Futottam. Először csak lassan, majd egyre gyorsabbra vettem a tempót. Szinte éreztem, ahogy a feszültség fokozatosan párolog el a testemből minden egyes lefutott kör után. Ilyenkor nem zavart semmi. Sem az, hogy nem volt rajta smink, sem az összefogott, kissé nyirkos hajam, a ruházatom, semmi. Eleinte nehéz volt, és kellett egy kis idő, míg a testem megszokja a reggeli futást, ám a pár hónap alatt olyan rutinossá vált számomra ez, mint az evés.
Már legalább egy órája futottam, nem is tudom hányszor szaladtam körbe a kviddics pályát. Most nagyobb szükségem volt rá, mint máskor. A fejem tele volt olyan gondolatokkal, melyeket legszívesebben elfelejtettem volna. Ám most, ahogy pulzusom az egekbe volt, szívem pedig lábaim tempójával megegyező iramba vert, s kedvenc dalomat dúdoltam kissé lihegve, kipárologtak belőlem azok a dolgok, melyek a napokban nyomasztottak.
Még két kört megtettem, majd zihálva lassítottam le, s mikor megálltam térdemre tenyerelve próbáltam levegőhöz jutni. Lassan sétáltam le a pályáról, majd az öltözők felé vettem az irányt. Mikor beértem, ledobtam magamról az izzadt ruháimat, s beálltam a zuhany alá. Még javában meleg volt, hiszen alig kezdődött meg a tanév, úgyhogy mikor nem futottam, akkor is előfordult, hogy magasabb a hőmérsékletem a megszokottnál. Ám most különösen jól esett a langyos víz. Próbáltam kikapcsolni agyamat, majd mikor ez nem sikerült, teljesen elzártam a meleg vizet. Drasztikus lépés, de hatásos.

Miután újra emberi külsőt kölcsönöztem magamnak, nem mentem vissza klubhelyiségbe. Egyrészt elég korán volt még, és hétvége, a többiek biztosan sokáig lustálkodnak. Amúgy sem volt kedvem a kastélyban lenni, inkább visszasétáltam a pályához, majd fel a lelátókhoz, s leültem az egyik padra. Lábaim a pad két oldalán helyeztem el, kissé hátra dőlve kezemen támaszkodtam. Hátravetett fejjel hagytam, hogy a nap sugarai finoman simogassák meg arcomat. Én élveztem a meleget, azt a nyári, tikkasztó hőséget is. Télen mindig fáztam, még a kastélyban is sokkal jobban fel voltam öltözve, mint a többi diák, a kötelező, otromba talár alá volt, hogy kabátot húztam. Valahogy itt mindig hűvösebb az idő, mint Londonban.
Hirtelen kaptam fel fejem, mikor meghallottam, hogy valaki közeledik a lelátóknál. Egyik kezem homlokomhoz tettem, hogy kissé takarjam a napot, s láttam a közeledő akárkit. Égővörös haján megcsillant a fény, ahogy közeledett. Elhúztam számat, majd hirtelen ötlettel vezérelve dúdolni kezdtem a „Weasley a mi emberünk” című nótát, kizárólag a mardekáros változatot, melyet pár éve gyártottunk le az első meccsén. Talán gonosz dolog volt, de nem voltam túl jó kedvemben, ilyenkor pedig abba is belekötöttem, aki még csak hozzám sem szólt. Most sem volt ez másként.
- Mi van Weasley, gyakorolni jöttél? – kérdeztem gúnyosan, tőlem megszokott hangnemben, mikor már hallótávolságba ért.
Nem is értem, miért voltam vele gonosz, azt leszámítva, hogy tényleg rossz passzban voltam. Hisz sosem bántott, sosem volt hozzám egy rossz szava sem. Különösebben nem volt vele semmi gond, azon kívül, hogy a hírek szerint szerelmes a bozontos Grangerbe, akit a hátam közepére sem kívánok. De sosem fáradtam azzal, hogy megismerjem őt.
Hisz mi közös lehetne bennünk?