Fogalmazzunk úgy, nem először fordulok elő a negyedik emeleten. Mióta átléptem a Roxfort küszöbét és véget értek az első óráim, azonnal a könyvtár felé vettem az irányt - azóta a napjaim nagy részét ott töltöm. Nem mondanám hogy álom program, mégis biztonságosabb így. Függetlenebb. Az pedig külön történet, hányszor tévedtem már el pontosan ennek köszönhetően. Végül is ez nagy előnyt jelent, hisz az itt dolgozókat leszámítva (tudtommal) én ismerem a legjobban a kastélyt. A klubhelyiségektől kezdve egészen Edevis tükréig.
Annak idején, mikor elindultam a hálókörletek felé, mindig bejöttem ide egy kicsit. Sokáig azt se tudtam pontosan, mit jelenthet, csakhogy megváltozott a kép. Mikor a nagynéném temetése után visszaérkeztem és folytattam a szokásaimat ott, ahol abbahagytam, úgy éreztem ide is muszáj bejönnöm. Kis híján pánikba estem, mikor Amelia mosolygott vissza rám a tükörből. Mit mondhatnék? Nem sírom vissza azokat az időket. Mostanra nagyjából visszaálltak a dolgok a rendes kerékvágásba, de még mindig aggódom amiatt, hogy a szüleimet is komoly veszély fenyegeti. Persze, nem túl meglepő módon immár ők integetnek nekem a tükörből. Rengetegszer megfordul a fejemben, hogy mindent magam mögött hagyok és hazamegyek, de tudom, hogy ezzel még nem érek sokat. Itt kell maradnom és fejlődni, amennyire csak tudok. Hátha legközelebb a DS összes tagját sikerül megvédenünk, hátha be se hatolnak a kastélyba, hátha... Álmodj, királylány.
Halkan felsóhajtok és visszapillantok a tükörre. Ha Dumbledore tudná, hogy a veszélyes kis kincsére ilyen könnyű rálelni, valószínűleg forogna a sírjában. De hát McGalagony professzor sem figyelhet oda mindenre, így is akad elég gondja. Akár úgy is vehetnénk, hogy én, mint prefektus, elővigyázatosságból őrködök itt. Ami egyébként tényleg nem lenne rossz ötlet, mert hát ezek a picik... Lehetetlen nem félteni őket. Furcsa, hogy mi is így kezdtük. Haha, őket legalább nem fenyegeti a veszély, hogy szembejön velük egy baziliszkusz! Hihetetlen, mennyi mindent éltünk már túl, a trióról nem is beszélve.

Telik az idő, nekem pedig hol az jár a fejemben, hogy még mindig nem tudom szóról szóra a tananyagot, vagy... az, amire egész egyszerűen nem szeretnék gondolni. Természetesen tisztában vagyok vele, mennyire gyáva dolog részemről, hogy futok a kapcsolatok elől. Viszont az is biztos, hogy nem bírnám elviselni a kiszolgáltatottságot. Pláne nem Seamussel.
Mégis mikor egy perc erejéig változik a kép és ő jelenik meg a tükörben, eláll a lélegzetem is. Igen, megérné a kockázat. Ebben a pillanatban. Csakhogy mielőtt még előbányásznám a telefonomat, egy ismeretlen hang rondít bele a rózsaszín álomfelhős gondolataimba. Nem tetsző fordulat. Persze, ha jobban megnézem, valamilyen szempontból mégis.
Viszont el se kezdem ecsetelni, milyen szavak kívánnak a nyelvemre szökni, mikor letakarja a tükröt, illetve befejezi a mondanivalóját. Anyának is van egy stílusa, de ilyet még ő sem engedne meg magának. Oda kell rá figyelnem hogy kifejezéstelen maradjon az arcom, pedig ilyen tényleg ritkán fordul elő nálam.
- Jó napot, professzor! - erőltetek mosolyt az arcomra. - Én sem tölthetem minden időmet a társaságukban, vagy tévednék? Úgy gondolom, mivel hatan vagyunk prefektusok, igazán megengedhetjük magunknak a váltást. - És nem is vagyok egyedül a nézeteimmel, de ezt már nem teszem hozzá, nem lényeges. Ha emiatt megró valakit, én legyek az. Sosem rángatnám magammal a többieket, így pedig kockáztatni sem érdemes. - Annak idején maga Dumbledore professzor hozatta át ide. Egyébként meg se fordult a fejemben, hogy kísérletezzek. - Rossz aki rosszra gondol. - Ön egyszer sem nézte meg?
Lehet hogy a személyeskedés nem a legjobb húzás, de tudtommal nem is bűn. Egyébiránt ha akarnám se tudnám megállni, túlzottan felkelti az érdeklődésem. Ő is elzárkózik, jobban mint én. Tanár, mégis van benne valami sötét, ami miatt jogosnak érzem a pozícióját. De ha valóban ilyen kirívó, miért vették fel? Minerva biztosan elővigyázatosabb a csata óta, nem valószínű, hogy túl merész lenne ilyen szempontból. Mindent összevetve: ez a pasas egy két lábon járó kérdőjel, a pontját pedig előszeretettel vágja hozzám. Hát nem csodálatos?
Eleresztek egy apró sóhajt, majd feltéve, hogy a prof nem ellenzi, egy könnyen mozdulattal álló helyzetbe tornázom magam. Így mégiscsak illedelmesebb.
- Elnézést, ha kellemetlenséget okoztam.

Nagyon különös, pláne, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy tanár. Közöttük van ijesztő, túl rendes, szigorúan rendes, ám bármilyen szélsőségesek is legyenek, valamiért mégis átlagosak. Azt hiszem lehetetlen ezt jól elmagyarázni - talán pont azért, mert nincs is így, pusztán megszokás kérdése. Azonban bárhogy legyen is, Shackleton professzort képtelen vagyok kiismerni, vagy egyszerűen csak besorolni valamelyik címszó alá. Pedig nagy általánosságban nem okoz nekem problémát, hogy eltaláljam a friss ismerősök személyiségét.
Ő egyszerűen csak ő. Vagy csillogó szemekkel figyelem, hallgatom, fejtegetem... vagy szívem szerint istenesen kinyitnám a számat és pár jól megfogalmazott mondatban porig aláznám, pusztán jóindulatból. Pedig én igazán nem vagyok forrófejű, agresszív végképp. Fogalmazzunk úgy, enyhén szólva nem tesz túl jó első benyomást rám.
- Shackleton professzor, nem emlékszem hogy kifejtettem volna az okát, miért vagyok itt. Elhamarkodottan ítélni márpedig nem szép dolog.
Ezúttal pont, hogy vissza kell fojtanom a vigyorgásomat, egy apró mosolyt viszont mindenképp megkockáztatok. Más választásom nem igazán akad. Ahogy ő a modorát váltogatja könnyen, én a hangulatomat. Mondanom sem kell mennyire elégedett vagyok a ténytől, hogy kifogástalan, de célratörő választ sikerült összehoznom. Ritkán társalgok mardekárossal, hát még házvezetővel. Pitonnal jó, ha pár mondatot váltottam, pedig hat éven keresztül tanított minket. Így, utólag sajnálom is, hogy nem fordítottam rá akkora figyelmet. Jó ember volt, élnie kellett volna még. Persze... nem ő az egyetlen ilyen áldozat, nem is az utolsó. Ezért vagyok itt.
- Igyekezni fogok - válaszolom csendesen, felpillantva rá. Minél többet nézem őt, annál nagyobb lesz a fel nem tett kérdéseim száma.
Mi a titkod, Shackleton? Nem szeretsz farkasszemet nézni?
De most komolyan, mit akar, miért fordítgat? Ne érjen hozzám, ne suttogjon itt, így is érzem, hogy jócskán elpirultam. Túl közel van. Nem áll jól a piros a hajamhoz. Érzem a leheletét a fülemen, ez így nem tetszik. Tetszik. Normális egyáltalán, hogy ilyesmi eszembe jut vele kapcsolatban? Mármint persze, azt már első pillantásra leszögeztem magamban, hogy eszméletlen pasi, de eszméletlenül a tanárom. Ráadásul - ha ez lehetséges - a legbunkóbb.
Mégis őt pillantom meg először a tükörben. A kép viszont szokás szerint a szokásossá alakul át: a szüleim és én ülünk a nappaliban, a lehető legnagyobb békében. Ez bonyolult lesz, de talán csak a semmi utal a semmire, arra, hogy végre béke van a varázsvilágban. Mindannyian biztonságban vagyunk, jobban, mint bármikor.
Veszek egy nagy levegőt, és mivel különös mód' a padló is sokkal érdekesebb lett, azt kezdem el bámulni.
- Biztonság. Ennyi lenne. (...) Önt viszont, bármi legyen is a leghőbb vágya, nem tudom megérteni. Ha nem hisz a megvalósulásban, miért álmodik egyáltalán?

Nem is tudom, miért jövök ettől zavarba, hisz először észre sem veszem, hogy épp "rajtam keresztül" lesi az idilli képet. Valószínűleg pont azért, amiért nem szeretek beszélni az érzelmeimről se. Végül is a sajátjaim, jogom van ahhoz, hogy megtartsam őket magamnak. Túl személyesek. A véleményemet habozás nélkül kifejtem, ha erre van szükség, de ez is épp elég kockázatos. Említettem már, hogy nem szeretem ezt a szót? De most komolyan, maradjanak szépen távol tőlem, mindenkinek könnyebb lesz. Fogadni mernék a prof is nyugodtabban aludna, ha nem látná magát a diáklányok álmai között. Ugye?
- El fogom érni, hogy jogosan érezzem - jelentem ki habozás nélkül. Ez nem olyasmi, amiből engednék. Nem olyasmi, amivel kapcsolatban bárki is alábecsülhet. Lehet, hogy nincs sok esélyem a megvalósításra, hisz teljes biztonság nem létezik, mégis... mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a helyzetből.
Persze, ezek után nem kicsit lepődök meg az utasításán. Ő, úgy tűnt, nálam is féltettebben őrzi a vágyát - mi változott hát meg ilyen hirtelen, hogy se szó se beszéd, önként megmutatja az egyik titkát? Egyszerűen nem tudom mire vélni.
Mindazonáltal a kérdését helyből ki nem mondottnak veszem, ezzel megspórolva pár perces duzzogást. A válaszát mindenképp megkapja: engedelmesen helyet cserélek vele és ráemelem a pálcámat. Shackleton professzor meglepő tettei, csapó kettő. Kénytelen vagyok nem arra gondolni, hogy ebben a szent pillanatban szolgáltatja ki magát egy ismeretlen diáklánynak, aki történetesen szerény személyem.
- Legilimens. - Suttogásom mondhatni kettévágja a csendet.
Már akkor megértem, miért hallgatott erről annyira Shackleton professzor, mikor megelevenedik a kép. Tényleg. Tényleg igaza volt. Bármi mást el tudtam volna képzelni, ezt leszámítva. Szóhoz sem bírok jutni, de azt hiszem, jelenleg nincs rá szükség. Előbb ő is eméssze meg amit látott, úgy tűnik, nem csak számomra újdonság.
Jellemző persze, hogy amíg én ebben a helyzetben is figyelmes próbálok lenni, ő már le is fegyverez. Nem mintha számítana: tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy futni is megpróbálhattam volna, ha akar, ugyanúgy megállít.
- Megértem hogy nem akarja valóra váltani, azt viszont korántsem, miért tenné egyáltalán. Halálfaló, igen, de mégiscsak az apja.

Itt beszélgetek egy diákkal, akit nem is igazán ismerek, és lassan az összes titkom tudni fogja. Elszaladhatna, de nem teszi. Ez intelligenciára vall, mert tudja, hogy hiába rohanna,amerre lát. úgy se menekülhetne előlem. Tudtam, hogy Susan nem buta, elvégre prefektus. Ők pedig nem lehetnek unintelligensek.
- Volt... - javítom ki megkeseredve. Lehunyom a szemem, az államat a föld felé szegezem, egyik kezemet pedig végighúzom a szakállamon. A pálcát visszarakom a belső zsebembe, ahonnan az előbb azt kivettem. Csak egy szó kellett volna, egyetlen egy... exmemorian. A felejtés átok, és semmire sem emlékezne, abból, ami itt történt. De valami azt súgja, hogy nem kell kitörölnöm az emlékezetéből. Miért bízok benne? Nem tudom. Lehet nem kéne, de mégis. - Ha kérhetném a teljes diszkrécióját ami ezt az ügyet illeti. Azt hiszem, nem kell magyarázni, hogy miért. - forgatom a fejem, jobbra-balra zavaromban. A kedélyem és a modorom sokszor változik. Legelőször talán túl goromba voltam vele, most pedig itt az ideje ezen változtatni. Néha nagyon gonosz tudok lenni, máskor pedig rettentő udvarias.
Valamivel ki kellett húzzam magam a sorozatos büntetések alól negyedikben. Az udvariasság pedig több tanárnál is elérte a hatását. Volt egy két kivétel... a makacsabbak nem engedtek, de így is elégedetten végeztem el azt az évet.
Komótosan elindultam a tőlem pár méterre, a földön heverő pálca felé. Ha voltam olyan rossz, hogy kivarázsoltam a kezéből, akkor lennem kell olyan jónak is, hogy visszaszolgáltatom azt a jogos tulajdonosának.
Miután felvettem onnan, a kezébe nyomom, de nem eresztem el a másik végét. A szemkontaktust keresem, csak hogy a következő szavaim a tudata mélyére hatoljanak. - Tudom, hogy tegnap este a könyvtár zárolt részlegében bóklászott. Ha nem szeretné, hogy most rögtön felvigyem a házvezetőjéhez, akkor gyorsan mondjon valami meggyőzőt. - ha nem mond, akkor sem fogom felvinni. Miért vinném? Mert megszegett egy aprócska szabályt? Max levonok a házától pár pontot, de eszem ágában sincs akkora felhajtást csinálni ebből. Van jobb dolgom is, mint őt kísérgetni ide-oda. Kellemes társaság, de akkor sem akarom a délutánomat meg az estémet beszélgetéssel tölteni. Magamnak való vagyok, ezt már többször is bizonyítottam.  

Mintha pofon vágnának. Eszembe jut Amelia, az a tehetetlen érzés, ami állandóan rám tör, ha a halálára gondolok. Eszembe jut, hogy a süveg nagyszerű munkát végzett, hisz a legtöbb szempontból apára ütök - született hugrabugos vagyok... azt azonban ő se láthatta előre, milyen bosszúszomj és rettegés fog kísérteni éveken keresztül. Azt hiszem ilyen érzés, ha valami örökké lezáratlan marad, korántsem a terveid szerint. Talán közelebb járok a Shackleton professzor gondolataihoz, mint azt elsőre gondoltam volna.
Nem mondanám, hogy tetszik a felfedezés.
Már a nyelvemen hegyén van a jól megszokott sablon-sajnálom, mégis megtartom magamnak. Persze, tudom, úgy van leírva a forgatókönyvben, hogy elárasztom részvétnyilvánítással, de... ki érthetné meg nálam jobban, mennyire értelmetlen?
Ehelyett mielőtt még eljutna a tudatomig, mit teszek, átölelem. Nem hosszan, nem illetlenül, egyszerűen csak átölelem. Ez az én részvétem. Arra pedig külön figyelmet fordítok, hogy elengedjem, mielőtt még kínossá válna a helyzet. Mármint ha nem az egyébként is - de a határokat is feszegetni kell néha, nem igaz? Félek emiatt nem vonhat le tőlünk pontot. { }
- Természetesen - válaszolom csendesen, döbbenten. A helyzethez mérten tisztázódott minden, kezdtem megnyugodni, erre most elrakja a pálcáját. Persze, nem mintha ellenezném, egyszerűen csak nem tudom mire vélni a bizalmát. Pláne, hogy még a pálcámat is visszaadja.
Megint nem jutok szóhoz, csak pislogok rá nagy szemekkel, totál értetlenül. "Zavarba hoz." Ez is itt a nyelvem hegyén, és szintén ott is marad. Némasági fogadalmam csak akkor válik semmissé, mikor belekezd a mondanivalójába. Először csak mosolygok, majd mikor befejezi, nem tudom megállni: nevetni kezdek.
- Emlékeztetném önt, professzor úr, hogy csak az alsóbb éves diákok nem látogathatják meg a zárolt részt, én pedig a hetedik évemet koptatom. Bimba professzor egyébként is örülne, hisz nem csak SVK könyveket olvastam - itt vetek rá egy jelentőségteljes pillantást -, hanem gyógynövénytanhoz kapcsolódó, több száz oldalas leírásokat is. Most pedig visszaadná a pálcám, vagy eltökélt szándéka, hogy zavarba hozzon?

Azt mondják, az emberi érintés valahogy képes elszívni a fájdalmat a másiktól. Ezért fogják meg egymás kezét a halálos ágyon fekvő betegek a rájuk könnyes szemekkel tekintő szeretteikkel? Hogy megosztozzanak egymás fájdalmán? Meglehet. Én sosem fogtam senki kezét, mert nem akartam más fájdalmát elszívni. A fájdalom jó, a barátod. Innen tudod, hogy életben vagy. Ha nem érzel semmit, akkor meghaltál, vagy a halál szélén állsz. A testi kontaktusok pedig csak kifejezőeszközök. Az ürességet és a fájdalmat akarják feledtetni, de mikor egyedül fekszünk, jó pár méterrel a föld alatt, akkor már nincs aki megfogja a kezünket, és azt mondja, hogy szeret, vagy hogy minden rendben lesz.
Ezt az ölelést valamiféle részvét nyilvánításnak fogom fel. Nem akarok mást mögé gondolni, de akkor is furcsa volt. Engem általában nem ölelgetnek emberek, főleg nem diákok. Mindenki fél tőlem, vagy rajong értem, de senki sem érdeklődik. Én amondó vagyok, hogy jobb is így. Én se érdeklődök senki után, mert ha mégis megtenném, kötődnék, azt pedig nem szabad.
Ő mégis megtette. A keblén dédelgetett egy oroszlánt. Egy pillanatig tartott, szóval nem tudom eldönteni, hogy jól esett-e, de mindenféleképpen említésre méltó pillanat volt. - Tele meglepetésekkel, Bones kisasszony. -  mosolyra húztam a szám, és most először szóltam hozzá igazán kedvesen. De ettől még nem fog jobb jegyet kapni, mint a többiek. Sőt, most, hogy tudom mire képes, tőle több mindent fogok elvárni, mint például a sajátjaimtól. Remélem megérte ez az ölelés.
Átengedtem a pálca teljes egészét a jogos birtokosának. Nem akartam megtartani, mit kezdtem volna vele? Elzárom egy szekrényben vagy eladom? - Itt van, rakja csak el. - a lány fölött lévő tartó pillérre néztem és belegondoltam, hogy még egy tanárral is előfordul, hogy a diákja kicselezi. De velem is? Okos, okos. Csodálom hogy nem a Griffendélbe, vagy a Mardekárba került. Szívesen egyengetném a sorsát, mint Házvezetője, de a Teszlek Süveg tudja a dolgát, úgyhogy ez van, ezt kell szeretni.
- Zavarba hoztam? Észre sem vettem, hogy elpirult, de most hogy mondja... - az arcát néztem, ami körös-körül egészen piros volt. Azt hiszem, ilyen hatást még senkiből sem váltottam ki, nem túl hosszú pályafutásom alatt. - szóval, most hogy mondja, tényleg elég izgatottnak néz ki. Csak hogy tudja, szeretek másokat kellemetlen helyzetbe hozni. - ördögi vigyor, mellé egy féloldalas szemöldök felhúzás. De még mennyire, hogy szeretek másokat nagyon-nagyon-nagyon kínos szituációkba csábítani.
Megfogtam a kezét, és végighúztam vele a mellkasomon, szépen lassan, miközben egész végig őt néztem komoly fejjel. Amikor pedig a hasamhoz ért, megállítottam, elnevettem magam, és gyerekes szórakozottsággal odamondtam, hogy : - Bocsi.  

Abban a pillanatban, amikor Shackleton professzor kiejti a meglepetés szót, valószínűleg azonnal és visszavonhatatlanul vérig sértem az első mosolyomat, amit kapott tőlem. Kénytelen vagyok a szám elé kell emelnem a kezem, hogy elfojtsam egy kicsit a nevetésem hangját. Én vagyok tele meglepetésekkel? Mióta belépett a szobába, egy perc se telik el úgy, hogy ne keltené fel a kíváncsiságomat... vagy ne hozna zavarba, minden szempontból. Egyből azt se tudom hova tenni, hogy hirtelen ilyen kedves lett velem - pláne, hogy ezzel nincsen egyedül. A róla alkotott képem folyamatosan változik, jelenleg túl jó irányba. Persze, jobban belegondolva róla - ha mást nem is - azt biztosan tudom, hogy nem engedne közel magához, nekem pedig pont erre van szükségem.
Pirulgatva ugyan, de állom a tekintetét. Mióta valahol azt olvastam hogy a félrepillantás gyávaságot jelent, örökösen farkasszemet nézek az emberekkel. Ernie-vel máson se lehet jobban röhögni. Persze az más is, akkor mindketten tudjuk, hogy a vicc kedvéért van az egész. Shackletonnal? Mikor "engedélyt" ad rá hogy elrakjam a pálcámat, azonnal kikapom a kezéből és elsüllyesztem a talárom legmélyebb zugába. Ami visszagondolva elég nagy baromság volt, mert még mindig nem bízok meg száz százalékig a profban. Hát még azután, hogy számon kér a könyvtári látogatásom miatt. Hát még azután, hogy jókat derül a zavaromon, mi több, haladéktalanul ki is használja.
Veszek egy nagy levegőt és az ajkamba harapok, úgy figyelem a kezemet. A kezét. Nem tudom eldönteni, tetszik -e az irány, de talán jobb is. Zavartan pillantok ide-oda, míg végül rajta nem állapodik meg a tekintetem. Pont abban a pillanatban nevet fel, először, mióta beszélünk. Képtelen vagyok haragudni rá.
- Vegye úgy, hogy visszavontam az ölelést - jelentem ki sértődötten, a kezem viszont még mindig az övében pihen. Övében... vicces, de jelen pillanatban még ezt a szót is képes vagyok félreérteni, pedig leginkább olyan, mint egy rossz gyerek. Aranyos, azt hiszem.

Elmosolyodok azon, ahogy viselkedik, és ahogy beszél. Nem azért mert vicces, vagy is csak részben az. Inkább csak megmosolyogtat, hogy kívülről milyen kis szelídnek tűnik, viszont belül egy maga után lángcsóvát hagyó, forró tűzzel égő Főnix szenvedélye rejtőzik. Honnan tudom én ezt? Csak rá kell nézni. A kevés beszéd pedig még árulkodóbb mint általában.
Én magam nem tudom mikor lettem ilyen jó emberismerő. Feltéve ha az vagyok. Másoknál általában jól megy a kiismerés, de nem mindenkivel osztom meg a titkomat, és nem mindenkivel űzök macska-egér játékot.
- Ahogy gondolja. Az ön ölelése, bármikor vissza tudom adni, ha szeretné. - elengedtem a kezét, ami már önkéntelenül is a hasamon pihent, anélkül, hogy én tartanám. Közelebb léptem, és átöleltem. De nem egy pillanatig, nem úgy, ahogy ő. Sokkal inkább volt hosszabb, mint rövidebb, és tartalmasabb mint üres. Nagy szavak ezek, de semmi hátsó szándékom nincs. ( Vagy talán mégis van? ) Sosem voltam híve a diák-tanár kapcsolatnak hosszú távon. Túl sok benne a buktató, és felesleges aggodalmakkal jár, arról nem is beszélve, hogy eszem ágában sincs magam elkötelezni, amikor még előttem és előttük is ott áll az élet. Akitől néha nem látni semmit.
Aztán végül elengedtem, és pár centire hátra húzódtam. - Remélem így már hivatalosan is vissza van vonva az ölelés. -  kisétáltam a könyvtár elé, megnézni, hogy jár-e arra valaki, de minden üres volt. A padlón heverő port nem verték fel a tudásra vágyó tanulók lábai, nem szaladgáltak fel-alá az engedetlen kölykök. Egészen nyugodt volt most minden. Rosszat sejtek...
Az alapos helyszínfelmérés után visszamentem Susan-hez. - Most egy olyan dolgot fogok tenni, amit nem szeretném, ha félre értene. Semmi többet ne gondoljon a dolog mögé, mint amennyi ténylegesen van. Csak azért teszem, hogy önt teljes zavarba, és még annál is sokkal kellemetlenebb helyzetbe hozzam. - való igaz, hogy így volt. Ha többet akarnék, már rég az ágyamba feküdne, a többi "rajongóm" mellett, de ezt az örömöt nem tudom, hogy valaha is megfogom-e valakinek adni. Beletúrtam a vörösen izzó hajába, közelebb húztam, a karommal könnyedén átkaroltam a karcsú derekát, majd legvégül megcsókoltam. Lehet, egy kicsit meg is haraptam az ajkát, de nem számít. Nem tartott sokáig, csak fél pillanattal több ideig, mint az ölelés. - Nos, ha nem szeretné, hogy kicsapják innen, és feltételezem, hogy nem, nem szeretné, tartsa a száját, vagy én gondoskodok róla, hogy csendben maradjon. Vegye fenyegetésnek, kedves. - súgtam a fülébe, egy mély levegővétel után.

Megijedek, amiért elengedi a kezemet, megijedek, amiért megölel. És tudja mit? R.hadtul de haragszom rá, mégis visszaölelek. Sosem szegtem meg egyetlen szabályt se, erre most fél óra alatt behozom az elmaradásom. Jó, igen, igazából magamra haragszom. Nem mindegy?
Mikor elenged, azonnal hátrálok "pár" lépést, ezúttal pedig kísérletet se teszek rá, hogy tartsam a szemkontaktust. Fogalmam sincs, mire véljem ezt az egészet - újfent, persze. Nem véletlenül voltam olyan óvatos, végig arra számítottam hogy egyszer betelik nála a pohár, és tényleg magyarázkodhatok majd Bimba professzornak. Ehhez képest hatalmasat változott a felállás, ha valakinek oka lenne szabadkozni, nem én lennék az... Persze az is tiszta sor, hogyha megemlíteném valakinek a történteket, csakis én jöhetnék ki belőle rosszul. Végül is kinek hinnének, egy morcos tanárnak, vagy egy álmodozó kamasz lánynak? Ugyan már! Vagy csendben leszek, vagy sehogy. Ebben nincs választási lehetőségem.
- Nem is tudom, szerintem ez még mindig nem elég hivatalos - vonok vállat. De hát aki a kicsit nem becsüli... azt szépen faképnél hagyják. Pontosan az ilyenek miatt utálom közel engedni magamhoz az embereket. Egyszerűen felesleges.
Ezért is lepődök meg annyira, mikor Shackleton professzor újra felbukkan az ajtóban, nem sokkal később pedig előttem. Ettől is csak még idegesebb leszek, egyáltalán hogy mondhat ilyet? Még az alsóéves kisdiákok is tudják, hogy a "kövér vagy" és "csúnya vagy" után a legszörnyűbb amit mondhatnak, az az, hogy nem jelentett semmit a csókjuk. Akkor is, ha tényleg így van. Azt utálom a legjobban, ha hazudnak nekem, de ezzel kapcsolatban inkább hordjon össze valami átlátszó szöveget, minthogy csak úgy... lekapjon.
Jó, igazából lehetséges, hogy átkaroltam a nyakát, esetleg vissza is csókoltam. De ettől függetlenül mit sem változik a véleményem, ilyet egész egyszerűen nem tehet meg.
Alig fejezi be a mondatot, már lendül is a kezem. Örülhet, életem első pofonja csattan az arcán. Már, ha nem reagál gyorsabban.

Hirtelenjében kapom el a kezét, ami az arcom felé lendül. Nocsak, nocsak. Ki gondolná, hogy egy ifjú lány, aki soha életében nem szegett meg annyi szabályt mint ebben az eltelt fél órában megpofozna egy tanárt? Hihetetlen, hogy mit tudok kihozni egy másik emberből, egy egyszerű, semmit mondó csókkal. Legalábbis nekem semmit mondó. De ahogy tapasztalom, és ahogy majdnem megéreztem azt a bőrömön is, másnak ez lehet, hogy többet jelent, vagy egyszerűen csak bántó. Pedig nem állt szándékomban megsérteni, tényleg nem. - Óvatosan kisasszony. Nehogy baja essen. - szorítok egyet a kezén, de nem annyira erősen, hogy később nyoma maradjon, majd elengedem azt. Gondolnom kell arra is, hogy most rögtön felszalad az igazgatónőhöz és elmeséli mi történt itt. Nem akarok bizonyítékokat adni a gyanúsítgatására. Ha nincs bizonyíték, akkor pedig úgy sem hisznek neki.
Megigazítottam magamon a felsőt, hátrasimítottam az össze- vissza álló hajam, és vettem egy mély lélegzetet. - Tudja, egészen érdekes kis nap lett ebből. Köszönöm önnek, hogy asszisztált. - meghajoltam, mint aki egy királynő előtt áll, hátra tettem a kezem, a másikkal pedig intettem egyet. Edevis tükrére egy búcsú pillantást vetettem, mintha többet nem láthatnám. Remélem soha többet nem kell belenézzek. Meg is teszek mindent annak érdekében, hogy ez eltűnjön innen, egyszer s mindenkorra. Ha megoldható, akkor még a Roxfort-ból is elszállíttatom. Vannak kapcsolataim a Minisztériumnál, ez csak nem olyan nagy kérés. Nem akarom, hogy a többi diáknak is akiknek ilyen sötét titkaik vannak, ilyen rossz élménnyel kelljen gazdagodniuk.
Susan-re néztem még egyszer, csak hogy valami szép gondolattal távozzak a helyszínről. A haja még mindig vöröslött a halvány fényben, ami oldalról érte őt. A bőre még mindig olyan puhának tűnt, mint ezelőtt. Bizony mondom, ha idősebb lenne, most magammal cipelném a szobámba.
- Órán remélem legalább ilyen lelkesedéssel láthatom viszont. A csókunkat pedig ne felejtse el. Ennél jobb úgy se lesz soha. - öntelten haladtam el mellette, olyan közel, ahogy csak tudtam. Ha legközelebb összefutunk, talán többre is lesz időnk...