HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Marcus & Viviana | klubhelyiség

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Hétf. Aug. 19, 2013 6:37 am



Marcus & Viviana


Akárhányszor lehunytam pilláimat, s megpróbáltam átadni magam a pihentető alvásnak, a vékony paplan túl melegnek bizonyult, a lábfejemre húzott zokni szúrni kezdett, a felvett fekvő helyzetben elgémberedett testem, a fejem alá gyűrt párna kényelmetlenné deformálódott. Voltak már álmatlan éjszakáim, s azok mind így kezdődtek.
A tágas szoba már hatodik éve szolgált otthonomként. Személyes tárgyaim körös-körül szétszórva hevertek az egész helyiségben. Kedvem szerint elrendezett bútorok, megválogatott színek. Képek, emlékek. Más éjszakákon szerettem itt tartózkodni, magamba szívni a pince hideg, tiszta levegőjét, kilesni az égen elnyújtózó szürke felhőkre, megcsodálni a könnyed függönyanyag mögül előbukkanó, lusta Holdat, s hagyni, hogy az esti szellő lágyan felborzolja a lófarokból kicsúszott gesztenye tincseket.
De most elvágytam innen. El a széles franciaágyból, a hideg selyem közül. Két erős férfikar járt a fejemben, a tulajdonos mentás kölnije, a piszkos kis félmosolya, selymes tincsei, melyek közé könnyedén siklottak be ujjaim a heves csók közepette. Hiányzott, hogy itt legyen mellettem, hogy átfogjon, s ne engedjen el reggelig.
Úgy látszott, már aludni is képtelen voltam közelsége nélkül. Pont úgy, ahogy vacsora közben is csak sóvárogtam utána, s nem voltam képes egy falat rántottát sem leerőltetni torkomon, mert a húsz perces vacsorát kőbálvánnyá változva, elvágyódó képpel ültem végig.
Sokkal jobb lett volna az Ő oldalán ülni, s úgy nyámnyogni el egy száraz pirítóst, hogy tudom utána kézen fog, és a klubhelyiségig együtt jöhetünk.
Ehelyett a konyha előtti kis szegletben váltunk el egy csókkal. Egy futócsókkal, amibe térdem beleremegett, lélegzetem elfúlt, s fülig pirultam. Ezt váltotta ki belőlem már két éve puszta közelségével is. Az első pillanattól kezdve ilyen hatással volt rám. A titok pedig, hogy csak mi tudhattunk a másik iránti gyengéd érzésekről még inkább elbájolt. Csoda hát, hogy amint kettesben maradtunk megrészegedve omlottam karjai közé?
Csoda-e, hogy most is visszavágyok hozzá?
- Mit műveltél velem Marcus?
Tettem fel csak magamnak a plátói kérdést, hiszen nem mertem rá őszintén válaszolni.
Hanyatt feküdtem, hogy az egyszínű plafont vizslathassam tovább, ha már úgy sem tudok aludni. Ettől sem untam el magam, hiszen megállás nélkül Marcus arca villant be előttem. Légzésem észrevétlenül felgyorsult, s a srác esti érintései nyomán libabőr futotta el testemet. Kezeim akaratlanul indultak meg a takaró alá, hogy ugyanazon az útvonalon, ahol Marcus tette, magam is alig érezhetően, csupán ujjbeggyel végigsimítsak, s átélhessem újra azt a mennyei érzést, ami azokban a percekben fojtogatta egész testemet.
Hiába gyűrtem fel pólóm lenge anyagának peremét, hogy meztelen bőrömet cirógassam ujjammal, nem váltottam ki testemből ugyanazt a bizsergést. Elmondhatatlanul vágytam rá, hogy fel tudjam idézni az esti pillanatokat. Áhítoztam a srác érintésére.

Percek teltek el, de az álom továbbra is elkerült. Lassan fordítottam fejem az éjjeliszekrény irányába, hogy aztán a kattogó ébresztőóra után nyújtózzak, s megállapítsam, mióta is izzadok a selyem alatt.
Hajnali fél hármat ütött az óra. Pontosan tíz órakor húztam utoljára végig a hajkefét selyemfényű üstököm hosszú szálai között, hogy aztán a puha ágynemű alá bújjak. Ezek szerint több mint négy órája kínlódtam.
Nem bírtam tovább egy perccel sem. Indulatosan löktem le magamról a paplant, hogy aztán zokniba bújtatott talpamon elcsoszogjak a fürdőszobába.
A szemben lévő falra akasztott tükörrel találtam szemközt magam. Borzalmasan festettem. Szemem alá utazóbőrönd méretű táskák ültek, arcbőröm piros volt, hajam kócos, s ajkaim kiszáradtak. Remek… ijesztgethetem a tilosban mászkálókat a folyosón. Szebb látványt nyújtok jelenleg, mint maga Véres Báró.
Lehajolva a mosdótálcához a tenyereimbe mért hideg vízzel párszor megmostam arcom, hátha javítok a helyzeten. Semmi változás. A puha törölköző anyaga mögül kiemelve arcom még mindig úgy festettem, mint aki három napja nem hajtotta nyugovóra fejét.
Békésen szuszogó macskám mellé nem volt kedvem visszafeküdni, s tükörképemet sem bírtam tovább elviselni, így a legjobbnak tartottam, ha magam mögött hagyom egy rövid időre szobám magányát, s keresek hajnalra egy megértő beszélgetőtársat.

Az egy emelettel fölöttem lakó Caroline-ra esett választásom. Bármikor nyitott ajtókkal fogadtuk a másikat, s a legnagyobb problémáinkról és gondjainkról is nyíltan tudtunk kommunikálni. Nem volt köztünk tabu téma, miután gyerekesen még harmadikban megkötöttük a mi kis „megszeghetetlen eskünket” mi szerint soha nem teszünk majd olyat, amivel bánthatjuk a másikat, vagy eláruljuk titkát.
Tudtam, hogy miután kidörzsölte szeméből a fáradtságot, érdeklődve fog végighallgatni. Erre volt szükségem pont. Egy megértő és megbízható barátnőre. Ha már Marcust nem zargathattam, Declan és Christoph társaságára nem vágytam – legalábbis egy ilyen dologgal kapcsolatban, nem. Az volt a legbiztonságosabb, ha nem gondoltam bele, miként reagálnának kifakadásomra: Szerelmes vagyok Marcus Donellbe. Őrült lettem volna tudatni ezt velük.

Pizsama nadrágom farzsebébe becsúsztattam cigarettás dobozomat, kezembe fogtam varázspálcámat, s halkan, settenkedő macska módjára, kecses lépteimmel magam mögött hagytam szobámat.
A falba mélyesztett csigalépcsőn feljebb sétáltam a következő szintre, hogy aztán bekopogjak C. Edevane, avagy Caroline szobájába.
Az ajtóig már nem jutottam el, sőt, lábaim földbe gyökereztek az utolsó lépcsőfokon. Erősebben markoltam meg pálcámat. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Nem akartam hinni a szemeimnek. Marcus valóban most jött ki a vélt legjobb barátnőm szobájából? Ráadásul kezében hozza ruháit?
Undorító!
Ledermedve nem tudtam gondolkodni. Sőt, szavak sem jöttek ki számon, csak hápogtam a megilletődöttségtől.
Nem volt kérdés, hogy Marcus is észrevett engem, hiszen alig volt köztünk másfél méter. Ott álltam szembe vele, de most nyoma sem volt örömnek arcomon.
Nem remegett a térdem, nem rándult görcsbe a gyomrom, s tenyerem sem izzadt meg.
Ez most teljesen más érzés volt, mint amiket az utóbbi egy hónapban sikerült kiváltania belőlem.
Rendesen félre ismertem.
- Fantasztikus – mértem végig megvetően a srác felsőtestét, míg el nem jutottam arcához. Most nem tudtam arra gondolni, hogy mennyire pofátlanul jól néz ki. Mérhetetlenül dühös voltam rá.
- Semmi keresni valóm itt. Öltözz csak nyugodtan… - fordítottam azonnal sértetten hátat a srácnak, s meg sem várva, hogy bármit is felhozzon mentségére, leszaladtam a lépcsőn, meg sem állva a klubhelyiségig. Az egyik eldugott sarokba állított fekete bőrfotelbe ereszkedtem bele, s magam elé húztam egy üveg hamutartót. Nem érdekelt, ha követ, nem érdekel, ha magyarázkodik. Mélységesen csalódtam benne. Gyűlölöm azért, amit tett. Gyűlölöm, mert nincs is jogom mérgesnek lenni.
Remegő kézzel téptem ki zsebemből a cigarettás dobozt, abból pedig egy vékony dohányszálat.
- Idióta vagy, Viviana… i-di-ó-ta – szótagoltam az utolsó jelzőt, hogy jól eszembe véssem hibámat, s minden szótagnál csuklómmal fejbe vágtam magam.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Kedd Aug. 20, 2013 3:26 am



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME


Caroline egész este itta a szavaimat, s a dugi lángnyelv whiskeymet, amivel az egyik félreeső folyosó szegletében kínáltam meg. Aljas lennék, hogy leitattam a hatodéves lányt? Kétlem, hisz nem kellett ráerőszakolnom az alkoholt, magától kért újra és újra, s a negyedik-ötödik kortyot követően ő maga csapott le az ajkaimra, s tolt hévvel a folyosó falához. Meglepett. Őszintén szólva azt hittem, hogy sokkal nehezebb dolgom lesz, mert Carolineról köztudott volt, hogy mennyire prűd, s mennyire megközelíthetetlen dáma. Nem is véletlen az, hogy a srácok őt pécézték ki a fogadás tárgyává, s nekem az volt a dolgom, hogy ágynak döntsem őt. A haverjaim nem akarták elhinni, hogy képes lennék rá, én persze erősen állítottam, hogy nekem sikerülne. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy az egyik barátom rá is kényszerít majd a dologra.
Mikor már a többieket is befűtötte, s erősködtek, hogy tegyem meg, csak fejet rázva legyintettem, hogy erre nincs szükség, nekem nem kell bizonygatnom semmit. De Johan abban a pillanatban azzal kezdett cukkolni, hogy biztos a Grosvenor lány miatt lettem ennyire nyápic, hogy nem vagyok képes állni egy fogadást. Megdöbbentett. Nem gondoltam volna, hogy bárki is tud az én titkos viszonyomról Vivianaval, arról, hogy ugyan napközben még csak egymáshoz sem szólunk, a színfalak mögött azonban alig várjuk, hogy egymásra találjunk. Johan pedig valami oknál fogva rájött erre, s kész tények elé állított. Vagy megfektetem Carolinet, ezzel bizonyítva, hogy mennyire tökös vagyok, és hogy számomra nem jelent semmit Viviana, vagy szétkürtöli az egész iskolában, hogy gyengéd érzelmek fűznek Vivianahoz.
Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen, Sophie húgom kiakadna, ha erről tudna, a családom szégyenfoltként kezelne, talán még ki is tagadnának, ha tudnák, merre húz a szívem. Nem véletlenül uszított apám ellenük már kiskoromtól kezdve, apáink gyűlölték egymást, mintha csak Shaekaspeare egyik művébe csöppentünk volna. Ez azonban a valóság volt, a rideg valóság, melyen egyikünk sem tudott változtatni. Vivianaval mindketten úgy láttuk jobbnak, ha mindez titokban marad, ezúttal mégis veszélybe került kettőnk kis románca.
Nem tehettem mást, tovább kellett játszanom a játékot, hogy eltereljem Johan, s a többiek figyelmét is. Azt sem akartam, hogy az eset után rászálljanak Vivre, ezért vitatkozás nélkül, eljátszva , hogy élvezni fogom a kialakult helyzetet, beleegyeztem, hogy megteszem.
A fiúkkal megbeszéltük, hol bújjanak el, s honnan figyeljék, ahogyan becserkészem az áldozatomat. Arra azonban felhívtam a figyelmüket, hogy ne merészeljenek el követni, mert akkor füstbe megy minden terv.
Caroline meglehetősen szenvedélyesnek bizonyult, s a folyosóról egyenes út vezetett a hálószobájáig. Résen kellett lennünk, hogy egyetlen prefektus se szúrjon ki bennünket, de ahogyan átléptük szobája küszöbét, úgy vetette rám magát, mint egy vadmacska, s ahhoz képest, hogy mindig prűd, megközelíthetetlen leányzónak bizonyult, úgy tűnt, nagyon is tapasztalt lány.
Tény, hogy amennyire nem akartam megtenni, s csak a fogadás kötött, úgy később úrrá lett rajtam, s nem lett volna férfi a talpán, aki ne tudta volna megállni azt, hogy…hogy ne induljon be a piszkos fantáziája. Azt is tudtam, hogy valószínűleg leellenőriznek a srácok, s a kulcslyukon keresztül kémkednek, de már arra sem volt szükség, hogy motiváljon. Caroline kezei , s bujasága meghozta a kellő motivációt bennem.
Testünk hevesen préselődött egymáshoz, nyers, állatias ösztönök szabadultak fel bennem, gondolataimra sűrű fátyol szállott, tekintetem elködösült, s furcsa mód, néha, mikor kinyitottam a szememet, s Caroline vad pillantását enyéimbe fúrta, Vivianat láttam magam előtt. Mozdulataim lelassultak, testünk lágyabb hullámokat vert, s csak arra eszméltem, hogy Caroline még többet akar belőlem…
- Ez fantasztikus volt! Máskor is megismételhetnénk. – Súgta fülembe, miközben hátulról csimpaszkodott a nyakamba, s másik kezével mellkasomat cirógatta. Nem hatott meg.
- Lehet. – Böktem ki egy rövid választ, miközben a zoknimat húztam, majd kibújtam öleléséből, s magamra kaptam az alsómat. Pocsékul éreztem magam, megmagyarázhatatlan nyomás telepedett a mellkasomra, s nem akartam mást, csak szabadulni, elhagyni C. szobáját, s minél távolabb kerülni az emlékétől.
- Most mennem kell. – Suttogtam, miközben kézbe kaptam a ruháimat, majd megindultam az ajtó felé, lábujjhegyen, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se csapjak zajt.
- Olyan édes vagy. – Hallottam Caroline kuncogását, de már nem pillantottam hátra, lenyomva a kilincset, elhagytam a szobáját. Tovább akartam osonni, úgy, hogy senki se vegyen észre, de amint felemeltem a fejem, s kifordultam a folyosó felé, szembe találtam magam Vivianaval.
Ledermedtem.
Talán épp úgy, ahogyan Ő. Tekintetünk összetalálkozott, részemről egy hang sem jött ki a torkomon, csak bambán álltam vele szemben, s arra gondoltam, hogy most mi lesz. Iszonyatos érzés volt, ami csak növelte a mellkasomra nehezedő terhek súlyát.
Én ezt nem akartam, én nem. Visszhangzottak fejemben a szavak, de nem tudtam megmukkanni. Egyáltalán mit keresett kinn a folyosón a hajnali órákban? Miért kellett felbukkannia, miért?
- Én..várj! – Mire kiböktem a szavakat, addigra már csak suhanó árnyékát láttam a lánynak. Azonnal kapkodni kezdtem, hogy magamra kapjam a nadrágomat, ami meglehetősen nehézkesen sikerült, s szerencsétlenkedtem a folyosón jó néhány másodpercig. A nadrágot követően gyorsan magamra húztam a pólóm, de a cipőmmel már nem is foglalkoztam, kezembe véve azt, halk futásba kezdtem, lefelé a csigalépcsőn, hogy utolérjem a lányt.
Viviana ott ült az egyik kanapén, kezében cigaretta füstölgött, s mintha motyogott volna valamit, bár abban nem voltam biztos. Nem tudtam, mit mondhatnék, de úgy éreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Elé lépkedtem, még mindig ott tartottam kezeimben a cipőket, s úgy pillantottam rá.
- Mondj valamit, bármit! Ezt..ezt nem kellett volna látnod, Viviana. – Elcsöndesedtem, tudtam, hogy hibáztam, csak azt nem, hogy mi lesz ezek után. Féltem, hogy újra az lesz, mint rég, s Ő lesz majd az elérhetetlen oázis, mely többé sosem csillapítja szomjamat.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Kedd Aug. 20, 2013 4:01 am



Marcus & Viviana


A cigarettaszál hosszan fityegett két remegő ujjam között, míg küzdelmes úton ugyan, de rátaláltam vele ajkaimra.
A sűrű levegővételek között, nehéz volt remegő számban tartani a mérgező szálat. Mégis vállaltam a kockázatot, hogy talán elejtem, és lyukat égetek a drága perzsaszőnyeg közepébe Ez lett volna a legkisebb problémám, hiszen ha most megszaladnak gondolataim, s dühömet nem tudom kellőképp kontrollálni, nem csak egy hangyányi fekete lyukat fogok égetni a puha anyagba, hanem felégetem az egész épületet. Szabadjára kellene engednem érzéseimet, hogy Marcus megtudja, mennyire gyűlölöm most ebben a pillanatban. Miatta kell visszatartanom zokogásom, miatta kell vigyáznom, nehogy összeszorítsam ökleimet, ráadásul még mugli módszerhez is kell folyamodnom, hogy meggyújtsam a cigarettát. Félő, hogy ha lángot képzelnék el a vékony szál végére, akkor azzal együtt lángra lobbantanám a kandalló mellé gondosan kipakolt farönköket, a mardekáros zászlókat és…
Ne is gondoljak semmi melegre, semmire ami vörös színű, mert nem állok messze attól, hogy felrobbanjak a bennem fortyogó méregtől.
Ugyan első alkalommal a félelem szülte meg képességem vörösen ficánkoló lángjait a szikrázó parázs tetejébe, de féltem, hogy más, heves érzelmektől eláztatva is tudok tüzet produkálni. Mondják, hogy a félelem, a szomorúság és a könnyek a legélénkebben megélhető érzelmek. De nem szabad alábecsülni a kiszámíthatatlanul érkező, alattomos és lobbanékony dühöt sem. A különbség csak annyi, hogy most könnyebb kordában tartanom könnyeimet, vérmérsékletemet és hangomat.
Így van esélyem megtanulni bánni ezzel a különös képességgel.
Míg néha áldásként fogom fel, addig máskor a legsötétebb átok, amit sorsom tiltott varázslatként rám szórhatott. Ebben a helyzetben szívem szerint végigócsárolnám a családfámban szereplők nevét, amiért ennyire különcök kívántak lenni, hogy egy szerencsétlenül elsült varázslat alkalmával nyakukba vettek egy ilyen veszélyes adományt. Kértem én ezt?
- Malazár vigye el mindet!
Fakadtam ki elégedetlenül.

Lassacskán percek teltek el úgy, hogy a bizonyos öngyújtóval szenvedtem. Mindig hordtam magamnál, de eddig még nem szorítkoztam használatára.
Ez nem működött csettintésre. Ujjbegyemmel kellett szikrát csiholnom a kis eszközből.
Úgy gondoltam, hogy földhöz vágom, a cigarettával egyetemben. Viszont akkor még kevésbé lennék képes lekötni gondolataimat, s neki kezdenék a klubhelyiség berendezésének megcsonkításához. Anyuci feltehetőleg szívesebben költi Apuci pénzét magára, minthogy az iskolának fizessen kártalanítást. Így még bosszanthatnám is Ivonne-t. De őszintén? Megnyugodnék utána? Képes lennék fejemet nyugodtan párnára hajtani?
Itt ülnék hajnalig a romok tetején, s miközben elhullatnám minden könnyemet Marcus Donell miatt, lángokba borítanám azon tárgyakat, melyeknek anyaga éghető.
Nem tehettem mást, mint tovább próbálkoztam az apró kellékkel, ami végtére is sikerült, s életre tudtam vele kelteni cigarettámat.
Lábaimat könnyed mozdulattal magam elé húztam, majd szabad kezemmel – amiből igazából egy csokoládés fagylaltkehely hiányzott – birtoklóan átfontam vékony végtagjaimat.
Most pedig gondolkodhatok azon, hogy akarom-e, hogy Marcus idejöjjön hozzám, vagy jobban érezném magam, ha rögtön a fiúk hálótermének folyosóját venné célba, s rám nem is hederíteni? Továbbá, megvitathatom esetlen személyemmel, hogy hogyan lehet körülöttem ennyi kiéhezett, férfire áhítozó, és főleg férfi nemi szervre áhítozó, kisebbség komplexussal küszködő, válogatás nélkül minden mocskot magába fogadó nő a társaságomban? – Mennyivel jobban hangzik, mint az az egy szó, hogy ribanc.
Ne is jöjjön ide…
Merlin hófehér alsónadrágjára, ne jöjjön ide! Azonnal csináljon hátra arcot, kerüljön ki engem, hopponáljon el, pattanjon seprűre és jó mágus módjára száguldjon ki azon az átkozott kandalló kéményen, csak ne jöjjön ide, hogy élvezze hektikus állapotomat.
Hát nem látod Donell, hogy vérben forog a szemem? Na, jó. Nem vérben, hanem lángokban. Csak tűnj el…
A rimánkodás nem segített, így tekintetemmel muszáj voltam kitüntetni a bejáratként funkcionáló festményen szunnyadó alakot, s megszaporázni szippantásaimat a cigarettából.
Hangja megrázott, s testemet erőszakosan kellett belepréselnem a fotel puha bőrébe, hogy ne ugorjak fel. Égett a tenyerem, hogy felképeljem.
- Oké, Donell. Mondok – fordítottam mégis felé arcomat, s igyekeztem nyugalmat erőltetni hangomra és vonásaimra. -  Fogd meg a fáradt golyóidat, mielőtt le nem tépem őket, tegyél egy hátraarcot, hogy kedvemre átkozhassalak meg hátulról mardekáros módjára – mert nehogy azt hidd, hogy én nem tudok haragudni, s nem tudok bosszút állni -, majd takarodj a szobádba és gondold át, hogy megérte-e gerincre vágni az eddig legjobb és egyetlen barátnőmként számon tartott Caroline-t. Rendben?
Nem hittem volna, hogy képes leszek ennyire ridegen tűrni közelségét, annak ellenére, hogy nem rég még érte remegett a testem, s ő volt álmatlanságom okozója, álmaim megrontója.
- Utállak Donell. Vésd ezt abba a hangyányi eszedbe, amit bele tudsz gyömöszölni a négyévesekre való alsónadrágodba. Nem akarom tudni, hogy létezel. S felejts el mindent. Mindent, ami velünk kapcsolatos lehetett volna. Csak felejtsd el… - szűrtem összeszorított fogaim között a közömbös szavakat, s a cigaretta csikket vehemens mozdulattal nyomtam el a srác kezében lifegő cipő orrán.
- Ennyit érsz a szememben, Donell. Ennyit…



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Kedd Aug. 20, 2013 10:14 am



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME


Én kértem, hogy szólaljon meg, de arra nem számítottam, hogy hangja jeges fuvallatként csap majd arcon. Pillantása, mozdulatai, s minden egyes szava sértettséggel, s fájdalommal vegyültek. Éreztem, hogy mennyire utál, nem volt nehéz rádöbbennem, hogy megbántottam Őt. Csak álltam és vártam, hallgattam, amint szavakkal arcon csap újra, s újra.
- A legjobb barátnőd?? – Ledöbbentem, s noha joggal vont kérdőre, én még mindig ott tartottam, hogy olyas valakit fektettem meg, aki közel állt Vivianahoz. Ergo, nem csak én bántottam Őt meg, de az is, akivel mindent elkövettem. Eltudtam képzelni, milyen rosszul érezheti magát, joggal volt kiakadva rám, én még sem akartam ott hagyni Őt, meg akartam próbálni a lehetetlent, kimagyarázni valahogy a helyzetet.
- Ne mondj ilyeneket, nem tudod mi történt, mit miért tettem.  Ezt..ezt nehéz lenne elmagyarázni, de értünk tettem. – Mekkora hülye kifogás, szavaim visszhangzottak a fejemben, s kezdtem nevetségessé válni, úgy éreztem, hogy indokom szánalmas ahhoz, hogy meghallgatásra leljek.  Pocsékul éreztem magam, rossz volt látnom, hogy arcán nem ült már mosoly, s miattam váltak vonásai keserűvé. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy odaugrom, szorosan átölelem, hogy biztosítsam arról, mennyire szeretem, s milyen fontos nekem, de rádöbbentem, hogy ilyen ölelésre nem lenne szüksége, talán még el is lökne, csak hozzá ne érjek.
- Ne mondj már ilyeneket Viviana, ne csináld már ezt…- Láttam, ahogy hirtelen mozdulattal nyúl felém, nem tudtam mit akar, de alig pár másodperccel később már láttam, ahogy kiégeti a bőrt a lábbelimen. Egyéb helyzetben még el is mosolyodtam volna, s büszkén figyeltem volna, hogy milyen heves természete van Vivinek, de ez nem olyan pillanat volt, amin nevetnem kellett volna.  Elkeserített, s megijesztett a helyzet, a tehetetlenség, a tudat, hogy elveszítettem valamit, ami eddig az enyém lehetett. Nem akartam elengedni, egyetlen ilyen baklövéssel még nem.
- Nem utálhatsz! – A cipőket kiejtve a kezemből, közelebb léptem hozzá, kezeimmel megragadtam a vállait, hogy közelebb húzva megcsókoljam Őt. Hirtelen döbbentem rá arra, hogy akár el is veszíthetem, de nem akartam ezt engedni, hagyni, hogy csak úgy kisétáljon azon az ajtón, és ne nézzen vissza rám többet.
- Adj esélyt, hogy megmagyarázzam. – Suttogtam a csókot követően, s még mindig közelebb húzódtam hozzá, remélve, hogy nyerhetek.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Kedd Aug. 20, 2013 6:28 pm



Marcus & Viviana


Ha veszekedésünkre nappal került volna sor, s a klubhelyiség tele lenne rosszmájú háztársainkkal, előző megszólalásaimon biztos jókat nevettek volna. Mikor kimondtam őket, hogy Marcus arcán csattanjanak jeges pofonként, úgy gondoltam büszkeséggel tölt majd el, hogy nem hagytam magam azonnal megbékíteni, hanem vehemensen és igazságosan kiálltam magamért.
Pocsékul voltam. Nem dobott fel a tény, hogy talán kárt tettem Marcus lelkében – ha egyáltalán van neki -, s cipőjében is. Olyan voltam, mint a gyenge anya, aki szíve szerint letörte volna reszkető kezét, amivel pofont miért bűnös gyermeke arcára.
Ahogy a büntető édesanya, úgy én is tisztában voltam tetteim – esetemben inkább szavaim - helyességével. Végül mégis én éreztem, hogy elárultam Őt, hogy fájdalmat okoztam neki, s ezt a bánásmódot nem érdemelte volna.
Erős akaratú nőnek hittem magam, akinek vannak gyengepontjai.
Azzal a férfivel ültem szemben, akinek rám sem kellett néznie, s érintése is felesleges volt, mert ha meghallottam talárja suhogását, cipője szigorúan monoton verődését a folyosó padló felületén, gyomrom összerándult, s titkon, megbabonázva vetettem felé egy tiltott pillantást. Gyengébb pillanataimban ajkaim elnyíltak, s sóhajjal nyugtáztam, hogy este majd csókolhatom a puha ajkakat, s hozzábújhatok a mindentől megóvó, izmos mellkashoz.
De most? Megszűnt Marcus varázsa.
Többé nem éreztem Őt elérhetetlennek. Már nem volt távoli, s enyém sem volt.
Felnéztem az általam eddig annyira kedvelt férfire, s meglepve tapasztaltam, hogy a dühtől mennyire másnak látom. Semmi kedves és vonzó nem volt benne. Szemem előtt láttam a jelenetet, amint törékeny barátnőmet ágynak dönti, beletúr a piszkos szőke üstök fátyol fényű tincseibe, ahogy szenvedélytől égő ajkainak szomját a gyönyörű lány szájának érintésében csillapítsa.
Én akartam lenni az a lány, akivel ezt teszi. Én akartam lenni, akinek hajnalban megszökik a hálószobájából, akinek búcsúzóul csókot lehel finom arcbőrére, s reggel rózsa szirmát húzza végig az azonos vörösben pompázó, édes ajkakon.
Gyönyörű lett volna.
De már nem vagyok képes elképzelni, ahogy elém lép, s megölel, ahogy hátulról hozzám simul a könyvtárban, hogy segítsen leemelni egy könnyed mozdulattal a legfelső polcra száműzött poros lexikont.
Elrontotta. Mindent összetört, ami a miénk lehetett volna.
Nekem pedig mi maradt? A nyugtató cigarettaszál? A belsőmet mardosó, mérhetetlen méreteket öltő féltékenység és párja az irigység? A gyűlölet, a harag, a bánat, a keserűség, az éjszakákba nyúló magányos sírás.
Hát köszönöm, Donell. Meglettem volna ezek nélkül is – csattantam fel mérgesen magamban.
Közben újra számhoz emeltem a füstölgő szálat, s újat szívtam belőle. Nem bírtam türtőztetni magam, s ahogy kifújtam a füstöt, minduntalan Donell arcát vettem célba rideg tekintetemmel.
- Szerinted megtilthatsz nekem bármit is? – vontam fel szemöldököm, mikor másodszor is elhangzott szájából a vezényszó, miszerint „ne csináljam ezt”. – A történtek után azt hiszed, majd az undorító kérleléseid meghallgatásra találnak? Gondolkodj már el Donell… Lefeküdtél egy másik lánnyal.  Azt hittem engem akarsz. De ezek szerint eszedbe se jutottam. Ki tudja, hányszor tetted már ezt meg. Hányszor néztél úgy reggel a szemembe, hogy este más mellett aludtál el? Vagy ki tudja, hogy hány lányt hitegetsz még rajtam kívül. Mindegyikükkel titkos kapcsolatot folytatsz? Gyomorforgató, már csak ebbe belegondolni is. Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlö… - felpattanva a fotelből, suttogásból üvöltéssé emelkedtek volna erőteljes szavaim, ha nem húz magához, s nem csókol meg.

 Ott álltam a szoba közepén, s sírni lett volna kedvem a testemet szétfeszítő kettősségtől. Olyan nehéz volt megállnom, hogy ne csókoljak vissza. Olyan nehéz volt… nem is bírtam ki, hogy ne szívjam be gyengéden felső ajkát, s ne próbáljak meg visszacsókolni. Aztán azonnal észbe kaptam, s a nedves cirógatás helyett, erőteljesen belemélyesztettem fogaimat szájának felső peremébe. Löktem egyet Marcus felsőtestén, remélve, hogy így eltávolíthatom a közelemből, de erőtlenségemnek hála, saját magam huppantam vissza a fotelba. Majdnem szerencsém volt az „eséssel”. Nem is éreztem igazán fájdalmat, ahhoz túlságosan ingerült voltam, de a tényt nem felejthettem el, hogy a művészien megmunkált fa karfa felsértette oldalamat, s megnyomta amúgy is fájlalt derekamat.
Amint észhez tértem, első dolgom volt, hogy erősen letöröljem karommal számról csókját, majd előrántsam pálcámat, s neki szegezzem. Vadul égett és lüktetett a szám. Nem tudtam eldönteni, hogy csókjától, vagy magamnak okozott kellemetlenségtől.
- Engem így még senki nem bántott meg, mint Te most. Nem hiszem, hogy tehetnél vagy mondhatnál bármit, ami miatt hinnék neked. Én vártam rád… Manapság kezdem azt hinni, hogy a testiség a fiatalok szemében nem jelent semmit. Te is úgy állsz hozzá, hogy teljesen mindegy, hogy egy lánnyal többet vagy kevesebbet húztál fel próbának. Én is csak az lettem volna? Egy a sorban? Köszönöm, hogy megkíméltél egy ilyen undorító szokásodtól. Örülhetsz, több időd lesz, nem kell velem végigjátszanod a hosszas tortúrát.
Utolsó mondatomra elgondolkoztam. S még ha őrültségnek is tartottam, de letettem az asztalra pálcámat, majd kihúztam hajamból a gumit is, s az előbbi eszköz mellé dobtam.
Nem gondoltam én ezt végig, mert egyébként rémített volna saját tettem. Így viszont nem gondolkoztam, s miután lerúgtam lábamról a puha szobapapucsot, lefejtettem egy gyors mozdulattal toppomat is, s azt már Marcus arcába vágtam.
- Parancsolj. Nem kell tovább várnod. Nem kell még hónapokig rám pazarolnod a drága idődet. Újabb lányokat húzhatsz le a listáról, s többet ígérem nem fogsz ilyen feldúlt állapotban találni, mert egy felejtő átokkal mindent kitörlök az agyamból. Így nem kell semmit megmagyaráznod, de megkapod azt, amiért eddig olyan hihetően játszottad a szereped. Ezután nem lesz olyan, hogy értünk… ezután nem kell ilyen áldozatot hoznod ÉRTÜNK – nyomtam meg erősen az utolsó szót, hiszen mióta felfogtam, hogy milyen átlátszó hazugsággal próbál lenyugtatni, még inkább felzaklatott.
- Dönts már, vagy most azonnal kitöröllek az emlékeim közül! – üvöltöttem rá dühösen, s miközben felpattantam ültemből, pálcámat fenyegetően halántékomnak szegeztem.
Képes lettem volna megtenni?
Igen.  Túl sok fájdalmat éreztem. Túl sok az életemből. Túl sok ez már nekem.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Szer. Aug. 21, 2013 8:40 am



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME


Bűnösként álltam előtte, belém hasított a lelki fájdalom minden egyes pillantásánál, s ezerszer átkoztam azt a pillanatot, mikor átléptem Caroline küszöbét. Merlinre, miért nem gondolkodtam? Miért hittem azt, hogy könnyedén ágynak dönthetem Cet, anélkül, hogy bűntudat fojtogatná torkomat. Képtelenség, hogy ez miatt elvesítsem Őt. Minden szó igaz volt, s megérdemeltem. Undorító alak vagyok, amiért képes voltam ezt megtenni Vele.  Miért nem gondolkodtál Donell, miért?? Fejemet csóváltam kérdésére, hisz valóban nem volt jogom ahhoz, hogy megtiltsam neki, miket mondjon, miket vágjon hozzám haragjában. Megérdemeltem, rám fért, hogy észhez térítsen.
Nehéz volt megvető pillantását állnom, ezért le is hajtottam a fejem, s a padlót kémleltem, miközben hallgattam az újabb, s újabb dühös szavakat. Mélyet sóhajtva emeltem meg fejemet, hogy Vivianara pillanthassak.
- Nem! Én nem hitegettelek és nincs más…ajj, dehogy is! – További szavaival már nem értettem egyet, s hevesen ráztam a fejem, jelezve, hogy téved. Lehet, hogy Carolinet ágyba vittem, de mióta Vivianaval egymásra találtunk, azóta mással nem voltam. Ce-t is csak azért mert…gyáva voltam ahhoz, hogy felvállaljam a kapcsolatomat Viviana Grosvenorral. Gyáva voltam ahhoz, hogy a húgom, Sophie és a családom megtudja, hogy áruló lettem azzal, hogy olyas valakit szeretek, akinek vére kiontotta bátyám vérét. Gyűlölnöm kellett volna Őt, megvetnem, s ellöknöm, amiért az apja halállal sújtotta Williamet. Mégsem voltam képes erre, s most is azon rimánkodtam magamban, hogy végre elmosolyodjon és elfelejtse a baklövésemet. Nem akartam hallani azt, hogy gyűlöl, kétségbeesésemben nem láttam jobb eszközt annál, mint hogy megcsókoljam Őt, emlékeztetve arra, hogy mi van köztünk. Egy pillanatig úgy tűnt, mentettem a helyzetemen, s még mindig képes vagyok magamba bolondítani, csókra hívni ajkait. Tévedtem, csókunk nem volt olyan, mint korábban, éles fájdalmat éreztem ajkamon, mikor fogát belém mélyesztette. Vér kezdett szivárogni ajkamból, felszisszenve kaptam oda ujjammal, hogy leellenőrizzem, valóban képes volt megharapni. Még fel sem tudtam ocsúdna a pillanatból, hirtelen lökést éreztem a mellkasomon, egy pillanatra meg is tántorodtam, de elég stabilan álltam ahhoz, hogy  messzire tudjon lökni magától.
Velem ellentétben Ő nem tűnt erős láncszemnek, hisz úgy hullott alá, mint az őszi falevél.
- Vigyázz! – Nyúltam utána, hogy elkapjam karját, s elkerülje az esést, de túl messze voltam, már nem értem el, s láttam, ahogy arca eltorzul egy pillanatra a fájdalomtól, mit a kényelmes ülés karfája okozott.
- Mit csinálsz?- Meglepetten hátráltam, s szemeztem a rám szegezett pálca hegyével.  Régebben is fogott rám pálcát, de az teljesen más helyzet volt, s akkor nem láttam szemeiben ilyen gyűlöletet, s megvetést, mint most. Csak rá kellett néznem, és láthattam, hogy ezúttal bármire képes lenne. Nem akartam megkísérteni a sorsot, így felemelt kezekkel, védtelenül léptem hátrébb.
- Bármit is fontolgatsz, tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani, még ha ezt most nem is hiszed el. – Hangom halk volt, tekintetem bűntudattal , s kétségekkel vegyült. Mi fog történni, mi lesz ezután, hogyan hozhatnám helyre?
- Nem, ez nem így van.  Hidd el, ha ezt akartam volna, már rég megtehettem volna. – Lehet, hogy egoistán hangozhattak szavaim, de az elmúlt egy hónapban lett volna rá alkalmam, hogy megtegyem, s úgy elszédítsem Őt, hogy ne tudjon nekem ellenállni. Nem egyszer volt meg köztünk a szikra, s a hév, melyhez már csak a tökéletes helyszín hiányzott.
- Mit művelsz?- Míg nem olyan rég pálcáját felém szegezte, hirtelen letette azt az asztalra, kibontotta haját, s vetkőzni kezdett. Szemöldökeim a meglepettségtől magasba szökkentek, tekintetem hajzuhatagáról vállaira, majd felsőtestére futott, amit ezúttal már nem takart semmi. Ledöbbentem, s lefagytam, mert nem igazán értettem, hogy Viviana mire készül.
- Te…tessék? – Hebegve kérdeztem vissza , egyrészt, mert nem számítottam arra, hogy ezt fogja tenni, másrészt, mert képes volt zavarba ejteni, s felfedni előttem bájait, amit eddig mindig elrejtett előlem.
- Mármint…úgy érted, hogy? – Totál hülyének tűnhettem, persze, hogy arra gondolt, hogy vele is tegyem meg azt, amit Carolineal. Lassan, de leesett, hogy mit gondol rólam, s a hozzá fűződő viszonyomról. Még ha oly szívesen is elvettem volna, amit nekem ajánl, azt nem így akartam, nem ilyen feltételekkel.  Úgy tűnt, Viviana tényleg azt hitte, hogy csak játszom vele, s fel sem tűnt neki, hogy mit érzek valójában. Fejemet rázva léptem hátrébb, tekintetem a pálcájára futott, majd visszapillantottam a szemeibe.
- Ne! – Válaszoltam hirtelen, amint rám kiáltott. Nem akartam, hogy kitöröljön az emlékeiből. Elég lett volna, ha csak az est történteit sodorja el az ár, de rájöttem, hogy attól még a lelkiismeretem ugyanúgy vádolna, s piszkálna, addig és addig gyötörne, míg így vagy úgy, de színt nem vallanék előtte.
- Nem, akarom, hogy…- Szavaimat egy taps szakította félbe, s Johan lépkedett le a csigalépcsőn, kinek arcán széles vigyor terült el, s még a szemei is csillogtak a félhomályban.
- Lám-lám, mégis álltad a fogadást , barátom. – Először rám pillantott, majd megállt, valahogy kettőnk közt, s rólam Vivianara emelte a pillantását, hogy gusztálva nézhessen végig a lányon.
- Hm, dögös kicsike, érte bármit, nem igaz, Marcus? – Nevetve újra felém fordult, s közelebb lépve hozzám, némi szöszmöszt söprögetett le a vállamról.
- Nyertél barátom, és ne aggódj, a titkod kettőnk közt marad. Nem adom tovább, hogy mennyire odavagy eme ifjú hölgyeményért. – Ismét Vivianara nézett, arcán még mindig ott játszott az az idegesítő vigyor.  Megzavart minket, ide-oda kaptam a tekintetem, úgy éreztem, hogy elveszek, mert féltem attól, hogy minden kiderül. Johan elég aljas volt ahhoz, hogy bármikor meggondolja magát és kikotyogja azt, amit tud, amiről eddig is igyekeztem őt lebeszélni. Mikor gyanakodott, akkor is azt hazudtam, hogy csak rosszul lát, s csak játék az egész. Ezúttal mégis úgy éreztem, hogy nyakamon a kötél, s valamit tennem kell, ha élni akarok.
- Miféle titok Johan? Nincs itt miről beszélni, nekem nincs szükségem Vivianara..ez csak…egy kis játék volt. De így…így már nem kell. – Igyekeztem hitelesen alakítani, még ha ezzel újra belé is szúrtam Vivianaba, meg kellett tennem. Higgye inkább, hogy aljas féreg vagyok, csak ne tudják meg, mit érzek iránta. Johan meglepetten vonta fel szemöldökeit, majd elvigyorodott.
- Hát jól van Marcus barátom, de ha neked nem kell, majd én eljátszadozom vele. Gyere kislány! – Johan – aki elég magas és erős kötésű srác volt- pillanatok alatt Viviana előtt termett, elkapva csuklóit a kanapé felé lökte őt, s teljes testével fölé emelkedett, hogy közelebb hajolva ráerőltesse a csókját.
- Engedj cica, ha már úgyis kivetkőztél magadból. – Vigyorogva vezette végig pillantását Viviana idomain, s ha a lány nem tiltakozott, akkor ajkaival vad csókra invitálta a lányt…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Szer. Aug. 21, 2013 10:57 am



Marcus & Viviana


Marcus karjaiban mindig egy fajta megnyugvást kerestem. Menekülést a múltamból, menekülést a családomtól, a fájdalmaimtól.
Könnyedén megtaláltam menedékemet, az én személyes mennyországomat közelében. S most egyszeriben úgy éreztem, mintha a hozzávezető felhő képezte lépcsőfokok szertefoszlanának, az út, amit máig olyan jól ismertem, törlődne elmémből, elveszteném szemem világát, s többé nem lelnék megnyugvásra.
A veszteség lelkemben mindig mély nyomokat hagyott. Nem volt ez másként most sem. Marcussal elveszítettem egy jó barátot, a férfit, akiért őszintén rajongtam, a szeretőt, akinek csókja órák után is lüktetve tépte ajkaimat.
Hogy hagyhattam volna elszaladni mellettem a mardosó érzéseket?
Fulladtam a csalódottságtól. Sírni lett volna kedvem. De bármekkora is volt a vállamra telepedő súlyos kín, nem adtam meg Marcusnak azt az örömöt, hogy láthassa alácsordulni könnyeimet. S ha nehezen is, de tartottam magam vele szemben.
Pedig mennyire is hívogatóak voltak karjai! Arcomat mellkasába fúrtam volna, lecsukva tartva szememet, egész addig, míg nem érzem meg, ahogy magához szorít. Utána hagytam volna, hogy megmagyarázza bűnét. Addig magyarázza, míg meg nem győz.
Ez mind lehető lett volna, ha nincs bennem egy cseppnyi tartás se, s büszkeségem olyannyira önfeláldozó lett volna, hogy egy ekkora, méretes csorbát elviseljen magán.
De nem hatott meg. Csókjával nem volt képest hatást gyakorolni rám, aggódó szavai, mozdulatai nem vitték közelebb céljához, s én is közömbösen álltam előtte.
Közömbösen, érdektelenül mind addig, míg el nem pattant az agyam, s nem dobtam ki még a pálcát is kezemből, hogy a lehető legrövidebb úton szabaduljak meg ruhadarabjaimtól.
Nem szerettem meztelen lenni. Még soha nem álltam teljesen meztelenül a tükör elé. Így a hajgumi után meg kellett erőszakolnom gondolataimat, hogy képes legyek megválni kellemes bíbor színre festett, pántos toppomtól.
Jobban éreztem volna magam, ha van rajtam melltartó, s nem csupaszítom le teljesen felsőtestem. Marcuson is láttam, ahogy zavarba jön. Vele együtt engem is a hideg rázott. Míg őt a látvány, engem a gondolat, hogy fedetlenek kebleim s a teljes felsőtestem, tett zavarodottá.
- Ne legyél nagyképű. Nem azt mondtam, hogy egy vadállat vagy… csak hogy trófeagyűjtő. Csak nem bénítottál volna meg, hogy elvedd, ami minden férfi fantáziáját mozgatja. Ennyire nem ismerhettelek félre. Most pedig tessék. Bebizonyíthatod, hogy mekkora köcsög vagy. Hagyod, hogy úgy felejtselek el, hogy közben csak egyszer bántottál, vagy mivel oly mindegy, ha úgyis mindenről elfeledkezek, akkor elveszed a részed, azt, ami neked jár. Mindegy, hogy mennyire fog fájnom felejteni…
Gondolta volna Marcus, hogy a kezemben fityegő pálca csupán megtévesztés? Hiszen nem is voltam elég erős, sem képzett ahhoz, hogy alkalmazni tudjam saját magamon az emléktörlésre kifejlesztett átkot. Azonban azt sem mondhatom, hogy hazugság volt a felejtés.
A titkomon ülő átok éppen eléggé tönkretette volna ahhoz az idegrendszeremet, hogy összekuszálja emlékeimet, viselkedésemet, s megbolonduljak.
- Nem akarod… ne tegyem meg. Hogy féltesz – csettintettem dühösen nyelvemmel, s ahogy összefontam magam előtt karjaimat, éreztem, hogy tenyerem nyomán sikerül megégetnem fehér, eddig hibátlannak mondott bőrömet. Még mindig elég dühös voltam ahhoz, hogy figyelmetlenségemmel felégessem az egész alagsort. Közveszélyes voltam. Főleg ebben a percben.
- Úgy értem, hogy megfektethetsz. Ne játszd az idétlen kis kölyköt – csattantam fel a végére, s közelebb léptem hozzá.
- Ne… - rászóltam volna szívesen, hogy ne magyarázkodjon, de egy harmadik személy megelőzött, s mérgező gúnyszavaival Marcus elé sétált.
Azonnal a felsőm felé kaptam pillantásom. Elég közönségesnek hathatott a jelenet, hogy félmeztelenül álltam Marcus előtt. Ráadásul egy számomra csak látásból ismert srác lépett be a csatamezőre. Neki valóban semmi köz nem volt ahhoz, hogy mit tartogatok a lenge anyagú felsők alatt.
Szavai azonban undort keltőbbek voltak annál, minthogy arra tudjak koncentrálni, hogy visszaöltözzek.
Úgy körözött kettőnk körül, mint a kiéheztetett sas madár, ki hetek óta áldozat lesen van. Textil híján kezeim maradtak, melyekkel ügyesen takargattam magam Johan szeme előtt. Szégyellősen sütöttem le szemeimet, mikor engem vett alaposabban szemügyre. Nem mertem még megszólalni se, tűrtem, hogy kiszolgáltatott helyzetemen jót mulasson.
- Milyen titok?
Kérdeztem én is pont abban a pillanatban, mikor Marcus is rákapott barátja szavaira. Egy pillanatig felmerült bennem a gondolat, hogy még ma este megbocsájtok neki, vagy legalábbis nem gyűlölöm majd annyira.
De szavai hallatán szám tátva maradt a megalázottságtól, kezeim most már nem törődöm módon csúsztak lejjebb testemen, szinte élettelenül hullottak le testem mellé. Könnyeimet innentől kezdve nem tartottam vissza. A szívembe szúrt tör újra és újra lesújtott, míg végül a levegőért is hisztérikusan kellett kapkodnom.
Minden szavát elhittem. Remegő lábaimnak már nem sok kellett, hogy összerogyjanak súlyom alatt. Ott akartam elájulni, hogy tovább ne kelljen részt vennem ebben a mocskos játékban.
- Ne mondj ilyet… Marcus. Ne hazudj… kérlek, mondd meg neki az igazat. Valld be, hogy értünk tetted… Marcus – sírtam megtörten, s pillanatokon múlott, hogy ne végezzem összerogyva a padlón. Johan hamar testem után kapott, s Marcus helyett ő nyomott le a kanapéra.
Mély undor fogott el, heves hányinger kerített hatalmába, ahogy az ismeretlen felsőbb éves fölém emelkedett. Már nem jártak messze ajkai. Megszégyenítő szavai egymás után juttattak egyre mélyebbre. Könnyeim vastag fátyolt vontak érzékeim köré, így csak a szúrós borostája okozta kellemetlen érzés térített észhez.
Védtelen voltam, de sikítani nem mertem, mert ha többen kirohantak volna szobáikból, ebből a helyzetből hatalmas botrány kerekedhetett volna, ráadásul az egész iskola látott volna félig meztelenül, megsemmisülten és elveszetten.
- Marcus, ne hagyd… Ne! Neeeee! – sikítottam végül mégis, de mire felérhetett volna rémült sikolyom a felsőbb szintekre, addigra számon nyugtatta erős markát.
Már csak nyögésbe fulladt üvöltéseim tették tönkre a klubhelyiség nyugalmát. Könnyáztatott tekintetem lassan talált rá Marcus tehetetlen arcára. Gyűlöltem, amiért hagyta, hogy ilyen helyzetbe keveredjek. Gyűlöltem, mert állt egy helyben, s csak nézte vergődésem a férfi test alatt. Ennyire semmit nem jelentenék neki?
Ordítani tudtam volna. De szavak nélkül csak a védekezés maradt.
Mit mondjak? Hogy azonnal lefogott a hetedéves mardekáros? Hogy szabad kezével egyszerre tudta megsemmisíteni végtagjaim erőtlen kapálózását? Hogy még a vérkeringést is elnyomta vékony combjaimban, mikor teljes súlyával rám nehezedett.
Lehetett még abban a percben ellenkezni?
Könnyáztatott arcom volt az egyetlen fegyverem, amivel még talán hatni tudtam Marcusra.
Nem hagyhatott itt.
- Ne légy makacs… tetszeni fog – súgta fülemb Johan, s szavai nyomatékául gyengéden fülcimpámba harapott, majd nyelvével lesiklott meztelen kulcscsontomig.
- Marcus, gyertyatartó akarsz lenni, vagy elhúzol végre a búsba? Bocs haver. Nem vagyok szégyellős, de nem biztos, hogy Viviana nyugodt tud majd maradni, ha egyszerre két férfi is csak vele törődik… - simított végig éhező szavai közben combom belső felén.
Ösztönösen ugrottam meg alatta az ismeretlen érzéstől, s feszítettem hátra fejem a kanapén.
Két lehetőség fordult meg fejemben. Ha bosszút akarnék állni Marcuson, akkor most csak egyszerűen le kéne hunynom a szemem, s hagyni, hogy a fölöttem terpeszkedő kedvére játszadozzon velem. Láthatnám, ahogy gyötrődik, ahogy szenved saját bűnének súlya alatt. Viszont, ha nem próbálok meg ellenkezni, a végén talán már esélyem sem lenne, s egy hatalmas értékkel lennék szegényebb.
Az éjszaka még nagyon hosszúnak bizonyult. Hosszúnak, fájdalmasnak és megbélyegzőnek. Ez leszek én? Egy megsárgult pergamen elmosódott viaszba nyomott, kivehetetlen mintázatú pecséttel?
- Nem akarom… nee – fordítottam el utolsó erőmből még fejemet oldalra. Feladtam teljesen a reményt a meneküléssel kapcsolatban. Kikapcsolt agyam, s talán épp ebből fakadóan, de a kandallóban hagyott rönkök heves lángra kaptak. Innentől kezdve lehetetlen volt, hogy irányítsam képességemet. Innentől kezdve a tűz bárhol felüthette fejét, s csak én nem sérültem meg tőle.
- Haver, ne szórakozz már. Nem maradsz gyertyatartónak, gyertya se kell. Húzz el… Ez a vadmacska nem igényli a romantikát, ugye cicám?



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Szer. Aug. 21, 2013 11:41 am



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME



Eszembe sem jutott, hogy válaszoljak Viviana kérdésére, még csak az kellett volna, hogy színt valljak, s azzal leleplezzem magam Johan előtt, aki köztudottan elég aljas volt ahhoz, hogy bárkit megszégyenítsen az egész iskola előtt. A srác talán még Draco Malfoynál is alávalóbb volt, mert ennek aztán tényleg nem volt semmi erkölcsi tartása, gyáva sem volt és a legundorítóbb dolgokat is képes volt megtenni. Ez volt az én cimborám…nagyszerűen válogattam meg a barátaimat annak idején.
- Nincs itt semmilyen titok, fogd fel, hogy csak szórakoztam Veled, de meguntam már. Nem érdekelsz és nem is fogsz soha. – Jelentettem ki határozottan, igyekeztem rideg maradni, s teljesen ellentétesen viselkedtem, mint pár perccel korábban. Megláttam Viviana arcán végigfolyni a könnycseppeket, de mégis mit kellett volna tennem? Elismerni a görény Johan előtt az érzéseimet, hogy aztán azokkal zsarolhasson engem, mikor csak kedve szottyan? Voldemort elbukott, a Tanács még szervezkedés közben volt, nem árthattam apám jó hírének, s egy ilyen hírrel sem robbanthattam bombát a családomon belül. Nem tehettem meg, továbbra is őriznem kellett magamat hűen családunk elveihez, s ahhoz, hogy a Grosvenorokkal le kell számolni egyszer,s mindenkorra, mert ők kizárólag magukra gondolnak, s nem szolgálják a Tanács érdekeit sem. Ha Voldemort élne, talán saját maga szorongatná meg Viviana apját, ki tudja…
- Ne sírj már, nem áll jól. – Igyekeztem rideg maradni, majd háztársamra pillantottam.
- Gyere már Johan, menjünk, hagyjuk ezt a lányt. – Igyekeztem közömbös maradni, s elcsalni „barátomat”, azzal viszont nem számoltam, hogy Johan kanos kedvében lesz, s majd el akar játszadozni Vivianaval.  Döbbenten figyeltem, ahogy hirtelen leteperi a lányt a kanapéra, combjai közé térdel, csuklóit leszorítja, s arcával közeledik Viviana felé.  Megvesztem, hogy nem mozdulok? Mi a fene ütött beléd Donell, csinálj már valamit! Nem..nem lehet.. Különféle érzések kavarogtak bennem, gyávaság vegyült a dühvel, félelemmel és a féltékenységgel. Látva Viviana könnyeit, segítségért kiáltó pillantását…borzalmas volt. De nekem mégis mit kellene tennem? Merlinre, tényleg ekkora féreg lennék? Ennyire gyáva, hogy nem tudom megvédeni azt, akit szeretek? Hogy nem vagyok képes csatába szállni egy ilyen görény alakkal, mint Johan?
Gondolataimból  Viviana segélykérő szavai rángattak ki, amiket a srác tenyerével fojtott belé, s nem hagyta, hogy a hangok utat törjenek. Johanra pillantottam, pillantása elvetemült volt, ajkain még mindig ott játszott az a perverz vigyor, s látszott rajta, hogy bármire képes lenne.  Ismét lefagytam, valamit tennem kellett volna, de mégis mit? Gondolataim ezer felé cikáztak, mikor meghallottam Johan hangját.
- Mi..mi van? – Tekintetem ismét a srác alatt vergődő lányra siklott, megláttam, ahogy Johan testének olyan részén érinti, ahol még korábban én sem. Düh, harag és a tehetetlenség fojtogatása kerített hatalmába, a pulzusom felgyorsult, ideges lettem, tudtam, hogy most azonnal tennem kell valamit. Vagy hátat fordítanom, és elhagynom a klubhelyiséget, hagyva, hogy Vivianat örökre befeketítse ez a görény, vagy segítenem rajta.
Persze, hogy a segítség mellett döntöttem, hogy is hagyhatnám Őt, hogy más kezei közt vergődjön, s szenvedjen? Miért is kellett ezen gondolkodnom akárcsak egy percet is?
Stresszhelyzetnek éltem meg minden pillanatot, úrrá lett rajtam a pánik, már csak tompán hallottam Johan következő szavait, s a következő perceket úgy éltem meg, mintha minden lassított képkocka lett volna. Johan ismét Viviana fölé hajolt, láttam, hogy tépő mozdulattal akarja megszabadítani alsóneműjétől. Láttam Viviana könny áztatta szemeit, reményvesztett pillantását, beletörődését a helyzetbe. Tudtam, hogy nincs pálcám, megtehettem volna, hogy lerántom róla a srácot, ám ehelyett felkaptam a legközelebbi kezemre eső ezüst gyertyatartót, majd teljes erőből vágtam fejbe Johant, aki élettelenül terült el Viviana testén. A következő pillanatban még megragadtam a srác vállait, leráncigáltam őt a lányról, s félre löktem a földön, de aztán ledermedve álltam a test felett, s ijedten pillantottam Vivianara.
- Azt hiszem…végeztem vele..- Torkom teljesen kiszáradt, hirtelen lesápadtam, s homlokomat kiverte a víz. Johan még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, Viviana pedig…mondanom sem kell, milyen állapotban lehetett, elég volt csak az arcára pillantanom, s a szemeibe néznem, azokból a szemekből sok mindent ki lehetett olvasni.
- Megöltem? – Leültem a dohányzóasztal szélére, nyakkendőmön igyekeztem lazítani, hogy ne fulladjak meg, s közben riadtan pillantottam a lány szemeibe.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Szer. Aug. 21, 2013 12:36 pm



Marcus & Viviana


Megbénított a félelem, s a végére, ha már nem is akartam, de mozdulatlanná dermedtem. Az erős férfikezek satuba szorították erőtlenül rángatózó végtagjaimat. Csak magamat fárasztottam minden vergődő mozdulatommal, szabadulni egyedül esélyem sem volt. Marcusra pedig… rá nem számíthattam. Valójában még mindig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy innentől kezdve eggyel kevesebben sietnek segítségemre, eggyel kevesebb személyre mosolyoghatok anélkül, hogy félreértés fakadna belőle, eggyel kevesebb lesz azoknak a száma, akik rossz kedvem idején magukhoz ölelhetnek.
Nem akarom, hogy ezt tegye velem! Nem akarom, hogy cserbenhagyjon!
De miért áll földbe gyökerezett lábakkal és miért nem lendíti már pálcáját, hogy sóbálvány-átkot küldhessen a testemet gyötrő Johanra.
Ennyire jóban lennének? Marcus ennyire tartana tőle? Egy barát fecsegésétől ennyire félne? Hogy lehet azt barátnak nevezni, aki olyan személyt bánt, aki nekünk oly’ sokat jelent? De akkor felvetődik a kérdés, hogy hogy lehet egy szerettünk szenvedését végignézni?
Madarat tolláról, embert barátjáról?
Nem. Az nem lehet, hogy így becsapott. Miért? – harsogott fejemben a kérdés, mielőtt még szilánkjaira hullt volna akaratom. Mielőtt megéreztem volna, hogy felforr tenyerem, teljes sötétség ereszkedett gondolataimra. A szavak eltorzultak, a mozdulatok lelassultak, a körülöttem lévők szapora légzése, s heves szívdobogása megsokszorozódva, erős hangzavarrá változva ért el hozzám.
Akaratomon kívül, félelemtől vezérelve gyújthattam fel a kandallóba helyezett rönköket. Még ha biztonságos helyen is pattantak ki a szikrák, tavasz végén nem lesz szokványos, ha füst szállingózik ki a több tíz méter magasságú tornyok tetején.
Nem tudtam mit tenni, eloltani még nem tudtam, így eszeveszett gyorsasággal terjedt át a vékony hasábok tiszta testére, majd vonta őket ijesztő magasságokba csapó narancssárga lángjai fogságába.
A kutakodó kezeket kívülről láttam, az egyre törtető ajkakat már nem éreztem, csak hideg nyomot hagytak bőrömön, de a dermedtségtől megváltam valós érzékeimtől. Minden távolinak tűnt.
Könnyeim régen elapadtak. Már fehérre mosták elhalványodott arcbőrömet, így csak szipogni tudtam. Tompán érzékeltem a fölöttem támaszkodó férfi testsúlyának rám nehezedését. Percek kellettek, míg visszatértek gondolataim, s Marcusra tudtam emelni tekintetem.
Nem éreztem irányába hálát, de még azt sem gondoltam volna, hogy ezért a tettéért cserébe tartozok neki. Gyűlöltem. Gyűlöltem! Egy életen át most már gyűlölni fogom.
Felmérve a helyzetet, hogy Johan ájultan hever rajtam, elérkezettnek láttam az időt, hogy kimeneküljek fogságából szorításának.
Mikor kicsúsztam alóla, azonnal topomért rohantam, s várakozás nélkül vettem magamra. Ennyit arról, hogy valaha meztelenkedésre adjam a fejem. Eddig nem tettem, nem is voltak ilyen kemény problémáim. Eddig senki nem próbált megerőszakolni ilyen közel a VOLT szerelmemhez és a jövendőbeli férjemhez.
- Mit vársz? Gratuláljak? – vontam fel megrökönyödve szépen ívelő szemöldökeimet, s most, hogy újra visszaállhattam saját lábamra, s pálcámmal meg tudtam védeni magam, visszaszereztem magabiztosságomat is. Nem akartam az előző percekre gondolni, sem arra, hogy a sírástól még mindig rekedt a hangom. Amíg nem gondoltam rá, nem fájt és nem rémített meg.
- Jól fog jönni, mikor majd beállsz a tanácshoz. Felmutathatod, mint bizonyítékot. Tudsz embert ölni. Aztán elújságolhatod, hogy nem csak fizikailag, de lelkileg is tönkre tudod tenni az embereket – köptem felé megvetően a kemény szavakat, s figyeltem, ahogy leül a dohányzóasztal szélére, s barátját kezdi kémlelni.
Nem bírtam ki, hogy ne vessek Johanra magam is egy pillantást. Mégis engem védett meg. Meg aztán… rossz volt ennyire összetörtnek látni a mindig határozott és férfias Marcus Donellt.
- Nem hiszem, hogy meghalt… így legközelebb is lesz esélye, hogyha egyedül lát, akkor megerőszakoljon. A francba! Pedig nála csak egy ember halálát kívánom még inkább… és sajnos egyik se tud kimúlni. Nézd meg… lélegzik. Emelkedik a mellkasa – böktem pálcámmal a mozgó srác irányába. Amíg Marcus vele volt elfoglalva, én eloltottam a kandallóban lobogó tüzet. Veszélyes voltam.
Kár, hogy női gyengeségből majdnem áldozatul estem a vadállat Johannak.
- Örülhetsz a kis barátodnak. Élvezheted a gusztustalan társaságát. Fogadhattok, szórakozhattok. Csak rólam szálljatok le, hogy nyugtom legyen tőled, meg tőle. Ne jöjjön a közelembe, meg te se… - észre se vettem, hogy közelebb húzódtam hozzá, mikor láttam, hogy Johan mozgolódni kezd a földön.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Csüt. Aug. 22, 2013 8:11 pm



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME



A lángnyelvek magasra csaptak fel, hirtelen pattant szikrából keletkezett a tűz, s szinte azzal egy időben cselekedtem én is. Ismertem Viviana ezen képességét, de nem azért segítettem rajta, mert attól féltem, hogy lángba borítja majd a szobát, hanem azért, mert nem bírtam tovább nézni a tehetetlenségét, azt, hogy Johan érinti Őt. Gyűlöltem a helyzetet, undorral pillantottam barátomra, s dühtől vezérelve suhintottam tarkón a gyertyatartóval. Megvesztem tán, hogy háztársamra kezet emeltem, ráadásul ilyen formában?
Nem számított. Nem hagyhattam, hogy Vivianat meggyötörje, s bemocskolja Őt. Az erőszakot egyébként is gyűlöltem, főleg ezt a formáját, mikor tehetetlen nők kerültek alávaló férgek rabságába.

Alig néhány perc telt el, míg leütöttem a srácot és testét lehúztam Vivianaról. Azt követően azonban nem voltam képes semmire. Gyilkosságot követtem volna el, életemben először? Ez körül forogtak gondolataim, ahogy lesápadva ültem a dohányzóasztal szélén. Pillantásom közben Vivianara emeltem, hisz az is érdekelt, hogy Ő hogy van. Látnom kellett, hogy már nem gyötrik Őt, hogy már nem magasodik fölé senki és nem kényszeríti olyasmire, amit nem akar. Megkönnyebbülhettem volna, látva, hogy Viviananak a könnyeken, s a lelki gyötrelmeken kívül nincs semmilyen fizikai bántódása. Engem mégis gyötört a lelkiismeret , a bűntudat, a vádló tekintet.
Lesokkolt a helyzet, s továbbra sem mozdultam az asztalka széléről, csak elhűlten pislogtam, s hol a földön fekvő Johanra, hol pedig a felsőjét magára kapó lányra pillantottam.
- Nem – Szinte csak tátogtam a szavakat, miközben nemlegesen megráztam a fejemet. Rosszullét gyötört, főleg lelki, amihez erőteljesen hányinger párosult. Sápadtabb voltam a falnál, de jól tudtam, hogy az est még nem ért véget, s észhez kell térnem, mielőtt valaki ránk nyit, s meglátja, hogy mit tettem.
Viviana szavai fullánkként hatoltak szívembe, felpillantva rá a szemeibe néztem, de csak gyűlöletet, s megvetést olvastam ki csokoládébarna íriszeiből. Tényleg ezt látja bennem? Egy alávaló, mindenen átgázoló Tanács tagot? Ilyen lenne egy leendő halálfaló? Hát ez volnék, egy pocsék, szánalmas alak, aki bármire képes hidegvérrel?  
Elborzasztott a tudat, hogy Viviana így lát engem, rosszul esett minden szó, amit hozzám vágott, még akkor is, ha részben igaza volt. Gondolkodnom kellett volna, s kiállnom magunkért, kettőnkért. De túl gyáva voltam ahhoz, hogy a családommal ellenszegüljek, ezt nem tehettem meg.
Szavait hallva először Johanra pillantottam, majd vissza Vivianara.
- Hagyd abba! Elég volt! – Hirtelen fakadtam ki, nem kezeltem túl jól a stresszhelyzeteket, s ez pontosan olyan volt. Tudtam jól, hogy bűnös vagyok, a lelkiismeretem már amúgy is gyötört, nem volt szükségem arra, hogy még inkább a képembe vágja, hogy miféle aljas , hasznavehetetlen alak vagyok. Büszkeségem ezt már nem viselte, védekezően kiáltottam rá, majd azzal együtt fel is pattantam a kis asztalról, majd Johan fölé térdeltem, s az éppen éledező srác torkára szorítottam ujjaimat, erősen. A srác fuldokolni kezdett, én pedig egyre erősebben szorítottam őt, miközben Vivianara pillantottam.
- Ha végzek vele, soha többé nem nyúl majd hozzád…-  Tőle vártam a választ, ezúttal Viviana volt a döntőbíró. Neki kellett döntenie arról, hogy mi legyen Johan sorsa. Hogy képes lettem volna megtenni azt, amire készültem? Érte igen, azért, hogy többé ne érjen hozzá, bármire képes lettem volna, azt hiszem. Lehet, hogy sosem bocsátanám meg magamnak, s örökké gyötörne a bűntudat, de abban a pillanatban , mikor Johan fölé kerekedtem, elveszett belőlem minden józan ész. Már túl sok minden történt. Már csak az volt a kérdés, hogy Viviana bele kergetne-e egy gyilkosságba, s rám akasztana –e büntetésből ekkora terhet? Vagy megkegyelmezne mindkettőnknek, s hagyná, hogy máshogy oldjuk meg a helyzetet.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Csüt. Aug. 22, 2013 9:31 pm



Marcus & Viviana


Olyan elesettnek és védtelennek tűnt. Meg kellett volna nyugtatnom, hogy ne félj, itt vagyok veled, és amíg fogom a kezed, nem engedem, hogy bántódásod essen? Mégis, hogy tehettem volna, mikor borzasztott a gondolat, hogy a széles vállakon nem rég más nő akasztotta át karjait, hogy átölelje a férfit? Hogy húzhattam volna magamhoz azt a testet, ami egy másik nő érintésétől izzadt meg, még annak rúzsfoltjai tarkítják nyakának vonalát, elmosódott foltokban?
Szívem őrjöngött. Mélységesen sajnáltam, hogy ilyennek kell látnom Őt, sőt, még én voltam, aki szégyenkezett saját szavai miatt. Meg sem fordult a fejemben saját fájdalmam. Pedig nem járt tőle messze Johan, hogy elvegye az élettől kapott egyik legszebb ajándékomat, az ártatlanságomat. A szüzességemet, amit a mai estééig Marcusnak tartogattam. Teljes bizonytalansággal álltam a helyzet előtt.
Amíg ott feküdtem a mohón követelő test alatt, emésztett a keserűség Marcus tettei miatt, így pont ezért hagyott el a küzdés szelleme. Nem tudtam, kinek tartogassam magam. Nem tudtam, hogy van-e értelme tovább várni.
Most, hogy azonban sértetlennek, és végtére is majdnem érintetlennek, mondhattam testemet, kósza remény villant fel bennem, megfűszerezve a bujkáló örömmel.
Már nem vártam, hogy életem első együttléte romantikus keretbe foglaltasson. Nélkülözni tudtam volna a rózsaszirmokat a széles franciaágyról, a hosszas, mégis áhított kényeztetést, a pezsgőt, a tejszínhabot, az apró mécsgyertyákat a forró fürdő mellől, a lágyan duruzsoló zenét. Csak az számított a továbbiakban, hogy nem kellett végigszenvednem, amíg egy számomra antipatikus férfi durván elveszi saját örömét törékeny testemtől. Nem kellett könnyel mosnom emlékeimet, s továbbra is halmozhattam azon fiatal lányoknak szóló regényeket, melyek még nem szennyeztettek be a testiség fontosságával, a szelíd érzések kapták a varázslatos sorokban a főszerepet.
Az előbbi percek távolinak tűntek, mintha nem lüktetne még mindig bőröm a durva simogatástól.
S én örültem. Őszintén örültem.

Megesett szívem Marcuson, s kezemet felé nyújtottam, ajkaimmal nyugtató szavakat akartam formázni, de a nyújtózkodásból aláhullottak vigasztaló karjaim, hang híján pedig csak tátogtam magam elé. Ott álltam, s végül sértettségem maradásra bírt, s még szavakat is préseltem ki magamból. Azok a szavak nem árulkodtak együttérzésről, lojalitásról, nyugalomról. Gyűlölet. Színtiszta gyűlölet söpört végig a szobán, s a már így is megesett Marcust vették célba.
Nyelvem önálló életet élt, hiszen a szavak vadul törtek fel belőlem. Mindenért őt vádoltam. Hibáztattam, felróttam bűneit. Abban a helyzetben bántottam, amikor a leginkább sebezhető. Még kígyónak sem titulálhattam magam, hiszen bőven indokolta helyzetünk a vádló mondatokat. Fel sem akartam idézni azt az érdektelen arcomat, amit Marcus először arcára erőltetett, hogy az oroszlánketrecbe lökjön, éhező társának martalékul.
- Abbahagytam… - nyögtem ki végül szófogadóan, s visszanyeltem a továbbiakban véletlenszerűen következő gyűlölködést. Pillantásommal minduntalan egy távoli pontra révedtem, hogy a szobában lélegzőkre még véletlenül se kelljen egy pillanatnál több időt pazarolnom. Kedvem lett volna Johan tökeit letépni, Marcusnak pedig megbocsájtani. Érthető, hogy nem akartam ostobaságot cselekedni, nem?
Közelebb léptem Marcushoz, de semmi indíttatásom nem volt ezzel. Csak féltem. Ismét féltem… Biztonságosnak hittem közelségét, de mintha csak taszítanánk egymást, úgy távolodott el tőlem. Barátja fölé térdelt, hogy az ébredezőtől elvonja a levegőt. Néztem ujjait. Azokat az ujjakat, melyekkel annyira szerettem a könyvtár eldugott polcai között játszani, melyeken annyira jól mutatott a smaragddal díszített családi pecsétgyűrű. Ezek az ujjak túrtak bele finoman hajamba, ezeket engedtem pólóm alá siklani gyengébb perceimben. S most ezek készültek gyilkos fegyverré válni. Nem bírtam volna elviselni, hogy valaki miattam öljön, vagy miattam haljon meg. Az a királykisasszony, aki a tornyából nézi az érte elhullókat, nem én lennék.
- Ha végzel vele… - kezdtem én is ugyanazon szavakkal mondatomat, melyekkel az előbb ő szólított meg engem. – akkor nem leszel nála jobb. Ne öld meg – rá kellett harapnom ajkaimra, hogy ne folytassam szelíd szavakkal. Túl gyorsan megbocsájtottam volna neki, ha most rögtön elmondom neki, hogy van még esélye nálam.
Mit művelsz velem Marcus? – Kérdeztem meg magamtól a ma este folyamán immár másodszor, s nem bírtam megállni, hogy ne térdeljek a srác mellé, hogy lehúzzam kezeit a szenvedő torkáról.
- Csak küldd a gyengélkedőre. Gusztustalan ragyákkal, kék-zöld foltokkal, törött csontokkal, harmadfokú égési sérülésekkel. S amíg ő felépül, addig én megtanulok nem félni tőle. De nem ölheted meg. Rendben? Engedd el a nyakát… - sóhajtottam halkan, miközben távolabb húztam a görcsös kezeket a légcsőtől, majd azzal egy időben magam is elhátráltam. Megadtam neki a kezdő lökést, de én nem akartam részt venni ebben a bosszúban. Így is elég problémám volt már Johan nélkül is.
- Hazudtam neked az előbb. Nem vagyok képes emlékeket törölni. Tudom a varázsszót, olvastam is miként kell elvégezni. De nagyon erős koncentráció szükséges hozzá. Ha nem hozzáértő csinálja, végzetes is lehet. Így én nem tudom kitörölni a barátod emlékeit… még ha az is lenne a legegyszerűbb megoldás. Hónapokba telhet, míg elsajátítom. Így azt hiszem a gyengélkedő a legjobb hely számára… - böktem az ébredezőre, aki már fejét tapogatta bizonytalan mozdulatokkal. Nem vártam meg míg felébred, vagy rám emeli szemeit az a görény, azonnal a lépcsőfordulóhoz siettem, s az első fokról pipiskedve, a korlátba kapaszkodva figyeltem tovább, miként dönt Marcus.
Így legalább a kellő távolság is megvolt köztünk. Marcusszal is, Johannal is.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   Szomb. Aug. 24, 2013 1:36 am



VIVIANA &MARCUS

I AM HOPING SOMEDAY YOU'LL FORGIVE ME



Johan fölött térdelve, torkát szorongatva vártam a végítéletet. Tényleg képes lettem volna megtenni, mit is számítana egy ilyen eset, ha Viviana már így is, úgy is egy alávaló görénynek tart. Legalább még inkább rászolgálnék a gyűlöletére, ha vér tapadna a kezeimhez.  
Nem magammal törődtem, kizárólag a lánnyal, akinek ezúttal kezébe adtam a sorsomat. Ha elég megaláztatásként érte a tettem, hogy legjobb barátnőjét vittem ágyba, ha ezt meg akarta bosszulni rajtam, s egyúttal megbosszulni Johan durvaságát, itt volt rá az alkalom. Csak egy szavába került volna, hogy a túlvilágra juttassam patkány háztársunkat. Vivianara pillantva vártam , hogy mondjon már valamit, Ő azonban néhány percig csak nézett minket a padlón. Johan már kezdett újra éledezni, elég kellemetlen lett volna , hogy úgy végezzek vele, mikor láthatja arcomat.
- Ne? – Megkönnyebbültem, ahogy kimondta, s felszabadított engem a gyilkosság alól. Valószínűleg sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha kioltok egy életet. Ahhoz nem voltam eléggé elvetemült, alávaló és hidegvérű. Talán épp ez hiányzott belőlem ahhoz, hogy igazi Donellként a bátyám, William nyomdokaiba léphessek. Hozzájuk képest maga voltam a pelyhes nyuszi, aki inkább barátkozik, sem mint kínozzon, s öljön másokat.  
Meglepett, mikor mellém térdelt, hogy félre húzza kezeimet a srác nyakáról. Végig Őt figyeltem, s hagytam mozdulatait, nem tiltakoztam ellene, így lassan a szorító bilincs lekerült háztársunk nyakáról, aki ismét levegőhöz juthatott, s küzdhetett az életéért.
- Rendben – Bólintottam, már eszem ágában sem volt megölni Johant. Igaz, a kínzáshoz sem volt kedvem, s miközben Viviana beszélt, én azon gondolkodtam, miként kerülhetném el azt, hogy Johan állandóan engem vagy Vivianat zaklassa.
- De Viviana…a ragyáktól és törött csontoktól még nem felejti el azt, hogy mit tettem, hogy ő mit tett. Ha felépül, ki tudja, mit tenne Veled, Velem. Nem hagyhatjuk, hogy szabadon kószáljon…tudod, nem hittem volna, hogy minderre képes, amit itt az előbb…amit..- Sóhajtottam egy nagyot, még mindig bűntudatom volt, amiért nem léptem már az első mozdulatnál, s hagytam eldurvulni a helyzetet. Hibás voltam, még időben kellett volna cselekednem és akkor elkerülhettük volna ezt az egész katasztrofális helyzetet.
- Én tudok, legalábbis megpróbálom. Ugyan nem sűrűn gyakoroltam, de ez volt az egyik olyan varázslat, amit még otthon a …bátyám megtanított. – Ezt halkabban mondtam, nyilván nem volt arra kíváncsi, hogy miket tanultam bátyámtól.  Felpillantva láttam, hogy Viviana elfut, s megáll a lépcsőfordulónál, biccentettem felé, jelezve, hogy menjen nyugodtan, a többit már elintézem.
Még mindig ezerrel dobogott a szívem, ideges voltam, mert Johan valóban ébredezett már, s a következő pillanatban lökött is egyet rajtam.
- Mi a fenét képzelsz, mi? Mégis csak véded ezt a cafkát? Elátkozlak téged is , meg azt a kis rongyot is…- Sziszegve fogai közt, minden erejét összeszedve rám vetette magát, s verekedni kezdtünk. Sikerült kikeverednem Johan alól, s megszerezve pálcáját, hirtelen felé fordulva ráemeltem a pálcámat, majd gyorsan kimondtam az emléktörő varázsigét. A pálca ereje engem is hátrébb lökött, de a végéből elő törő energiák a földre vitték Johant, aki újra elájult.  
Összeszedve magamat, feltápászkodtam a földről, ellenőriztem a srác életfunkcióit, majd felnyalábolva őt, megindultam vele a szobája felé. A lépcsőforduló felé pillantva már nem láttam Őt, Johan azonban magához térve, értetlenül bámult rám.
- Mi a fene történt..hol a francban voltunk…és miért tapogatsz?- Dünnyögve lökött rajtam, mire összeráncolt homlokkal pillantottam rá. Szívem szerint agyon vertem volna a képét, de semmire sem emlékezett. Ez jó jel volt.
- Tapogat a zöld fülű troll! Elájultál, én meg felszedtelek a földről és a szobádig próbáltalak elsegíteni. Legközelebb majd ott hagylak. – Feleltem gorombán és távolabb sétálva magam is elindultam a szobám felé. Rémes nap állt mögöttem, az agyam folyamatosan kattogott. Elveszítettem Vivianat, és egy barátot is. Rádöbbentem, hogy Johan alávalóbb akármelyikünknél, s vele jobb lesz vigyázni.

Vége


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | klubhelyiség   



Vissza az elejére Go down
 

Marcus & Viviana | klubhelyiség

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-