KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimePént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeHétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimePént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeCsüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeKedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeHétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimePént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeCsüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Megosztás

Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  EmptyMarcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Empty


 

 Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
TémanyitásTárgy: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeVas. Szept. 08, 2013 8:48 am

Fülemben a Rebel Yell szólt, annak a mugli ketyerének köszönhetően, amit aztán meg kellett bűvölnöm ahhoz, hogy a Roxfort területén is használhassam. Egy nyárral korábban szereztem be az egyik bolhapiacon, de a megfelelő eszközök nélkül nem működött. Végül addig bűvöltem, míg nem sikerült elérnem, hogy elemek és egyéb mugli ketyerék nélkül is tökéletesen szóljanak belőle kedvenc számaim. Bár famíliám nagy része kifejezetten utálta a hétköznapi emberek világát, s a hozzájuk tartozó szórakozási lehetőségeket, én mégis élvezettel hallgattam a mugli zenekarok számait, s ha nyaranta tehettem, néha egy-egy koncertre is ellátogattam a húgommal, aki szintén nagy rajongója volt a mugli zenéknek. Egyszer még azon is elgondolkodtam, hogy beszerezzek egy gitárt és megtanuljak azon játszani. Ez azonban nem jött össze, hála apám otrombaságának, s terveinek, melyekkel egyre inkább a társaság felé sodort.
- Marcus, beszélnünk kell.. – Fejemet felkaptam nevem hallatán, s oldalra fordítva megpillantottam húgomat a folyosón, amint felém száguld. Már épp ki akartam venni a fülest, melyből tombolt a zene, mikor megláttam, hogy Sophiet néhány barátnője elkapja és leállítják őt. Nekem egyébként is sietnem kellett, hogy átöltözzek az edzésre, így csak mosolyogva intettem neki, majd folytattam utamat az öltözők felé, hátamon egy zsákkal, amiben az edző ruháimat tartottam.
Miközben kiértem a birtokra, s megindultam a kviddics pálya mellett elhelyezett öltözők felé, eszembe jutott az éjszaka, amit Vivianaval töltöttem el a Tükörteremben. Ajkaimra sejtelmes mosoly húzódott, leperegtek előttem a kellemes est képkockái, s már alig vártam, hogy újra kettesben lehessünk, s a karjaimba húzhassam Őt.
Egy pillanatra meg is álltam, félúton az öltözők felé, s visszapillantottam a kastély felé, hogy nem-e látom Vivianat. Tudtam, hogy késni fog kicsit , mert könyvtárba kellett mennie, de azért bíztam abban, hogy talán mégis együtt tehetem meg vele a sétát a pályáig. Még sem láttam őt, így kissé csalódottan fordultam vissza, s folytattam utamat az öltözők felé. Beérve megláttam, hogy a srácok már át is öltöztek, és felkészültek az edzésre.
- Mi van Marcus, mi ez a nagy kézenjárás Grosvenorral? Azt ne mond, hogy ti együtt kavartok..- Kérdezett rá Flinn, miközben letelepedtem az egyik padra és elővettem zsákomból az edzőruháimat.
- Eltaláltad Flinn, de inkább úgy fogalmaznék, hogy együtt vagyunk. – Mosolyogva próbáltam a tudtára adni, hogy ez nem csak valami hóbort, hanem egyenesen komoly dolog. Persze, a srácok csak felnevettek majd megcsóválták a fejüket.
- Mekkora barom vagy, ahelyett, hogy felpróbálnád az alsóbb éves csajokat, muszáj lehorgonyoznod az egyik mellett?- Flinn nem igazán tudta megérteni, hogy miért akarok komoly kapcsolatot Grosvenorral, s úgy tűnt, hogy a többi srác sem ért velem egyet. Johan csak összevont szemöldökkel villantotta rám szúrós pillantását.
- Azért , ha ráunnál, kölcsönadhatnád, szívesen felpróbálnám a kicsikét. – Undorító vigyor terült el az arcán, s pillanatok alatt sikerült feldühítenie. Eszembe jutottak azok a pillanatok, mikor erőszakoskodni próbált Vivianaval, s csak az tartott vissza attól, hogy felképeljem, hogy tudtam, semmire sem emlékszik az emléktörő varázslat végett.
- Feltétlenül…- Feleltem gúnyosan, majd elfordultam, kinyitottam a szekrényemet, s elkezdtem levenni a ruháimat, hogy bepakoljam azokat a szekrénybe, s magamra vegyem a kviddics mezt. A srácok addigra már el is hagyták az öltözőt, kimentek a pályára, hogy tegyenek néhány kört a seprűvel, mielőtt valóban elkezdődne a rendes edzés. Már a zenelejátszóm sem szólt, kissé lehangoltan pakoltam be azt is a szekrénybe. Milliónyi gondolat kavargott a fejemben, de leginkább Johan megjegyzése, ami még mindig bosszantott. Sóhajtva vettem le az ingemet, majd beraktam a szekrénybe, s elkezdtem kicsatolni a nadrágom övét is. Nem volt már semmi kedvem az edzéshez, legszívesebben visszavonultam volna a kastélyba,s Vivianat is magammal húztam volna, hogy még csak véletlenül se kerüljön Johan vetkőztető szemei elé.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeHétf. Szept. 09, 2013 8:36 am

- Légy szíves, hagyj békén… Christoph! – végül már határozottan morrantam rá bátyámra, s még a kikölcsönzött vaskos kötettel is párszor vállon csapkodtam, hogy minél előbb utamra engedjen. Sikertelen volt a próbálkozás, mert egy könnyed mozdulattal kivette kezemből az olvasmányt, felpakolta a legmagasabb polc tetejére, ahol még véletlen sem értem el, majd egyszerűen utamat állta.
Persze, hogy már sem siettem annyira. Holnapra meg kellett írnom egy két pergamen hosszúságú, beadandó esszét gyógynövénytanra, s minden információ, amire szükségem volt, az bizony ott lapult az olvasmányban. Kár, hogy a könyv már nem hónom alatt, hanem tőlem távol hevert a könyves polcon, poros társai mellett.
- Megkérdezem ezredszerre is… Te normális vagy?
Hitetlenkedés. Felháborodás. Csalódottság. Bánat. Remény. Ezek a szavak jellemezték legjobban a száját is eltátó bátyámat, miközben próbált hatni rám, s megértetni naiv szívemmel, hogy Donell bizony a leges legrosszabb választása életemnek.
- Amit Apa nem tud, az nem fáj neki… - fontam karba konok módon mellkasom előtt karjaimat, s végül is úgy döntöttem, hogy szentelek néhány percet a készülő hegyi beszédnek. Már gyülekeztek a felhők, de még nem szakadt ki az égi tünemény, hogy rám borítsa nehéz árját. Néhány másodpercnyi – külső szemmel mustrálva - nyugalmi időt adtam még bátyámnak, mielőtt áthágva az iskolai könyvtár szabályait felemeli hangját, és ország-világ előtt járat majd le, s okít ki.
- Nem, Viviana… erről Apa tudni fog. Anya is tudni fog… jobbat mondok, Mr. és Mrs. Vaill is tudomást fog szerezni a hírről, miszerint a leendő kis menyük a férje előtt felavatja hitvesi ágyát. Hogy gondolod ezt, mégis? Tudod, hogy mennyit jelent ez a családunknak? Egyáltalán nem is értelek. Felháborító! Viviana, Merlin szaros alsógatyájára! Pont Donell?
Minden dühödt szónál erősödött szorítása taláromon, s ha nem akartam, hogy szétrepedjen vállamon az anyag, akkor hagynom kellett közelebb vonni magam.
- Annyira könnyű neked, Christoph. Annyira irigyellek, hogy ennyire ráérsz az én életemmel foglalkozni. Komolyan! Miért nem veszel el te valami aranyvérű tyúkot, hogy anyáék örülhessenek? Hm? Tedd őket Te boldoggá… szívesen átadom ezt a kiszolgáltatott szerepet. Jó? Akkor majd én is a nyakadra járok és megmondom, hogy mi jó meg mi nem! Nem is törődsz velem, Christoph. Elhanyagolsz, már fogalmad sincs róla, hogy mi van velem. De arra szakítasz időt, hogy megmondd, hogy ne legyek boldog. Hát köszönöm!
Végül sikerült lefejtenem ujjait az anyagról és sértetten hátrébb is tudtam lépni, de fájt, hogy tényleg csak a családunk boldogulása érdekelte, nem az én lelki hátrányosságom.
- Megölöm Donellt!
Pont erre vártam. Hangjától még én is összerezzentem, s ha nem hallom meg a tűsarkak éles kopogását közeledni, akkor feltételezem, hogy a könyvtárosnő szívinfarktust kapott a hangos beszédtől.
- Foglalkozz a saját dolgoddal! Mindenki foglalkozzon a saját dolgával. Majd én eldöntöm, hogy hogyan akarok élni. Rendben?
Azzal a mozdulattal előrántottam pálcámat, s egy könnyed varázsigével magamhoz hívtam a kötetet, hogy utána magam mögött hagyjam Christophot.
- Menj, fogj kezet Declannal. Épp ma őrjöngött ebéd közben, amiért nem mellette ültem. Szólj, ha értelmes dolgokról is tudunk beszélni. Helló.

Szerencsémre még a könyvtáros nő érkezése előtt magam mögött hagytam a helyszínt, s futólépésben elindultam a kviddics pályára.
Teljesen kifulladtam, mire leértem a pályához. Néhányan már az égen röpködtek, passzolgatták egymásnak a labdákat, egyensúlyoztak, jókat nevetgéltek az éles megpróbáltatások előtt. Most még nem gondoltak a lehetséges balul elsülő manővereken, baleseteken, peches helyzeteken.
Én sem mélyedtem el gondolataimban, nem játszottam le magam előtt az óramenetét, ahhoz túlságosan siettem. Csak az öltözők ajtajánál torpantam meg, mikor a mardekáros fiú csapat jelentősebb tagjai furán vigyorogva néztek végig rajtuk.
Ennyi erővel a kirakatban is állhatnék… - nem mondtam ki hangosan gondolatomat, de arcomra egy pillanatnyi felháborodás kiült. Nem maradt túl sokáig, hiszen helyét átvette az ijedelem, ami Johan okozott. Ő nem is érthette miért hökkentem meg annyira, csak én tudtam miért rettegek tőle.
- Ej, Grosvenor… - ciccentett egyet nyelvével, miközben elment mellettem, majd csak fejcsóválva tovább haladt társai után. Tudat alatt kínzott.
Nem gondolkoztam túl sokáig rajta, sejtettem, hogy Marcus egyedül van az öltözőben. Így aztán rögtön azt vettem célba. Nem csalódtam, valóban egyedül állt a szekrénye előtt. Arcát nem láttam pontosan, nem tudtam eldönteni min járnak gondolatai. Hirtelen ötlettől vezérelve mögé léptem miután lepakoltam cuccaimat, majd hideg kezemmel átfontam mellkasát. Sőt… az utóbbi időben egészen felbátorodtam, nem szabtam meg kezeim útját, így az egyik tenyerem lesiklott Marcus alhasára, s úgy húztam közelebb hozzá magam.
- Szia, Te, Drága – suttogtam meztelen hátába, majd a leheletemmel felforrósított bőrfelületre csókot leheltem.
- Miért vagy annyira a gondolataidba merülve, hm? – homlokomat mellkasának döntöttem, s amíg nem fordult meg, lassan lélegezve, lehunyva szemeimet, magamba szívtam illatát.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeCsüt. Szept. 12, 2013 4:58 am

A srácoknak sikerült felbosszantaniuk, s kellően lehangolniuk ahhoz, hogy már kedvem se legyen kviddics edzésre menni. Inkább csak megszokásból, s kötelességből maradtam a pálya melletti öltözőben, hogy az edző akaratának eleget téve átvegyem a mezt, majd pályára lépjek és seprűre szállva lekaszaboljam a levegőben repdeső griffendéleseket.
Mégis, miközben öltöztem, nem azon jártak a gondolataim, hogy milyen lendülettel fogok majd játszani a pályán, s milyen jó lesz majd nyerni. Minden egyes mozdulatom, vonásom, sóhajom arról árulkodott, hogy gondterhelt vagyok. Nem tudtam kiverni a fejemből Johan beszólásait, és a srácok röhögését, amiért Grosvenorral valóban mindent komolyan gondolok.
Lehajtva fejemet, az övem után nyúltam, hogy azt kikapcsolva megváljak a nadrágomtól is és átvegyem a másikat, azt, ami a pályán koszolható. Nem számítottam arra, hogy Viviana váratlanul felbukkan a fiú öltözőben, így érintésére ,s hangjára egy pillanatra még össze is rezzentem.
- Uh, szia.. – Mosolyogva fordultam hátra, mert Ő volt az egyetlen, aki mellett nyugodt lehettem, s ha velem volt, akkor nem agyaltam a sok hülyeségen, Johanékon, a húgomon és a szüleimen.
Viviana annyira figyelmes volt, hogy azonnal észrevette, nem járok éppen két lábbal a földön. Valóban el voltam bambulva, de amint magához húzott, hátranyúlva végig simítottam a karján, majd oldalra fordulva loptam tőle egy csókot, s teljesen felé fordulva, átfonva derekát, közelebb húztam magamhoz.
- Nem olyan fontos ez, csak..- Halkan sóhajtottam, miközben mélyen a szemeibe pillantottam. Nem tudtam neki hazudni és nem is akartam magamban tartani mindazt, ami bosszúságot okozott nekem a napokban.
- A srácokról van szó, amióta tudják, hogy te meg én , azóta…állandóan csesztetnek, azt mondják , hogy idióta vagyok, piszkálnak azzal,hogy nem kéne még lekötnöm magam. Teljesen megőrjítenek. – Mielőtt még úgy gondolta volna, hogy én is egyet értek a srácokkal,gyorsan közelebb húztam magamhoz, miközben hátam a szekrényekhez préselődött, ő meg szinte a mellkasomnak.
- Ne érts félre, én nem úgy gondolom, ahogy ők. Csak nagyon idegesít, hogy állandóan ez a téma náluk és azt is látom, hogy némelyik hogyan néz rád. Azt például kifejezetten utálom. – Vallottam be, mert nem egy háztársam kezdte őt méregetni azóta, hogy tudták, együtt vagyunk.
- Az egyik ki is jelentette, hogy szívesen kezelésbe venne téged..- Ezt is elmeséltem Viviananak, az elmúlt napokban mindent megosztottam vele, így ezt is, de azt már inkább nem is mertem neki említeni, hogy Johan miféle megjegyzéseket tett rá.
- Aztán meg ott van a bátyád, Cristoph, aki tegnap megfenyegetett, hogy ha nem akadok le rólad, akkor kicsinál. Nem panaszként, meg nem is félek tőle, sőt, ami azt illeti, elég nehezen fogtam magam vissza, hogy ne vágjam képen a bátyádat. De miattad nem tettem, csak tudod úgy érzem, hogy mindenki ellenünk van. – Sóhajtva hajoltam közelebb hozzá, majd átölelve őt, fejemet a vállára hajtottam.
- Miért foglalkozik mindenki velünk, miért nem törődnek másokkal? Pletykálhatnának Malfoyékról is, azok körül úgyis mindig történik valami izgalmas. – Sóhajtottam a levegőbe, miközben még mindig öleltem Őt ott az öltözőben. Orromba szökött kellemes illata, s egyik pillanatról a másikra ajkaim átvándoroltak a nyakára.
- Mi ez az illat? - Máskor is kellemes illata volt, de ezúttal valami újat éreztem, amitől még sokkal jobban belé bolondultam.
- Ha bűbáj, akkor célt értél vele, mert teljesen elvarázsoltál. – Mosolyogva megérintettem az arcát, majd megcsókoltam, közben másik tenyerem a felsője alá siklott..


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeCsüt. Szept. 12, 2013 7:55 am

Valamiért biztos voltam benne, hogy Marcus rosszkedve, az utóbbi napokban a Mardekárban terjedő rosszmájú pletykák miatt alakult ki. Elég volt felmérnem a helyszínt, azt, hogy néhány perccel ezelőtt még nagyképű háztársaink szúrós megjegyzéseit kellett kivédenie, na meg aztán... rengeteget beszélgettünk, és ha csak nem hazudott, nem kapott rivallót, vagy a húga nem táncolt végig acélbetétes bakancsával idegein, akkor nem lett volna oka szomorúságra. Mi kellett volna, ha nem az elégedettség, hogy végre azzal lehet, akit szeret? Akit annyira régóta szeretne... Az ennek útjába állók lehettek az egyetlen bűnösök. S elég volt visszaemlékeznem a néhány perccel ezelőtt látott kaján-arcú fiúkra, hogy tudjam az öltözőben készülődés közben nem az esti alkoholok sorrendjéről esett szó.
Régen még rettentően zavart, ha nyomon követték életem momentumait, minél több mindent akartak megtudni rólam, kérdeztek, pletykáltak, hipotéziseket vetettek fel. Mára azonban eluntam azon mérgelődni, hogy ki mit gondol rólam, miről beszélnek a hátam mögött, miért hallgatnak el a kisebb csoportok érkezésemkor. A Declan és köztem folyó furcsa kapcsolatról is igazán elferdített információkat hallottam vissza, nem voltam kíváncsi az eszetlen fantáziálgatásokra, melyek a Marcus és köztem lévő viszony festették le. Szerettem volna, ha Ő is megtűri a rossz akarókat, s csak azzal foglalkozik, hogy mi ketten boldogok legyünk. Féltem? Egy kicsit. Ismertem az embereket, ismertem aljas viselkedésüket, s az élethez való hozzáállásuk legfőbb mottóját: ha én nem lehetek boldog, akkor más se legyen! Pont ettől féltettem Marcust, féltettem Magamat és Magunkat.
- Ne ijedezz, nem szoktalak én bántani... - nevettem halkan, s addig öleltem, ameddig csak nem szakította meg a közvetlen kontektust kettőnk teste között. Szerencsére még az után sem tolt el magától, hanem érezve mennyire kellemesen hat rám közelsége, átölelte derekamat két kezével és megához húzott. Kíváncsian fürkésztem megviselt arcát, s megesett rajta a szívem. Minél előbb akartam tudni, hogy mi teszi ennyire bánatossá az amúgy mosolygós és derűs arcot. Kezeim felfutottak karjain, át vállán, s végül tarkóján állapodtak meg fürge ujjaim, hogy gyengéden cirógassam tarkóját. Jól eső remegést akartam kiváltani belőle, ehelyett én remegtem meg, mikor simogatni kezdte oldalamat. Idejöttem, túl közel álltunk egymáshoz, s máris megvolt a baj. Ajkamba kellett harapnom, hogy ne hajoljak oda szájához csókot lopni.
Kíváncsi voltam természetesen rá, hogy mi történt vele, de ügyelnem kellett rá, hogy ne bódítson el teljesen közelsége, s képes legyek másra is koncentrálni, mint ajkai mozgására.
Ugyan akartam válaszolni már első mondatára is, s vigasztaló szavakat kerestem, miközben ő mit sem várva megcsókolt. Tudtán kívül megnehezítette a dolgomat. Nem is gondoltam volna, hogy még egyszer képes lenne bántani engem, így egy percig sem gondoltam, hogy már rögtön egy véleményre jutott volna undok haverjaival. Ettől függetlenül igencsak jól esett nyugtató csókja, ami lehetőséget adott rá, hogy még közelebb kússzak a meztelen férfitesthez.
- Elhiszem, hogy bánt. De gondolj arra, hogy bárki mondhat akármit, azt nem szabad elhinned, mert nagyon könnyen elbizonytalaníthat. Szeretlek. Csak téged szeretlek. Engem nem érdekel, hogy némelyek hogy néznek rám, hogy akarnak velem egy órás szexuális együttlétet, csak azt tudom, hogy ha annyira akartam volna akármelyiküket is, akkor az elmúlt két évben egyszerűen befeküdhettem volna az ágyukba, s kedvüket szeghettem volna tapasztalanságommal. Hamar vége lesz ennek a témának, hagyj nekik egy kis időt, hogy megunják az irigykedést. Addig még tűrnöd kell, de kettőnkért nem megéri? - húztam el óvatos mosolyra ajkam, s ujjammal lassú mozdulatokkal végigcirógattam az előbb vadul csókolt szájat.
- Nekem bármit megér, csak veled lehessek. A családom sem érdekel. Miattad. Te érted ezt el. Miért pont a szerencsétlen háztársaink keltenék fel a figyelmem, hm? Nem lennék képes úgy odaadni magam bárkinek, mint neked - egyre több és több mentő szó tört fel belőlem, de aztán úgy gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha hozzábújok, átölelem és igyekszek közelségemmel, nem csak szavaimmal hatni rá.
- A bátyám? Teljesen ártalmatlan, nevetség tárgyává fog válni, ha nem fejezi be. Engem most tartott fel a könyvtárban. De ahogy mások, úgy az ő véleménye sem nyom a latba. Ne érdekeljen, hogy ki mit mondd. Csak mi vagyunk - elhalkulva nem bírtam tovább csak ölelni őt, felemeltem arcom, hogy nyelveink ismerősökként ismét táncra keljenek.
- Mondhatjuk. Rachelle rajtam kísérletezett a bájitaltan házifeladatával - az emlékek hirtelen vigyort csaltak arcomra. - Az illat elnyerte a tetszésed, de azt nem hiszem, hogy a ciklámen hajam is ilyen elégedettséget váltott volna ki belőled. Elég érdekesen mutattam - meséltem neki két csók között délelőtti elfoglaltságomról, majd érezve kutakodó kezeit felsőm alatt már nem akartam ilyen dolgokkal untatni, hagytam, hogy kedvére felfedezze a felsőm alatt rejlő puha bőrfelületet. Annyiszor érintett már, de még mindig megrezzentem.
- Biztos itt akarjuk csinálni? Ránk nyithatnak és akkor elszáll a varázs...
Nem állt meg, így nem kérdőjeleztem meg a folytatást. Hagytam, hogy fordítson helyzetünkön, felpréseljen a szekrényre. Még ez sem volt elég közel, így először egyik lábamat húztam fel csípőjéhez, majd ha éreztem, hogy combom alá nyúlt, hogy megtartson, akkor másikkal is átkaroltam oldalát, s felcsimpaszkodtam nyakába. Már nem számítottam kezdőnek egyáltalán. Marcusszal rendesen behoztuk a lemaradásomat az elmúlt hetekben. S még most sem bírtunk megállni.
Megfeledkeztünk volna a helyről és az időről, ha az edző nem töri ránk az ajtót. Mit ne mondjak, azonnal fülig pirultam, s felnézni sem mertem.
- Maguk meg? Grosvenor mit művel a férfi öltözőben? Donell? Miért nincs még a pályán? - emelte először rám, majd Marcusra pillantását, s közelebb lépett hozzánk. - Öltözzön már végre, mert ismét elveszítjük a próba meccset. Ne itt szórakoztassa a kislányokat. Majd akkor örüljön, ha megnyerte a havi mérkőzést a csapatának. Nem is értem, hogy lehetséges az, hogy mikor a csapata ilyen tragikus helyzetben van, maga a nadrágjában hordott miniatürizált agya után megy. Donell! Lóduljon már meg kifelé az istenit! - minden szava közben arcon köpött. Undorító volt. Fröcsögött kávészagú szájából minden bántó szó, s én szégyelltem magam mind a kettőnk helyett.
- Sajnálom... - nyögtem ki halkan, de továbbra is Marcus háta mögött ácsingóztam. Nem akartam a férfi szemébe nézni.
- Grosvenor, maga is haladjon már kifelé, ha nem akarja mínusz ötven ponttal sírba tenni a házát!
Akkor már nem kellett több nekem se, sietve magamhoz vettem holmimat, s bocsánatkérően nézve a fiatalabb srácra kirohantam az öltözőből. Kár, hogy nem mentem lassabban, akkor nem ütközök bele Sophia Donellbe. Persze. Ez hiányzott nekem még mára.
- Te mit műveltél odabent?
- Nem tartozok számadással, Donell - haladtam volna én, ha hagyja, hogy menjek, de erősen belekapaszkodott csuklómba.
- Nem úgy mint a bátyámnak...
- Dolgozd már fel, hogy együtt vagyunk! Hagyd a bátyádat, hogy boldog legyen.
- Felejtsd el - húzta el negédesen mosolyogva száját. - Ha ő boldog lenne, te is az lennél. Egy gyilkosnak a lánya pedig ne legyen boldog. Érezd azt a kínt, amit én is a bátyám halála miatt. Szenvedj egy kicsit.
- Sophia, átrendezzem a csinos pofikádat a pálcám segítségével, vagy hagysz elmenni?
Kezdtem kijönni a sodromból, de láthatólag nem foglalkoztatta, hogy türelmem fogytán volt. Tovább ütötte a vasat.
- Nocsak, ingerült vagy. Mi van, megzavart valamit a prof? Ó, várj csak... hát persze, láttam, ahogy szenvedélyesen egymásnak estek. Én figyelmeztettem Mr. Wellest Marcus késéséének okáról. Milyen jól tettem. Legalább egésznap bámulhatom a kielégítetlen fejedet. Haha! - nevetése belengte a folyosót. Már nem tudtam visszavágni. Az előbb én biztattam Marcust, most nekem lenne szükségem támogatására.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 2:35 am

Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem minden vele együtt töltött pillanatot, s akkor is , ha leplezni próbálnám, mennyire élvezem azokat a perceket, miket már titok nélkül tölthetünk el egymás karjaiban, mások előtt. Jó döntést hoztunk, mikor felvállaltuk kapcsolatunkat, bár akkor még nem sejtettem, hogy sokaknak nem fog tetszeni az, ha egy Grosvenor és egy Donell összeszűri a levet. Borús és terhelő gondolataimat mégis sikerült elterelnie egyetlen mosolyával, közelségével, s érintéseivel.
- Ne tedd ezt velem. – Nevetve pillantottam szemeibe, mikor megéreztem ujjai játszadozását tarkómnál. Pontosan tudta, milyen hatással van rám, s mennyire izgató tud lenni közelsége, egy egy jól időzített mondata, vagy mozdulata. Mélyen fürkésztem szemeit, csokoládébarna íriszeit, melyekkel képes volt elvarázsolni, egyik pillanatról a másikra.
Nem akartam panaszkodni, de csak kiszedte belőlem, hogy miért vágtam olyan facsart képet, s miért nem volt életkedvem még a kviddicshez sem. Jól esett, hogy meghallgatott, s tulajdonképp választ sem vártam tőle, már az is elég volt, hogy ott állt mellettem és elmondhattam neki, mik azok a dolgok, amik aggasztanak. Választ sem vártam, szavaimat követően megcsókoltam, még közelebb húzva magamhoz, hogy tudjam, ott van mellettem,s nem csak egy kósza álomkép az, mi nap mint nap magával ragad.
- De, megéri. – Bólintottam, miközben halvány mosoly játszott ajkaimon, ahogy megérintettem arcát, s füle mögé söpörtem néhány kósza hajtincset.
- Tényleg nem szabadna törődnöm velük, de ettől függetlenül bosszant és zavar, hogy állandóan piszkálódnak, nem találnak nálunk jobb témát. Remélem, egyszer vége lesz ennek. – Ismét sóhaj tört fel ajkaimból, miközben még közelebb húztam magamhoz, s ajkaim ismét rátaláltak övéire. Úgy csókoltam, mintha az életemet mentenék meg ajkai, s a csókból nevetés szökött ajkaimra, mert tudtam, hogy ez nem álom.
- Nem is hagynám, ezt most felejtsd el. – Nevetve öleltem magamhoz, s azt hiszem, sikerült megnyugodnom mellette, s még azt is kivertem a fejemből, hogy Johan és a többiek mennyire piszkálódtak velem alig pár perccel korábban, ott az öltözőben. Ki nem állhattam őket, mert mindig sikerült fájó pontba taposniuk, de bíztam abban, hogy Vivianaval együtt sikeresen átvészeljük majd a rossz akaróink által elénk görgetett akadályokat.
- Igen, Cristoph –Bólintottam aprót, ügyelve arra, hogy ne fejeljem meg Vivianat ölelés közben, s érdeklődve figyeltem, miket mesél testvéréről, akit sajnos, ki nem állhattam. Pedig kedvelnem kellett volna, ha a jövőre gondoltam, hisz az elmúlt időszakban nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy Vivianaval töltöm majd időm nagy részét. Ahhoz pedig szorosan hozzátartozott a családja is, akiket meg kellett volna kedvelnem, legalábbis az anyját és a bátyját. Ez azonban nem sikerült, hiába is próbálkoztam, Cristoph csak azt érte el, hogy napról napra jobban gyűlöljem őt.
- Jól van, meggyőztél. – Rámosolyogtam a Grosvenorok legnagyobb kincsére, majd szorosan megölelve Őt, hosszan csókoltam, miközben ujjaim bejárták testét, s játékra hívták Őt.
- Igen? Hm, sűrűbben is kísérletezhetne ilyen illatokkal, őrjítő…- Búgtam a fülébe, majd ajkaimmal végig szántottam nyakát, vállának kecses vonalát, s nem voltam rest feltérképezni a blúza alatt rejlő idomokat sem. Szenvedélyesen vettem birtokba ajkait, s megragadva csípőjét, fordítva helyzetünkön, beszorítottam az öltözőszekrényhez, s tovább csókoltam, olyan hévvel, amit Ő és a szenvedély váltott ki belőlem. Mohón faltam ajkait, jelenlétével, mozzanataival lázba hozott, s képes lettem volna helyben letépni róla a ruhát.
- Lila haj? Uh, bizarr, de lehet, hogy neked még az is jól állna. – Szavaimat követően ismét birtokba vettem ajkait, s következő kérdésére csak elvigyorodtam , amiből sejthette, hogy nem fogok visszalépni, ha már egyszer belelendültem.
- Remélem, van még pár használható gomb a szekrényedben..- Sejtelmesen rávigyorogtam, s a következő pillanatban széttéptem rajta a blúzt, s gombjai egyenként hullottak a földre. Kívántam Őt, ott az öltözőben, s hevességemet talán csak kérlelése csillapíthatta volna. Mohón foglaltam le ajkait, miközben ágyékomat ölének szorítottam. Kezeim derekáról a fenekére csúsztak, s mikor feldobta lábait, hogy azokkal karolja át csípőmet, karjaim a combja alá csúsztak, hogy így tartva Őt, meginduljak egy kényelmesebb terep felé.
Az egyik csókból éppen csak elszakadva vetettem egy pillantást az öltözőre, ki is szúrtam az egyik padot, s a következő csókkal máris megindultam a kiszemelt hely felé, tartva karjaimban Vivianat.
Mindenről megfeledkeztem, dübörgött bennem a vágy, hogy újra és újra végig szánthassak ujjaimmal a bőrén, s ismét benne lehessek, s élvezzük az együtt töltött pillanatokat. Teljesen levett a lábamról, mióta vele voltam, nem érdekeltek mások, s Caroline szóba sem jöhetett már. Vivianaval minden annyira más volt, de talán érezte is, legalábbis bíztam benne.
Már majdnem elértük a padot, azon voltam, hogy megszabadítsam alsó ruháitól is, s biztosan meg is tettem volna, ha nem robban be az ajtón valaki.
A dübörgő hangra mindketten fejünket kaptuk, pillantásom megakadt az edzőn, aki dühösen mustrált minket. Meglepődtem, de nem voltam zavarban, inkább csak azt éreztem, hogy utálom, amiért nem lehet zárni az öltöző ajtaját. Az edző jelenléte hirtelen visszarántott a mámorból, amibe Viviana rángatott, így szép lassan leengedtem Őt a földre, s lehúztam kezem a fenekéről.
- Öhm…mi..- Hülye kezdés volt, egyébként sem lehetett volna jó indokot felállítani az eléggé egyértelmű tényekre. Nem volt ostoba az edző, pontosan látta, hogy mi történik, s azt hiszem, már én sem tagadhattam volna annak jelét, mennyire kívántam Vivianat.
- Jó..jó, már megyek is, máris. – Mi mást mondhattam volna, el kellett távolodnom Vivianatól, s gyorsan át kellett vennem a nadrágomat is. Peches nap volt , s magamban bosszankodtam is, hogy ránk nyitott az edző.
Pillanatok alatt átkaptam a nadrágomat, miközben azt kellett hallgatnom, hogy az edző miket vág Vivianahoz. Kiabált vele, s még csak az sem érdekelte, hogy Viv elnézést kért tőle. Rossz volt hallani, ahogy üvöltözik az edző, így nadrágcsere után azonnal felé fordultam.
- Megyünk már, de ne üvöltözzön Vele! Egyedül az én hibám, hogy nincs még az edzésen. – Magamra vállaltam a felelősséget, mire az edző dühében összevonta szemöldökeit és ökölbe szorította a kezeit.
- Jól van Donell, látom ki akarja húzni a gyufát nálam! Edzés után itt marad és végig suvickolja az összes szekrényt, és a teljes öltözőt! Ha végzett, keressen fel és megmutatom, melyik wc-ket kell ragyogóra suvickolnia! – Ezzel hátat fordított, s megindult a pálya felé. Döbbenten pillantottam az edző után, kiakadtam, hogy ez miatt ilyen feladatokat akasztott a nyakamba.
- Ezt nem hiszem el, nem normális ez a fickó…- Dünnyögtem magamnak, mire a fickó még visszalépett, s ráförmedt Vivianara, hogy menjen azonnal a pályára. Figyeltem a lányt, hogy gyorsan felkapja a cuccait, s ő is elindul a pálya felé. Rossz érzés volt, hogy megzavartak minket, szívesen loptam volna még egy csókot, de arra már nem volt idő, így csak dünnyöghettem az orrom elé.
Sóhajtva megráztam a fejem, s még betűrtem a pólómat a nadrágomba, mikor az ajtó felől veszekedésre kaptam fel a fejemet, s ahogy arra pillantottam, megláttam a húgomat Vivianaval vitatkozni. Nekem sem kellett több, odasiettem hozzájuk, s éppen elkaptam azokat a szavakat, amiket egymással váltottak.
- Mi a francot csinálsz Sophie? Fogd már vissza magad! – Erélyesen szóltam rá a húgomra, miközben megragadtam a karját és rántottam rajta egyet, hogy távolabb kerüljön Vivianatól. Ő azonban dühösen lökte félre a kezemet, s ingerülten emelte fel a hangját.
- Te mégis mi a fészkes fenét csinálsz? Velem vitatkozol egy ilyen…egy ilyen gyilkost védve? Marcus , gondolkodj már! Én a húgod vagyok, a saját véred és fogalmam sincs, hogy mit művelt veled ez a kis szutyok, vagy miféle bájitalt itatott veled, hogy ennyire belehabarodtál, de ez nem normális dolog. Ő egy Grosvenor! Fogd már fel, hogy ők ölték meg Williamet! Térj már észhez! - Toporzékolva vágta a képembe a szavakat, majd dühösen villantotta szemeit Vivianara.
- Te kis semmire kellő, már elvettétek az egyik bátyámat, most a másikat is tönkre akarjátok tenni? Aljas kígyó vagy, szállj le a bátyámról! – Nem tértem magamhoz, látva az eseményeket, s megdöbbentem a húgom viselkedésén. Sophie egyik pillanatról a másikra , hevesen esett neki Viviananak, lökött rajta egyet, majd elkapta a haját és teljes erőből kezdte rángatni, miközben ordibált vele.
Megijedtem, s furcsa, de elsősorban azért aggódtam, hogy Vivnek ne essen semmi baja, így gyorsan közbeléptem, elkaptam Sophie kezeit és próbáltam őt lefejteni Vivianaról.
- Állj már le Sophie, hagyd már Vivianat békén! – Sophiet csak nehezen lehetett lefogni, továbbra is ordibált, miközben próbálta megütni Vivianat ott, ahol csak érte…
- Hagyd békén a bátyámat! Szállj le Marcusról, inkább törődj a vőlegényeddel! -


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 5:44 am

Tekintve, hogy blúzom minden egyes gombját letépte Marcus, kilazította a vájt lyukakat, esélyem sem volt, hogy ezt a felsőmet használhatóvá tegyem az elkövetkezendő hétköznapokra. De még a mostani öt percben is csődöt mondott ötletem, hogy egyszerűen összefogom. Túl sok dolog volt a kezemben ahhoz, hogy azokat ne ejtsem el, de azért melltartómból se engedjek túl sokat láttatni. Egy helyen volt már csak a jó munkát végzett textilnek maradása, a szemeteskukában.
Nem tudtam Marcusra haragudni tette miatt, főleg amiatt, hogy tudom milyen céllal tette, na meg mert belőlem még mindig vehemens remegést váltott ki a gondolat belőlem, hogy másodpercekre voltunk attól, hogy testünk az ősi ritmusra egyszerre mozduljon, majd fonódjon össze egy mámoros kielégülést követően.
Így aztán még arra sem voltam képes, hogy megerőltetve magam, de normális hangnemben, a helyzethez illő durvasággal vágjak vissza Sophia Donellnek.
- Tegyél nekem egy szívességet, és most hagyj békén… - préseltem össze ajkaimat, hogy zavaromat elrejthessem, amit megszégyenítő mondatai nyomán éreztem. Elszorult a torkom a felismeréstől, hogy mennyire rosszindulatú, alávaló és gonosz. Legalábbis én csak ezt az egy oldalát láthattam, másfelől nem tudtam volna megközelíteni, így elnézést, részvétet sem tudtam irányába táplálni. Bármennyire is azon járt az eszem, hogy elnéző legyek vele szemben, minduntalan összetörte a felgyulladni látó szikrát, mely egy csöppnyi gyengédség lett volna részére.
Indulni akartam, ismét kikerülni őt, lefejteni csuklómról erős szorítását, nem voltam képes tovább menni, mert egy nagy rántás következtében örültem, ha két lábon meg tudtam tartani egyensúlyomat. Hát ideért Marcus.
Örültem-e? Vagy rettegtem, hogy melyikünket fogja választani, melyikünk mellé áll majd a kialakulófélben lévő tébolyban? Féltem, hogy Sophiát fogja védenceként kezelni, s ismét csak nekem kell megalázkodnom, mindazok után, ami majdnem megtörtént az öltöző padján.
Végignézve azonban az egymásnak feszült pároson, és főleg Marcuson, nem hittem azt, hogy ezen alkalommal én maradok majd alul. Másfelől viszont nem voltam képes sokáig őt figyelni, mert forróság öntött el, elpirultam, s most még valószínűleg szemébe is csak reszketegen néztem volna. Túl nagy hatást gyakorolt rám. Túl mély benyomást tett… khm.
- Nekem ehhez semmi közöm… - nyekeregtem szinte alig hallhatóan, mikor Sophia ezredszerre is engem állított be szeretett bátyja gyilkosának.
- Hallgass, vagy kitépem a nyelved a helyéről! – csak egy pillanatnyi időt szentelt nekem, utána pedig azonnal visszafordult Marcushoz, hogy folytassa az éles kioktatást.
Nem is mertem a továbbiakban megszólalni, elhűlve hallgattam vádaskodását, rosszízű mondatait. Még akkor is némán álltam a helyzet előtt, mikor a lány hozzám fordult és nekem címezte durva szavait.
- Nem… Sophie. Nem bántanám Marcust, én… Neeee… - már jócskán meghátráltam, hiszen láttam, hogy hosszú léptekkel megindult felém. Féltem, hogy kezet emel rám, én pedig tömött karjaim miatt képtelen leszek bármilyen védekezésre is. Nem is volt ez máshogy. Amint a földre taszított, s tépni kezdte hajamat, na meg szándékosan gyomorszájon könyökölt, már levegőért kapkodtam. Nem hogy védekezni nem volt erőm, de megmaradni, s tűrni is erő kellett. Hiába toltam magam följebb, görcsberándult rekeszizmaim nem engedtek át levegőt, s könnyezve prüszköltem, hogy sípoló tüdőmbe levegőt juttassak. Bárhogy küszködtem, hogy leküzdjem a fizikai fájdalmat, hogy sírásomat elfojtsam, nem ment egy könnyen. Arcom már elfehéredett, s az utolsó perceimet éltem, mikor hátrafeküdtem a földön, s végre elengedtek izmaim. A levegő csípősen szaladt végig elszűkült légútjaimon, s friss oxigént csókolt megviselt tüdőmbe.
Könnyeimen át is láttam, hogy a megvadult Sophie-t Marcus tartja vissza. Ijedtemben azonnal lábra álltam, s dülöngélve eltávolodtam a testvérektől.
- A húgod… őrült – köhécseltem még mindig, s miközben szétnyílt ingemet szorongattam, egészen a sarokig húzódtam vissza. Ez nem az én napom volt.
- Őrült? Milyen jogon mondasz Te nekem ilyeneket? Egy használt rongy vagy! A fél mardekár átment rajtad! Maga Vaill mondta. Undorodik tőled. Undorodik attól, hogy feleségül kell vennie egy ilyen cafkát. Kedve szerint a lábát sem törölné beléd, nehogy elkapjon valami fertőzést. Terjednek a pletykák Grosvenor. Nem hoztál még elég szégyent a családodra? Ja, várjál csak… nem tudsz. Egy gyilkosnak mindegy, hogy milyen a hírneve. Az érzéketlen ribanc szerep csak pluszba rátesz a kegyetlen imázsodra. Hát gratulálok! Marcus is egy lesz holnapra a sok közül. Alig várom, hogy kidobd az idióta bátyámat! Mikor vallod be neki, hogy csak használati tárgy volt, hm? Viviana… most nézz rá olyan ártatlanul. Mondd meg neki, hogy hülyére veszed. Mondd csak meg! – őrjöngött. Borzalmas volt látni, hogy kapcsolatunk mennyire felzaklatta. Még ha minden egyes információja hazugság is volt, s nem érdekelt az iskola véleménye, akkor is féltettem Marcust. Egy ilyen alávaló ribanc, mint a fiatalabb Donell, bármit el tud érni. Bármit.
- Te meg papucsnak állsz? Megkérdezted anyáékat, hogy mi a véleményük erről a kapcsolatról? Tudod te, hogy mit gondolnak rólad? Hogy áruló lettél! Apa szerint te vagy a közvetett okozója Will halálának! Annyival jobb lett volna, ha te halsz meg Will helyett. Ő kiállt volna értünk, nem hozott volna ilyen szégyent a családunkra. Egy használt ronggyal nem érte volna be… ENGEDJ MÁR EL!
Karmolt, csípett és harapott, ahol csak érte Marcust, ott bántotta. Végül sikerült elszabadulnia, s már pálcámat készítettem, hogy ha kell elkábítsam az őrjöngő lányt. De nem került rá sor.
- Miért nem tudtál te meghalni? Gyűlöllek Marcus! Gyűlöllek én, anya, apa… az egész család! Mert mi még összetartunk. Családnak számítunk. De te… egy undorító fattyú vagy! Dögöljetek meg mindketten!
Feldúlt szavai után imbolyogva rohant ki a folyosóról.
Némán álltam a helyzet előtt, illett volna megszólalnom? Ha etikus is lett volna, még levegőt venni is elfelejtettem. Marcus hogy léte volt az egyetlen, ami visszarántott a jelenbe, s némi erőt kényszerített belém.
Nem mertem megszólalni. Csendesen odalépdeltem elé, s keze után nyúltam. Tudatni akartam vele, hogy ha most nem is kér belőlem, s haragszik rám esetlegesen, akkor is itt vagyok neki. Mert megígértem. Én itt leszek, s együtt átjutunk minden nehézségen.
- Itt vagyok… - préseltem ki magamból erőtlenül. S nem tudtam mást mondani. Magam is meginogtam a szavaktól. Tetteink helyessége megkérdőjeleződött bennem is egy percig.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 8:18 am

A húgom teljesen kikelt magából, s olyan vehemensen esett nekem és Viviananak, hogy kezdtem úgy érezni, elgurult egy gyógyszere. Korábban sosem fakadt ki ennyire, s ha konfliktusa is támadt a Grosvenorokkal, azt mindig képes volt gúnyos szavakkal rendezni. Ezúttal azonban úgy tűnt, mintha nem lenne képes uralkodni az érzésein, s minden dühe felszabadult belőle. Vulkánként törtek elő indulatai, melyek nem csak Vivianat, de kis híján engem is elsöpörtek.
- Fejezd már be, Merlinre, nem vagy normális! Miért ordibálsz, miért viselkedsz így? Fogd már fel, hogy Viviana és én együtt vagyunk, szeretjük egymást. Ennek semmi köze nincs a családjaink közt fennálló vitához. Rájöhetnél arra, hogy nem Viviana tehet arról, amit az apja követett el. – Igyekeztem őt megnyugtatni, beszélni a fejével, hogy lehiggadjon és átgondolja a Vivhez vágott szavait, de nem így történt. Sophie kikelve önmagából , neki esett a lánynak, s úgy ütötte, vágta, ahogyan csak tudta. Nem hagyhattam szó nélkül, nem nézhettem tétlenül, amint a húgom összeveri a védekezni nem képes barátnőmet. Azonnal ugrottam, le is fejtettem őt nagy nehezen Vivianaról és igyekeztem hátrébb vonszolni, ami elég nehezen ment, tekintve, hogy Sophie ellenkezett, rugdosott és kalimpált, teljes erejéből küzdött ellenem.
- Ne Viviana, kérlek ne…- Csak ennyit fűztem hozzá Viv megjegyzéséhez, melyben őrültnek titulálta a húgomat. Én is tisztában voltam azzal, hogy Sophie nem normális viselkedést mutat, de nem akartam , hogy még nagyobb baj legyen az összeszólalkozásból. Húgom még mindig vergődött a kezeim közt, újra és újra képes lett volna neki menni Viviananak, de visszatartottam őt, s nem hagytam, hogy kárt tegyenek egymásban.
- Higgadj már le, könyörgöm! Csillapodj! – Hátra szorítva húgom kezeit, ezeket a szavakat ismételtem, de ő továbbra is veszekedett, s ordibálta a szavakat Viviana felé. Nem szép dolgokat mondott, mindent tisztán hallottam, s nem estek jól a szavai.
- Állj már le Sophie! Nem ő ölte meg a bátyánkat, fogd már fel, hogy ő nem tehet róla! – Idegességemben elengedtem Sophiet, s dühösen fordítottam magammal szemben.
- Mi? Dehogy is, én nem. – Fejemet ráztam szavaira, mert ezúttal én lettem a húgom céltáblája, s míg korábban Vivianat sértegette, most engem vett célba. Nem kímélt, ott taposott belém, ahol csak tudott, s hiába próbáltam mentegetni magam, szörnyű érzés volt az, amiket hozzám vágott.
- Ne csináld ezt kérlek, ne mondj ilyeneket Sophie, kérlek ne…- Végül elhalkultam, mikor kezét kirántotta a karomból, s azt vágta hozzám, hogy bárcsak én lettem volna a bátyám helyében. Nagyon fájtak húgom szavai, mélyen vágta szívembe a tört, s úgy éreztem, megfulladok a rám telepedő nehézségektől. Torkom elszorult, nagy nehezen tudtam csak visszatartani könnyeimet, s a dühömet, ami bánattal keveredett.
- Sophie…- Hangom megszűnt, szavaim elakadtak, s torkomat marta a fájdalom. Még utoljára láttam húgom pillantását, hallottam szavait, amiket követően hátat fordítva elrohant.
Ledermedtem.
Néhány pillanatig csak néztem a kiüresedett folyosó után, majd megzuhanva pillantottam Vivianara, aki ott állt tőlem nem messze, s a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam elfogadni, csak néztem Őt, úgy éreztem, menten összeomlok a teher alatt, amit a húgom akasztott rám. Elfordultam, nem tudtam Vivianara nézni, de nem azért, mert haragudtam rá, hanem azért, mert éreztem, hogy nem sokáig tudom visszatartani a könnyeimet.
Néhány pillanattal később meg is indult pár könnycsepp, melyek végig szántották az arcomat, én meg a szekrény felé fordulva, annak támaszkodva hajtottam előre a fejemet, s csak reméltem, hogy Viviana nem veszi majd észre azt, hogy milyen gyenge vagyok. Sosem akartam, hogy erről az oldalamról lásson, hogy tudja, mennyire képes vagyok meginogni ilyen helyzetekben. Féltem attól, hogy majd gyengének tart, s ő is elhagy, úgy, ahogy a húgom. Bal kezemmel homlokom felé nyúltam, majd lejjebb csúsztattam kezemet, s igyekeztem eltörölni könnyeimet, hogy ne legyen túl feltűnő.
Fejemben tovább visszhangzottak Sophie szavai, s nem tudtam kiverni a fejemből gyűlölettel itatott szavait.
- Mit tegyek…most? Utál a családom. – Nehezen törtek fel belőlem a szavak, s hangom amúgy is elfúlt beszéd közben. Pocsékul voltam, s éreztem, hogy ha Viviana nem marad velem, akkor összeomlok teljesen.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 9:01 am

Voltak olyan hullámvölgyek köztem és Christoph között, mikor elsúlyosbodott a helyzet. Mikor nálunk sem volt elég az elvonulás, mert mélyebb sebet akartunk ejteni a másikon bosszúnk jeléül. De volt egy határvonal, amit nem léptünk át. Megvolt az a pont, ahol tudtuk, hogy már visszafordíthatatlan fájdalmat okoznánk a másiknak, így nem mehetünk tovább. Kiabáltunk, civódtunk, verekedtünk is néha-néha – természetesen én maradtam alul, ki más? -, de addig, hogy meggyűlöljük a másikat soha nem jutottunk. Tudtuk, hogy össze kell tartanunk. Ez a hovatartozás jelentette minden aranyvérű család tagjainak a létezés alappillérét. Ha ez hiányzott, a varázsló vagy boszorkány, csak tengődő falevél volt az őszi vad szélben.
Marcus a legszörnyűbb szavakat kapta, amiket egy testvér mondani tudott a másiknak. Azonnal helyzetébe képzeltem magam, s próbáltam átérezni a mérhetetlen fájdalmat, ami most belsőjét szorította. Együtt akartam érezni vele, hogy aztán segíthessek neki átlépni a mély szakadékon, ami most könnyedén, percek elmúltával elnyelhetné.
Közelebb léptem hozzá, hogy azonnal érzékeltessem vele, hogy mellette vagyok, de ő jól láthatóan elfordult, hátat fordított nekem. Megijedtem. Égett az arcom, szívem a torkomban kalimpált és kezem eszeveszett remegésbe kezdett. Ennyi? Ennyi kellett ahhoz, hogy Marcusban megboruljon a szerelem mély érzése és a családját válassza helyettem? Ennyi kellett ahhoz, hogy elveszítsem azt, akit én teljes szívemből szeretek?
Ezek voltak első gondolataim. Még szerencse, hogy nem voltam olyan, aki könnyedén feladta, így azonnal közelebb húzódtam hozzá, hogy lassan elkezdjem simogatni hátát. Szabálytalan volt a légzése, nem tudtam mi játszódik most le benne, nem hangoztatta a lelkében dúló háború történéseit. Kérdezni még nem mertem, hiszen amíg csak a csend ült rajtunk, ötvenszázaléknyi esélyem volt rá, hogy Marcus válasza nem az általam félt lesz, vagy ahhoz hasonló. A jótékony csend segített, hogy ne ez legyen még az utolsó pillanatunk.
Aztán mivel semmit nem segített a hallgatás, úgy döntöttem muszáj mondanom valamit mind kettőnkért.
- Marcus, nézz rám, kérlek… - suttogtam magam elé, s miközben vártam, hogy rám pillantson, közelebb léptem hozzá. Testem majdnem övéhez ért, s így mondhatni mellette álltam, nem mögötte. Meggyötört arcára karjával árnyékot vetett, így csak sejtettem, hogy arca fájdalomtól vonaglik, meg az elfojtott érzelmektől.
- Én nem utállak… s tudom, ez most sovány vigasz, mert ha nem zavarok be a képbe, akkor a húgod még mindig a példaképének tartana, a szüleid büszkén néznének rád… de talán nem is lennél ilyen boldog. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neked, ami vigaszt nyújtana ezekben a nehéz percekben. De Marcus, én itt vagyok neked. Nem megyek el. Engem már nem veszíthetsz el. Együtt pedig mindenre képesek vagyunk. Ezt jól tudjuk mind a ketten… - hátáról oldalára csúszott kezem, s lassan elhúztam arca elöl karját. Látni akartam, ahogy megküzd a kínnal, s végül túllép a szenvedésen. Nem hittem volna, hogy valaha látok majd férfit sírni, de ettől függetlenül nem kezdtem el hitetlenkedni, nem nevettem ki érzéseiért. Megértettem és együtt éreztem vele. Biztató mosolyra húztam ajkamat, miközben lábujjhegyre emelkedtem, hogy könnytől áztatott arcára apró csókokat nyomjak.
Nem akartam addig megölelni, amíg ő nem kezdeményezett. Talán megfojtottam volna közeledésemmel. Hagytam, hogy ő döntse el mire van szüksége.
- Elmenjek? Szeretnél kicsit egyedül lenni? Vagy maradhatok is… - belül fohászkodtam, hogy ezt az opciót válassza, s ne lökjön el magától.
- Marcus, én lehetek az új családod, ha szeretnéd. És talán nem lesz ugyanolyan, de legalább annyira tudnálak szeretni, mint az összes családtagod összevetve. Még kérned sem kell – lassan visszaengedtem magam mellé kezeimet, hogy megvárjam, mire vágyik. Hogy tudjam, mivel segíthetek és mivel ronthatok.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 10:07 am

Nem akartam ránézni, először nem akartam azt, hogy lássa könny áztatta arcomat, s meggyőződhessen arról, hogy milyen gyenge alak vagyok. Soha senki nem látott sírni, nem is volt rám jellemző efféle megingás, de ezúttal nem tudtam elkerülni azt, hogy az érzelmeim ilyen formában törjenek utat maguknak. Fejemben újra és újra hallottam húgom szavait, ismét átéltem veszekedésünk minden egyes pillanatát, s nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mit kívánt nekem. Fájtak szavai, szívembe tőrként fúródtak, bántott minden pillanat, s egyúttal bűntudat is gyötört. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat adjak-e a húgomnak, s valóban csak egy áruló lennék? Mit gondolhatnak rólam a szüleim, vajon ők is annyira megvetnek, mint Sophie?
Viviana érintésére egy pillanatra összerezzentem, s ezúttal nem azért, mert jó érzéssel töltött el, hanem mert rémült voltam, s ideges. Minden apró rezdülés, nesz és zaj csak még inkább rám hozta volna a frászt, de ahogy tudatosult bennem, hogy csupán csak megérintett, hogy végig simítson nyugtatóan a hátamon, úgy én is megkönnyebbültem.
Hallottam szavait, éreztem kezének simogatását hátamon, s testének közelségét, így végül, bízva abban,hogy hihetek szavainak, mégis csak felé fordítottam a fejemet, ezzel többé már nem takargatva előtte a könnyeimet.
Felvállaltam előtte gyengeségemet, azt, hogy férfi létemre sírok, úgy mint egy gyerek. Rettegtem attól, hogy kigúnyol, vagy csalódik bennem, s Ő is elhagy, úgy , ahogyan Sophie, de ez nem történt meg. Viviana szemeiből, s vonásaiból olyan béke és szeretet sugárzott, ami képes volt elhitetni velem azt, hogy Ő nem hagy majd egyedül, s nem maradok magamra. Nehéz volt megszólalnom, mert minden egyes pillanatban úgy éreztem, hogy gombóc szorongatja a torkomat.
- Tudom, tudom, hogy itt vagy..- Hangom ismét elhalt, amint felemeltem a fejem, s tekintetem találkozott Vivianaéval. Pocsékul éreztem magam, s nem tudtam, mi lenne a megoldás, mitől lehetnék jobban.
Jól esett a törődése, az ahogyan mellettem állt, s nem hagyott magamra ott az öltözőben. Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg számíthatok rá, s érdemes volt bíznom benne és mellette maradnom. Ha igaza lett volna a húgomnak, akkor Viviana valószínűleg röhögve, gúnyolódva távozott volna, s hagyná, hogy darabjaimra hulljak. Ő azonban nem tette meg, nem hagyott el, s támaszt nyújtva ott állt előttem, arra várva, hogy elfogadjam segítségét.
Talán még sosem vágytam úgy az ölelésére, mint abban a pillanatban, s szinte kérnie sem kellett, én öleltem magamhoz, s húztam szorosan közel, hogy érezhessem, tartozom valakihez.
- Ha most itt hagysz, örökre elveszek…szükségem van rád, ne menj el, kérlek. – Hangom nem volt erőteljes, már nem is szorítottam úgy, ahogy az elején, úgy éreztem, minden erőm elhagyott.
- Ezt…olyan jó hallani. – Felpillantottam rá, hogy újra szemeibe nézhessek, majd öleléséből kibújva, kezeim kezeire csúsztak, s megfogtam azokat, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz.
- Nem tudom, mit kellene tennem, hogy helyre álljon minden. Viviana, szeretlek, de a húgomat és a családomat is szeretem, és nem tudom elviselni annak a tudatát, hogy gyűlölnek engem. Te is láttad, miket vágott hozzám Sophie…én ezt..ezt nem bírom elviselni. Miért csinálja ezt? Miért nem ért meg? – Nem tudtam megállni, hogy ne törjenek fel ismét a könnyek, így gyorsan magamhoz öleltem, s fejemet vállára engedtem, hogy ne kelljen végig néznie, ahogy ismét itatom az egereket.
- Mit kellene tennem? Gyűlöl, és ezt nem tudom elviselni…- Sóhajtva húzódtam hátrébb, mert hirtelen eszembe jutottak húgom szavai.
- Tényleg velem akarsz lenni, mindezek ellenére? Mi lesz az eljegyzéseddel és Vaillsel? Van értelme ennek az egésznek? – Elbizonytalanodtam, egyik pillanatról a másikra, s nem tudtam, hogyan alakul majd a holnap, teljesen elveszve éreztem magamat.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitimeSzomb. Szept. 14, 2013 9:59 pm

Megfordult a fejemben, hogy talán egyedül akar túljutni ezen a nehéz időszakon, de aztán belegondoltam, hogy én vajon szeretnék-e egyedül lenni? S ahogy saját érveim, úgy Marcus szavai is megerősítettek.
Ajkamat ízlelve, elvétve még éreztem a srác arcbőréről felitatott sós könnyeket. Nem tudtam elhinni, hogy végre eljött az ideje annak, hogy támogatni tudom és képes vagyok megvigasztalni. Számára én vagyok a nyugtató pirula a nehéz nap végére. S az, hogy előttem ilyen nyíltan kimerte mutatni elgyengült érzéseit, megerősített benne, hogy bízik bennem. Nem is kellettek köszönömök, mind a ketten tartoztunk a másiknak, de jelenlétünk ezt lerótta.
A falnak támaszkodva vártam, hogy rám pillantson, s kiolvassam szeméből, hogy szüksége van közelségemre. Türelmesen vártam, s kezeim már rég készenlétben álltak, hogy átfűzzem őket mellkasa mellett és tenyereimet hátára simítva húzzam egész közel magamhoz Őt, s magamat hozzá.
Az én szemem is égni kezdett a benntartott könnyektől. Marcus szavai teljesen elgyengítettek. Csak a tudat, hogy ennyire bízik bennem, szeret és vágyik a törődésemre erősített meg és tett kitartóvá. Szüksége volt rám.
- Sehova nem megyek nélküled. Nem hagylak itt – cirógattam végig ujjhegyeimmel oldalát, majd ha kezeinket egymásba fonta, akkor megszorítottam kezét. Nehezemre esett bármit mondani, hiszen én is hallottam Sophia szavait. S ha a nekem célzott minden szava egy merő hazugság is volt, a Marcust ért sérelmek jogtalanul igazságtalanok voltak.
- A húgod csak mérges rám. Fél, hogy elveszlek tőle, s most már fontosabb lesz neked a velem töltött idő, mint Ő. Nem gondolta azt komolyan, csak féltékeny. Bocsánatot fog kérni… - sóhajtottam halkan, s ha újra átölelt, erősen vontam magamhoz. – A szüleid pedig még csak nem is tudnak rólunk. Marcus, ami az iskola falai között történik, az ott is marad. Mindenki ezzel foglalkozik szabadidejében, de a szülei előtt nem ezzel fogja kezdeni a híráradatot. Sophie reményeim szerint pont úgy tartja a száját, ahogy Christoph és Declan. El sem merik mondani otthon, hogy nem Declannal vagyok. Féltik a családjainkat. A kettők közötti békét. Sophia sem fog semmit tönkre tenni. A fenyegetéstől várja a felmentést. Azt hiszi, így majd meghátrálsz, képes lesz egyedül hatni rád, és az ő gondolatai szerint észhez téríteni. Érted? A testvéreink lehetnek olykor kapzsik, rosszmájúak, irigyek, gúnyosak és okozhatják szívünkben a legnagyobb kínt, de ha arra kerül a sor, hogy a testvérüket kell védeni, a család becsületét és nevét, akkor nem fognak egy egyszerű hisztériával mindent szétrombolni. Ne aggódj, kérlek – sóhajtottam bele mellkasába, s őszintén reméltem, hogy szavaim nem találnak majd süket fülekre, s Marcus egyetért velem, kicsit megnyugszik.
Ehelyett azonban újra éreztem, hogy felgyorsult légvétele, és úgy szorított magához, mintha a világot jelenteném neki.
Aztán amilyen hevesen ezt tette, úgy is tolt el magától. Mindig féltem, hogy mi jut eszébe, hogy milyen kérdést szegez majd nekem.
Részben megnyugodtam, részben viszont felzaklatott kérdése. Mind a ketten tudtuk, hogy igazából senkit nem érdekelt, hogy mi mire vágytunk, s a jó szerencse fogja eldönteni csupán, hogy együtt maradhatunk-e.
- Nincs semmi más, amit ennél jobban akarnék. Semmi nincs, ami megrémít, csak hogy talán hozzá kell mennem Declanhoz. És nem tudom, hogy fogom megakadályozni az esküvőt, vagy miképp győzöm meg a szüleimet arról, hogy veled szeretnék lenni. Ha nem lesz választási lehetőségem, s ellenezni fogják, hogy veled legyek, én inkább meghalok, csak ne kelljen megcsókolnom Declant, ne kelljen egy ágyban aludnom vele és… Mi az, hogy van-e értelme? – szűkítettem össze szemeimet és értelmetlenül pillantottam fel a srác szemeibe. – Nem érzed úgy, hogy ez a pár hónap, amit együtt töltöttünk, az egymás közelében, sokkal szebb volt, mint eddig bármi más? Nekem mindent megérsz te és az idő, amit veled tölthetek. Ne bizonytalanodj el, ne lökj el magadtól. Nagyon szeretlek. Csak Téged – vettem két kezem közé arcát, hogy két hüvelykujjammal szabadon simogathassam borostás arcélét. Nem akartam, hogy bizonytalan maradjon, így lehúztam magamhoz arcát és apró csókok után, hosszú csókot leheltem ajkára.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya    Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya  Icon_minitime



Vissza az elejére Go down
 

Marcus és Viviana - Kviddics öltözők, majd a pálya

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Donell Birtok - Marcus szobája ~ Viviana és Marcus
» Viviana szobája | Viviana & Marcus
» Marcus & Astoria - klubhelyiség, majd birtok
» Marcus & Viviana | klubhelyiség
» Csónakház - Marcus és Viviana

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-