes pillantásban. Fekete bogara szűkül-tágul, én pedig újból elpirulok. Most leginkább azért a tekintetért, mellyel rám néz. Nem akarom, hogy így nézzen rám, nem akarom, hogy elhitesse velem, hogy lényem lehet tökéletes valaki számára. Hiszen sosem voltam az! Mindig azt akarták, hogy megfeleljek, mindig ez elől menekültem… most pedig nem akarok épp ezzel foglalkozni, elgondolkodni azon, hogy vajon hogyan is lehetnék számára tökéletes. Pláne úgy, hogy valójában nem akar tőlem semmit, csak néhány információt, melyeket még mindig nem kérdezett meg tőlem!
- Ó, értem! – mondom, miközben befészkelem magát karjai közé. Igazából, pont most árulta el, miért is közeledik hozzám. Tehát érintését, tekintetét nem szabad félre értelmeznem, kiváltképp, hogy ilyen jól kijön a gyengébbik nemmel. Pedig egy óvatlan másodpercben már tényleg kezdtem elhinni, hogy léteznek „tündérmesék” és létezhet az embernek óriási szerencséje, már ami a szerelmet illeti. Hogy is lehettem ilyen kis naív liba?

Krákogok egyet, majd kibújok az ölelésből. Hagyom, hogy karjai átkaroljanak, azonban fejem immár nem pihentetem a széles vállakon. Ismét szemébe nézek, arcát fürkészem és a vonásait, melyekkel valami oknál fogva nem tudok betelni.
- És mit fog ő ehhez szólni? Mármint hogy önző módon kiélvezted a rajongását, hagytad, hogy megadjon valamit, amit te nem adtál viszont… na jó, ez így nem teljesen igaz, mert ha jól értem megcsókoltad… - mondom némi haraggal a lelkemben. Most mondhatnám, hogy felháborít ez az egész, de mi van, ha én is ezt csinálom? Mi van, ha én is belemászok mások lelkébe akaratlanul? De akkor is! Az én helyzetem más, én nem tudok ezekről a dolgokról, nekem senki nem mondja, hogy szeret, én nem játszadozom érzelmekkel!
- Csak úgy magára hagyod, hogy kínlódjon, mikor ő őszinte volt és a legnagyobb titkát osztotta meg veled?! Jó, értem én hogy nem szereted, de ez akkor sem épp jó lépés… - mondom, miközben a padlót fürkészem. Nem akartam így kiakadni, nem akartam számon kérni arról, hogy mit is tesz, csak egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megálljam szó nélkül. Pláne hogy szívem szerint én lettem volna az a lány, akit szeret, vagy én lettem volna az a lány, akit megcsókolt egy őrült pillanatban. Valójában igenis megértem az érte való rajongást, és átérzem miért is szereti annyira ezt a fiút. Hiszen ő tökéletes… vagy legalább is egy olyan ember, aki képes a legjobbat kihozni a másikból és elhitetni, hogy te is érsz valamit, hogy tökéletes vagy. És ha csak egy ember számára vagy tökéletes, már akkor is megérte… minden megérte!

- Hogy mi? – kérdezek vissza zavartan, majd felkapom a fejem és óriási szemeket meresztve fürkészem az előttem lévő arcot.
- Nem teljesen értem mit is mondtál! Mármint engem ölelni? Én nagyon szívesen megölellek, de nem értem miért is szükséges ez ilyen nagyon… én nem akarok közéd és a szeretett lány közé férkőzni, semmilyen formában sem…. – suttogom, majd hallgatok el, hiszen szívem szerint azt mondanám neki, hogy de, akarok, és ne is foglalkozz azzal a másikkal. Elfelejttetném vele azt a másikat, és én megadnék mindent, amire csak vágyik…

Kezem önkéntelenül emelkedik a magasba, majd kúszik fel karjain keresztül egészen a tarkójáig. Ujjaim belemarkolnak az elszabadult nedves tincsekbe, finoman megszorítom őt, majd lassan felemelem a fejem is. Közelebb araszolok hozzá, és mit sem törődve a bennem kavargó viharral homlokomat az állának nyomva hozzá simulok…



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Vas. Jún. 24, 2012 10:08 am

Devona and Iason

Az ő fejével akartam gondolkodni, az ő szemével akartam látni, én egyszerűen csak tudni akartam mi jár most a fejében és hogyan érez. De olyan nehéz… olyan nehéz csak az én megérzéseimre hagyatkozni, amik sokszor rosszak lehetnek, sőt biztos, hiszen ha mindent tudnék akkor Brit sem engedem túl közel magamhoz. Devona azonban más volt, azt akartam, hogy még közelebb kerüljön hozzám és tudomásul vegye én csakis őt szeretem. Csak szikrányi szerencsém volt, hogy eddig nem látott át rajtam és nem vont kérdőre ki az akit én szeretek. Örültem, hogy nem jutott eszébe megkérdezni, mert a válaszadás elégé kínos lenne vagy nem? Egyből csak úgy benyögni, hogy az akit szeretek az itt áll előttem és Devona Prazsky a neve? Hogyan tudnám megtenni? Vajon túl élné? Nem lepődne meg rajta? Fogalmam sincs. Egyszer azonban majd kiderült, csak lenne végre annyi erőm, hogy bevalljam. Bár hagyományos randit akart, azon meg egyik fiú sem tenne meggondolatlant. Legalábbis akit nem Iason Mallorynak hívnak az biztosan nem tenne ilyet, mert én tuti biztos, hogy felrúgnám a szabályaimat és megtenném azt amiért a szívem könyörög nekem. Ha eddig tudtam várni, akkor tovább is fogok. Elvégre ha sietettem a történéseket, nem fogok annyira elégedett lenni magammal, hogy néhány nehézség árán, de sikerült megszereznem Devonát. Igen, a nehézségeken és a győzedelmen kívül semmi sem tenne boldoggá. Tudom milyenek a hamar jött kapcsolatok, a fiú nem becsüli meg a barátnőjét mert neki csak csettintenie kellett és máris megkapta a lányt. Én nem akarok ilyen lenni! Azt akarom, hogy büszke legyek magamra és igenis tartós legyen a kapcsolatunk, már ha egyáltalán lesz és ráveszem magam a vallomásra. Az most már igenis jó kérdés, hogy mikor fogok kitálalni neki mindent. A mondatai szinte átsuhantak a fejem felett, volt olyan téma amit nem akartam folytatni és az az auroros dolog volt, amit elkezdtünk. Hagyjuk őket békén, elvégre nekik sokkal több gondjuk van mint nekem. Ők életeket mentenek meg én meg önmagam az egyedülléttől. A közös bennünk csak az, hogy mindannyian mentünk valamit én mint mondtam önmagam, de ők… ők sokkal becsesebb és nemesebb munkát végeznek mint én. Mert hát én honnan is tudhatnám, hogy Devona egyszer az enyém lesz? Sehonnan, a nők jelzéseiben meg annyira tudok tévedni néha, hogy az már nekem is fáj, nem csak a széttört szívüknek.
– Tudom, hogy legelőször mindenki csak egy képet lát arról aki előtte áll. Talán a tökéletest, bár mindenkinek vannak hibái, én erre mindig kellőképpen fel vagyok készülve. Előbb magamat nézem meg, nem pedig másokat és azután ítélkezem, hogy ők milyenek. Például kezdetben Dracoról is azt hittem, hogy valami iszonyat elkényeztetett kis gyerek. De aztán kiderült, hogy ő ennél sokkal rosszabb, azonban mégis elfogadom olyannak, amilyen, mert változni sosem fog. Ha mégis akkor az tuti biztos, hogy nem most lesz. – gondterhelten felsóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy volt még valami amit az aurorok előtt kifelejtettem. Azonban mit tegyek, ha ő ilyen szép és elveszi a vele szembe álló fiú eszét?
– Sehonnan, manapság nincs tökéletes ember, ha mégis akkor az vagy megjátssza magát és álszent vagy valóban az és mi nem hisszük el azt amit látunk. – én az álszent kategóriába tartoztam, csak még mindig nehezemre esett elfogadni ezt az egészet, talán azért mert javítani akartam volna magamon és tudni, hogy igenis különb vagyok másnál. De hát egy csomó züllőt körül lehet egyáltalán az ember jó? Nem, mert száz százalék, hogy ő is olyanná válik mint a többi.
– Nem kell őt féltened. Amikor kell ott vagyok neki, vigyázok rá most már sokkal óvatosabban, mert tudom mi járhat olykor a fejében. Azonban nekem is van szívem és azt akarom szeretni akit kiválasztottam a rengetek lány közül. Nem mintha nem lenne nála szebb és jobb, de akkor is. Valakinek muszáj szeretnie té… izé őt.
Lehet e most nálam összezavarodott fiú a világon? Aligha hiszem, csak mondtam önfeledt a magamét és szinte majdnem kimondtam a szót amivel elárulhattam volna magam. Nem szabad, még nem szabad elárulnom magam és kész. Mikor jön el az én időm? Egyáltalán elfog-e jönni? Vajon hol késlekedik már az a hatalmas eget rengető igazság most? Miért nem beszél ő helyettem, miért nem vallja be neki az igazat? Talán túl elhamarkodott lenne ez részemről? Lehet. De mi van ha ő mást szeret úgy mint én a Bri esetében? Akkor hogyan fogok érezni? Hm igazán jó kérdés! Mindenesetre Bri helyében sosem szeretnék lenni. Önmagamtól való kérdéseim közepette szinte már fel sem tűnik, hogy elhúzódott tőlem és … hjaj annyira nehéz titkolózni. Muszáj elmondanom, addig nem fogok normálisan gondolkodni, ha ilyen közel van hozzám és én nem vagyok őszinte hozzá.
– Közém és a szeretett lány közé állni? De hiszen pont ez az! Rád van szükségem és nem másra. Mert csak te… te tudod, hogy milyen. Amit ő képvisel azt te is. Ami nekem számít benne az te vagy. Mert ha te nem élnél akkor ő sem és nem lenne kit szeretnem Devona. – a jobb kezem az ölelést megunva a fejére tévedt és a hajtincsével kezdett el játszani. Ezzel tereltem el a gondolataimat, de csak nem sikerült és muszáj volt folytatnom azt amit elkezdtem.
– Nem kell elmennem innen, hogy lássam őt és a távolból csodáljam, mert most itt van velem. Ez… ez a pillanat meg minden elutasítást megér.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szer. Júl. 04, 2012 8:13 am


- Ez volt az utolsó húzásod kisasszony, megértetted? – teszi fel apám a költői kérdést, majd mielőtt még válaszolhatnék, óriási atyai pofonnak leszek kis gazdája. Egy pillanatig nem térek magamhoz, valahogy el sem hiszem, hogy megtette, hogy kezet emelt rám. Végül is erre vártam mindig is, már évek óta. Ez kellett nekem, ez a kezdő lökés, hogy innentől kezdve a saját kezembe vegyem a sorsom irányítását. Innentől kezdve már nem számít, hogy mit mondanak, mit kérnek, mit parancsolnak. Én biztos, hogy a szöges ellentétét fogom tenni! Elég volt a behódolásból, és abból, hogy akármit teszek, az nem jó, nem megfelelő a számukra.
- Bilko menj ki a szobából, most! – kapja szeretett öcsém az utasítást. Egy másodperc erejéig összenézünk, látom az ijedtséget csillogó íriszeiben, és inkább nem reagálok faterom előbbi megnyilvánulására addig, míg az a kis tünemény el nem hagyja a helyszínt. Nem kell neki szemtanúnak lennie. Nem kell neki látnia azt, hogy hogyan viselkedik az apja és a nővére egymással. A kettőnk ügye az a kettőnk ügye, ő pedig még túl gyerek ahhoz, hogy ezt megértse. Mondjuk lehet hogy én is túlzottan gyerek vagyok, azért nem értem, hogy apám miért is óhajt lekorlátozni, és miért nem jó számára semmi ami én vagyok!
- Most pedig felöltözöl valami normális ruhába, és elindulunk az igazgatónőhöz! Nem érdekel, hogy könyörögnöd kell, ha azt akarja, megteszed, a lábát is megcsókolod, de akkor is elmondod, hogy iszonyatosan szánod bánod, hogy széttetted a lábad az egyik tanárnak, és hogy valami őrület okozza nálad ezt a kényszeres rendbontást… mint például a folyosó képeinek rongálását és a nimfomániát is. Tőlem imperio-ra is foghatod, nem érdekel! De akkor is kimagyarázod! – ragadja meg a karom, majd ráz meg és próbál az ajtó felé lökni tajtékzó szájjal. Persze engem sem kell félteni, szinte már úgy tépem ki magam ujjainak görcsös szorításából, mint egy őz, mely megtalálta a csapdából a kiutat. Apró erek dagadnak ki a halántékomon, pár csepp izzadtság csordogál végig a gerincemen. Nem vagyok önmagam, nem számít most ki áll előttem, nem számít hogy az apám e az illető vagy sem, egyszerűen betelt a pohár és én képtelen vagyok visszafogni az indulataimat.
- Nem megyek sehová! Elegem van belőletek, és abból, hogy nem hagytok élni… - mondom, majd kissé meglepődöm, mikor drága szülőm karja arcom irányába tart. Nem, nem készültem fel egy újabb pofonra. Egyszerűen nincs benne a tervben, és nem, nem is óhajtom többet eltűrni. Soha nem tettem semmi rosszat, mégis megbélyegeztek. Elég a kiszolgáltatottságból és minden ilyen dologból! Talán nem meglepő hát, mikor elkapom a csapódó kart és minden erőmet beleadva kicsavarom azt. Egy pillanatig teljes elégedettséggel nézek apám arcába. Már-már kéjes örömmel tölt el, hogy látom döbbent arcát, melyre a fájdalom görcse ül ki. Tudom, hogy fájdalmas dolgot csinálok, azonban az is fájdalmas volt, amit évtizedek alatt elviselek tőlük. Persze nem tartom úgy sokáig, csak éppen addig míg meg nem látom a lélektükreiben a figyelmet. Immár rám figyel, én pedig nem teketóriázom, kihasználom a helyzetet.
- Elmondom még egyszer! Nem akarok ebbe a puccos iskolába járni! A Roxfortba akarok menni, barátokat akarok, szerelmet, és mindent ami fontos! A szeretetetekre már nem vágyom, és az elfogadásotokra sem! Ideje neked toleránsnak lenned! Eddig soha semmi nem volt megfelelő. Próbáljuk meg úgy, hogy egyszer én mondom meg, hova akarok menni, és talán akkor végre két évvel később be is fejezem az iskolát! – mondom, majd hátrébb lépek és mintegy befejezve a beszélgetést elindulok a szobából kifelé. Azonban még mielőtt kilépnék az ajtón hallom apám mondatait.
- Soha nem voltál méltó a szeretetre! Te csak egy semmirekellő vagy, szülők szégyene, aki mindig magányos lesz, akinek soha nem lesz része a tiszta érzelmekben! Kár volt megszülnie anyádnak!..


***

- Igen, mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék! –bólogatok, mikor Iason pont erről beszél. Kötekedni nem tudok ezzel kapcsolatban, egyszerűen csak lemondóan sóhajtom, hiszen annyit hallottam már azt, hogy nem lehet engem szeretni, hogy most, ebben a pillanatban egyszerűen a szívembe hasít a félelem, hogy talán tényleg örök időkig cipelni fogom ezt az átkot, és nem leszek senkinek sem fontos. Persze akkor is megmaradnak az egy éjszakás kapcsolatok, a kielégülés utáni vágyam, én pedig ezekkel a dolgokkal kicsit le tudom redukálni.
Fejem eközben az állához nyomom és ha már máshogy nem is, megpróbálom így érezni ajkainak puhaságát. Kezem a dereka köré fonódik és hagyom, hogy egy kicsit szeretve legyek. Tudom, nem éppen úgy, ahogyan elképzeltem gyermekként, vagy éppen most felnőtt fejjel, de legalább valamilyen formában. Ahogy ujjai a tincseimmel kezdenek el játszani szinte már önkéntelenül is felnyögök. Mindig is imádtam a fizikai kontaktust, ez pedig, amit csinál, olyan mely abszolút a kedvemre való. Persze túl sűrűn nem volt benne részem, egyedül Bilko az, aki mindig így nyugtatott meg, akárhányszor csak végig kellett veszekednem anyámékkal pár órát. Mindig én voltam az, aki nem kellőképpen viselkedik és az el nem fogadottság miatti fájdalmamat sírással adtam ki magamból. Az öcsém sokszor volt ennek tanúja, látta mennyire szenvedek. Hamar rájött hát a technikára, hogy mivel is érdemes lenyugtatnia. Mit mondjak, bevált.
Most is beválik és talán pont ezért hunyom le szemeimet félig, teljesen átadva magam az érintésének, finom ujjainak, simogatásának. Talán pont ez a bódulat teszi, hogy szavai oly nehezen jutnak el a tudatomig. Két percig csak csukott szemmel beszívom bőrének illatát, parfümjét, majd szemeim óriásira nyílnak és egy másodpercig a mellkasát bámulom meredten. Felnézni nem merek, hiszen mi van, ha képzelődtem és félre hallottam mindent? Mi van, ha nem rólam beszél? De rólam beszél, és ez maga a csoda! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen dologban részem lesz! Hiszen engem szeretnek, még úgyis, hogy fogalmuk sincs arról ki vagyok valójában. Nincs igaza sem apámnak, sem anyámnak! Nem vagyok magányos, már nem!

Fejem felemelem, szemeimmel pedig íriszét keresem. Szemkontaktust kell teremtenem, bele kell néznem óceán-kék lélektükreibe, hogy lássam, igazat mond! Hiszen nem mondhatja mindezt csak azért, mert hallotta a hangomból a kétségbeesést, és mert látta, hogy jelen pillanatra valami biztosra vágyom! Vagy legalább is remélem! És azt is remélem, hogy tényleg nem én magyarázom be magamnak, mert hát nem lenne túl jó ilyen kellemetlen szituációba kerülni.
- Te most tényleg azt mondtad amit hallottam? Mármint hogy én… hogy miattam… hogy… - kezdek el dadogni, pont mint egy első bálozó. Röhejesen viselkedem, és ami még ennél is rosszabb, teszek egy lépést hátrébb, csak azért, hogy rendesen szembe tudjak nézni vele. Nem szeretném elutasítani, azonban valami oknál fogva mégsem teszem azt amit szeretnék. Nem csókolom meg, nem bújok hozzá, egyszerűen csak hagyom a dolgokat lógva, hiszen egyszer végre én vagyok az, akit el kell csábítani. Nem szép szavakkal, hanem érzelmekkel, valódi érzelmekkel és azokkal telt tettekkel. Én pedig kivárom, hogy ő lépjen! Nehogy elijesszem a túlzott rámenősségemmel. Hiszen az vagyok, tudok lenni, és ez sokszor terhes! Vajon neki is terhes lenne?
- De … izé, miért nem mondtad ezt eddig? Szóval akkor direkt csaltál ide azzal a könyvvel? Én voltam a kiszemelt eredetileg is? Vagy ez csak egy véletlen amely pont a kezedre játszott? – kérdezek sokat és immár őszinte válaszokat várok.
- És amúgy meg, hol voltál ennyi ideig? Miért most, miért nem korábban?



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Csüt. Júl. 05, 2012 12:20 am

Devona and Iason

Ő annyira más volt, hiszen mellette, ha akartam volna se tudtam volna sokáig hazudni. Egyszerűen nem tudtam, bár ahogy elnézem normálisan titkolózni se. Végül is mit számít az, hogy én hány lánnyal voltam eddig és hánnyal nem? Alapjában véve semmi köze hozzá, maximum ahhoz, hogy milyen nagy a szeretetem és mennyire nem érem be csak egy lánnyal. Ezt most kivételesen nem arra értem, hogy nem tudok hűséges lenni és minél több lányt csábítok el annál jobb. Én csak vigyázni akarok rájuk, egészen addig amíg nem találnak nálam jobb társaságot, aki teljes mértékben leveszi a vállaimról a terhet. Nem tudok gonosz lenni, Devonát sem tudnám becsapni, hogy ,, Á csak vicceltem, az én szívem nem is érted dobog. Hanem valaki másért, aki te sosem lehetsz.” Az igazság sajnos nem ez volt, Őt ha akartam volna se tudtam volna elkerülni, talán pont én és a sors akarta így, hogy beleszeressek és mindent elkövessek érte. Igen érte, hogy már a puszta tudat megnyugtasson és azt mondhassam magamnak, Devonáért mindent megérte tenni, vagy éppenséggel nem megtenni. Most ebben a pillanatban annyira jól esett tudni, hogy itt van velem és nem kell azon rágódnom vajon hol lehet és mit csinál. Velem volt és azt hiszem, ennél több dologra nem is volt szükségem. Számomra már az is tökéletesen elég volt, ha a karjaimban tarthatom őt és úgymond játszhatok a hajával. Mindenki szereti, ha valaki babrálgat a hajával, kivéve a húgomat, mert szerinte én összeakarom borzolni a haját vagy nem is tudom, de mindenképpen valami ilyesmit hablatyolt a múltkor, amikor én normális próbáltam lenni vele. Ő azonban ezt gonoszkodásnak és csakis otthon Jeremiahtól fogadta el, ha ilyesmit tett. Mivel Jeremiah jelentette számára a tökéletes báty képét velem sohasem volt megelégedve. Bizonyára azért, mert én se voltam vele. A halálát azonban mégsem kívánhattam, pont azért, mert az én haragom csak ideiglenes és hamar megbánom azt amit éppenséggel mondtam neki, bocsánatot tőle azonban sosem kérek. Még kihasználná a pillanatot és szétkürtölné az egész iskolában, hogy Iason mennyire... nem tudom mit mondana, de azt hiszem nem is vagyok kíváncsi rá. Bele sem merek gondolni mi lesz ha rájön és elmondja anyáéknak, hogy én egy cseppet sem vagyok olyan szent fiú amilyennek látszom, hiszen cigizek a tudtukon kívül és néha napján többet iszom a kelleténél. Az ilyesmi nálam komolyan nagyon ritka ahogy az is, hogy csak úgy kedvtelésből megmondom valakinek a tutit. Néha úgy érzem sokkal jobb lett volna hallgatni, mert magamnak se ártok vele és az illetőnek se akit véletlenül jobban szeretek mint kellene. Mindig mindenkit szerettem a távolból figyelni és örömmel töltött el az, hogy legalább láthatóm az illetőt. Kezdetben mindenkivel így volt akit véletlenül megszerettem, a barátjuk lettem de sosem mondtam el konkrétan, hogy többet érzek irántuk mint barátságot. Megmaradtam a félreérthető talányoknál amit a nagyapámtól tanultam, azt hiszem az ilyesmi kitűnően megy, de rímelve megfogalmazni úgy ahogy ő tette nem igazán tudom. Azt hiszem nem szeretnék költő lenni, sőt olyan filozófusféle sem mint amilyen a nagyapám. Ő bölcs míg én... csak egy okostojás vagyok, aki azt hiszi a világ lehet jobb és szebb egy pillanat alatt. Devona szemeibe nézni, elhinni azt, hogy a világ így tökéletes maga volt számomra a megnyugvás amit annyira vártam már. De tudom, mindez csak addig tart amíg magamhoz ölelhetem és nem kell semmit sem mondanom. Mert hát a boldogság csak egy pillanatnyi érzés, melyet sok más könnyen felválthat, ha hagyjuk. Én nem akartam, hogy mindez véget érjen, de mégis vége lett egy szempillantás alatt. Miért, mégis miért kell minden lánynak kételkednie abban, hogy ő jelentheti valaki számára a világot?
- Igen. Jól hallottad mint mondtam. A szeretett lány itt van előttem és nem kell visszamennem érte a kastélyba, mert... te vagy az Devona Prazsky. – nem volt nehéz kimondanom, mert mindez valóban így volt. Tudtam mit akarok és mit kell mondanom, hiszen nem a fejem okoskodott hanem a szívem vallotta be az igazat. Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, hogy az az egy lépés elválasszon tőle, de nem mehettem közelebb. Egyszerűen nem akartam, hogy emiatt elmenjen így megtartottam a tisztességes távolságot.
- Miért csak most mondtam el? A legalkalmasabb időt kerestem... a pillanatot amikor elmondhatom végre a szín tiszta igazat. Direkt? Öhm mondjuk úgy, hogy inkább a sors akarta, a direkt szót nem szeretem használni. Igen, eredetileg te voltál a kiszemelt lány nem pedig valaki más akit ismerek. Tudod valamiért mindenáron látni szerettelek volna közelebbről is, amikor egyedül vagy nem pedig a barátaiddal. – ha túl nagy a tömeg nem mennék oda hozzá sosem, most csak ketten vagyunk, senkitől sem kell elnézést kérnem, hogy pár pillanatra beszélgethessek vele.
Hallgatnom kellet, hogy megfontoljam a következő mondatomat amit neki kell majd mondanom azzal kapcsolatban amire én is igazán kíváncsi lennék. Hol voltam eddig? Mit csináltam? Mire vártam? Talán tapsra, hogy valaki biztasson abban amit teszek? Vagy önmagamra? Hogy végre elkötelezzem magam és bedobva a törölközött elmondjam neki az igazat?
- Szeretek sokáig gondolkodni és elmélkedni azon, hogy mit szabad tenni és mit nem. Minden lehetőséget át akartam venni még mielőtt cselekszem. A kelleténél azt hiszem tovább tartott, de örülök, hogy most itt vagyok Veled és nem valaki mással.
Igazából nem tudtam mit szabad tennem, hogy egyáltalán most odaléphetek hozzá vagy sem. Mondhatok-e egyáltalán most valamit vagy sem. Vajon hallgatni lenne jobb, vagy mondani még valamit. Elhitetni magammal, hogy mindaz amit tettem azt tökéletesen csináltam és nem kell semmit sem tennem? Azt hiszem súlyos tévedés lett volna a részemről, ha azt hiszem ezzel le is zárhatom a beszélgetést és ha kell akár el is bújhatok. De nem. Tudom, nem csak azért hoztam őt ide, hogy legyen egy jó helyszín a vallomásomnak és legalább távol a világ zajától mondjam el.
- Mielőtt bármit is mondanál... tudnod kell, hogy engem nem érdekel a múltad. Sem az hogy milyen családban élsz. Csak a jelened az ami fontos és a jövőd, amit boldoggá szeretnék tenni. – tudom mennyire nyálasak voltak a szavaim, de nem tehetek róla, ha őszintén kezdek el beszélni mindig ez van.
- Szóval a másik randi ... arra valamikor mindenképpen sort szeretnék keríteni Legalább úgy tudni fogod miért jössz velem és nem élsz tévhitben. Jó? – nem tudom mennyire volt szabad előre terveznem, hiszen konkrétan még semmit sem mondott. De mindez addig nem számít míg el nem szalad innen és örültnek nem nevez, hogy hogyan volt képem ilyeneket mondani neki.



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Hétf. Júl. 09, 2012 4:12 am


Ajkam szólásra nyílik, azonban mégsem tudok magamból semmit sem kipréselni. Percekig csak tátogok, akárha hal lennék, amelynek oxigénre van szüksége, és azt hiszem ez számomra is jó lenne. Egy pillanatig úgy érzem, egyáltalán nem lélegzem. Vagy elfelejtettem levegőt venni a nagy izgalomban, vagy egyszerűen a döbbenettől képtelen vagyok ezt megtenni. Tulajdonképpen mindegy is melyik miatt történik ez, hiszen valószínű, hogy mind a kettő pont ugyanannyira számít.
- De hiszen, én azt hittem… - próbálkozom valami értelmeset kipréselni magamból, azonban ez a próbálkozás egyszerűen képtelenségnek tűnik. Össze-vissza dadogok, és úgy viselkedem, mint egy kislány. Soha nem viselkedtem így. Hiszen én vagyok a nagy Devona aki bárkit megkap, aki egy pillantásával férfiakat vonzz magához, most azonban mégis úgy tűnik, hogy egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni a helyzettel.
- Jó lett volna ezt már tudni korábban… - jegyzem meg, majd a földet bámulom. Most komolyan, ennyire félelmetes lehetek? Vagy a barátaim azok? Elgondolkodom a kérdésen és magamban meg kell állapítanom, hogy igaza van. A barátoktól elhívni biztos nem jó ötlet. Ha ilyen történt volna, biztos kinevetem. Persze elmentem volna vele valahová, de lekezeltem volna amolyan védelmi mechanizmusként és nem gondoltam volna azt, hogy ez a fiú esetleg más, komolyabb dolgokat is akar tőlem. Azt hiszem nem tűnt volna komolynak, hiszen annyira nem volt bátor, hogy akkor jöjjön oda hozzám, mikor egyedül vagyok. Mindenesetre ezt leszámítva határozottan elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel. Igen, jó lett volna, ha mindez hamarabb történik, ha végre az én életembe is megérkezik a nyugalom. Talán akkor nem alakítottam volna ki magamról a „feslett ribanc” képét, mely annyira tökéletesen működi az iskola falai között.
- Igazad van, tényleg ez így volt a legjobb, és hát azt hiszem, a sors kedvel téged, hogy pont én találtam meg a könyvedet! – mondom mosolyogva, majd körbenézek. A kinti napsütés apró szivárványt hoz létre a bent ragyogó köveken, a víz robaja pedig már-már eltörpül szívem dobbanásához képest. Egyszerűen megszűnik a külvilág hangja, ám szépsége még inkább felerősödik.
Talán kissé megbántam, hogy annyira eltávolodtam Iasontól, azonban a hibát még lehet korrigálni. Mint egy bábu, akit megbabonáztak, úgy lépek vissza hozzá, és nézek bele csodálatosan kék íriszeibe, majd szinte már kétségbeesetten kezdek bele monológomba.
- Én túlságosan vad vagyok, és féktelen! Néha olyan érzésem van, nem lehet megzabolázni, és valójában nem is akarom. Én akarok magamtól behódolni, nem vágyom arra, hogy uralkodjanak fölöttem. Szabad akarok lenni úgy, hogy közben kiegyensúlyozott és boldog vagyok! Nem tudom, hogy tudna minden kívánságom megférni egymás mellett, hiszen eddig mindennemű kötöttség elől elmenekültem. Mondjuk az is igaz, hogy eddig senki nem segített semmiben sem! Értesz engem? Nem tudom jobban elmagyarázni! Önmagamtól akarok valaki mellett maradni, a saját döntésem miatt, és azért mert úgy gondolom, megérdemli, hogy tiszteljem és szeressem! – sóhajtok egy nagyot, majd mélyen az előttem ácsorgó fiú szemébe nézek. Kezem önkéntelenül is útjára indul, majd mit sem törődve a következményekkel finoman végigsimítok arcélén, állkapcsának ívén. Lábaim egy tétova lépést tesznek közelebb, majd ujjaim önkéntelenül is a tarkójára vándorolnak. Határozottan ám mégis gyengéden markolok bele összefogott tincseibe és húzom magamhoz közelebb, egészen addig, míg ajkam eléri fülét és végre belesuttoghatok.
- El akarok menni veled egy randira! Persze csak akkor, ha sutba vágod a félénkséged és egyszerűen egy csókkal fojtod belém a szavakat, mikor túlzottan sokat fecsegnék! – azt már nem teszem hozzá, hogy azt sem bánnám ha most azonnal vadul megcsókolna, hiszen szinte már libabőrös vagyok a közelségétől…



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Kedd Júl. 10, 2012 12:11 am


Devona and Iason

Álmokban bízni és elhinni azt, hogy minden egy karikacsapásra meglesz. Na ez az amit én kifejezetten utálok: reménytelenül bízni valamiben, ami nem válhat valóra. Bár én minden erőmmel küzdeni fogok azért, hogy legalább a karjaimban tudjam tartani Devonát. Jó tudom, néhány perccel ezelőtt valóban a karjaimban volt, de mi van ha nekem sokkal több kell? Olyan nehéz tudni, hogy itt van mellettem és nekem nem szabad semmi meggondolatlant tennem, mert ki tudja mivel ijesztem őt el magam mellől. Ismerve a tulajdonságaimat, megint csak egy óráig vagy fél óráig leszek képes türtőztetni magam. Brinél fél óra volt, de csak azért mert nem volt más választásom. Most van, haladékot adhatok magamnak, hogy valóban jó döntést hozzak, de ő túltesz mindenen a megjelenésével. Annyira csábít magához, hang és szavak nélkül képes vagyok megérteni mi az amire mindketten vágyunk. Ha ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy nem lehet égni a szerelem tűzében, akkor egyetértettem volna vele, most azonban azt kell, hogy mondjam elkapott engem is ez a szörnyű láz. Mindig gyűlöltem a nagyra nőtt fantáziámat, de most azt hiszem igen nagy hasznát vettem neki. Sikeresen elképzeltem előre, hogy mit fogok tenni. Megérintem-e az ajkaimmal az övét vagy sem. Kíváncsi voltam, igen ez a helyes kifejezés arra az érzésre, ami legbelül hajtott engem. A kíváncsiság bátorrá tesz, elfelejteti a tetteimet, azokat a szörnyű elutasításokat amiket én vittem véghez. Szemtanú persze csak az eszem volt, hiszen ő tette meg mindezt nem pedig a szívem Most ebben a pillanatban mintha nem számított volna semmi, csak Devona jelenléte, közelsége, érintése és csókja amire annyi ideje szomjaztam. Csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégis úgy éreztem kilométerekre van és nem érinthetem meg a bársonyos arcát vagy az aranyszőke haját.
Szeretem őt, olyannyira, hogy mindez már leírhatatlan, sőt szóban sem lehetne leírni. Jeremiah egyszer azt mondta, hogyha szerelmes leszek ne a szavaimmal bizonyítsam be, hogy szeretek valakit, hanem a tetteimmel. Jó tudom, hogy ő mindezt másképpen mondta el nekem, de én ezt tudtam leszűrni a mondanivalójából.
- Tudom mit hittél, hogy egy másik lányt szeretek és nem rólad beszélek. De eltudod te képzelni milyen nehéz titkolózni előtted? Hónapokon keresztül hallgatni és mérlegelni, hogy vajon helyesen fogok-e dönteni vagy sem? – nem mondtam ki, ahhoz már nem volt elég bátorságom, hogy elmondjam egyfajta ezeréves rabságból mentette ki a lelkem a puszta jelenléte által Azzal, hogy eljött ide velem lehetőséget adott a bizonyításra Én meg mindenáron be akarom bizonyítani neki mennyire szeretem. Már csak rá kéne jönnöm miféle megoldást találhatnék a cél végbevivése érdekében.
- Hamarabb is elmondtam volna csak...az idő nem állt mellettem. Ha három hónappal ezelőtt teszem meg, akkor bizonyára most rám sem ismernél. Időre volt szükségem, hogy felnőjek a koromhoz és komoly döntéseket hozzak, amik akár az életemet is befolyásolhatják. – a legjobban csakis én tudom miért lettem Hollóhátas én mondjuk nem Griffendéles, Hugrabugos vagy Mardekáros. Talán pont emiatt... szeretek mérlegelni, gondolkodni és elhitetni másokkal, hogy tökéletes vagyok. Rajtam kívül persze senki sem tudja, hogy mennyire nem igaz ez az egész. Hiszen senkinél sem vagyok különb, én is ugyanolyan vagyok mint a többiek, ámbár mással ellentétben tudom hol a határ.
- Hogy a sors kedvel-e engem? Á nem, kifejezetten utál, de most mégis mellém állt. Bizonyára látta, hogy értelmes dologba szeretnék belekezdeni. – elmosolyodtam és mélyen belenéztem a szemeibe, azokba a szemekbe amikben most magamat láttam. Olyan csodálatos volt, hogy már alig érdekeltek a szavai, mégis meghallgattam őt és figyeltem, mintha egy esti mesét mondana el önmagáról.
- Én megfontolt vagyok és határozott, nem egyből cselekszem, mint ahogy az kiderült. De ettől eltekintve majd igyekezni fogok, hogy teljes mértékben megértselek téged és ne birtokolni akarjalak, hanem szeretni. Tudod nincs rosszabb annál amikor az egyik fél azt hiszi a szeretet lény felett uralkodhat, megmondhatja neki, hogy mit tegyen és ha ellenkezik ... – elhallgattam, csak mert egyszerűen belém fagyott a szó az érintése által. Lassan képes lettem volna felemelni a kezem és szó szerint belebújni a tenyerébe, mint egy kisgyerek, de még nem tettem ilyet. Egyszerűen nem hallottam a jelszót, hogy mindezt valóban megtegyem.
Lehet az előbb elhallgattam és néhány pillanatra megszűnt a mosoly az arcomon, de most... most újfent visszatért és jobban virít az arcomon mint valaha. Már-már kezdem azt érezni, hogy engedelmesen képes lennék megtenni neki akár most is azt amit kért.
- Csak megfontolt vagyok nem félénk. – már csak be kell bizonyítanom neki. Bizonyára pont ezért szettem össze az összes erőm és lassan, tényleg nagyon lassan közelebb hajoltam hozzá. Az ajkaihoz amihez mindig olyan közel akartam lenni.
- Nem gond ha most teszem meg? – költői kérdésnek szántam, egyáltalán nem érdekelt a válasza éppen ezért meg sem vártam mit mondd, csak cselekedtem. Úgy ahogy ő kérte, fojtsam belé a szót. Nos én megtettem és a tőlem megszokott lassúságban az ajkait illettem az enyémmel.

/-/-/-/ Nos kívánság teljesítve xD /-/-/-/


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Szer. Júl. 11, 2012 4:30 am


- Nem tudom milyen érzés, mert én soha nem voltam ilyen helyzetben. – kezdem el a földet fixírozni. Most mondhatnám, hogy réges-régen én is voltam nagyon szerelmes, hogy rajongtam a kiszemelt fiúért és mindennél jobban vágytam arra, hogy velem legyen, hogy mellettem álljon, hogy érezzem Őt, azonban ilyen nem volt az életemben. Én nem egy csalódás miatt emeltem magam köré falat, én nem azért nem akartam szerelmes lenni, és nem azért nem kerestem a komolyabb kapcsolatokat, mert attól féltem, hogy ismételten bántani fognak. Nálam ez a dolog sokkal összetettebben zajlott mindig is, és hát igen, belegondolva, egy terapeuta, jó kis pénzt tudna kicsikarni belőlem a diagnózis felállítása miatt.
- Remélem megérte a várakozás! – kapom fel a fejem és nézek arcába. Ismét elveszek íriszeinek tisztaságában és én már tudom is a választ! Nekem megérte mindenképpen! Hiszen felém sodorta Őt az élet, én pedig most élek is a lehetőséggel, nem hagyom, hogy csak úgy kicsússzon a kezeim közül. Igyekszem majd nem görcsösen próbálkozni mindennel, hiszen ez a helyzet azért teljesen más. Most nem feltétlenül a testiségről kellene a dolognak szólnia, hanem arról, hogy mi ketten együtt vagyunk, mind lelkileg, mint érzelmileg. Ha jobban belegondolok az érzelmi intelligenciámnak már úgyis szüksége volt egy ilyen nagy horderejű dologra, hogy kissé a pozitívba is stagnáljon, ne csak a mínuszba.
- Nem félénk, ezt majd igyekszem megjegyezni… - dadogom, miközben önkéntelenül is megnyalom az alsó ajkam. Szemem félig lecsukódik, úgy nézek rá kábultan, mintha épp egy hihetetlenül tökéletes anyagot kaptam volna. Már-már olyan érzés, mint a drogos kábulat, mikor csak a kellemes boldogság van, a ringatózás és minden szépség, olyan, melyekhez az embernek józanon nem sok lehetősége lenne. A pillanat tökéletes, én pedig szinte már a kínok kínját állom ki addig, míg végre döntésre jut. Szinte remegek a karjai között még egy csepp élvezetért, azért melyet még csak soha meg sem kaptam, és így is teljesen tisztán érzem, nem fogok csalódni, pont olyan mély benyomást fog rám gyakorolni, mint ahogy nem is olyan régen a fejemben már átéltem.

- Akarom! – suttogom ajkaiba mintegy imaként elfúlón. Számomra most ő egy szent, kinek ajkába vágyaimat, érzelmeimet kántálhatom. Ő az, aki mindent megért, elfogad, befogad és kinek a ragyogása valóra válthatja számomra a mindenséget, azt a Kánaánt, melyet elképzelni is csak félve képzeltem el eddig. Ahogy ajkával számhoz ér megborzongok. Testemből egy ösztönös sóhaj tör utat magának és a csók közben szinte teljesen semmivé is foszlik. Ha rám van hangolódva, ha izgatott annyira, mint én, akkor ezt úgyis észreveszi és bókként könyveli el, hiszen ez a tökéletesség dallama volt. Először csak lágyan csókolok vissza, majd ahogy egyre közelebb érzem magamhoz átadom magam a vágyaimnak. Teljesen belefúrom magam az ölelésébe, kezemmel fejét még inkább magamhoz húzom. Nyelvemmel feltérképezem száját, nyelvét ezzel is megpróbálva a legédesebb érzéki örömhöz juttatva Őt, a Szentet, aki nem csak lelkem, de testemet is megváltással kecsegteti.
Lassan végigszántok a hátán ujjaimmal, mely nem nehéz feladat, hála a vizes ruháknak, melyen minden érintésem tökéletesen végigsiklik. Pólója alá merészkedem, csupasz bőrét akarom érezni! Túl távol van tőlem, túl messze, nekem pedig Ő kell, a megváltása és az, hogy testével oldozzon fel bűneim alól.

Hirtelen térek magamhoz a kábulatból. Résnyire nyitom ki a szemem, majd befejezem ezt az elemi erejű csókot. Kissé elpirulok és távolodni próbálok tőle, már amennyire még képes vagyok rá! Túlságosan belemelegedtem ebbe az egészbe, egyszerűen azt érzem, hogy ha még fél percet csókolom, már nem lesz megállás, nem lesz elegendő semmi! Nem akarom elrontani, nem így kellene megtörténnie! És hát ami még rosszabb, nem tudom, vajon ő mit vár tőlem! Akarja egyáltalán? Szeretne várni? Vagy azt szeretné, hogy normális lányként várjak a sokadik hónapig az első közös élményig? Vajon ha most akarnám leállítana, elfogadná, hogy ez a vad és kéjenc nő is én vagyok, aki nem feltétlenül problémázik az ilyenen? Vajon elszúrnám ezzel az egészet?
- Bocsánat, csak nem is tudom…. teljesen megőrjítesz! – mondom komoly tekintettel gyönyörű arcába bámulva olyan pillantással, hogy rájöjjön mire is célozgatok finoman.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Csüt. Júl. 12, 2012 12:04 am


Devona and Iason

Ha valaki régen azt mondta volna nekem, hogy sose próbáljam meg Devonát elhozni ide, annak az arcába most bizonyára gúnyosan nevetnék. Mert nem lehet minden annyira rossz és borzalmas, hogy legalább egy próbát ne érjen meg. Meg kell őt nevelnem, ez most már biztos, előtte azonban mindenképpen élvezni akarom azt az ajándékot amit tőle kapok. Hiszen ebben a pillanatban nincs elég erőm ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle, sőt elfutni sem tudnék tőle, hiszen akkor is visszarohannék, mert mint éjjeli lepkeként a fény úgy vonz magához a szerelme. Nem akartam elengedni őt a karjaimból, hiszen végre sikerült megkapnom a legeslegelső csókot tőle és ez természetesen olyannyira erőt adott, hogy sikeresen levettem magamról azt az álcát, ami valóban egy szent kisfiúnak titulált. Mert valójában egy cseppet sem vagyok az, hiszen a szentek még egy érzéki csóktól is félnek, attól tartanak, hogy mindez akár az életük tisztaságába kerülhet. Én megcsókoltam Devonát - egy költő bizonyára úgy fejezné ki magát, hogy táncba hívtam az ajkait és képtelen vagyok megválni tőle annyira jól táncol- ezzel is azt bizonyítva, hogy nem féltem azt a látszó tisztaságot ami még képes engem Dicsfényessé emelni. Sosem voltam jó, ezt a kezdetektől fogva tudom, mert nem vagyok valami jóban a húgommal, ami mások szemében ékes tüske lehet, hogy míg mást képes vagyok szeretni őt valamiért nem. Pedig Jer szerint előbb a húgomat kell elviselnem és azután más nőt, bár úgy látszik ez nálam fordítva van, előbb elviselek más nőt és azután a húgomat. Tudom, hogy mindez nem éppen így a helyes, de nem tehetek mást, ha csak ő a hisztérikus az én szememben. Szerintem mindez életem végéig így fog maradni, sosem leszek jóban vele, valamiért mindig utálni fogom őt, talán pont a hízelgése miatt, hogy mindent meg akar kapni és nem tűri meg, ha veszít. Én határozottan imádok győzni, most még fogok, hiszen ha Devona lesz a cél és az ajándékom egyben biztos küzdeni fogok azért, hogy ... a hátamat simogatja s, kezeivel szó szerint lekívánja rólam a felsőmet? Ezzel csak még jobban kínoz engem, mert egyszerűen képtelen vagyok ellenkezni neki. Nem mondhatom azt, hogy ne tegye, ne érjen a bőrömhöz, mert akkor önmagamat csapnám be. Hiszen én is ezt akartam, bár lehet nem éppen most, még sincs elég erőm ellökni őt magamtól és megmondani neki azt amit az eszem gondol. A szívem és a lelkem irányított, ami mindenképpen egyesülni akart az övével, egy egészt akart alkotni, nem pedig csak egy felet, amit én képeztem. Szinte már képes lettem volna azt is megjátszani mennyire meggyötört szemekkel tudok nézek rá és hagyja, hogy boldoggá tegyem őt. Egy ázott kiskutya azonban most semmiképpen sem szerettem volna lenni, hiszen nekem nem volt szükségem nyavalygásra, hogy beengedjenek az esőről és a szemeimmel sem kellett kérlelőn néznem a gazdi karjaiért. Örülök, hogy nekem ott van Rabyn és nem kell a bolháktól tartanom, mert sosem lesz az. Határozottan szeretem az állatokat, de mintha más prédám lenne, akit már elfogtam, azonban még nem terítettem le, nem vettem el az életét és nem élveztem a vadászat utáni örömöt s, talán elégedettséget. Na jó bevallom, kezdtem elégedett lenni magammal, hogy megkaptam Devonát, de az öröm és boldogság még hátra maradt.
- Csak egy szavadba kerül és én máris megszabadítalak ettől az őrülettől. – nem arról van szó, hogy megakarom őt szabadítani magamtól, éppen ellenkezőleg... csak az övé akarok lenni. Az ő birtokában bizonyára biztonságban lesz a szívem, nem fogja szét törni, hiszen arra vágyik, hogy valaki úgy szeresse őt ahogyan megérdemli. Most kivételesen bántam, hogy a kedvenc felsőmbe jöttem el. Miért mondom ezt? Mert képes szét szaggatni és a földhöz vágni úgy vizesen ahogy van, csak azért, hogy Devona bőrének az érintését érezhessem. Ehhez azonban még mindig kell egy kis segítség Csurom vizes vagyok, a felsőm meg a bőrömhöz tapad.
- Hozzád akarok tartozni... – suttogtam halkan, szinte már könyörögtem azért, hogy bezárjon szívének legeldugottabb cellájába és szeressen, egyedül csak engem. Mosolyogtam. Gyarló mohóságom elveszett gyermeke vagyok csupán. Fogadj el Devona. Vezess engem. Taníts. Szinte már képes lettem volna kimondani ezeket a szavakat, mégsem tettem meg. Hiszen amit kell tudok, csak még őt kell kiismernem és tudnom mi az amit nem néz jó szemmel.
- Devona... engedd, hogy szeresselek. – mellette határozottan másnak éreztem magam, persze tudom, hogy elővettem a legkedvesebb, legromantikusabb, legszerethetőbb és leggyengédebb énemet, de érte akkor is megérte. A győzelme felettem teljes, örülök, hogy mellette lehetek és végre elmondhattam neki azt amit már régóta érzek. Szeretem és érte – most már tudom - bármit megtennék.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Kedd Júl. 24, 2012 1:05 am


- Szabadíts meg, szabadíts fel! – suttogom ajkaiba, majd ismételten hozzá bújok. Nem érdekel már semmi, egyszerűen csak vele akarok lenni, hozzá akarok bújni, csókolni akarom kifulladásig, miközben mélyen a szemébe nézek! Látni akarom íriszeiben a vágyat, az őrületet, a szerelmet és önmagam tükörképét pont ugyanúgy, ahogy én látom őt! Még mielőtt megcsókolnám, tekintetét keresem és próbálom felfedezni a vágyat, és mindent, amit csak keresek. Természetesen megtalálom, melynek hatására enyhe remegés lesz úrrá rajtam. Testem bizseregni kezd, majd jóleső morgás szakad fel torkomból. Kezemmel görcsösen hajába markolok, úgy húzom magamhoz közel, egészen közel, addig, míg csak ajkaimmal hozzá nem érhetek. Fogaimmal húsába marok finoman, játékosan, majd erőteljesen megszívom alsó ajkát. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőle, pedig tudom, muszáj lenne. Hiszen kinek mutassam meg milyen is vagyok, ha nem neki? Végre lenne értelme az önmegtartóztatásnak, létre lehetne hozni valami tökéleteset, azonban hiába is igyekszem, túlságosan elveszi az eszemet. Már nem figyelek semmire csak rá, és szép lassan az utolsó kósza gondolat is kitörlődik az elmémből, mely arra vonatkozott, hogy eltaszítsam. Nem akarom eltaszítani, viszont még közelebb akarom tudni!

Talán pont ez az oka annak, hogy kezem szinte már önálló életet élve kúszik fel a mellkasán maga előtt görgetve az ott lévő ruhadarabot. Nem akarom elszaggatni, azonban megtenném, ha nem félteném. Én is féltem ám a gönceimet egy ideje, nem feltétlenül jó dolog, ha a legkedvesebb darabodat szaggatják szét. Talán pont az óvatosság miatt igyekszem jobban, és veszem sietősre, már-már kapkodósra a figurát. Szinte pillanatok alatt kibújtatom a felsőből, hogy végre a meztelen mellkasához érhessek. Ujjaimmal immár lassan kezdem felfedezni a barnás bőrt, a piha szőrszálakat, és az apró ám annál formásabb izmokat. Lágyan végigsimítok rajtuk, majd pár pillanatig megállapodok szíve fölött is, csak hogy érezhessem mennyire kalapál a gépezet. Vágyamat csak fokozza mikor megérzem ütemét. Szinte már csodálkozva meredek az arcába és merülök el a kékségben.
- Hiszen hozzám tartozol, engedem! Én ne engedném!? De vajon te el tudod fogadni azt, hogy én nem vagyok még szerelmes? Elegendő neked az, hogy érted próbálok változni, és most az egyszer azt érzem, hogy tudnék is valakit szeretni? – kérdezem tényleg őszintén.
- Szeress! – lehelem a fülébe, ezzel is meglebbentve néhány apró hajszálat. Ha hasonló hozzám, akkor ez az apró változás jóleső borzongást fog neki okozni. Kezemmel eközben finoman megfogom az arcát, majd magamhoz húzva azt ismét megcsókolom. A csók közben elengedem őt, majd óvatosan letolom a vállamról a fekete ruhát, mely ólomsúlyúként zuhan a padlóra. Immár fehérneműben állok előtte, és reménykedem abban, hogy minél hamarabb megszabadul attól a fránya nadrágtól, cipőtől és egyéb kiegészítőtől.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    Kedd Júl. 24, 2012 11:41 pm


Devona and Iason

Miért? Miért tudom azt, hogy milyen mondatokkal lehet valakit megnyerni, elcsábítani és rávenni olyan tettekre amit magától sosem tenne meg ha nem mondanám vagy éppenséggel kérném. Félek. Nem Devonától, dehogy. Csak a szívem, annyira bugyután verdes össze vissza ha mellettem van, hogy azt már bűn éreznem. Valahányszor összeér az ajkunk úgy érzem a torkomban van a szívem és ott dobog jelezve, hogy élni akar még egy ideig s, ne kergessem ki a szerelmemmel a helyéről. Mintha az olyan könnyű lenne annak a lánynak a jelenlétében akit szeretek. Elvakít, megbabonáz, birtokba vesz, elveszi a maradék eszem, vonz magához, elcsábít és elszakítja a féltve őrzött vágyaim láncait. Szabaddá tesz, amiért oly’ hálás vagyok neki, hogy szeretni akarom őt. Hisz miért ne szeretnénk azt aki megszabadít minket valamitől? Talán nem akarjuk meghálálni neki, hogy jó volt hozzánk? De mindannyian megköszönjük valamivel azt, hogy megmentettek minket valamitől vagy valakitől. Kezdtem úgy érezni magam mint egy hűséges, játékos és szeretni való kiskutya aki imádja a gazdáját. Ha akartam volna se tudtam volna kiverni ezt a gondolatot a fejemből. Hiszen a mondataimban szinte már éreztem, azt akarom sugallni neki, hogy szolgálni akarom őt a szerelmemmel. Igen azzal mert azon kívül semmit sem tartok a magaménak.
A szerelem kifejezi a habitusom... rejtett oldalait. Mert ha nem lenne nekem ez az aprócska érzés, bizonyára nem így viselkednék. Minden embert csak kihasználnék, önző lennék és irigy. Ami igazából sosem szeretnék lenni. Na jó csak egy személyre vagyok irigy és az a húgom, de ő túl tudja élni azt a parányi ellenszenvemet. Más nem tudná. Hiszen ha haragszom akkor haragszom és ha boldog vagyok akkor azon nem fog semmi sem változtatni egy ideig. Mert a boldogság akárcsak bármi más mulandó érzés, a szerelemből azonban sosem szeretnék kigyógyulni. Ha kell megiszok egy Amortentiát csak azért, hogy életem végéig Devonát szeressem csak el ne múljon ez a csodálatos érzés ami most ebben a pillanatban egyszerre emel fel és lök a mélybe. Ha nem álltam volna meg a két lábamon szerintem én könnyedén elhitettem volna magammal azt, hogy jelenleg zuhanok és nincs semmi ami elkapna odalent s, megmentené az életem. Devona azonban itt volt s, csak akkor tértem vissza azt hiszem az élők közé amikor az alsó ajkamba harapott. Hatásos ,,Ébredj már fel Iason” volt, mert még jobban vágyni kezdtem rá, az érintésére, a csókjára, egyszóval mindenre amit ő jelentett nekem. A szemeimmel szinte már könyörögtem neki, hogy szabadítson meg a felsőmtől, mert nemhogy a bőrömbe de még a felsőmbe sem férek el. Szerintem csilloghatott a szemem és mosolyoghattam is amikor sikeresen lekerült rólam az a zavaró ruha darab.
Semmi rosszat sem tettünk még, én egy aprócska simogatástól is jól érzem magam főleg, hogy ő érint meg engem, nem pedig valaki más akit biztosan nem tudnék szeretni. Már a beszélőkém is cserben hagyott, nem mondtam semmit, egyszerűen nem tudtam. Ilyen helyzetekben fogalmam sincs mit helyes mondani és mit nem csak azt tudom, hogy mit teszek/tennék a legszívesebben. Csak az a legnagyobb baj velem, hogy mindig még az ilyen helyzetekben is udvarias, gyengéd és óvatos vagyok. Az udvariasságot néha szívesen bezárnám egy dobozkába, hogy legalább addig ne kérdezzek kínosabbnál kínosabb kérdéseket amíg valakit megszabadítok a ruháitól. Miért kellenek szavak ahhoz, hogy elmondjuk az illetőnek szeretjük őt és várni fogunk rá? Mért nem lehet egy viszonzott csók elég a válaszunkhoz? Minek kellenek azok a szavak amelyek mindent elrontanak és semmit sem építenek fel újra. Nem, nem akartam válaszolni, hogy ,, Rendben tudok én várni.” de volt egy olyan érzésem, hogy Devona egyenlőre még semmit sem fog megérteni abból, hogy viszonozom a csókját. Szavak kellenek. Azok a szavak amiket most semmiképpen sem szeretnék kimondani, mégis muszáj.
- Senki sem siettetheti az időt, én sem kérhetem tőled, hogy egy pillanat alatt kezdj el szerelmes lenni belém. Az igyekezeted azonban azt mutatja... – és itt nem fejeztem be a mondatomat. A ,, Szeress!” szó, mondat hallatán egy pillanatra a szívemben maradt a levegő, ezzel azt akarta mondani nekem az én aprócska dobogom, hogy ő bizony kiüríti a kis kamráit de akkor tényleg a Devona iránt érzett szerelmemmel és szeretetemmel töltsem őt meg. Behunytam a szemem, egy pillanatig élvezni akartam a sötétséget, a tudatot, hogy ő itt van velem, a csókját amit újfent viszonozni szeretnék. Amikor kinyitottam a szemem, már nem volt rajta az a fekete csurom vizes ruha. A fehérneműje annál inkább virított a szemembe. Bár azt nem tagadom, hogy a rajtam maradt nadrág és a többi nem volt ugyanolyan zavaró tényező a szememben.
Szabadulj meg a ruháidtól Iason! Suttogott egy belső hang ami csak az ilyen esetekben jön jól, mert van mi motiváljon és hajtson előre. Ez azonban cseppet sem volt az az ártatlan gyermeki hangocska akinek határtalan a jósága és egyetlen egy percre sem engedné meg magának a züllőstéget. A mostani hang vágyakkal volt teli, sőt az a parancs sem volt mindennapi, ahogy az érzéseim sem. Én minél előbb megakartam szabadulni a felesleges ruháimtól, pont azon ügyködtem, hogy megszabadítsam magam a vizes holmiktól és a cipőmtől.
- Ugye lehet még valami amitől megszabadíthatlak téged? – konkrétan nem mondtam ki, hogy én szívesen levenném róla a fehérneműjét is. De ezt a ’vicces’ kérdést kivételesen nem tettem fel neki. Mert mi van akkor ha önmagától szeretné levenni? Alj Merlinre! Miért olyan nehéz konkrétan kimondani dolgokat az imádott lány előtt?

/-/-/-/ U.i.: Alsó nadrág még van rajtam. xD De azt nem voltam képes belefoglalni a postomba. Rolling Eyes /-/-/-/


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tisztás az erdő mélyén    



Vissza az elejére Go down
 

Tisztás az erdő mélyén

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Tisztás terület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-