HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Szomb. Aug. 24, 2013 3:33 am


viviana and marcus

We can't love, not like this. You broke me down, do I even exist? After everything, gave you everything, I lost everything. Love is so lonely now I loved you so much but you never gave a fuck
So screw you

Ölemben egymásra halmozott, kitekert pergamenek hevertek. Megtépázott széleikbe gyengéden kapott bele néha-néha a szél, hogy táncra hívja jegyzeteimet. A vaskos könyvek tömött sorai már untattak, épp elég volt szememmel átfutnom az éppen csak néhány szóból álló vázlatot, hogy hosszú ásítás szakadjon ki ajkaim közül.
Nem aludtam túl sokat a múlt hét történései miatt, ráadásul a megelőző éjszakákon hosszan elhúzódó tanulás sem tett jót testemnek. A nyári hónapok közeledtével egyre több kötelesség szakadt rám, melyek mellé "szerelmi" életem problémái is társultak.

Próbáltam tanulmányaimat előtérbe helyezni, s csak a jövőmre koncentrálni, a megálmodott kiváló érdemjeggyel teljesített vizsgáimra gondolni, meg az azokhoz vezető útra, melynek építőelemei a könyvtár legfelső polcáról lehalászott poros szakkönyvek, lexikonok, értelmező szótárak.
Reggelizni már napok óta korábban jártam az átlagosnál, hogy teámat szürcsölve ismételhessem az olvasmányos mágiatörténet anyagokat. Mondva csinált indokokra hivatkozva hagytam ki az órarend szerűen beépített kviddics edzéseket, hogy az öltöző valamelyik kényelmetlen padján meghúzva magam a számtant gyakoroljam. Délutánonként ebéd után pedig a Szükség szobájába rohantam a kezemben roskadozó könyvkupaccal, hogy átismételjem az elmúlt hat év anyagát Legendás Lények Gondozásából. Az éjszakáimat egy évek óta üresen álló tanteremben töltöttem, az alagsor mélyén elrejtve, hogy bájitalokat főzzek anélkül, hogy veszélyeztetném társaim testi épségét. Hajnalban pedig... ha még volt erőm, s a frissítő forró zuhany után nem ragadtak le egyből a szemeim, még inkább bújtam pár órát a különböző gyógynövények válogatott, ismeretterjesztő szakkönyvét.

Egész nap lefoglaltam magam, nem volt időm gondolkozni, s még véletlen sem futhattam össze nem kívánatos személyekkel. Szerencsére Marcus Donell és Declan Vaill is nagy ívben elkerülték a könyvtárat, meg az imént felsorolt, élettől elzárt négy fal közé szorított, magányos helyszíneket.
Hajnalban, mikor bezuhantam Adonis mellé a hideg és érintetlen lepedők közé, már csak arra vágytam, hogy pihentető alvásba merüljek, s a következő két és fél órát alvással töltsem. Ennyi idő elég volt hozzá, hogy ne aludjak el napközben órákon, de pont kevés ahhoz, hogy álmaimba befurakodhassanak a "férfiak".
Sajnos már csak egy hónap állt rendelkezésemre, hogy folytassam ezt az önsanyargató életmódot. Utána pedig új módszereket kell találnom, hogy megszabaduljak a kínzó emlékektől, a pofátlanul jóképű Donell-arc látomásától, Declan üldöző kérdéseitől.
- Láthatatlanná kéne válnom, hogy zavartalanul megőrülhessek - emeltem égnek tekintetemet gondterhelten, s tovább csiklandoztam államat a hosszú hattyútollal. Egyre több elborult ötlet fészkelte be magát fejembe a vizsgák utáni időszakra vonatkozóan, de mire megvalósításuk kivételezésének technikájához értem volna, egytől egyig szertefoszlottak.
Kezemben megmerevedett a tintával töltött hófehér szépség, ahogy hátam mögül neszezésre lettem figyelmes. Becsúsztattam a sárga pergameneket a nehéz könyvfedél alá, megigazítottam a hanyagul nyakam köré hányt vörös kendőt, majd egy gyors pálcaintéssel gondos sorba fektettem egymáson a műveket. Szívesen visszadugtam volna farmerem zsebébe pálcámat, hogy azonnal menekülőre fogjam lépteimet, de nem tűnhettem üldözési mániásnak.
Nem sejtettem, hogy ki van mögöttem, így ha most futásnak iramodnék anélkül, hogy megbizonyosodnék, hogy nem egy szipogó hollóhátas kis boszorkány csoszog lefelé a lelátóról, még a végén szégyent hoznék magamra.

Johan tette után úgy éreztem, hogy nem csak ő lehet az egyetlen veszélyforrás az iskolában. Ha képes volt erőszakhoz folyamodni velem szemben, akkor nem lehet egyedül. Ki tudja titkon melyik háztársam ábrándozik még arról, hogy megnézze mit hordok az iskolai egyen talár anyaga alatt. Többen is lehetnek, mint azt gondolni merem. S ha Johan akkor képes volt nekem esni, egy emléktörlés nem fogja vele elfeledtetni tinédzserkora hormon túltengését. Máskor is megteheti. Akár most. Akár ő is lehet mögöttem.

Könyveimhez még csak nem is nyúltam, ott hevertek magas stócban oldalamon, izzadt ujjaim közt pálcámat gyötörtem. Nem tudtam nem rettegni az ismeretlentől, aki mögöttem van. Már egész biztos lejjebb ért. Az is lehet, hogy itt áll mögöttem, és felülről figyeli remegő arcvonásaimat. Bármelyik percben megragadhatja karomat, beletéphet kiengedett tincseimbe.
Újabb csoszogás. Most már egész közelről.
Szívdobogásomtól nem hallottam rendesen. Arcom forrt a félelemtől, fülemben vér dübörgött.
A neszezés elhalt.
Muszáj voltam hátrafordulni.
Hirtelen pattantam fel ültemből, s tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot magam körül.
Az egész környéket megrázó sikítást hallattam. Akaratlanul is könnyek gyűltek a szememben, s számat szabad tenyeremmel kellett betapasztanom, hogy hangos zihálásommal ne tegyem még kíváncsibbá a velem szemben álló gondnokot.
- Malazárra... Miért settenkedik itt? - rivalltam rá azonnal a szerencsétlen gondokra, aki hosszú fából készült csipesze segítségével az eldobált papírzsebkendőket, papírzacskókat gyűjtötte össze.
- A dolgomat végzem kisasszony. Ha valami nem tetszik, be lehet fáradni... - szörcsögte meggörbült fogain át, s hátra dobva zsíros tincsekbe összeállt ősz haját tovább folytatta tevékenységét.
- Nem tanították jó modorra - dörmögtem már csak magamnak, s amint eltávolodott tőlem iskolánk gondnoka, visszarogytam könyveim mellé. Arcomat belehajtottam tenyereimbe, úgy próbáltam megnyugodni.
Már nem könnyeztem. De nem tudtam leküzdeni reszketésemet.
Mélyebb nyomot hagyott bennem Johan tette, mint gondoltam.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Szomb. Aug. 24, 2013 4:34 am

- Mire vártok? Ne tököljetek annyit, a Griffendélesek már a pályán vannak és rajtatok röhögnek, hogy még egy cipőt sem tudtok megkötni! Gyerünk már Donell, ne vacakolj! – Tanárunk , s egyben edzőnk mogorván taszított egyet a vállamon, hisz én ballagtam ki utolsóként az öltözőből csapattársaim után.
- Megyek már. – Ingerülten szóltam vissza, gyűlöltem, ha lökdösnek, mikor mentem én magamtól is, csak épp el voltam foglalva azzal, hogy feltegyem a csuklóvédőmet, amit a legutóbbi esésem óta minden edzés alkalmával használtam.
Újabb edzés következett, hisz közeledett a nyári szünet előtti meccs, amely sorsdöntőnek számított, ami a házak állását illeti. Lehet, hogy mi vezettünk a házak közötti pontállásban, de a Griffendélesek szorosan a nyomunkban lihegtek, s köztudottan jó kviddics játékosaik voltak, ezt pedig jól tudta az edző , éppen ezért hajtott minket annyira. Nekem azonban semmi kedvem nem volt az egészhez, az elmúlt egy hétben olyan voltam, mint egy sírjából kikelt múmia, egy zombi, aki alig él és mozog.
Lelkileg meggyötört az az egy hét, ami az ominózus eset óta eltelt. Johanban nem tudtam megbízni, utáltam őt és nem sok kellett ahhoz, hogy ne menjek neki egy –egy beszólását követően. Viviana pedig…rémes volt a tudat,hogy gyűlöl engem. Egyértelmű volt ez számomra, hisz állandóan elkerült. Ha meglátott a folyosón, akkor inkább irányt változtatott, vagy leállt a barátnőivel beszélgetni, csak hogy ne kelljen rám néznie. Ha az ebédlőben találkoztunk házunk asztalánál, akkor a lehető legtávolabb ült le tőlem, vagy korábban érkezett, s előbb végzett az étkezéssel, vagy fordítva. Semmi esélyem nem volt arra, hogy kettesben maradva vele megbeszélhessük a történteket, hogy enyhülést hozzak a szívébe, s megértse, mit miért tettem. Hiányzott minden együtt töltött pillanat, a mosolya, csókja és azok a titkos találkozók, melyek annyira izgalmassá tették a kapcsolatunkat.
Már az élethez sem volt kedvem, ez meglátszott elhanyagolt külsőmön is, már ami állam pelyhedzését illeti. Nekem már viszonylag korán megjelentek az első szőrszálak az arcomon, így hetedévesként pedig akár szakállat is növeszthettem volna. Noha odáig nem jutottam el, a borosta bőven elég volt ahhoz, hogy beterítse arcomat, s meggyötörtté változtassa általában jó kedélyű vonásaimat.
- Seprűre! – Hangzott a vezényszó, ami kirántott gondolataimból, s körbepillantva azon kaptam magam, hogy már a zöld pályán vagyunk, játékra készen. A pirosba öltözött Griffesek vigyorogva köröztek a levegőben, mi még mindig a földön tanyáztunk.
- Ilyen csiga tempóval nem foktok kupát nyerni! – Mérgelődve köpködte a szavakat az edző, még inkább ingerelve minket. Már nem csak nekem nem tetszett mogorva, parancsolgató stílusa, de a többiek sem díjazták, s már az ő tenyerük is attól parázslott, hogy valakinek leverjenek egy pofont, csillapítva a bennük megbúvó feszültséget.
Magam is seprűt ragadva, felszálltam a levegőbe, figyeltem csapattársaimra és vártuk, hogy mikor eresztik szabadon a labdákat. Alig telt el néhány másodperc, máris elindult az égi fogócska, én terelőként igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni, de ez nem volt olyan könnyű úgy, hogy az egyik Griffendéles a nyakamra szállt és lehetetleníteni akarta küldetésemet.
- Gyere csak, gyere a nyakamra te sárvérű dög. – Gyűlöltem a vöröseket, főleg a nyakamban loholó srácot, aki olyan törtető és szemtelen volt, akár egy Mardekáros.
- Lehet, hogy sárvérű vagyok, de élvezet volt megdöntenem a húgodat. – Vigyorgó pofával, hirtelen beelőzött, s onnantól kezdve már náluk volt az esély a pontszerzésre. Hihetetlenül felhúzott a srác a kijelentésével, nem kellett több, hogy utána szálljak, s mindent megtegyek annak érdekében, hogy a mi fogónk győzedelmeskedjen.
- A húgom bottal sem érne az olyan fajtához, mint ti…- Szóltam utána gyűlölettel, s már egészen közel repültem ahhoz, hogy visszaszerezzem előnyös helyzetünket, ha nem pillantom meg a lelátón Vivianat. Mindez képes volt annyira elterelni a figyelmemet, hogy a Griffendéles oldalba bökve eltérített a pályámról, s zuhanni nem kezdtem. Az edző és a csapattársak is ordibáltak már, persze a levegőben ezt alig lehetett hallani, inkább csak a tátogásukat láttam, már amennyit láttam belőlük zuhanás közben. A seprűm bepörgött, csak nagyon nehezen tudtam olyan irányba terelni, hogy ne repüljek neki egy oszlopnak, s ne csapódjak teljes erővel a földbe. Nagy nehézségek árán sikerült visszafognom a sebességemet, így egy kisebb borulással értem földet. A ruhám mondanom sem kell, hogy nézett ki a gurulás után. Mindenütt füves és saras voltam, a hajam össze-vissza kócolódott, talán még egy fűszál is kikandikált a fülem mögül.
Sóhajtva ültem fel fekvő helyzetemből és jobb kezemmel közre fogva másik csuklómat, kicsit megdörgöltem azt. Sikerült meghúznom, annak ellenére is, hogy rajtam volt a csuklóvédőm.
- Mi volt ez Donell, ne légy már ennyire béna! – Johan őrjöngve tartott felém, miután mindenki földre szállt a levegőből. A griffesek a távolban pacsit osztogattak egymásnak, a zöldek pedig csalódottan és mérgesen távoztak a pályáról.
- Állj már le, nem látod, hogy rám repült? Egyébként is szabálytalan volt! – Dünnyögtem összeráncolt szemöldökkel, miközben felkászálódtam a földről.
- Na és akkor mi van? Kinek a házába jársz Malazárra! Mardekáros vagy! Ne csessz ki velünk, legyen már annyi eszed, hogy legközelebb te lökj előbb, te barom! – Úgy tűnt, hogy Johan még nehezebben viselte a csapat veszteségét, mint a többiek. Érdekes fazon volt, egyre unszimpatikusabbá vált számomra, s kezdtem kiismerni valódi lényét. Az edző is csak annyit szólt, hogy én leszek az, aki összeszedi a seprűket és kitakarítja az öltözőket.
- Nagyszerű, hogy csesznétek meg! – Morogtam az orrom alá, de valójában magamra voltam mérges, mert tényleg rosszul játszottam. Régen sosem voltak ilyen problémáim, jó játékos voltam, kicsit agresszív, törtető, és mindent megtettem a győzelem érdekében. Ez az egy hét azonban teljesen összekuszálta a gondolataimat, és tudtam, hogy addig úgy sem leszek önmagam, míg nem sikerül tisztáznom a helyzetet Vivianaval. Felpillantva a kilátóba, még mindig ott láttam Őt, de éppen beszélgetett a gondnokkal. Remek…
Sóhajtva indultam meg, hogy összeszedjem a seprűket, majd azt követően, mikor végeztem, újra felpillantottam, hogy lássam, egyedül van-e már a lány. Szerencsém volt, Viviana ismét ott ült, úgy tűnt, nagyon elmerült egy olvasmányban. Lehet, hogy észre sem vette a kviddics gyakorlatot, és a bénázásomat? Jó lenne, akkor legalább nem tudná, mennyire ügyetlenül játszottam a pályán.
Leporolva tenyereimet, kicsit megigazgatva a hajamat vettem a bátorságot, és felszaladtam a kilátóba, majd megindultam a lány felé.
- Csak nem szurkolni jöttél a Hollós-Hugrás edzésre?- Halvány mosolyt erőltettem az ajkaimra, a lehető legidiótább módon igyekeztem beszélgetést kezdeményezni vele, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá.
- Mit tanulsz…valami nehezet? Segítsek? Gyakorlatban jó vagyok. – Ismételten egy idióta megközelítési módszert választottam. Rég éreztem magam ilyen bénának, úgy éreztem, mintha valami bájital hercegből bolond békává varázsolt volna. Teljesen össze voltam zavarodva, s minderről kizárólag Viviana tehetett…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Szomb. Aug. 24, 2013 5:51 am


viviana and marcus

We can't love, not like this. You broke me down, do I even exist? After everything, gave you everything, I lost everything. Love is so lonely now I loved you so much but you never gave a fuck
So screw you

Tíz ujjam mind besiklott selymes tapintású, sötétbarna üstökömbe, úgy támasztottam meg fejemet.
Már a délutáni szikrázó napsugarak sem enyhítették keserű kedvemet. Megcsiklandozták előbukkanó arcbőrömet, átmelegítették mindig fagyos ujjaimat és tenyeremet. S ha vékony bőröm fel is melegedett, belül végtelen ürességet éreztem. Lelkemet nem melengették kellemes emlékek. Az utóbbi egy hét sem nyújtott szívmelengető történéseket, messzebre pedig nem is volt érdemes menni. Érző szívek helyett, vaskos könyveket ölelgettem napi húsz órában. Így most nehéz volt erőt merítenem, s felállni innen, leküzdeni testem remegését.

Kisöpörve szememből hajtincseimet oldalra pillantottam, hogy megvárjam, amíg teljesen eltűnik a gondnok. Húsz méterrel a föld felett sem lehettem egyedül, így szobám négy vajszín fala közé vágytam. Valamiért azt éreztem a legbiztonságosabb helynek ebben a pillanatban.
Ugyan át kellett vágnom a klubhelyiségen, ahol majd biztos több kíváncsi szem is rám szegeződik majd, amiért ellentétes irányba igyekszek, mint amerre ők szállingóznak. Délután kezdetét veszik majd a negyedévente rendezett mérkőzések. A Hugrabug és Hollóhát játékosai mérik majd össze barátságos keretek között tudásukat, s gazdagítják részvételükkel a házpontokat. Szívesen űztem eme játékot, de ahogy az emberi szavakat is időpocséklásnak tekintettem manapság, pont annyira nem akartam egy órát sem szakítani a játékra. Talán legközelebb.

Fel is nyaláboltam a könyveket, vetettem egy pillantást magam mögé, s egy pillanat erejéig levezettem tekintetem a pályára, ahonnan már eltűntek a gyakorlásra érkezettek. Észrevétlenül siethettem vissza a kastélyba.
Észrevétlenül siethettem volna vissza, ha nem találom hirtelen szembe magam Marcusszal. Merlinem, de jó az időzítése. Na, pontosan most nem lett volna szükségem a társaságára. Nem mintha a történtek óta vágytam volna közelségére, csak éppen pont most... talán csak rosszkor tudott érkezni.
Nem igazán bíztam benne, így miután aprót biccentettem neki köszönésképpen, enyhén oldalra biccentettem fejem, hogy megbizonyosodjak róla, nem követte őt senki felfelé a lépcsőn. Johan arcát kerestem. Éjszakánként keresnem sem kellett, mert amíg a Mardekárba tartó folyosókat róttam, a sötétből a gyűlölt arc, kérés nélkül kivált. Most talán... talán most nincs itt.
- Inkább csak egyedül akartam lenni - válaszoltam mindenféle negédes, megjátszott mimika nélkül. Amint láttam, hogy közeledni próbál felém, visszahuppantam az imént már felmelegített padra, s magam elé toltam a könyveket, hogy Marcus, még csak véletlenül se próbálhasson meg túl közel helyet foglalni hozzám. - De pont azért akartam indulni, mert lassan ideérnek a szurkolók. Nekem pedig nincs szükségem tömegre. A tömegből bárki kiválhat. Itt a hugrabugosoknak fenntartott kilátón sem érzem, hogy biztonságban vagyok - vontam meg vállamat, s hiába próbáltam magam erősnek tettetni, Johan arcának körvonalaitól megborzongtam. Meddig akar még kísérteni? Mikor lehetek megint annyira törhetetlen, mint Marcus előtt voltam?
Amint megpróbált leülni, s közelebb férkőzni hozzám, a könyvkupacot azonnal felé toltam, hogy ezzel még távolabbra kényszerítsem magamtól.
- Már nem tanulok - válaszoltam egyszerűen, s bármennyire láttam arcán a gyötrődés jeleit, nem voltam hajlandó gyengébb hangszínre váltani. - Nem hiszem, hogy túl jó vagy gyakorlatban. De mindegy is, mert nem akarom ezt a témát fitogtatni. Jobbat mondok, nem akarok veled semmiről sem kommunikálni. Érted? Nem akarom róni a tisztelet köröket, hogy válaszolok a zavarodott kérdéseidre. Egy hét eltelt és nem kerestelek. Már pedig én vagyok a sértett fél. Szóval lennél olyan szíves te is magaddal foglalkozni? - ráncoltam össze kissé sértetten határozott vonalú szemöldökeimet. - De ha már minden áron velem akarsz lenni, akkor elkísérlek a könyvtárig, hogy megkeressük neked a borotválkozáshoz szükséges varázspálca mozdulatot, és a hozzátartozó igét.
- Habár lehet rossz ötlet még arra a kis időre is egy térben maradnom veled. Mert ha egy három méter magas troll törne rám, mint annak idején Potterékre, akkor te csak állnál és megnéznéd, ahogy a szörny kimossa a hajammal a lány mosdó összes mosdócsészéjét. Az is biztonságosabb, ha egyedül megyek... - mértem végig a magába roskadt férfi arcot.
Itt akartam hagyni. Tényleg... utáltam, hogy megtalált. De most mindennél nehezebb volt lábra állnom, és magam mögött hagynom őt.
- Tanulnom kellene. Nincs jelenésed valami gyakorlati nyelvtanórán, az egyik háztársunk szobájában?
El akartam üldözni innen. Jó formán, még végig sem akartam nézni rajta. Ha eddig azt hittem, hogy nem hiányzott, s tartani tudtam magam, akkor most összeomlott védelmi vonalam. Csak azt akartam, hogy a lehető legtovább itt legyen. Itt legyen és magyarázkodjon...



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Szomb. Aug. 24, 2013 6:49 am

Változatlanul jól festett, nem hagyta el magát, még mindig képes lett volna bármelyik srác fejét elcsavarni, elég volt csak rápillantani, hosszú hajzuhatagára, melybe néha belekapott a szél, s arcába söpörte a szálakat. Jó ideig elnéztem volna Őt, ahogy csöndesen olvasgat ott a padon, de nem azért másztam fel a kilátóba, hogy hagyjak egy lehetőséget elfutni, s ne váltsunk legalább néhány szót.
Elé lépve összeszedtem minden bátorságomat, s annak ellenére, hogy milyen gyáván és szerencsétlenül viselkedtem legutóbbi találkozásunk alkalmával, bíztam abban, hogy ezúttal helyre hozhatom hibáimat, s tehetek azért valamit, hogy megenyhüljön. Nem is vártam tovább, közelebb lépve hozzá idiótábbnál idiótább kérdésekkel próbálkoztam, csak hogy szóra bírjam Őt, s úgy tűnt, sikerült. Azzal, hogy rám pillantott, s mindenféle gúny nélkül válaszolt kérdésemre, máris úgy éreztem, hogy talán még tehetek valamit és van még esély.
- Egyedül, egy kilátóban? – Kérdeztem vissza már sokkal bátrabban, s talán még egy apró mosoly is elterült az arcomon.
- Elég nehéz egy ilyen helyen egyedül, észrevétlenül maradni. A pályáról is rögtön kiszúrtalak, le is estem a seprűmről. – Még szélesebb mosoly szökött az arcomra, úgy éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, s az a srác, aki könnyedén elcsavarta Viviana Grosvenor fejét. Bíztam abban, hogy sikerül egy kis mosolyt csalnom arcára, s megtörnöm azt a jeges páncélt, amit az elmúlt időszakban húzott magára, ha velem találkozott.
A sikernek azonban még csak halvány jele sem tűnt fel, Viviana látszólag közömbösen viselkedett, nem is nagyon nézett rám, inkább a könyveit pakolgatta, ezzel elzárva előlem a lehetőséget, hogy helyet foglaljak mellette, vagy vele szemben. Sőt, ajánlatomat egyenesen visszautasította, s mikor szemeimbe pillantott, akkor éreztem ismét ugyanazt az elutasítást, mint az elmúlt egy hétben.
Viviana nem kímélt a szavakkal, nem csak hogy elutasított, de egyenesen a tudtomra adta, hogy nem akar velem beszélgetni. Számíthattam volna erre az eshetőségre is, én azonban túl makacs voltam ahhoz, hogy ne próbáljam meg a lehetetlent.
- Épp magammal foglalkozom, részben. – Vágtam vissza neki csipkelődve, de hangomban nem volt se gúny, sem pedig flegmaság. Ajkaimon még mindig ott játszott a félmosoly, nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés és a tudat, hogy esetleg végleg meggyűlölt. Hatni akartam rá, elbolondítani újra, de azt kizárólag úgy tehettem meg, ha jól érzem magam. Fapofával, megkeseredve semmi esélyem nem lett volna. Éppen ezért szurkálódását védelemként fogtam fel, s részben megértettem, hogy miért vág hozzám olyan durva dolgokat.
- Talált, ez szép volt. – Bólintottam következő megjegyzésére, s már kevésbé mosolyogtam, de még sem adtam fel a küzdelmet. Megjegyzéséből már egyértelművé vált, hogy még haragszik rám, ennek ellenére úgy éreztem, megenyhíthetem Őt.
- Édes vagy morcosan, tényleg. – Mosolyogva közelebb lépdeltem, s nem zavart, hogy könyveket pakolt maga mellé. Köteteit egy könnyed mozdulattal raktam félre a padon, majd leültem vele szemben.
- Nem, nincs jelenésem sehol, az időm hátralévő része szabad és ha engeded, veled tölteném. Segítenék neked tanulni, vagy megihatnánk egy kávét együtt, közben tehetnél még pár megjegyzést a borostás képemre, hm?- Szemöldökeimet fel-le húzogatva, mosolyogva kérdeztem, s meg mertem kockáztatni azt is, hogy megérintettem a kezét, s hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét.
- De nekem az is jó, ha megborotválsz, vagy ha csak sétálsz velem. Hm? – Mindent megpróbáltam, mélyen a szemeibe pillantottam, s közelebb hajoltam hozzá, úgy kémleltem tovább arcvonásait. Bíztam abban, hogy sikerem lesz, s viselkedésemmel megenyhítem Viviana szívét.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Szomb. Aug. 24, 2013 7:51 am


viviana and marcus

We can't love, not like this. You broke me down, do I even exist? After everything, gave you everything, I lost everything. Love is so lonely now I loved you so much but you never gave a fuck
So screw you

A sors mostoha volt, de legfőképpen kiszámíthatatlan.
Könnyed délutánt terveztem. Pihentetőt, olyat, amiben nem szerepel Marcus Donell. Amiben nem ül le mellém, nem pakolja el a biztonságot nyújtó tankönyveimet kettőnk közül, nem próbál megérinteni, és nem mesél nekem olyan dolgokról, amik miatt megsajnálhatom.
Erre, tessék. Nem bír magával!
Itt van. Úgy néz rám... pont úgy néz rám, mint idestova hat éve. Ez nem az a Marcus, aki megsemmisíti pillantásával a rangban alatta állókat. Nem úgy vigyorog rám, mint a potenciális áldozatra, nem próbál levetkőztetni a tekintetével, nem pofátlan, nem viselkedik modortalanul... éppen azt az oldalát mutatja, amelyik miatt tudom, hogy Ő más. Amely miatt tudom, hogy van jövőnk, van esélyünk. Miért hoz engem ennyire lehetetlen helyzetbe?

Összefontam mellkasom előtt karjaimat, s felsőtestemmel Marcus felé fordultam. Ha Ő fejtörést okoz nekem, illik viszonozni a szívességet. Tessék, Donell. Emészd meg, amit főztél magadnak.
Többé nem kerültem pillantását, nem próbáltam elnézni vállai fölött, mélyen fúrtam érzéketlenül csillanó íriszeimet övéibe. Már nem esett meg rajta a szívem, minden egyes szava csak szánalmasabbá és nyomorúságosabbá tette szememben. Széles vigyora egyszer sem lelt viszonzásra. Összepréselt ajkakkal vigyáztam, nehogy bármivel is mosolygásra bírhasson. Így maximum elutasító fintorba futhatnak vonásaim.
- Leestél? Ó, de kár... - sóhajtottam fel megjátszott sajnálattal, s ha belül éreztem is némi aggodalmat testének épsége miatt, nem mutattam. Inkább marón folytattam: - Rég ki kellett volna kerülnöd a csapatból. De ami késik, az nem múlik. Amint elvesztik miattad és szeszélyes játékformád miatt a griffendél-mardekár meccset, azonnal repülsz a csapatból, és szurkolóként sem közelítheted meg a pályát. Aztán pedig akár meztelenül is fetrenghetek ezeken a kilátókon, mert nem lesz, akinek a kukkolás tegye ki idejét a játék helyett - biccentettem enyhén oldalra fejemet, hogy úgy tanulmányozzam tovább a vonásaira erőltetett bátorságot.
Hiába valóak voltak próbálkozásaim. Beszélhettem hozzá mély gyűlölettel, őrjönghettem, s most játszhattam a rideg dámát, nem adta fel. Ahogy a klubhelyiségben is végighallgatta minden vádamat, úgy most is tűrte a fejéhez vágott érzéketlen és rosszindulatú megjegyzéseket. Nem tudtam, honnan merít még mindig erőt a folytatáshoz. Most már tekintetem is tisztán tükrözte a megvetést, amit a fejemben felderengő kép váltott ki belőlem. Láttam Caroline-t és Marcust. Én ebből még elég sokáig táplálhatom az irányába érzett utálatom és sértettségem. S pont ezért biztos vagyok benne, hogy ma én vonulok le innen győzelem ittas kifejezéssel, Ő pedig csak pisloghat Vivianaja után. Megrökönyödéséből felébredni sem lesz ideje, mert addigra gondolkozhat újra azon, hogy mit rontott el. Nem kell már szóvá tennem bűneit. Valószínűleg belsőjét éles karmával feszíti a bűntudat, s tőlem várja az édes megnyugvást. Az enyhülést.
- Akkora kár, hogy én nem mondhatom el rólad, hogy édes vagy. S más sem fogja... Úgy nézel ki, mint egy törött szárnyú madár aprócska kalitkájában, ahogy vergődik, s a bezárt rácsok túloldalán járótól egy csepp vízért könyörög, fájdalmai enyhítéséért. Szánalmas, amit művelsz Donell - vontam fel becsmérlően szemöldökömet, hogy közelebb hajoljak hozzá. Ha már úgyis elpakolta a könyveimet, nem teljesen mindegy, hogy mennyire érzem közel magamhoz? Csak veszthet, tegyen bármit.
- Így közelről... bűzlesz. Nem csak a borotvát nem találtad meg, de a fürdőszobát is elkerülted? Csak azt ne mondd, hogy nem akartad lemosni magadról Caroline parfümét? - vigyorodtam el, hogy némi reményt adjak neki a folytatásra. Ő váltotta ki belőlem a vad mimikát, még ha nem is úgy, ahogy ő gondolta, legalább nem csak életunt arcomat láthatta. Megbizonyosodhat róla, hogy én nélküle is elég erős vagyok.
- Ó, vagy a Johan nadrágjában meredező férfiasság mérete miatt a tiédet már a négy fal között, magányodban sem mered elővenni? Nagyon szívesen kerítek neked egy pszichológust Donell. Végülis, miattam jutottál ide - mutattam a kilátó vastag deszkákból épített talajára. Ha ez nem lett volna elég, lábfejemet az imént kiszúrt pontra tettem, és mintha csak cigaretta csikkemet akarnám magatehetetlenné tenni, úgy tapostam el Őt is.
Ahogy ezt megtettem, nem ültem tovább mellette, így is kezdett frusztrálóvá válni folyamatos közeledése. Felpattanva a korláthoz sétáltam. Csípőmet a biztonságot nyújtó kapaszkodónak vetettem, s onnan, tisztes távolságból vártam milyen naiv és bizakodó dolgokkal hozakodik majd elő legközelebb.
- A sétálásról jut eszembe... nem lehet. Nem mutatkozok veled, mert a végén miattam kellene megint nehéz döntéseket hoznod. Olyanokat, amiknek a végén valaki megsérül. Felejtsd el a kávét, a borotválást, a beszélgetést, a tanulást. Attól, hogy neked ennyi időd van, nem biztos, hogy én is ráérek.
Jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, s nem győztem visszautasítani a felkínált lehetőségeket.
- Miért élvezed, ha valaki megvet téged? Ha mély undort válasz ki a beszélgető társadból? Szívem szerint itt hagynálak, hogy ne kelljen tovább bámulnom a bús ábrázatodat. De engem, tanítottak jó modorra, nem úgy mint Téged. Meg aztán... reménykedek benne, ha most kifogysz az ötletekből, elmondasz mindent, amit akartál, többet nem jössz utánam, nem zaklatsz majd, nem próbálsz meg újra megalázkodni előttem. Persze, ha ez minden vágyad, nem érdekel - sóhajtottam fel unottan, és forgatni kezdtem fejemet, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem igyekszik félbeszakítani meghittnek nem nevezhető beszélgetésünket.
- Seprű nélkül is le tudsz zuhanni? Mert akkor szíves örömest megnézem, hogy esel ki innen - paskoltam meg magam mellett a korlátot. - Eggyel több vagy kevesebb, Donell... hidegen hagy. De te úgy törhetnéd ki a nyakad, hogy láttál mosolyogni. Na, nem jó ajánlat? - tettem fel a kirívó kérdést. Nem volt veszteni valóm. Ha a lelkébe is gázoltam egy kicsit, s kihasználtam azt, hogy beszélt nekem a családján belül lévő tragédiákról, legalább eltávolíthattam magam mellől. Minden ütőkártya az én kezemben volt jelenleg. S ki kellett használnom, amíg ő ennyire kezesbárány.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Vas. Aug. 25, 2013 9:28 pm

Nem volt szokásom soha az udvarlásnak ezen formája, de Viviana más volt, mint a többi lány, s azok után, amit elkövettem ellene, mindent bele akartam adni, hogy meglágyítsam a szívét, legalább egy kicsit. Próbáltam mosolyt csalni az arcára, remélve, hogy a sok rossz mellett, amit miattam átélt, eszébe jutnak majd a kellemesebb pillanatok is, s folytathatjuk azt, amit elkezdtünk. Ő azonban úgy pillantott rám, s úgy válaszolgatott, mintha teljesen kicserélték volna. Falat emelt maga elé, áthatolhatatlannak tűnőt, s kimért, távolságtartó, rideg viselkedésével igyekezett távol tartani magától. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de még mindig abban a tudatban voltam, hogy ez csak a gőg, s a harag, nem más. Biztos voltam benne, hogy még érez irántam, csak épp túlságosan megbántottam ahhoz, hogy újra megnyíljon előttem. Nem akartam feladni, egyelőre nem, s ha nehezemre is esett, mégis végig hallgattam sértegetéstől nem mentes szavait.
- Jól van Viviana, ez szép volt. Ha jó érzés, sértegess csak, de úgyis tudom, hogy csak haragszol rám, és ezért vagy ennyire elutasító. – Nem hátráltam meg, engem nem lehetett olyan könnyen elijeszteni, mert nem olyan fából faragtak. Képes lettem volna még jó ideig elhallgatni sértegetését, ha tudom, hogy utána úgyis a karjaimba omlik majd.
- Szánalmas? – Felvont szemöldökkel figyeltem vonásait, rideg pillantását, s egyre nehezebb volt állnom sértő szavait. Pedig azt hittem, hogy könnyebb lesz, de mégis, minden egyes szóval egyre mélyebbre hatolt a szívemet szaggató kés.
- Ne..ezt azért ne. – Nevetve, némi keserűséggel ráztam meg a fejem, mert Viviana viselkedése kezdett megbotránkoztatóvá válni, s minden egyes szava csak sértegetéssel vegyült. Úgy éreztem, mintha egy vad és szenvedélyes kancát kellene betörnöm, mindez elég nehéz feladatnak bizonyult. Hiába próbálkoztam a szép szavakkal, hiába való volt minden, mert Viviana egyik napról a másikra teljes fordulatot vett.
- Minden nap szoktam fürdeni, amit érzel, az talán a kviddics okozta fáradtság, edzés után előfordul. – Vállat vontam, már kezdtem én magam is elbizonytalanodni vele kapcsolatban. Azt hiszem, addig bírtam ki nyugalommal hallgatni Őt, míg szóba nem hozta Johant, azt az aljas férget.
Utáltam a srácot, amiért úgy viselkedett legutóbb, s nem az bosszantott, amiket Viviana vágott hozzám, hanem a bűntudat, hogy nem cselekedtem, s hagytam veszélybe sodródni a lányt.
- Hagyd már ezt abba! – Elfogyott a türelmem, ennyit a Donell nyugalomról… Odaugrottam Vivianahoz, megfogtam karjait, s felhúztam Őt a padról, közben annyira közel hajoltam hozzá, hogy mélyen pillanthassak szemeibe.
- Elég volt! Felfogtam, hogy mennyire fáj neked az, amit tettem. De hiába is viselkedsz ilyen megvetően, hiába vagy velem gúnyos. Sértegethetsz a nap huszonnégy órájában, akkor is tudom, hogy még mindig érzel irántam valamit! Nem felejthetted el a jó pillanatokat, nem hiszem el, hogy egyetlen rossz cselekedetem kiölt belőled minden jót, amit irányomban éreztél! Lehet, hogy leplezni próbálod, akkor is tudom, hogy vonzódsz hozzám. – Még közelebb hajoltam hozzá, ajkaink szinte már összeértek. Kedvem lett volna megcsókolni Őt, ott fönt a kilátóban, de nem akartam ráerőszakolni a csókomat. Azt akartam, hogy elgyengüljön karjaim közt, lehulljanak a védelmi falak, s Ő maga essen ajkaimnak, jelezve, hogy feladja ellenem a küzdelmet. Vágytam rá, ajkainak puhaságára, szikrázó pillantása csak még inkább felpezsdítette a véremet. Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem lehet az enyém, s vágytam arra, hogy feladva minden ellenérzését, Ő is úgy valljon , ahogy én.
- Szeretlek Viviana. – Suttogtam egész halkan, még mindig tartva Őt ujjaim bilincsében, s vártam , hogy viszonozza érzéseimet. Már egy csók is elég lett volna ahhoz, hogy tudjam, még mindig érez valamit…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Vas. Aug. 25, 2013 10:49 pm


viviana and marcus

We can't love, not like this. You broke me down, do I even exist? After everything, gave you everything, I lost everything. Love is so lonely now I loved you so much but you never gave a fuck
So screw you

Tehetségem volt a szavak forgatásához. Könnyedén találtam meg általuk az utat Donell szívéhez is, s mélyesztettem bele egymás után a fényesre csiszolt ezüst kést legpuhább részen húsába. Többször, egymás után, mindig mélyebbre ékelve a pengét. Nem akadályozott meg lelombozódó kedve, nem állt utamba gyengülő mosolya, még a fel-felderengő emlékképek sem tudtak meghatni.
Támadásom valójában menekülés volt. Minél inkább sikerült belékarmolnom, fájdalmat okoznom neki, annál nagyobb magabizonyosság kerített hatalmába. A függőhídon ketten álltunk, s minden vádam egy újabb lépést jelentett hátrafelé. Lépéseim a végére elharapódzottak, s sietős szökkenésekké váltak az eleinte alig haladó csoszogások.
Aztán megállított. Nem csak, hogy további sértéseimet fojtotta belém, de az eddigi távolságot is olyannyira leszűkítette, hogy kedvem lett volna összeomlani karjai között. Erre várt volna?
Kész lett volna elkapni, megvédeni bármitől még ezek után? S az én büszkeségem? Elbírta volna viselni, hogy a bűnös karokban leljek nyugalomra?
Nem! Soha!
Hiába húzott magához, és kívánt csitítani, a bennem dúló megbántottság nem akart eltűnni. Sőt, ijesztő közelsége miatt még kétségbeesettebben akartam az első percekben megválni ölelő karjaitól. Az érzelmek szóba jövetele volt az, amitől kezdve megtorpantam, nem kapálóztam tovább. El akartam vele hitetni, hogy igaza van. Hisz, ha jobban belegondolok, akkor hazudtam volna, ha azonnal rávágom, hogy gyűlölöm és minden pozitív érzés kihalt belőlem vele kapcsolatban. A némaság volt az én megmentőm.
Meggyengülten pillantottam szemeibe, s kezdtem bennük kutakodni. Még sem hagyhattam, hogy eluralkodjanak rajtam érzéseim, éppen csak addig lehettem ebben a kétes állapotban, míg Donell gyermeteg álmokba ringatja magát, s elképzeli, hogy most megbocsájtok neki.
- Szeretsz? - kérdeztem megjátszott örömmel hangomban, s ha belül meg is rökönyödtem, hogy pont most hozakodik elő ezzel a máskor olyan nagy hatalommal bíró szóval, kívül nem mutattam jelét örömnek a hallottakat követően. Azért nem is löktem őt el magamtól azonnal, mert terveim voltak vele.
Amíg tekintetét vizslattam pálcámat teljesen észrevétlenül előhúztam zsebemből, majd a srác oldalába mélyesztettem azt.
- Nem hiszek neked... és egyébként is? Kinek van szüksége rád? Kevés vagy... Meséld csak be magadnak, hogy van még bennem bármilyen gyengéd érzés is irántad. De nem, kedves, értsd meg, hogy megölted. Kapeesh? - pislogtam rá megingathatatlan hittel, s még mielőtt megszólalhatott volna, megátkoztam. - Pofix!
- Többet ne hazudj, és akkor nem ragasztom a nyelvedet a szájpadlásodra, édes
- nyomtam meg erősen az utolsó becéző szót, s amíg ő ráeszmélt helyzetére, kislisszoltam karjai közül.
Mintha csak egy jel lett volna, hogy most kell lépnem, elégedett hümmentés csendült fel mögöttem. Ha két lépéssel hátrébb megyek, akkor neki csapódok Declan mellkasának, de így csak szavait követően vettem észre.
- Na, mi van már itt? - nézett először rám, majd csak aztán a megátkozott Marcusra. - Donell, örülnék, ha nem az én csajomnak vallanál szerelmet. Vagy azt akarod, hogy Viviana után én is móresre tanítsalak? Hm? Én nem csak ragasztom, hanem kitépem a helyéről a nyelved. Mondj már valamit... ó bocs, nem tudsz! - vetette hátra diadalmas röhögés közben fejét.
Nem szóltam semmit. Hiszen eddig pontosan én tettem ezt, én aláztam meg Donellt. De más szájából hallani, mástól elviselni, hogy bántja őt, nehezebb volt.
- Eltűnsz végre, vagy azt várod, hogy téged is csókkal üdvözöljelek? Nyomorult... - köpte oda megvetően a szavakat, majd nem várva tovább, bebizonyítva fölényét a másik sráccal szemben, elém lépett, s állam alá csúsztatva ujját, megemelte arcom, hogy engedelmesen elnyíló ajkaimról csókot csenjen.
Nem hunytam le szemem közben, nem is élveztem, csak hagytam, hogy kedvére birtokba vegye ajkaimat. Nem szándékosan, de Marcus pillantását kerestem közben. Kár volt, Declan észrevette, s elhúzódott tőlem.
- Kicsim, ne figyelj már arra a majomra, indulni készül. Legalább megtisztelve érezheti magát, s ő lehet az első, aki meg tudja, hogy végre az enyém vagy. Hivatalosan is az enyém vagy. A farzsebemben van... vedd csak ki a levelet, anyád küldte - lépett közelebb hozzám, s amíg én bizonytalanul előre hajoltam, hogy kihúzzam zsebéből a levelet, elsöpörte nyakamra hulló tincseimet, s csókot lehelt a gyengéd bőrfelületre. Nem akartam... nem akartam, hogy ezt tegye. Nem akartam, hogy Marcus erről tudomást szerezzen. De már késő volt.
- Donell, kotródsz már, vagy egyenes úton lefelé zuhanva akarsz távozni, mondjuk itt a korláton át? - morrant fel Declan, mikor észre vette, hogy még mindig a másik sráccal vagyok elfoglalva, nem pedig vele.
- Gratulálj, aztán takarodj...



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Hétf. Aug. 26, 2013 1:16 am

- Igen – Bólogattam kérdő szavaira, miközben halvány mosolyra húztam ajkaimat, mert azt hittem, hogy örül vallomásomnak. Egy pillanatig megtévesztett, játszva az érzékeimmel, mosolyát látva tényleg úgy éreztem, hogy sikerült megoldanom a jeget és van még esély számomra. Még sosem mondtam ki neki ezt az egy szót, ahhoz túlságosan is tartottam a következményektől, s bevallom, nem szerettem Vele az érzelmeimről beszélni. Igyekeztem éreztetni vele, mennyire fontos nekem, de egyetlen alkalommal sem mondtam ki. Ezúttal mégis úgy éreztem, ezt kell tennem ahhoz, hogy komolyan vegyen és ne higgye, hogy csak játszottam vele.
Tévedtem. Tévedtem, ha azt hittem, hogy Viviana olyan könnyedén megbocsájt nekem és elfelejti azt a sebet, amit rajta ejtettem. Ostoba voltam, túlságosan lángolt szívem ahhoz, hogy ne éljem bele magam a pillanatba, s ne higgyem azt, hogy megbocsájt nekem.
- De ne..- Nyelvem hirtelenjében némult el, ahogy megéreztem pálcáját, amit az oldalamba nyomott, s elmondta a röpke varázsigét, mely elnémította ajkaimat. Ledöbbentem, hogy erre képes, hogy nem hagy érvényesülni, nem hagyja, hogy befejezzem szavaimat, helyette elnémít. Miféle nőszemély költözött Viviana elméjébe, s szívébe, hogy válhatott egyik napról a másikra ennyire érzéketlenné.
Lehet, hogy már tényleg nem érez irántam semmit, egyetlen botor cselekedetemmel tönkre vágtam magam körül mindent? Az is nagy szenvedés volt, hogy hosszú ideig csak a távolból csodálhattam, s rejtegetve érzelmeimet, próbáltam kiverni Őt a fejemből. De az, hogy ellök magától, miközben színt vallottam előtte…ez talán még rosszabb volt annál, mint hogy nem lehet velem.
Ismét szólni akartam, megcáfolva szavait, befejezve mondatomat, tudtára adni, hogy nem hazudtam, s komolyan gondoltam minden egyes szavamat, de nyelvem továbbra is a szájpadlásomhoz ragadt , s hiába próbáltam megmozdítani, nem sikerült. Kínos volt, hisz nem számítottam arra, hogy varázslatot alkalmaz ellenem, szavak nélkül pedig esélyem sem volt elhárítani jól sikerült bűbáját.
Éppen azt akartam elmutogatni neki, hogy legyen kedves és oldja fel nyelvem rabságát, de kérlelésem nem kapott helyet. Helyette azonban feltűnt a színen Vails, akit szívből gyűlöltem, mert állandóan Viviana körül sürgölődött, és ezt nagyon utáltam.
Mikor megszólalt, magasba szökkentek a szemöldökeim, s talán még a szemeim is elkerekedtek a hallottakon. Értetlenül pillantottam hol Declanra, hol pedig Vivianara, miközben azt kellett hallgatnom, hogy Viv az ő csaja. Mégis mióta? Ez volt az első kérdés, ami felmerült a gondolataimban, hisz nekem nem volt tudomásom arról, hogy köztük bármi is lenne. Declan csak sündörgött Viviana után, de a lány soha egy szóval sem említette nekem, hogy a srác akarna valamit tőle.
A srác minden egyes szava egyre jobban irritált, s dühített, meg akartam szólalni, de nyelvem még mindig nem mozdult, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet. Jó pár kérdést fel akartam tenni hirtelenjében, de még a vér is megfagyott az ereimben, mikor azt kellett látnom, hogy Declan éppen megcsókolja Vivianat.
Értetlenül, segélykérően pillantottam Viviana szemeibe, aki engem nézett, miközben ajkai találkoztak Declan szájával.  Ismét csak újabb és újabb kérdés kavargott a fejemben, melyeket egyelőre nem tudtam megkérdezni , az átkozott pofix varázslat miatt. Kezeimet széttártam, s továbbra is értetlenül figyeltem őket, majd pillantásom a gorombáskodó alakra emeltem, s végre, mivel már nagyon égett az ajkam, hogy szóra bírjam, sikerült hangot adnom gondolataimnak.
- Mi az, hogy a kicsid, meg a csajod?? Mi..itt mégis mi folyik, Viviana?? – Kérdően pillantottam a lány szemeibe, úgy éreztem, hogy valamiről nagyon lemaradtam, mert ez a helyzet váratlanul érintett. Mióta voltak ők egy pár, egyáltalán miről maradtam le?
- Te fogd be a pofád, nem hozzád beszéltem! – Emeltem fel hangomat, ahogy Declanhoz szóltam. Nagyon idegesített a srác, fölényeskedő stílusa egyenesen irritált. El sem akartam hinni,hogy ez a majom alak és Viviana együtt lennének. Olyan hihetetlennek tűnt minden, s mégis , rettentően bosszantott.
- Viviana, miről beszél ez a barom? Mi ez, hogy az övé, és …mióta vagy te neki a kicsije?? Mond , hogy ez csak egy vicc. Nehogy már ezzel itt…és ami köztünk van? – Közelebb léptem, nem foglalkozva Declannal, félre rántottam Vivianat a vállainál fogva.
- Mond , hogy ez csak egy bosszú és azért vetted rá ezt a szerencsétlent, hogy visszaadd azt a fájdalmat, amit én okoztam. Mond, hogy nem jársz együtt Declannal. – Reménykedve pillantottam a lány szemeibe, mert nem akartam hinni a szememnek, s bármennyire is tűnt valósnak, mégis úgy éreztem, hogy csak egy megrendezett színjáték kellős közepébe csöppentem.
- Vedd le a mancsod a barátnőmről, aki mától a jegyesem! Kotródj, mielőtt szépen mondom! – Declan látva a helyzetet, nem bírt magával, s félrerántott engem Vivianatól, majd rápillantott.
- Mond már meg neki…miért nem tud arról, hogy már két éve vagy a barátnőm? Vagy van valami köztetek? – Declan kérdőre vonta Vivianat, mert ő maga is kezdte furcsálni a helyzetet. Nekem persze ekkor vált világossá, hogy ez egyáltalán nem színjáték. Most már tudni akartam az igazat.
- Válaszolj már Viviana! Igaz, amit ez..amit Declan mond? – Mutogattam a srácra, miközben követeltem az igazat, mert kezdtem úgy érezni, hogy abszolút csapdába keveredtem.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Hétf. Aug. 26, 2013 2:56 am


viviana and marcus

We can't love, not like this. You broke me down, do I even exist? After everything, gave you everything, I lost everything. Love is so lonely now I loved you so much but you never gave a fuck
So screw you

Declan érkezésével minden darabjaira hullott körülöttem. Nem volt már mibe kapaszkodnom, elveszítettem határozottságom, erőm és céltudatosságom. Elfelejtettem, hogy valójában mit is vártam Marcustól. Az előző percekben tett sértések, szívbe markoló, gusztustalan megjegyzések, már nem tűntek annyira hasznosnak és célravezetőnek, mint eddig.
Elbizonytalanodtam. Sőt, a Declantól kapott csók után kedvem lett volna elmenekülni. Elbújni a világ elől. A nap végére végül mind a két férfi megtalált, akiknek kerülni próbáltam társaságát. Megérte hát bujkálnom, s fagyoskodnom a kilátóban délelőtt óta? Ki gondolta volna, hogy pont itt fognak keresni...
Nem szólhattam, mert nem jutottam szóhoz a belsőmön eluralkodó reszketés miatt. Már minden menekülési útvonal felfedezése értelmetlen lett volna. Mert ha eddig azt gondolhattam, hogy Marcus nagyobbat hibázott, mint én, akkor Declan megjelenése bizonyította, mennyire önzőn viselkedtem, mikor hagytam, hogy érzéseim a szeretett férfi karjaiba vessenek. Ha már titkos kapcsolatunk kezdete óta nyílt lapokkal játszok, akkor nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Most nem szegezné rám két mérges férfi is kérdő tekintetét, nem rángatnának rongybaba módjára. Megérdemeltem. Csak ezt tudtam mondani nyugtatásként magamnak, mikor már hajamat téptem ujjaimmal.
- Marcus! - csattantam fel türelmetlenül, mikor megpróbált kérdőre vonni. Nem ő volt a hibás, saját magamra haragudtam. Felzaklatott gondolataim miatt nem tudtam már tisztán gondolkodni se.
Csak csendet akartam. Néhány percnyi csöndet akartam, hogy átgondolhassam, mi a legjobb, amit tehetek. De ez nem történt meg, hisz ha nem egymásnak vagdalóztak sértő és hangos szavakkal, akkor engem igyekeztek kérdőre vonni a teljes igazságot illetően.
- Marcus, semmi jogod kérdőre vonni. Nem vagyok a barátnőd. Soha nem is voltam az, fejezd már be a hitetlenkedést. És legfőképpen ne kezelj úgy, mint ha valami tárgy lennék, amit kisajátíthatsz, ha két centivel arrébb rángatod. Hagyj... hagyj békén - ellenkeztem vehemensen, hogy vállaimat kiszabadítsam az erős fogásból, utána pedig szabadon emelhessem fel kezeimet, hog végre elolvassam annak az átkozott levélnek a tartalmát. Nem érdekelt, ha addig Marcus és Declan a háttérben megfojtják egymást saját kezükkel, látnom kellett, hogy az anyám mivel süllyesztette magát megint mélyebbre a szememben, mivel gyűlölteti meg magát még jobban.
Hiába volt már szó róla, hogy egyszer Vaill-asszony leszek, még most is rémített a gondolat, hogy vérfertőző házasságba gabalyodva hozzámenjek apai ágon a féltestvéremhez. Undorító, de ennyi erővel Cristoph felesége is lehetnék...
Amint szabadon mozgathattam karjaimat, feltépve a borítékot, éhesen falni kezdtem a sorokat. Többször is átolvastam a gyűlölt kéz írással papírra vetett rendeletet. A szüleink írásba adták, hogy jóvá hagyják házasságunkat, ráadásul jelentős javakkal is támogatják a jövőbeli, közös életünket. Feketén és fehéren, ott állt a tiszta pergamenen. A Vaill és a Grosvenor címer összekulcsolódott a lap alján, tanúk nevei, szüleink aláírása.
Meggyűrve a papírt, könnyező szemekkel néztem fel először Marcusra, majd egy pislantásnyi időre még Declanra is ráemeltem tekintetem. Nem akartam őt megbántani, így a könnyeimmel sem állt szándékomban dicsekedni neki.
- Az övé vagyok Donell. Ne feltételezd, hogy ez játék, vagy színjáték. Ez a színtiszta valóság. Itt van, tessék - nyomtam át a srác kezébe a pergament, majd amíg szerencsésen takart széles vállaival Declan elől, megtörölgettem szemeimet, kisöpörtem arcomból kócos tincseimet, s igyekeztem visszahúzni magamra hideg álarcomat.
Most már biztos voltam benne, hogy Marcust egy életre elveszítettem. Az utolsó lépés volt, hogy Declan elhúzott tőle, s közvetlen mellém zárkózott. Ennyi lett volna? Itt ér véget a játék és teljesíti be anyám akaratát?
Vesztettem.
A kapálózás felesleges lett volna, nem akadályozhattam meg egy esküvőt. Ennek így kellett lennie. Úgy látszik, Merlin nem értett egyet velem. Szerinte még nem szenvedtem eleget nyomorúságos tizenhat évem alatt.
- Declan, te minden szerencsétlennek az orrára kötöd, hogy milyen boxer van rajtad éppen? Nem hiszem, hogy minden senkivel közölnöm kellene a családi állapotomat. Nem akarok semmit tőle, nem tehetek róla, hogy ennyire betegesen rajong értem. Nézz csak rá a szánalmas ábrázatára. Ezt tegyem iriggyé. Ő is tudja, hogy soha nem leszek az övé - mértem végig Marcust keményen. Már nem volt itt maradásom. Ennél több nekem nem kellett. A szobám csöndjét akartam. Magányra vágytam, egyedüllétre.
- Igazad van, kicsim - mosolyodott el büszkeséggel hangjában Declan, s végigsimított karomon, amíg elsétáltam mellette. Hát persze... két éve erre várt. Csak azt akarta, hogy a tulajdona legyek, s azt tegyen velem, amit kedve tartja. Ha eddig nem emésztette fel lelkigyötrelmem józan eszemet, akkor majd most bekövetkezik. Nem fogom tudni elviselni egészséges emberként, hogy a féltestvérem érintsen nőként.
- Donell, az esküvőre szólj, hány meghívót kérsz. Az egész varázslóvilágnak látnia kell, ahogy magamhoz láncollak - lépett mögém széles vigyorával, s mintha csak a fellegekben szállna, elfeledkezve Marcusról szorosan magához ölelt.
Nem tartott sokáig, de arcom égett a bűntudattól.
- Átkozd meg, alázd meg, aztán találkozunk a kastélyban ebédnél. Nekem még el kell újságolnom Christophnak, hogy végre hivatalosan is sógorok leszünk. Na, siess. Ne hagyd, hogy megfertőzzön fanatizmusával - röhögött gúnyosan, mielőtt célba vette volna a lépcső lejárót.
Sokáig hallottam még maró diadalmát, s csak akkor nyugodtak le gondolataim, mikor lerogyva a padra befogtam füleimet tenyeremmel.
Szívesen felordítottam volna. Marcus jelenléte sem hozott zavarba, de Declan bármikor visszajöhetett volna, így még sem tehettem.
Ölembe hajtottam fejem, s megzuhanva, tönkre téve kezdtem szipogni a hideg fa padon.
- Menj el. Már nincs miért maradnod... - szóltam hátra alig hallhatóan, majd betakaróztam gondjaimmal és hirtelen a külvilág is megszűnt körülöttem létezni.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Hétf. Aug. 26, 2013 9:33 am

Nem hatott rám a csitító szó, ahhoz túlságosan felkavartak a látottak, s a hallottak, miszerint Viviana és Declan már hosszú ideje egy pár. Ha ez így van, én volnék a legmarhább ember a földön, hogy nem vettem észre, mi folyik a színfalak mögött. Jogos hát, hogy kérdőre vontam a lányt, aki titkos találkáink alatt egyszer sem említette meg, hogy bármiféle köze is lenne Vailshoz. A válaszra persze várhattam, abban sem voltam biztos, hogy megtudom az igazságot, mert Declan folyamatosan idegesített a fölényeskedő megszólalásaival. Nem bírtam sokáig, éreztem, hogy hamarosan kinyílik a bicska a zsebemben, s ha a srác nem fogja vissza magát, akkor még kárt teszek az ábrázatában.
Veszekedni kezdtünk, nem maradtak el az oda-vissza repkedő sértegetések sem, s talán neki is ugrottam volna háztársamnak, ha Viviana nem szólít újra a nevemen, s nem vágja hozzám, hogy nincs jogom kérdőre vonni Őt. Meg akartam szólalni, de jóformán csak hápogni tudtam a szituációban, s hitetlenkedve hallgatni a lány szavait. Dühített, hogy sikerült összezavarniuk, s valósággal követeltem az igazságot, nem is hagytam, hogy Viviana csak úgy elfüstölögjön, két kézzel ragadtam meg a vállánál, hogy magyarázatot adjon nekem.
- Akkor áruld el, hogy igaz-e az, amit ez a ficsúr a képembe vágott. – Szinte már dühösen izzottak szemeim, ahogyan a csokoládébarna szempárba pillantottam.
- Persze, hogy igaz, Ő az én kedvesem. – Vigyorogva, büszkén húzta ki magát Declan, mire felé fordultam, s valahogy a lánynak is sikerült kiszabadulnia bilincsként ölelő szorításomból.
- Te fogd be, nem téged kérdeztelek! – Ujjamat fenyegetően emeltem a mardekárosra, majd visszafordultam a lány felé. Kétségek közt gyötrődtem, ami pár perccel korábban még tisztán élt bennem, az a gondolat egyszerűen felborult. Nem akartam elhinni azt, hogy Viviana átvágott engem, s ő volt az, ki végig, folyamatosan becsapott a hátam mögött. Egyszerűen nem akartam megérteni a helyzetet, s egyre idegesebb lettem annak a gondolatától, hogy a lány csúfos tréfát űzött belőlem, s az egész csak arra ment ki, hogy engem megalázhasson.
- Mi van már, miért nem szólsz egy szót sem? – Erélyesen törtem rá újabb kérdésekkel, miközben figyeltem, hogy ujjai közt forgatja a Declantól kapott levelet. Pillantásom néha a srác arcára tévedt, kinek ajkain ott játszott az az elégedett mosoly, amit általában akkor villant fel az ember, ha sikerélménye van. Pontosan olyan ábrázattal bámulta Vivianat, elégedetten figyelve őt, néha megigazgatva mandzsetta gombját. Pfejj, micsoda egy piperkőc alak…A gondolatokra megráztam a fejem, majd tekintetem visszaszegeztem a lányra, s türelmetlenül vártam, hogy végre befejezze az olvasást és válaszoljon kérdésemre, mely egyáltalán nem hagyott nyugodni.
- Na? – Sürgettem Őt, kikészített a várakozás, mintha csak tudta volna, hogyan kell játszania az idegeimen. Úgy pengette lelkem húrjait, akár egy profi lantművész az ősrégi hangszerét.

Aztán megszólalt, én meg úgy éreztem, hogy elvágták a filmet, s elszakadt a kép. Fejemben ismétlődtek szavai, s próbáltam emésztgetni a szó jelentését, de aztán hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.
- Ne, ne , nem….ez egy sz*r hazugság. Ez nem igaz, ilyen nincs, ez csak egy hazugság! – Vágtam hozzá Vivianához dühösen a szavakat, vonásaimon láthatta, hogy nem térek észhez, s azt hiszem nem sok kellett volna ahhoz, hogy őrültnek nyilvánítsanak. Kiborultam.
Ahogy arcom alá nyomta a papírt, azt egy gyors mozdulattal rántottam ki a kezéből, majd azonnal, rohanva olvastam a sorokat, keresve a lényeget…
S valóban, ott állt a papíron, igazi tintával írva, valódi pergamenre, hogy Viviana Grosvenor és Declan Vails jegyesek… Egy mozdulattal gyűrtem össze kezeim közt a papírt, s fájdalmas pillantással, csalódottan néztem Vivianara.
Én hibáztam, nekem volt bűntudatom, de úgy éreztem, hogy az én baklövésemhez képest az, amit Viviana tett, egyenesen kínzás. Hogy tehette, miért nem szólt róla, s egyáltalán miért viselkedett velem haragosan az elmúlt hétben. Nem értettem, összeesküvés elméletek kavarogtak bennem, s rossznál rosszabb ötletek jutottak az eszembe.
A szemeim előtt húzta magához elégedetten az az aljas féreg, büszkén ölelve Őt, birtoklóan, azzal is jelezve felém, hogy Viviana az övé, kizárólag az övé. Még mindig hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben hátrébb léptem tőlük. Rosszul éreztem magam, nagy kő nehezedett a mellkasomra, a gyomrom is felkavarodott, s össze kellett szednem magam, hogy ne látszódjon rajtam a megsemmisülés. Valószínűleg nem voltam jó színész, s pontosan láthatták rajtam, hogy milyen érzelmek hullámzanak végig arcomon, miket élek át abban a néhány pillanatban.
- Szánalmas? Beteges?? – Visszakérdeztem hozzám vágott sértő szavait, melyeket már nem tudtam bókként kezelni. Már képtelen voltam elnézni a sértegetéseit, melyek tőrként hatoltak szívembe. Elárulva, csalódottan, a kiborulás szélén állva léptem hátrébb, míg korlátba nem ütköztem, a kilátó szélénél. Hátra pillantva sikerült vetnem egy pillantást a mélybe, s bizony nem voltam szédülős alkat, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy menten kiesek a kilátóból, ha nem fordulok vissza, arccal az emberek felé.
Undorodva figyeltem, ahogy elsimítják egymás közt az apró félreértéseiket, s haraggal pillantottam Viviana szemeibe.
- Fúúú, tűnj már el innen, mielőtt örök életedre ragyát növesztek a képedre! – Vicsorogtam Declan felé, aki egy jóízű nevetés után, lenéző pillantással hátat fordított, majd elhagyta a kilátót. Végre, eltűnt az a kis féreg, aki több dühöt szabadított fel belőlem, mint a griffendélesek összességében.
- Rohadék…- Sziszegtem még utána, majd visszafordultam a lány felé, aki ekkor már újra a padon ült, lehajtott fejjel, szipogva…
Nevetséges.
Nem láttam át a helyzetet, már semmiben sem voltam biztos, nem értettem, hogy mi történik körülöttünk, csak a megaláztatás, a szégyen , a féltékenység, harag, s düh egyvelege lengte át bensőmet.
- Persze, miért is lenne? Egy olyan lányért, aki végig megvezetett, átvert, majd elhitette velem, hogy én vagyok a legnagyobb rohadék a világon? Ó egek, Malazárra, hogy lehettem akkora hülye, hogy bedőltem neked. Én hülye, ostoba módon adtam ki magamat előtted, azt hittem, viszonzásra találnak az érzéseim nálad és akkor kiderül, hogy már két éve együtt jársz ezzel a féreggel, ráadásul a jegyese vagy?? Ezt mégis mikor akartad volna közölni? Mi? És akkor még én vagyok a szemét rohadék?? – Kiadtam rendesen, s nem is fogtam vissza indulataimat, minden dühömet a lányra szórtam.
- Tessék, most mond, hogy mennyire undorodsz tőlem, és mennyire szánalmas vagyok. Ezt akartad látni, nem? Hát megkaptad, nézz csak meg, hallod? - Dühített, hogy még csak rám sem néz, ezért elé léptem, majd megfogva állát, felfelé emeltem a fejét, hogy láthasson.
- Gyerünk, most nézz rám, jól nézd meg ezt a szerencsétlen alakot, aki képes volt azt mondani, hogy szeret. Jól vésd a fejedbe, mert utoljára látod ezt a szerencsétlent. – Ezt követően elengedtem az arcát, majd hátrébb léptem, s fejemet rázva, kezeimet csípőmre rakva fordítottam neki hátat, hogy szembe nézhessek a pályával.
- Hát ezt nem hiszem el…ilyen nincs. Csak én lehettem ekkora barom, nem igaz..- Motyogásom még éppen eléggé hallható volt ahhoz, hogy a lány hallja minden szavamat. Nem volt erő a lábaimban, nem tudtam volna lerohanni a kilátóból, arra volt szükségem, hogy lenyugodhassak, s felgyülemlő indulataim ne törjenek elő belőlem. Rátámaszkodva a korlátra, hajamba túrtam, majd a pályát figyelve próbáltam nem megőrülni a gondolattól, hogy mennyire átba**ta a fejemet egy Grosvenor.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   Kedd Aug. 27, 2013 6:54 am

Declan elégedett léptei hosszan visszhangoztak a lejárat felöl, még percek után is hallottam, hogy recseg a régi fapadló, s a srác újabb lépcsőfokkal jutott lejjebb. Ahogy egyre távolodott, úgy engedett fel a lelkemre nehezedő nyomás, s szorult össze torkom a fojtogató sírástól.
Az eddig kemény, és határozott nő távozott Declan oldalán, helyét átvette a gyenge, eltiport, darabjaira hullott erőtlen kislány. Mindig próbáltam nem gondolni azon dolgokra, melyek fájdalommal jártak, csalódást okoztak, s elvágtak a szabadságomtól. Ilyen volt a családom és a családomon belül is Ivonne és Declan. Ők emlékeztettek mind arra, amitől szabadulni kívántam.
Nem gyűlölhettem Declant, le kellett küzdenem magamban haragom összes szikráját, ami valójában minduntalan anyám miatt éledt újjá, s lángolt fel a legborzalmasabb pillanatokban. Egyforma hitben neveltek minket, fülünkbe azonos elveket ültettek, a világlátásunkat is tisztavérű mágushoz méltón alakították ki. Míg ő elfogadta a társadalmi normákat, nekem nehezebben ment a kényszer házasságba való belenyugvás. Főleg, mert a tudat, hogy mind a kettőnk vérszerinti apja Dorian Vaill, nem hagy nyugodni. Világgá kiáltanám ezt az otromba hírt, tönkre tennék két varázslócsaládot is, csak azért, hogy az én vállam végre ne reszkessen a nehéz súlyú titkok alatt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy önző vagyok.
Felpillantva Marcusra, ő sem gondolhatta ezt másképp. Ő csupán több rosszat gondolt rólam, mint én magamról. Nem kellett beszélnie, becsapott arcvonásai nyíltan tükrözték minden fájó érzelmét. Rossz volt őt így látnom. Már nem magamat sajnáltam, Marcus miatt tört össze újra és újra szívem. Mérhetetlenül bántam már mindent, de főleg az elmúlt egy hetet, amit arra pazaroltam, hogy haragudjak rá. Egy hét eltelt az életünkből, amit még együtt tölthettünk volna, ha legyőzöm büszkeségemet. Egy hét... kár, hogy az az egy hét már soha nem lesz a miénk. Ahogy én sem a férfié. Vége van. Minden gyermekes butaság véget ért, ahogy felnyitottam a levelet. Magába szippantotta minden boldogságom, kiszipolyozta belőlem utolsó lélegzetvételig az életkedvet.
- Fejezd be, Marcus, mert nincs igazad... - szűkítettem össze szemeimet, miközben hagytam, hogy kezeim ölembe hulljanak vissza. Kihúztam magam, hogy összegyűjtsem utolsó méltóságomat, s megpróbáljak magyarázatot adni neki. Megérdemelte volna az igazságot, de ennek ellenére, hibázott, mikor azt hitte teljesen igaza van.
- Tudod, mi a különbség kettőnk között? Tudod, nekem miért nem volt lelkiismeret-furdalásom? Tudod, miért tudtam minden alkalommal a szemedbe nézni? Tudod miért nem szégyellem még mindig magam annyira, mintha fordított helyzetben lennénk? - vontam kérdőre felsorakozó kérdéseimmel. Aztán még sem adtam rá neki választ.
Pedig elmondhattam volna neki, hogy Declan anyám választása volt, hogy engem hozzá kényszerítettek valaki olyanhoz, aki igazából... aki a testvérem. Hogy vádolhat azzal, hogy rászedtem őt? Miért beszél így velem, mikor semmit nem tud? Mikor fogalma sincs róla, hogy az életben nekem ő az egyetlen kapaszkodóm, életem szépsége.
- Egy hatalmas rohadék vagy. Ahelyett, hogy kérdeznél úgy esel nekem, mintha érthetnél. De nem, Marcus! Semmit nem tudsz rólam! Az én bűnöm soha nem lesz akkora, mint a tiéd. Mert engem nem érintett még úgy Declan, ahogy te negyedik óta a háztársaimmal teszed...
Sírni lett volna kedvem, hisz így túl keveset mondtam, hogy megpróbálhasson megérteni, de ha meg többet mondok, akkor elárulom magam, s talán feleslegesen rázúdítom Marcusra az igazságot. Mit kapnék? Egy fehér szobát a Szent Mungóban életem végéig? Hát megérné, ha már úgyis elveszítettem?
Lehajtottam volna fejem, hogy tovább lógassam orrom, de persze, hogy Marcus ezt nem hagyja. Államat ujjai közé vette, s magára irányítva pillantásom, kötelez, hogy végignézzek rajta...
Hányszor láttam már? Ezerszer, több ezerszer. Nem kellett látnom az arcát, már ismertem minden gyönyörű vonását, látatlanban is nekem énekeltek búval kent ajkai.
- Fejezd már be ezt a hisztériát! - rivalltam rá teljes tüdőmből Marcusra, mikor elfogyott a türelmem, s heves ellenkezés közepette eltaszítottam magamtól kezét.
- Ennyire félsz? És mikor én mondtam el? Nem fújtam fel ennyire, mikor elmondtam ezt neked... Egy szó volt... Elmondtam, mert jónak éreztem, s nem bántam meg. De úgy látom, te nem vagy biztos a nyomorúságos szegény érzéseidben sem. Megkérdőjelezhető a saját viselkedésed miatt, hogy tényleg valósak-e az érzéseid... nem veszed észre?
Nem bírtam tovább ülni, főleg mikor hátat fordítva nekem a kviddics pályát kezdte kémlelni. Mérgesen szeltem át a fennmaradt távot, hogy mögötte állhassak meg.
Az első gondolatom szerint meg akartam érinteni. Homlokomat neki nyomni hátának, s megvárni, amíg mind a ketten megnyugszunk, majd egy csókban összeforrni. Jó lett volna... egy romantikus regényben, még esélyt is láttam volna ilyen folytatásra. Ehelyett, csak álltam némán egy helyben, s vártam, hogy érezve közelségem, felém forduljon. Próbáltam lehiggadni, légvételemet megnyugtatni. Néhány percnyi meghitt csend után már nem őrjöngtem, elkerültek az ingerlékenység hullámai, de bátorságot ez az elcsendesült pillanat sem adott, így nem próbáltam megérinteni.
Ha már az enyém nem lehet teljesen, akkor kicsit se maradjon az.
Kivertem elgyengült gondolataimat fejemből, s megkerülve őt, mellé léptem a korlátnál. Nem volt mitől félnem. Ő már soha nem bocsájt meg nekem.
- Nincs több titkos találkozó, ugye? - remény, kíváncsiság, ijedtség bújt meg hangomban. Igazából magam sem tudtam, mi lett volna a jobb. - Végeztél velem? Én megértem, ha így nem tudsz velem lenni. Ha így már nem akarsz. Lesz valaki jobb Marcus, lesz más. Jövőre már úgy sem leszel itt. Elfelejtesz. Én megbocsájtom neked, hogy lefeküdtél Care-rel... - suttogtam egész halkan magam elé, s utoljára még megnéztem magamnak arcát. - Nem akarom, hogy te haragudj rám olyan dolgokért, amiket meg sem tettem.
Átfutottam vonásain, majd ott hagyva Marcust, elindultam Declan után a lépcsőn.
Nem volt többé maradásom.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók   



Vissza az elejére Go down
 

Marcus & Viviana | kviddicspálya és lelátók

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-