HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Könyvtárszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Könyvtárszoba   Pént. Júl. 13, 2012 4:52 pm

***


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Szomb. Júl. 14, 2012 4:42 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 780 szó || viselet: ez itt ni
Egyet mindenképp tisztázzunk. Nem vágytam megérinteni Draco Malfoy bőrének egyetlen centiméterét sem. Nem. Ez a mozdulat csupán a kíváncsiság gyermeke volt, s nem is tartott tovább az újdonságnál, ami a csodák elfelejtett testvére. A világnak van egy előre meghatározott, bombabiztos rendje, amelybe nem fér bele, hogy akárcsak elgondolkozzam azon, milyen érzés lenne hozzá érni. Hogy vajon megzavarja-e egy ártatlan mozzanat az álmát? Nem tudom. Mégis... amikor halkan felsóhajt, szinte kedvem támadna kiugrani az ablakon ijedtemben. A kezemmel egy pillanatra a mellkasomhoz kapok,a szívem pedig másodperc törtrésze alatt őrjítő vágtába kezd a kezem alatt. De nem ébred fel, csak mocorog, aztán - igen, még mindig az én ágyamban, az én párnáim között, az én takarómat a matrac másik részére hárítva - alszik tovább. Hallom a szuszogást, még az esőcseppek kopogó, tördelő zaja sem nyomja el, pedig nem veszi élesen a levegőt. És nem is horkol. Furcsa dolog ez. Mikor tohonya behemótnak csúfolta Hagridot harmadévben úgy képzeltem el, éjszakánként biztosan szörnyen horkol, nem bír rendesen aludni és a rémálmaiban hippogriffek gyötrik, amelyek valamilyen oknál fogva mind úgy festenek, mint Csikócsőr... ma már nem kívánnám ezt neki. Nem kívánnék semmit. Akkor, mindössze tizenhárom éves boszorkány növendékként, más vágyam sem volt, csak hogy Malfoy bűnhődjön meg keményen, amiért ilyen helyzetbe hozta Hagridot a kis színjátékával, illetve, amiért miatta halálra ítélték Csikócsőrt is.
Akkor más volt a fontossági sorrendem, pedig már évekkel ezelőtt is tudtam - ha nem is szívesen láttam volna be -, hogy Draco Malfoy nem véletlenül lett ilyen. Az apja burkolt sértést vágott a fejemhez a Czikornyai és Patzában, mikor megpillantotta a mugliként nem túl otthonosan mozgó, bámészkodó szüleimet. Akkor már tudtam, honnan esett le az alma... és azt is, mennyire nem fújta messze a fájától a hűvös, északi szél.
Mielőtt azonban tovább fűzhetném a gondolatmenetemet a madárkáim megteszik a hatásukat, Malfoy határozottan ébredezni kezd. Furcsán hangzik a nevem a szájából úgy, hogy nem hallok belőle kicsendülő, emésztő gúnyt. Szinte már természetellenes. De egy párhuzamos világegyetemben valószínűleg így szólítana, ha esetleg barátok lennénk. Akaratlanul is lepillantok arra a kezemre, ami botor módon megérintette az övét. Milyen kínos lett volna, ha azzal a mozdulattal ébresztem föl... hogyan magyaráztam volna ki, mit csinál a kezem az övén?
Így azonban csak egy elégedett, hovatovább, szinte már önelégült mosollyal, karba font kezekkel figyelem, ahogy próbál csatát nyerni a madaraim ellen. A párnáimra egymás után hullanak a sárga madártollak, a csipogás viszont egyre erősödik.
- Nehogy megöld őket! - ripakodok rá hirtelen, mikor az egyik madár már alig bír megállni apró lábain, majd egy pálcaintéssel eltüntetem az összeset. Akkor pedig ismét felnézek Malfoy arcára... és elhal bennem a kikívánkozó nevetés. Rémesen néz ki, még így, alvásból ébredve is. Mármint... úgy fest, mintha szellemek kínoznák minden áldott éjszaka, mintha a Véres Báró folytonosan a feje mellett rázná a láncait és belehörögne a fülébe, valahányszor a tükörbe néz. Inkább nem teszek erre említést, még akkor sem, mikor nagy nehezen ülő helyzetbe küzdi magát...

Ám amíg ez megtörténik, a szavaim rágódom. Csak még egy perc.
Nem tudom, miért kavar fel ez a néhány szó ennyire. A hatásuk mindenesetre több, mint megdöbbentő, mivel rengeteg emléket idéznek fel. Így mormogott a párnába Apu, mikor alig két évesen, kora reggel egy hatalmas könyvet vonszolva felmásztam az ágyukra, és szinte könyörögtem, hogy olvasson nekem - pedig már kívülről tudtam a történetet, szóról-szóra. Így kérlelt Ron, mikor a kviddics világkupa döntőjére menet kora hajnalban én vágódtam be a szobájukba, és álltam neki felkelteni őt, Harryt és az ikreket. Így mormogott a párnájába Harry, mikor a sátorral együtt a kora hajnali órákban kellett tovább állnunk a tutshilli erdőből, nem sokkal Ron távozása után - hiába beszéltük meg, másnap ismét hoppanálunk, nem bírtam elég korán talpra állítani. Szerintem leginkább azért, mert mindketten túlságosan kimerültek voltunk a meneküléshez. Ron árulása megviselte őt is, engem is - egyikünk sem aludt sokat akkor este. Én az ő ágyának alját bámultam, Harry pedig a sátortetőre meredt... akkor, először életemben éreztem úgy, hangosabban zokogom a szakadó esőnél. Ezzel a mondattal ráztam fel Ginnyt a születésnapjának reggelén, az Odúban, mikor rám hárította a felelősséget: keltsem fel jó korán, hogy fel tudjon szépen öltözni. Nem mindennap lesz tizenhét éves az ember lánya, igaz?
Megannyi szép, olykor fájdalmas, máskor pedig megmosolyogtató emlék. S ezek egyikéhez sem illet Malfoy mormogása a párnámba - igen, továbbra is az én párnámba! - ami rögtön kényelmetlenné változtatta a szituációt. Túl... meghitt volt az Ő szájából. Vagy legalábbis egy mindennapos mondat, ami mégis bizonyosfokú kötelékre utalt. Nekünk ilyenünk nem volt. Nem tudtam, hova tenni, így ismét csöndben maradtam, még önmagamat is meglepve.

Amikor végre egyenesbe kerül, és indulásra készen két lábra küzdi magát, egy szándékaimtól eltérően aggodalmas pillantással hallgatom a mondandóját. Vagy... talán csak együttérzés? Hiszen számomra sem ritkák az olyan éjszakák, amelyek alatt kénytelen vagyok újraálmodni - legtöbbször negatív végkifejlettel - a háború egyes elemeit. Ron, aki amputoportált karjával hever az avarban, én pedig nem tehetek semmit érte... Harry, ahogy Hagrid karjában ernyedten, élettelenül fekszik, félrecsúszott szemüveggel... Ginny és Luna, miközben együttes erővel vívjuk Bellatrix átkait, vörös barátnőmet azonban eltalálja a gyilkos átok... Bellatrix örömsikolya, miközben fölém hajol...
Megrázom a fejem. Van elég bajom enélkül is. Az említett baj pedig e percben épp kilép mögöttem, becsukva a szobám ajtaját, majd fej-fej mellett indulunk el a könyvtárszoba irányába.
- Van egy bájital, ami segít elaludni, és álomtalan álmokat okoz. Ha gondolod, leírom a receptjét... legalább kialszod magad tőle, ha másra nem is igazán alkalmas. Viszont a rendszeres fogyasztása könnyen függőséget okoz, nagyon nehéz felhagyni vele, ha egyszer a szervezeted hozzászokik. És a juharfátyolka, illetve a bumszalagbőr miatt az íze nem is valami kellemes, kicsit olyan, mint a százfűlé-főzeté, csak abba nem kell holdviolakivonatot csepegtetni, ezért nem egyezhet a... - már épp túlságosan belelendülnék a fejtegetésbe, mikor inkább elharapom a mondat végét. Nyilvánvalóan nincs szüksége az én tanácsaimra bájitaltanból, hiszen Piton éveken át az egekig magasztalta, ráadásul Draco nem is valami hígagyú, aki azt sem tudja, hova nyúljon egy főzet elkészítésénél. Így inkább csendben lépkedem mellette, egészen addig, míg a könyvtárszoba ajtajához nem érünk.

A folyosón kevés fény dereng, a kinti félhomály szinte ostorozza a falakat, amelyeken méltóságteljes portrék sorakoznak. Elladora Black. Cygnus Black. És egy rakás másik ember, akiknek a létezéséről sosem hallottam - talán nem tanulmányoztam elég részletesen Sirius családját. Mindenesetre a könyvtárszoba ajtaja mellett páros képkeretben két fiatalember ül, két ugyanolyan karfás, sötét fából faragott széken. Az idősebbik, valószínűleg Sirius, haja épp olyan göndör, mint amilyennek én láttam. Vonásai sokkal kifinomultabbak, sokkal szebbek, sokkal vonzóbbak, mint amilyenekkel az öccsét, Regulust áldotta meg Merlin. A fiatalabb Black fiú viszont szemlátomást jobban élvezi a székben való trónolást, lerí fennkölt aráról, feketén csillogó szemeiről.
Csak egy másodpercre felejtem rajtuk a tekintetem, s ez épp elég idő arra, hogy Malfoy feltegyen egy kérdést, majd választ sem várva benyisson. Karba font kezekkel figyelem, ahogy gyanútlanul kitárja az ajtót... és azonnal megcsap az ápolatlanság szaga! Kegyeletsértés ilyen állapotban hagyni egy könyvtárat!
- Nos, magad is láthatod, hogy bőven lesz munkánk. - fűzöm azért hozzá, majd néhány másodperc után kivonom a pálcámat, és elmormogok egy Lumos Maxima-t, aminek nyomán egy apró fénygömb belibben a helyiségbe, majd megáll a mennyezet alatt, gyér, hideg fénybe vonva ezzel a könyvespolcok végeláthatatlan erdejét.
Malfoy következő mondata, szinte utasítása azonban igencsak meglep. Egy hosszú percig el sem bírom fojtani, kikerekedett szemekkel nézek rá... komolyan engedné, hogy én vezessem? A szemöldököm felsiklik a homlokomon hitetlenségemben.
- Komolyan gondolod...? - kérdem, és azt hiszem, be sem kell fejeznem a mondatot. Ám mivel nem kezd visszakozni - vagy csak nem elég fürge hozzá -, gyorsan visszaragadom a szót magamhoz.
- Szerintem érdemes lenne először elhúzni a függönyöket, hogy legalább lássunk valamit. Vagy esetleg meggyújtani a kandelábereket... - ezzel egy fali gyertyatartó felé bökök a pálcámmal, és az intésem nyomán egy non-verbális Piroinitio-nak köszönhetően, kis lángocska lobban fel a kanóc végén. - Aztán, ha ezzel megvagyunk, érdemes lenne először a fekete mágiával foglalkozó könyvek polcát megtisztítani, mert még elég éberek vagyunk hozzá. Ha valamelyik könyv megtámad minket, vagy rontást küld ránk - márpedig erre van esély a Black család ingóságai között -, jobb résen lenni. És nem árt, ha biztosra vehetem, hogy ha egy lexikon mérgezett nyilakat fog köpdösni, nem hagysz magamra engem. - az utolsó mondatnál komoly pillantást vetek rá, amiből, ha elég gyakorlott kiolvashatja, hogy ha Ő kerülne hasonló helyzetbe habozás nélkül segítenék. Végül is a helyzet hiába abszurd, akkor is bajtársak lettünk mára... háromezer könyv ellen, amelyekről nem tudhatjuk, melyik rejteget halálos veszélyt, és melyik teljesen ártalmatlan.




made by drew



__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Vas. Júl. 15, 2012 9:58 am

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 865 szó || remélem, te megelégedsz vele : D
A lépéseimet elnyomta az eső meglágyult kopogása az ablakon, azonban pálcámat meggyújtom, hogy előre világítsak, mert még mindig sötét van, ahhoz képest, hogy az összes függöny ki van húzva. A borús idő nem akar hamar távozni ez pedig azt jelenti, hogy továbbra is egyedül maradunk Grangerrel ebben a hatalmas, nyomasztó házban. Ketten.
Lenézek rá – csak a szemem sarkából – miközben ecsetelni kezdi az említett bájitallal kapcsolatos információkat, és valószínűleg csak azért nem szakítom félbe, mert miközben beszél, elmerengek. Vajon ez most azt jelenti… hogy aggódik értem? Bár, ha logikusan nézzük a tényeket a válasz egy nyilvánvaló nem. Azonban, ha azt nézzük most, hogyan viselkedik – és a múltat nem számítjuk – eléggé úgy tűnik nekem… mintha szánna. Hirtelen csak belém a felismerés és elönt a rémület. Mindig is arra gondoltam, hogy akármit is érezzen irántam Granger, akármennyire is utál - és végülis bárkiről is legyen szó – csak ne sajnáljon. Én érzek bűntudatot és tudok róla, hogy minden az én hibám, de hogy még emiatt sajnáljanak is! Persze egyértelmű, hogy Granger nem ismeri a felét se ennek a mesének, valószínűleg téves képzeteket ébresztett benne a megjelenésem, vagy előbbi kijelentésem. Mégis… azok után, ami történt még ő akar rajtam segíteni? Fel nem foghatom… Lehet Granger örökre rejtély marad számomra, még akkor is, ha úgy érzem ő hozzá fűz a legerősebb kapcsolatom az összes többi ismerősöm közül, akik nem éppen a szívem csücskei… Ezek közül pedig sok van.
Felrévedek, amikor hirtelen abba hagyja és csend áll be közénk. Már megint ez beszélek, nem beszélek dolog. Elkezdi mondani, aztán hirtelen abba hagyja, amikor rájön, kihez beszél. Így akaratlanul is emlékeztet mindig, hogy egy semmirekellő vagyok, akivel még beszélgetni sem érdemes.
- Nyugi, banya, meg vagyok így is – mondom neki végül, bár hangom ellenszenvesebbre sikerül a dühöm miatt.
Akkor sem fogok olyat inni, ha már a végkimerülés fenyeget. Hm… talán még megváltás is lenne számomra. Elvégre öngyilkossághoz nem lenne merszem. Bár mostanában mintha kezdenék hozzászokni a helyzetemhez. Ahhoz, hogy itt kell szenvednem a pokolban, hogy nap, mint nap kapom az elutasító válaszokat és rettegek attól milyen lesz visszamenni oda, amit mindenki csak a második – ha nem az elsődleges – otthonának hív. Az emlékek mindig súlyosan maguk alátemetnek, mint egy nedves pokróc és legtöbbször fulladozom alattuk. Leginkább viszont az álmok a leggyötrőbbek, mert ott még az emlékeknél is rosszabb vár, egy olyan befejezése az egész mindenségnek, amit soha nem akartam. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy mégis beszerzek egyet abból a Granger által említett bájitalból, de aztán mégis megrázom a fejem és elvetem a gondolatot. Nem, most az egyszer nem leszek gyáva és elviselem. Ha ezzel az jár, hogy nem tudok aludni, akkor inkább valami erősítő kotyvalékot iszom, mint azt…
Amikor pedig kinyílt az ajtó a kezem után úgy éreztem, hogy valami illatósítót is be kéne szereznünk, mert ez így nagyon nem lesz jó.
- Nem kell okoskodni, Granger, felfogtam – tettem hozzá morgósan, amire végülis van mentségem, hiszen nemrég keltem fel, nem igaz? – Jobb lesz, ha inkább neki is kezdünk.
Következő mondatára lenézek rá és elégedettséggel tölt el, hogy ennyire sikerült meglepnem. Valamiért nagyon jó érzés volt ilyen vad érzelmeket kicsalni Hermionéból, ami nem utálat volt, de még azt is napi szinten űztem. Ennek az okát viszont nem tudtam megmondani… talán csak szerettem volna látni több oldalról is.
A válasz viszont már nem volt ilyen kedvező, de hideg vonásaimat rendeztem a közömbösség fátyla mögé és úgy adtam meg:
- Ha logikusan nézzük a dolgokat és előrelátunk, akkor egyértelmű bármit is fogok csinálni neked biztos lesz egy olyan megszólalásod, hogy – és itt átváltottam nyafogó hangra – „jaj, nem Malfoy, azt ne úgy” vagy „ezt meg miért csináltad, amikor egyértelműen ezt meg azt kellett volna” meg „hagyd, majd én megcsinálom”. – Gúnyos pillantást vetettem rá, majd sóhajtok egyet a többi mondatai után. – Rendben van.
Azzal már éppen ott tartanék, hogy beljebb lépek, viszont ekkor érnek el utolsó szavai és én egyenesen ránézek… Csak meredek rá és nem is tudom milyen arcot vághatok most. Aztán elképzelem a jelenetet, amit Granger megemlít és kétségtelen, hogy ilyen is megeshet. Mégis a legrosszabb helyzettel állt elő. Bambán felemelt kezeimre pillanatok. Tudni, akarja, hogy nem fogom cserbenhagyni. Érzem, hogy égni kezd a szemem, és ökölbe szorítom a kezeimet, majd visszanézek rá.
Soha nem hagynám, hogy bajod essen, bucskázik ki a mondat majdnem a számon, de összepréselem az ajkaimat. Nem mondhatok neki ekkora sületlenséget. Még a végén azt hiszi ugratom és nem hiszi el, vagy azt, hogy be akarom csapni és igazából alig várom, hogy ilyesmi történjen vele. Görcsbe rándult gyomorral leengedem kezeimet és megtörlöm őket a nadrágomban, mintha képzeteimet ilyen könnyen eltűntethetném.
- Nyugi, majd mindent rajtad próbálok ki először – mondom neki gúnyosan és megpaskolom a fejét, megint, mint múltkor a Black házaspár szobájában. A hangom persze gúnyos, de most az egyszer nem a személy felé irányul, hanem a mondandóm miatt.
Remélem a témát nem fogjuk tovább feszegetni és belépek, majd egy pálca suhintással széthúzatom az összes függöny, mire töménytelen por száll fel.
- Remek – morgok és kalimpálok, hogy elhessegessem a körülöttem felszálló, majd hogy nem köd sűrűségű koszt. Majd egy hatalmas a többi könyvespolc közül kiemelkedően magas és díszes szekrényre mutatok. – Azt hiszem, megvannak a fekete mágiás könyvek. Hogyan közelítsük meg?
Grangerre pillantok és minden aggodalmamat és félelmemet a leghűvösebb, legérzelemmentesebb jégpáncélom mögé rejtem.



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Hétf. Júl. 16, 2012 11:51 pm

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 780 szó || viselet: ez itt ni

Talán nem kéne elhallgatnom állandóan, villan belém élesen, miközben révedezve felpillantok egy felakasztott manófejre - majd felkavarodik a gyomrom, és gyorsan előre szegezem a tekintetem, a sötétbe burkolózó folyosó tőlünk távolabb eső részére, amely fekete lyukként, fenyegetően ásít felénk. Mikor elhaladunk egy újabb ablak mellett, kíváncsian kipillantok a széthúzott függönyök között, pedig már előre érzem a zsigereimben, mit fogok találni. Nem is kell csalódnom - a Grimmauld tér szinte árvíz alá merül, míg a kitartó esőcseppek fáradhatatlan összhangban, mint milliónyi dárdás katona, ostromolják. Az utca túloldalára sem enged kilátást, szinte bekebelezi a környéket. Valami bennem lemondóan rezdül meg. Kizárt, hogy ilyen időben hazainduljak. Az Odú kertje is biztosan felázott, az pedig, hogy még egy lélekként a Weasley család nappalijában kuporogjak, miközben Fred és George trágyagránátokat robbantanak fel a fejem felett, senkinek nem hiányzik. Ráadásul én harcoltam ki a könyvtárat magamnak - nem is tudom, hová tettem a józan eszemet -, tehát most itt az ideje eleget tennem vállalt kötelességeimnek. Egyébként is gyáva dolog lenne elfutni,a könyvek a szívemhez nőnek előbb vagy utóbb, nem számít, ki vagy éppen kik gyűjtötték halomba őket. Bár ezen a ponton némi öntudatlan aggodalomba ütközöm, ami a néhai tulajdonosok temperamentumát és elveit nézve nem is akkora csoda. Még nem volt szerencsém a Black család könyvtárához testközelből, azt azonban pontosan tudom, milyen legendák keringenek a néhai Tercius Blackről, aki saját feleségével és annak anyjával végzett a polcok takarásában, elbújva a kíváncsi szemek elől. Majd az esetet követően visszatért legutóbbi vadászszerencséjét ünneplő vendégeihez, és vidáman ivott felesége egészségére! Még a gondolatba is kiráz a hideg, a férfi azonban a feljegyzett források szerint néhány hónap múlva kézre került, mikor is az egyik házimanója véletlenül betalált tévedni a könyvtárba, hogy takarítson, annak rendje és módja szerint. A könnyelmű házúr még azzal sem fáradt, hogy eltakarítsa a holttesteket, nemhogy zárja az ajtókat a saját otthonában. Könnyelműsége végül a vesztét okozta, mivel a talpraesett manó azonnal az aurorparancsnokságra hoppanált, és miután beszámolt a minisztériumban, kénytelen volt fenyítés céljából agyonütni saját magát. Ez is egy újabb vérlázító történet arról, hogy a mágusok évszázadok óta milyen szégyentelenül elnyomják a manókat, akik ezért naponta meglakolnak, pedig nem vétettek semmit a pálcahasználók ellen. Valószínűnek tartom, a manómágia nagysága lehet a ludas, mivel a varázslók általában szeretnek hencegni saját képességeikkel, és félnek attól, ami még náluk is erősebb - márpedig a manók ilyenek.

Gondolatban már épp a táskám alján békésen üldögélő fémládika felé vándorolnék, ami az. M. A. J. O. M. jelvényeket rejti negyedév óta páratlanul széles választékkal, mikor Malfoy megszólal, s bennem csak ekkor tudatosul igazán, milyen kevés idő telt el azóta, hogy elhallgattam az altató bájital hatásait ecsetelgetve. Ezúttal csak egy méltatlankodó pillantást vetek rá, nem esik jól a dühös hangnem, amit megenged magának, mikor én csak segíteni akarok rajta! Ismét. Le kéne szoknom róla.
Ám ahelyett, hogy lakatot tennék a számra még tovább megyek...
- Nem szégyen, ha az ember elfogadja a segítséget. Csak, hogy tudd.
Ezután azonban már sikerül moderálnom magam, és aránylag csöndesen lépkedem mellette a könyvtárig. Egyízben szinte halálra rémülök, mikor valami aranyozott villanást látok a sál alá lepillantva, és automatikusan odakapok - Malfoy nem tudhat az időnyerőről, épp ahogy más sem! -, aztán a mozdulat közepette rájövök, hogy csak a sál szegélye csillant meg, és gyorsan visszarendezem a vonásaimat.

A könyvtárszoba ajtaja alig néhány perccel később nyikorogva tárul fel. Némi leplezetlen szkepszissel nézek rá, miközben belép, és én is követem. A megjegyzésére, miszerint szükségtelen okoskodnom nem kívánok válaszolni, csak halkan felciccegek. Most jobb dolgunk is van, mint egymást marni, ráadásul ha eddig sikerült megúsznunk ép bőrrel talán ezután is képesek leszünk moderálni magunkat.
Mikor széthúzza a függönyöket vetek egy elégedetlen pillantást a háromezer könyvet számláló helyiségre. Hát igen, némi fénynél minden kilátástalannak tűnő harc barátságosabb arcát tárja fel, ez nem csupán a könyvtárral van így. Ám mielőtt az első instrukcióval elláthatnám ismét megszólal, a stílusa egyenesen bicskanyitogató, én pedig méltatlankodva függesztem tekintetem az arcára.
- Ha nem végzed jól a munkát, azt meg fogom mondani. De azt hiszem, itt nekem van igazam, mivel többször találkoztam már házimunkával, mint Te valaha is. - fűzöm tovább szemrebbenés nélkül. Aztán lassan elveszem róla a tekintetem, és újabb pálcaintéssel meg újabb non-verbális piroinitio-val meggyújtom a további gyertyákat is, ami tovább növeli a kívülről beszivárgó fényt. Ebben a formájában a világítás szinte már meleggé, otthonossá változtatja a könyvtárszobát, ami ennek ellenére szinte szétpattan a negatív mágia energiáitól. A bőröm alatt érzem. A lelkembe lassan szivárog be, én pedig hirtelen csak a dementorokhoz bírnám hasonlítani a jelenséget...

Ám mielőtt ezt valóban megtehetném Malfoy ismét szóra nyitja a száját, s én még épp időben pillantok vissza a jól ismert vonásokra, hogy elkapjam a furcsa kifejezés utolsó hullámát. Nem tudnám megmondani, milyen hatást váltottak ki belőle a könyvek támadó kedvéről tett szavaim. Félelem? Nem is tudom... komolyan megijedne néhány könyvtől? Bár a Ront fojtogató köpeny után én már semmit nem becsülök alá ebben a házban.
A gúnyos válasz váratlanul ér, pedig napi huszonnégy órában számítanom kéne rá. Mégis... ez most valahogy másként hat, pedig magam sem tudnám megmondani, miért más. Aztán mikor ismételten megpaskolja a fejem már teljesen elveszítem a fonalat, tanácstalanul pislogok rá, a mozdulat olyan szokatlan, olyan váratlan, szinte hihetetlen. Sőt, hihetetlen.
A töménytelen mennyiségű por hatására automatikusan a szám elé kapom a kezem, miközben figyelem, ahogy Malfoy egy ősi aerobikba beillő mozdulatokkal hessegeti a szinte ködsűrűségű koszt.
- Pfúj. - nyögök föl, míg én is csatlakozom a mozdulatsorhoz, jobb ötlet híján, természetesen.
Csak akkor kapom el a kezem az arcom elől, mikor a por viszonylag elül. Követnem sem kell Malfoy pillantását, én is azonnal a díszes, hatalmas, sötét szekrényre fókuszálok, ami úgy ül a könyvtár csendjében, mint egyeduralmára büszke király, aki előtt alattvalói némán hajbókolnak.
- Nos... - a talány: hogyan közelítesz meg egy szekrényt, ami ezer meg ezer feketemágiával átitatott könyvet foglal magában? Hevesen kutatok megfelelő varázsige után, azonban mikor egy sem jut eszembe némi habozás után - hála a híres-neves griffendéles bátorságnak -, odalépek a polchoz, és nagyon lassan leemelek egy könyvet. Semmi. Még egy villámlás sem.
- Talán ok nélkül ijesztettem rád. - vetek egy megkönnyebbült pillantást Malfoy arcára, majd kinyitom a könyvet a közepe táján, és... - Te jó ég!
Mintha izzó vashoz értem volna, úgy vágom földhöz a vaskos irományt, ami a kezem alatt lobbant lángra! A nyomdatermék azonban nem nyugszik, hörögve rázkódik a koszos padlón, miközben a belsejében gyulladt tűz lassan átvándorol a borítójára is... a másodperc törtrésze alatt cselekszem. Vetek egy gyors pillantást Malfoyra, majd további szavakat mellőzve előkapom a pálcámat. - Aquamenti! - szegezem a könyvre, mire a pálcám hegyéből vízsugár tör elő, végigömölve a padlón. Mire a vízsugár elapad, a könyv már csupán füstöl - a tűzben semmi bántódása nem esett.
- Khm... hát... - nem igazán találok szavakat az esetre. Végül megjátszott könnyedséggel - ami elég átlátszónak hat - újra Malfoyra kapom a tekintetem. - Azt hiszem, ez elég jó bemutató volt.





made by drew



__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Kedd Júl. 24, 2012 7:48 am

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 942 szó || szívrohamot még nem kaptam Razz xD
- Nem az a gondom Granger, hogy segíteni akarsz… - mormogom mérgesen, hogy már megint félre lettem értve. Komolyan… a régi életemet már semmiképp nem tudom levakarni magamról. Jobb is, ha nem is próbálkozom… teljesen felesleges ebbe energiát ölnöm, hogy aztán meg kinevessenek, és csak lenézzenek. Így legalább mindenkit bosszanthatok és visszaadhatom nekik, amit tőlük kapok az utálatukkal. Így hát gyorsan hozzá tettem előbbi mondatomhoz a következőt: - Csak az, hogy te vagy az a valaki. Segíts olyanon, sárvérű, aki vágyik is rá… - Hangom először gúnyos és kemény, mint mindig, de a végére akaratlanul is elhal.
Azonban gyorsan elzárom elmém ezen ajtaját, hogy még véletlenül se lehessen időm közelebbről megvizsgálni azokat a gondolatokat, amiket kiváltott belőlem ez a pár szó. Nekem is vannak érzéseim ez nem vitás, de nem hinném, hogy jó barátaim lennének. Mostanában inkább az ellenségeimnek tűntek és folyton csak bonyodalmat okoztak nekem. Mindennap próbálom őket elfojtani amennyire csak lehet, de a düh és a levertség, ami a csata óta, mióta rájöttem, hogy (majdnem) minden hazugság volt körülöttem, nehezebbé teszi ezt számomra. Egyszerűbb tehát a nem sepregetem minden gondolatomat a szőnyeg alá, hanem csak megszűröm őket. Már jó ideje kialakítottam magamban ezt a rendszert, míg apám keze alatt nőttem el, így nem nehéz most sem tovább használnom a többiek megtévesztésére. Mégis… hihetetlenül bosszantó, hogy bár kikerültem apám bűvköréből, mégis ugyanúgy kell élnem, ugyanúgy kell viselkednem, mintha még mindig ugyanaz a nyámnyila, bunkó kisgyerek lennék, aki volt egyszer… Semmivel sem jutottam előrébb azóta, pedig… pedig szerettem volna megpróbálni. Sőt, talán néha egy-egy szót mondatot elejtettem, ami egyáltalán nem utalt a régi énemre, hogy lássam a reakciókat, de nyilvánvalóan nem jött be a dolog, ha még mindig itt tartok. Azt hiszem ez soha nem is fog megváltozni… bár az is igaz, hogy a reménykedés nem az erényem.
Lemondóan sóhajtottam. Nos, igen, a harag is egyike volt azoknak az érzelmeknek, amiket szabadon hagytam csapongani magamban.
- Granger, teljesen korrekt vagy – mondom neki leszögezve a dolgot. – Nem kell ebbe jobban belemenni, már mondtam, hogy azt teszem, amit mondasz nem? Mit kell ezen még rágódni? Sőt, ami fontosabb: – fáradtan pillantást vetettem rá – miért kell ebbe is belekötni? Ennyi nem elég?
Mérgesen összevontam a szemöldökömet és inkább a szobafélhomályába merítettem tekintetem. Mérges voltam rá is, arra is, hogy még mindig úgy gondol rám, mint a legfőbb ellenségre, és magamra is, hogy megint túl sokat jártattam a számat. Nekem is hagynom kellett volna a fenébe az egészet, mert nincs az a Merlin, hogy Granger erre ne válaszolna, hanem inkább a feladatra koncentrálnák. Illetve… az maga lenne a csoda.
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem.
- Hosszú nap lesz ez… - mormogtam szinte hangtalanul.
Neki látunk, hogy kicsit barátságosabbá varázsoljuk a helyet – szó szerint –, bár szerintem ebben a házban ez lehetetlenség. Itt majdnem minden olyan zord és sötét, hogy nem is kellene itt laknia valakinek. Még én sem szoktam ehhez hozzá, pedig a kúria sem egy tengerparti villa. Végül sikerült valami kis fényt, világosságot hoznunk a helyiségbe, hogy neki kezdhessünk a tényleges takarításnak, renoválásnak. A legelső feladat természetesen, hogy kivégezzük a feketemágiás könyveket, mielőtt azok tesznek kárt bennünk. Szerencsére nem volt nehéz kitalálni, hogy hol rejtőznek, elég feltűnő helyre tették őket, mintha büszkék lettek volna arra mennyi mocsokkal van teli az életük… Bár nyilvánvaló, hogy ők nem ebből a szempontból nézték a dolgokat. A fő kérdés így azzá vált, hogy mihez kezdjünk velünk.
- Nem mintha kétségbe vonnám a képességeidet Granger… - kezdtem óvatosan, ahogy megálltam a nagy robosztus szekrény előtt és felnéztem a majdnem mind fekete könyvek sokaságára – mégis… szerintem jobb ötlet lenne, ha mások segítségét és bevonnánk a… - elakad a hangom, amikor meglátom, hogy oda a lép a szörnynek beillő bútorhoz és a polchoz nyúl. – Te megőrültél?! – rivallok rá. – Most mondtad, hogy… Hé, várj már! – szólok rá, majd hirtelen kihagyom a szívem egy ütemet, amikor nem történik semmi. – Granger, ugye tudod, hogy ez nem jó v… - kezdeném megint mérgesen, de hirtelen az egész könyv lángra lobban és Hermione sikítva dobja azt el magától.
Én letaglózva figyelem a jelenetet és szívem majd kiugrik, ahogy meglátom egy pillanatra Hermione kétségbeesett arcát, ahogy rám néz. Azonban pár másodperc és a harci szellem költözik a szemébe és lenyugtatja a könyvet, ami még ott vergődött a padlón. Én pedig megkönnyebbültségemben majdnem összerogyok. Érzem, hogy az izmaim még mindig görcsösen szorítják testemet és a pálcám a kezemben van, pedig eddig a zsebemben volt. Amikor végre sikerül összeszednem magam és ő ismét rám néz, hirtelen rárontok.
- Te teljesen – kezdem hadarva, de szavakat sem találok rá mennyire kiakasztott ez a nőszemély. Eszem megáll! – Granger, te nem vagy normális! Ugye tudod, hogy a legnagyobb veszélyben te vagy ezekkel a könyvekkel szemben?! – Talán kissé hisztérikussá válik a hangom, amit csak most fedezek fel, ezért gyorsan összezárom a számat, és homlokráncolva nézek rá. – Remélem, nem te fogsz a sírba vinni… - mormogom, majd megragadom a kezét. – Mutasd! Megégetted magad? – végig vezetem ujjaimat a bőrén, tenyerén, de nem úgy tűnik, hogy megsebesült volna. Ennek ellenére szívem még mindig vadul vágtat az előbbiek után, és nehéz levegőt is benne. – A hajadba is belekaphatott volna a tűz, abból a nyamvadt könyvből! – rivallok rá megint. Majd veszek egy mély levegőt és latba dobom nemrég tett ígéretemet miszerint hagyom, hogy ő irányítson. Még mindig a kezét szorítva egyenesen a szemébe nézek. – Nem mehetsz annak a könyvespolcnak a közelébe, érted? Majd én leveszem a könyveket. Te keress valami… ládát! Abba szépen belepakoljuk őket és majd… majd Kingsley megmondja, mit csináljunk velük.
Elengedem a kezét és próbálom magam jobban összeszedni, majd ránézek megint, és parancsolón felvonom a szemöldököm.
- Hozod akkor azt a kibasz*tt ládát? Nem akarok ezzel foglalkozni egész nap… - teszem hozzá morogva és zavartan a hajamba túrok.



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Szer. Júl. 25, 2012 7:11 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 890 szó || viselet: ez itt ni


Sárvérű.
Kissé összerezzenek a szóra, mégsem szándékozom ezt a megingást felfedni Malfoy pökkhendisége miatt, bár nem tagadom, fájnak a szavai. Komolyan az a baja, hogy sárvérű vagyok? Még mindig? Ezért nem segíthetek rajta, hiába igyekszem megszerezni legalább a szimpátiáját annyira, hogy együtt bírjunk dolgozni? Szívesen elárulnám neki a magamét, szívesen elmondanám, mennyire nem fűlik a fogam ehhez a mai naphoz, mégsem teszem, mert fókuszálok a feladatunkra. Háromezer könyv, telis-tele ismeretlen hatásokkal, amelyekről egyikünknek sincs fogalma. Vagyis… nem tudom. Én rengeteg bekezdést olvastam már az átokozott könyvekről, amelyek egyfajta csapdaként működnek. Rendkívül divatosak voltak abban az időben, mikor Voldemort először terjesztette ki hatalmát, és általában az aranyvérű, tehetős családok éltek ezzel a praktikával, akik a Sötét Nagyúr uralmát támogatták. Nem volt más dolguk, mint olyan jól látható helyen elhelyezni egy ilyen nyomdaterméket, ahol egy mugli szinte biztosan megtalálja, és minden bizonnyal gyanútlanul ki is nyitja. Ekkor a könyvek a legválogatottabb átkokat, gyakran halálos vagy maradandó károsodást eredményező igézeteket, ártásokat szórtak az illetőre, aki csak az esetek 10%-ában úszta meg sértetlenül. Minden stimmel. Nyilván a Black család is ennek szellemében rendezte be könyvtárszobáját, legalábbis Kingsley óva intett, mikor a feladatról beszéltem neki. Eszembe jut Alastor „Rémszem” Mordon legendássá érett jelmondata – „Lankadatlan éberség!” – és elmosolyodom.
Ám ezt a mosolyt gyorsan letörlöm az arcomról, mivel sem a helyzet, sem az időpont nem alkalmas a somolygásra. Draco Malfoynak köze nincs ahhoz, mi jár most a fejemben, és nem akarom, hogy kíváncsiságában kedvet kapjon egy kis legilimentáláshoz. Bár… nem lenne egy fikarcnyi esélye se az én oklumentori képességeimmel szemben, az elmémet védő fal megingathatatlan, erős, hibátlan. Soha nem hatol át rajta senki. Még Bellatrix sem tudott, pedig Ő megkínzott engem. Nem is akárhogy. Ösztönösen a karomhoz kapok, ám alig néhány perc múlva rádöbbenek, a pulóverem hosszú ujjú, tehát nem láthatja a nagynénje által mart, halvány sebeket. Nem láthatja. Ha csak…
S ekkor, a lépcsőn szöget üt a fejembe egy baljós gondolat. Nem láthatta, ha csak a szobámban nem figyelte már meg, amíg aludtam és ő a megijesztésemet tervezte. Megrázom a fejem – nem, az lehetetlen…
– Csak a miheztartás végett, annak segítek, akinek akarok, Malfoy; ezt – mint ahogy sok más dolgot sem - nem Te fogod eldönteni – summázom nem túl kedvesen, miután elhallgat és a csönd kezd túlságosan hosszúra nyúlni, pedig nem adtam meg magam.

A könyvtárba való belépés, majd a helyiség kivilágítása után kicsit kényelmesebben, otthonosabban érzem magam. Megszáll az a semmihez sem fogható, elképesztő, ismerős érzés, ami mindig rám telepszik, ha könyvek közelében vagyok, és ez nyugalommal tölt el. Talán ezért is kapcsolom ki egy pillanatra a vészjelzőmet, miközben a szekrényhez lépek; ügyet sem vetek Malfoy méltatlankodására. Mégis mit gondol? Nem kételkedik a képességeimben? Jó vicc, mondhatom.
– Ha nem lenne még egészen nyilvánvaló, ketten vagyunk az egész házban. Megvárhatjuk, hogy a többiek visszaérjenek, feltéve, ha egy újabb napot akarsz lustálkodással tölteni. Én megfogadtam, hogy ma kitakarítom a könyvtárat – ha akarsz, elmehetsz, rajtam viszont nem fog ki néhány ezer könyv; egyébként is nagy gyakorlatom van már a könyvtárakban – jelentem ki magabiztosan.

Persze a lángoló-incidens után már nem vagyok ilyen eltökélt. A füstölgő nyomdatermékre meredek, levegő után kapkodva, miközben Malfoy mellettem láthatóan megtalálja a hangját, és színes szitokáradata úgy vág pofon, hogy néhány percig meg sem bírok szólalni. Az égett papír szaga elpárolog a levegőből, a könyv sértetlenül hever a lábamnál… mélyet sóhajtok.
– Mégis miről beszélsz? Tökéletesen ura voltam a helyzetnek! – vágok vissza rám nem jellemzően elég indulatosan, pedig általában beismerem, ha nincs igazam – még akkor is, ha nehezemre esik. Már épp folytatnám, szóra nyitom a számat, mikor Malfoy nem várt mozdulattal elkapja a kezem, és végigsimít a tenyeremen. Minden mondanivalómat háttérbe szorítja a döbbenet, és – nem bírom megállni – érdeklődve, értetlenül Malfoy arcára meredek. – Jól vagyok, nem égtem meg.

Mi ez a hirtelen jött aggodalom? Talán csak a sokk utóhatása. Vagy Ő is belátta, ideje lenne másként viszonyulni, esetleg megbarátkozni azokkal, akik megadták neki azt a bizonyos életmentő második esélyt? Nem értem. Egyszerűen sehogy sem fér össze az a fiatalember, aki most szinte féltve vizsgálja a kezemet, a hajamat, égésnyomok után kutatva, és az, aki az imént sárvérűnek nevezett a lépcsőn. Mi ez az egész színjáték?
– Nem esett bajom, é… – folytatnám, ám ekkor Malfoy tekintete leplezetlenül elkapja az enyémet, és olyan komolyan szólít meg, ami aztán végképp nem összemérhető az előbbi, kissé hisztérikus hanggal. Összevonom a szemöldököm.
– Már hogy ne mehetnék! Tudok vigyázni magamra, már százszor bebizonyítottam, szóval megtisztelne, ha… – kezdem úgy, mintha egy óvodáshoz beszélnék fél órája, akinek így kívánom elmagyarázni, hogyan kösse be a cipőfűzőjét, ám ekkor eljut addig, hogy „Ő majd leszedi a könyveket”. Kérdő tekintetembe némi leplezetlen csodálkozás vegyül, mikor végül finoman, alig láthatóan bólintok, jelezvén, rendben, megértettem. Ilyet sem igen tettem még, ha Draco Malfoyról volt szó – igazat adtam neki, fut át rajtam, s erre hevesen megrázom a fejem. Elképesztő, mikre nem vesz rá egy égő, elátkozott könyv.

Mikor elengedi a kezem ismét visszaszerzi nem túl kedves hangnemét, én pedig kizökkenek a gondolataimból. Összerezzenve, egy megadó sóhajjal elindulok, hogy keressek egy ládát. Még akkor is a fülemben csengenek a szavai, mikor visszatérek – egy viszonylag nagyobb láda várakozott a könyvtárszobában álló mahagóni íróasztal mellett, tele pókhálókkal, kitépett lapokkal. Ezekre ügyet sem vetve lebegtetem Malfoy lábához a megviselt tákolmányt, és nagyot puffanva ér földet.
– Komolyan azt kéred, hagyjam, hogy egyedül csináld?! – kérdem ismét, összefonva a kezeimet, a pálcámat pedig egyelőre nem teszem el. Valószínűleg még szükségem lesz rá.





made by drew




__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Szomb. Aug. 04, 2012 5:55 am

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 1654 szó || öhm... hát... valamivel jobb, mint az előző : S
- De igenis, elég nyilvánvaló! – mondom most már én is kioktató hangon. – Én hamarabb fedeztem fel ezt a tényt, mint te, mivel akkor még te lustálkodtál én meg már rég fenn voltam. Nem értem miért gondolod egyáltalán, hogy a napjaimat ezzel töltöm, amikor veled együtt lakok – mondom vádlón, majd lejjebb veszem a hangom. – Bár tény, hogy mindig a szobámban vagyok szinte… de ezért nem ítélhetsz el! – lobban lángra bennem újra a harag. – Ugyanis szerinted, miért van ez? Ha? Mert ki akarna lent lenni a nappaliban a többiek között, akik mind utálnak… sőt, nem is! Gyűlölnek! Mindenegyes kis mozdulatodat megvetik? Szerinted, ki akarná így „élvezni másik társaságát”? – kérdezem tőle mérgesen, majd elkapom a tekintetemet. – Mindegy, ne válaszolj.
Azzal inkább elfordulok és a többi könyvet kezdem figyelni.
Miért mondtam neki el ezeket? Persze, azért, mert elkapott az indulat, mert ez a nő… Ahh! Annyira el van telve magával, hogy mindent tud. Amikor nem tud szinte semmit! Ott vannak a könyvek és elméleti szinten már mondhatni tényleg minden tudást megszerzett, de hol marad a tapasztalat? Merlin szerelmére, fiúk a legjobb barátai! Miért nem tud inkább normális csacsogó tinilány lenni, akinek a legfontosabb, hogy hogy nézzen ki, és mit vegyen fel a következő randijára valami üres fejű kviddics játékos sráccal? Merlinre…! Én is kviddics csapattag vagyok – mi a fenéről beszélek?
Megrázom a fejem és tüntetve továbbra is a többi polcot szuggerálom. Ez Granger hibája, ő dühített fel. Miért is mentem bele tegnap, hogy segítsek neki? Fogalmam sincs, de ő már biztos nagyon megbarátkozott a tudattal, hogy segítek neki mindenképp. Ez lehet az oka, hogy ilyen „kedvesen” próbál meggyőzni arról, hogy továbbra is azt tegyem, amit mond. Beképzelt szuka! Nem is érdekel, ha hülyét akar csinálni magából! Ha bajba esik… A francba! Már miért ne érdekelne?
Idegesen hátra fordulok, és mit látok? Egyértelművé vált számomra, hogy ki lehetett az igazi bajt okozó a szent trióban, hiszen Hermione volt mindig az, aki akaratosan előcsörtetett és kinyilvánította a véleményét. Ami általában mindig igaz volt…
Azonban nem a Roxfortban vagyunk és a Grimmauld téren nincs is gyengélkedő, nem hinném, hogy ha komolyabb baja esne tudnék rajta segíteni úgy igazán. Ostoba! Elviszed a Szent Mungóba – mégis hol jár az eszem? Nyilvánvalóan Granger bitorolta el és láncra verve magánál tartja, hogy csak az ő álláspontját értsem meg. Szerencse, hogy nem sikerül…
- Ura voltál a helyzetnek?? – kérdezek vissza hitetlenül. – Majdnem… majdnem megégetted magad! Még hogy ura voltál a helyzetnek… - mormogok mérgesen, és inkább másfelé fordítom a tekintetem.
Fellélegzek, amikor megbizonyosodom róla, hogy a bőre olyan bársonyosan puha, mint volt… talán egy kicsit poros. Felnézek szemeibe és abban csak értetlenséget látok, mire visszaveszek egy kicsit aggódó valómból, mégsem hagyhatom annyiban ezt a dolgot.
- Nem égtél meg, de megtörténhetett volna! – hangsúlyozom ki, és jelentőségteljesen nézek szemeibe, majd hozzálátok, hogy kiadjam az instrukciómat.
Nem tud eltölteni elégedettséggel, hogy végül azt teszi, amit mondok, mert még mindig a szemeim előtt látom azt a kritikus pillanatot. Összeráncolom szemöldökömet, úgy méregetem tovább ezt a hatalmas komplexumot.
Ezt még megbánod…
Legszívesebben felégettem volna az egészet. Elképzeltem, ahogy sátáni kacajjal szupererőket felhasználva döntöm fel a szekrényt, majd felgyújtóm és a lángok közepette felmászok rá majd diadalmas nevetésemmel, emlékezem meg erről az egész eszementségről. Csak a láda hangja volt, ami felébresztett gyilkos képzelgéseimből. Megfordultam és lenéztem a tárolóegységre, majd Granger arcára meredtem.
- Remek, akkor lássunk is neki – mondom, majd gyorsan kijavítottam magam. – Vagyis majd én neki látok.
Azzal odaléptem a könyves szekrényhez, egy körülbelül középmagasságban lévő polcról levettem egy könyvet. Kissé feszülten szívtam be a dohos levegőt a tüdőmbe, a mellkasom megemelkedett, felvérteztem magam a halálos akcióra. Aztán kinyitottam a könyvet, de nem történt semmi. Egy pár pillanatig meredtem az első lapra, de még mindig minden csöndes volt. A biztonságkedvéért átlapoztam, de továbbra is ártalmatlannak tűnt, így én is megnyugodtam kissé. Ha csak bizonyos könyvek lesznek közveszélyesek, akkor gyorsabban tudunk haladni és a veszélyesebb terepet el is hagyhatjuk. Már tervezgettem magamban azt is, hogy fogok könyörögni Hermionénak, hogy én pusztítsam el ezt a robusztus sötét bútort. Ekkor jutott eszembe, hogy ő is itt van még velem, így megfordultam és felé nyújtottam a kötetet.
- Ártalmatlan – közöltem, mintha ő nem tudná –, de azért óvatosan tedd bele! – utasítottam, majd néztem, amint megteszi aztán egy gúnyos mosolyt vetettem rá. – Ha gondolod meg is porolhatod őket ezzel – cukkoltam és megragadtam a sálát és pár seprő mozdulatot tettem vele.
Ekkor azonban valami csillogás ragadta meg a tekintetemet. Aranycsillogás volt. Arrébb húzva a sálat meg is láttam, hogy egy nyaklánc az.
- Ez meg mi? – kérdeztem meglepetten, mert nem úgy emlékeztem, hogy Granger szerette volna kiaggatni magát ilyen csecsebecsékkel.
Megfogtam a láncot és elkezdtem kifelé húzni a sálja és felsője alól. Amikor pedig egy időnyerő bukkant elő meglepetten elkerekedtek szemeim, majd érdeklődve néztem Hermionéra az ujjaim közé fogva a kis tárgyat.
- Szóval ilyesmiket rejtegetsz.
Ez kijelentés volt nem kérdés, mégis ezernyi gondolat kavargott bennem, amikor megláttam. Voltak sejtéseim a dologról, amikben nagyon is bizonyos voltam, a legszilárdabb gondolatom pedig az volt, hogy nekem ezt semmiképp nem lett volna szabad meglátnom. Merengve vetettem ezüstszürke szemeimet az aranyfoglalatba tett homokórára.
Most mit kéne tennem?
Több lehetőségem is volt. Például, elkezdhetném gúnyolni és mondhatnám, hogy elárulom a titkát mindenkinek, ami bizonyosan csak bajt hozna rá. Azonban ez még a régi énemhez is elég gyerekes lenne. Talán inkább megfenyegethetném, hogy nem mondom el senkinek, viszont meg kell tennie nekem valamit. Igen… ez már sokkal jobban illet hozzám. A régi énemhez. Én legszívesebben hagytam volna a fenébe, mert mit érdekel engem, hogy Hermione hol akar egyszerre két helyen lenni, illetve mire akarja felhasználni a megduplázott idejét? Egyértelmű lenne, hogy tanul. Sajnálatára – és a sajátomra is – egy Malfoy vagyok és ezt a kis információ morzsát nem engedhetem csak úgy veszni hagyni. Így kicsit formálnom kellett az eredeti ötletemen.
- Nocsak, nocsak, Granger – mondtam hencegő hangomat felvéve. – Most mit is csináljak veled? Lássuk, lássuk – játszottam a töprengőt, hogy húzzam az agyát. Aztán ujjaim közé ragadtam egy hajtincsét és lehajtottam hozzá a fejemet, egyenesen elmerülve a barna mélységben szürke íriszeimmel. Halk, bensőséges hangon szólaltam meg, hogy tudja, komolyan beszélek: – Nem mondom el senkinek. Azonban – hangsúlyoztam ki és egy mosolyt vetettem rá, ami egy másik dimenzióban még a bizalom jele is lehetett volna – van egy feltételem. – Feltekertem mutató ujjamra a haját. – Egyszer majd… kölcsön kell adnod nekem.
Elmerültem a csokoládébarna mélységben és ebből a közelségből még az enyhe vanília illat is körbe lengett és befurakodott az orromba. Egy pillanat erejéig azt az ostoba döntést hoztam, hogy közelebb húzom magamhoz a haját, hogy talán több illatfoszlány után kutassak, amikor hirtelen zörrent egyet a zár odakintről, majd egy hangos kattanással kinyílt az ajtó. Valaki „hazajött”.
- Tedd el gyorsan! – mondtam neki és még kapkodva segítettem is neki elrejteni a sála alá a láncot.
Éppen, amikor befejeztük lépett be az ajtón egy meglepett Fred.
- Nahát, Malfoy… te itt? – kérdezte, és lerázta a vizet a kabátjáról. – Nem gondoltam, hogy van itt még valaki Hermionén kívül. Mit csináltok? – kérdezte aztán pajkosan megcsillanó szemekkel.
Elfintorodtam, és bár nem szoktam beszélgetni Rendtagokkal, úgy gondoltam ezt nem hagyhatom szó nélkül.
- Semmit… csupán takarítunk, mint ahogy láthatod is – vetettem oda és mentem, hogy levegyek további könyveket a polcokról. Tovább nem figyeltem Hermione mit beszélget a fiúval, azonban, amikor meghallottam a „Molly-t” és a „kaját” egy mondatban felkaptam a fejem.
- Micsoda?
Fred ismét meglepődéssel és kis ellenszenvvel fordult felém.
- Mint ahogy mondtam Molly küldött kaját Hermionénak – ismételte el.
Én elfintorodtam, mert nem gondoltam volna, hogy már a Weasley-k feje is így viselkedik velem… ha ételről volt szó, akkor bárki legyen is az, mindig bőségesen megkínálta. Ezért is kedveltem azt az asszonyt, na meg a finomságait.
- Persze, ő nem tudta, hogy itt vagy te is… - mondta Fred, bár látszott, hogy nem akarja kijavítani magát. – Te is kérsz?
- Csak nem akarok éhen halni! – Felháborodásommal lepleztem az áhítatott Molly főztje, és az érdeklődést az iránt, hogy mi lehet, amit hozott a Weasley srác. – Viszont dolgunk van…
- Ó, persze – mondta és kisebb gúnyosság csúszott a hangjába. – Nem is akartalak zavarni titeket – vonta fel a szemöldökét, tekintete ismét Hermione felé irányult.
Odaadta neki a dobozt, megölelte a lányt és még halkan pár szót váltottak, majd ismét kilépett a cudar időbe, hogy aztán pár perc múlva már az Odúban, a melegben, a szeretetben sütkérezhessen.
Sóhajtottam egyet, majd visszafordultam a könyvel polc felé. Automatikusan nyúltam a következő könyv felé, megcsikordult a kezemben a régi bőrkötés, aztán kinyitottam. Először nem tűnt gyanúsnak, amikor azonban belelapoztam valami mégsem volt rendben. Közelebb hajoltam a laphoz és ekkor vettem észre, hogy a betűk finoman remegnek a helyükön. Összevontam a szemöldökömet. A betűk tovább hullámoztak, majd hirtelen elkezdtek lepotyogni a lapról és a földön „összetörtek”. Ez a kötet szerencsére úgy tűnt csak saját magát szeretné elpusztítani. Közömbösen becsuktam és odatartottam Hermionénak, hogy tegye a ládába. Újabb sóhajtás, majd nyúltam a következő kötetért, ekkor szólalt meg.
Komolyan azt kéred, hagyjam, hogy egyedül csináld?!
- Teljesen és tökéletesen egye – biztosítottam volna, amikor viszont kinyitottam a hatalmas könyvet, amit nem a kezembe, hanem a karomba kellett fognom megtörtént a baj.
Először persze ez is ártalmatlannak tűnt, azonban, amikor belelapoztam az egyik lap egy papírkézzé formálódott és erősem megragadta a pólómat, majd bele akart rántani a könyvbe. Sikeresen váratlanul ért az akció és egy kiáltással beleverődött a fejem a könyv elejébe.
- Merlin retkes gatyája! – káromkodtam idegesen, megragadtam a papíröklöt, hogy lefejtsem magamról.
Amikor ez sikeresen megtörtént megpróbáltam rácsukni a fedelét, de ez a csodálatos iromány nem adta magát könnyen. A kéz megpróbál megállítani, így már rávettettem magam és rátérdeltem, miközben azon gondolkoztam mégis, hogy a fenébe kéne egy könyvet lefegyvereznem.
- Hogy száradnál ketté! Te mocsok! – szidalmaztam tovább, majd végül beugrott a sóbálvány átok. Hátha… - Petrificus Totalus!
A könyv sikeresen megdermedt abbéli próbálkozásában, hogy megöljön, vagy legalábbis eszméletemet veszítsem, miközben hozzáver önmagához. Nagy szusszanással roskadtam le és megfogtam a fejem. Éreztem a homlokomon a redőket, lehet még pár betű is a homlokomra ragadt. Ha egy hatalmas púp lesz a fejemen nagyon nem fogok örülni. Mérgesen morgolódtam.
- Beteheted…



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Kedd Aug. 07, 2012 7:24 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 1394 szó || viselet: ez itt ni


– Tudod, talán nem kéne elvárnod, hogy mások türelmesek legyenek Veled, ha Te sem vagy az velük! – fortyanok fel, mikor a nappalis eset szóba kerül. Való igaz, én is tanúja voltam már egy ilyen esetnek, mikor Draco Malfoy egymagában, szinte gyanútlanul besétált a Grimmauld téren álló ház ütött-kopott nappalijába, és azonnal megfagyott a levegő. A társalgás csak akkor indult újra lassan, nyögve-nyelősen, mikor a mardekáros évfolyamtársam már elfoglalta az egyik fotelt. Sikerült épp Ron közvetlen közelében helyet foglalnia, aki ezek után percenként megszakította a velem való értekezést, hogy dühös, goromba pillantások özönét zúdítsa Malfoyra. Egészen eddig a percig sosem volt az a benyomásom, hogy ezt a fiú zokon vette volna, most azonban kénytelen vagyok elgondolkodni. Ez viszont nem gátol meg abban, hogy megvédjem a barátaim érdekeit, hiszen hogyan várhatja el Malfoy a feltétlen bizalmat másoktól, ha Ő sem adja meg egyikünknek sem?

Eredeti szándékom – miszerint nem fogok felháborodni semmin a mai nap -, azonnal derékba törik, mikor a könyvvel vívott győztes csatám után megkérdőjelezi az állításomat. Igenis a helyzet ura voltam! Ezt neki is be kell látnia! Ha nem érne ilyen váratlanul az érintése, valószínűleg hamarabb hoznám ezt a tudtára, ám jelen helyzetben beletelik néhány másodpercbe, mire összeszedem döbbent gondolatfoszlányaimat és egy megfelelő replikára fókuszálok.
– Igen, ura voltam. Láttam már ennél veszélyesebb dolgokat is, szóval ha… – kezdem meglehetősen okoskodó felhanggal, majd egy másodperc múlva már úgy érzem, képtelen vagyok megszólalni. Figyelem, ahogy az érintése, miközben a tenyeremet vizsgálja, ismerősként üdvözli a bőrömet. Mégsem tudom, mikor érinthetett meg. Lázasan kutatok az emlék után, amely megmagyarázná, miért is nem húzom el gyorsan a kezem az övéből, miért nem lépek hátra azonnal, miért nem törlöm ki még az elmémből is, ahogy finoman végigsimít a tenyeremen. Érthetetlen. Aztán kissé keményebb hangra vált, én pedig újfent teljesen összezavarodom, ami nem kifejezetten esik jól. Nem szeretem, ha nem tudom, mi lesz a másik következő lépése és miként kell reagálnom rá.
– Persze, megéghettem volna, de… – próbálok a szavába vágni, ám Malfoy előttem fejezi be, és már osztja is az instrukciókat. A ládakeresés nem túl hálás feladat, mégis jobb, mint ott állva azon merengeni, miért viszonoztam a pillantását, ha semmi kedvem nem volt hozzá? Miért nem húztam el a kezem, mikor ez idáig Ő sosem ért hozzám? Talán az újdonságok ilyen hatással vannak rám? Vagy csak Ő is megpróbál barátkozni? Megrázom a fejem, mire néhány tincs az arcomba hullik, ahogy figyelem Malfoy ügyködését a szekrénynél. Nem vagyok biztos benne, és ez nagyon zavar.

Karba font kezekkel figyelem, miközben leemel egy könyvet, majd némi pepecselés után ártalmatlannak nyilvánítja. Halkan felsóhajtok, és engedelmesen a dobozba helyezem, miután átadja nekem, és közben akaratlanul is eszembe jut, miért olyan fontos neki, hogy ne essen bajom. Máskor szerintem még örült volna is neki, ha a nagyszájú, okoskodó Hermione Grangert megégni látja.
Már épp egyenesednék fel, mikor Malfoy hirtelen a sálamhoz kap, s a szavai csupán tompán szólnak a fülem mellett. Egy valami sokkal jobban izgat, mégpedig a tény, hogy a nyakláncom a sálam alatt lapul, és nem lenne jó, ha meglátná!
– Ereszd el! – nyögök föl, mivel a sállal együtt magához vonja a nyakamat is, ám az ujjaim túl későn ragadják meg a kezét, hogy szelíd erőszakkal lefejtsék az anyagról. Mindketten egyszerre pillantjuk meg az arany villanást. Jaj, ne!
– Ne… – lehelem szinte könyörögve, Ő azonban már ki is húzza a nyakláncot a pólóm alól. Megadóan behunyom a szemem, nem akarom látni, ahogy a felismerés végigömlik az arcán. A hangja úgy tör utat a dobhártyámon át, mintha a fülem közvetlen közelében ordítana valaki… szóval ilyesmiket rejtegetsz…
Megborzongok, és mire a szemhéjamat gyanakodva felnyitom, Malfoy már a homokórát vizsgálja. Nem kell az arcára néznem, hogy tippem legyen, min gondolkozik épp. Néhány másodpercig feszült csendben várok. Tudom, ha most a nyakamhoz vagy a csuklómhoz érne kitapinthatná az izgalomtól és a félelemtől szaporán lüktető ért. Hogyan vágjam ki magam ebből a szorult helyzetből?! Hallom, miképp beszél elképesztően hencegő tónust felvéve, ami egyáltalán nem illik az előző megdöbbentően gyengéd és aggódó viselkedéséhez. Földbe gyökerezett lábakkal, tanácstalanul állok, s még akkor sem bírok messzebb lépni, mikor egy tincsemet az ujjai közé veszi és játszani kezd vele. A furcsa, bensőséges mozdulattól, a szavaitól az egész arcomat elönti a pír – bár ne tenné! Ezek után viszont tudom, mi következik. A pírnál már csak egyet gyűlölök jobban, az ikertestvérét: az egércincogást, ami szorult helyzetben aggasztóan sokszor költözik belém. A mosolya olyan váratlanul, olyan hirtelen ér, hogy még a szó is bennem reked.
Csak az alku elhangzása után vág fejbe a felismerés.
– Te – tessék? – kérdem a jól ismert, ám Malfoy által sosem tapasztalt egércincogás hangján. Igyekszem hátrébb lépni, elhúzódni tőle, Malfoy azonban ekkor elkapja a pillantásom, és az a furcsa érzésem támad, mintha kedvelné az illatomat. Pedig semmi különleges. Semmi olyan, amit eddig bármelyiknői ismerősén tapasztalhatott. Egyszerű, profán vanília. S én már épp szóra nyitnám a számat – bár fogalmam sincs, mit mondanék -, mikor mindketten egyszerre halljuk meg a kattanást.
Jön valaki!


Nincs szükségem Malfoy utasítására, azonnal begyömöszölöm a pólóm alá a láncot, s közben még az ellen sem bírok tiltakozni, hogy segítsen, pedig ez már határozottan az ízlésemnek megfelelő intimszféra határát súrolja. Ám mire felbukkan a jól ismert, széles vigyor és a vörös üstök már tökéletesen eltűnik az arany villanás a ruhám alatt. Veszély elhárítva!
– Szia Fred. Elvállaltam a könyvtár restaurálását, és Malfoy azt mondta, segít nekem. – összegzem a helyzetet igyekezvén eltüntetni az arcomon garázdálkodó, árulkodó pírt. Miután Malfoy arrébb sétál zavartalanul tudunk beszélni Freddel, ami jelen pillanatban nem valami kellemes. A szemei úgy fürkésznek, mintha bármi utalna arra a magaviseletemben, hogy Malfoy és köztem történt valami, mielőtt belépett. Pedig nem.
– Az Odúban nagyon várnak Téged.
– Tudom, bocsássatok meg, de ezt még ma meg szeretném csinálni. És így, hogy Malfoy segít talán gyorsabb leszek. – próbálom megnyugtatni fél kézzel megigazítva a sálamat.
– Na, ez a másik! Miért Ő segít neked, miért nem mondjuk Ginny vagy Won-Won? – méltatlankodik Fred fél szemmel bizalmatlanul a szőke fiú felé intve. Megvonom a vállam.
– Ginny Harryvel akart lenni, Ron pedig nem akar több időt könyvek között tölteni a kelleténél. Még velem sem. – suttogom, bár ez rosszul esik, nem is kicsit. Fred elhúzza a száját.
– Azért csak vigyázz magadra. Nem bízom ebben a surmóban. – figyelmeztet sötét tekintettel, mire eszembe jutnak a szavaim, amelyekkel a lépcsőn megtámadtam Malfoyt, és bűntudat fészkel a mellkasomba.
– Fred, szerintem épp ideje, hogy kicsit több bizalommal forduljatok egymás felé. Malfoyék nem véletlenül keresték a Rend menedékét, Te is tudod.
Fred megütközve néz rám egy hosszú pillanatig.
– Hermione, belőled remek pedagógus lenne, de a mardekáros görények észjárásáról semmit sem tudsz. – állapítja meg, én pedig felvonom a szemöldököm. Még hogy semmit! Fred nyilván észreveszi a robbanással fenyegető tekintetem, mert amikor Draco ismét közel kerül hozzánk, sietve eltereli a témát Molly főztjére.

Őszintén meglep Draco reakciója Mrs Weasley főztjének hírére, és karba font kezekkel vizsgálni kezdem az arcát, a szócsatába azonban nem kívánok komolyabban belefolyni. Így csak fehér zászlóként hallgatom a kisebb összecsapást. Fred kíváncsi pillantását elkapva átveszem a csomagot, viszonzom az ölelését, majd csendesen figyelem, ahogy távozik. Mikor az ajtó becsukódik mögötte, a finoman illatozó csomagot a könyvtárban álló egyik kevésbé poros asztalra helyezem, vigyázva. Még biztosan jól fog jönni a mai nap.
– Semmi szükség arra, hogy Molly külön adagot küldjön neked. Majd megosztozunk ezen. Biztosan nem eszem meg ennyi mindent. – ítélkezem a doboz súlyából kiindulva, majd ismét a szekrényhez lépek, rá sem nézve Malfoyra. – Na, hol is hagytuk abba? – nézek fel a polcra, és elkalandozó tekintettel figyelem csupán, ahogy Malfoy újabb könyvet emel le. Már épp nyúlnék érte, hogy az ártalmatlanok közé helyezzem, mikor egyszercsak… egy kéz nyúl ki felé a lapok közül!
– Egek! – sikoltok fel, ösztönösen a pálcám után kapva, miközben rászegezem a könyvre… nem, az Malfoy füle… nem, az megint a kéz… nem, az Malfoy orra… – Maradj már nyugton! – sikoltok rá idegesen. Nem fogom hagyni, hogy megfojtsa, csak egy pillanatra álljon meg!
Aztán Draco egyedül is csatát nyer az agresszív nyomdatermék ellen, és mozdulatlanságba taszítja. Hangosan, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és a könyvet gondatlanul a ládába ejtve azonnal, aggódva lépek hozzá. Nem tudom, melyikünk zihál jobban a rémülettől.
- Jól vagy? Nem karmolt meg? – lépek oda, és azonnal két kezem közé veszem az arcát vöröslő karmolások, vagy fojtogatásra utaló kéklő foltok, véraláfutások után kutatva. – Úgy látom, még egy véraláfutásod sincs… – jegyzem meg ámulva, ujjaimmal kutatóan végigkövetve a nyakának vonalát. Rémület. Most már értem, mit élhetett át Ő az imént…






made by drew




__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Csüt. Aug. 09, 2012 10:06 am

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 1125 szó || hajjaj...
– Tudod, talán nem kéne elvárnod, hogy mások türelmesek legyenek Veled, ha Te sem vagy az velük!
Elképedve majdnem hátrafordulok. De nem! Én most meg vagyok sértődve, és nincs az a Merlin, hogy bármit is mondjak ennek a fruskának. Annyira biztos magában mindig, kíváncsi vagyok, hogy az ilyen ismereteit honnan veszi. Mint például, hogy én egész nap csak lustálkodom.
Hirtelen hasít belém a felismerés: hiszen ő is csak olyan, mint a többiek! Amint ez megfogalmazódik bennem valami furcsa szorongást érzek a gyomromban és legszívesebben lekuporodnék a sarokba és ott maradnék napokig. Szeretnék inkább ott meghalni… miért büntet Merlin azzal, hogy még élnem kell ebben a pokolban? Tiszta ostoba voltam, és csak még ostobább helyzetbe hozom magam azzal, hogy itt hülyéskedek és segítek Granger. Merlin retkes gatyájára! Segítek neki! Én. Grangernek. Mikor lettem ilyen hibbant? Vagy mindig is ilyen voltam…? Nem. Ez határozottan akkor kezdődött, amikor… Mindegy, arra inkább nem is akarok emlékezni – mindegyes éjjel megteszem az álmaimban.
Megrázom a fejemet és meggyőzöm magam, hogy csak a depresszió beszélt belőlem, ezek nem teljesen őszinte gondolatok, csak kissé magam alatt vagyok a háború óta. Nálam kicsit tovább tart, mint másoknál. Elvégre én nem álltam sem a győztes, sem a vesztes oldalon, mert a szüleimmel elmehettünk… Ennek ellenére nem fog senki feloldozni az elkövetett hibáim miatt, amiket Voldemort keze alatt tettem.
- Kíváncsi vagyok, Granger – ejtem ki a nevét annyira gúnyosan, amennyire csak tudom –, hogy te meddig bírnád ki az én helyemben. Egy napig? Áh… szerintem órákig. Maximum.
Már éppen kezdeném beleélni a durcás szerepembe magamat, amikor – szerintem – irdatlan nagy ostobaságot csinál. Ha ezt művelte Potti és Vízlipatkánnyal is, akkor nekik mára már biztosan kemény idegrendszerük lehet. Én ehhez nem vagyok hozzászokva, ezért rögtön ki is akasztja minden idegsejtemet és teljesen kiégve, úgy kiáltozom, mintha én őrültem volna meg. Ez csak azért van, mert…
Nem emelem fel fejem, amikor válaszolok.
- Én is láttam. Téged… - kezdeném, majd hirtelen elakadok. Eddig soha nem gondoltam bele, hogy beszéljek Grangerrel arról az alkalomról, amikor Bellatrix megkínozta a kúriában. Azt hiszem ez a legkényesebb téma, ami felmerülhet közöttünk. Azonban így nyilvánvalóan ő nem számít arra, hogy én is emlékeimben őrzőm azt a napot elég erősen. Így hát nem volt választásom, minthogy máshogy folytassam: - mert ez aztán nagyon veszélyes volt, Granger. Ennél még rosszabb is lehet!
Így hát megegyezünk abban, hogy ezek után én ügyködöm a könyvekkel, mert nagyobb esély van rá, hogy engem nem támadnak meg, mint őt. Ehhez rögtön hozzá is kezdek és szerencsére az elején eléggé könnyen halad a munka. Azonban amikor játékos megjegyzést teszek a munkáját illetően és meglengetem a sálát új felfedezésre jutok Grangerrel kapcsolatban. Valakitől – nagyon valószínűleg, hogy megint McGalagonytól – kapott egy időnyerőt erre a tanévre. Biztosan megint több órát vett fel, mint amin ott tud lenni. Ez egyszerűen nevetséges… Nem mintha engem különösebben érdekelne az ilyesmi! Arra pazarolja Granger az idejét, amire akarja – mégsem hagyhatom ezt annyiban, elvégre én vagyok a gonosz mardekáros Malfoy.
Meglepődötten tapasztalom, hogy kifejezetten érdekes reakciót váltok ki Hermionéból az alkummal. Bár lehet nem is az alkumról van szó… mint inkább a közelségemről és közvetlenségemről. Erre a felfedezésre felvonom a szemöldököm, majd bátorkodom még közelebb lépni. Ez pedig egyértelműen felzavarja az intimszféra területeit – mégis úgy érzem ez még rendben van. Csak kacérkodom…
- Nocsak, Granger – mondom újra és ujjamon a hajával, megérintem az arcát, éppen hogy. – Megint elpirultál. – Halványan elmosolyodom. – Mostantól hordanom kell magammal fényképezőképet. – Remekül szórakozom azon mennyire zavarba jött az ifjú boszorka és hirtelen új foglaltság kezdett derengeni előttem a sötétben. Mi lenne ha… Áh, nem ez hülyeség! Elvégre Grangerről van szó. Hátraléptem egyet, miközben válaszoltam egyértelműen bugyuta kérdésére. – Mint mondtam: szeretném egyszer igénybe venni az időnyerődet, hogy ne járjon el a szám.
Csakhogy kiejtem az utolsó szót, amikor kattan a zár, és mi kapkodva eltűntetjük a feltűnő kis tárgyat a ruhái alá – én igyekszem nem igazán hozzáérni – majd teljesen ártatlanul fordulunk az érkező felé. Hamarosan nekem meg arrébb kell állnom, mert nem akarok ott kellemetlenkedni a két rendtag, barát mellett. Nem is látnának szívesen, hogy kihallgatom a beszélgetésüket. Így teljesen kizárom a hangokat, miközben pakolgatok, mégis meghallok számomra egy fontos információt. Bár látom Granger meglepett tekintetét, amikor hirtelen kitörtem a kérdésemmel, reménykedtem benne, hogy nem sejt semmit. Mondjuk tegnap megemlítettem neki „gúnyosan”, hogy Molly főztje a kedvencem… remélem nem jegyezte meg igazán. Gyorsan rendezem is arcvonásaimat a szokásos jeges, kissé ellenszenves mimikába, amit akkor szoktam mutatni, amikor olyanok vannak a közelemben, akik előítéletesek velem. Most, hogy így belegondolok furcsa, hogy Grangernél nem használom mindig ezt… Ha még inkább belegondolok a mostanában tanúsított viselkedésem felé… Nem, inkább nem is gondolok bele! Jobb lenne, ha őt is úgy kezelném, mint mindenkit itt. Hiszen ő is csak ugyanolyan, mint a többi…
- Nem akarom előled elleni a kaját, Granger – húzom grimaszra a számat. – Majd csinálok egy szendvicset magamnak. Jobb is lenne, ha gyorsabban dolgoznánk, hogy minél hamarabb megszabadulhass tőlem. Az ebédet már külön is tölthetjük – mondtam nagy buzgósággal pakolva le a könyveket.
Minél hamarabb megszabadulunk egymástól annál könnyebb lesz Hermionéra is úgy tekintenem, mint a többiekre. Nem egy kihívásra, nem egy olyan emberre, aki sokkal másabbul gondolkozik, aki előre helyezi a logikát, mint az ítélkezést. Ő is csak egy ember… Egy a sok közül, akiket bántottam. Azonban ő az, aki a legtöbbet szenvedett általam.
Már kezdem el hinni, hogy felvérteztem magam mindenki ellen és újra kicsit a régi énem lehetek, megjátszhatom magam, mint eddig és élhetem tovább a szürke mindennapjaimat. Ekkor történik Granger… mert ő mindig megtörténik és mindig... mindent elront.
Hirtelen jött aggódása teljesen letaglóz, és csak nézek rá, amint letérdel elém, és ostoba kérdéseket tesz fel. Meredten hagyom, hogy ujjai hozzámérjenek, majd óvatoskodva végig kutassák arcomat és nyakam területét. Megborzongok, ahogy az apró hűvös ujjak hozzám érnek. Annyira törékeny…
- Jól vagyok… - mondom hirtelen elszorult torokkal.
Aztán mintha hirtelen a világ kifordulna a sarkaiból, megragadom a vállát és lehúzom magamhoz, hogy az orrunk majdnem összeér.
- Soha… - suttogom, és mélyen elmerítem pillantásom az ő bűvös barna szemeiben – ne érints meg így férfit, mert különben téves képzetei támadhatnak és nem lesz rest kihasználni az ártatlanságod... – Egy fanyar mosollyal fejezem be.
Egyértelmű, hogy Hermionénak nem az volt a szándéka ezzel az érintéssel, de ezt bármelyik férfi szívesen kihasználná. Túl ártatlan… túl…
Megrázom a fejem. Hermione biztos, hogy mástól még talán szívesen fogadná a közeledést. Mondjuk a Vízlipatkánytól, vagy Pottitól… bár ő meg a kis vörösre hajt. Mindenesetre én ezek közül a lehetőségek közül ki vagyok tiltva… átkozva. Ahogy tetszik.
A felismerés mégis zavaró, szinte viszkető gondolatokkal lepi be elmém, amiket erősen próbálok a szőnyeg alá seperni és nem figyelembe venni. A vállát is elengedem, majd kegyetlenül elütöm gondoskodó kezeit a nyakam közeléből – ez azonban valamiért még nekem is rosszul esik. Erősen, indulatosan összeszorítom az álkapcsomat, majd ökleimet is és felkelek a földről.
- Folytassuk – csak ennyit vetek oda, és nem vagyok hajlandó az előbbiekről beszélni többet.



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Csüt. Aug. 09, 2012 11:57 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 1378 szó || viselet: ez itt ni


Malfoy szavait válaszra sem méltatom, bár hozzáteszem, meglepően elgondolkodtat a dolog. Meddig bírnám az Ő helyében? Nos, biztosan a józan eszemre hallgatnék, és mindent megtennék, hogy bebizonyítsam, megváltoztam, más lettem. Nem az vagyok, aki voltam. Nem vagyok árulók gyermeke többé, és nem azért, mert a korom alapján immár felnőttnek számítok. Nem, én biztosan nem állnék meg az első néhány sikertelen, nyeszlett, gyenge próbálkozás után, a sorsára hagyva a dolgokat. Nem hagynám, hogy elsodorjon az ár, míg körülöttem mindenki arra vár, mikor bizonyítok nekik. Én megtenném, a helyében nem adnám fel. Küzdenék, és felállnék, valahányszor elbukom. Mert tartozni akarnék közéjük valószínűleg – látnám bennük az összetartást, a családot, a szeretetet, és erre vágynék. Mindennél jobban vágynék az elfogadásukra. Arra, hogy meglássák, befolyásolható és gyenge voltam, de kész vagyok megváltozni.
Egy pillanatra elmerengek, mi történne, ha Malfoy végigkövette volna az előző gondolatmenetet, aztán a felismerés lassan csordogál be az idegeimen át. Valószínűleg semmi. Malfoy amilyen makacs és önfejű, épp olyan érzékeny is a maga igazára, s ennél fogva az enyémet soha nem ismerné el. Hiszen én csak egy alávaló sárvérű vagyok, egy koszfolt a cipőjén, amit egy mozdulattal letörölhet, ha úri kedve éppen úgy tartja. Ez vagyok én Draco Malfoy szemében, sosem fog változni a véleménye. Legalábbis nem úgy fest, hogy ez az apokaliptikus fordulat valaha is bekövetkezne. Nem zárkózom el az elől, hogy a háború utáni békeidőszak megváltoztassa Őt – talán jobb embert farag belőle. Talán valaki olyanná fejlődik végül, aki nem akar szembeköpni minden mugliivadékot a folyosókon, aki elismeri, mennyire igazunk volt, mikor Dumbledore-val és Harryvel az élen azt hirdettük, Voldemort eszméi semmit sem érnek. Be kell látnia. Egyszer.

Az elharapott mondatára, amellyel ismét a helyzet urára tett állításomat próbálja megcáfolni, akaratlanul is felkapom a fejem. Nem értem, mit akar mondani, és azt meg annyira sem, miért nem mondja ki végül. Kutató pillantásom az arcára függesztem, próbálok kihúzni belőle bármit, viszont egy ilyen eset miatt még nem folyamodnék legilimenciához. Azt egyébként is csak végső helyzetben tenném, ráadásul engedély nélkül senkinek az elméjébe nem szeretek betörni. Gusztustalan, minősíthetetlen tett az ilyen, és véleményem szerint, soha meg nem bocsátható. Az ember legbensőbb magánügye az emlékei, az érzelmeinek világa, s aki ettől önkényesen, engedély nélkül megfosztja, az nem jobb azoknál a halálfalóknál, akik kínzással csikarnak ki másokból válaszokat. Átjátssza a határt, és ha az érintettnek abban a percben nem is okoz ezzel fizikai kínokat – bár a nem bátorított behatolás sokszor belső védelembe ütközik, amit nehéz és nem túl kellemes munka áttörni -, de a későbbiekben biztosan érkezik a lelki pőreség, a meggyalázottság érzése. Én legalábbis biztosan így érezném magam, ha valaki az engedélyem nélkül úgy, hogy nem is készülhetek fel a támadásra, vagy esetleg nem vagyok magamnál, betörne az elmémbe.
Mikor Malfoy befejezi, összevonom a szemöldököm.
– Bízhatnál egy kicsit jobban a képességeimben, még ha nehezedre esik is elhinni, hogy egy mocskos sárvérű is ismer bonyolultabb védekező bűbájokat egy Protego-nál – vetem oda a kelleténél talán hidegebben, majd elfordulok. Nem akarok több szót vesztegetni erre, mivel Malfoy viselkedése felettébb, szinte már frusztrálóan különös medrekben csapong össze-vissza. Olyan, mintha az egyik percben egy teljesen másik embert látnék magam előtt. Egy olyan embert, akivel talán a háború után még kellemes ismerősök is lehetnénk, nem marcona ellenségek. Nem vágyom a társaságára különösebben – viszont az utóbbi néhány napban bebizonyította, hogy pozitívan is lehet vele beszélgetni, és ez furcsa számomra, de örömet okoz. Egészen különös. Néha, csupán percekre fellebben egy fátyol az arcán, és megmutat nekem egy másik embert. Egy másik dimenzó szülöttjét, aki érdeklődik, aki nem színlel alvást, miközben beszélek hozzá…aztán bezárkózik, mintha mi sem történt volna. Rémes. És ettől úgy érzem, mintha én keresném a társaságát, pedig ez nem igaz.

Nem kellett volna észrevennie az időnyerőt! Nem és nem! Miközben egy ujjával a hajammal játszik, én szótlanul, lámpalázasan egyik lábamról a másikra állva átértékelem magamban az előbbi kijelentésemet. Draco Malfoy társasága semmiképpen sem jó! És butaság volt részemről ilyen feltételezésekbe merülni. A figyelmemet azonban nem kerüli el, mikor finoman megérinti az arcomat. Ha lehetséges, ettől a túlságosan intim érintéstől még vörösebbre gyúlnak a bőröm alatt rejtőző rózsák, s ettől a szituáció számomra csak még kellemetlenebb.
– Te is tudod, hogy… – elhallgatok egy pillanatra, miközben elszakítom a pillantásom a cipőm orráról, és erőnek erejével, összeszedve minden bátorságom a szürke szemekbe nézek. Harciasan. Próbálkozom, annyi biztos. -… nem szabad odaadnom másoknak. Szabályellenes.
Magamban már épp elméleteket gyártok arra az esetre, ha alkuhelyzetbe kerülök, és feldobhatok neki egy számomra kevésbé előnytelent, ami a zsarolás élét elveszi, mikor belép az egyik Weasley fiú és szétrebbenünk. Nem, nem rebbenünk szét – az a szókapcsolat ismét valami egészen bensőséges viszonyra utalna. Olyanom pedig nekem nincs Draco Malfoyjal!

Fred látogatása láthatóan váratlanul éri, viszont nem zökkenünk ki miután a vöröshajú távozik, folytatjuk a munkát. Számomra sokkal megdöbbentőbb, mikor a könyvből kinyúl egy papírkéz, és alig tudja letépni az arcáról! Nem maradna egy percre se nyugton, hogy lelőhessem egy átokkal, áh, dehogy!
Vegyél vissza a szarkazmusodból, Hermione. A belső hangom így dorgál meg, miközben a pálcámat sebesen a zsebembe csúsztatva a fiú elé térdelek, és szelíd erőszakkal magam felé fordítom az arcát. Mikor Téged fojtogattak, Te sem tudtad volna uralni a mozdulataidat, míg valaki más segít rajtad.
Megrázom a fejem, mire néhány tincsem kellemetlenül az arcomba hullik. Erre most végképp nem szabad gondolnom.
– Oh… – nyögök föl rémülten, mikor megragadja a vállam, és halkan megszólal. Az arckifejezése, a hangja… egy pillanatig azt sem tudom, miről beszél. Aztán mikro belém csap a felismerés villáma, elvörösödöm. Minő meglepetés. Erről le kéne végre szoknom. Ám a harag, majd a méltatlankodás, végül a zavar színfoltjai úgy ülnek ki az arcomra, mint két hatalma,s vörös karácsonyfadísz. Hirtelen bánni kezdem még azt is, hogy a tincseim nem takarják el az arcom.
– Hogyan….?! – kezdeném felháborodva, aztán elnémulok. Tátogva meredek Draco Malfoy szemeibe, amelyek nagyjából úgy gomolyognak a szőke szemöldökei alatt, mint a viharfelhők odakint.
Figyelem, ahogy felegyenesedik, és én is követem a példáját. A felszólításra minden további nélkül lépek a polchoz, ezúttal tudomást sem véve arról, miben állapodtunk meg az imént, és lekapok egy vékonyabb, bőrkötéses könyvet, ami első látásra Tom Denem naplójára melékeztet. Elgondolkodva simítok végig a borítón, majd a pálcámat rászegezem és elsuttogom a kimutató bűbájt, amellyel anno a Herceg könyvét is kezeltem. Egy pillanatra elégedettséggel tölt el a tudat: már akkor is igazam volt.
– Demonstrate – suttogom, a pálcám a könyv borítóján köröz. Semmi. További szavak nélkül perdülök meg, és egy mozdulattal a ládába hajítom. Nem tagadom, most már érzem, miért gyülemlett fel bennem ennyi energia, mióta felálltam. Dühös vagyok. Igen, dühös, amiért Malfoy minden igyekezetemet semmibe veszi, amivel csak neki akarok jót, amivel csak be szeretném bizonyítani, hogy a hiedelemmel ellentétben van helye itt! Fred előbbi szavai nyomán úgy éreztem, nem tudom, kit védjek meg a másiktól kinek van igaza. Most sem értem, és Malfoy még a fáradtságot sem veszi, hogy legalább elfogadja a segítséget, ha már ennyit fáradok csak miatta! Pedig nem kéne! Levegőnek is nézhetném, a fenébe is!
Már épp visszafordulnék a szekrény felé, mikro hirtelen meggondolom magam és ismét Malfoyra szegezem a pillantásom.
– Egyrészt: – kezdem vészjósló hangon – nincs férfi az ismerőseim közt, aki ilyen alamuszi módon kihasználná a helyzetet, mikro csupán segíteni akarok rajta! Másrészt pedig számodra, Draco Malfoy, talán idegen a fogalom, én mégis segíteni szeretnék, hiába lököd el a kezem, mintha fertőzött lennék! Pedig mennyivel könnyebb lenne beléd rúgni, levegőnek nézni Téged ebben a házban, ahogy azt Te mindenki másról feltételezed! Azt gondolod, megtűrt vagy? Jól érzed, de én éppen megvédtelek Fred vádaskodása elől, Te pedig úgy teszel, mintha hatalmas szívességet tennél nekem pusztán azzal is, hogy nem átkozol rommá, valahányszor rád nézek! – fakadok ki dühtől tajtékzó vonásokkal, tompán érzékelem, hogy miközben beszélek bosszantóan hevesen kezdek gesztikulálni, a kezem pedig már a csípőmön van. Vajon Mrs Weasleytől tanultam ezt?
Végül, mikor az utolsó mondat is lassan elfoszlik a torkomban, haragosan felsóhajtok és a nadrágom zsebébe csúsztatva a kezem az ujjaimra tekerek egy hajgumit, majd elfordulva Malfoytól, villámgyorsan copfba fogom a hajam.
– Nem hagyom, hogy zsarolj. És nincs szükségem a segítségedre sem. Menjél csak, érezd jól magad – vetem még hátra, majd ismét a polc elé lépek, és kihúzok egy újabb könyvet a millióból.
Nem jellemzőek rám az ilyen kitörések… Malfoy csak egyszer láthatott így, mikor harmadévben felképeltem. Most sem járok messze attól a mozdulattól, de… nem is értem. Máskor nem szoktam így viselkedni. Semmi kétség, Draco Malfoy az agyamra ment!






made by drew




__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Csüt. Aug. 09, 2012 12:51 pm

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 597 szó || jégálarc fel! Neutral
Szabályellenes.
Ez a lány akar itt beszélni nekem a szabályokról? Ha jól tudom ő volt a legtöbb szabályt megszegő, Potterrel és Weasley-vel együtt. Ezt tényleg komolyan gondolta?
- Ez igazán sajnálatos Granger, akkor viszont számíts rá, hogy hamarosan mindenki tudni fog róla… - színpadias sóhajt hallattam, majd lemondóan legyintettem.
Igazából kifejezetten nem érdekel azaz időnyerő és ha tovább feszegetjük ezt a témát, akkor hamarosan le is mondok róla. Miért nem tud mondani egy szimpla igent? Egyszeri alkalom, elhasználnám valami hülyeségre – vagy talán valami érdekesre – majd kész, viszlát. Persze, Hermionénak mindent meg kell bonyolítania. Ő már csak ilyen…
Így eshetett az is, hogy olyan helyzetbe kerültünk, amibe a leginkább nem akartam belemászni. Nem akartam látni a meglepett, kipirult arcát. Nem akartam hallani döbbent sóhaját. Aztán nem akartam látni az érzelmeket, amik végbe mentek benne és ez mind az arcára volt írva, mintha valami hirdető tábla lenne. Mennyi érzelem, mennyi kifejezés… Elcsodálkozva néztem végig rajta és véstem eszembe minden aprórezdülését. Nem először látom őket, de nem is utoljára. Mégis most mennyivel másabbnak tűnik… Ez a felfedezés teszi másabbá – mennyire különbözünk mi ketten. Míg neki szabad mindent megtenni – talán pár udvariassági gesztust leszámítva – nekem ez a csomó minden meg lett tiltva. Persze, most már hagyhatnám ezeket a tanításokat a fenébe, de… nem olyan könnyű ezeket levetkőzni, mint amennyinek tűnik. Nem mutathatom ki a tetszésemet, vagy nem tetszésemet, a boldogságot, illetve a bánatot. Ezek mind a gyengeségeim jelei, amiket egyszerűen felhasználhatnak ellenem. Haragos… haragos az lehettem, és gúnyos is. Apám mindig úgy tartotta, hogy a gúny a legegyszerűbb mondja, hogy őszintén a szemébe mond valakinek azt, amit gondolsz róla. Remekül, bevált… Így visszagondolva, nem is annyira voltak hasztalanok a leckék. Bár lehetséges semmi szükségem nem lenne rájuk, ha egy olyan világba születek, ahol ilyesmit nem kényszerítenek egy 8 éves gyerekre. Már mindegy, nem tudom megváltoztatni a múltat. Talán a következő életemben is erre leszek kárhoztatva…
Szerencsére úgy néz ki Hermione egy bugyuta fél kérdésen kívül nem akar mondani semmit. Én sem, így nem szólok rá, amikor elkezdi ő is leszedni a könyveket a polcokról. Követem a példáját és pár pillanatig csöndben dolgozunk egymás mellett. Aztán a rémálmom valóra válik és Hermione kinyitja a száját.
Miért? Miért kell neki mindig mindent megbonyolítania? Miért kell kínoznia még mindig? Miért kell olyan okosnak, becsületesnek lennie? Miért nem hagy már végre békén…?
Összerezzenek, amikor kimondja a „beléd rúgni” részt, aztán jön a többi és már megint olyan okosnak hiszi magát. Imádom a kis feltételezéseit. Mégsem tudok mérges lenni rá. Csak azt érzem, hogy minden izmom szorosan görcsbe rándul, és mellkasom egyenetlenül emelkedik. Mégsem tudok rárontani és leordítani a fejét… Nem itt most a harag sem fontos. Így hát nem maradt más.
Merev arccal, semmi érzelemmel, üveges tekintetemmel fordulok felé és odanyújtom a könyvet, amit leellenőriztem.
- Ha gondolod nyugodtan belém rúghatsz, nem fogok csinálni semmit… Nem harapom meg a kezet, ami enni ad nekem – mondom színtelen hangon, majd feljebb emelem a könyvet. – Ártalmatlan.
Megvárom, hogy elvegye a könyvet és eltegye. Figyelem az ideges mozdulatait, én viszont teljesen természetesen, jegesen viselkedem kívülről, míg… míg belülről szenvedek. Úgy szenvedek, mint az álmomban, de miért…? Ezt még én sem értem.
- Visszavonom a zsarolást – folytatom ugyanolyan hangon. – És nincs az a hely, ahol jól érezném magam. Főleg ebben az időben. Tehát maradok.
Ezzel én nem is szándékszom több szót hozzá fűzni a dologhoz és nem is reagálok akármilyen pillantást vet rám. Továbbra is leveszek egy könyvet, ellenőrzöm majd akár ártalmatlan, akár nem, nem adom Hermionénak, hanem beteszem magam. Érzem, hogy a közérzetem kezd kissé jobb lenni, és legszívesebben nyújtózkodnék olyan kellemes béke telepedik rám. Végre a régi vagyok…



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Pént. Aug. 10, 2012 5:25 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 602 szó || viselet: ez itt ni


Csönd.
Semmi más nem vesz körül, csupán a méreg utolsó hangjaitól meg-megrezzenő, mégis néma csönd. Odakint a vihar beletép egy fába, majd megrázva a könyvtár ablakait, folytatja pusztító útját a Grimmauld tér sorházai közt. Rohan, s vele rohan a józaneszem is. Egy része, amelyik a dühkitöréseim kezeléséért felelős, biztosan. Csak állok, fél kezem minden ujja ökölbe szorul, s úgy bámulok Draco Malfoyra, mintha most látnám életemben először. A szavai visszhangot, lángot vetve dobognak bennem sokáig. „Nem harapom meg a kezet, ami enni ad.”
Olyan, mintha valóban most néznék rá először évek után. A szavait talán hidegnek, nemtörődömnek, vagy esetleg érzelemmentesnek szánja, bennem viszont azonnali szánakozást évbreszt, hiába próbálom elnyomni minden erőmmel. Nem kéne sajnálom Draco Malfoyt, nem igaz? Hiszen a háborúban és előtte is ősellenségek voltunk, ott sértett meg, ahol csak tudott, pedig én az első percben semmivel nem provokáltam. Igazságtalannak éreztem Őt világ életemben, az első évünktől az utolsóig – legalábbis a múltévig, amikor is Harry néha megjegyezte, hogy folyamatosan látja a Malfoy feliratú pöttyöt a térképen, és ez megőrjíti. Engem is megőrjített volna a dolog, nem is tulajdonítottam különösebb figyelmet Malfoy létezésének, hiszen ezer meg egy fontosabb dolgunk volt nála.
Most viszont a felismerés elképesztő erővel rohan meg, s csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy ez nem túl nagy mértékben foglal helyet a vonásaimon. Elképedek. Olyan gondosan próbálja rejtegetni a csalódottságát, minden egyéb érzelmét, amely egy embernek nem lehet egészséges. És – még mielőtt különösebben észbe kaphatnék -, már le is emelem az újabb könyvet a polcról, hogy belefelejtkezzek.

Csönd van.
A könyv finoman rezeg a karomon, s egy egyszerű kimutató bűbájjal, épp mint az imént, ezúttal is kezelésbe veszem.
– Mi a… – kezdem elképedve, miközben a varázspálca nyomán körvonalazódik a könyv borítója fölött, csupán előderengve McGalagony professzor szigorú arca, miközben közli velem, mindenből megbuktam. Elgondolkodva szorítom a könyvet, miközben a pálcámat is ugyanúgy a kezem ügyében tartva Malfoy felé pillantok. – Találkoztál már olyan könyvvel, amiben szánt szándékkal elbújtattak egy mumust? – kérdem halkan, az egércincogás pedig szépen, lassan ismét erőt vesz rajtam. Mondhatnám, milyen egyszerű is lenne azt állítani, hogy nem értem, nem tudom, mitől van ez. Pedig igenis tudom. Az imént egészen határozottan megsajnáltam ezt az érzelemmentes álarc mögé rejtett Malfoyt. Hihetetlen. Elképzelhetetlen. Pedig igaz, s bennem minduntalan lávaként fortyog, vajon miért történik ez?!
A nagy része teljesen világos. Ron és Harry többször is nevetgélve szóvá tették, milyen jó szívvel bírok viseltetni a házimanók iránt, s ez alól sok más kitaszított varázslény vagy ember sem alkot kivételt. De még sosem éreztem, hogy a rettegett és lefokozott Lucius Malfoy fia magányos lenne… még sosem szántam meg őt. Sosem gondoltam arra, hogy egy ilyen gonosz, erőszakos lelket sajnáljak! Akkor most miért…?
Összerezzenek. A csönd lassan, álmosan ketyegni kezd körülöttünk, várva, mikor robbanjon ránk. Ujjaim csupán mellékcselekvésként követik végig a remegő, izgő-mozgó könyv szokatlanul díszes borítását, s közben fél szemmel ismét Malfoy felé tekintek. Halkan sóhajtok fel. Logikusabb énem akár egy napon át bírna tisztogatni vele, szavak nélkül, elhúzódva egymástól még jobban is esne, de… az a Hermione, akit az érzelmei vesznek az irányításuk alá, most csak sajnálatot érez. És ez így természetellenes.
Mégis megszólalok, alig hangosabban suttogásnál, pedig tudom, mennyire nem kéne.
– Köszönöm… – suttogom másodperc törtészére felnézve, azonban igyekszem elkerülni Malfoy tekintetét, ha van egy mód rá. - …mármint azt, hogy mégsem zsarolsz meg. Az időnyerő a tanuláshoz kell. Az idei év nagyon fontos lesz, és nem szeretnék hibázni.
Miért osztom ezt meg vele? Hova lett a domináns énem, aki mindent a kezében tart? Ez a lány csak áll, egy díszes könyvvel a kezében és suttogva beszél valakihez, aki gyűlöli, akitől ő maga elfordul, s aki talán nem is hallja…





made by drew




__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Pént. Aug. 10, 2012 9:16 am

LET'S WORK OUT
drága Grangernek Razz || 1098 szó || hölgyem^^
Csönd.
Azt hiszem teljesen jogosan kinyilváníthatom, hogy Granger közelében még soha nem voltam ilyen csendben… és ilyen nyugodt sem. Pedig előtte szólt le engem, beledöngölt a földbe és minden önbecsülésemet lerombolta. Mégis megnyugodtam valamilyen ismeretlen oknál fogva. Bár lehetséges, hogy köze volt ennek ahhoz, hogy így maradhattam Granger közelében és figyelhettem rá, miközben ezeket a veszélyes könyveket pakolgatjuk. Az indok egyszerű: más érdemleges dolgom úgy sincs.
Mondjuk, úgy éreztem lassan elő kéne venni Molly kellemesen illatozó főztjét. Ennek ellenére nem szóltam és nem törtem meg a csöndet, ami lassan úgy telepedett ránk, mint a lassan hulló hó. Nemrégiben egy varázsló pszichológus könyvében azt olvastam, hogy amikor rossz kedvünk van, akkor csak üljünk le valahová a legkényelmesebb pozícióba és képzeljük el magunkat a kedvenc helyünkre, egy olyan helyre, amely békét és megnyugvást hoz el számunkra. Az én ilyen képzeletbeli helyem egy cikcakkos hegyekkel övezett fákkal övezett alig egy tanteremnyi méretű rét, amit hatalmas hótakaró fed, és folyamatosan hullnak a kis hópelyhek. Elképzelem, ahogy lefekszem a hótakaró közepén, és rögtön ellazulok. Nézem a hegyeket körülöttem és kinyújtom a kezem, hogy elkapjak pár pelyhecskét, amik végül könnyed lassúsággal olvadnak szét a tenyeremen.
Ezt a nyugalmat éreztem most Hermione közelében is, míg csendben pakolásztunk. Lassan a láda kezdett megtelni és alig látszott már az elválasztó vonal ártalmatlan és veszélyes könyvek között. És bár az látszódhatott rajtam, hogy elvagyok a saját kis világomban, de igazából teljesen tisztában vagyok azzal mi játszódik le Hermionéban. Illetve, hogy körülbelül mit érezhet. Úgy tűnik, lesokkoltam ezzel a viselkedésemmel, nem erre számíthatott, mert nem szokása ilyen csendben lenni. Szeretnék megint betörni az elméjébe és megtudni, hogy mi történik a kis bozontos buksijában… Ez a vágy tart vissza attól, hogy meg is. Na, meg hogy most biztosan nem lenne olyan könnyű, mint amennyire először tűnt, mert akkor pont nem figyelt. Most sokkal kiéleződötebbek az érzékei ilyesmire.
Csönd van.
Tovább pakolunk és én már azt kezdem képzelegni, hogy több szót nem is váltunk, míg odakint el nem ül a vihar és be nem bejezzük. Hirtelen megdermedek egy pillanatra, amikor belém vág a felismerés. Mit fogok én csinálni, ha befejezzük? Zabálom egyedül Molly főztjét? Narcissa éppen Zambini anyukájánál van valami baráti csevelyen. Azt mondja, meghívta őt teázni, aminek annyira örült, hogy majd kiugrott a bőréből. Még az sem érdekelte, hogy neki nem kéne így reagálnia. Bár meg tudom valamilyen szinten érteni… Mindenki szívesen fogja a barátokat, amikor senki más nincs a világon számára.
Mindenki… kivéve engem. Engem az egész volt hamis életem gyanakvóvá tett és így sokkal nehezebb elfogadnom csak úgy mások segítségét. Még a tényleges barátaimtól is nehéz, nemhogy valaki olyantól, akit eddig gyűlöltem. Akiről eddig azt hittem, hogy ostoba eszméket követ, hogy egy olyan világból származik, ami szánalmas és semmirevaló. Ezeket a dolgokat nehéz levetkőzni, de leginkább azt a viselkedést, amit eddig tanúsítottunk egymás felé. Nem tudok csak hirtelen megváltozni. Most is változom, ebben a percben is, és azt sem tudom mivé. Félek… mindig is féltem és utóbbi időben, míg halálfaló voltam még inkább rettegtem. Voldemorttól is. Nehéz lesz ezt az egész hatalmas változást legyűrnöm magamban, és nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni ebben a kiszolgáltatott állapotban. Míg az érzéseim össze-vissza csaponganak. Könnyebb lenne, ha ezt mind elmondanám Hermionénak, könnyebben megtudná érteni miért viselkedem így. Azonban amilyen könnyű lenne akkor, annál nehezebb ezt a pár mondatot szavakba önteni. Sőt, lehetetlen.
Éppen visszalépek a polchoz, amikor megszólal a hosszas csend után és csak a vad vihar nyomja el a hangját. Biztos vagyok benne, hogy más esetben túl élesnek tűnt volna ez a szó. Mégis… szinte nyílhegyként fúródik az agyamba a kérdés. Mégsem kell nagyon kényszerítenem magam, hogy olyan közömbös legyek, mint eddig. Felé fordultam végig mértem a könyvet, majd egy ici-picit megráztam a fejemet. Azonban magamban majdnem nevettem. Ki gondolta volna, hogy más lenne Hermione mumusa? Ez… igazán…
Visszatérve Hermione kérdésére: nem is gondolkodtam azon, hogy milyen ostoba dolgokkal „védik” meg ezeket a könyveket. Egyszerűen csak szeretnék megszabadulni tőlük és távol vinni őket Hermione közeléből…
Mégis szórakozottan a kezembe veszem a könyvet, és meggondolatlanul kinyitom. És amint ezt megtörténik Bellatrix kacaja szűrődik ki belőle. Aztán feldereng előttem zilált haja és gúnyoros arcképe.
- Nem tudtad megvédeni Őt! Nem tudtál senkit… - kezd neki a legmegvetőbb hangján.
Hirtelen becsapom a könyvet. Most a csönd olyan hirtelen és dermedten áll be közénk, hogy kifejezetten kínosnak mondható. Erősen kell koncentrálnom arra, hogy csapongó gondolataim ne kezdjék elárasztani elmém, és ne látszódjon rajtam. Mégis lüktet a fejem és görcsösen kapaszkodom a könyvbe. Remélem Hermione nem… Bár elég egyértelmű volt… Merlinre! Nem akarok erre gondolni, inkább lehetett volna olyan előrelátó, hogy tudjam, hogy ez lesz a vége. Igaz már rég volt, hogy harmadikban egy mumussal találkoztam, azóta nem is foglalkoztam ilyen lénnyel, azonban már több hete a rémálmaimban megjelenik a nagynéném. Számíthattam volna erre… Mindegy, a megtörtént ezen már nem tudok változtatni.
- Azt hiszem hozok egy másik ládát, hogy külön válasszuk az ártalmatlan könyveket a veszélyesektől – szólaltam meg végül egyszerűen.
Majd mielőtt még bármit is mondhatott volna sarkon fordultam és elindultam, hogy eleget tegyek ígéretemnek. Nem is sokat kellett járkálnom, meg lett, amit kerestem és oda is lebegtettem a másik mellé. Majd szépen a pálcám segítségével ebbe a kicsit kisebb ládába tettem az ártalmatlan könyveket. Majdhogynem megtelt. A másikban is volt még egy kis hely. Erőltetetten üres tekintetemet felemeltem és a polcra néztem.
- Már csak a legfelső három sor maradt, megyek és… - kezdeném, azonban ekkor félbeszakít finom hangja.
Annyira halk és meglepő az a szó, amit kimond, hogy egy pillanatra el is kábulok talán. Ezt már nagyon régen nem mondta nekem senki… Sőt, szinte alig. Rögtön összeszedem magam, amikor pontosít azon mégis mit köszön nekem.
- Rendben van – mondom neki rezzenéstelen arccal. Nem kértem, hogy magyarázza meg és mint már mondtam kifejezetten nem érdekel mire használja azt a vacak homokórát. Mégis érdekelt, hogy miért érezte, hogy ezt el kell mondania nekem. – Akkor megyek és hozok egy létrát.
Majd már fordultam is és kilépkedtem a folyosóra – miközben a kérdések és Hermione zavart arca lebegett előttem – majd a raktárszobához léptem és kinyitottam.
- Invito létra! – mondtam ki a pálcámat előre tartva.
Abban a szent pillanatban rájöttem, hogy ez hülyeség volt, amikor megláttam felém repülni a létrát. Majdnem elkáromkodtam magam, amikor arrébb ugrottam az útjából. Így viszont sikeresen neki csapódott az újra festett falnak. Gyorsan megvizsgáltam és szerencsére nem történt semmi baj. Így felkaptam a létrát és bebaktattam vele a könyvtárba, majd felállítottam a legfelső polcokhoz.
- Hölgyem – tartottam oda a kezem, hogy felsegítsem.
Bár kedves gesztusnak tűnhetett hangom továbbra is színtelen maradt és talán, hogy kicsit fényezzek továbbra is Malfoyos viselkedésemen gúnyosnak kellett volna lennie. Mégsem tudtam ezt belekeverni, illetve nem időben jutott eszembe időben.



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Griffendél
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 257
ϟ Reagok : 103
ϟ Felvétel időpontja : 2012. May. 11.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Szomb. Aug. 11, 2012 12:59 am

LET'S WORK OUT
Malfoynak <333 || 1009 szó || viselet: ez itt ni


Az esőcseppek szapora ütemben ostromolják az ablakot, miközben a közék feszülő csönd lassan megrepedezik, majd a kezdeményezésem hatására elpattan. A mellkasomban megülő, feszítő érzést csupán a mumusomnak tulajdonítom, amely olyan finoman fodrozódva tűnik el a könyv lapjai közt, mint az árnyék. Az időnyerőre gondolok, mely az elkövetkező évben is segíteni fog, hogy mindenből – s leginkább önmagamból – a maximumot, a lehető legtöbbet hozhassam ki. Még élénken él bennem, amikor először használtam ezt a kis tárgyat, s a tudat, hogy idén is arra számíthatok, kissé megrémiszt. Legalábbis abban biztos vagyok, milyen nehéz feladatra vállalkozom ezzel, nem mellesleg önszántamból. Viszont tizenhárom éves kamaszként még sokkal óvatlanabbul bántam vele, tovább tartott, míg kiismertem. Többször is túlhajtottam magam, éjszakákat tanultam át, míg Harry és Ron sosem értették, miért vagyok nyűgös vagy fáradt. Ezt a hibát többször nem fogom elkövetni, magamnak is tanulónaplót készítek – ismét - , és sokkal okosabban fogok gazdálkodni az időmmel. Ezért kezdtem el átismételni hat év anyagát már a nyár elején, mikor a restauráció végleg befejeződött a kastélyban.
Az időnyerőről azonban, valamilyen érthetetlen csoda folytán, ismét eszembe jut Malfoy. Nem különösebben meglepő, hiszen már lassan órák óta egy helyiségben tartózkodunk, most viszont el is gondolkodom a gesztusán, amellyel teljes mértékben kifogta a vitorlámból a szelet. Miért hagyott fel a zsarolással? Nem mintha zavarna, de… ez nem őrá vall. Legalábbis az az énje, akit eleddig éveken át ismertem, biztosan kihasználta volna az alkalmat. Akkor miért? És egyáltalán hogyan?

Csak akkor kapom föl a fejem, mikor gondolataim tárgya odalép a közvetlen közelembe, és szemügyre veszi a mumussal dúsított könyvet. Nem szól egy szót sem, a könyv már az ő kezében van, én pedig leplezetlen kíváncsisággal figyelem. Nyilván egy könyvből is ugyanolyan könnyen el lehet űzni egy ólálkodó mumust egy egyszerű Commikulissimus-szal, ahogy Lupin professzor tanította, de még nem teszek semmit.
Aztán, mintha nem tudná, mi vár rá a lapokon, kinyitja a könyvet…én pedig egyszerre átkozom, amiért ilyenre vetemedett, és összerándulok a hangtól!
Ezernyi emlék fullasztó örvénye tolul felszínre bennem, és hirtelen megint sajgó fájdalomnak, testetlen sikolynak érzem magam, ott a Malfoy kúria padlóján… Bellatrix süvöltése a csontomig hatol, s én túl gyenge, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megállítsam; hogy ellenszegüljek...
Aztán – késve – eljut a tudatomig, milyen szavak szállnak fel a könyvből, s a tagjaim azonnal felengednek. Nem marad bennem más, csak kíváncsiság, és még valami, amiről azt sem tudtam, hogy létezhet, ha Draco Malfoyról és a bűneiről van szó.
„Nem tudtad megvédeni Őt…
A felismerés olyan hirtelen nyilall belém, hogy időm sincsen felkészülni rá. Draco Malfoy, a bunkó mardekáros, akit éveken át utáltam, gyűlöltem, aki megvetett engem valami miatt, amiről nem tehettem, aki csak ártott nekem, akivel sorozatosan konfrontálódtunk szóban vagy akár tettleg… Draco Malfoy végignézte, amint a nagynénje brutálisan megkínzott, és magát ostorozza, amiért nem tett semmit.
Érzem, ahogy elkerekedik a szemem, s ezzel az arckifejezésem egyidejűleg válik értetlenné és döbbentté. Nem kérdezek rá, valószínűleg még beletelik némi időbe, amíg az olyan alapvető készségeim, mint a beszéd, újraindulnak; aztán Malfoy sem kommentálja, inkább megy és nemsokára visszatér egy másik ládával. Én pedig le sem bírom róla venni a szemem.
A dolog nem áll össze. Nem logikus, természetesen, és mint ilyen, komolyan meg kell vizsgálnom. Hatalmas vágy gyullad bennem aziránt, hogy kérdezzek. Kérdezzek, és elvárjam rá az őszinte választ. Nehezen ismerem be magamnak, mégis tudom, mennyi az én szerepem ebben a történetben. Emlékszem, ahogy a kúria padlóján a szemem a Malfoy család ott maradt férfitagjaira vándorolt, és valószínűleg annak a pillantásnak olyan üzenete volt, amelyet Lucius Malfoy gonosz és eredendően kegyetlen jelleme nem ismert fel. A fia viszont, akit valószínűleg megrendített az évfolyamtársának kínzása, tudatosította magában. Tőle vártam segítséget. Fogalmam sem volt, milyen messze van a pince, ahová Narcissa Malfoy a barátaimat vitte. És azt vártam, hogy Draco Malfoy majd kiáll mellettem, ha látja, ahogy belém rúgnak, ahogy megtipornak? Kiáll mellettem a családjával szemben? Irreális. Nevetséges.
Szótalnul pakolászok tovább, a gondolataim túlságosan lekötnek, így még az sem tűnik fel igazán, mikor azt mondja, elmegy egy létráért. Fél szemmel látom, milyen hatást tesz rá egy egyszerű szó. Köszönöm. Mintha az előbb épp valami hihetetlennek adtam volna hangot. Pedig ez tényleg csupán egy végtelenül egyszerű, mindennapi hangsor. Köszönöm.
Aztán már csukódik is mögötte az ajtó, belőlem pedig kiszakad egy sóhaj.
– Ennek semmi értelme, lásd be! – suttogom magamnak, miközben egy újabb könyvet helyezek óvatosan az ártalmatlan könyvek dobozába. Nem szólalok meg többet, egészen addig, míg vissza nem tér a létrával. Nem fogom felhozni a témát, határozom el magamat acélosan, miközben figyelem, ahogy a szekrényhez lép és a lajtornyát neki dönti.
– Oh… köszönöm – mondom egy meglepett mosollyal, majd magabiztosan elindulok felfelé a létrán. Amikor a felülről harmadik polchoz érek, megállok. Úgy látszik, hiba volt feljönnöm. Nem fogok lenézni… nem, és nem. Már ilyen magasságból is tériszonyom van, tehát egyszerűen fogom magam és a könyveket sorban a kezembe véve átvizsgálom őket. Nem nézek le Malfoyra sem, így néhány perc eltelik egyáltalán nem feszélyező némaságban, mire a harmadik könyvet is leadom neki. Akkor szólalok meg először, mert nem bírom tovább cérnával.
– Tudod… – kezdem kissé bátortalanul, a hangomból legalábbis nem érződik a szokott céltudatosság. Nem helyes, megfogadtam, hogy nem teszem, de nem bírom ki, hogy ne tegyem szóvá az előbbieket… legalább egy kicsit. … - nem kéne magadat hibáztatnod azért, ami a kúriában történt. Nem segítettél rajtam, de nem várhattam volna el, hogy kiállj a gyűlölt évfolyamtársad mellett a családoddal szemben. Ez nem volt igazságos tőlem. – ismerem be halkan, továbbra is kerülve a szemkontaktust, és ebben a percben nagyon boldog vagyok, amiért Ő lentről nem kaphatja el a pillantásom. Tekintetem mereven a második polcon halmozódó könyvekre szegezem. Nagyon nehezen megy megbocsátani, és beismerni önmagamnak, amit valahol eddig is tudtam… Draco nem mentett meg, mert gyáva volt és félt. Nem értem annyit a szemében. Bár ez nem újdonság számomra, hiszen sosem voltunk kebelbarátok. Nem szabad a számlájára írnom ezt is. Hiszen… aznap este megmentette Harryt, mikor felismerte, de letagadta a nyilvánvalót. Talán tisztában sincs ezzel.
Az ajkamba harapok, miközben egy újabb nyomdatermékért nyúlok. Meg kell bocsátanom neki, ha azt akarom, hogy le tehesse ezt a terhet, és beilleszkedhessen, amennyire tud. De mi van, ha nem megy?




made by drew




__________________________________





... something never change



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 217
ϟ Reagok : 87
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Apr. 28.


TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   Pént. Aug. 24, 2012 2:56 pm

LET'S WORK OUT
Granger kisasszonynak || 1657 szó || hajjajaj Razz
Hó.
Fehér. Tiszta. Ártatlan.
Imádtam a hóesésben játszani. Minden gyerek imádott – persze mindig akadtak kivételek, de számomra ez volt a legjobb időtöltés. Mindig olyan izgatottan vártam a telet, mint még soha semmit. Az egy olyan dolog volt, amire apám nem mondhatja azt, hogy ne várjam mert lehetséges úgy sem kapom meg. A tél mindig eljött és hozta magával a hóesést is. Hol kevesebbet, hol többet. Nekem csak az számított, hogy elég legyen egy hógolyó meggyúrásához, vagy egy kisebb hóember építéséhez. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit még sok ideig utána is kézzel csináltam. Sőt, legszívesebben mai napig így cselekednék… azonban már kinőttem az ilyesmiből. Megjegyeztem magamnak, hogy a hó túl puha, túl törékeny és könnyen beszennyeződhet, a vér vörös színe beleolvad és tönkreteszi a valaha volt szép képet. Minden ilyen és ehhez hasonló dolgot kerülök…
Minden egy hideg téli napon kezdődött az előtti évben mielőtt beléptem volna a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola kapuján. Kint játszottam Jessicával és Roberttel – ők a kúriánk közelében laktak, szintén arisztokratikus, halálfaló családból származtak és pár évvel már idősebbek voltak nálam. Viszont a közeli lakhely miatt sokat voltunk együtt, akkor még nem ismertem eléggé Blaise-t és Pansy-t, hogy tudjam kik azok, akikkel talán érdemesebb lenne töltenem az időmet.
- Hé, várjatok! Várjatok már! – futottam utánuk a legalább derekamig éri hóban, orrig beöltözve.
- Olyan puhány vagy Draco! Teljesen elveszel a hóban azzal a tejföl szőke hajaddal – cukkolt Jessica, de nem állt meg.
Mindig ezt csinálta. Ő sokkal többször könyörülte rajtam a nyelvét, mint mások, mert valamilyen indítatásból úgy érezte, hogy neki hatalma lehet felettem. Robert volt az ő verőembere, mindig ott lihegett a nyakába és ugrott minden szavára. Szerintem szerelemig rajongott érte, szerencse, hogy a szüleik úgy rendelték el, hogy összeházasodjanak.
Felbuktam a hóban egy kiáltással. A fejem a hóba fúródott a sapkám leesett a fejemről és a szemem, hajam, szám hóval telt tele. Szerettem a havat… nagyon is. Viszont apám nem – ha meglátja majd rajtam a vizes ruhákat és hogy máshol is teljesen eláztam ki fogja találni mi történt és akkor… azt nem fogom zsebre tenni. Így hát riadtam akartam felkelni onnan valahogy minél gyorsabban, azonban ekkor Jess kacagását hallottam, majd megéreztem egy erős kezet – ami valószínűleg Bobé volt – a fejemre nyomódni.
- Olyan béna vagy!
- Puhány!
- Silány vagy! Nem érdemled meg a Malfoy nevet!
- Tessék, itt a hőn szeretett havad! Edd csak meg!
Vihogás, kuncogás viszhangzott a fülemben és még apám előre elképzelt ordibálása. Emiatt teljesen megijedtem, kapkodtam a levegőt, amivel még több havat nyeltem be, a szememből patakzott a könny és csípte a kissé koszos hó. Miközben izegtem-mozogtam hogy kikerüljek Bobby keze alól még több hó kerül a ruhámba. Fuldokoltam. Mégis az járt a fejemben, hogy ha apám így meglát akkor a fulladás is jobb lenne nála.
- Hé, Bobby…
- Ha?
- Szerintem most már elég.
- Ó, persze… - hallottam Robert bugyuta válaszát, majd éreztem, hogy a nyomás csökken a fejemen, majd végleg megszűnik.
Mint aki a víz alól bukkan fel felugrottam és ziháltam, köhögtem, próbáltam megszabadulni a hótól.
- Jaj, csak nem belement valami a szemedbe? – állt elém Jess csípőre tett kézzel. – Vagy tán nem sírsz? Szegény kicsi Dracóka! – álsopánkodott lebiggyesztett ajkakkal.
- Nem sírtam! – zokogtam, elázott sálammal próbáltam megtörölni a szemem, a fogaim vacogtak, rettentően fáztam.
- Ugyan már! Most mit kell ennyire magadra venni ezt a dolgot? – morgolódott Jess. – Csak kicsit játszottunk. Ha nem vagy elég érett, hogy együtt játssz velünk – egyenesedett ki és onnan nézett le rám – akkor menj haza, és inkább sírj anyuci ölében.
Szipogtam és felnéztem rájuk. Annyira féltem, hogy nem akarnak majd velem játszani és, hogy apám le fog szidni. Legszívesebben könyörögtem volna nekik, hogy engedjék meg, hogy játszhassak velük továbbra is. Én is nagy akartam lenni, érett. Nem akartam, hogy apám haragudjon rám. Mégis ahogy a pökhendi arcaikat néztem… arra a következtetésre jutottam haragosan, hogy nekem kéne ott állnom. Elvégre én egy Malfoy vagyok.
- Tudod, mit! Rendben! Apám még hallani fog erről!
Igen a híres mondatom. Hát itt kezdődött…
Hazafutottam és haragomban még el is felejtettem sírni, pedig piszkosul fájt minden porcikám, csontomig hatolt a hideg, nedves arcomat kicsípte a hideg, mert csak úgy leffegő sállal és sapka nélkül futottam. Csak futottam a kúria nagy ajtaja felé, hogy elmondjam, hogy nem tisztelnek, hogy megkérdezzem apámat, mit tegyek. Ha megfogadom a tanácsát biztos nagyon büszke lesz rám. Visszaemlékezve Jess és Robert döbbent arcára az utolsó mondatomnál önelégült mosolygás fog el és végül így érem el a kapunkat. Mintha a manóknak külön érzékük lenne arra, hogy én hol járok hirtelen fel is tárul előttem az ajtó, és az egyikük beterelget rajta.
Én próbálok úgy sompolyogni amennyire csak bírok, de a vizes cipőm csikorgása rögtön odavonzza hozzám a kíváncsi embereket. Történetesen a szüleimet.
- Draco, hát hazajöttél? – tette fel anyám tipikusan ostoba kérdését.
Hiszen láthatta, hogy ott vagyok.
- Igen… - motyogtam, és már kezdték a manók leráncigálni rólam a koszos göncöket. Anyám elkerekedett szemekkel nézett rám, de nem kiáltott fel – ahhoz már jól hozzá volt szoktatva, hogyha baj van, ne vonjuk magunkra Lucius figyelmét. Ez sajnos most mégsem volt elég, mert megjelent a könyvtár szoba ajtajában szemüvegben, egy papírral a kezében.
- Narcissa – kezdte, de elakadt, amikor meglátott engem. – Ez meg micsoda?
- Lucius – próbálkozott volna anyám, de semmi esélye sem volt.
- Azt kérdeztem – szólt ridegen, de könyörtelenül – hogy mi ez az egész?
- Apa! – vettem át a szót rögtön kapva az alkalmon. – Jess és Bobby csúnyák voltak velem! Azt mondták, nem vagyok méltó a Malfoy névhez és erőszakoskodtak velem! Pedig igazából tiszteletet kéne tanúsítaniuk felénk!
Akkor és ott tudtam, mit kell mondjak, onnantól megtanultam, hogy mik azok a szavak, amikkel apámat az én oldalamra állíthatom a harcban és elkerülhetem a vészt. Narcissa rám nézett és akkor meglátta… Meglátta, és szinte láttam a szemeiben, ahogy szíve darabokra törik szét, mint egy ablaküveg.
- Rendben, fiam, menj vissza hozzájuk és tanítsd meg nekik, hogy kikkel szórakoznak. – Magához intett. – Megmondom mit mondj Jessicának.
És megmondta. Ezek után észre sem vette a ruhámat, csak visszatemetkezett abba a papírba, amit hozott magával és Narcissát behívta a könyvtárba.
- Légy jó gyerek! – adott még egy puszit, ráhúzott egy másik sapkát a fejemre, majd aggódó pillantásának súlyától újra kimentem a hóba.
Most nem tudott lenyűgözni a szép táj, a puha hó hűvös érintése – tervem volt és azt végre kellett hajtanom. Bármi áron. Ott találtam Jesst és Bobby-t, ahol hagytam őket. Látszólag nagyon jól megvoltak nélkülem is, amikor viszont Jess meglátott rögtön felpattant és nekem ugrott. Hogy milyen gyáva vagyok, hogy apámhoz mentem sírni és biztos, hogy leszidtak a vizes ruháim miatt, mekkora egy lúzer vagyok. Robert meg igen értem „jah”, „igen” és egyéb hozzáértő megjegyzéseit fűzte hozzá idegesítő farkas vihogásával együtt. Én pedig csak néztem őket rideg ezüstszürke szemeimmel és vártam, hogy elfogyjanak a sérelmek, a cikizés és kritizálás. Jessnek is feltűnt, Ő is meglátta és nyomban elhallgatott. Riadt kifejezés került az arcára, míg az enyémre egy önelégült mosoly.
- Tudod, Jess, jobban oda kéne figyelned arra mit mondasz – szólaltam meg fagyosabban, mint a dér a kilátszó fűszálakon. – Különben anyád fogja megbánni.
Jessnek elszorulhatott a torka, mert többet nem tudott megszólalni. Aztán sírva elszaladt és Robert ment utána. Én nem fogtam fel, hogy mit mondtam ezzel – még akkor sem értettem igazán, amikor láttam Jesst az anyjával, akinek csupa zúzódás volt a keze. Úgy néztek rám, mintha ördögfajzat lennék. Akkor nem értettem, de most már tudom mit tettem. Viszont kicsikét még a diadalomat élveztem, hogy igen, most az egyszer én győztem.
Ezek után még nagyon sokszor győztem. Apám pedig büszke volt rám…


Így amikor Hermione megszólalt, fent a létra tetején, bizonytalan hangján azt hittem ott helyben leátkozom. Elkapott a harag valami rettentő erős hulláma. Mindig is ettől rettegtem: Granger megsajnál. Tudtam, hogy hajlamos a jó szíve felül kerekedni az eszén, hiszen különben már rég ott hagyta volna azt a másik kettőt. Átkoztam magam fejben azért, mert engedtem, hogy a mumusom eláruljon. Nem akartam, hogy megtudja a legbensőbb gondolataimat, mert fogalma sem volt az egészről. Nekem sem! Taszítottak azok a furcsa érzelmek, amiket keltett bennem a törékeny jelenléte. A kínos helyzet, amibe kerültem oly módon irritált, hogy már nem tudtam tovább a megmaradni a rideg külsőm mögött. Elvégre apám azt tanította, hogy a harag szálljon csak szabadon, de a gyengeség, a bánat, a megbánás… annak elzárva kell maradni. Ezt már kiskoromban megtanultam – nem tudom eldobni magamtól csak úgy.
- Tudod, Granger… - kezdtem kifejezetten nyugodtan, majd hirtelen teljesen ingerülté vált a hangon – jobb lenne, ha néha befognád azt a nagy, tudálékos szád!
Azzal megrántottam a létrát, mire sikeresen megingott, már rögtön kiszúrtam, hogy amúgy sem kapaszkodott és állt a megfelelően. Különben is könyvek voltak a kezében. Gondolom nem bírta volna ki sikítás nélkül, de én fejben nagyjából kiszámítottam az esési szögét, jó helyre álltam és már a karjaimban is tudhattam a bosszantó boszorkányt.
- Ideje, hogy a helyedre kerülj – mondtam dühösen villogó szemmel.
Aztán mielőtt még bárhogy is tiltakozhatott volna letettem a földre, előrántottam a pálcámat – az övét sikeresen megszereztem a farzsebéből, amiért kissé meg kellett tapogatnom a fenekét – majd béklyókat küldtem rá. Előtte még persze gyorsan elzártam idegesítő hangvételű megjegyzéseinek áradatát egy Silencióval.
- Így mindjárt más – mondtam olyan pökhendien, amennyire csak tudtam.
Ne gondolja Granger, hogy megváltoztam. Ugyanolyan alávaló vagyok, mint voltam – még mindig képes vagyok olyan dolgokra, mint akkor. Látva riadt tekintetét összeszorult a mellkasom, mire káromkodtam egyet. Nem érdekelt, ha hallja milyen színes a szókincsem. Megfordultam és levarázsoltam a könyveket a polcról egy lebegtető bűbájjal, majd mindet sorban, egyenként végig néztem egyedül. Ő ezt páholyból nézhette végig, bár biztos vagyok benne, hogy nem lehetett valami kényelmes ott a poratkák között.
- Kész… - morogtam, amikor lecsuktam mindkét láda fedelét, majd szigorú pillantást vetettem rá. - Ezeket add át Kingsley-nek.
Legyintettem egy a pálcámmal és non-verbálisan feloldottam minden bűbájt.
- A többi a tied – mondtam és kiviharzottam az ajtón, ha nem állatott meg valamelyik átka.
Egyszerűen képtelen lettem volna megmaradni a közelében, most, hogy olyat tudott rólam, amit senkinek az égvilágon – de legfőképpen neki – nem kellett volna tudnia.



made by drew




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Könyvtárszoba   



Vissza az elejére Go down
 

Könyvtárszoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Konoha könyvtára
» Egy kisebb történelmi könyvtár
» A Könyvtár
» [Speciális játékos küldetés] Five Night at Fred's
» Brooklyn Közkönyvtár

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-