- Mire vártok? Ne tököljetek annyit, a Griffendélesek már a pályán vannak és rajtatok röhögnek, hogy még egy cipőt sem tudtok megkötni! Gyerünk már Donell, ne vacakolj! – Tanárunk , s egyben edzőnk mogorván taszított egyet a vállamon, hisz én ballagtam ki utolsóként az öltözőből csapattársaim után.
- Megyek már. – Ingerülten szóltam vissza, gyűlöltem, ha lökdösnek, mikor mentem én magamtól is, csak épp el voltam foglalva azzal, hogy feltegyem a csuklóvédőmet, amit a legutóbbi esésem óta minden edzés alkalmával használtam.
Újabb edzés következett, hisz közeledett a nyári szünet előtti meccs, amely sorsdöntőnek számított, ami a házak állását illeti. Lehet, hogy mi vezettünk a házak közötti pontállásban, de a Griffendélesek szorosan a nyomunkban lihegtek, s köztudottan jó kviddics játékosaik voltak, ezt pedig jól tudta az edző , éppen ezért hajtott minket annyira. Nekem azonban semmi kedvem nem volt az egészhez, az elmúlt egy hétben olyan voltam, mint egy sírjából kikelt múmia, egy zombi, aki alig él és mozog.
Lelkileg meggyötört az az egy hét, ami az ominózus eset óta eltelt. Johanban nem tudtam megbízni, utáltam őt és nem sok kellett ahhoz, hogy ne menjek neki egy –egy beszólását követően. Viviana pedig…rémes volt a tudat,hogy gyűlöl engem. Egyértelmű volt ez számomra, hisz állandóan elkerült. Ha meglátott a folyosón, akkor inkább irányt változtatott, vagy leállt a barátnőivel beszélgetni, csak hogy ne kelljen rám néznie. Ha az ebédlőben találkoztunk házunk asztalánál, akkor a lehető legtávolabb ült le tőlem, vagy korábban érkezett, s előbb végzett az étkezéssel, vagy fordítva. Semmi esélyem nem volt arra, hogy kettesben maradva vele megbeszélhessük a történteket, hogy enyhülést hozzak a szívébe, s megértse, mit miért tettem. Hiányzott minden együtt töltött pillanat, a mosolya, csókja és azok a titkos találkozók, melyek annyira izgalmassá tették a kapcsolatunkat.
Már az élethez sem volt kedvem, ez meglátszott elhanyagolt külsőmön is, már ami állam pelyhedzését illeti. Nekem már viszonylag korán megjelentek az első szőrszálak az arcomon, így hetedévesként pedig akár szakállat is növeszthettem volna. Noha odáig nem jutottam el, a borosta bőven elég volt ahhoz, hogy beterítse arcomat, s meggyötörtté változtassa általában jó kedélyű vonásaimat.
- Seprűre! – Hangzott a vezényszó, ami kirántott gondolataimból, s körbepillantva azon kaptam magam, hogy már a zöld pályán vagyunk, játékra készen. A pirosba öltözött Griffesek vigyorogva köröztek a levegőben, mi még mindig a földön tanyáztunk.
- Ilyen csiga tempóval nem foktok kupát nyerni! – Mérgelődve köpködte a szavakat az edző, még inkább ingerelve minket. Már nem csak nekem nem tetszett mogorva, parancsolgató stílusa, de a többiek sem díjazták, s már az ő tenyerük is attól parázslott, hogy valakinek leverjenek egy pofont, csillapítva a bennük megbúvó feszültséget.
Magam is seprűt ragadva, felszálltam a levegőbe, figyeltem csapattársaimra és vártuk, hogy mikor eresztik szabadon a labdákat. Alig telt el néhány másodperc, máris elindult az égi fogócska, én terelőként igyekeztem a lehető legjobb formámat hozni, de ez nem volt olyan könnyű úgy, hogy az egyik Griffendéles a nyakamra szállt és lehetetleníteni akarta küldetésemet.
- Gyere csak, gyere a nyakamra te sárvérű dög. – Gyűlöltem a vöröseket, főleg a nyakamban loholó srácot, aki olyan törtető és szemtelen volt, akár egy Mardekáros.
- Lehet, hogy sárvérű vagyok, de élvezet volt megdöntenem a húgodat. – Vigyorgó pofával, hirtelen beelőzött, s onnantól kezdve már náluk volt az esély a pontszerzésre. Hihetetlenül felhúzott a srác a kijelentésével, nem kellett több, hogy utána szálljak, s mindent megtegyek annak érdekében, hogy a mi fogónk győzedelmeskedjen.
- A húgom bottal sem érne az olyan fajtához, mint ti…- Szóltam utána gyűlölettel, s már egészen közel repültem ahhoz, hogy visszaszerezzem előnyös helyzetünket, ha nem pillantom meg a lelátón Vivianat. Mindez képes volt annyira elterelni a figyelmemet, hogy a Griffendéles oldalba bökve eltérített a pályámról, s zuhanni nem kezdtem. Az edző és a csapattársak is ordibáltak már, persze a levegőben ezt alig lehetett hallani, inkább csak a tátogásukat láttam, már amennyit láttam belőlük zuhanás közben. A seprűm bepörgött, csak nagyon nehezen tudtam olyan irányba terelni, hogy ne repüljek neki egy oszlopnak, s ne csapódjak teljes erővel a földbe. Nagy nehézségek árán sikerült visszafognom a sebességemet, így egy kisebb borulással értem földet. A ruhám mondanom sem kell, hogy nézett ki a gurulás után. Mindenütt füves és saras voltam, a hajam össze-vissza kócolódott, talán még egy fűszál is kikandikált a fülem mögül.
Sóhajtva ültem fel fekvő helyzetemből és jobb kezemmel közre fogva másik csuklómat, kicsit megdörgöltem azt. Sikerült meghúznom, annak ellenére is, hogy rajtam volt a csuklóvédőm.
- Mi volt ez Donell, ne légy már ennyire béna! – Johan őrjöngve tartott felém, miután mindenki földre szállt a levegőből. A griffesek a távolban pacsit osztogattak egymásnak, a zöldek pedig csalódottan és mérgesen távoztak a pályáról.
- Állj már le, nem látod, hogy rám repült? Egyébként is szabálytalan volt! – Dünnyögtem összeráncolt szemöldökkel, miközben felkászálódtam a földről.
- Na és akkor mi van? Kinek a házába jársz Malazárra! Mardekáros vagy! Ne csessz ki velünk, legyen már annyi eszed, hogy legközelebb te lökj előbb, te barom! – Úgy tűnt, hogy Johan még nehezebben viselte a csapat veszteségét, mint a többiek. Érdekes fazon volt, egyre unszimpatikusabbá vált számomra, s kezdtem kiismerni valódi lényét. Az edző is csak annyit szólt, hogy én leszek az, aki összeszedi a seprűket és kitakarítja az öltözőket.
- Nagyszerű, hogy csesznétek meg! – Morogtam az orrom alá, de valójában magamra voltam mérges, mert tényleg rosszul játszottam. Régen sosem voltak ilyen problémáim, jó játékos voltam, kicsit agresszív, törtető, és mindent megtettem a győzelem érdekében. Ez az egy hét azonban teljesen összekuszálta a gondolataimat, és tudtam, hogy addig úgy sem leszek önmagam, míg nem sikerül tisztáznom a helyzetet Vivianaval. Felpillantva a kilátóba, még mindig ott láttam Őt, de éppen beszélgetett a gondnokkal. Remek…
Sóhajtva indultam meg, hogy összeszedjem a seprűket, majd azt követően, mikor végeztem, újra felpillantottam, hogy lássam, egyedül van-e már a lány. Szerencsém volt, Viviana ismét ott ült, úgy tűnt, nagyon elmerült egy olvasmányban. Lehet, hogy észre sem vette a kviddics gyakorlatot, és a bénázásomat? Jó lenne, akkor legalább nem tudná, mennyire ügyetlenül játszottam a pályán.
Leporolva tenyereimet, kicsit megigazgatva a hajamat vettem a bátorságot, és felszaladtam a kilátóba, majd megindultam a lány felé.
- Csak nem szurkolni jöttél a Hollós-Hugrás edzésre?- Halvány mosolyt erőltettem az ajkaimra, a lehető legidiótább módon igyekeztem beszélgetést kezdeményezni vele, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá.
- Mit tanulsz…valami nehezet? Segítsek? Gyakorlatban jó vagyok. – Ismételten egy idióta megközelítési módszert választottam. Rég éreztem magam ilyen bénának, úgy éreztem, mintha valami bájital hercegből bolond békává varázsolt volna. Teljesen össze voltam zavarodva, s minderről kizárólag Viviana tehetett…

Változatlanul jól festett, nem hagyta el magát, még mindig képes lett volna bármelyik srác fejét elcsavarni, elég volt csak rápillantani, hosszú hajzuhatagára, melybe néha belekapott a szél, s arcába söpörte a szálakat. Jó ideig elnéztem volna Őt, ahogy csöndesen olvasgat ott a padon, de nem azért másztam fel a kilátóba, hogy hagyjak egy lehetőséget elfutni, s ne váltsunk legalább néhány szót.
Elé lépve összeszedtem minden bátorságomat, s annak ellenére, hogy milyen gyáván és szerencsétlenül viselkedtem legutóbbi találkozásunk alkalmával, bíztam abban, hogy ezúttal helyre hozhatom hibáimat, s tehetek azért valamit, hogy megenyhüljön. Nem is vártam tovább, közelebb lépve hozzá idiótábbnál idiótább kérdésekkel próbálkoztam, csak hogy szóra bírjam Őt, s úgy tűnt, sikerült. Azzal, hogy rám pillantott, s mindenféle gúny nélkül válaszolt kérdésemre, máris úgy éreztem, hogy talán még tehetek valamit és van még esély.
- Egyedül, egy kilátóban? – Kérdeztem vissza már sokkal bátrabban, s talán még egy apró mosoly is elterült az arcomon.
- Elég nehéz egy ilyen helyen egyedül, észrevétlenül maradni. A pályáról is rögtön kiszúrtalak, le is estem a seprűmről. – Még szélesebb mosoly szökött az arcomra, úgy éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, s az a srác, aki könnyedén elcsavarta Viviana Grosvenor fejét. Bíztam abban, hogy sikerül egy kis mosolyt csalnom arcára, s megtörnöm azt a jeges páncélt, amit az elmúlt időszakban húzott magára, ha velem találkozott.
A sikernek azonban még csak halvány jele sem tűnt fel, Viviana látszólag közömbösen viselkedett, nem is nagyon nézett rám, inkább a könyveit pakolgatta, ezzel elzárva előlem a lehetőséget, hogy helyet foglaljak mellette, vagy vele szemben. Sőt, ajánlatomat egyenesen visszautasította, s mikor szemeimbe pillantott, akkor éreztem ismét ugyanazt az elutasítást, mint az elmúlt egy hétben.
Viviana nem kímélt a szavakkal, nem csak hogy elutasított, de egyenesen a tudtomra adta, hogy nem akar velem beszélgetni. Számíthattam volna erre az eshetőségre is, én azonban túl makacs voltam ahhoz, hogy ne próbáljam meg a lehetetlent.
- Épp magammal foglalkozom, részben. – Vágtam vissza neki csipkelődve, de hangomban nem volt se gúny, sem pedig flegmaság. Ajkaimon még mindig ott játszott a félmosoly, nem hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a kétségbeesés és a tudat, hogy esetleg végleg meggyűlölt. Hatni akartam rá, elbolondítani újra, de azt kizárólag úgy tehettem meg, ha jól érzem magam. Fapofával, megkeseredve semmi esélyem nem lett volna. Éppen ezért szurkálódását védelemként fogtam fel, s részben megértettem, hogy miért vág hozzám olyan durva dolgokat.
- Talált, ez szép volt. – Bólintottam következő megjegyzésére, s már kevésbé mosolyogtam, de még sem adtam fel a küzdelmet. Megjegyzéséből már egyértelművé vált, hogy még haragszik rám, ennek ellenére úgy éreztem, megenyhíthetem Őt.
- Édes vagy morcosan, tényleg. – Mosolyogva közelebb lépdeltem, s nem zavart, hogy könyveket pakolt maga mellé. Köteteit egy könnyed mozdulattal raktam félre a padon, majd leültem vele szemben.
- Nem, nincs jelenésem sehol, az időm hátralévő része szabad és ha engeded, veled tölteném. Segítenék neked tanulni, vagy megihatnánk egy kávét együtt, közben tehetnél még pár megjegyzést a borostás képemre, hm?- Szemöldökeimet fel-le húzogatva, mosolyogva kérdeztem, s meg mertem kockáztatni azt is, hogy megérintettem a kezét, s hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét.
- De nekem az is jó, ha megborotválsz, vagy ha csak sétálsz velem. Hm? – Mindent megpróbáltam, mélyen a szemeibe pillantottam, s közelebb hajoltam hozzá, úgy kémleltem tovább arcvonásait. Bíztam abban, hogy sikerem lesz, s viselkedésemmel megenyhítem Viviana szívét.

Nem volt szokásom soha az udvarlásnak ezen formája, de Viviana más volt, mint a többi lány, s azok után, amit elkövettem ellene, mindent bele akartam adni, hogy meglágyítsam a szívét, legalább egy kicsit. Próbáltam mosolyt csalni az arcára, remélve, hogy a sok rossz mellett, amit miattam átélt, eszébe jutnak majd a kellemesebb pillanatok is, s folytathatjuk azt, amit elkezdtünk. Ő azonban úgy pillantott rám, s úgy válaszolgatott, mintha teljesen kicserélték volna. Falat emelt maga elé, áthatolhatatlannak tűnőt, s kimért, távolságtartó, rideg viselkedésével igyekezett távol tartani magától. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, de még mindig abban a tudatban voltam, hogy ez csak a gőg, s a harag, nem más. Biztos voltam benne, hogy még érez irántam, csak épp túlságosan megbántottam ahhoz, hogy újra megnyíljon előttem. Nem akartam feladni, egyelőre nem, s ha nehezemre is esett, mégis végig hallgattam sértegetéstől nem mentes szavait.
- Jól van Viviana, ez szép volt. Ha jó érzés, sértegess csak, de úgyis tudom, hogy csak haragszol rám, és ezért vagy ennyire elutasító. – Nem hátráltam meg, engem nem lehetett olyan könnyen elijeszteni, mert nem olyan fából faragtak. Képes lettem volna még jó ideig elhallgatni sértegetését, ha tudom, hogy utána úgyis a karjaimba omlik majd.
- Szánalmas? – Felvont szemöldökkel figyeltem vonásait, rideg pillantását, s egyre nehezebb volt állnom sértő szavait. Pedig azt hittem, hogy könnyebb lesz, de mégis, minden egyes szóval egyre mélyebbre hatolt a szívemet szaggató kés.
- Ne..ezt azért ne. – Nevetve, némi keserűséggel ráztam meg a fejem, mert Viviana viselkedése kezdett megbotránkoztatóvá válni, s minden egyes szava csak sértegetéssel vegyült. Úgy éreztem, mintha egy vad és szenvedélyes kancát kellene betörnöm, mindez elég nehéz feladatnak bizonyult. Hiába próbálkoztam a szép szavakkal, hiába való volt minden, mert Viviana egyik napról a másikra teljes fordulatot vett.
- Minden nap szoktam fürdeni, amit érzel, az talán a kviddics okozta fáradtság, edzés után előfordul. – Vállat vontam, már kezdtem én magam is elbizonytalanodni vele kapcsolatban. Azt hiszem, addig bírtam ki nyugalommal hallgatni Őt, míg szóba nem hozta Johant, azt az aljas férget.
Utáltam a srácot, amiért úgy viselkedett legutóbb, s nem az bosszantott, amiket Viviana vágott hozzám, hanem a bűntudat, hogy nem cselekedtem, s hagytam veszélybe sodródni a lányt.
- Hagyd már ezt abba! – Elfogyott a türelmem, ennyit a Donell nyugalomról… Odaugrottam Vivianahoz, megfogtam karjait, s felhúztam Őt a padról, közben annyira közel hajoltam hozzá, hogy mélyen pillanthassak szemeibe.
- Elég volt! Felfogtam, hogy mennyire fáj neked az, amit tettem. De hiába is viselkedsz ilyen megvetően, hiába vagy velem gúnyos. Sértegethetsz a nap huszonnégy órájában, akkor is tudom, hogy még mindig érzel irántam valamit! Nem felejthetted el a jó pillanatokat, nem hiszem el, hogy egyetlen rossz cselekedetem kiölt belőled minden jót, amit irányomban éreztél! Lehet, hogy leplezni próbálod, akkor is tudom, hogy vonzódsz hozzám. – Még közelebb hajoltam hozzá, ajkaink szinte már összeértek. Kedvem lett volna megcsókolni Őt, ott fönt a kilátóban, de nem akartam ráerőszakolni a csókomat. Azt akartam, hogy elgyengüljön karjaim közt, lehulljanak a védelmi falak, s Ő maga essen ajkaimnak, jelezve, hogy feladja ellenem a küzdelmet. Vágytam rá, ajkainak puhaságára, szikrázó pillantása csak még inkább felpezsdítette a véremet. Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem lehet az enyém, s vágytam arra, hogy feladva minden ellenérzését, Ő is úgy valljon , ahogy én.
- Szeretlek Viviana. – Suttogtam egész halkan, még mindig tartva Őt ujjaim bilincsében, s vártam , hogy viszonozza érzéseimet. Már egy csók is elég lett volna ahhoz, hogy tudjam, még mindig érez valamit…

- Igen – Bólogattam kérdő szavaira, miközben halvány mosolyra húztam ajkaimat, mert azt hittem, hogy örül vallomásomnak. Egy pillanatig megtévesztett, játszva az érzékeimmel, mosolyát látva tényleg úgy éreztem, hogy sikerült megoldanom a jeget és van még esély számomra. Még sosem mondtam ki neki ezt az egy szót, ahhoz túlságosan is tartottam a következményektől, s bevallom, nem szerettem Vele az érzelmeimről beszélni. Igyekeztem éreztetni vele, mennyire fontos nekem, de egyetlen alkalommal sem mondtam ki. Ezúttal mégis úgy éreztem, ezt kell tennem ahhoz, hogy komolyan vegyen és ne higgye, hogy csak játszottam vele.
Tévedtem. Tévedtem, ha azt hittem, hogy Viviana olyan könnyedén megbocsájt nekem és elfelejti azt a sebet, amit rajta ejtettem. Ostoba voltam, túlságosan lángolt szívem ahhoz, hogy ne éljem bele magam a pillanatba, s ne higgyem azt, hogy megbocsájt nekem.
- De ne..- Nyelvem hirtelenjében némult el, ahogy megéreztem pálcáját, amit az oldalamba nyomott, s elmondta a röpke varázsigét, mely elnémította ajkaimat. Ledöbbentem, hogy erre képes, hogy nem hagy érvényesülni, nem hagyja, hogy befejezzem szavaimat, helyette elnémít. Miféle nőszemély költözött Viviana elméjébe, s szívébe, hogy válhatott egyik napról a másikra ennyire érzéketlenné.
Lehet, hogy már tényleg nem érez irántam semmit, egyetlen botor cselekedetemmel tönkre vágtam magam körül mindent? Az is nagy szenvedés volt, hogy hosszú ideig csak a távolból csodálhattam, s rejtegetve érzelmeimet, próbáltam kiverni Őt a fejemből. De az, hogy ellök magától, miközben színt vallottam előtte…ez talán még rosszabb volt annál, mint hogy nem lehet velem.
Ismét szólni akartam, megcáfolva szavait, befejezve mondatomat, tudtára adni, hogy nem hazudtam, s komolyan gondoltam minden egyes szavamat, de nyelvem továbbra is a szájpadlásomhoz ragadt , s hiába próbáltam megmozdítani, nem sikerült. Kínos volt, hisz nem számítottam arra, hogy varázslatot alkalmaz ellenem, szavak nélkül pedig esélyem sem volt elhárítani jól sikerült bűbáját.
Éppen azt akartam elmutogatni neki, hogy legyen kedves és oldja fel nyelvem rabságát, de kérlelésem nem kapott helyet. Helyette azonban feltűnt a színen Vails, akit szívből gyűlöltem, mert állandóan Viviana körül sürgölődött, és ezt nagyon utáltam.
Mikor megszólalt, magasba szökkentek a szemöldökeim, s talán még a szemeim is elkerekedtek a hallottakon. Értetlenül pillantottam hol Declanra, hol pedig Vivianara, miközben azt kellett hallgatnom, hogy Viv az ő csaja. Mégis mióta? Ez volt az első kérdés, ami felmerült a gondolataimban, hisz nekem nem volt tudomásom arról, hogy köztük bármi is lenne. Declan csak sündörgött Viviana után, de a lány soha egy szóval sem említette nekem, hogy a srác akarna valamit tőle.
A srác minden egyes szava egyre jobban irritált, s dühített, meg akartam szólalni, de nyelvem még mindig nem mozdult, én pedig kezdtem elveszíteni a türelmemet. Jó pár kérdést fel akartam tenni hirtelenjében, de még a vér is megfagyott az ereimben, mikor azt kellett látnom, hogy Declan éppen megcsókolja Vivianat.
Értetlenül, segélykérően pillantottam Viviana szemeibe, aki engem nézett, miközben ajkai találkoztak Declan szájával.  Ismét csak újabb és újabb kérdés kavargott a fejemben, melyeket egyelőre nem tudtam megkérdezni , az átkozott pofix varázslat miatt. Kezeimet széttártam, s továbbra is értetlenül figyeltem őket, majd pillantásom a gorombáskodó alakra emeltem, s végre, mivel már nagyon égett az ajkam, hogy szóra bírjam, sikerült hangot adnom gondolataimnak.
- Mi az, hogy a kicsid, meg a csajod?? Mi..itt mégis mi folyik, Viviana?? – Kérdően pillantottam a lány szemeibe, úgy éreztem, hogy valamiről nagyon lemaradtam, mert ez a helyzet váratlanul érintett. Mióta voltak ők egy pár, egyáltalán miről maradtam le?
- Te fogd be a pofád, nem hozzád beszéltem! – Emeltem fel hangomat, ahogy Declanhoz szóltam. Nagyon idegesített a srác, fölényeskedő stílusa egyenesen irritált. El sem akartam hinni,hogy ez a majom alak és Viviana együtt lennének. Olyan hihetetlennek tűnt minden, s mégis , rettentően bosszantott.
- Viviana, miről beszél ez a barom? Mi ez, hogy az övé, és …mióta vagy te neki a kicsije?? Mond , hogy ez csak egy vicc. Nehogy már ezzel itt…és ami köztünk van? – Közelebb léptem, nem foglalkozva Declannal, félre rántottam Vivianat a vállainál fogva.
- Mond , hogy ez csak egy bosszú és azért vetted rá ezt a szerencsétlent, hogy visszaadd azt a fájdalmat, amit én okoztam. Mond, hogy nem jársz együtt Declannal. – Reménykedve pillantottam a lány szemeibe, mert nem akartam hinni a szememnek, s bármennyire is tűnt valósnak, mégis úgy éreztem, hogy csak egy megrendezett színjáték kellős közepébe csöppentem.
- Vedd le a mancsod a barátnőmről, aki mától a jegyesem! Kotródj, mielőtt szépen mondom! – Declan látva a helyzetet, nem bírt magával, s félrerántott engem Vivianatól, majd rápillantott.
- Mond már meg neki…miért nem tud arról, hogy már két éve vagy a barátnőm? Vagy van valami köztetek? – Declan kérdőre vonta Vivianat, mert ő maga is kezdte furcsálni a helyzetet. Nekem persze ekkor vált világossá, hogy ez egyáltalán nem színjáték. Most már tudni akartam az igazat.
- Válaszolj már Viviana! Igaz, amit ez..amit Declan mond? – Mutogattam a srácra, miközben követeltem az igazat, mert kezdtem úgy érezni, hogy abszolút csapdába keveredtem.

Nem hatott rám a csitító szó, ahhoz túlságosan felkavartak a látottak, s a hallottak, miszerint Viviana és Declan már hosszú ideje egy pár. Ha ez így van, én volnék a legmarhább ember a földön, hogy nem vettem észre, mi folyik a színfalak mögött. Jogos hát, hogy kérdőre vontam a lányt, aki titkos találkáink alatt egyszer sem említette meg, hogy bármiféle köze is lenne Vailshoz. A válaszra persze várhattam, abban sem voltam biztos, hogy megtudom az igazságot, mert Declan folyamatosan idegesített a fölényeskedő megszólalásaival. Nem bírtam sokáig, éreztem, hogy hamarosan kinyílik a bicska a zsebemben, s ha a srác nem fogja vissza magát, akkor még kárt teszek az ábrázatában.
Veszekedni kezdtünk, nem maradtak el az oda-vissza repkedő sértegetések sem, s talán neki is ugrottam volna háztársamnak, ha Viviana nem szólít újra a nevemen, s nem vágja hozzám, hogy nincs jogom kérdőre vonni Őt. Meg akartam szólalni, de jóformán csak hápogni tudtam a szituációban, s hitetlenkedve hallgatni a lány szavait. Dühített, hogy sikerült összezavarniuk, s valósággal követeltem az igazságot, nem is hagytam, hogy Viviana csak úgy elfüstölögjön, két kézzel ragadtam meg a vállánál, hogy magyarázatot adjon nekem.
- Akkor áruld el, hogy igaz-e az, amit ez a ficsúr a képembe vágott. – Szinte már dühösen izzottak szemeim, ahogyan a csokoládébarna szempárba pillantottam.
- Persze, hogy igaz, Ő az én kedvesem. – Vigyorogva, büszkén húzta ki magát Declan, mire felé fordultam, s valahogy a lánynak is sikerült kiszabadulnia bilincsként ölelő szorításomból.
- Te fogd be, nem téged kérdeztelek! – Ujjamat fenyegetően emeltem a mardekárosra, majd visszafordultam a lány felé. Kétségek közt gyötrődtem, ami pár perccel korábban még tisztán élt bennem, az a gondolat egyszerűen felborult. Nem akartam elhinni azt, hogy Viviana átvágott engem, s ő volt az, ki végig, folyamatosan becsapott a hátam mögött. Egyszerűen nem akartam megérteni a helyzetet, s egyre idegesebb lettem annak a gondolatától, hogy a lány csúfos tréfát űzött belőlem, s az egész csak arra ment ki, hogy engem megalázhasson.
- Mi van már, miért nem szólsz egy szót sem? – Erélyesen törtem rá újabb kérdésekkel, miközben figyeltem, hogy ujjai közt forgatja a Declantól kapott levelet. Pillantásom néha a srác arcára tévedt, kinek ajkain ott játszott az az elégedett mosoly, amit általában akkor villant fel az ember, ha sikerélménye van. Pontosan olyan ábrázattal bámulta Vivianat, elégedetten figyelve őt, néha megigazgatva mandzsetta gombját. Pfejj, micsoda egy piperkőc alak…A gondolatokra megráztam a fejem, majd tekintetem visszaszegeztem a lányra, s türelmetlenül vártam, hogy végre befejezze az olvasást és válaszoljon kérdésemre, mely egyáltalán nem hagyott nyugodni.
- Na? – Sürgettem Őt, kikészített a várakozás, mintha csak tudta volna, hogyan kell játszania az idegeimen. Úgy pengette lelkem húrjait, akár egy profi lantművész az ősrégi hangszerét.

Aztán megszólalt, én meg úgy éreztem, hogy elvágták a filmet, s elszakadt a kép. Fejemben ismétlődtek szavai, s próbáltam emésztgetni a szó jelentését, de aztán hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.
- Ne, ne , nem….ez egy sz*r hazugság. Ez nem igaz, ilyen nincs, ez csak egy hazugság! – Vágtam hozzá Vivianához dühösen a szavakat, vonásaimon láthatta, hogy nem térek észhez, s azt hiszem nem sok kellett volna ahhoz, hogy őrültnek nyilvánítsanak. Kiborultam.
Ahogy arcom alá nyomta a papírt, azt egy gyors mozdulattal rántottam ki a kezéből, majd azonnal, rohanva olvastam a sorokat, keresve a lényeget…
S valóban, ott állt a papíron, igazi tintával írva, valódi pergamenre, hogy Viviana Grosvenor és Declan Vails jegyesek… Egy mozdulattal gyűrtem össze kezeim közt a papírt, s fájdalmas pillantással, csalódottan néztem Vivianara.
Én hibáztam, nekem volt bűntudatom, de úgy éreztem, hogy az én baklövésemhez képest az, amit Viviana tett, egyenesen kínzás. Hogy tehette, miért nem szólt róla, s egyáltalán miért viselkedett velem haragosan az elmúlt hétben. Nem értettem, összeesküvés elméletek kavarogtak bennem, s rossznál rosszabb ötletek jutottak az eszembe.
A szemeim előtt húzta magához elégedetten az az aljas féreg, büszkén ölelve Őt, birtoklóan, azzal is jelezve felém, hogy Viviana az övé, kizárólag az övé. Még mindig hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben hátrébb léptem tőlük. Rosszul éreztem magam, nagy kő nehezedett a mellkasomra, a gyomrom is felkavarodott, s össze kellett szednem magam, hogy ne látszódjon rajtam a megsemmisülés. Valószínűleg nem voltam jó színész, s pontosan láthatták rajtam, hogy milyen érzelmek hullámzanak végig arcomon, miket élek át abban a néhány pillanatban.
- Szánalmas? Beteges?? – Visszakérdeztem hozzám vágott sértő szavait, melyeket már nem tudtam bókként kezelni. Már képtelen voltam elnézni a sértegetéseit, melyek tőrként hatoltak szívembe. Elárulva, csalódottan, a kiborulás szélén állva léptem hátrébb, míg korlátba nem ütköztem, a kilátó szélénél. Hátra pillantva sikerült vetnem egy pillantást a mélybe, s bizony nem voltam szédülős alkat, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy menten kiesek a kilátóból, ha nem fordulok vissza, arccal az emberek felé.
Undorodva figyeltem, ahogy elsimítják egymás közt az apró félreértéseiket, s haraggal pillantottam Viviana szemeibe.
- Fúúú, tűnj már el innen, mielőtt örök életedre ragyát növesztek a képedre! – Vicsorogtam Declan felé, aki egy jóízű nevetés után, lenéző pillantással hátat fordított, majd elhagyta a kilátót. Végre, eltűnt az a kis féreg, aki több dühöt szabadított fel belőlem, mint a griffendélesek összességében.
- Rohadék…- Sziszegtem még utána, majd visszafordultam a lány felé, aki ekkor már újra a padon ült, lehajtott fejjel, szipogva…
Nevetséges.
Nem láttam át a helyzetet, már semmiben sem voltam biztos, nem értettem, hogy mi történik körülöttünk, csak a megaláztatás, a szégyen , a féltékenység, harag, s düh egyvelege lengte át bensőmet.
- Persze, miért is lenne? Egy olyan lányért, aki végig megvezetett, átvert, majd elhitette velem, hogy én vagyok a legnagyobb rohadék a világon? Ó egek, Malazárra, hogy lehettem akkora hülye, hogy bedőltem neked. Én hülye, ostoba módon adtam ki magamat előtted, azt hittem, viszonzásra találnak az érzéseim nálad és akkor kiderül, hogy már két éve együtt jársz ezzel a féreggel, ráadásul a jegyese vagy?? Ezt mégis mikor akartad volna közölni? Mi? És akkor még én vagyok a szemét rohadék?? – Kiadtam rendesen, s nem is fogtam vissza indulataimat, minden dühömet a lányra szórtam.
- Tessék, most mond, hogy mennyire undorodsz tőlem, és mennyire szánalmas vagyok. Ezt akartad látni, nem? Hát megkaptad, nézz csak meg, hallod? - Dühített, hogy még csak rám sem néz, ezért elé léptem, majd megfogva állát, felfelé emeltem a fejét, hogy láthasson.
- Gyerünk, most nézz rám, jól nézd meg ezt a szerencsétlen alakot, aki képes volt azt mondani, hogy szeret. Jól vésd a fejedbe, mert utoljára látod ezt a szerencsétlent. – Ezt követően elengedtem az arcát, majd hátrébb léptem, s fejemet rázva, kezeimet csípőmre rakva fordítottam neki hátat, hogy szembe nézhessek a pályával.
- Hát ezt nem hiszem el…ilyen nincs. Csak én lehettem ekkora barom, nem igaz..- Motyogásom még éppen eléggé hallható volt ahhoz, hogy a lány hallja minden szavamat. Nem volt erő a lábaimban, nem tudtam volna lerohanni a kilátóból, arra volt szükségem, hogy lenyugodhassak, s felgyülemlő indulataim ne törjenek elő belőlem. Rátámaszkodva a korlátra, hajamba túrtam, majd a pályát figyelve próbáltam nem megőrülni a gondolattól, hogy mennyire átba**ta a fejemet egy Grosvenor.

Declan elégedett léptei hosszan visszhangoztak a lejárat felöl, még percek után is hallottam, hogy recseg a régi fapadló, s a srác újabb lépcsőfokkal jutott lejjebb. Ahogy egyre távolodott, úgy engedett fel a lelkemre nehezedő nyomás, s szorult össze torkom a fojtogató sírástól.
Az eddig kemény, és határozott nő távozott Declan oldalán, helyét átvette a gyenge, eltiport, darabjaira hullott erőtlen kislány. Mindig próbáltam nem gondolni azon dolgokra, melyek fájdalommal jártak, csalódást okoztak, s elvágtak a szabadságomtól. Ilyen volt a családom és a családomon belül is Ivonne és Declan. Ők emlékeztettek mind arra, amitől szabadulni kívántam.
Nem gyűlölhettem Declant, le kellett küzdenem magamban haragom összes szikráját, ami valójában minduntalan anyám miatt éledt újjá, s lángolt fel a legborzalmasabb pillanatokban. Egyforma hitben neveltek minket, fülünkbe azonos elveket ültettek, a világlátásunkat is tisztavérű mágushoz méltón alakították ki. Míg ő elfogadta a társadalmi normákat, nekem nehezebben ment a kényszer házasságba való belenyugvás. Főleg, mert a tudat, hogy mind a kettőnk vérszerinti apja Dorian Vaill, nem hagy nyugodni. Világgá kiáltanám ezt az otromba hírt, tönkre tennék két varázslócsaládot is, csak azért, hogy az én vállam végre ne reszkessen a nehéz súlyú titkok alatt. Egyre biztosabb voltam benne, hogy önző vagyok.
Felpillantva Marcusra, ő sem gondolhatta ezt másképp. Ő csupán több rosszat gondolt rólam, mint én magamról. Nem kellett beszélnie, becsapott arcvonásai nyíltan tükrözték minden fájó érzelmét. Rossz volt őt így látnom. Már nem magamat sajnáltam, Marcus miatt tört össze újra és újra szívem. Mérhetetlenül bántam már mindent, de főleg az elmúlt egy hetet, amit arra pazaroltam, hogy haragudjak rá. Egy hét eltelt az életünkből, amit még együtt tölthettünk volna, ha legyőzöm büszkeségemet. Egy hét... kár, hogy az az egy hét már soha nem lesz a miénk. Ahogy én sem a férfié. Vége van. Minden gyermekes butaság véget ért, ahogy felnyitottam a levelet. Magába szippantotta minden boldogságom, kiszipolyozta belőlem utolsó lélegzetvételig az életkedvet.
- Fejezd be, Marcus, mert nincs igazad... - szűkítettem össze szemeimet, miközben hagytam, hogy kezeim ölembe hulljanak vissza. Kihúztam magam, hogy összegyűjtsem utolsó méltóságomat, s megpróbáljak magyarázatot adni neki. Megérdemelte volna az igazságot, de ennek ellenére, hibázott, mikor azt hitte teljesen igaza van.
- Tudod, mi a különbség kettőnk között? Tudod, nekem miért nem volt lelkiismeret-furdalásom? Tudod, miért tudtam minden alkalommal a szemedbe nézni? Tudod miért nem szégyellem még mindig magam annyira, mintha fordított helyzetben lennénk? - vontam kérdőre felsorakozó kérdéseimmel. Aztán még sem adtam rá neki választ.
Pedig elmondhattam volna neki, hogy Declan anyám választása volt, hogy engem hozzá kényszerítettek valaki olyanhoz, aki igazából... aki a testvérem. Hogy vádolhat azzal, hogy rászedtem őt? Miért beszél így velem, mikor semmit nem tud? Mikor fogalma sincs róla, hogy az életben nekem ő az egyetlen kapaszkodóm, életem szépsége.
- Egy hatalmas rohadék vagy. Ahelyett, hogy kérdeznél úgy esel nekem, mintha érthetnél. De nem, Marcus! Semmit nem tudsz rólam! Az én bűnöm soha nem lesz akkora, mint a tiéd. Mert engem nem érintett még úgy Declan, ahogy te negyedik óta a háztársaimmal teszed...
Sírni lett volna kedvem, hisz így túl keveset mondtam, hogy megpróbálhasson megérteni, de ha meg többet mondok, akkor elárulom magam, s talán feleslegesen rázúdítom Marcusra az igazságot. Mit kapnék? Egy fehér szobát a Szent Mungóban életem végéig? Hát megérné, ha már úgyis elveszítettem?
Lehajtottam volna fejem, hogy tovább lógassam orrom, de persze, hogy Marcus ezt nem hagyja. Államat ujjai közé vette, s magára irányítva pillantásom, kötelez, hogy végignézzek rajta...
Hányszor láttam már? Ezerszer, több ezerszer. Nem kellett látnom az arcát, már ismertem minden gyönyörű vonását, látatlanban is nekem énekeltek búval kent ajkai.
- Fejezd már be ezt a hisztériát! - rivalltam rá teljes tüdőmből Marcusra, mikor elfogyott a türelmem, s heves ellenkezés közepette eltaszítottam magamtól kezét.
- Ennyire félsz? És mikor én mondtam el? Nem fújtam fel ennyire, mikor elmondtam ezt neked... Egy szó volt... Elmondtam, mert jónak éreztem, s nem bántam meg. De úgy látom, te nem vagy biztos a nyomorúságos szegény érzéseidben sem. Megkérdőjelezhető a saját viselkedésed miatt, hogy tényleg valósak-e az érzéseid... nem veszed észre?
Nem bírtam tovább ülni, főleg mikor hátat fordítva nekem a kviddics pályát kezdte kémlelni. Mérgesen szeltem át a fennmaradt távot, hogy mögötte állhassak meg.
Az első gondolatom szerint meg akartam érinteni. Homlokomat neki nyomni hátának, s megvárni, amíg mind a ketten megnyugszunk, majd egy csókban összeforrni. Jó lett volna... egy romantikus regényben, még esélyt is láttam volna ilyen folytatásra. Ehelyett, csak álltam némán egy helyben, s vártam, hogy érezve közelségem, felém forduljon. Próbáltam lehiggadni, légvételemet megnyugtatni. Néhány percnyi meghitt csend után már nem őrjöngtem, elkerültek az ingerlékenység hullámai, de bátorságot ez az elcsendesült pillanat sem adott, így nem próbáltam megérinteni.
Ha már az enyém nem lehet teljesen, akkor kicsit se maradjon az.
Kivertem elgyengült gondolataimat fejemből, s megkerülve őt, mellé léptem a korlátnál. Nem volt mitől félnem. Ő már soha nem bocsájt meg nekem.
- Nincs több titkos találkozó, ugye? - remény, kíváncsiság, ijedtség bújt meg hangomban. Igazából magam sem tudtam, mi lett volna a jobb. - Végeztél velem? Én megértem, ha így nem tudsz velem lenni. Ha így már nem akarsz. Lesz valaki jobb Marcus, lesz más. Jövőre már úgy sem leszel itt. Elfelejtesz. Én megbocsájtom neked, hogy lefeküdtél Care-rel... - suttogtam egész halkan magam elé, s utoljára még megnéztem magamnak arcát. - Nem akarom, hogy te haragudj rám olyan dolgokért, amiket meg sem tettem.
Átfutottam vonásain, majd ott hagyva Marcust, elindultam Declan után a lépcsőn.
Nem volt többé maradásom.