HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Varázslény-Felügyeleti Főosztály

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 100
ϟ Reagok : -22
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.
ϟ Kor : 25


TémanyitásTárgy: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Vas. Ápr. 29, 2012 9:05 am

***


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Szomb. Május 26, 2012 9:25 am


Devona & Hayley


a kari a találkozás alkalmával teljesenmugli.


Homlokomat az ajtó lapjának döntöm. Ha már egyszer az égvilágon semmit, de semmit nem használ, hogyha a fülemet próbálom szorosan, egészen szorosan neki préselni. Jól jönne most egy tele-fül, csak hogy ne unatkozzak ennyire keservesen, de nem gondoltam volna, hogy az „elkísérhetsz dolgozni” ebbe a posványosba fog vezetni.
Mert apám, az én szeretett apám, az első alkalommal kipaterolt az irodából – ami nem is az övé -, amikor valami érdekes történt volna. Annak ellenére, hogy ő is ugyanolyan volt az én koromban, mint én, ez még nem akadályozza meg abban, hogy ötmilliószor is a lelkemre kösse, semmi hülyeséget ne csináljak, amíg a Minisztériumban vagyunk…mégis mit csinálhatnék? Kiskorú varázshasználó vagyok az iskolán kívül, még csak a zsebemből kikandikáló pálcámhoz sem nyúlhatok, ami szinte csak megszokásból van velem. Akkor mégis hogyan keveredhetnék bajba? Majd annyi eszem lesz, hogy felmászok a Misztériumügyi Főosztályra, és beleütöm az orrom valami titokba…a fenébe, ez igazság szerint egyre kecsegtetőbben és kecsegtetőbben hangzik. Tényleg fogalmam sincs mi járt a fejében, amikor kitessékelt a helyiségből, csak mert valaki egy gyanúsan morgó, letakart ketreccel érkezett hozzá. Mit gondolt, leharaptatom a kezem? Úgy látszik elfelejtette már, hogy az unalom van a legrosszabb hatással a „bajba-fogsz-keveredni-génre”.
Csábító lenne valami veszélyeset művelni, de sajnos a szüleimre még tekintettel vagyok. Úgyis apát veszik elő, ha olyan ajtókon nyitok be, amiken nem kéne. Tegyük azért hozzá, hogy nem gondoltam volna, hogy ide jövünk. Jó édes apám nem egy irodai patkány-fajta. Bele is őrülne szerintem, ahogy éppen én készülök most a plafonra mászni. Nyeglén, aprót rúgok az ajtóba, ahogy én nem hallom őket, úgy ők sem fogják hallani ezt az igenis jelzésnek szánt gesztust. Miért nem mehettünk a hegyekbe? Vagy az erdőbe kentaurokat figyelni? Vagy valami legalább halványan természetre emlékeztető helyre? Vagy veszélyben levő muglik közé. Az a legviccesebb. Haláli milyen arcokat vágnak, amikor olyasmit látnak, amit nem kéne. Utána persze szegények áldozatul esnek egy emlékezetet törlő bűbájnak…de így legalább megmenekülnek a sárga háztól.
Zsebre vágom a kezeimet, csoszogva vonszolom magam végig a folyosón. A lift megáll a szintünkön, az arany rács kicsapódik, és varázslók, na meg repülő levelek kis csapata érkezik. Már legalább harmadszorra, mióta száműzetésemet a folyosón töltöm. Az egyik madár alakú levél apa ajtajának csapódik, újra meg újra, ám mielőtt lelkesen levadászhatnám nemes egyszerűséggel átpréseli magát az ajtófélfa alatt. Na erről is ennyit.
Komolyan kezdek gyanakodni, hogy nemes egyszerűséggel elfelejtettek. Nem az első eset lenne. Ha apát valami érdekli, se lát, se hall. Megint, valahogy úgy, mint én. Nem is azt várom, hogy foglalkozzon velem, pusztán azt, hogy ne egy folyosón kelljen téblábolnom. Ettől úgy érzem magam, mint aki komolyan zavaró tényező, és csak láb alatt van. Holott nagyon is jól viselkedem. Egyelőre…de hát, mintha az én ötletem lett volna eljönni. Arrrgh!
Újra elslattyogok az ajtótól, attól még, hogy meredten bámulom nem valami valószínű, hogy varázslatos módon ki fog nyílni a két szép szememért. Nem mintha egy kicsit nem reménykedtem volna eddig. Lehet keresek inkább valaki mást, akit boldogíthatok. Végtére is, elég sokan jönnek-mennek itt az orrom előtt. Valahogy fel fogom találni magam, mielőtt tényleg kénytelen leszek valami unalomból elkövetett ostobaságot művelni. Amit csak úgyis megbánnék később. Megállok a lift előtt, éppen most indul meg lefelé, de lássuk csak, ezúttal kit, vagy mit fog hozni. Más nem, levélvadászatba kezdek egy kis káosz kedvéért…




A hozzászólást HAYLEY-ROSE STONEBURY összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 27, 2012 12:32 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Vas. Május 27, 2012 8:25 am


Soha nem voltam valami jó abban, ahogyan az állatokkal bántam.
Persze az is igaz, hogy soha nem is volt saját kis házi kedvencem, a szomszéd gyerekeké viszont még messziről is morgott rám. Ez pedig megerősítette bennem azt a nézetet, hogy minden ilyen varázslénnyel távolságtartóan viselkedjem, csak semmi kedvesség és simogatás!
Az elmúlt évek alatt ez a stratégia egészen jónak bizonyult. Soha nem kaptam semmilyen játszótársat, soha nem is közeledtem ezekhez a teremtményekhez. Hiszen minek? Nem tudom hogyan is kellene velük foglalkoznom, így jobb is, ha a kettőnk közötti kapcsolat szigorúan csak „plátói” marad és nem is akarok ezen változtatni. Az évek múlásával azonban néha eszembe jutott, hogy jó is lenne egy társ. Hiszen egyetlen és imádott testvérem, aki a világon mindennél fontosabb a számomra, nem lehet ott mindig velem. És az ember egy idő után magányossá válik, és akarva-akaratlan is elkezd vágyakozni arra, hogy végre valaki mellette legyen, és szeresse őt – abszolút feltétel nélkül. Nekem is voltak ilyen kattanásaim. Ilyenkor elgondolkodtam azon, hogy mi lenne ha! Azonban a ha mindig is visszatartott. Nem biztos, hogy egy bagollyal jól kijönnék, hiszen az egyébként is a madárházban lelne otthonra. A kígyó béka nem az én asztalom, a macskákkal pedig biztos nem jönnénk ki, lévén, hogy nekik egy külön személyiségük van. Kutya kizárva, így hát csalódottan megállapítottam magamban, hogy állat nem nagyon való nekem, és hogy ugyanott vagyok ahol a part szakad. Talán pont ezért nem értettem a tegnapi nap történéseit sem…

- Na idefigyelj Malcolm Donovan! Megmondtam neked, hogy engem nem sajátíthatsz ki! Én egy független nő vagyok, és ha nincs kedvem találkozni veled, akkor nem is fogok! – mondom a fiúnak, miközben teljesen felfújom magam, akárcsak egy pulyka. Nem szoktam túl sűrűn ideges lenni, azonban ez a mai akciója túlszárnyalt minden határon. Értem én, hogy nem kellek tartós kapcsolatra, mert hát van ilyen. Azonban, hogy ettől függetlenül még megpróbálja megszabni nekem, hogy mit is csináljak? Kivel találkozzam? Hát ez mindennek a teteje!
Egy hatalmas lökéssel kibillentem az egyensúlyából, és ezzel arra kényszerítem, hogy kezemet elengedve hátrébb lépjen. Vékony csuklómat már-már úgy kapom ki ujjai közül, akárha bilincsbe verve lettek volna. Önkéntelenül is megdörzsölöm a vékony vonalat, ahol a szorítás miatti piros csík húzódik, majd hátrább lépek. Valójában túlzottan sokat nem is hezitálok, inkább előkapom a pálcámat, és a fiúra szegezem.
- Most pedig elmondom még egyszer! Tűnj el innen! Hagyj békén! Ne zaklass, különben szólni fogok valaki olyannak, aki majd megmutatja, hogy hova is dugd azt a malac képedet! – sziszegem a szavakat akárcsak egy kígyó. Tényleg nem szokásom így viselkedni, azonban jelen pillanatban valami vörös köd lephette el az agyamat, mert egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kezemnek megálljt parancsoljak. Már mondanám az átkot, már épp tátogó hallá változtatnám, mikor azt veszem észre, hogy sikítozva, és a „hagyd abba!” szót ordibálva elrohan. Egy pillanatig ledöbbenve állok, majd értetlenül meredek a távolodó alak felé. Megvonom a vállam, majd pálcámat elsüllyesztem, miközben szorgosan körbenézek, mi is okozhatta oly hirtelen jött ijedelmét. Hiszen én nem csináltam semmit, itt lennie kell valakinek tehát, aki megmentette a bőrömet, azonban hiába forgatom a fejem, és meresztem a szemem nem látok semmit.
Nagyot sóhajtok, majd indulnék is vissza a kastélyba, mikor a szemem előtt egy apró vöröses csíkot látok. Első gondolatom az, hogy egy átokkal céloztak meg, majd mint egy paranoiás, ismét előrántom a pálcámat. Persze az ijedtségem nem tart sokáig, csak addig míg rá nem jövök, hogy a piros villanás nem átok volt, hanem egy apró kis teremtmény, egy madár…


Teljes hivatali öltözékbe bugyolálva szemlélem meg magam a tükörben. Krémszínű ruha, fekete cipő, fekete táska, és egy mindezekhez passzoló blézer. Jelenleg most csak ennyire futja, és hát az igazat megvallva így sem érzem úgy, hogy öltözékem a hivatalhoz illene. Az ott lévő nők túlzottan befásultak, vagy éppen van valami agykattanásuk, ehhez pedig a világos árnyalatok egyáltalán nem passzolnak. Mintha én lennék a kirakatban az a baba, mely becsalogatja az embereket, hogy megnézzék a többi portékát is. Rémesen ijesztő, egyben pedig hízelgő dolog ez. Felhúzom kezemre a fehér kesztyűmet, majd útnak is indulok. Hála az égnek nem vagyok túlzottan messze, így gyalog hamar odaérek és így legalább a „csomagomat” sem veszítem szem elől.
Hamar megérkezem, majd beszállok az első liftbe, mely a megfelelő szintre szállít. Persze a tömegnyomor negyede egy emelettel hamarabb kiszáll, így nekem nem kell nyomorognom tovább.
Még pár másodperc és immár halk kattanás jelzi, hogy a megfelelő szinten vagyok. Az ajtó kinyílik én pedig szembetalálom magam a „hátamközepéresemkívánom” szőkeséggel.
- Most ez komoly? Egyszer akarok valami hivatalosat elintézni, akkor is belebotlok valaki klónjába! Én a helyedben új külsőt csináltatnék! Ez már foglalt is, és hidd el, találsz jobbat is, ne pont egy ilyen lányra akarj hasonlítani… - mondom lemondóan, majd kesztyűs kezemmel lágyan vállon veregetem, hogy ezzel is tudassam együttérzésemet. Bár nem teljesen értem, hogy valaki miért pont Missz Hiszti arcát öltötte magára?! Miért akarna bárki is pont rá hasonlítani?! Az eredeti csak nem lehet! Mit keresne pont itt, ahol én vagyok?
Gondolataim messzire kalandoznak, már-már annyira, hogy egy pillanatra elfelejtem a hozzám ragaszkodó apró madarat, mely már napok óta a fejem felett kering, és nem akar magamra hagyni. Hiszen azért jöttem, meg azért, mert a fene sem akarja a büntit egy Golden Snidget miatt, melyet nem én fogtam be!

Spoiler:
 


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Vas. Május 27, 2012 11:21 pm


Devona & Hayley


a kari a találkozás alkalmával teljesenmugli.


- Gyerünk, gyerünk, gyerünk mááár…. – kínomban már csak vinnyogok a liftajtó előtt téblábolva, cipőm orrával kocogtatom a padló márvány köveit, jobbom a pálcámmal babrál, noha addig jó, amíg véletlenül sem sütök el még annyit sem, mint egy csiklandozó bűbájt. Bár azt nem tudom, a Minisztériumban is kiszúrják, ha kiskorú létemre varázsolok…? Kipróbálnám, ha utána nem kéne szembenéznem egy ketrecnyi tündérmanóval, ahova szerintem drága apám kiutalna nekem egy éjszakát. Minden vágyam, természetesen, hogy pixik harapdáljanak és rángassák a fülemet, meg a hajamat…
Te jó ég, egyre jobban vágyom vissza az iskolába, ami abszolút nevetséges. Utálok tanulni, és utálom Pitont. A klubhelyiségünk, a Griffendélesek, a kviddics, és az hiányzik, hogy bármikor előkaphassam a pálcámat, ha úgy tetszik. De ha büntetőmunkára küldenének, Hagrid akkor sem zárna be tündérek közé. Szerintem nem szereti a tündéreket.
Nyeglén nekidőlök a falnak, hangosan felsóhajtok. Mintha szándékosan lassabban közlekedne a lift, most hogy várok rá. Pedig egyáltalán nem szabályos időközönként érkezik meg erre a szintre, sokszor meg sem áll itt, csak elmosódott, színes foltokat látok az arany rácsok résein át elsuhanni. Miért büntet Merlin…?? Végül kis csilingeléssel, és az osztály nevét bemondó női hang kíséretében csak megállapodik velem szemben a lift, és ki is nyílik az ajtaja. Pillantásom már keresné is a repkedő hivatali leveleket, de valami sokkal érdekesebben akad meg végül a tekintetem. Ó, ne. Ez már szinte túl jó. Köszi, Merlin! Összekulcsolom magam előtt az ujjaimat, mint egy makulátlan hírű jó kislány, és most már a világért sem figyelnék semmi másra, mint szívem csücske Devona Prazskyra. Unatkozni most már nem fogok, ebben egészen biztos vagyok.
Lesajnáló, de végtelenül derűs pillantással hagyom, hogy mondja a magáét, és egye fene, még a vállamat is megpaskolhatja…de arról álmodni sem merhet, hogy már meg is szabadul tőlem.

- Megtisztelő, hogy feltételezed, hogy akár kettő is akad belőlem…úgy látszik méltónak tartanak arra, hogy kétszer annyi ember sütkérezhessen égi fényemben – pislogok rá ártatlanul, ajkaim sarkába már odavési magát szemtelen kis félmosolyom.
- Mit csinálsz itt, Prazsky? Úgy nézel ki, mint anyám…egek, éveket öregít rajtad ez a gönc. Már csak valami randa mintájú talár hiányzik a válladról, és beállhatsz rivalló kukacnak a hivatalba. De az a másodikon van – szinte már csak megszokásból piszkálódom vele, de hát ha egyszer jólesik…? Természetesen mellé szegődöm, bármerre induljon is. Majd pont hagyom, hogy kicsusszanjon a kezeim közül, amikor megmenthet a kínos lassúsággal pergő, unott perceimtől…na meg…tartok tőle, hogy neki is várnia kell, ha tényleg nem tévesztette el az osztályt, ugyanis szerintem apám egyedül tartja a frontot. Gavell biztos megint felszívódott valami troll-vadászaton. Különben biztos mi lennénk valami izgalmasabb helyen, nem ebben a vakítóan makulátlan épületben.
El sem tudom képzelni, mit csinál itt, de ez nem a képzeletem hibája, tartok tőle. Hála az égnek mondjuk, mint még a Roxfortban tanulók nem kell túl sokszor megfordulnunk itt. Én is csak apámmal jártam még eddig a Minisztériumban. És ha nem muszáj, nem is jövök. Többnyire unalmas, főleg varázslás nélkül. Mintha félkarú lennék. Úgy gondolom Devona is találna húsz kellemesebb módot arra, hogyan is töltse el a mai napját. Ebbeli gondolataim viszont jó pár pillanatig megakadályoznak abban, hogy észrevegyem a kérdésre a nyilvánvaló választ. Amikor viszont megpillantom a piros, kerek kis madarat, nem tehetek róla de felcsillannak a szemeim.

- De hát az egy snidget! – kiáltok fel elképedve, késő már, hogy ezt az örömöt megtagadjam a lánytól, de annyi baj legyen. Sosem láttam még élő példányukat, de apa annyiszor mesélt a cikesz szegény, szerencsétlen elődjéről…legszívesebben hagytam volna, hogy az ujjaimra szálljon, de nem úgy nézett ki, mintha abba akarná hagyni a lelkes körözést Devona feje felett – Mit csináltál vele? – kérdezem aztán csillapítva lelkesedésemet, és ámulatomat, gyanakodva összeszűkült szemekkel méregetem a lányt. Egy snidgetnek lehetne már annyi esze, hogy nem nagyon merészkedik lakott, különösen varázslók által lakott területekre. És főleg nem repked ilyen mániákusan egy bizonyos boszorkány körül. Na meg pont Devona körül…ne már! Akkor mégis hol szerezte? És miért van vele? És miért hozta be? Na, most már semmiképpen sem unatkoztam.




A hozzászólást HAYLEY-ROSE STONEBURY összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 27, 2012 12:32 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Hétf. Május 28, 2012 6:21 am


Magamban szinte imádkozom, hátha a jóisten megsegít, és a szőke kis piszkálódót leköti valami más dologgal. Hiszen nem véletlenül próbálom lekezelni sem, egyszerűen nem bírná el a lelkem, ha még őt is irányítgatnom, pesztrálgatnom kellene. Elég nekem ez a madár, mely azon a napon csak úgy mellém szegődött. Esküszöm én ilyet még nem hallottam, nem is láttam. Mindig azt hittem, az ilyen vadon élő varázslények kerülnek minket, azonban ez a csepp kis vörös tollú egyszerűen hozzám tapadt. Persze nem a szó szoros értelmében, azonban megállás nélkül köröz a fejem felett, néha rám száll, a vállamra ül, halk kis kartyogással elégedettségét fejezi ki. Mintha az anyja lennék…
Persze nem tudok vele mit csinálni, csak néha finoman megsimogatom a mutató ujjammal, hogy érezze, hogy érdekel, de hát ez akkor sincsen rendjén. Engem nem szoktak megtalálni ilyen állatkák és pont egy vadon élő példány szerelmesedik belém? Ez kissé nonszensz…

- Hidd el Stonebury, az csak valami véletlen lehet, ha már belőled kettő akad! Szerintem nincs olyan ember, aki pont rád akarna hasonlítani… mert hát ezek a törpe lábak?! – nézek a lábára feltűnően és hagyom, hogy a mosolyom az én arcomra is kiüljön. Persze mindez csak a piszkálódásnak köszönhető, azonban talán titkon mégis reménykedem abban, hogy a lábaira való megjegyzés lehetővé teszi, hogy én kerekedjek felül a kettőnk között vívott szópárbajban.
- Ahj, hát igen! Sajnos olyan tarkát nem találtam, de egyszerűen muszáj volt valami ilyesmit magamra aggatni! Még csak véletlenül sem szerettem volna, ha bármelyik hivatalban dolgozó férfi túlzott figyelmet fordítana irányomba, és nem a munkájával törődne! És így neked sem kell félned, hogy feleslegesen várakozol, miközben én hamarabb sorra kerülök! – célozgatok az esetleges korábbi bejutásra. Bár mondjuk az felettébb érdekelne, hogy ez csaj mit keres itt?! ÉN oké, hogy itt vagyok, azonban ő?! Neki otthon lenne a helye! Vagy csak nem elszabadultak a kerti törpéik?
- Ó hát az én bársonyos hangommal maximum búgó szerelmes üzeneteket lehetne küldözgetni! Hú ez nem is hülyeség, kösz a tippet, ezt majd szabadalmaztatom! – fordulok ismét felé, majd elindulok célirányosan sietős léptekkel. Valójában mindennél jobban el akarok innen menni, mert hát kinek kell, hogy egy kolonc lógjon a nyakán? Nekem nem! És ha egyetlen módja van csak a menekülésnek, mégpedig a rohanás, hát esküszöm megpróbálom!

Kezem ökölbe szorul, már-már akkorákat lépek mint egy óriás. Fél percig elhiszem, hogy lehetőségem van a menekülésre, azonban a hátam mögött felcsendülő hangja a remény utolsó cseppjét is kiöli belőlem. Nagyot sóhajtok és megfordulok.
- Örülök, hogy figyeltél legendás lényeg gondozása órán, és megtanultad a veszélyeztetett állatokat. Igen, ez egy snidget, és még mielőtt azt hinnéd befogtam, nem, nem fogtam be. Nem csináltam vele semmit, egyszerűen követ már napok óta. Általában így körözget a fejem felett, de a vállamra is rá szokott ülni és ilyen „dorombolás” szerű hangot hallat. Én nem értek hozzájuk, tényleg, de most szerinted ez normális? - nézek Hayleyre kétségbeesetten, és óriási szemeket meresztve.
- Tudom, hogy védettek, és hát soha nem volt állatom, ezért nem is barátkozom velük. Ez a madárka azonban… azonban furcsa mód megkedvelt, vagy nem is tudom. – mondom, majd a lágyan a vállamra szálló reppentyűt egy ujjal finoman megsimogatom.
- Szerinted megtarthatom? Mármint úgy, hogy nem zárom kalitkába. Elég ragaszkodónak tűnik, viszont ha el szeretne menni tőlem, szabad lehetne! – teszem fel a költői kérdést választ várva. Hiszen végre lenne velem valami, ami feledteti a magányomat, és igaz barátom lehetne.



Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Szer. Május 30, 2012 10:11 am


Devona & Hayley


a kari a találkozás alkalmával teljesenmugli.


Nagyon jól érzem, hogy egyáltalán nem kívánatos a jelenlétem, de ez rendszerint csak olaj a tűzre. Főleg, mert én voltam itt előbb, és hát dolgom kimondottan az ugyan nincs jelenleg az osztályon, pedig most már szívesen besegítenék bármibe; mégis csak itt _kell_ lennem. Nem azért választottam a mai napot, és a helyet sem, hogy szőke társam agyára menjek, de ha egyszer már itt van…sajnos nem igyekezett eddig senki sem különösebben lekötni a figyelmemet, ennek a kárát pedig nyilvánvalóan olyasvalaki fogja látni, aki meg végképp nem kér kitüntető érdeklődésemből. De ahogy már az lenni szokott, ez még rettentő kevés ahhoz, hogy feladjam, na meg ahhoz is, hogy a piszkálódások vékony tűfeje utat találjon a bőröm alá. Még alig érzem őket, Devonával meg túl régóta játsszuk ezt ahhoz, hogy újat tudjunk mutatni egymásnak. Ahhoz legalábbis a hétköznapoktól sokkal elrugaszkodottabb szükséghelyzetbe kellene lennünk. A lusta nyári napokon ilyenek után azért annyira mégsem vágyakozom…főleg mert nálam a baj, az csőstül jön.
Követem a lány pillantását a lábaimra, de a mosolyom nem hervad le, csupán álszerény somolygásba fordul, ahogy aztán rezzenéstelen arccal visszanézek rá, és ártatlan lassúsággal megrázom a fejem.

- Ó, tudsz te ennél jobbat is, Prazsky… - mondom édesdeden megrántva a vállaimat, ha a külsőmmel akkor nyaggatni, akkor rossz ajtón kopogtat. Nem mintha annyira el lennék magamtól ájulva, mint szerintem ő magával, de viszonylagosan egészséges önképpel rendelkezem magamról ahhoz, hogy tudjam: nem vagyok dagadt, nem vagyok törpe, és különösebben ronda sem, még ha nem is fogok a közeljövőben szépségversenyeket nyerni. (Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy eszembe sem jutna akár egy közelébe is menni…) – Milyen nagylelkű…! – forgatom a szemeimet látványosan, de különösebben most nem hat meg a magánszáma. Ugorjunk, akkor még mindig élvezetesebb piszkálódni, mert hát az jobban igénybe veszi az agyidegeket, és igazán rám fér egy kis stimuláció az éppen ma gyanúsan nyugodt osztályon.
- Én nem azért várok, hogy bejussak bárhova is, de tartok tőle rád hosszas téblábolás vár… – jelentem ki, legalább csak próbálva azt sejtetni, hogy nekem itt kérem szépen nem kell senkire várnom, hogy nagy kegyesen behívjanak; és hogy valamiféle bennfentes információkkal is rendelkezem… Ez előbbi mondjuk tegyük hozzá, csak félig igaz, és a kis füllentés valahogy most nem is esik olyan jól, mint gondoltam volna. Természetesen vérig vagyok sértve, hogy apám kipaterolt a szobájából. Ellenben az, hogy Devonának valószínűleg nem keveset kell várnia, az nem ugratás. Ha már kirakott, akkor valami komoly dologról van szó, és a komoly dolgok nem két percet vesznek igénybe. Na mondjuk egy snidget sem kis dolog…ó, az én szegény apám. Jó napja van.
Abban már sokkal inkább kedvemet lelem, hogy a lány most már egyenest látványosan próbál lerázni. És meglehet, a cipőjétől hosszabbnak tűnnek a lábai és nagyobbakat is léphet, én viszont egyáltalán nem vagyok kisebb nála, a seprűnyélen szerzett fürgeségem meg a talajon sem hagy el. Megelőzhet ugyan pár lépéssel, de a direkt csosszanó lépteim hangja elárulják, hogy lelkesen követem. Úgy fest végül, ha csak egy pillanatra is, de feladja a menekülést. Mondjuk nem ártana, mert a végén még kigyalogol az osztályról, ahova állítólagosan jött.
- Abszolút nem normális – jelentem ki a fejemet rázva, most kivételesen nem azért, hogy idegesítsem. Egyszerűen ez az igazság, ha valaki, hát én elég jó eséllyel hallhattam volna hasonló esetekről, elvégre nagyapa is varázslényekkel dolgozik. Ő látott már szabadban élő snidgetet, de ilyenről még ő sem mesélt. Apa dobni fog egy hátast…
És a következő pillanatban minden belső, néma lázongásom ellenére megesik a szívem Devonán, és már eszembe sem jut kétségbe vonni, amit mond. Merlinre…ez is csak én lehetek. Bár tény, a mi kapcsolatunk nem csak fekete-fehér, ez annál sokkal komplikáltabb. Nem vagyunk a legjobb barátok, és nyilván nem ismerjük egymást tökéletesen, ám valamilyen kitekert módon mindig is úgy éreztem, hogy én igenis sokat tudok erről a lányról. A nagy része mondjuk afféle furcsa megérzés, visszafordíthatatlan benyomás…olyasmik, amiket az ember nem a szemével vesz észre. És én mindig úgy éreztem, Devonából hiányzik valami. Valami, ami nekem és mindenki másnak természetes, ezért eszünkbe sem jut gondolkodni rajta. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy mi lehet, de ebben a szent percben, mintha egy aprócska lépéssel közelebb kerülnék az igazsághoz.
- Nem azért, hogy bosszantsalak, de őszintén szólva…ahogy apámat, és a Minisztériumot ismerem, ha behoztad, és ki tudod magyarázni, hogy nem te fogtad be, akkor is vissza akarják majd juttatni a természetes élőhelyére…nem biztonságos varázslók közelében lennie, mások elől tökéletesen elzárva meg mégsem tarthatod – húzom el a számat már majdnem részvétteljesen, holott eredetileg nem ez szerepelt a tervben.




A hozzászólást HAYLEY-ROSE STONEBURY összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 27, 2012 12:32 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Csüt. Május 31, 2012 11:16 pm


- Akkor minek vagy itt, ha nem azért, mert elintézendő dolgod akadt? – teszem fel a költői kérdést felhúzott szemöldökkel, miközben úgy méregetem a lányt, mint valami nem normálist. Komolyan, én kinézem belőle azt, hogy csak azért jött ide, hogy esetlegesen túszokat ejtsen vagy valami! Soha nem volt teljesen normális, és ez a követési mánia is arra enged következtetni, hogy a fejében lévő sejtek nem teljesen úgy viselkednek, ahogyan kellene. Persze erre a gondolatra kiráz a hideg. .. hiszen ez azt jelenti, hogy az én életem is veszélyben van! Vajon mit tenne, ha csak úgy ráküldenék egy jó kis kötöző bűbájt? Hogy tudnám itt kimagyarázni, hogy mindez csak önvédelem volt? Mondjuk teljes joggal megtehetném, hiszen én már elmúltam 18, rám már nem vonatkoznak a korlátozások.
Lelki szemeim előtt már látom is, ahogy a szőkeséget egy jó kis bűbájjal magatehetetlenné teszem és bezárom a szekrénybe. Na ott legalább nem zavarna senkit sem a ketyós dolgaival…
Arcom felderül eközben, mintha csak nálam lennének problémák, majd mielőtt ezt megjegyezhetné, inkább elkomorulok.
- De akkor most mégis meddig kell itt várni? Nincs nekem időm, csak egyszerűen bemegyek! –mondom viccet nem tűrve és óriási léptekkel elindulok az ajtó felé. Török előre, akárha egy rinocérosz lennék, mindenen átgázolok, ami csak az utamba kerül! Mit nekem ajtó, mit nekem fal, én oda akkor is bemegyek, ha a fene fenét eszik! Nem fogok itt várakozni órákat, és pláne nem ezzel a lánnyal! Hát az felérne egy teljes agymosással. Ujjam a kilincsre téved, már le is nyomnám, mikor is meghallom mondatait. Egy pillanatig úgy maradok, abban a mozdulatban, melyet épp csináltam, majd mégsem érintem meg a hűvös fémet. Helyette felegyenesedem, és a lányra nézek.

- Akkor mondd meg, mit csináljak, okoska! Ha már a hivatal sem értem, és velem van, akkor kiben bízzon az ember, ha ilyen jellegű gondja van? Én örülnék a legjobban, ha ez a kis cukorpofa visszatérne a természetbe! Mármint nem hiszem, hogy én lennék számára a legjobb választás! – kiabálom suttogva, mert azt pedig nem szeretném, ha a bent lévő emberek meghallanák. Eközben a piros kis madárka feladja a körözgetést, és azt hogy kissé szédítő ám ilyen aprókat karikázni, és a vállamra száll ismételten. Megint megcsiklandozom apró fejét, majd elmosolyodom szuszogásán.
Valójában igenis szeretném megtartani. Soha nem volt még kis állatom, és neki örülnék. Oké, nem olyan, mint a többi, azonban az enyém lenne! Már amennyire egy szabad madár az ember lányáé lehet! Én nem tenném ketrecbe, ott lehetne a vállamon, amikor csak akar, elmehet enni, amikor akar, repülhet és visszatérhet, ha éppen társaságra vágyik. Egy pillanatra a madárka szemébe nézek, és ragyogó szempárjában boldogság csillan. Vajon ő is annyira magányos volt, mint én?! Vajon ő is a különcök táborát erősíti a fajtáján belül? Lehet, hogy az ő élete sem volt eddig tele boldogsággal, kedvességgel, szeretettel és inkább elmenekült az olyan szabályok elől, melyek nem neki valók?
- Szerinted nem fogják úgy gondolni, hogy ez az ő döntése? Mármint ez az apró kis snidget választott, mégpedig engem! Nem fogják úgy gondolni, hogy ha maradni akar maradjon? Vagy elviszik akár erőszakkal is? – kérdezem és óriásit sóhajtok. Vetek egy pillantást Hayley-re, hogy lássa komolyan gondolom. Lélektükreim egy másodpercre összekapcsolódnak íriszeivel és én máris úgy érzem, hogy tudom a válaszát.

Hiszen neki soha nem jelentett gondot a családja! Testvéreivel, szüleivel egy összetartó közösséget alkotnak, olyan erős kötelékkel, melyet nem lehet csak úgy szétcincálni. Az ő egymáshoz való ragaszkodásuk mindennél erősebb, már-már olyan, mint ahogy én szeretem a kistestvérem. Azonban én ettől függetlenül még magányos vagyok! Mi más is lehetnék, mikor nincsenek igaz barátaim, vagy ha vannak is, azoknak száma igazán csekély! Még mindig kénytelen vagyok a szülői szigorral küzdeni, és harcolni azért, hogy végre elfogadjanak olyannak amilyen! Hogy mi az az alapvető dolog, mely hiányzik nálam, és náluk természetes? A család, az elfogadás, a szeretet! Mert míg ők itt vannak egymásnak én egyedül vagyok! Nincs a közelemben senki! Felszínes kapcsolatokkal vagyok körülvéve, nem pedig mély érzelmekkel, ez pedig egy idő után megviseli, sőt fásulttá teszi az embert. És végre, végre a sors az utamba sodorta ezt a madárkát, aki elfogad olyan valómban, ahogy csak létezhetek, és mindenféle kényszer nélkül, feltétel nélkül „szeret”, mely akaratlanul is megdobogtatja a szívem. És minél több időt töltök ezzel a repkedő tollfészekkel, annál jobban ragaszkodni fogok hozzá. Hogy fogom így elengedni?
- Te mit csinálnál a helyemben? – nézek Hayley-re komolyan, és ugyanazzal a részvéttel az arcomon. Nem akarok lemondani egy ilyen remek dologról…


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Pént. Jún. 01, 2012 9:37 pm


Devona & Hayley


a kari a találkozás alkalmával teljesenmugli.


Hát persze. A végén még azt hiszi azért vagyok itt, mert tudtam, hogy itt lesz ő is, és akkor majd az idegeire mehetek. Nagyjából ezt vélem leolvasni a lány arckifejezéséből, de ma valahogyan különösen nyugodtnak érzem magam. Meglehet a környezet teszi, meg az, hogy ezek a vakáció utolsó napjai, amit persze hogy nem akarok azzal tölteni, hogy apám ajtaja előtt gubbasszak. Mindig rájövök, hogy a tanév során sokkal, de sokkal könnyebb felbosszantani engem. Főleg a kviddicspályán. Ott a legkönnyebb…Halk drámaisággal sóhajtok végül fel, és úgy nézek vissza Devonára, mintha legalább is neki nem lenne ki a négy kereke; és pontosan tudnia kéne, hogy mit csinálok itt. Nah, ennyit erről, hogy esetleg olyan frankón ismernénk egymást, most hogy belegondolok, én sem tudom mit csinálnak az ő szülei.
- Elkísértem apámat dolgozni –
valahogy viszont ez most olyan sután hangzik az én számból, de hát késő bánat. Hogy én miért nem tudok néha hazudni valami érdekeset…? Azt hittem persze ez érdekes lesz, de nagyon nem volt az…annyira nem, hogy Prazskyval beszélgetek – De most valami morgó ketreccel van elfoglalva – teszem hozzá én is valami kicsivel morgósabb hangnemben. Én is akarok a morgó ketreccel foglalkozni, meg egyáltalán látni, hogy mit hoztak be. Valami idióta biztos megint varázsfajok keresztezésével szórakozott. Sosem tanulnak…
- Megpróbálhatod –
nem igyekszem túlságosan, hogy tartsam vele a lépést az ajtóig, úgysem tud bemenni. Ha valaki nem akarja ezek között a falak között, hogy zavarják, akkor bizony tesz róla. Mókás lenne mondjuk, ha Devona addig rángatná az ajtót, amíg az esetleg visszarúg…azért apámat ismerve efféle undok rontást biztos nem tett az ajtóra, sejtem már csak azért sem, mert tudja, hogy megpróbáltam bemenni én is, de legalább is minden kínlódós módszerrel hallgatózni. Ehh…pedig az tényleg vicces lett volna – Mert te aztán olyan elfoglalt vagy – csak magamnak szánom a kurta kis kiegészítést szemeimet forgatva, mielőtt ráérősen a lány után ballagok, elkerülve egy újabb lebegő levél röppályáját.
- Nem kell suttognod, nem hallanak – rebegtetem meg a szempilláimat egy inkább gunyoros kis mosollyal. Részvét ide, vagy oda, amikor kihallom a hangjából, hogy jó szokásához híven totálisan hülyének néz, akkor az én zsebemben is kinyílik a bicska. Úgyhogy flegmán megrántom a vállamat, mintha már nem is érdekelne annyira a dolog – Add vissza, ahogy eddig tervezted, és minden problémádnak lőttek – vetem oda, hátamat az ajtófélfának döntöm, csak a szemem sarkából figyelem a sajnos nagyon is aranyos kis madarat.
- Erőszakkal? Azt hogy megetetik egy kis mézes mogyoróval, és amíg eszeget egy ketrecben hoppanálnak vele valami mesés, eldugott erődbe, ahol zavartalanul és veszélyektől mentesen élhet a fajtársaival nem nevezném erőszaknak - na, azért álljon meg a menet. Lehet, hogy a Minisztérium nem tökéletes, de azért apám nem egy szőrős szívű vadállat, aki aranyos kislányokat szabadít meg egy kisállattól. De egy snidget nem háziállat. Még ha átmenetileg a jelek szerint ez a példány a fejére is esett – Persze vele mehetsz, annak biztosan sokan örülnének – mosolygok Devonára maszlagos ürességgel. Nem, igazából nem mehetne vele, de ez most már részletkérdés. Akkor legalább nem lenne apának ezzel több problémája. Így is előre látom már, hogy el fog olvadni a szíve ettől a ragaszkodástól. Attól függetlenül persze majd a kötelességtudata fog felül kerekedni.
És persze meglágyul az én szívem is. Lehet, hogy nem úgy festek, de értem én a dilemmát, nagyon is. Persze az, hogy én mit csinálnék, igazából semmi más, mint egy költői kérdés, mert én nem kerülnék ilyen helyzetbe: mégis hova dughatnék egy snidgetet, ha nem akarnám senkinek megmutatni? A mi házunkban? Apa, az öcsém, és a húgom elől? Esélytelen. Na meg…valószínűleg nem is akarnám elrejteni előlük, de akkor apának megint csak meg kellene cselekednie, amit megkövetel a haza. Volt jó pár varázslényünk odahaza a kertben, és a birtokkal határoló erdő is hemzseg a furcsaságoktól, de azért sárkányokat, vagy veszélyeztetett fajokat még mi sem tartunk. Vagy tarthatunk. Á-á. Szóval nekem ez nem okozhatna ilyen nagy fejtörést, de attól még értem, miért vonakodik Devona.
- Tudod nem azzal van a baj, hogy veled van és ez rossz, vagy bántanád. Azzal van a baj, hogy egyszerűen nem viheted magaddal…mondjuk a Roxfortba. Szerinted nem venné észre senki, ha szabadon hagyod repkedni? Vagy akár Roxmortsban? Vagy az otthonod környékén? Valami bolond halálfaló csemete befogná, kiszúrná a szemét, megkopasztaná, és eladná jó pénzért, vagy felhasználná ő maga valami „nemes” célra. Veszélyes nekik varázslók között lenni, érted? Vissza kell mennie – válaszolom végül rövid hezitálás után, sajnos nincs mese, ez az igazság. Szerintem, persze.
- Esetleg rávehetnéd őket, hogy hadd látogasd meg néha őt…persze csak minisztériumi felügyelettel lenne lehetséges, és sosem tudnád meg hol vagytok… - fene se tudja, okos dolog most ezt mondanom, vagy nem. Nem tudom, hogy szoktak-e ilyet csinálni. Eszem ágában nem lenne apát éppen Devona miatt bajba keverni. De azt hiszem azért ilyesmivel nem gyakran találkoznak még az itteniek sem…ki tudja.




A hozzászólást HAYLEY-ROSE STONEBURY összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 27, 2012 12:33 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Szer. Jún. 13, 2012 8:38 pm


- Ó! Tehát apád itt dolgozik… - állapítom meg a tényt immár én is hangosan. Magamban persze azért megjegyzem, hogy ez igazán fantasztikus, és reménykedem abban, hogy ez a lány inkább az anyjára ütött és én pont ezért fogom megértetni magam tökéletesen Hayley-papával.
- Morgó ketreccel? Pedig ha ide kinézne, láthatná, hogy a lányát ketrecbe sem kell dugni ahhoz, hogy hasonlóan viselkedjen… - jegyzem meg, miközben a szememet forgatom. De most komolyan! Kellett nekem ez? Hogy tudtam pont azt a napot kiválasztani, mikor „hiszti-királynő” is pont ebben az épületben tartózkodik?
- Igen, én pont olyan elfoglalt vagyok! De honnan is tudhatnád…. Várjunk csak! Remélem semmilyen ketyós dolgot nem forgatsz a fejedben Stonebury! Nem hiányzik, hogy még egy őrült is üldözni kezdjen és figyelje minden lépésemet! – mondom, miközben kezemet a magasba emelem és ujjaimmal nemet mutogatok az arca előtt. Már-már keresztet is mutogatnék, vagy épp fokhagymát, ha biztosan tudnám, hogy ezzel távol tartom magamtól. Mindenesetre reménykedem, hogy egy külön, távoltartási végzést nem kell kérnem miatta.

- Hé! Én nem minősítettem apádat! Csak az ember olyan sok mindent hall mostanában, és én csak a legjobbat akarom neki! Amúgy meg biztos minden egyes visszatelepítésnél ott vagy, nemdebár? Szóval te már csak tudod… és nem csak apukád meséli el mindezt otthon… Persze nem mondom, hogy hazudik, de még mindig nem te dolgozol itt, hanem ő! – vonom fel a szemöldököm és nézek az arcába kérdőn. Komolyan mondom, kezd egyre jobban felidegesíteni. Most már lassan ott tartok, hogy előkapom a pálcám és elnémítom. Ha jól tudom, akkor úgysem varázsolhat, tehát pont úgy fog maradni, ahogy én akarom. Milyen kár, hogy én már jóval idősebb vagyok nála és mindezt megtehetem! Arcomra elégedett mosoly kúszik, hiszen igen, pont ezt fogom tenni, és végre csend lesz, és én is elégedett leszek! Lehet hogy még az apja is meg fogja köszönni?!
- Hát jobb lenne ott, legalább nem hallanám a hangodat… és nem látnálak… - felelem vigyorogva a szőkeséget nézve. Ha tudná, hogy gondolatban már azt tervezgetem, hogy milyen átokkal tudnám némává tenni…

- Értem, amit mondasz, de akkor is jó lenne megtartani! Vigyáznék rá, mintha csak az enyém lenne. Amúgy meg nem lehet, hogy megtudná magát védeni? És ha már a kérdéseknél tartunk, honnan tudod, hogy mások is felismerik? Te felismered, mert van közöd a varázslényekhez, de mások? Ez csak 7-es tananyag, ott is a végén oktatják… - mondom kissé elkomorulva. Akármit teszek, nem tudok változtatni a nem épp rózsás hangulatomon. Már tudom, hogy kár volt bejönni ide, kár volt megjelenni. Hiszen ha nem jöttem volna a minisztériumba, akkor ez a kis tünemény is az enyém maradhatna. Én nem bántanám, és szerintem a suliban sem senki. Most azonban nincs menekvés. Egyszerűen nincs mit tenni, vissza kell adni és kész! Nem tudom szépíteni a dolgokat, megkedveltem, és már nem tartom olyan jó ötletnek a tőle való megszabadulást. Már megszoktam azt is, ahogy a fejem felett köröz…
- Meglátogatni? És ha egyedül szeretném ezt megtenni? Honnan tudod, hogy apád nem rávehető egy ilyenre?! – kérdezem, és a lány szemébe nézek. Utálom ha valaki ilyen mindentudó…


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Vas. Jún. 17, 2012 12:06 am


Devona & Hayley


a kari a találkozás alkalmával teljesenmugli.


Szkeptikusan felrántom a szemöldökeimet, és gunyoros szánakozással fordítom félrehajtott fejemet a lány felé. Ugyan. Még ironizálni sincs kedvem erre, hogy „Igen Prazsky, azzal töltöm szánalmas kis napjaimat, hogy a nyomodban koslatok, morogva, és kilesem miket művelsz a rémesen elfoglalt napjaidon”. A végén még komolyan venné, és már csak az hiányzik ehhez a tömör kiskirálylány attitűdhöz. Nem mintha nem nyitogatná a megjegyzéseivel a bicskát folyamatosan a zsebemben, de ma határozottan kitartok amellett, hogy nem adom meg neki azon örömöt, hogy felbosszantson. Mert bármit is mond, az az érzésem, hogy a fontosabb körkérdésben bizony nekem lesz igazam. Mondjuk ahogy magamat ismerem az sem fog különösebb elégtétellel eltölteni…de attól Devona még úgyis azt fogja hinni, hogy én vagyok itt az ördög, és igazából még a kisujjamat sem kell megmozdítanom az ügyben.
- Miért kérdezel, ha végeredményben nem érdekel, amit mondok? – kérdezem sötéten alaposan felbosszant ezzel a „mindenttudó” szájalással most már ő is engem, mintha nekem aztán soha nem lehetne igazam, és semmit se tudnék…öt évesnek néz, vagy mégis minek, hogy apuci munka-sztorijai kiszínezésével szórakozom, csak hogy őt bosszantsam? Vagy csak mert ő nem ismeri az apját ilyen jól, én nem tudhatom _pontosan_, hogy hogyan gondolkodik, és hogyan szokott eljárni az enyém? Igenis meglehetősen sokat tudok az osztály dolgairól, és erről igazán nem is tehetek…Merlinre, ez a lány hihetetlen… - Hitegesd magad nyugodtan, hogy te ezt jobban tudod, nem az én dolgom – lököm el magam végül az ajtófélfától, teljesen felesleges és veszendőbe megy minden jóindulatom, amivel komolyan csak felkészíteni akartam arra, ami majd odabenn várja. Mert nem, még őfelsége Devona Prazsky sem áll a minisztérium törvényei felett. Ráadásul ez a Varázslény Felügyeleti Főosztály, nem a Varázsló és Boszorkány Felügyelet, de még nem is a Sérült Tinédzserek Jótékony Szervezete nem is létező alosztály…itt semmi mással nem foglalkoznak, mint a varázslények biztonságával, és másik irányba a varázslónépek biztonságával a veszélyes varázslények ellenében…na már azt talán még a lány is végig tudja gondolni a magához való kis eszével, hogy ő melyik kategóriába esik. De én most már aztán mosom kezeim, nyugodtan bemehet, és pofára eshet, ha már nekem nem hajlandó hinni.
A másik oldalra átállva ott támasztom inkább a falnak a hátam, mint akinek ez az egész halálmindegy. Lényegében az is. Unottan emelem vissza a tekintetem a lányra, és halkan sóhajtok, keserűen folytatva.

- Hány éves vagy Prazsky, négy, hogy egy kiskedvencért könyörögsz még a Minisztériumban is? Nem mintha nem lenne megható…Devona Prazsky hirtelen reménykedik a varázslótársadalom jóságában, hogy majd békén hagyják a kis snidgetét… - nem mondom ki, hogy ez ostobaság, szerintem igazából tudja ő is. Bár tény, hogy ma kissé meglepő skálákon mozog a szélsőségessége – Vagy menj innen, vagy fejezd be, amiért idejöttél – vetem még oda unottan, ha egyszer már itt van, én el nem hiszem, hogy nem tudta mit fognak neki mondani, és mi lesz a következménye…hát, előbb kéne gondolkodni. Feltételezem mondjuk most úgyis azt fogja hinni, hogy majd én jól beköpöm, ha lelécel…pedig nem hiszem, hogy ilyesmire vetemednék. Sok ideje mondjuk nem lesz már vacillálni, lévén odabentről, mintha valaki lenyomná a kilincset.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Csüt. Júl. 05, 2012 9:10 pm


Miért is beszél velem így? Miért is engedi meg magának ezt a hangnemet? Jó, persze, értem én, hogy igazából csak magamnak köszönhetem mindezt, de akkor is! Nekem szabad kioktatnom, sértegetnem, persze csak az idősebb jogán… az már viszont nem megengedett, hogy ugyanezt tegye velem szemben. Hiszen mégis mit akar ő tőlem? Egy pattogó szőkeség, akinek az apja véletlenül pont itt dolgozik, még nem jelenti azt, hogy nyugodtan kioktathat, és hogy ökölbe szoruljon a kezem miatta önkéntelenül is.
- Reménykedtem, hogy esetleg valami olyan választ adsz, amely megoldja a problémámat, vagy legalább is segít abban, hogy én is jobban érezzem magam… - mondom lemondóan, minek következtében egyet legyintek is, ezzel is letudva a reagálást mindennemű mondandójára. Mit vár, mit fogok tenni? Miért ne kérdőjeleznék meg valamit, mikor igazából megtehetem? Már bocsánat, hogy esetlegesen nem feltétlenül értek egyet vele, hiszen ha jól tudom, ő nem itt dolgozik. Ő csak valakinek a gyermeke, az pedig hogy némi belelátása van bizonyos helyzetekbe még nem jelenti azt, hogy mindenről mindent tökéletesen tud. Én például biztos nem avatnám be mindenbe az apja helyében, hiszen mi köze van egy 16 évesnek a Minisztérium ügyeihez?
- Én nem hitegetem magam, én csak kérdeztem valamit! De biztos azért vagy ilyen, mert neked nincs egy olyan állatod sem, ami a szívedhez nőtt volna! Vagy van? Bár akkor kérdezem én, hogy ha a tiédet akarnák elvenni, vagy felmerülne ennek a lehetősége, nem próbálnál meg bármilyen megoldást kitalálni?
Kérdő tekintettel nézek a szemébe és amolyan sürgető pillantással illetem. Igen, várom hogy válaszoljon, hogy mondjon valamit! Tudom nagyon jól, hogy úgyis azt fogja mondani, amit várok, csak épp megspékeli egy „de” szócskával, vagy éppen egy „ezt kell tenni!” mondattal. Mintha ő mindenbe bele tudna csak úgy egyszerűen törődni, mert ő aztán soha senkihez és semmihez nem ragaszkodott!

- Silencio! – kiáltom hangosan és pálcámat Hayley arcába szegezem. Ha ügyes ahhoz, hogy elugráljon előle mázlija van, mert néma már nem lesz ezen a fantasztikus találkozáson. Azonban annyira azért még sincs szerencséje, ugyanis rögtön a némító átok után egy másikat küldök irányába.
- Levicorpus! – mondom, majd ha sikerült végrehajtanom, akkor elégedetten szemlélem a lábánál fellógatott lányt, ahogy előttem lebeg. Szőke, leomló haját lágyan arrébb simítom arcából, csak hogy lásson engem, majd végre meg is szólalok. Ha a némító átkom eltalálta akkor csendben végig hallgat, ha nem, akkor tudom, hogy vissza fog beszélni, azonban tuti hogy én nem fogom leengedni onnan soha! Szedje le az édesapja, ha végre szándékozik vele foglalkozni!
- Több vagyok nálad, Stonebury, szóval szar ügy, hogy még csak meg sem tudod magad védeni, én pedig nyugodtan varázsolhatok! Még egyszer ne beszélj így velem, mert nem vagyok sem a házimanód, sem senkid! Megértetted? Amúgy meg jó lenne, ha kissé kedvesebb lennél, és felfognád végre, hogy én nem az apámat jöttem meglátogatni, hanem hivatalos ügyben vagyok itt! Te pedig nem itt dolgozol, és csak ne oktass ki semmivel kapcsolatban sem! Ez így érthető?


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    Pént. Júl. 06, 2012 10:25 am


Devona & Hayley


- Persze Prazsky, a te személyes segélyszolgálatod vagyok… - dehogy, egy pillanatra sem jut eszembe, hogy problémája lenne azzal, ahogy beszélek vele. Vagyis, nem, ez így nem egészen igaz, nekünk rendszerint mindennel problémánk van, ami a másikat illeti, de az, hogy hogyan beszélünk egymással, az rendszerint ilyen. Én az ő hangnemét sérelmezem, ő az enyémet, de persze lehet tippelni, hogy kettőnk közül mégis ki hiszi azt, hogy komolyan nem szolgál rá. Mert engem jobban zavar az, hogy _mit_ beszél, mint az, hogy hogyan. Na de…semmi véletlenszerű nincs is ebben, biztosan remek alanyok lennénk egy freudi pszichoanalízisnek.
A makacssága valami bámulatos. Már-már vetekszik az enyémmel. Nem okozott még ez sem soha semmi jót, és most sem számítok semmiféle boldog befejezésre. Na majd pont…most már igazán elvesztem én is a türelmem, elegem van a témából, a helyzetből, abból, hogy kérdez, aztán mégis idiótának néz a válaszaimért, na meg úgy egyébként is…mi vagyok én, a zsebkendő, amibe az orrát fújja? Nincs a világban olyan univerzum, jobb lenne, ha ezt ő is tudná.
A kérdésre negédes vigyort, vagy talán inkább vicsort erőltetek az arcomra, készen, hogy összetörjem az angyali kis illúzióit
– Csak a tájékoztatásodra Prazsky…legalább két tucat állatot vitt vissza tőlünk apám a természetes, biztonságos, varázsló-mentes élőhelyükre, és veled ellentétben, nekem tényleg van szívem; még azok is hozzám nőttek, akik többször haraptak meg, mint hogy meg tudnám számolni. És veled ellentétben, megint: én nem csak magamra tudok gondolni, hanem rájuk is, és belátom, hogy ők nem emberek közé valók, és sokkal boldogabbak a vadonban – sikerül ezt valahogy normális hangnemben, majdnem unottan hozzávágnom, és szinte tényleg elégtétellel tölt el. Nesze. Azt hiszed tényleg, te aztán mindent tudsz rólam? Egy fenét…nem tudsz te semmit. Olyan vagy, mint egy jégverem. Egy snidget is csak ideiglenesen olvaszthat fel. Lám, tényleg a jó szívem fog egyszer a sírba vinni. Ezt már mind lenyelem.
Na meg…nem ártana mondjuk a mozduló pálcájával foglalkoznom.

- Mi a – be sem tudom fejezni a mondatot, érzem, hogy a hajamat súrolja az átok, ahogy lebukok előle – Mi a frász bajod van?? – meredek rá haragosan, az agyam eldobom tőle. Ráadásul én nem húzhatok pálcád. Ha nagykorú lennék, akkor is kétszer meggondolnám, hogy megátkozzam a minisztériumban, apám irodája előtt, de perpillanat ennek még a választása sem adatott meg nekem. Fenébe. Rohadna le a keze…! Sajnos azonban túlságosan leköt számonkérő haragom ahhoz, hogy még egyszer legyen annyi szerencsém, hogy elkerüljem a támadást.
A következő pillanatban már fejjel lefele lógok, és az egyetlen reflexes mozdulatom az, hogy megragadom a pólóm alját, és a gravitációval ellentétes irányba húzom…a végén még erre sétál valaki, és az roppant mód kínos lenne. Az lenne csak a cseresznye a fagylaltkelyhen, annak tetejébe, hogy ez az őrült komolyan képes volt fellógatni. Remek. Összeszorítom a fogamat és azért sem ordítok a képébe. Ó, nem, ha itt sipákolnék, és rángatóznék, különösen jól szórakozna rajtam, és azt nem viselném el. Hideg tekintettel várom meg, hogy a kis szónoklata végére érjen, de talán azt még ő sem hiszi el, hogy ennyivel el tud hallgattatni.

- Végeztél? Újabban már a hangodba is szerelmes vagy? Egyre szimpatikusabb és szimpatikusabb tulajdonságokat növesztesz. Semmi okom kedvesen viselkedni veled, ahogy rávilágítottál…nem dolgozom itt. Nem kell neked semmit, az égvilágon _semmit_ megadnom, a tiszteletet, amit nem érdemelsz meg, különösen nem. Csak egy kis piszok vagy a –
ha nem nyílna ki mögöttem az ajtó, biztosan mondanék valamit, amivel kiérdemelnék egy újabb némító bűbájt, és helyzetemből adódóan nem nagyon tudnék ellene semmit tenni. Nem nagyon tudok ugyan hátrafordulni, de a hangból, és abból ítélve, hogy a következő pillanatban már a lábaimon állok, tudom, hogy apám végzett a ketreces ürgével.
- Mi folyik itt? – csak a zöldes tekintete árulkodik arról, hogy erről még bőven fogunk beszélgetni, de ahogy az én figyelmemet is elég hamar magának követelte a piros madárka, úgy ő is pillanatokon belül már csak azt látja. Köszi apa – Talán ha bejönne… – intézi szavait Devonának, én meg legszívesebben fognám az idióta szőke haját, és annál fogva vonszolnám be az irodába. Kár, hogy sejtem, ezúttal is kinn fognak engem hagyni, főleg azok után, amit apám láthatott.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Varázslény-Felügyeleti Főosztály    



Vissza az elejére Go down
 

Varázslény-Felügyeleti Főosztály

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Draconius Boszorkány- és Varázslóképző
» Varázslónő udvartartása
» Roxfort Boszorkány -és Varázslóképző Szakiskola
» Angus Belby
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-