Tárgy: Char & Daphne - Fekete tó partja Kedd Aug. 20, 2013 1:11 am
Mióta a halálfalók ennyire előtérbe kerültek, valahogy egyáltalán nem találtam a helyem. Nem bélyegeztek meg ugyan, nem kezeltek másként, de a tekintetekben mégiscsak láttam, ahogyan rám, ránk néztek. Egy halálfaló apa valahogy nem könnyítette meg az iskolai létet, én meg amúgy is hajlamos voltam arra, hogy rágjam magam mindenféle dolog miatt. Nem mintha tehettem volna a dolgok alakulása ellen, de attól még szerettem esetleges megoldásokon gondolkozni, hiába nem volt esély sem arra, hogy apánkat rábeszéljük, hagyjon fel ezzel és inkább meneküljön el a bosszú elől. Még azt is jobban elviseltem volna, ha él, de nincs mellettünk, mint azt, hogy esetleg bezárják az Azkabanba, vagy ami még rosszabb, hogy megölik. Ilyenkor, amikor ennyire rossz kedvem volt, rendszerin szépen leballagtam a tópartra, mert attól kicsit megnyugodtam. Csak úgy, mint olyankor, amikor a tüzet néztem a kandallóban. Ténylegesen ugyan sohasem lett tőle jobb kedvem, de mégis! Valahogy egy kicsit a jobbik irányba mozdította el a hangulatomat, és ez már bőven elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam annyira, hogy ne láthassa meg rajtam senki, hogy valami bajom van. Most, hogy itt ültem egy fának döntve hátamat, még mindig gondterhelt volt az arcom. Ebben biztos voltam, mert korábban volt szerencsém meglátni a víztükörben. Két lábamat egészen közel húztam fel magamhoz, karjaimat köré fontam, államat pedig a térdemre támasztottam, úgy bámultam kifejezéstelen szemekkel a távolba. Nem tudtam, hogy mire várok, hogy mit kívánnék legszívesebben. Tudtam, hogy ez a helyzet senkinek sem volt könnyű. Tudtam, hogy néhány embert mennyire megviselt a kialakuló háború, főleg a mugli származásúakat, de ez ellen semmit nem tehettem. A saját jólétemért azonban mindenre képes lettem volna, még ha nincs is jogom megszabni a saját szülőmnek, hogy mit tegyen. Mintha nem lett volna remény, az egész egy hatalmas, kilátástalan káosz lenne, nem több. Nem vettem észre, hogy valaki közeledett. A fülemre mintha megsüketültem volna, a gondolataim annyira harsogtak a fejemben. Sötét felhők gyülekeztek az égen, mintha csak a jövőt vetítette volna előre, és nekem valahogy jól esett most néznem a napfény utolsó harcát azért, hogy megvilágíthassa a Tiltott Rengeteg fáinak tetejét. Nem sírok! Nem fogok sírni, mert ezt nem engedhettem meg magamnak. Összeszedettnek kellett maradnom, amennyire csak lehetséges volt most. Nem akartam, hogy a rosszakarók fogást találhassanak rajtam, és többek között ezért is jöttem ki ide. Talán azt jósolták, hogy a halálfalók gyerekei nagyobb szerepet kapnak majd az iskolában, de egyelőre ez még nem következett be, inkább gyanakodó pillantások jutottak osztályrészemül, semmi több. Mikor lesz már ennek vége? Mégis mikor?! Egyre csak ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben, holott még el sem kezdődött igazán, csak bizonyos jelek utaltak arra, hogy valami készülőben van. Valami változás, valami sötét és megállíthatatlan.