Könnyes szemmel, levegő után kapkodva egyenesedtem fel, miközben továbbra is a wc peremét markoltam, várva az újabb dózisra, ami nem is késett sokat. Borzalmas volt, és már legalább két hete tartott ez az állapot. Először csak egy kis vírusra gyanakodtam. Hányinger, fejfájás, kimerültség, rossz közérzet. Ám mielőtt Madam Pomfrey-hoz mehettem volna szakszerű ellátásért, jött a többi. Szédülés, hangulatingadozás, mellfájdalom, majd az elmaradt menstruáció. Még mindig próbáltam naivan hozzá állni a dolgokhoz, végül rávettem magam, hogy elvégezzek egy tesztet, mert nem csak a mugliknak vannak olyan eszközeik, amivel rá lehet jönni erre-arra. Végül gyanakvásomat alátámasztotta a mindig pontos információt adó teszt: terhes vagyok.
Ha nem lett volna elég, hogy egy emberi lény növekszik a testemben, még azzal is súlyt a sors, hogy ez a gyerek nem mástól, mint Blaise Zambinitől van. Két hete, mióta rájöttem rosszullétem okára, olyan görcsbe vagyok, hogy azt leírni sem lehet. Nem elég, hogy 18 évesen terhes lettem a Roxfort bikájától, de még el is kéne mondanom neki, ugyanis, már jelei is kezdenek jelentkezni annak, hogy állapotos vagyok. Persze, nem annyira, mint pár hónap múlva fog, most még csak olyan, mintha pár kiló plusz csúszott volna föl rám, legfőképp a melleimre. És hát, tudjuk, hogy ha más nem is, a lökhárítókat Zambini hamar kiszúrja.
Végül, több napom idegeskedés és végezetül agybaj után úgy döntöttem, itt az ideje Blaise elé állni, s vázolni neki a helyzetet. Ezért is tettem b még kora reggel az ágyára egy pergament, hogy a reggeli után találkozzon velem a csónakházba, mert valami fontosat szeretnék neki elmondani. Remélhetőleg nem hiszi azt, hogy szerelmet akarok vallani neki.
Már eldönteni sem tudom igazán, hogy a terhesség miatt volt-e ezekben a percekben hányingerem, vagy a találkozás miatt. Még a reggelit sem bírtam volna lenyelni, így inkább bebútoroztam Hisztis Myrtle mosdójába.
De ideje volt indulnom.

Az úton, míg leértem a csónakházba végig azon járt az agyam, mi lesz Blaise reakciója. Miután elég jól és elég régóta ismerem őt, csak két opciót tudtam képzelni. Mindenképpen ledöbben, majd az első sokk után úgy szétátkozza a fenekem, hogy csak majd pislogom. A másik lehetőség jobban megijesztett. El tudom róla képzelni, hogy ezek után minden léptemet árgus szemekkel figyeli majd, s ha csak egy srác rám mer nézni a Roxfortban, annak fogj szétátkozni a fenekét. Igazából az elsőt jobban el tudtam volna viselni, mint a másodikat.
Mikor megérkeztem, lábaimat megvetettem a stégen, s a tó felé ámultam. Nem akartam figyelni, hogy jön e, mert attól csak még idegesebb lettem volna, így inkább hátat fordítottam a kapunak.
Nem voltam biztos semmiben. Hogy mindez jó ötlet-e, hogy mi lesz, ha kiderül, csak egy dolgot tudtam: meg fogom tartani. Lehet, hogy egy hidegvérű ribancnak tartanak, de ez az én kisbabám volt még ha Zambinitől is van. Az én testemben növekszik, s egy emberi lény. Arról persze még csak sejtésem sem volt, hogy mindehhez Blaise mit fog szólni.
Egy tuti: nem fog a nyakamba ugrani.

Türelmem kezdett a végéhez érni, és egyre idegesebb lettem, de még mindig nem bámultam a hátam mögé. Mereven a víztükörre szegeztem a tekintetem, mintha ugyan onnan várnám a pozitív energiát, vagy a megerősítést, hogy amit cselekszem az a helyes. De nem voltam benne biztos. Minden lépésemet rossznak, és legfőként bűnösnek éreztem. Lelkem már amúgy is az óta háborgott, mióta hagytam, hogy Zambini kapura lőjön, s miután be is talált, ez csak fokozódott. De egy biztos: már nem vagyok egy, azok közül a lányok közül, akiket Blaise lefektetett. Nem. Én az a lány vagyok, akit teherbe is ejtett, bár megjegyzem, ettől nem éreztem magamat sem különlegesebbnek, sem jobban az eddigieknél.
Mikor végre meghallottam, a várva várt léptek zaját hátam mögött, a pulzusom legalább 120-at vert másodpercenként, s éreztem, ahogy a fejem meg is telik vérrel, mikor az egekbe szökött a vérnyomásom. Nem tett jót az idegesség, ezzel tisztában voltam, de csak ezen kellett túl lennem. Csak neki kellett elmondanom, hogy végre a lelkem kissé megnyugodjon. Tudtam, a neheze csak most fog jönni, de nem vártam arra, hogy Blaise majd feleségül vesz. Ami azt illeti nem is mentem volna soha hozzá. Csak annyira volt szükségem, hogy mellettem álljon. De, igazából még ez sem kellett. Csak fogadja el a dolgot.
Hirtelen arca megjelent előttem, kissé hátra is hőköltem. Mustráló tekintettel pásztázott rajtam végig, én pedig automatikusan összébb húztam magamon a kardigánt, hogy elrejtsem áldott állapotom jeleit. De késő volt, láttam arcán a meglepettséget, mikor tekintete melleimre vándorolt, nem meglepő módon.
Szavaira még jobban elsápadtam, mint amennyire már alapból is voltam, majd kelletlenül elhúztam számat. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a gének lesznek benne a gyerekembe, s ettől borsódzott a hátam. Először gondoltam, hogy felállok, s hirtelen a képébe vágom mondandómat, lesokkolva ezzel, majd elballagok szépen, de végül elvetettem az ötletet. Ennél többre tartottam őt, mégha egy érzéketlen tuskó volt is.
Úgy döntöttem nem válaszolok gúnyos és öntelt megjegyzésére, inkább csak ültem csendben, tekintetem újra a tóra fordítva. Még akartam nyerni pár percet magamnak, de Blaise legalább olyan türelmetlennek tűnt, mint én pár perce. Tekintetem hirtelen emeltem rá, zöld szemeimmel jeges pillantással illetve. Az volt az egyetlen probléma, hogy nem csak külsőleg, de belsőleg is változásokon mentem keresztül, épp ezért nem sikerült érzelmeimet visszafogni, s bármennyire is szerettem volna, szemeimbe megcsillant a könny, melytől enyhén homályosan láttam. Sem Blaise, sem senki más nem láthatott még így, még én sem mertem ilyenkor tükörbe nézni.
Helyemről felpattantam, s kezem mereven összefontam magam előtt, villámló tekintettel nézve Zambinire.
- Nem hiszem el, Zambini, hogy nem vagy képes öt percig nem a csajokra gondolni, s arra, hogy hova lógathatod be a farkadat! – kiáltottam a képébe, teljesen elveszítve érzelmeim felett az irányítást. – Neked csak ez a fontos igaz? Hogy minél több lányt megdughassál, mert csak és kizárólag ez tesz téged boldoggá, semmi más! - kissé zihálva néztem rá a dühtől, még ujjamat is kardként szegeztem az arcába, miközben hagytam, hogy szétnyíljon a köntös, s előbukkanjon aprócska, enyhén kerekedő pocakom. Amint észbe kaptam, rögtön összehúztam magamon a köntöst.
Nem tudtam, hogy észre veszi-e, hisz tudjuk Zambiniről, hogy nem az éles megfigyelőképességéről híres. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba, nem akartam tovább köntörfalazni, vagy húzni az időt. Nagy levegő vettem, szemet szorosan összecsuktam, majd végül kinyögtem.
- Terhes vagyok… - mondtam, még mindig összezárt szemekkel, s nem is nyitottam ki jó néhány pillanatig. Végül, mikor nem halottam semmi választ, vagy mozgást, de még csak a lélegzetének hangját sem, gyanakodva kinyitottam szeme, s ránéztem. – Ja, és te vagy az apja, csak, hogy tisztázzuk.
Már csak várnom kellett a reakciójára. Hiába mondta ki a lelkemet nyomó szavakat, csak még jobban féltem. Szemembe újra ellenállhatatlanul befurakodtak a könnycseppek, s heves remegés futott át rajtam.
Most mi lesz velem?

Úgy éreztem magam, mint egy darab száraz gally, mit a szél ide-oda sodor a sivatagban. Olyan könnyű és védtelen, hogy a legapróbb fuvallat is belemar, hogy aztán felfoghatatlan távolságokba repítse. Repültem, hömpölyögtem a szellővel, s bármennyire is akartam, nem tudtam kiszállni, nem tudtam lelassítani.
Nem volt jövőm, s a jelenem is félelmetesen homályosnak tűnt. Bármennyire is szerettem volna optimistán látni a dolgokat, nem sikerült. Itt voltam, mindössze tizennyolc évesen, s látszólag teljesen egyedül. Ugyanis a fiú, aki mindebben ugyanannyira hibás, mint én, most olyan gyűlölködő tekintettel nézett rám, ahogyan még sosem. Rémülten hőköltem hátra, mikor felém lépett. Éreztem, hogy morzsányi méretűre összemegyek durva megszólításától.
Egy ideig nem is néztem rá, majd mikor már a csönd elviselhetetlenné vált, akkor pillantottam fel, s emeltem tekintetem elképedt arckifejezésére. Az eddig vidáman csillogó tekintetben most ugyan azt véltem felfedezni, mint a sajátomban, mikor tükörbe nézek. Félelem, tanácstalanság, reményvesztettség.
Obszcén kérdésére nem válaszoltam, csak sóhajtottam, s újra lehunytam szememet. De nem burkolózhattam be újra magányomban, hangja ostorként csattant fel a levegőbe, én pedig, mielőtt még láthattam volna, hogy közelit, már hátrálni kezdtem. De hiába. Ilyen volt Zambini. Bármilyen messzire szaladhattam, ő mindig utolért.
Hazudtál... képembe ordított kérdésétől összerezzentem, s végem volt. Hiába akartam, nem tudtam megállítani kicsordulni készülő könnyeimet. S amint az első könnycsepp legördült az arcomon, a többi is patakokban folyni kezdett utána. És végre felemeltem fejemet, s Blaise szemébe néztem. Sajnáltam Őt, esküszöm, hogy így volt. De ennél sokkal jobban sajnáltam saját magamat, hisz Ő elsétálhat. A maga döntése, hogy rendezni tudja e lelkébe a dolgokat, de elsétálhat. Mondhatja, hogy nem érdekli, nem akarja, nem csinálja végig. És ebben én nem tudom megállítani. De én... nekem itt kell maradnom, egy gyermekkel a szívem alatt. Az ő gyermekével. Nincs más út. Nincs menekvés. Nekem végig kell csinálnom, s volt egy olyan borzasztó érzésem, hogy mindezt teljesen egyedül.
- Sajnálom... - suttogtam rekedt, elcsukló hangon. Vállaim erőteljes rázkódásba kezdtek, de most le kellett nyelnem a könnyeimet. Végig akartam mondani. - Blaise... neked semmit nem kell tenned. - kezdtem bele, s hangom néhol elcsuklott. - Nem kell feleségül venned, vagy akár apának lenned. Nekem véggi kell csinálnom. De te elmehetsz. Élheted tovább az életed, mintha meg sem történt volna ez az egész. Csak is rajtad múlik.
Néztem rá, próbáltam felfedezni tekintetében az enyhülést, de csak a csalódottságot láttam. Csalódott bennem. Már nem azzal a szemmel nézett rám, ahogy eddig. Nem voltam neki elérhetetlen vágy, egy álom, vagy bármi. Csak egy lány, aki tönkre teszi az életét. Aki elveszi tőle a jövőjét, a lehetőségeit, aki árként mossa el a neki szánt utat, egy csillogó karrier vagy bármi másfelé. Ez voltam én...
Sóhajtottam.
- Nem... - kezdtem bele újra, mivel nem szólalt meg. - Nem birok itt állni, és figyelni, hogy ilyen tekintettel nézz rám. Nem bírom... - újra ellepték szememet a könnyek.
Nem vártam éljenzést vagy boldogságot. Tényleg nem. De ennél jobbra számítottam. Támogatásra... Vagy egy sablonos 'Minden rendben lesz' is elég lett volna. De ezt... ezt képtelen voltam elviselni.
Még egy utolsó pillantást vetettem arcára, majd megfordultam, s elindultam a kastély felé, hogy ne lássa, amint teljesen reményvesztett, elkeseredett zokogásba kezdek....
Egyedül vagyok...

Nem tudom elhinni. Kész, vége. Igaza volt. Lehettem volna óvatosabb, vagy egyszerűen megmondhattam volna az igazat. De annyi minden összejött mostanában. Olyan dolgok, amiről senki nem tud. Senki, kivéve a kis Scottiet, akinek bánatomban elfecsegtem a bagolyházban. Mindenki azt hiszi, a gyávaságom miatt nem voltam jelen a nagy, Roxforti csatán. De nem.
Egyszerre több dolog is gyötört, hát még az, hogy lefeküdtem ezzel a szerencsétlennel. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy esetleg tehetnék utólag is valamit. Elcsesztem. Már úgy is mindegy, nem lehet visszafordítani.
A zokogás egyre elkeseredettebben tört fel belőlem. Tényleg belőlem jött, pedig egy percig kételkedtem benne. Ritkán szoktam sírni, és így zokogni talán még soha. Na jó, egyszer…
Halottam Blaise kiáltását, de nem fordultam meg. Érezve a hangjában lévő dühöt, inkább csak szaporábbak lettek lépteim. Hiába, ezekben a percekben gyávának éreztem magamat. Gyávának ahhoz, hogy Blaise szemébe nézzek. Hogy bárkinek a szemébe is nézzek, miután is beszennyeztem magamat. Elcsesztem az életemet, a hírnevemet, a jövőmet. És nem csak az enyémet, de valószínűleg Blaise-ét is.
Halottam siető lépteit hátam mögött, de mire feleszméltem, már karomnál fogva rántott maga felé. Nagy nehezen ráemeltem tekintetem. Próbáltam ebbe a pillantásba mindent belesűríteni: hogy sajnálom, hogy mennyire bánom, hogy hazudtam, hogy bocsásson meg. S mikor kezét derekamra csúsztatta, s átölelt, egy olyan súly szakadt le a mellemről, hogy el sem tudom mondani. Újra levegőt kaptam, újra éreztem, hogy nem telt meg a tüdőm a könnyeimmel és a bánatommal.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, ahogy ott álltunk, ölelkezve, én arcomat mellkasába fúrva, ő hajamat simogatva. Így akartam maradni. Hát mégis igaz a mondás, hogy az ember lánya igazán egy férfi karjában érezheti magát biztonságba. Valóban így volt. Nem féltem, ezekben a percekben nem. De tudtam, hogy vége lesz, el kellett szakadnom tőle.
Mélyet sóhajtottam, majd finoman eltoltam magamtól, megtöröltem arcomat, s rápillantottam.
- Nem kellett volna hazudnom, tudom… - motyogtam magam elé, nem is voltam benne biztos, hogy ő hallotta e. – De, Blaise! Kérlek, gondold át. Nem kell semmit tenned, nem dühből mondtam. Így gondolom. Én végig tudom csinálni egyedül is. Képes vagyok rá.
Kezem hasamra tettem, mi még ugyan nem kezdett el óriásira dagadni, de már enyhe kis dombocskát lehetett érezni, mert ott volt… Ott nőtt bennem egy élet, s még ha azaz élet Blaiseből jött, akkor is az enyém.
Sóhajtottam, majd összehúztam magamon a kardigánt. Újra megtöröltem arcomat, megmakacsoltam magamat, s komoly tekintettel néztem Zambinire.
- Nem kérek tőled semmit. Nem kell, hogy apa légy, sem férj, sem semmi. Csak annyit kérek, ne mond el senkinek! – utolsó szót nyomatékosan, kicsit tagolva hangsúlyoztam neki, hogy elérjen az agyáig. – Egyelőre nem szeretném világgá kürtölni, hogy bekaptam a legyet. És van pár olyan mardekáros barátunk, aki nem tudja tartani a száját. Tudom milyen nehéz, de tartsd magadban, rendben?
Néztem rá komoly, szinte fagyos tekintettel. Most, hogy a zokogásom alább hagyott, kezdtem azt érezni, hogy nem minden az én hibám. Lehet nem kellett volna azt hazudnom, hogy beszedtem a gyógyszer, amit amúgy hónapok óta nem is láttam, de neki meg védekeznie kellett volna. Miért minden a nő dolga? A fenébe is. Blaise végig kúrja az egész iskolát, miért gondolja, hogy mindig mákja lesz?
Egy szót sem szóltam, de ahogy lefutott fejemben a gondolatsor, úgy változtak meg eddig ellágyult vonásaim, és lettek fagyosak, szinte kőből kifaragottak. Nem tudtam volna megmondani, hogy saját szeszélyeim miatt voltam e ilyen mérhetetlenül ingadozó állapotban, vagy a terhesség miatt, de az előbbi biztonságérzet eltűnt, és újra képes voltam gyűlölni Zambinit.
- Ja, és tedd meg, hogy nem kened rám az egészet, rendben? – néztem rá felvont szemöldökkel. Újra az a jeges, érzelemmentes Astoria voltam. Kívülről persze. Belül… tomboltam. – Lehet nem kellett volna hazudnom, de neked ugyanúgy gondod lehetett volna a védekezésre. Vagy esetleg miután felcsináltál, megkereshettél volna, nem pedig eltűnsz, és hetekig nem látom a színedet sem! Úgyhogy, ez ugyanannyira a te hibád, mint az enyém. A különbség csak az, hogy te kiszállhatsz. – Azt, mint mikor hirtelen kezd szakadni az eső, újra dühös lettem. – De tudod mit, megkönnyítem a dolgodat! – Néztem rá összehúzott szemekkel. – Nem is akarom, hogy ennek a gyereknek a közelébe kerülj! Egyáltalán, vedd úgy, hogy nem is vagy az apja! Menj, és ünnepeld meg azzal, hogy vadászol pár csajt, és jól megdöntöd őket az egyik szűk folyosó falánál. Lehet, nem kell messzire menned, Parkinson ingyen is vállalkozik rá…Csak ne felejts el védekezni.
Utolsó pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és újra elindultam a kastély felé, faképnél hagyva az elképedt Blaise Zambinit.
Elegem volt a vádaskodásból, hogy ki a hibás, hogy mit tettem, hogy milyen egy szemét vagyok. Kapja be a világ összes Blaise Zambinije. Nincs rátok szükségem…