Az Anglia dél-keleti partján, Friston Forestben, mugli szemek elől jól elrejtve található családi lak, és környéke.

- Benjamin Stonebury!!! – húsz ujjamon nem tudom már évek óta megszámolni, hogy hányszor esett már meg, hogy ezen csatakiáltásnak is beillő ordítással rontottam ki a szobám ajtaján. A helyes válasz szerintem már valahol a kismillió környékén stagnál, mert igen, az ilyesmi mindennapos esemény nálunk. Lisa is gyakran dübög le ezt kiabálva a lépcsőn, és nézzünk szembe a tényekkel…anya is szokott már így berontani az öcsém szobájába. _Valami_ mindig történik. Oké, oké, megesett már, hogy szegény gyereket olyasmiért vettük elő, amihez kivételesen tényleg nem volt semmi köze (vagy csak nagyon jól tüntette el a nyomokat?), de ez esett meg kevesebbszer. Gyakrabban fordul elő, hogy valamit eltűntet, felgyújt, felrobbant, valakire ráborít valamit, szórakozásból megkergeti apa kísérleti alanyait, meg a többi. Újabban az a kedvence, hogy Malvint használja teljesen felesleges dolgokra. Az én Malvinomat!! Aki mellesleg már nem hogy csak egy dagadt uhu, de már kezd kicsit kiöregedni a csínytevések korszakából…na meg az utolsót egy kicsit meg is sínylette a tollazata, úgyhogy állatira tudnám értékelni, ha szegény átalhatná a nappalokat teljes nyugalomban. Teljes nyugalomban, értve addig, amíg nekem nincs szükségem rá, és nekem most szükségem van rá; ugyanis el akarom küldeni egy levéllel. Végül is mi másra használna az ember egy baglyot? Egyelőre nincs válaszom a kérdésre, de az a gyanúm, hogy ez pillanatokon belül meg fog változni…csak találjam meg a nyavalyás öcsémet.
- Ben! – kitartóan dörömbölök a szobájának ajtaján, de nem hogy egy mukkanást nem hallok, de még egy pisszenést, vagy valami motozást sem. Igaz, remekül tud lapulni, és már jó régóta tudja, hogy mégis mikor tanácsos meghúznia magát, na de az a gyanúm, hogy talán most tényleg nem kuksol a szobájában. Egy szobában lapulni Malvinnal…ó, igen, tuti meggyanúsítanám, hogy titokban szerelmeslevelet küld valakinak. Mondjuk Iason húgának. Hm. Ezt a piszkálódás-érvet feltétlenül elraktározom későbbre.
Még egy utolsó, indulatos dörrentést engedélyezek magamnak az ajtó lapján, aztán „kicsit sem” csörtetve dübögök le a lépcsőn. Igen, hallja csak mindenki, hogy a szörnyeteg felébredt, és egyáltalán nem igyekszik rejtegetni közeledtét. Nincs lopakodás, nincs csendes hátbatámadás, ó dehogy…jön a sárkány, és tüzet kíván okádni. Khm. Na jó, azt hiszem egy kissé túlzásba esek, ami saját méretemet illeti…mindenesetre minél nagyobb zajt igyekezek csapni, hogy Ben sejtse, közeleg a végzete, de csak anyába botlok, aki a nappali és a konyha között serénykedik.
- Anya? Nem láttad Bent? – kérdezem átugorva az öntevékeny seprűt és lapátot, a bejárati ajtó felé araszolva. Sosem túl jó ötlet láb alatt lenni, ha anya takarít. Félő, hogy még befogna valami házimunkára, noha mivel egyelőre nem varázsolhatok itthon ilyemivel mindig csak akkor sújt, ha valami rossz fát tettem a tűzre…végtére ő mindennel háromszor olyan gyorsan végez pálcával a kezében. Hála az égnek legtöbbször nem bírja nézni a szerencsétlenkedésemet.
- Nem láttam, mióta apátok elindult reggel dolgozni – elhúzom a számat a válaszra. Mindegy, akkor is megtalálom a baglyomat és az öcsémet, ha a fene fenét eszik is. Morr. És a továbbiakban anya már nem is figyel rá, hanem elmerül a ház körüli teendőkben, mintha nem is érdekelné, hogy most éppen mi a probléma, vagy már megint mit csinált Ben, és a többi. Mindegy, ezt már igazán megszokhattam volna, hogy lassan már csak mi magunk vesszük komolyan egymás piszkálását. Lisa igyekezett soha nem belefolyni az egészbe, apa meg rendszerint csak jót mulat rajtunk. Anya meg a büntetést osztja, amikor olykor túllövünk a célon…
Dúlva-fúlva csattogok ki a házból, a kertben téblábolva tovább – Beeeeeen? Hát hol az én kedvenc öcsééém?