Határozottan unatkoztam, Bentleyt megkeresni a Mardekárosok között most határozottan nem volt kedvem. Az egy dolog, hogy folyton én sem kereshetem meg őt ha unatkozom, biztos van jobb elfoglaltsága is. Sőt nekem is lesz, csak keresnem kell valamit amivel lefoglalhatom magam. Kérdés, hogy mit. A természet lágy öle most nem hívott magához, meg amúgy is amióta belázasodtam és ott kerestem a nyugalmat,a gyógyírt úgy döntöttem nem megyek oda egy ideig. Már csak Agyar miatt is, még egyszer nem akarok találkozni vele, lehet néha megúszom, de sosem lehet olyan nagy szerencsém. Egyszer újra összefut velem, én meg Hagriddal semmiképpen sem szeretnék a Tiltott Rengetegbe találkozni. Magyarázkodnom kéne neki, amit alapból nem szeretek tenni. Éppen ezért most az óvatosság kedvéért nem megyek oda. Nem mintha nem lenne jobb a természetet járni és hallgatni a madarak csicsergését , de akkor sem alkalmas. Ha unatkozok, akkor még a Tiltott Rengeteghez sincs sok kedvem egyedül. Valamiért még magam sem tudom miért de a Roxfort falai között kezdtem el sétálgatni. Lementem a Nagy terembe harapni valamit, bár olyan személy sem volt ott akivel normálisan el tudtam volna beszélgetni. Egész idő alatt csak ültem és néztem a többieket kifejezéstelen arccal. Furcsa mód nem is mosolyogtam, de szomorú sem volt. Inkább a komolyság vagy éppenséggel az unalom látszott az arcomon. Magam sem tudom, csak azt amilyennek én éreztem magam. Ettől eltekintve más még láthat boldognak, még akkor is ha most éppen nem vagyok az. Felsóhajtottam, amikor meg úgy éreztem már nem tudok enni többet felálltam az asztaltól és elhagytam a Nagy termet. Újfent egyedül bóklásztam a folyóson, néha-néha sikerült szembe találkoznom néhány Mardekárossal is, Bentley azonban nem volt köztük. Gondolom megint az elől a lány elől menekülhet vagy fogalmam sincs. Lehet, az unokatestvérem és jól ismerem, de annyira azért nem, hogy mindig minden percben tudjam, hol lehet most éppen. Pedig azt hiszem szívesen elbeszélgetnék vele, lenne miről az biztos. Ha mégsem az sem baj, hiszen pillanatok alatt kitalálnék valamit a Hollóhátas eszemmel. De nem, őt is keresni kellene mint Puffancsot. Reggel óta nem láttam őt sem, most azonban nem zavar az eltűnése. Egyszer úgyis előkerül, annyira nem ostoba, hogy magára hagyja a hőn imádott gazdáját. Én sem tenném ha minden nap kapnék magamtól valamilyen finomságot amit hermelinként bizonyára szeretnék. Na jó én azért nem ennék meg mindent hiszen olyan válogatós vagyok, még szerencse, hogy nem otthon anya főztjét kell ennem, mert akkor nincs kecmec, meg kell ennem azt amit elém tesznek. Itt kedvemre kiválogathatom azt amit szeretek és ez határozottan tetszik. Most mintha sem a mosolygós szabadság sem pedig az egyedüllét nem érdekelne. Társasági lény vagyok, ez most már biztos. Hiszen ebben a pillanatban is azon vagyok, hogy keressek magamnak valakit. Szinte az összes emeletet lépcsőjét végigjártam, amikor egyszer csak megálltam egy ajtó előtt az ötödik emeleten. Hm itt bizonyára, ha akartam volna se tudtam volna magamnak beszélgetőpartnert találni, de legalább egyedül leszek és nem találkozok szembe senkivel aki hatalmas kikerekedett bociszemekkel nézne rám. Szeretem ha néznek, de azért mindezt ne olyan feltűnően tegyék, hogy észre is vegyem. Ahogy benyitottam a terembe elégedett mosoly került az arcomra. Tökéletes volt ahhoz, hogy kinézzek az ablakon és elmélkedjek egyedül ha már társaságot egyhamar tuti biztos nem fogok kapni. Tehát amint becsuktam magam mögött az ajtót máris az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta.
Tárgy: Re: Üres tanterem Csüt. Júl. 19, 2012 6:56 am
To Fred
Szaladtam. Mint még soha. A fejemben már számoltam, hány embert löktem fel. Hármat, és legalább hatszor kértem bocsánatot. Legalább kilenc embernek nekimentem, és szinte mindenki megfordult utánam, egymáshoz szóltak, hogy "Hova rohan?!", "Mit művel?", de a kedvencem, a "Miért fut?" volt. De erre megvolt a válasz, a következő rohanó had, akik engem üldöztek: A Mardekáros fiúk. Végzős létemre is keveredek ekkora bajba. A vizsgakérdés, hogy miért menekülök? Az úgy volt, hogy a Bájitaltan szertárból jöttem ki. Nem, nem loptam, hanem a tanártól kaptam engedélyt rá, ami ugyancsak ritka eset. Büntetés házi feladatot kaptam még tegnap, amiért az én bájitalom lett a legrosszabb. És amiért még jobban bosszankodom, hogy Justin nem segített! Felháborító! Én mindig súgok neki, na nem tud valamit Gyógynövénytanon. Ott bezzeg bátran szólítgat, és könyörög, mert Ő ugyebár jó tanuló... A lényeg, hogy véletlenül leöntöttem valamivel az egyik Mardekáros srácot, amitől csúnya kelései, piros foltjai lettel. De nem direkt volt, Ő viszont szándékosan akart engem elgáncsolni. Ilyen az élet... De most végül is én szívok, mert nekem rohad le a lában, és lyukad ki az oldalam. Négy emeletnyit futottam már, de már a másodiknál meguntam. A dühös üldözőim úgy látszik, elszántak. De még azt sem tudom, hogy mit akarnak csinálni, csak annyit hallottam, hogy utánam kiabáltak, hogy "Elkaplak, Abbot." Valami lila fénycsóva húzott el a fülemtől úgy kb. fél milliméterre, és hangos durranással csapódott be az épület falába. Ez már nem játék. Pálcámmal nagyot suhintottam a hátam mögött, és hátráltató bűbájokat, és rontásokat szórtam rájuk. Nekem eszembe sem jutott volna, ha Ők nem küldenek rám valami lila robbanó varázslatot, mitől valószínűleg már darabokban lennék, csak úgy, mint az a szerencsétlen páncél, amiben futás közben majd nem elestem. Már a lépcsőknél tartok. Elhagytam a Hugrabug klubhelység bejáratát is, elvégre elfelejtettem a jelszót. Ez is csak is velem történhet meg.... Az ötödik emeleten felkanyarodtam, és új stratégát eszeltem ki: elbújok, és kipihenem magam, de lehetséges, hogy alszok egyet. Ezek a Mardekárosok túl ostobák ahhoz, hogy keressenek valahol. Csak üldözni tudnak. Szinte minden ajtót megnéztem, nyitva van-e, de a folyosón leginkább vécékkel, fürdőkkel, és zárt raktárakkal találkoztam. Lekanyarodtam az egyik "zsákutcánál", és benyitottam valahova. Nem tudom, hova, de nagyon büszke voltam magamra, hogy találtam egy szobát. Hallottam, hogy követőim továbbtrappoltak. Levédtem az zárat, majd lehunytam a szemem, és hátamat vetve az ajtónak, leültem. Kis ideig kiszuszogtam magam, erőt gyűjtöttem további mozdulatok elvégzéséhez. Végül körbepillantottam. Teljesen átlagos osztályterem. De megakadt a szemem valamin. Bocsánat, valakin. Egy srác nézett rám majdnem olyan meglepettem, mint én. Vagy fordítva. Kicsit meglepődtem, vagy inkább megijedtem, azt biztos, mert a szívem egy dobbanást kihagyott. Vagy kettőt. Ismét össze kellet szednem magamat. -Öö... Helló... *Csak ennyi tellett tőlem, és ez is csak öt perc után. Nem vagy jó passzban, Hannah drága. Minden esetre ismerős volt a fiú, akivel összefutottam. Biztos nem Hugrabugos. Majd kiderül, ha szóba áll velem ezek után. Ott maradtam a földön, ahol hagytam magam, és vártam a fejleményeket.
Sosem szerettem egyedül lenni, mindig amikor csak lehetett elkerültem a magányt. Emlékszem kisgyerekként mindig ott voltam a bátyáim mellett és fogtam a kezüket, ha arról volt szó. Azt akartam, hogy csak rám figyeljenek és velem törődjenek. Ez a fajta feltűnési-viszketegség szerencsére részben elmúlt, bár ettől eltekintve még mindig szeretem azt ha van mellettem valaki és beszél hozzám. Olyankor nem érzem egyedül magam, úgy vélem élek és van kinek a társaságában bizakodni. Most itt ezen a helyen mégis egyedül voltam. Az ablak természetesen tökéletes hely volt a számomra, szimplán rákönyököltem és gondolkodni kezdtem. Ami azt illeti vicces egy jelenség lehettem odalentről nézve, bár annyi volt a szerencsém, hogy kevesen voltak odalent az udvaron, na meg igazából fel sem néztek. Bár ha felnéztek volna se tudják megmondani, hogy én vagyok az aki az ablakra könyökölve nézi a tájat. Kiskoromban mindig örültem ha elvittek valahová, játszódtak velem és minden édességet megvettek nekem amit szerettem vagy éppenséggel megkívántam. Sokszor amikor egyedül vagyok úgy érzem csak egy kisgyerek vagyok, egy fiatal hetedik évfolyamos Hollóhátas diák bőrébe bújva. Bevallom, néha komolyan gyerekesen tudok viselkedni ha kell és valamivel oldanom kéne a feszültséget, de a komolyság akárcsak a poénkodás elengedhetetlen része a lényemnek. Néha elismerem nem tudom hol a határ és mikor kell abba hagyni a nevetést, ettől eltekintve azok akik szeretnek megértenek s, nem kezdenek el egyből hisztit kapni a poénjaim miatt. Eddig senki sem szenvedett komolyságban, mindig velem együtt nevettek általában azon amit mondtam. A Mardekár humorérzéke azonban más milyen, mint a többieké. Az övéké túlontúl csípős és sértő a számomra. Lehet van néhány kivétel, de ők túl fiatalok és bármikor befolyásolhatják őket a nagyok. Most is akárcsak máskor zavart a Mardekárosok jelenléte, persze én ezt sosem mondom el nekik, nincs az a pénz, hogy megtegyem ezáltal meg örömet okozzak nekik. Az egyik fülemben be a másikon meg kimegy mindaz a gúnyos megjegyzés amit tenni szoktak. Legalábbis igyekszem nem meghallani a szavaikat. Effektíve elkerülendő lények a Mardekárosok, de nem én tehetek róla, hogy a legjobb unokatestvérem és barátom is közéjük való. Én elfogadtam a tényt, hogy Bentley Mardekáros, csak a Mardekárosok nem fogadták még el, hogy egy Hollóhátas az unokatestvére. Milyen kár, hogy nekem eszem ágában sincs megfelelni nekik. Miért akarnék? Hiszen határozottan jól érzem magam a Hollóhátban, itt legalább biztosan szeretnek és nem megjátszásból hívják magukat a barátaimnak. Igen, számomra mindegyik barát fontos, ha úgy adódna egytől egyig megvédeném őket, csak ugyebár belőlem is egy van, nem pedig annyi amennyire szükség lenne. Gondolkodásomat egy zaj zavarta meg, aminek a következtében hátra néztem és el is indultam az ajtó felé megnézni mi történt. Hm egy lány történt. Nagy kikerekedett szemekkel néztem rá a meglepettségtől. Mit kereshet itt? Vajon tud erről a helyről ő is és ez lenne a búvóhelye? Jobb önmagamnak feltett költői kérdés nem jutott az eszembe. Csak néztem ahogyan engem néz és meg sem szólalunk egy darabig. Csend volt, kínos csend ami általában beszédre késztet, most azonban, mintha megelőztek volna. Sokkal hamarabb köszönt mint én, de nem bántam legalább lesz okom kérdezgetni. - Szia... – felé nyújtottam a kezem, igazából fel szerettem volna segíteni őt a földről, de semmilyen mondatot nem csatoltam hozzá a cselekedetemhez. Volt egy olyan érzésem, hogy igazán mondhatnék még valamit, legalább tudja miért nyújtogatom felé a kezem, de nem. Semmi magyarázat. - Mi történt veled és hogy kerülsz ide? – természetesen sejtésem az volt, de sosem lehetek elégé biztos éppen ezért kérdeztem meg tőle.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Üres tanterem 
