KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeHétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeSzomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeSzer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeKedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeHétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Megosztás

Csónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  EmptyCsónakház - Marcus és Viviana  Empty


 

 Csónakház - Marcus és Viviana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
TémanyitásTárgy: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeKedd Aug. 27, 2013 9:35 am

Viviana and Marcus

a new chance for Us


- Ne csináld már Marcus, gyere te is, legalább ilyenkor lazítsunk egy kicsit a háztársakkal. Ne aggódj, csupa jó fej arcok lesznek ott. – Salma a csónakház felé rángatott a szobámból, aminek elsőre nem akartam eleget tenni, de végül csak beleegyeztem, hogy lenézzek oda és megnézzem, hogy mi rosszban sántikálnak lent a többiek. Ha őszinte akarok lenni, nem sok kedvem volt a társasághoz, még mindig apám levelét emésztgettem, aki valamiféle beavatásról papolt nekem soraiban, s arról, hogy kössem fel a gatyám, mert ha hazaérek, nagy dolgok várnak majd rám. Napok óta ez kötötte le gondolataim nagy részét, a fennmaradóakban pedig igyekeztem megfeledkezni Grosvenorról. Talán érthető is, ha nem sok kedvem volt részt venni közös összejöveteleken.
- Ugye nem lesznek ott az alsóbb évesek, nem tudom elviselni azt, ha futkároznak körülöttem és hangosan zajonganak. Én nyugis estére vágytam Salma..- Sóhajtva lassítottam lépteimen,s hagytam, hogy a hatodéves lány maga után vonszoljon. Ő is háztárs volt, ráadásul Viviana évfolyamtársa, s hozzá hasonlóan ő is inkább nyugodt lelkületűnek számított a mardekárosok között. Nem volt köztünk semmi, kizárólag barátok voltunk, jól esett vele néha eldumálgatni az élet ügyes-bajos dolgairól, de annál több sosem történt. Ő lelkes volt, mint egy kishúg , talán lelkesebben pátyolgatott engem , mint Sophie.
- Ne aggódj már, rád fér egy kis kimozdulás, és ha nem szimpi a móka, még mindig visszatérhetsz az unalmas szobádba, a még unalmasabb könyveid közé. – Nevetve ráncigált, míg el nem értünk a csónakházig, ahol már elengedte a kezemet, hogy megtehessük lépteinket a többiek felé.  
Odaérve meglepődtem azon, hogy milyen szép számmal gyűltek össze a többiek, s hogy egy körben foglaltak helyet a földön.  Pillantásom azonnal az arcokon futott végig, megpillantottam a húgomat, aki épp meglökve Viviana vállát, helyet foglalt a körben.
- Jaj, ne haragudj, hogy meglöktelek. – Mondta negédes mosollyal, gúnyos hangvétellel, majd nevetve fordult másik oldalára, ahol éppen a hetedéves Gavin ajkai közé tolt egy bonbont. Pff, ennyit a húgomról és az ízléséről…Tekintetem visszafutott Grosvenorra. A fene vinné el, hogy ezúttal is fantasztikusan nézett ki, s pillantásommal fel akartam falni Őt. Mégis..eszembe jutott, hogy az angyali külsőbe bújtatott démoni nőszemély hogyan mart belém, hogyan vágott át, s hogyan szégyenített meg Declan előtt. Azonnal fintorba futottak vonásaim, kezeimet zsebre csúsztattam,  s megtorpantam a lépcső aljánál.
- Na mi az? Ne csináld már, tök jó lesz, gyere már. – Salma semmiről nem tudott, azt hitte, hogy mindenkivel jól kijövök a társaságból, így karon ragadva ismét húzni kezdett a tömeg felé.
- Helyet kérünk. – Mosolyogva préselte be magát két srác közé, majd nekem is fészkelt egy kis helyet, így én is letelepedhettem mellé, szembe Grosvenorral. Rápillantottam, s összeakadt tekintetünk, de nem sokáig néztem vele farkasszemet, máris elkaptam a pillantásomat, és kezet ráztam a közelben ülő srácokkal. Szerencsére elég nagy volt a kör, így elkerülhettem azt, hogy kontaktusba kelljen lépnem az időközben szintén beérkező Declannal, aki Viviana mögött állt meg, majd közénk telepedett, s helyet foglalt jegyese mellett.
- És akkor azok a hülye kis griffesek sóbálványként dőltek el a folyosón…- Nevetve fejezte be történetét Gaston, mire Gavin vállon lökte őt.
- Persze, úgy meséled, mintha te mondtad volna az átkot. Draco volt, vagy már elfelejtetted?- Elvigyorodott, s közben egy üveget halászott elő a háta mögül.

- Apropó, hol van Draco és Astoria, meg Zambini?- Kíváncsian tette fel kérdését a tőlem két karnyújtásnyira ülő Missy, akiről köztudott volt, hogy imád pletykálni és élvezi azt, ha másokon köszörülheti a nyelvét.
- Biztos szobára mentek..- Röhögött fel Gaston, mire Gavin ismét oldalba bökte.
- Nem mindegy? Kimaradnak egy jó buliból…Nos, üvegezzünk, ha már elfogyott az a jóízű lángnyelv whiskeym, ne hagyjuk kárba az üveget sem. – Csak ekkor döbbentem rá, hogy a társaság nagy része már ittas állapotban volt, elég volt csak néhány arcra rápillantanom, köztük Sophiera…
- Pasik közt kézfogás, csajok közt két puszi, csajok-srácok közt csók. A szabályokat tudjátok, pörgessünk. Kezdem én. – Gavin először megdörgölte a kezeit, majd megpörgette az üveget, melynek nyaka a húgomra mutatott.
- Gyerünk béjbi, mutasd mit tudsz. – A srác nevetve vetette rá magát a húgomra, enyhén meglepődtem azon, hogy Sophie milyen hévvel csókolta vissza a srácot. Még egy fintor is végig futott az ajkaimon, nem szívesen akartam nézni, ahogy a húgom részegen mindenkivel enyeleg.
- Én inkább megyek…- Motyogtam Salma füléhez hajolva, de ujjait a karomra kulcsolta, s visszahajolva ő is a fülembe súgott.
- Ne csináld Marcus, jó lesz, nyugi. – Kezeit még mindig a karomon tartotta, így egy halk sóhaj bukott ki belőlem, s unottan figyeltem azt, hogy a húgom vajon kit pörget majd ki magának. Le mertem volna fogadni, hogy ismét egy pasival kell majd csókot váltania, de legnagyobb döbbenetemre az üveg szája Vivianara mutatott. Meglepődtem, tisztában voltam azzal, hogy Sophie mennyire utálja őt a származása miatt, s ahogyan azt gondoltam, látszott is a húgom arcvonásaira kiült undor.
- Pff, nagyszerű. Na jó, gyere adj két cuppanóst! – Sophie odahajolt Grosvenorhoz, majd két puszit nyomott el az arca mellett.
- Ne hidd , hogy kedvellek, remélem a következő feladatom az lesz, hogy belefojtsalak egy kanál vízbe. – Miután szavait Viviana fülébe súgta, negédes mosoly futott az ajkaira, s hátrébb hajolt.
- Gyerünk Vivi, te jössz! – Gavin nevetve buzdította Őt, Declan kezét Viv hátára csúsztatta, s cirógatni kezdte Őt.
- Kicsim, tudod hová pörgess. – Declan már vigyorgott, s előre élvezte azt a pillanatot, mikor csókot kap jegyesétől egy játékban.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeKedd Aug. 27, 2013 10:57 am


Viviana and Marcus

a new chance for Us




Ma mindenki kicsit őrültebb volt a szokásosnál, egy kicsit meggondolatlanabb, egy kicsit fiatalosabb, egy kicsit jókedvűbb. Egy kicsit mindenki jobban akarta érezni magát szombat este. A fiataloknak tervei voltak. Egymással... a táskájuk cipzárja alatt rejtőző mugli alkohollal... ízesített cigarettával, na meg a már rég kiürített boros üveggel a fapadlón.
Ugyan a könyvek még mindig szoros kapcsolatban álltak a Roxfort diákjaival, tintától volt maszatos tenyerük, bőrükön még érezték az egyenruha szorongató anyagát, fülükben ott csengett a katedráról okító tanárok szájbarágós tananyaga. De a hétvégéken nem foglalkoztak kötelezettségeikkel. Nem törődtek az egyre csak közeledő vizsgaidőpontokkal, az íróasztalokon tornyosuló tananyaggal, a kiegészítő olvasmányokkal, néhány perc kikapcsolódást irigyeltek a mugli fiataloktól.
Aranyvérűekről volt szó, egytől egyig egyszerűember ellenes személyekről, akik úgy döntöttek, hogy ha egymást közt megtartják titkaikat, s nem szivárog ki a nagyvilág elé, hogy idejüket pont olyan közönséges játékokra fecsérlik, mint az oly nagyon gyűlölt embercsoport által kreált unaloműző szórakozások, akkor nem is hibáztak akkorát.
Ennek a bűnbandának lettem szombat este magam is tagja. Nem volt ellenemre, hogy végre elhagyjam a könyvtár dohos szagú folyosóit, s az állandó görnyedés helyett, valami mást is csináljak, egészen addig a percig, míg meg nem tudtam, hogy a meginvitált társaság még sem sikeredett olyan szűkre, mint azt előző este vacsoránál ígérték.
Egen... semmi kedvem nem volt találkozni Marcusszal. Annyi tehetségem volt hozzá, hogy elkerüljem, kiradírozzam életem lapjáról... erre most valaki fogott egy vastagon író golyóstollat, s mohón a lapra véste elkerülhetetlen sorsunkat. Újra látni fogom, talán kettesben is maradunk. De ha ennyire nem is lesz köztünk szoros kontakt, egész biztos vagyok benne, hogy szemünk nem egyszer fog összeakadni játék közben, hogy minél többet sajtoljunk ki a másik vágyakozó lélektükreiből.

- Milyen itt? - súgta fülembe Declan, mikor véletlen mögém keveredett, s a haverjain túl, rám is jutott pár perce. Nem hiányzott a társasága, mert az utóbbi időben frusztráló volt vele kettesben maradnom. Elfogyott a levegő a szobából, elkezdtek felém araszolni a falak, az ablakok kilincsei szorosan bezáródtak, s a szűkös légtérben már csak saját légvételem szüntelen kapkodását hallottam. Most sem történt ez másképp, azonnal pánikroham kerített hatalmába, ahogy a meleg kézfej hátulról hasamon becsusszant pólóm puha anyaga alá.
Gyűlöltem, ha így érint. Nem a jó érzéstől, vagy a kellemes gondolatokról szánkázott ilyenkor végig gerincem vonalán a hideg, hanem az undortól. Féltem, hogy az elkerülhetetlen már nincs messze. Vészesen közeleg az az este, amikor egy "ez nekem még korai" megjegyzés már nem csak a bosszús hümmögést vonza maga után, hanem egy türelmetlen, őrjöngő, erőszakos személyt varázsol a sokáig megértőnek hitt barátomból.
- Tudom, nem kettesben vagyunk, de legalább együtt - Váratlanul mart bele nyakamba ajkaival. Játéknak gondolta, nem szándékozott megijeszteni, mégis akkorát ugrottam hirtelen, hogy a Declan kezében ficegő mézboros üveg háromnegyed részig maradt tartalmát teljes egészében ráöntöttem a meredező nadrágú Declanra. Legalább időben...
- Malazárra, Viviana... ne ijedezz már. Áh... most ki kell mennem megmosni a kezem - vette le rólam azonnal birtokló karját, s miután levágta a közeli gerendára megmártózott üvegét, eltűnt a tömeg mögött.

Sokkal nagyobb biztonságban tudtam magam, amíg a srác távol volt tőlem. Így aztán nem is foglalkoztam azzal, hogy mikor ér vissza, belekarolva Oliviaba és Caroline-ba - igen, abba a hálátlan némberbe, akinek végülis úgy döntöttem megbocsájtok -, humoros témák érintése közben, bőszen megvitatva legvadabb poénjainkat, elsétáltunk a már körbe gyűlő társainkig.
Had ne mondjam, hogy ha eddig felhőtlenül is éreztem magam, akkor kedves Sophia Donell tett róla, hogy lehervadjon az őszinte érzelem forrása arcomról.
- Nem haragszok Donell, nem tehetsz róla, hogy két hippogriffnek fenntartott helyen a roxfort méreteivel vetélkedő hátsódat nem tudod bepréselni. Szegénykém... szörnyűek a testi adottságaid - pislogtam bájosan a mellettem helyet foglaló, enyhén spicces állapotban ringó Sophiara, s nem felejtettem el hasonló negédes mosollyal viszonozni otromba tettét.
Csak még mielőtt azt hinné, hogy kedvére taposhat belém...
- Férjetek már meg, csajok - szűrődött ki halk intés Caroline fogai közül, s már meg sem lepődtem azon, hogy nem marad a pártomon, hanem segédkezet nyújt az ellenségként számon tartott egyik Donellnek. Beleesett szegénykém Marcusba... aztán most nem tehet róla, hogy a családon keresztül próbál bevágódni a családnál. Alig várom, hogy pofára essen. Persze, azért imádom... Marcuson kívül nincs más hibája.
Áh, és a sokat emlegetett.
Ha eddig nem szívtam el egy szál cigarettát sem, akkor azt hiszem itt az ideje kiüríteni Mr. Vailltől kapott tizenkilenc szál kiszerelésű dobozomat.
- Helló Donnel - emeltem meg köszönés gyanánt szemöldökeimet, majd enyhe biccentést is imitáltam az érkező srác felé. Hogy nem tudtál a kastélyban maradni... franc vinne el.
A hangzavarban talán meg sem hallotta köszönésemet, hisz hosszan és meredten bámult rám, vagy inkább csak maga elé. De nem bántam... legalább ki bírjuk szavak nélkül. Piszok nehezen, de persze, hogy kibírom... nem viselkedek gyerekesen, nem csúfolódok, nem szítők vi... hát persze, hogy nem. Most, hogy Declan sikeresen beletérdelt a vesémbe, örülök, ha a továbbiakban eszméletemnél tudok maradni.
Meg fogok őrülni tőle. Még ennyi ember előtt is képes úgy csinálni, hogy mindenki jól kivehesse mozdulataiból és helyzetéből, hogy az övé vagyok. Dühít... mérgel. Megölöm, ha még egyszer a nyakamba szuszog. Utálom a borostáját! Francba...
Szerencsémre Sophianak sikerült felém megállítania az üveget, így most felé fordulhattam, hogy túl essünk azon a két nyavalyás puszin.
- Vágj szép képet hozzá, nehogy csalódást okozzunk - rántottam azonnal kényszeredett vicsorra telt ajkaimat, s odahajoltam a lány arcához, hogy alig érezhetően puszit nyomjak puha bőrére. Valami volt benne... valami felkavaró, ami Marcusra emlékeztetett.
- Ha nem tudnám, hogy a kastélyban van fürdőszoba és lehetőség a higénikus tisztálkodásra, megkockáztatnám, hogy az alsóneműddel törölgeted magad és attól van ilyen hányinger szagod, Donell - súgtam vissza bájmosollyal, mielőtt leengedtem volna kezem válláról, s eltávolodtam tőle.
Sophia mindig is a leggyűlöltebb ellenségeim közé tartozott. Valószínűleg én is eme nemes titulust foglalhattam el kapcsolatlistájában, így nem ráztak meg szavai. Kevés volt ahhoz, hogy megijesszen. Főleg, mikor itt a bátyja, aki tudom, hogy azonnal ugrana, ha bántódásom esne.
- Igyekszek... - köptem oda kedvtelenül Declannak, aki érezve ellenállásomat, azonnal megszorította hátra maradt felkaromat, ezzel engedelmességre bírva testemet.
Feszült figyelemmel kísérte a húsz fős társaság az üveget, ami hosszan botladozott a parkettán, majd lelassulva végül célba talált. Nem is én lettem volna, ha az üveg nyakához nem sikerül Marcust pörgetnem.
Ó, hogy égetné fel Malazár az egész Donell családot!
- Grosvenor, pofátlanul végigmész a Donell családon? - röhögött fel valamely srác Declan mellől, s szórakozottságában megpaskolta vállamat. Már ha Declan nem törte le azonnal a karját.
Meg sem mertem nézni, hogy a mögöttem ülő milyen arcot vág.
- Ez csak egy játék... - súgtam hátra Declannak, hogy végre lazítson szorításán, s vénáimon keresztül vér pulzálhasson elmacskásodott végtagomba.
- Persze... túl jó estéje lesz a majomnak - dörmögte elégedetlenül a fölöttem magasodó srác, s érezhetően hagyta, hogy előre mászva, a kör közepéhez, leszűkítsem a Marcus és köztem tátongó távolságot.
- Megmozdulsz, vagy tovább teszed ezt a passzív hozzáállást? Félsz, hogy túl jól csókolok, Donell? - vigyorodtam el, s pont mint minden csókunk előtt, beszívtam alsó ajkam, hogy utána benedvesítve kiengedjem azt. Csak húzni akartam az agyát. Legalább kihasználhattuk a felkínálkozó helyzetet.
- Gyerünk, nem eszlek meg... - mélyesztettem el szemeimet övében, s igyekeztem nem figyelni a mindent túlharsogó "csókot, csókot, csókot!" kiáltásra, vagy a gúnyos megjegyzésekre, melyek egymás után száguldottak el fülem mellett.
- Végre nem kell titkolóznunk... - másztam négykézláb még közelebb Marcushoz, s mikor már elég közel éreztem magamhoz, felegyenesedtem, s fölé hajolva, vártam, hogy csókot kezdeményezzen. Piszkosul vágytam rá, hogy újra birtokba vegyem a bársonysimaságú ajkakat, így nehezen tűrtőztettem magam. De ez a várakozás csak még édesebbé tette az elkövetkezendő táncot.
- Ne tökölődjetek már... Dugd a szájába a nyelved, Donell! Ne mást!
- Csókot, csókot...
Hosszú tincseim aláhullottak, s jótékony függönyként fonták körba arcunkat. A körülöttünk lévők, szinte semmit nem láttak, így várakozás nélkül hajoltam rá Marcus szájára, hogy hosszú csókot leheljek a rég vágyott szájra.
Rég látott ismerősök voltunk egymásnak, így nyelveink gyorsan ráleltek a közös ütemre. Nem ismerkedős csók volt... de ezt csak mi tudhattuk.
- Vége... Viviana, elég lesz - hallottam meg magam mögül türelmetlenkedő hangján Declant. Jól esett távol lenni tőle, jól esett Marcust csókolni helyette.
- Hallod...
- Nyugi már, haver... had indítsa be Donellt, legalább láthatod, mire képes a nőd - prüszköltek néhányan körülöttünk a röhögéstől, de mit sem törődve a bántó megjegyzésekkel, elhúzódásom előtt még megsimítottam a férfias arcvonalat.
- Nem azért tettem, mert akartam. Hanem mert kellett. S tudod... már nem értem miért vártam annyira régen, hogy megcsókolj. Utolsó volt... az utolsó, elromlott csókunk - súgtam az elnyílt férfi ajkak közé hosszan tagolva a szavakat, majd hátradobva hajamat, elvigyorodtam, s rúzsomat törölgetve hátráltam vissza a helyemre.
Fagyos szavaim, arckifejezésemet is megváltoztatták. Ridegen ültem vissza Declan mellé.
- Láttad, hogy élvezte? Vivana... láttad?
- Mit láttam volna, mikor csukva volt a szemem? - morrantam rá a srácra, s igyekeztem távol tartani magam tőle.
- Olyan volt, mint aki megkívánt. Én láttam!
- Francokat, Declan... játsszunk - suttogtam magam elé, és örültem, hogy a kurjongató tömegben senki nem hallotta a nézeteltérésünk szülte vitát.
Szemeim Marcuson állapodtak meg. Nem érdekelt a zúgolódás, vagy Declan... nem érdekelt, hogy a srác már pörgetett, az sem, hogy mit gondol szavaim után... csak Őt láttam magam előtt. Megszűnt a külvilág.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeSzer. Aug. 28, 2013 8:03 am


- Te pedig tükörbe nézhetnél, annyira sápadt a bőröd te szegény. Csak nem beteg vagy? Vagy tán Declan szerelme nem fűt eléggé? – Sophie utálattal pillantott Viviana szemeibe, majd az oldalát csikiző Gavin mozdulatait nem tudta nevetés nélkül megállni, így összerándulva húzódott hátrébb, a srác karjaiba. Jól láttam, hogy egymásnak feszült a két lány, de sajnos nem hallottam, milyen szavakat sziszegnek egymás közt. Abban viszont biztos voltam, hogy a húgom egyáltalán nem józan, így mikor elkapta a pillantásomat, csak rosszallóan megráztam a fejemet. Miért is kell nekem végig néznem a húgom lerészegedését és azt, hogy egy háztársam tapogatja Őt? Dühített a helyzet, de nem akartam lejáratni magamat, s amíg nem történt köztük semmi, ami sérthetné Sophia érdekeit, addig nem is próbáltam megakadályozni enyelgésüket. Mindenesetre szemmel tartottam őket, s néha feléjük pillantottam.
- Áh, Salma ez nem nekem való játék, most nincs hozzá hangulatom…- Lehúztam karomról a lány kezét, már éppen arra készültem, hogy elhagyjam a kört, s félrevonuljak, mikor a srácok ujjongásban törtek ki, s az üveg nyaka felém mutatott. Meglepetten emeltem fel a fejem, hogy megtaláljam, ki pörgetett ki, s még inkább meglepődtem, mikor megláttam, hogy Viviana az. Míg a többiek nevettek és buzdították Vivianat, Sophie csak a szemeit forgatta, s megragadva a whiskeys flaskát, még kortyolt az italból. Én meg csak néztem előre, egyenesen Viviana szemeibe, s azon gondolkodtam, hogy most mégis mi a fenét kellene tennem. Átvert, becsapott és lejáratott Declan előtt. Elveszítette a bizalmamat, s fellobbantotta bennem a gyűlölet lángját. Mégis, mindezek ellenére mégis rajongtam érte, s annak ellenére, hogy minden vágyamat elrejtettem, nem tudtam magamtól megtagadni annak a gondolatát, hogy még mindig odavagyok érte. A srácok szinte egyszerre zengték, hogy csókot, csókot, Salma már ott tapsolt mellettem, Caroline némiképp visszahúzódva, összeráncolt szemöldökkel figyelte az eseményeket, én pedig , mintha lefagytam volna, csak ültem ott törökülésben, s figyeltem, ahogy Viviana kínzó lassúsággal közeledik felém.
Leblokkoltam, mikor már arcát ott láttam magam előtt, szavaival cukkolt, tekintetem hol pillantását, hol ajkait fürkészte. Megőrjített. Olyan nehéz volt visszafognom magam, hogy ne teperjem le ott mindenki előtt, de nem. Nem akartam újra kiadni magam előtte, hogy kiélvezhesse szenvedésem pillanatait. Elég volt, hogy egyszer már megalázott, nem akartam nyílt színen, mások előtt is darabokra hullani. Éppen elég volt már az is, hogy Declan látta a nyomorúságomat ott a kilátóban.
Nem tudtam megszólalni, egy szót sem szóltam, csak figyeltem ajkai mozgását, próbáltam felfogni szavait, s igyekeztem nem megőrülni közelségétől.
Viviana ott térdelt előttem, egészen közel ajkaimhoz, láttam rajta, hogy vár. Várta, hogy megcsókoljam, s bizony , megfordult a fejemben, hogy megtegyem, de abban a pillanatban ismét bevillant az a pillanat, mikor a kilátóban szerencsétlennek nevezett. A gondolattól képtelen voltam mozdulni, Ő azonban a buzdítás miatt, vagy talán saját indíttatásból kezdeményező csókot lehelt ajkaimra.
Ha az első pillanatokban nem is mozdult nyelvem, azt követően nem bírtam megállni, hogy ne csókoljak vissza. Nyelveink vad táncot jártak, igazi csók volt, amiből a többiek nem sokat láthattak. Talán csak Declan, ő is azért, mert olyan szögben ült, hogy jól rám látott. Én nem figyeltem őt, néhány pillanatra még a szemeimet is lehunytam, de ahogy valaki megálljt parancsolt nekünk, felnyíltak szemhéjaim, s láttam, hogy Viviana élvezettel csókolja ajkaimat. Képes lett volna megjátszani ezt? Lehet, hogy ennyire jó színésznő lenne, vagy mégis érez irántam valamit, s attól függetlenül, hogy Declan a párja, mégis komoly volt az a pár titkos randevú? Mikor kimondta, hogy szeret?
Sikerült elbizonytalanítania, figyeltem, ahogy Declan megálljt parancsoló szavait követően kicsit távolabb húzódik tőlem. Mélyen a szemeibe néztem, kíváncsi tekintettel fürkésztem csokoládébarna íriszeit, hogy kiolvassam belőlük érzéseit. Érintése nyomán felperzselte bőrömet, visszatartottam volna kezét, hogy még ott tartsa arcom nyomán, de nem tehettem. Velem szemben ott ült Declan, Sophie, s kismillió olyan alak, aki jóízűen csámcsogott volna szerencsétlenségemen. Viviana suttogása még inkább felperzselt, még annak ellenére is, hogy amiket mondott, azok nem tehettek boldoggá. Nem hagyhattam megalázni magamat mások előtt, ezért kezeimre támaszkodva kiegyenesedtem, s ajkaimra mosolyt varázsoltam, majd mielőtt elhúzódott, karja után nyúltam, s visszarántva magamhoz, szenvedélyes csókot leheltem ajkaira. A többiek nagyon meglepődtek, de pillanatok alatt éljenezni, s ujjongani kezdtek.
- Szobára, szobára! – Kiabálta az egyik, miközben hevesen tapsolt Declan mellett. Nem tagadom, ahogy megérintettem Viviana arcát a csók után, s válla fölött Declan felé pillantottam, ajkaimra gúnyos mosolyt húztam, majd közelebb hajolva a lányhoz, a fülébe súgtam.
- Nem ez volt az utolsó, akkor leszel az enyém, amikor csak akarom. Hiába van veled ez a féreg, úgyis tudom, hogy mindig Engem képzelsz a helyébe. – Mindezt súgva búgtam a fülébe, még végig simítottam az arcán, füle mögé simítva néhány hajtincset. Declan persze kigúvadt szemekkel figyelt, s szerintem nem sok kellett volna ahhoz, hogy kikelve önmagából őrjöngeni kezdjen.
- Ez hülye játék…- Ahogy sejtettem, nem is kellett sokáig várni hangjára, máris megjegyzést tett, majd csak azt lehetett látni, hogy Viviana mögé fészkelődik, s valamit a fülébe súg.
Én magam mosolyogva húzódtam vissza a helyemre, s le nem vettem pillantásomat Grosvenorról, egészen addig, míg Sophie húgom mellkason nem vágott egy almával.
- Mi van már ? – Pillantottam értetlenül a húgomra, aki rosszallóan ráncolta a homlokát.
- Adjatok lehetőséget másnak is a játékra…- Ennyit motyogott csak, láthatóan bosszantotta az, hogy kétszer is csókot váltottunk Grosvenorral. Valószínűleg Ő látta rajtam, hogy nem csak játék volt. A húgom jól ismert, így talán ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, hogy ez mögött jóval több lapul meg, mint holmi szórakozás.
- Egyébként is, miért kellett olyan hosszan csókolnod, mi? – Declan nem szállt le a témáról, erőteljesebben szorította Viviana csuklóját, s dühösen sziszegte a fülébe:
- Gyere velem ki a mólóhoz, beszélni akarok veled! – A srác nem csak, hogy ittas volt, de rendesen begőzölt a féltékenységtől, s már állt fel a földről, hogy magával húzza Vivianat.

Eközben rajtam volt a sor, hogy pörgessek, tekintetem persze megvillant a pároson, s feltűnt a köztük lévő feszültség, ami némiképp jobb kedvre derített, s újfent mosolyt csalt az arcomra.
- Bocs srácok, de én most rágyújtok, addig is jó pörgetést.- Nevetve kászálódtam ki a többiek közül, ott hagyva az üveget, majd távolabb sétáltam tőlük, olyan helyre, ahol nem világítottak már a lámpások, s a pálcámmal kellett megvilágítanom az utat. Nem sétáltam túl messzire, az egyik korlátnál támaszkodtam meg, közel az egyik vízen ringatózó csónakhoz. Zsebembe nyúlva előhalásztam egy szál cigarettát, majd rágyújtottam, s mélyen slukkoltam a cigiből. Hosszan fújtam ki a füstöt, míg szemből fel nem tűnt egy közeledő, vöröslő parázs. Pálcámmal arra világítva Viviana alakja körvonalazódott ki, elvigyorodtam.
- Na mi az, máris repetára vágysz az előző után? Hm? Egyébként nagyon szép pár vagytok, mondták már? Annyira édesek vagytok, ahogy egymásnak feszültök. Declan nagyon féltékeny, őt is átvágod? Mellette hány sráccal bújsz ágyba, hm? – Negédes mosolyt villantottam Viviana felé, szurkálódtam vele, ez elég egyértelmű.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Aug. 29, 2013 7:15 am


Viviana and Marcus

a new chance for Us




Ó, Donell! Ha tudnád, hogy a bátyád az, aki miatt ilyen pocsékul érzem magam és nézek ki. Lefagyna azonnal arcodról ez az önelégült, epés vicsorod, nem lenne kedved tovább ilyen ostobaságokkal húzni az időt, pálcát emelnél rám, s igyekeznél addig kutatni üres kis agyadban, amíg nem lelsz valami használható, kegyetlen átokra, aminek használatát követően úgy nem éreznéd, hogy eléggé egy szintre süllyesztettél a földdel. Nevetnem kell, Sophia Donell!
Nevetnem kell rajta, és a bátyján is, amint meglátom, hogy mennyire passzívan viselkedik annak ellenére, hogy rá talált mutatni az üres üveg nyaka. Tökéletesen ismerte a szabályokat, így nem tudtam, miért nem rándulnak már össze ráncai, miért nem pattan fel, hogy meglépjen a következmények elöl, miért nem háborodik fel, s nyílvánítja csalásnak ezt a kört, új pörgetést követelve. Nem értettem miért néz rám olyan esetlenül, miért nem reagál teste azonnal próbálkozásaimra.
Egészen közel értem hozzá, s meg adtam neki az esélyt, hogy kiengedje magából a vad és szenvedélyes énjét. Türelmesen vártam a következő egy percben, hogy közelségem elbódítsa, s hajlandó legyen csókot kezdeményezni. Hiába vártam, hogy akárcsak elnyíljanak ajkai, mozdulatlan maradt mindvégig. Kár volt minden ingerlés, Marcus érdektelen maradt.
Fölé hajoltam, hogy megcsókoljam, s nem okozott csalódást. Ajkaim érintése alatt összeroskadt izmai erős végvára, s amint magáénak tudhatta pirosló testrészemet, máris feléledt benne a vágy. Pont olyan őrjítően és bugyilohasztóan csókolt, mint eddig. Nehezen is váltam el tőle, annak ellenére, hogy Declan kétszer is ingerülten kért meghátrálásra. Nem bírtam elengedni a puha bőrfelületet. Éreztem, hogy a távolságtól megremegnek ajkaim, folytatást követelve. Csókjától lüktetett egész testem. A levegő kapkodva szaladt tüdőmig. Szívem kétszer olyan sebesen dobogott, mint mikor Declan csókol, s sokkal inkább úgy éreztem, hogy szükségem van egy erős kar támogatására, hogy térdre rogyva, de meg tudjam őrizni egyensúlyomat.
A csók után elkapta pillantásom, s szavaim hiába árulkodtak ellenszenvről, tekintetem folytatásért kiáltott. Csak csókolj tovább, és ne törődj semmivel - sugalltam hangtalanul Marcus felé. Amíg engem mustrált, ráharaptam alsó ajkamra, s csak őrjítő lassúsággal engedtem ki bizsergő számat fogaim erőtlen szorításából.
Ezen mozdulatnak is hosszú időt szenteltem, hogy sikerüljön felkeltenem benne is azokat a hiány szülte, makrancos érzéseket, melyek bordáimat készültek szétfeszíteni. Ha két ember között létezik telepátia, akkor köztünk Marcussal nagyon erős kötelék lehetett. Ugyan elkezdtem hátrálni, ezzel tudatosítva benne, hogy centik múlva elveszíthet, de legalább eredményt hozott. Rég éreztem olyan zabolázatlan erőt, mint amivel most satuba szorította remegő számat. Ezt már nem én vívtam ki, ezért nem kellett könyörögnöm. Ez az a csók volt, amikor megszűnt a külvilág, felszálltak a felhők, rózsaszín köd borította be a tájat. Egy ilyen csókért érdemes volt élni, meghalni... s jelen esetemben nekem egy veszekedést is megért.
A játékba bele nem számító csók Declanon és Sophian kívül, mindenkiből lelkes ujjongást váltott ki. Élvezettel nézték testünket egymásnak simulni, ajkainkat egymásba fonódni. Pedig ők nem is érezték milyen hévvel követel magának...
Mit ne mondjak, ahogy elengedett, s elhaltak a hangok, önkéntelenül sóhajtottam bele a csendbe. Merlinre! Nem tudtam gondolkodni, megszűnt minden felelősségérzetem, nem érdekeltek a következmények, lehetségesen felmerülő nehézségek. Csak még egy kicsit húzott volna magához, talán kiszerethettem volna belőle. Elég lett volna pár pillanat, hogy elraktározzam emlékeimbe ezt a lelket ápoló csókot, s innentől hosszan nélkülözni tudjam.
Ehelyett azonban szavai utat törtek maguknak, s hamarosan értelmet is nyertek maguknak.
Nem tudtam másra gondolni, csak azokra a birtokló szavakra... akkor leszek az övé, amikor Ő akarja. Az övé vagyok... soha másé, csak az övé. Mástól hallva felháborított volna, de Marcustól még ez a konok kisajátítás is remegést váltott ki belőlem.
Szívesen suttogtam volna vissza, hogy: Örökké, a Tiéd, de addigra Declan tett róla, hogy ne kövessek el balgaságot, s eltépett Marcustól.
- Na, Donell... - köszörültem meg torkom, mikor sikerült elszabadítanom gondolataimat Marcustól, s újra ura voltam szavaimnak. Mindezt persze Declan eredményezte, hiszen közelsége fejbe csapott annyira, hogy tudjak uralkodni magamon, s eltávolítsam személyiségemből a hirtelen jött felelőtlenségemet. - Remélem élvezed végre a játékot. Csak azért pörgettelek ki, hogy ne kelljen tovább néznem a búval bélelt arcodat - szúrtam oda, valamivel kedvesebb hangnemben, mint ahogy eddig beszéltem vele. De még mielőtt folytathattam volna a Marcusnak címzett kisebb monológot, Declan félbe szakított. Már megint.
- Mert a szájra puszi nem számít csóknak... ha csinálok valamit, legalább normálisan csinálom.
- Ezt pont nem kellett volna normálisan csinálnod, s akkor se vesztettél volna az értékeidből - köpte sértetten, persze ügyelve arra, hogy csak mi ketten halljuk a későbbiek során vitába hajló dorgálást. Éreztem, ahogy hosszan igazítja el csuklóm körül ujjait, majd ha biztos fogást talált rajtam, akkor magával együtt felkényszerít a földről.
- Mindjárt jövünk... addig valaki dugja le a nyelvét Donell torkán, hogy ne féltékenykedjen a bátyjára - szóltam még hátra az ajtóból, s most kivételesen csak Marcust akartam kihúzni az előállt csávából.
Declan se szó, se beszéd nélkül vonszolt magával. Még nem szólt, de szavai ott dübörögtek már dobhártyámon. Tudtam, hogy mit fogok hallani.
A stégre érve, távol a többiektől, már úgy gondolta kellően sarokba tud szorítani ahhoz, hogy végighallgassam hosszúnak és unalmasnak ígérkező kioktatását.
- Viviana!
- Declan? - kérdeztem vissza pimaszul. Talán rosszul tettem, nem örült neki, hogy ilyen sokat megengedek magamnak. Ennek nyomot adva rángatott meg két csuklómnál fogva. - Mit akarsz, hm? Lejáratni magad az iskola előtt? Úgy látszik, nem elleneznéd, ha Donell felnyársalna, vagy mondjam úgy a gyenge kis lelkednek, hogy megbaszna? Viviana, a családom eljegyzési gyűrűje egy hónap múlva ott fog virítani az ujjadon. Az enyém leszel! Sőt, már most az enyém vagy... nem érzed a súlyát annak, hogy hozzám tartozol? Viviana, figyelj már rám! - csattant fel mérgesen, mikor meglátta, hogy még szavai közben is az ajtón kilépő Marcust fixíroztam.
- Mit vársz? Hogy szerelmet vall neked? Nem fog komolyan venni. Szerinted mit akar egy hetedéves tőled? Vivi...
Nem bírta tovább, valószínűleg már nem tudott mit mondani, így jobbnak látta, ha másképpen tereli el figyelmemet. Akaratom ellenére tolt neki a kimagasló gerendának, s aköré kulcsolta hátulról kezeimet is. Nem akartam, hogy megcsókoljon. Még ott égett ajkamon Marcus csókja, nem vágytam rá. Arcomat hiába fordítottam el, erőszakosan, vadul, harapva erőltette rám csókját. Nyöszöröghettem, vergődhettem, értelmetlennek bizonyult. El akarta venni az utolsó emlékképemet is Marcusról.
- Na? Még mindig Ő jár a fejedben? Még mindig Őt érzed?
- Mindig ezt fogod csinálni? Ilyen fájdalmasan fogsz hatni rám? Mert én ebből nem kérek - mozgattam meg kezeimet, s amint kicsusszant kezem az erős fogságból, eliszkoltam Declan elöl.
- Viviana, jól jegyezd meg. Egy hónapod van rá, hogy kiéld a gyerekes szerelmi életedet, s túl lépj azon a faszon. Aztán el kell fogadnod, hogy én leszek a...
- Fogd már be! Nem érdekel! Nem érdekel! - kiabáltam rá Declanra, hogy még véletlen se hallhassam szájából a férjed szót. Nem akartam tudatosítani magamban, hogy tényleg az övé leszek. Marcushoz akartam tartozni.
- Ha most odamész hozzá, azt meg fogod bánni.
Üres fenyegetés volt, így nagy léptekkel vettem célba Marcust. Mögülem még sokáig hallottam, hogy szavakkal vagdalózik, egyszer még a stég is megremegett talpaim alatt, de akkor sem fordultam meg. Nem bírtam... nem bírtam vele lenni.
Azonnal kihúztam cigarettás dobozomból egy illatosított dohányszálat, s hogy minél előbb lehiggadhassak, várakozás nélkül gyújtottam meg. Egy csettintésembe tellett, s máris letüdőzhettem az első slukk nehéz nyugtatóját.
- Befogtad, Donell? - pillantottam mélyen szemeibe megvetéssel. Még ő is kezdi! Nem türtőztettem magam, szavai felidegesítettek, s ahogy elhaladtam előtte, ökölbe szorítottam ujjaimat, kilendítettem oldalra karomat, és erőteljesen gyomorszájon vágtam.
Most már újra elégedetten szívhattam bele a dohányba.
- Nem vagyok kurva, ne keverj össze az anyámmal - fújtam ki beszéd közben mérgesen a füstöt, s reméltem, hogy Marcus visszaszívja majd szavait. - De marhára elegem van abból, hogy mindannyian annak néztek. Nem járok miniszoknyában, tűsarkúban, nincs kint a mellem, s nem próbálok meg minden pasival lefeküdni, csak azért, hogy menőbb legyek. Nem tűnt még fel, Marcus? Nem tűnt fel, hogy értelmetlenül vágjátok ezt a szót a fejemhez? - feltehetőleg bármilyen kis baromságon képes lettem volna felhúzni magam, hiszen most a cigaretta sem bizonyult elégnek, hogy megnyugodjak. Bosszantott Marcus viselkedése... bosszantott az egész világ.
- Menj a picsába... nézd meg, jön is Caroline-od. Fektesd csak meg, aztán titulálj csak engem kurvának. Mert én lefeküdtem a legjobb barátoddal. Én fogadtam, s hagytam, hogy majdnem megerőszakoljanak. Pfujj, de undorító vagyok... - magyaráztam leereszkedő hangon, s végig a közeledő Caroline-t vizslattam. Amint észrevett, nem mert közelebb jönni. Nem érdekelték már az érzéseim, vagy a gondolataim... szerelmes volt Marcusba. Éppen csak nyílt veszekedést nem akart, így inkább szemérmesen integetett az ajtóból Marcusnak.
- Milyen jól néz ki nem? Szőke loknik, csókolni való ajkak, hosszú lábak, kecses test, kerek fenék. Neked találták ki.... megyek is, hogy ne rontsam el az estédet.
Azzal pedig valóban odébb álltam. A tavon ringatózó kis csónak elég hívogatónak tűnt, így miután elnyomtam a csikket, s volt két szabad kezem, hogy anélkül bemásszak a fából eszkábált utazóeszközbe, hogy a vízbe esnék, habozás nélkül meg is tettem. Magára hagyva ezzel Marcust, esélyt adva Caroline-nak, hogy megkörnyékezze a férfit, akiért az előbb még a szívem reszketett.

- Marcus, Marcus! - integetett a srácnak messziről Care, s amint eltűntem a láthatárról, azonnal elkezdett futni a srác felé. - A többiek mennek vissza a kastélyba. Megelégelték a játékot. Unalmas csak nézni, mindenki csinálni akarja... - sajnos még az én szerencsétlen csónakomig is elszűrődött idegesítő nevetése.
- Mi is csinálhatnánk. Hm? Gyere fel hozzám ma éjjel... vagy menjünk a Szükség Szobájába. Jó? Úgy hiányzol... - duruzsolta egyre közelebbről Marcus fülébe, s ha a férfi nem ellenkezett, akkor arcát annak nyakhajlatába fúrta.
- Kérlek...

Szívem szerint most azonnal belefulladtam volna a jéghideg vízbe, ami olyan hívogatóan fogta körbe csónakomat. Nem is fájna. Egy perc lenne az egész.




A hozzászólást Viviana A. Grosvenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 29, 2013 10:45 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Aug. 29, 2013 9:30 am

Viviana szavaira már csak mosolyogtam, s nem vártam meg, hogy esetleg Declan is hozzáfűzzön néhány szót a csókunkhoz, inkább felálltam, s a többiek legnagyobb bánatára távolabb sétáltam, hogy elszívjak egy cigit.
Figyelmemet azért nem kerülte el a vidám társaság, mosolyogva figyeltem, ahogy jókedvűen nevetgélnek, s tovább folytatják az üveges játékot. El kell ismernem, amennyire nem akartam csatlakozni a bandázáshoz, a későbbiekben mégis megjött a kedvem. S hogy mi hozta meg? A csók, az hogy érezhettem Viviana ajkait, s láthattam szemeiben a tüzet. A látvány, hogy Declannak majd kigúvadtak a szemei a féltékenységtől. Ez mindent megért, s már kevésbé éreztem magam megalázva, mint egy hónappal korábban, mikor a ficsúr rajtam röhögött. Annak még a gondolatától is elöntött a düh…Hirtelen magam előtt láttam Vivianat és Declant, ahogy rajtam röhögnek, s karöltve távoznak a helyszínről. Rémes érzés volt, hatalmas tőrdöfés a szívembe, s mindez attól, akit szerettem.
Rádöbbentem arra, hogy semmi sem okozna nagyobb elégtételt annál, ha Vivianat az ágyamban tudhatnám, s azt követően Declan orrára dörgölhetném, milyen jó éjszakát töltöttem a nőjével. Gonosz gondolat lenne? Talán az, talán én magam is az vagyok. Már nem láttam kiutat a helyzetből, nem éreztem azt, hogy lenne bárki, aki miatt érdemes lenne megváltoznom. Viviana az lehetett volna, de ő is kimutatta a foga fehérjét, s ahányszor eszembe jutottak szúrós szavai, s gúnyos mosolya, annyiszor éreztem azt, hogy el kell felejtenem Őt. Igyekeztem minden érzést elfojtanom vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy hová veszett a szerelem, de csak a düh és harag lobbant fel bennem, akárhányszor rápillantottam. A helyzet bosszút kívánt, én pedig mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy enyhítsem fájdalmamat, s elégtételt vegyek kettősükön. Az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Viviana talán tényleg szeret, s hogy mindketten csapdába szorult galambok voltunk, akik hiába verdesnek szárnyaikkal, nem találják a békéjüket.
Hosszan szívva a cigarettát, kiélvezve annak erőteljes ízét, figyeltem a Hold fényében körvonalazódó alakokat, akik tőlem nem túl távol álltak meg. Nem biztos ,hogy észrevettek, én azonban tisztán hallottam a hangjukat. Declan és Viviana hangja törte meg a csöndet, Vails szavai szinte dübörögtek a haragtól, s a féltékenységtől. Elvigyorodtam.
Jó érzés volt azt hallani, hogy mennyire nem bízik magában az a ficsúr, aki legutóbb még alávaló módon tiport a mélybe, s gúnyolódott az érzéseimen. Az átkozott!
Azt kívántam, hogy soha többé ne legyen biztos az érzéseiben, hogy ne bízzon meg a lányban, s minden nap azon gondolkodjon, hogy Viviana vajon mikor vágyódik az én karjaimba. Hallgatózásom valószínűleg nem tűnt fel senkinek, hisz egyetlen háztársam sem kóválygott mellettem, mindegyik vígan üvegezett a pokrócon ülve.
Ha egy pillanatra rájuk is néztem, figyelmem ismét visszaterelődött a félhomályban bujkáló páros felé, s tovább hallgattam a néha már fülsértő hangokat. Declan valóságos hévvel beszélhetett, s bár csak alig rajzolódtak ki előttem, még a távolból is feltűnt, hogy nem bánik túl jól a lánnyal.
Nem mozdultam, nem volt közöm ahhoz, hogy mit csinálnak egymás közt. Ha Viviana ezt imádta Vailsben, akkor örök életére kösse le magát a ficsúrral, s élvezze annak gorombaságát. Úgy se talál még egy olyan marhát, mint én, aki képes lett volna a tenyerén hordozni, kényeztetni, s ölelve szeretni, mindig , minden egyes pillanatban.
Kósza gondolataimból az Ő hangjai ragadtak ki, s azon kaptam magam , hogy mosolygok válaszain, melyekkel Vailst bombázta. Valamiért nem tűnt úgy, mintha a szerelem körül lengené őket, a lány egyenesen menekült Declan karjaiból.
Véget ért. A táj elcsöndesedett, már nem kellett tartani a Vails féle állattámadásoktól, s dühöngő morajlásától. Csak a tóban ficánkoló halak, a víz csobbanása, a sás suhogása, és néha egy-egy tücsök tette tökéletessé a kinti hangulatot. Élveztem a hűs szellőt, s bár hoztam magammal pulóvert, nem volt kedvem magamra venni, jól elvoltam egy szál pólóban is.
Viviana pedig megérkezett, valamiért vártam is, hogy az est során felkeressen, legalábbis mindent megtettem annak érdekében, hogy az én társaságomra vágyjon, ne pedig Vailsére. Éppen ezért, ahogy a sötétből felbukkant üstöke, máris széles mosoly terült el arcomon.
- Hűha, ma valaki nagyon paprikás kedvében van. – Nem zavart, hogy leteremtett, tovább vigyorogtam, mintha mi sem történt volna, s kifújtam a füstöt Viviana felé, csak hogy ezzel is megzavarjam a már amúgy is zavarossá vált estéjét. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy vajon mi baja lehet Declannal, s hirtelen miért váltak olyan párossá, akik legszívesebben egy kanál vízben fojtanák meg egymást.
- Ahh, khh – Belém könyökölt! Ez a nő képes volt a gyomromba könyökölni, hihetetlen micsoda szenvedély van benne! Egy pillanat alatt képes volt újra levenni a lábamról, s nem is tagadhattam volna, hogy tetszett a megnyilvánulása, még annak ellenére is, hogy fájt a mozzanat.
- Én azt nem tudhatom, kivel mikor fekszel le. – Nevetve emeltem védekezően magasba a kezeimet, de még ezzel is húzni akartam Őt, mert látva, hogy mennyire dühös, kezdtem élvezni a helyzetet. Végre, nem én voltam az, aki nevetségessé vált, s végre nem rajtam röhögtek. Lehet, hogy önző vagyok, de kifejezetten jó érzéssel töltött el az, hogy összevesztek.
- Na, most mi van már? Mióta lettél ennyire érzékeny?- Meglepett, hogy úgy leteremtett, s Carolineal hozakodott elő. Hangjából újfent sértettséget éreztem, s bevallom, nem tudtam hová tenni a helyzetet. Egy pillanatra megálltam a cigarettaszívás közben, s összeráncolt szemöldökkel, gondolkodva pillantottam a hevesen indulatokat lövellő lányra.
- Neked most mi bajod van Carolineal? Úgy tudom, a legjobb barátnőd, nem? Ide is együtt jöttetek…hm, esküszöm, nem értelek. – Nevetve ráztam meg a fejem, képtelenség lett volna az, hogy féltékeny lenne a lányra, nem? Hisz Declan jegyese, vele csókolózott az elmúlt egy hónapban, meg ki tudja hányszor korábban. Mégis, úgy viselkedett, mintha megölné a féltékenység, csak azt nem értettem, hogy miért. Egy pillanatra tényleg sikerült felgyújtania bennem a kétely lángjait, és sikeresen összezavart. Megfordult a fejemben, hogy talán tényleg jelentek neki valamit, nyeltem egyet, hogy rákészülve megkérdezzem, mi az igazság. De mielőtt megszólalhattam volna, Viviana hátat fordított, s pusztító hurrikánként hagyta el a színteret, ott hagyva engem a fel nem tett kérdéssel.
Kifújtam a füstöt, s ledobva a csikket, rátapostam, hogy elaludjon izzó vége. Mire felpillantottam, Caroline mondhatni már a nyakamban lihegett, egész közel jött hozzám, s nevetgélve magyarázta, hogy mi történik a pokróc körül.
- Hm, csúcs…nem tartott sokáig a játék. – Jegyeztem meg közömbösen, mert próbáltam minél távolabb tartani magamtól Carolinet. Amióta lefeküdtem vele, azóta le sem tudtam vakarni, állandóan felbukkant ott, ahol én, s még csak azt sem vette észre, hogy mennyire gáz az, ahogyan viselkedik. Sajnáltam a lányt, mert én tettem ezt vele, s nem akartam megbántani, de semmit sem akartam tőle. Mindezt a tudtára adni viszont már egész más dolog volt.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Késő van, fáradt is vagyok..-Próbáltam a lehető legdiplomatikusabb formában leszerelni magamról, de nem sikerült. Caroline közelebb érve hozzám arra törekedett, hogy megérinthessen. Túl közel hajolt hozzám, de semmit sem éreztem iránta. Persze, jól nézett ki, azzal nem is volt gond, csak ahogy rápillantottam, mindig eszembe jutott, hogy valami hiányzik. Meg állandóan eszembe jutott az a Vipera, aki alig pár perccel korábban gyomorszájon vágott. Rádöbbentem, hogy sokkal szívesebben szívom az Ő vérét, s vitatkozom vele, mint gyűröm a lepedőt a szöszivel, aki ráadásul szörnyen unalmas, minden téren.
- Caroline, nincs kedvem. De, szívesen visszakísérlek a kastélyhoz, addig elmesélheted, hogy a húgom milyen mélyre süllyedt ma este. – Nevetve próbáltam terelgetni őt a többiek felé, ügyelve arra, hogy egyetlen mozdulatomból se higgye azt, hogy bármit is akarnék tőle.
Visszaindultunk a kastély felé, s bár Caro egy időre feladta, hogy próbálkozzon nálam, a szája egész végig be sem állt, csak csicsergett és csicsergett a fülembe arról, hogy miket hallott a húgomról.
- Szép, holnap az első dolgom lesz, hogy elbeszélgessek vele a whiskey káros hatásairól. – Éppen felnevettem volna, mikor Vails eldübörgött mellettem, válla szinte súrolta az enyémet, s úgy száguldott be az ajtón, mint egy elszabadult puskagolyó.
- Ennek meg mi baja van..- Értetlenkedve pislogott Caroline, mire csak megvontam a vállaimat.
- Sebaj, akkor feljössz hozzám? Hm? Kipróbálhatnánk azt..- Súgta a fülembe kissé perverz vágyait, s bármennyire is tűnt volna csalogatónak a helyzet, engem Caroline az utóbbi időben inkább lelombozott. Hirtelen ki kellett találnom valamit, mert tudtam, hogy nem fog leszállni rólam.
- Menj a szobádba, lehet, hogy majd felnézek…de még van egy kis dolgom. – Azt hiszem, ez a lehet is megtette a dolgát, mert Caroline csillogó szemmel iramodott a szobája felé, s még visszafordulva rám kacsintott, majd hevesen integetett.
Ne, ne csak vele ne kelljen találkoznom. Azonnal hátat fordítottam , s visszaindultam a csónakház felé, mert eszembe jutott, hogy ott hagytam a pulóveremet, ahol a cigarettámat szívtam. Odafelé sétálva kifújtam a levegőt, majd magamba szívtam a frisset, s gyönyörködtem a Hold fényében, ami megcsillant a tavon.
Mivel sötét volt, kénytelen voltam pálcám fényével világítani, s úgy kerestem a pulóveremet. Ott botorkálva a csónakházban, sikeresen belerúgtam egy ott felejtett üvegbe is, ami csörömpölve gurult arrébb.
- Basszus, micsoda trehány banda..- Motyogva nyúltam feltűnő pulóverem felé, de akkor megláttam egy ringatózó csónakot, s egy benne ülő, kirajzolódó alakot. Közelebb sétálva, pálcám fényével világítottam meg a csónakot, s megláttam benne Őt.
- Viviana, te még itt? Herceged már rég beviharzott a rezidenciátokba, olyan volt mint egy felajzott bika. Csak nem megváratod őt, hm? Vagy talán túl gyenge az ágybéli teljesítménye? – Szavaim közt behuppantam mellé, vele szembe a csónakba, s arcába világítottam.
- Vagy az a baj, hogy másra vágysz? Mondjuk rám? – Nevetve figyeltem Őt, s kíváncsi voltam a reakciójára.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Aug. 29, 2013 10:33 am


Viviana and Marcus

a new chance for Us




Csend borult a tó környékére.
A mécsesekbe kihelyezett gyertyákat egy könnyed pálcaintéssel aludni küldték, a széthajigált poharakat és alkohol maradványokat eltakarították, a magukkal hozott pokrócokba csavarták fázós testüket. Lassan indultak visszafelé, hisz nehezen találtak rá az apró folyami kövekkel kirakott ösvényre, aminek minden elágazása rövidebb vagy éppen hosszabb idő alatt, de visszavezetett a kastély előtt emelt méretes hollót formázó szoborhoz. Botladoztak, nevetgéltek. Az alkohol mámora ült fejükön, de arcukon őszinte mosolyt formáztak ajkaik. Élvezték az estét, nem gondolkoztak. Nem próbálták meg felidézni életük miértjét, értelmét vagy értelmetlenségét. Fiatalok voltak, s volt idejük, hogy élvezzék azt a rövid időt, amit szabadságnak nevezhettek.
Én viszont ott ültem egy labilis csónakon, melynek az aljába némi víz szivárgott. Cipőm orra óvatlanul bele-bele csúszott a vékony vízrétegbe. Ahogy feljebb tornáztam magam a csónakban, hogy ne kelljen vízben tapicskolnom, percről percre elveszítettem az egyensúlyomat. Abból a csónakból pont olyan könnyű lett volna kiborulni, mint véget vetni az életemnek.
Megfordult a fejemben, hogy a víz alá merülve hagyjam, hogy a mélység magával ragadjon. Nem hagynék búcsú levelet, végrendeletet. Úgy éltem, hogy akinek tudnia kellett, hogy szeretem, az tudta, amit oda akartam volna ajándékozni, azt rég megtettem. Vagy még sem? Volt még egy befejezetlen ügyem, ami miatt nem vitt rá a lélek, hogy ujjbegyimnél többet merítsek el a vízben. Marcus miatt voltak kételyeim?
Még csak kérnem sem kellett, gondolataimból valósággá rajzolódott arca, s hamarosan a víz tükréről mosolygott vissza rám. A feltámadó szél magával hozott egy elszáradt sás levelet, ami szétzihálta a srác képét. Elég volt eszembe jutnia, és még a csónak széléről is felemelkedtem.
Még nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem. Még nem csókoltam eleget. Még nem adtam neki testem kincsét. Még... még nem vettem fel családnevét. Még nem szültem neki gyereket. Még nem tettem boldoggá. Még nem bizonyítottam be neki őszinteségemet. Még nem... még nem jött el ezekre az idő, de a hirtelen eltervezett fulladást sem iktattam be a napirendembe. Nem hallhatok meg Marcus nélkül. Gyengeségre vall, hogy még egy ilyen "egyszerűnek" tűnő döntést sem tudok magam meghozni. Hisz egy volt a kérdés: átemelni a lábam a peremen, kapálózni, míg ki nem hül testem, s míg alá nem merülök, vagy ülni, elkötni a csónakot, s hagyni, hogy a tó közepén gyülekező áramlatok bevigyenek a tó közepére. Csak döntenem kellett, hogy mennyire akarok szabad lenni.

Már nem csak ujjaim fésülték a fodrozódó vízfelszínt; államat a peremen nyugtatott kézfejemre támasztottam, s így néhány tincseim is belelógott a vízbe. Csak még egy kicsit közelebb, és akkor soha nem kell átélnem a szabadságtól való megfosztást. Akkor elmehetek Marcus nélkül, de örökké vele.
Játszottam. Tovább játszottam ujjaimmal, míg végül már arcomra fröcsköltem az iszap szagú vízből pár cseppet. Ijesztő borzongás söpört végig testemen, s egy bizonytalan erő, de visszafelé kezdett húzni. Valaki vigyázott rám, s én nem ellenkeztem, elhittem, hogy ennek nem kell így lennie.

Többé nem nyúltam a csónakon kívülre. Mellkasom előtt összefont karomat hasam elé engedtem, s összegubózva hintáztam előre-hátra ültemben. Egyre több és több mindent kellett kizárnom fejemből.
Ijedtemben hirtelen összerezzentem, mikor üvegcsörömpölés szűrődött ki a sötétbe bukó kisházból. Az ajtót nyitva hagyták.
Hamarosan a bent időző alak is kijött. Persze, hogy nem más volt, mint Marcus.
- Még a vigaszdíjt is lecsapják a kezedről, ha nem sietsz, Donell - tartottam szemem elé tenyeremet, hogy kicsit megszűrhessem a pálcájából áradó erős fényt. Igazán észrevehette volna magát, hogy rájöjjön, mennyire kellemetlen, hogy megvakít a pálcájából áradó fénycsóvával.
Kár volt a szellemes szavakért, Marcusnak is nyelvére szaladt néhány ismét kellemetlenül érintő megjegyzés. Kezdtem unni... nagyon-nagyon unni.
- Egy: nem a hercegem. Kettő: Nem tartozik rád Declan szexuális téren nyújtott teljesítménye. Három: fogd meg magad, és menj Caroline után. Kettőnkben a különbség, hogy ő szívesen lát, én pedig nem... - pontosan ennyi különbséget láttam az utóbbi időben kettőnk között. Pontosan ugyan olyan rajongással imádtuk még ezt a hálátlan férfit is, aki épp arra készült, hogy bemászik mellém a csónakba.
Csak ő ezt nem is sejtette én pedig nem kívántam feszegetni a témát.
- Rád? Miért vágynék rád? Marcus, neked nem rémlik a kilátós jelenet? Tudod... megaláztalak, lehordtalak... kifejeztem, hogy mennyire gyűlöllek. Bármikor megteszem újra. Szállj ki ebből a nyomorult csónakból, így is mindjárt felborulunk. Nem látod, hogy mennyire instabil? Nem akarok vízes lenni. Szállj már ki! - mint egy hisztérikus kislány, úgy parancsolgattam Marcusnak, s közben próbáltam meg felrángatni ültéből, hogy minél előbb eltüntessem még a közelemből is. Most jön az a rész, hogy megpofozom.
Felemeltem kezemet, lendítettem, s már csattant volna, de... na igen. A természet nem akarta, hogy ma még egy módon bántalmazzam Donellt, így pont abban a percben kapta el csónakunkat egy nagyobb hullám, mely neki lökte azt a móló oldalának. Mondanom sem kell, hogy elveszítve az egyensúlyomat, sikeresen Marcus ölébe huppantam.
Teste közelsége, szemei mélye átgondoltatták velem az előbb mondottakat.
- Elegem van belőled. Most is, vedd le rólam a kezed! Nem akarok veled lenni, nem akarom, hogy hozzám érj... - igazából szabadulni akartam, de még se. Maradni, de még se. Így jutottam arra a következtetésre, hogy elérem, hogy ő lökjön el, vagy szorítson magához.
Addig helyezkedtem, míg rá nem sikerült tenyerelnem árván megbúvó férfiasságára ölében, majd felálláskor igyekeztem jól megtaposni mind a két lábfejét.
- Ha te nem segítesz, majd én felállok.
Igen, megadtam magamnak és neki is a kezdő lökést. Mellkasánál támasztottam meg magam, s hogy biztosan fel tudjak állni, akkorát billentettem testén, hogy ha nem figyelt, s a fájdalom elvette az eszét, akkor könnyedén a vízben végezhette.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeCsüt. Aug. 29, 2013 10:24 pm


- Vigaszdíjat? Carolinera gondolsz? – Mosolyogva figyeltem, ahogy hunyorog, s próbálja elrejteni szemeit varázspálcám fénye elől. Arrébb tartva a pálcámat megszabadítottam Őt a vakító fénytől, s közben letelepedtem vele szemben a csónakba, s rápillantottam.
- Nincs szükségem vigaszdíjra, új projekten dolgozom. – Jegyeztem meg egy pofátlan vigyorral, neki persze nem kellett arról tudnia, hogy mire is gondolok, vagy épp kiről beszélek. Hihette azt, hogy Salmáról van szó, arról a lányról, akivel megérkeztem az esti üvegezésre, vagy akár bárki mást is képzelhetett, hisz elég sok lány járt a Roxfortba , akiket könnyedén megkörnyékezhettem volna. Arra bizonyára nem gondolt, hogy Róla beszélek.
- Egyébként nagyon jól áll a féltékenység, apró ráncokat szül vonásaidra. Adjak egy tükröt?- Nevetve pofátlankodtam, s csak bíztam megérzéseimben, hogy bizony van benne némi féltékenység. Kíváncsivá tett, meg akartam bizonyosodni arról, hogy valóban érez-e valamit irántam, igaz-e volt az a néhány közösen eltöltött hét, a titkos találkozóink, s azok a szavak, miket néha a fülembe suttogott. Képes lett volna mindezekről megfeledkezni? Lehet, hogy csupán jó színésznő, és abszolút nem és érzett irántam semmit? De akkor mire fel ez a láthatóan féltékeny hozzáállás? Vagy ez is csak gúny lenne?
Ahogy mélyen szemeit fürkésztem, ezen gondolatok söpörtek végig elmémen, folyamatosan csak pörögtek és pörögtek, nem hagyva nyugalomban engem.
- Óó, ugyan már, ezt most nem veszem be, ha nem gond. Lehet, hogy megjátszod magad előttem, de látom rajtad, hogy mennyire kívánod a csókomat. – Szavaim közben közelebb hajoltam, s pillantásom lélektükreiről az ajkaira siklott, majd visszapillantottam a szemeibe.
- Persze, persze, hogyne rémlene…de mi van, ha az csak egy játék volt részedről, hm? Mi van, ha valójában pontosan arra vágysz, hogy átkaroljalak, s magamhoz szorítsalak. – Szemtelen vigyor kúszott az arcomra, addig akartam feszegetni a határait, míg rá nem jövök arra, hogy mi az igazság. Ismét közelebb hajoltam hozzá, csökkentve a köztünk lévő távolságot, s pillantásom újra ajkaira szökött. Ő azonban hisztérikusan kezdett viselkedni, s engem is meglepett, ahogy felemelte a hangját. Megszakította a folyamatot, s eltérített attól a mozdulatomtól, hogy megcsókoljam Őt.
- Állj már le, mi ütött beléd? Ne rángass, mert mindketten kiesünk a csónakból. – Ráncoltam mérgesen a homlokomat, s kezdtem úgy érezni, hogy Viviana teljesen kifordult önmagából. Nem tetszett, ez már nem. Míg korábban tüzesnek találtam viselkedését, ezúttal sokkal inkább eszementen hatottak mozzanatai. Láttam, ahogy lendül tenyere az arcom felé, ám abban a pillanatban erőteljesen megdőlt a csónakunk, én magam is elveszítettem az egyensúlyomat, de sikerült úgy visszahuppannom a csónakba, hogy annak széleiben kapaszkodva megtartottam magamat, s nem estem ki a csónakból. Ugyanabban a másodpercben Viviana is elvesztvén egyensúlyát, zuhanni kezdett, az ölem felé. Ha nagyon akartam volna, könnyedén meglibbenthettem volna a csónakot, hogy a vízbe essen a lány, ám inkább hagytam,hogy az ölembe zuhanjon.
Érdekes helyzet alakult ki kettőnk közt, már rég volt ennyire közel hozzám, s ami azt illeti, minden haragom ellenére úgy vonzódtam hozzá, mint hűtőhöz a mágnes, s a közelsége eszement módon hatott rám, minden egyes porcikámat jó érzéssel töltötte el.
- Nyugodj már meg Merlinre! Hozzád sem értem, te szerencsétlenkedtél itt a csónakban, aztán az ölembe estél. Inkább örülj, hogy nem a vízbe…- Mérgesen vontam össze szemöldökeimet, mert kezdett kiborítani a lány, s bármilyen terveim is voltak, azokat kezdte szépen eloszlatni a viselkedésével.
- Egyébként meg…- Némi csönd után megszólaltam, s szemeibe pillantva rávigyorogtam. – Csak kérned kellett volna, hogy az ölembe ülhess, nem lett volna szükség ilyen színjátékra. Nézd, megértem, hogy odáig vagy értem, és szívesen időznél az ölemben, szóval, ha nagyon akarsz, maradhatsz. – Lehet, hogy pofátlan voltam, de nem izgatott az, ha ezzel még inkább felbőszítem. Már így is eszement módon viselkedett, amit nem tudtam hová tenni, csak vártam, hogy egyszer majd nagy dühében kiböki, mi a baja.
- Fészkelődsz, mi? - Vigyorom nem sokáig tartott, mert váratlanul tenyerével rátalált legérzékenyebb testrészemre, s egy pillanatra még csillagokat is láttam a fejem körül repkedni. Kellemetlen, rossz érzés volt, ahogy teljes erejéből tenyerelt rám, mindenféle gyengédség nélkül, s ha egy részem még kívánta is volna azt, hogy az ölemben tartózkodjon, ez a pillanat elsöpörte minden korábbi érzésemet és gondolatomat.
- Ááá – Nem elég, hogy telibe tenyerelt, még a lábfejeimet is megtaposta, s bármennyire is próbáltam türelmes lenni, s játszadozni vele, nekem ez ilyen szituációban nem ment. Feldühített, s mindezt már arcvonásaimon is láthatta. S ha ez még nem lenne elég, menet közben olyan hévvel állt fel, s olyan erővel lökött mellkasomon felrugaszkodása érdekében, hogy kis híján sikerült belöknie a vízbe. Nem csak a csónak ingott meg alattunk, de én is hátrafelé dőltem, s csak szétrakott lábaimnak köszönhettem, hogy nem estem be a vízbe. Bosszúsan pillantottam fel a lányra, s a még mellkasomon nyugvó kezét megragadtam, majd visszarántottam Őt az ölembe.
- Megvesztél? Mindenáron azt szeretnéd, hogy belefulladjak a vízbe? – Dühösen pillantottam szemeibe, miközben kezeit továbbra is szorítottam, s nem hagytam, hogy kificánkoljon az ölemből. Közelebb hajoltam hozzá, s csak utána kérdeztem.
- Elárulnád, mi bajod van Velem ? -


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 3:20 am

Ahelyett, hogy saját két lábamra állhattam volna, újfent Marcus ölében kellett találnom magam. Újra bőrömhöz ért bőre, levegővételei találkoztak az ajkaim közül kiszűrődő forró bizonytalansággal, s testünk közé is csak pár lényegtelen centi férkőzött be. Túlságosan közel volt ahhoz, hogy teljesen lenyugodhassak, hogy időt adhassak magamnak a tiszta gondolkodásra.
Igaz, már a szabadulásba, s minden más ellenkezésbe is beleuntam. Elég kárt tettem már benne, s ha ezek ellenére nem unta meg a velem egy légtérben való tartózkodást, akkor minden más próbálkozásom már csak személyem minősítésére szolgálna. Inkább megadtam magam, s ahogy közelebb húzott magához, megfeledkeztem fogságomról. Tekintete elvarázsolt, s nyögve adtam meg magam karjai között.
- Miért fulladnál bele Donell? Legnagyobb sajnálatodra itt vagyok, s ha nem tanítottak meg úszni, akkor kimentelek - jegyeztem meg neki csupán mellékesen, s mintha még mindig bántana valami, oldalra fordítottam fejem. Nem akartam túl sokáig bámulni, s féltem attól is, hogy ha néhány centivel lerövidíti a köztünk lévő távolságot, akkor már nem lógna ilyen erőtlenül fejem karján, hanem egyből lecsapnék imádni való ajkaira. Már így is hatalmas a kísértés, hogy megcsókoljam. Ha még kölnie is bekúszik orromba, elkábítva józan érzékeimet, mindenről megfeledkezve fogom hagyni magam. Hagyni, hogy igaza legyen. Piszkosul vágyakoztam egy csókjára. Egy érintésére...
Érezni akartam őt, minél közelebb magamhoz. Szétfeszítettek az ambivalens érzések. Már rosszul voltam, annyira vele akartam lenni. Mégsem tudtam, hogy válaszolhatok-e neki most már őszintén. Egy láthatatlan erő tartott még vissza. Büszkeségem két kézzel húzott volna, ha engedek neki. De elvesztem. Elvesztem, s titkolni sem voltam tovább képes, hogy az eljátszott kettősség mennyire szétcincált belülről.
- A bajom? Az a bajom, hogy nem tudod magad távol tartani tőlem. És így én sem vagyok képes türtőztetni magam. Miért húztál vissza, hogy megcsókolj? Miért rántottál már megint vissza oda, ahonnan elindultam? Marcus, ez így nem lesz jó - szögeztem le nehézkesen, s várakozóan fordítottam vissza felé arcomat. Már megint bőrömön érzem leheletét... és ha arra gondolok, hogy keze ott nyugszik a derekamon, átfogva combjaimat... Nem akarok belegondolni, hogy mennyire jól esik, s milyen libabőrös vagyok ettől.
- Mit akarsz tőlem? Miattad összevesztem Declannal, a családomtól el se merem képzelni, milyen büntetésre számítsak a továbbiakban, emiatt - mutattam kettőnkre. S lehunyva szemeimet, elengedtem magam, s belesimultam az ölelésbe.
- Nem hittem volna, hogy visszajössz. Főleg nem azért, hogy kettesben lehess velem... meg akarsz átkozni? Megszégyeníteni az iskola előtt? Vagy más terveid vannak velem? Hm? - kérdeztem még mindig csukott szemmel, majd hogy őszinte választ kapjak, szemeimet övébe fúrtam.
- Hány lányt sikerült horogra akasztanod, mióta nem voltam veled, hm? Csak, hogy eléggé kiélted-e magad egy időre a hálószobában, ha esetleg be kellene gipszelni a... szóval, amire az előbb olyan kellemesen rátámaszkodtam - köszörültem meg torkomat, mert nem akaródzott kiszaladni belőlem az a bizonyos szó. Szaki szinonímájával is élhettem volna testrészét illetően, de a legjobb volt, ha tartózkodtam ettől a témától.
Valójában ez egy rejtett érdeklődés volt, s ha jóban vagyunk, feltehetőleg úgy kérdezem meg, hogy ugye nem okoztam túl nagy fájdalmat?, de tekintettel arra, hogy nem tudtam dűlőre jutni nem létező kapcsolatunkkal, jobbnak láttam nem teljesen elgyengülni. Így is rettegek, hogy az este folyamán még jobban levesz a lábamról, mint kellene.
- Még egy hónapunk van macskaként kerülgetni a forró kását... - rántottam meg számat, s fancsali képpel vártam reakcióját. - Persze, lehet, hogy ezt már az előbb hallottad, csak gondolom szólok, hogy ha gyűrűt húztak az ujjamra - amit szívem szerint levágnék, jegyeztem meg csupán magamban - akkor utána tartózkodni fogunk minden ilyen intim és félreérthető élethelyzettől.
Hadartam el a végét egy szuszra.
Ahogy mondtam, ki kellett élveznem az utolsó pár szabad napomat, így mély levegőt vettem, s elgondolkozva Marcust kezdtem tanulmányozni.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 3:56 am

Ahogy korábban, most is az ölembe huppant, bár ezúttal ügyeltem arra, hogy ne törje össze a tojásaimat, s ne okozzon kellemetlen fájdalmat érzékeny testrészemen. Félő volt, hogy még két olyan akció, mint az előző, s kispajtásom örökre hasznavehetetlenné válik. Brrr, ebbe még csak nem is akartam belegondolni, hisz még számtalan terv lebegett szemeim előtt, melynek nélkülözhetetlen eszköze volt teljességem.
- Megmentenél? Te engem?- Fel kellett nevetnem, mert ez idáig úgy gondoltam, képes lenne megfojtani egy kanál vízben, s egyébként is , az est folyamán inkább arra törekedett, hogy belökjön, sem mint, hogy barátian kezet fogjon velem. Éppen ezért nevetnem kellett megjegyzésén, s valahogy nem tudtam komolyan venni megjegyzését életmentésemmel kapcsolatban.
- Ne haragudj meg, de én kételkedem ebben az életmentésben, szerintem pattogatott kukoricával a kezedben néznéd végig, ahogy kimúlok ebben az iszapszagú tóban. – Nevettem, de nem rosszindulatból, hanem jókedvből, majd nevetésem mosollyá változott, kezeimet pedig Viviana derekára fűztem. Ő pedig nem mozdult, nem ficánkolt, nem hisztériázott tovább, nagyon úgy tűnt, hogy végre sikerült lehiggadnia. Így már sokkal inkább tetszett, s ezt a képemre húzódott mosoly miatt sem tudtam volna tagadni.
- Hé, most meg mi van?- Láttam, hogy nem néz rám, s igyekszik kerülni pillantásomat. Fejét teljesen elfordította, ami zavart. Megérintve állát, vissza is fordítottam az arcát, hogy csokoládébarna íriszeibe pillanthassak. Szavai megleptek, szemöldökeim kisebb ívet vettek fel, miközben szemeit fürkésztem.
- Én is kérdezhetném, hogy miért csókoltál meg és miért nem hagytad a játékot. Hm? Megtehetted volna … - Nem szándékoztam ehhez több gondolatot fűzni, mert fölöslegesnek tartottam a magyarázkodást. Megcsókoltam és kész, ha tetszett neki, ha nem. Márpedig nagyon úgy tűnt, hogy élvezte a dolgot, mert csak nagyon nehezen tért vissza szíve választottjához. Ennek már a gondolata is mosolyt csalt arcomra, s képes voltam úgy ránézni, mintha mi sem történt volna ott a kilátóban. Pedig nagyon is élt bennem annak minden egyes pillanata, a megalázás , a fájdalom s a csalódottság, amit kiváltott belőlem Viviana. Úgy tűnik, naiv a lányka, ha azt hiszi, hogy mindez nem mart belém örök életre sebeket, s ha azt hiszi, hogy én már átléptem sérelmeimen.
- A kérdés az, hogy te mit akarsz tőlem. – Játszottam vele, a szavakkal, s azt akartam elérni, hogy ő mondja el, mi az amire vágyik. Azt akartam, hogy megőrüljön a vágytól, s azon kapja magát, hogy nem bír nélkülem létezni. El akartam csavarni a fejét, magamba bolondítani teljesen, hogy aztán a vőlegénye képébe dörgölhessem azt, amit ők tettek velem a kilátóban.
Kissé talán elborult az elmém, de nem tudtam élvezni a Vivianaval töltött pillanatokat úgy, mint annak idején. Persze, kellemes volt a közelsége, de nem hagyhattam, hogy ismét csőbe húzzon, ezúttal nekem kellett észnél lennem, s figyelnem arra, hogy nehogy újabb trükkel csavarjon az ujjai köré.
Ahogy elengedte magát, s már nem tiltakozott, úgy vontam közelebb magamhoz, fejét vállamra fektettem, s hosszan öleltem a csöndes éjszakában. Ó mennyi mindent megadtam volna egy ilyen ölelésért korábban, pár pillanatig képes voltam elhinni, hogy Viviana szeret, s minden lehet olyan, mint régen, de aztán eszembe jutott,hogy becsapott, átvert és képes volt elém tolni a jegyességi papírjukat, s azzal szétmarcangolni lelkemet.
- Lehet, ki tudja…te mit gondolsz, hm?- Nem adtam neki konkrét választ, egyszer sem, mégis, olyan lágyan búgtam a szavakat a fülébe, hogy azt hihette, megbocsájtottam neki. Nem volt könnyű magamhoz ölelni a Viperát, kinek mérge halálos, féltem, hogy újra sebet ejt lelkemen, ezért kizárólag a bosszú vezérelt, nem más. Azt viszont tudnom kellett, hogy a lány mennyire gondolja komolyan szavait, s érzéseit. Ki kellett derítenem, hogy ezúttal mi az igazság.
- Számít ez? Viviana…nincs senkim. – Kicsit távolabb hajolva tőle, ujjaimmal beletúrtam hajszálaiba, hogy eligazgassam azokat, közben szemeit fürkésztem pillantásommal.
- Mit számít egy gyűrű…itt az a kérdés, hogy mit érzel igazán? Hm? – Ismét kisöpörtem néhány hajtincset az arcából, miközben íriszeit pásztáztam, s egyikből a másikba pillantottam. Már a víz sem ringatta veszedelmesen a csónakot, az is már csak lágyan karolva ölelt minket a tóban.
- Lehetsz menyasszony, húzhat az ujjadra gyűrűt…akkor is az enyém vagy, csak az enyém!- Utolsó szavaimat rekedtesen suttogtam a fülébe, majd ajkait csókra invitáltam, s miközben megcsókoltam, még közelebb húztam az ölembe.
- Válaszolj, kié vagy?- Suttogtam két csók között, miközben ölét még inkább ágyékomhoz húztam, kezemet becsúsztattam felsője alá, másikkal pedig combját kényeztettem csókunk közben. Kedvem lett volna elvenni, mit már oly régóta tartogatott, s valóban azt akartam, hogy Ő az Enyém legyen.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 5:55 am

Mindenestől Téged akarlak! - vágtam rá azonnnal gondolkodás nélkül, persze hangot nem adtam óhajomnak, s a testemet hatalmába kerítő vágynak, a gondolataimon elharapódzott megadásnak csupán vörösre harapdált, lüktető ajkaim adták jelét.
Ahogy ujjai beleszaladtak tincseimbe, jól eső remegés rázta meg testemet. Óvatlanul, nem szándékosan... fogalma sem lehetett róla, hogy egy ilyen apró mozdulattal hatalmas indulatokat szabadít fel bennem. Engedelmesen még közelebb bújtam hozzá, hogy ujjai melegét érezhessem közvetlenül bőrömhöz érni, mocorgás közben. Sokkal óvatosabban végeztem a hely változtatást, mint ezelőtt, hiszen most nem menekülni akartam, amire egész birtoknyi területem volt, hanem még közelebb furakodni melegséget árasztó testéhez, ami már lehetetlennek bizonyult. Eddig lustán lógó kezem, szerencsétlenül szorult be egymásnak préselődött mellkasaink közé. Talán így kézzel fogható a fogalom, hogy mennyire közel is kerültem hozzá.
- Nem tudok így gondolkodni... - vallottam be immár teljesen elgyengülve, mikor már meg sem fordult a fejemben, hogy haragudtam rá. Tisztában voltam vele, hogy a közelségével a föld alá tudott juttatni, az érintéseivel használhatatlanná tenni. Féltem, hogy már egy cérnaszál tart csak vissza, s ha tovább kínoz közelségével, akkor rábízom magam, s hagyom, hogy marionett bábuként játszon velem.
- Veled akarok lenni. Ilyet lehet kérni? Hm? - suttogtam bele a szélfújta éjszakába, s válláról egyre beljebb csúszott fejem, könnyedén belecsókolhattam volna nyakába; orrom hegyével már alig érezhetően de végig tudtam szaladni izmos nyakvonalán.
Elmondhatatlan érzés volt újra közel érezni Őt magamhoz, újra karjaival takarózni a sötét órákban, szuszogását hallgatni abban a néhány percben, ami a miénk lehetett. Féltem, hogy ez az este is elmúlik, s mi visszakerülünk az ellenségek különböző táborába, onnan ócsárolhatjuk egymást, miközben egyre mélyebben és mélyebben megforgatjuk a másik szívében a cikk-cakkos pengéjű konyhakést. Nem vágytam erre.
Nem vettem észre, hogy milyen jól manipulált, s egyszer sem adott tiszta választ kérdéseimre, minden alkalommal érdeklődően visszakérdezett, de az én kíváncsiságomat elfelejtette kielégíteni.
Marcus jól láthatóan kihasználta gyengeségemet, azt, hogy ebben az elfancsalodott órán ennyire szükségem van valakinek a közelségére. Már nem csak hajammal babrált, ujjai - mintha kőtömbből törték volna ki magukat - őrjítő lassúsággal vették birtokba centiről centire, egyre előrébb nyújtózva farmernadrággal elfedett vékony combjaimat.
- Én már nem gondolkozok. Mert nem tudok... - eddig kulccsontjának lapuló ajkaim, most utat kerestek maguknak nyakáig, s ott már nem késlekedtek birtokba venni a puha bőrt. Egyre feljebb és feljebb haladtam, míg végül arcéle meg nem állított. Egy percig megállj tudtam parancsolni magamnak, hogy homlokomat neki támasszam arcának és megvárjam reakcióját. Pofátlanul letámadtam, annak ellenére, hogy az előbb még áldozatként menekülni akartam a ragadozó elöl. Csapdába estem, s a közelség megbénított.
- Miért kérdezed, hogy mit érzek? Tudod Te... nagyon jól tudod. Engem soha nem fog férfiként érdekelni Declan... Csak téged foglak szeretni. Ahogy már tegnap tettem, ahogy ma teszem és ahogy a jövőben minden egyes napon tenni fogom. Negyedik óta, ha férfirról volt szó, akkor te jutottál eszembe. Nem szeretek két éve rajtad kívül senki mást. Nem érezted mennyire akartam, azokat a titkos találkozókat? - emeltem fel rá tekintetem, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy nem kárörvendő arccal hallgatja végig kitárulkozásom.
Nem akartam csalódni benne. Nem okozna nekem fájdalmat.
Ezt hittem.
A Tiéd. Senki másé...
A Tiéd. Senki másé...
A Tiéd. Senki másé...
A Tiéd. Senki másé...
Visszhangzott sokáig fejemben, s testem remegését nem tudtam legyűrni. A tény, hogy hozzá tartozhattam egyszerre gyötört és szabadított fel bennem soha nem ismert érzéseket. Bőröm felforrt, kapkodva vettem minden lélegzetnyi levegőt. Darabokra hullottam karjai között. Megszűntek létezni gondolataim, fájt volna elszakadni mézédes ajkaitól.
- A Tiéd leszek, csak a Tiéd... - súgtam mohón két csók között, ahogy óvatosan átemeltem lábamat a srác felhúzott combjai fölött, s immár úgy foglaltam helyet ölében, hogy szembe legyünk egymással. Még közelebb és közelebb akartam lenni hozzá. - Nem érzed mennyire akarom? - döntöttem neki homlokomat a srácénak, mikor csókunkat követően, kíváncsi ujjai megéreztem testem eddig érintetlen tájain. Lüktetett a testem, s nem tudtam nyögésekkel és nyöszörgésekkel nem a tudtára adni, hogy mennyire élveztem, hogy ennyire birtokolni akart.
- Marcus, ha a szavam nem elég... akkor higgy a szemednek, higgy a testemnek. Én még soha... soha nem feküdtem le Declannal. Sem vele... sem senkivel. Rád vártam, elhiszed nekem? - duruzsoltam megállás nékül fülébe, miközben remegő kezeimet becsúsztattam pólója vékony anyaga alá, és megérintettem meztelen bőrét.
- Szeretlek, érted? Szeretlek. És soha nem fogok senkire úgy vágyni, ahogy most rád... már nincs bennem félsz. Nem érzem, hogy korai... tudom, hogy szeretsz, hiszen úgy csókolsz és ölelsz, mintha többé nem tehetnéd. És én is... nem bírom ki, ha haraggal hagysz itt évvégén.
Hangom elhalt végül, s most én kezdeményeztem következő csókunkat, hogy közben feldezettem teste apró, még soha nem érintett négyzetcentimétereit.
Érezni akartam, tudni milyen az, amit a lányok kaptak tőle...


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 7:23 am

18+

- Nem is akarom, hogy gondolkodj, csak tégy úgy, ahogy jónak látod. – Sóhajtottam ajkai közé, majd megcsókoltam, s öleltem, mintha soha nem akarnám elengedni Őt. Úgy tűnt, Viviana nem ellenzi közeledésemet, sőt, úgy dorombolt karjaim közt, s úgy érintette leheletével vállam vonalát, hogy felperzselte a bőrömet, s kezdtem igen csak élvezni a szituációt, azt, hogy ölembe fészkelődve, bújik egyre közelebb.
- Ez a Viviana , akit annyira imádok. – Sóhajtottam, ahogy megéreztem ajkait bőrömön, mivel úgy kényeztetett, hogy a műszeremnek sem kellett több, pillanatok alatt beindult a lány gyengédségétől.
Miközben Ő csókolt, én nem tétlenkedtem, s már mindkét kezem a pólója alá siklott, hogy kényeztessem Őt, még inkább.
- Ugye nincs is olyan hideg…azért, mert hallani akartam. Hallani, hogy csak engem…- Hangom elfúlt, ahogy újra birtokba vettem ajkait, miközben karjáról is sikerült lehúznom a kardigánt, amit a csónak végébe hajítottam.
- Nem éreztem, mutasd meg, hogy mennyire. – Játszadoztam vele, s miközben kezeimmel birtokba vettem testét, pillantásommal íriszeit kerestem, hogy lássam, mely mozdulatoktól alél el karjaim közt. Hallottam vallomását, nem tudtam elhinni, hogy mindezt színlelni lehet, így mosoly terült el arcomon, s még inkább vetettem magam a karjai közé. Ha először csak a bosszú motivált, mindez átcsapott valami másba, s valójában elkezdtem élvezni az együtt töltött pillanatokat, érintéseit, csókjait, közelségét.
- Nem is tudom. – Játékos mosoly futott ajkaimra, s miközben  megcsókoltam ajkait, ujjaim öléhez tévedtek, s felfedező útra indultak az addig ismeretlen felé. Mosolyom szélesedett minden egyes nyögése hallatán, s éreztem, hogy itt az alkalom arra, hogy kapcsolatunkat egy másik fázisba helyezzük, s tovább lépjünk az eddigi lopott csókok és simogatások után. Még többet akartam, de úgy éreztem, már Ő is kívánja azt a többet, amit eddig ki tudja, hány sráccal élt már át. Már nem csak ajkait akartam csókolni, kezeim ismét felsője alatt kalandoztak, majd ügyes mozdulattal szabadítottam meg topjától, s mosolyra húzódtak ajkaim.
- Hoppá, még egy felesleges ruhadarab. – Gyorsan megszabadítottam a melltartójától is, mindent a csónak elejébe dobáltam, s amint megszabadítottam a fölösleges szövettől, ismét rátaláltam ajkaimmal puha, bársonyos bőrére. Ezúttal azonban nem értem be ajkaival, föntről haladtam lefelé, miközben egyik kezemmel továbbra is combján kalandoztam, másik kezem pedig ismét befurakodott az öléhez.  Az a fránya farmer azonban még mindig ott ólálkodott Vivianan.
- Hm, mit szólnál, ha ezt is levennénk?- Mindkéz kezem farmerének gombjára siklott, ajkaimmal is újra megtaláltam, s elkaptam egy csókra, miközben belőle feltörtek a szavak. Egy pillanatra megálltam a vetkőztető mozdulatban, mert meglepett az, amit Viviana mondott. El sem tudtam hinni, hogy még nem érintette Őt Declan úgy, ahogyan én, s az, hogy ezzel a hírrel állt elő, különös érzéssel hatott rám. Nem tudtam hová tenni, talán öröm, remény, vágy..sok minden kavargott bennem, de az biztos, hogy így még édesebbé vált a gyümölcs.
- El..- Tört ki belőlem néhány pillanattal később, mikor sikerült visszarántania a jelenbe. Megéreztem ujjait a pólóm alatt, nem is vártam tovább, én magam kaptam le magamról az anyagot, hogy úgy ölelhessem magamhoz, s testünk mindenféle gát nélkül találkozhasson.
Simogatva öleltem magamhoz, csókoltam, majd ismét a szemeibe pillantottam.
- Te még tényleg senkivel?...- Hülye kérdés volt, elég volt a szemeibe pillantanom, s egyébként sem tűntek határozottnak a mozdulatai ahhoz, hogy tapasztalt szeretőként tündököljön, de ez egyáltalán nem zavart. Elvette az eszemet, s már nem csak a bosszú motivált , egyszerűen nem tudtam gondolkodni, azt akartam, hogy az enyém legyen.
- Bízz bennem .- Suttogtam két csók közt, miközben félresimítottam néhány hajszálat az arcából, s átdobtam azokat a vállán. Akkor éreztem meg , ahogy keze besiklott a nadrágomba, s feltérképezte a már szabadságra kívánkozó férfiasságomat, melynek eddigi rejteke igen csak szűkössé vált.  Újra lecsaptam ajkaira, közben segítve magamon, kioldottam a gombomat, s lejjebb tolva farmeromat a csípőmön, szabaddá tettem Viviana előtt az utat.
- Erre sincs szükség – Azt követően, két csók közt Őt kezdtem megszabadítani a farmerjától, ami elég nehézkesen ment, mert belengett a csónak. Egy pillanatra meg kellett állnunk, fel is nevettem.
- Várj, ez így nem lesz jó, dőlj hátra. – Segítettem neki, combjait nyakamba emeltem, s ha hátra dőlt, csak azután húztam le róla a farmer anyagot, ami nehézkesen akart csak lecsusszanni róla.
- Elég romantikusnak találja kegyed ezt a csónakot? – Nevetve hajoltam fölé, testünk összeért, ágyékomat öléhez toltam, s úgy izgattam, miközben forró csókot leheltem ajkaira.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 8:28 am

18+
Az este egy egészen új fordulatot vett. Nem így képzeltem a végét, hiszen még legvadabb álmaimban sem fordult meg a fejemben, hogy ma este egy csónakban találom magam Marcus karjai között, aki megállás nélkül törtetett előre, hogy minél előbb megszabadítson ruháimtól, majd ártatlanságomtól is.
Valószínűleg neki ez nem jelentett túl sokat, s nem is volt olyan fontos esemény és emlékezet pillanat számára a ma esti egymásba fonódásunk, mint majd nekem lesz. Nem bántam meg, hogy nincs körülöttünk puha ágynemű, rengeteg párna és teljes kényelem. A csónak kemény fadeszkái nem voltak a legalkalmasabbak egy szexuális együttlétre, de minket nem érdekelt. Szét sem néztünk, bele sem gondoltunk, hogy mire készülünk, mohón öleltük az annyira szeretett másikat, s csak egyre siettettük a pillanatot, hogy végre a tetőfokára hágjon.
Ruha ruhát követett, s a holdfényében már csak arra lettem figyelmes, hogy Marcus konkrétan lebeszélte rólam melltartómat is. Fedetlen felsőtestem némi kételyt keltett bennem, s ha lett volna egy szabad kezem, biztos takargatni kezdem magam előtte, de így inkább csak feljebb nyomtam magam eddig elfoglalt helyemen, s fogaimmal belekapaszkodtam játékosan Marcus alsó ajkába. Elvigyorodtam, ahogy játékos tekintetemet övébe fúrtam. A játszi pillanatot azonban hamar elmosta a szenvedély, a vágy elegye. Már minden mindegy volt. Csak mi léteztünk ketten, messze a holnapoktól.
Csókjaink egyre hevesebbek lettek, minél közelebb érezhettem magamhoz, annál biztosabb mozgásra keltek ujjaim ruhájinak textilje alatt. Sürgettek vetkőztető kezei, így esélyem sem nyílt rá, hogy saját ritmusomban feltérképezzem sokszor csodált - a kviddicsnek imával tartoztam érte - izmos mellkasát. Épp hogy felbátorodtam, s megszoktam tenyerem alatt bőrének bársonyát, már is azzal volt elfoglalva, hogy ruháimat egy szálig száműzze testemről, így gátolva abban, hogy tovább kényeztessem cirógató ujjbegyemmel testét.
- Soha, senkivel. Te leszel az első - suttogtam vissza a nehéz csöndben, mikor hangunk túlharsogta zihálásomat. Nem is akartam volna, hogy máshogy legyen. Ennél szebbet elképzelni sem tudtam volna, így csak átadtam magam a tapasztaltabb félnek, s igyekezvén tartani vele a tempót, én is próbáltam ugyanannyit adni neki, mint amennyit én kaptam tőle. Nehezen ment, de némi toleranciát vártam tőle, miután megosztottam vele titkomat.
Attól a perctől kezdve, több figyelmet éreztem, több gyengédséget, s mintha a tempót is lelassította volna a kedvemért. Féltem, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy testünk eggyé válik, így mindent akartam rögtön és azonnal. Néha sajnos körmöm mélyebbre hatolt testében, mint akartam.
- Ne haragudj, csak izgulok - tereltem gyenge nevetéssel a helyzetet, s a megkarmolt bőrre gyónásként leheletnyi csókot adtam. A végére már remegett kezem, s egyre gyakrabban kellett megbánásból ajkaimmal felitatnom bőre égő könnyét.
- Csak mondd, hogy szeretsz... bízok benned. Csak annyira szeretném hallani - nyökögtem óvatosan, mikor ujjai combom belső feléről átvándoroltak legérzékenyebb pontomra, s szorgos köröket írtak le a puha bőrfelületen. Nem igazán hagyta, hogy csak egy dologra koncentráljak, így hamarosan remegő ujjaimat becsúsztatta alsónadrágja alá, hogy viszonozzam odaadását. Komolyan nem voltam tisztában vele, hogy mit kellene most csinálnom, sőt, az eddig elhanyagolt testrész érintése nyomán visszariadtak ujjaim. Legalábbis egy percig megdermedtem, hisz addigra Marcus már bőszen próbálta szabaddá tenni egész testemet.
- Várj, segítek... - nevettem fel, mikor nem bírt szoros nadrágommal. Nem kellett volna ilyen szűkszárú nadrágot húznom pont ma. Gondolhattam volna, hogy ma történik valami... de mégis miből? Nem voltak jelei.
Így maradt az, hogy együttes erővel leküzdöttük rólam az utolsó előtti textilt is. Miután a nadrág leszaladt rólam, s már meztelen combomat vetettem át a srác vállán, határozottan húztam őt lábbammal közelebb magamhoz, hogy csókot lopjak ajkairól. Nem feledkeztem meg róla, se a combomnak nyomódó férfiasságáról, így még csók közben visszatalált kezem figyelmet érdemlő testrészére.
- Nem elégedetlenkedek, bárhol jó lenne veled. Csak azért kicsit feljebb emelhetnél, mert eltörik a derekam - húzódtam azonnal közelebb hozzá, hiszen a szűkös helyen kívül a levegő is hűs volt, így ha nem melegített bőre, akkor remegtem a szorongató szélben.
- Vigyázz rám... csak egy kicsit. Ha el is vagy szokva ettől... mégis csak én vagyok - súgtam némi félelemmel hangomban fülébe, s ha végül lecsúsztatta rólam utolsó fehérneműmet, én is lelöktem róla nadrágját, hogy testünk végre egybe fonódhasson.
- Várj, várj, várj... - állítottam meg őt, még mielőtt megtette volna az utolsó lépést a létrán, s belém hatolt volna. Eltoltam tenyeremmel magamtól ágyékát, s miután vettem egy nagy levegőt, lehunytam szemem, csak utána engedtem neki, hogy megtegye.
Hallomásból már tudtam mire számítsak, így a kezdetleges fájdalom már meg sem lepett, inkább csak rosszul érintett, ahogy az azt követő kellemetlen percek is. Féltem, hogy soha nem lesz tökéletes, hogy nem is fogom élvezni, s mivel az első alkalmam, a végén elmarad a remélt beteljesülés.
Reményvesztetten pillantottam fel Marcusra, s nagyon reméltem, hogy neki már az első percek után is élvezetes a dolog. Nem akartam csalódást okozni neki, így főleg a reakciójától tartottam.
Néhányszor már fordultunk, s néha távolabb engedett magától, máskor teljesen felsőtestéhez szorított, de azon kaptam magam, hogy mikor elengedtem magam elkezdtem élvezni.
Nyögéseim és sóhajaim reméltem elég biztatást adtak Marcusnak a folytatásra. Nem volt már kérdéses, mikor éreztem, hogy csiklóm vad lüktetésbe kezd, majd átesve a kerítésen, ívbe feszül hátam, megremeg a testem, s erőtlenül bukik hátra fejem.
Ölem már nem ringatózott a közös ütemre, s Marcus is mozdulatlanná dermedése után rám bukott. Örültem, hogy megtörtént, hiszen a hullámot áttörve megkaparintottam azt, amit már annyira vágytam. Marcusszal tehettem meg. Ő vette el szüzességem, és ennek így kellett történnie.
Egyre lelassúlt légzésem, de még nem bírtam mozdulni. Nem akartam tönkre tenni a pillanatot, így sokáig, csak vártam, hogy ő szólaljon meg. Aztán ha ez elmaradt, akkor egy hosszú csók után, magam tettem tönkre a pillanatot.
- Ugye nem volt rosszabb, mint amit egy magamfajta kezdőtől kapni szoktál? - kérdeztem csupán elég halkan, hisz valamiféle megerősítést vártam. Egy kezdő hogy ítéljen? Tapasztalat nélkül is tudtam, hogy ő remek volt, éppen csak magamban kételkedtem.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimePént. Aug. 30, 2013 9:35 am

"18

Hogyan is haragudhattam volna rá azért, amiért még korábban nem volt ilyesmiben része. Nem volt okom, sem jogom, hogy ezért haragudjak, egyébként is, badarság lett volna részemről. Bármennyire szemét indokok vezéreltek az első pillanatoktól, úgy abban a pillanatban, hogy megtudtam, velem éli át legelőször ezeket a perceket, valami megváltozott bennem. Rádöbbentem arra, hogy Viviana sosem tenne ilyet, nem adná magát nekem, ha nem érezne irántam valamit, s bármennyire is dühös voltam rá, amiért hazudott nekem, úgy arról bizonyosodhattam meg, hogy mégis érez irántam valamit, s nem volt minden hazugság. Felbolygatta elmémet, lelkemet, felperzselte a testemet, s csak még inkább követeltem Őt, ajkait, s egész valóját. Azonban tudva, hogy velem éli át elsőként ezen perceket, visszafogtam magam, s igyekeztem nem siettetni annyira a várva várt pillanatot. Ez csak több –kevesebb sikerrel működött, hisz néha túl mohónak, s gyorsnak tűnhettem, legalábbis, ami a vetkőztetését illeti.
- Ne izgulj, minden tökéletes lesz, vigyázok rád. – Ajkaink újra csókban forrtak össze, ezúttal már sokkal gyengédebben bántam vele, ügyeltem arra, hogy jól érezze magát, s ne zavarjon minket semmi sem. Viviana nem tudom miért, de többször mélyen vájta belém körmeit, főleg mikor öle környékén táncoltam nyelvemmel. Fel is pillantottam rá, mert tudni akartam, hogy csupán csak élvezi mozzanataimat, vagy így próbál jelezni, hogy hagyjam Őt békén. Kérése meglepett. Nem akartam kimondani, nem akartam érzelmekről beszélni vele, éppen ezért csak mélyen a szemeibe pillantottam, miközben ujjaim ölére tévedtek, ezzel belé fojtva a szót.
- Mond, hogy élvezed. – Suttogva fülébe elkerültem a válaszadást, s mielőtt újra kérhetett volna, ismét megcsókoltam Őt, ezzel belé fojtva a szavakat. Kezeit csak azután ismertettem meg nadrágom rejtekében meredező férfiasságommal, s kíváncsian fürkésztem pillantását, hogy lássam a reakcióit. Mintha némi csodálkozás csillant volna tekintetében, kissé bátortalannak is tűnt, s abba is hagyta kényeztetőnek induló mozdulatait. Nem akartam kényszeríteni, így ismét közelebb húzódtam hozzá, kezemmel hátát cirógattam, miközben nyakába csókoltam.
- Nem kell félned, gyengéd leszek veled, úgy, mint még senki, csak lazulj el. – Próbáltam csitítani, s nyugtatni idegességében, hisz nem lett volna jó, ha végig idegeskedi az estét. Nem haragudtam rá, de azon voltam, hogy minél előbb ellazuljon, s ne gondolkodjon ostobaságokon.
Alig egy perccel később, mikor már úgy láttam, hogy nem riad vissza tőlem, folytattam vetkőztetését, és segítségével eltüntettük a farmernadrágot is. Közben mindketten nevettünk, mert bizony a nadrág csak macerák árán szabadult róla.
- Micsoda lábak, micsoda test. – Először láttam magam előtt fedetlenül, s ami szép volt, azt meg kellett dicsérnem. Úgy gondoltam, ha tisztában van azzal, hogy mennyire tetszik nekem, máris könnyedebben, s természetesebben viselkedik majd, s talán még az esetleges gátlásaitól is könnyedebben szabadul.
- Nagyon tetszel. – Suttogtam fülébe, miközben kényeztető mozdulatokkal simítottam testének érzékenyebb pontjain, s csókokkal halmoztam el fedetlen testét. Hozzám hasonlóan, ő is kezdett ráérezni a dolgok szépségére, egyre többször próbált érinteni, s hamar rátalált férfiasságomra is, mely bevetésre készen állt kezei közt.
- Ne haragudj, nincs szándékomban eltörni a derekad. – Felnevettem, őszinte nevetés hagyta el torkomat, s élveztem együttlétünk minden egyes pillanatát. Kezdeti ügyetlensége, zavara csak még vonzóbbá tették, s egy pillanatra nem is mozdultam, csak megtámaszkodtam mellette és figyeltem Őt, miközben cirógattam combját, oldalát, hasát, mikor hol értem.
- Bízz bennem. – Nem tudom, hányadszor mondtam neki ezeket a szavakat, majd ajkaink csókban forrtak össze, én pedig végül megszabadítottam az utolsó ruhadarabjától is, s hagytam, ő is hozzám hasonlóan, letolja rólam a bokszeremet. Óvatosan alányúlva, még közelebb húztam magamhoz, majd úgy térdeltem a csónakban, hogy közel kerüljön ágyékom az öléhez, s könnyedén hatolhassak belé. Karjaimon támaszkodva fölé hajoltam, szemeibe pillantottam, s vágytam arra, hogy együtt ringjunk a csónakban. Őrülten vágytam arra, hogy vele lehessek, férfiasságommal megkörnyékeztem ölét, játékra invitáltam, s már épp bekopogtattam volna kapuján, mikor tenyerével távolabb tolt magától.
Mindvégig figyeltem pillantását, ahogy felméri a helyzetet odalent, majd rám pillantott. Láttam szemeiben a félelem, s vágy egyvelegét, éreztem, ahogy elhúzza kezét ágyékomról, ezzel mintha ismét utat engedne nekem.
- Lazulj el, suttogtam a fülébe, majd óvatosan, finom mozdulattal hatoltam belé. Láttam arcvonásain, s éreztem karomba mélyedő körmeinek szorításán, hogy elsőre nem lehet neki kellemes, de ezen nem lepődtem meg. Abban viszont reménykedtem, hogy az előjáték, s szavaim meghozták kellő hatásukat, s idővel élvezni fogja együttlétünket.
Gyengéd voltam vele, óvatos mozdulatokkal próbálkoztam, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki túl nagy fájdalmat. Ha megállított, abba hagytam, s ha újra zöld utat adott, akkor folytattam. Bármennyire is igyekeztem gyengéd lenni, egy idő után felül kerekedtek vágyaim, s én magam is akaratosabban birtokoltam testét, miközben ajkaink többször is csókban forrtak össze.
Nem tudtam magamban tartani, hogy mennyire élvezem a vele együtt töltött pillanatokat, egyre szaporábban vettem a levegőt, ajkaimon sóhajok hada tört fel, így Viviana láthatta, hogy mennyire élvezem szeretkezésünket.
Rápillantottam, s igyekeztem továbbra is gyengéd maradni. Kezdetben láttam, hogy kellemetlenül érinti Őt minden mozdulatom, de azt követően , sóhajaiból úgy véltem, hogy talán már Ő is pont úgy élvezi, ahogyan én. Hol lassabban, hol gyorsabban mozogtam , hol közelebb hajoltam hozzá, s ölelkezve ringtunk együtt, hol távolabb húzódtam, hogy lássam vonásait, csokoládébarna szemeit.
Sóhajait hallva már sokkal bátrabban mozdultam, s igyekeztem úgy csinálni mindent, hogy Ő is, én is élvezzük a perceket. Ahogy egyre hangosabban zihált, úgy engem is elöntött a lila köd, éreztem, hogy ezernyi darabra robbanok. Izmaim megfeszültek, még néhány utolsó lökésben benne volt minden vágyam, s nem tudtam visszafogni hangomat, nyögéseimet követően élvezettel dőltem el Viviana mellkasán. Zihálva feküdtem mellette, igyekeztem rendezni légvételemet, felforrósodott testemen először akkor éreztem a hűvös szél érintését. Homlokomról izzadságcseppek gyöngyöztek, s csak pár pillanattal később mozdultam, hogy elváljak Vivianatól.
Az engedélyezett, néhány pillanatig tartó szünetet követően Vivianara pillantottam, ajkai hívogatóak voltak, s megcsókoltam Őt, miközben gyengéden végig simítottam combján.
- Fantasztikus volt, jobb, mint az álmaimban.- Őszinteségi hullám, vagy mifene, de már az is kibukott belőlem, hogy álmodtam vele már ilyesmit. Végig cirógattam az arcát, miközben bal kezemre támaszkodtam, hogy oldalról figyelhessem Őt.
- Inkább te mond el, hogy ez az, amire számítottál? Ilyenre vágytál , vagy sokkal rosszabb volt?- Valóban érdekelt, hisz láttam az elején, hogy nem élvezte annyira, s bevallom, elgondolkodtam azon, hogy talán egyáltalán nem élvezte.
Hihetetlen, de ahogy az arcát kémleltem, nem tudtam úgy rágondolni, mint ősellenségemre, egyszerűen csak boldog voltam attól, hogy Vele lehetek. Arra azonban nem számítottam, hogy az esténket még megzavarják. Persze, gondolhattam volna, hogy az elmebeteg csődöre egy pillanatot sem bír ki nélküle, de arra nem gondoltam, hogy rajta kap bennünket.
Némi üvegcsörömpölést követően pálca fénye világított meg bennünket, ezzel megvakítva minket. Hunyorogni kezdtem, egyik kezemet a szemeim elé emeltem, s úgy próbáltam kiszúrni, hogy ki a fene kaphatott minket rajta.
- A jó büdös életbe….Viviana! Hogy az a ….mit képzelsz te szégyentelen kis kurva?? Mássz ki azonnal annak a féregnek a csónakjából! Tiiii…..a büdös életbe! – Declan magából kikelve toporzékolt és őrjöngött, még én is meglepődtem a viselkedésén, de látva őt nem tudtam megállni, hogy ne kússzon vigyor az ajkaimra, hisz éppen ezt akartam látni. Azt, hogy az a féreg a saját csapdájába esik, és rádöbben arra, hogy milyen egy nyápic alak.
- Mégis mit csinálnánk?- Feltérdeltem, s csak egy ruhadarabot vontam magam elé, pucér hátsóm még mindig a Hold felé integetett.
- Megd –tam a nődet, mit szólsz hozzá Vails? Nem is kellett hozzá túl sok, elég volt pár kedves szó, meg néhány érzéki simogatás. ÓÓ és neked még meg sem volt, háhá, jót röhögtem Vails, mondhatom büszke lehetsz magadra, meg arra, hogy két év alatt nem tudtad megkettyinteni ezt a szépséget. – Kiszabadult belőlem az aljas dög, szemét módon tiportam alá a korábban töltött pillanatokat, s bár kizárólag Vails képébe akartam vágni a szavakat, csak elégtételt akartam venni azért, ahogy megalázott a kilátóban, ezzel valószínűleg Vivianat is bántottam. Pedig Őt már nem akartam, Őt nem, de egyszerűen nem tudtam magamba fojtani gúnyosságomat, s azt, hogy porig alázzam azt a pökhendi, nagyképű Declan Vailst.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeVas. Szept. 01, 2013 2:03 am

Levegővételünk elcsendesült, testünk már nem zihált, megkaparintottuk, amire olyan régóta vágytunk. Beteljesült óhajával lelkünknek, már elmúlt belőlünk minden kapkodás, minden fojtott zaklatottság. Tudtuk, hogy már nem veszíthetjük el a másikat. A testünk között húzódó néhány centi is zavaró volt, így miután már ujjai sem cirógatták combom érzékeny felületét, közelebb húzódtam hozzá, hogy bőrömön érezzem felhevült bőrét. Hosszú idő után újra ott volt mellettem, persze, hogy nem akartam, hogy ennek a pillanatnak túl hamar vége legyen. Hiába szorítottam magam izmos felsőtestéhez, hamar el is kellett válnom tőle, legalábbis arra a kis időre, amíg csókot lopott ajkamról.
- Ne hazudj – mosolyogtam el kissé feddően, de erőtlenül, hiszen nehéz volt elhinnem, hogy Marcus csendes éjszakáin rólam álmodik. Ettől függetlenül persze megmosolyogtatott, hisz ha mégis, akkor más nők nem kötötték le az érdeklődését. Nem annyira, mint én. Jelentett ez most valamit? Jelentett bármit is, mikor már neki adtam magam és az érzéseimet nyitott lapokra vetítve terítettem ki elé.
- Rossz? Most ezt komolyan kérdezed? – nevettem fel ismét erőtlenül, s arcomat belefúrtam nyakhajlatába, hogy ne kelljen szemeibe néznem, miközben kifejtem szemérmetlen véleményemet az előző percekről. – Elképzeltem, hogy milyen lesz majd, mikor megtörténik, ééééés… azt kell mondanom, hogy nem bánom, hogy előttem ennyi más lánnyal lefeküdtél, mert így legalább tapasztaltabb voltál, mint Én. Tudtál rám vigyázni, és olyan élményt nyújtani, amit mással nem élhettem volna át.
Elhalkultam, de még nem fejeztem be.
- Az elején fájt, és szívesen elölről kezdeném, hogy megbizonyosodjak róla, hogy legközelebb már én is csak a kellemes oldalát fogom érezni. Mert azért a végére nagyon jó volt. Szerintem el is mentem… egész testemen bizsergés futott végig, remegtem, és ott lent, mintha felrobbant volna valami. Elmondhatatlan… - leheltem magam elé, s csak mikor már úgy éreztem, hogy nem jövök zavarba, akkor pillantottam szemeibe. Nem akartam elpirulni, vagy zavarba jönni, még ha az esti homály csak sejtette volna bensőm felizgatott érzéseit, akkor is gyerekesnek éreztem volna a történtek után, ha még zavarba jövök. Már nem csak látta a testem fedetlenül, hanem érintette is… sőt, olyan helyeken is járt, amit eddig magam is csak reszketve érintettem.
Hosszan tudtam volna még élvezni közelségét, karjai alá bújni, csókolni és ölelni. De mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt, s nyugalmunkat Declan szokatlanul magas hangja zavarta meg. Véget vetett minden jónak, hirtelen el is szakadtam a szeretett sráctól, s azonnal ruháim után kaptam. Késő volt, a félreérthetetlen helyzetet, Declan azonnal trágár szavakkal illette, s azt követően engem minősített.
Rosszul estek szavai, de mégis meg kellett őt értenem. Nem tudott a Marcus iránt táplált érzelmeimről, nem tudott afférjainkról, ahogy vágyaimról sem.
Igazat kellett adnom Declannak, s bánhattam bűnömet. Hazug voltam, csaló… s most főleg egy olyan embert bántottam meg, akit nem kellett volna.
Felülve kissé nehézkesen mozogtam, ami adódott a kis hely miatt a csónakban, Marcus teste miatt, ami hozzám préselődött.
Azonnal felkaptam felsőmet, nem foglalkozva a fehérneműkkel, amiket inkább ott hagytam, hogy minél hamarabb magamon tudhassam a többi textilt, hogy ne mérgeljem tovább az amúgy is felpaprikázott kedvű Declant. Szégyelltem magam, még akkor is, mikor már remegő lábakkal próbáltam kikászálódni a csónakból, hogy minél előbb Declanhoz érjek, s megnyugtassam őt, vagy legalábbis biztató szavakkal elcsendesítsem.
De ledermedtem.
Marcus szavaitól azonnal könnybe lábadtak szemeim. Rájöttem, hogy őrült voltam. Hirtelen tört rám a felismerés, hogy ez mind bosszú volt. Marcus így fizette nekem vissza mind azt a fájdalmat, amit én a kilátóban okoztam neki.
Már olyan távolinak tűntek az előző percek, mikor meghitt idillben feküdtünk egymás mellett, s gyengéden öleltük a másik fáradt izzadtságban úszó testét. Marcus kaján vigyora eloszlatta bennem a kétséget, hogy őszintén gondolta az előző perceket. Neki ez az együttlét soha nem fog annyit jelenteni, mint nekem. Mit is képzeltem… Merlinem! Képes voltam odaadni magam neki? Ezek után előbb ölném meg, minthogy még egyszer neki adjam magam.
Kés volt gúnya szívemben, s minden szava csak mélyebbre fúrta az eszközt testemben. Megalázva éreztem magam, elárulva, becsapva és rettentően kiszolgáltatva. Ez az este… a legrosszabb dolog volt, amit tehettem, hogy neki adtam magam.
Nem tartottam vissza könnyeimet, hangosan felzokogtam. Hát ilyen, mikor elárulnak…
- Gyűlöllek Marcus. Ezzel egy örök életre elvágtad magad előttem… engem ennyire még senki nem bántott meg. Nem ezt akartam… megbántam. Mindent, amit veled tettem, amit átéltem. Azt kívánom, hogy bár soha ne ismertelek volna. Akkor talán nem érezném magam most ennyire nyomorultul…. – sírtam halkan, mielőtt még kiszálltam volna a hajóból, s visszamásztam volna a stégre. Ott álltam kettőjük közt. Nem akartam egyikükhöz sem rohanni, hozzábújni és megvigasztalódni vagy megvigasztalni.
Könnyeimmel küszködve néztem Marcust.
- Neked… - mutattam remegő kezemmel Declanra – Nem leszek a feleséged!
- Neked… - emeltem most már ujjam végét Marcusra – Nincs esélyed nálam. Azt kívánom bárcsak ne is ismernélek!
Ezekkel a szavakkal hagytam végül magam mögött a két srácot, s indultam el visszafelé a kastélyhoz. Magamra akartam zárni a szobám ajtaját, hogy kedvemre kisírhassam magam. Egyre élénkebben élt bennem az öngyilkosság gondolata…


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitimeVas. Szept. 01, 2013 6:10 am

Vivianaval minden együtt eltöltött pillanat kellemes volt, ezért is esett nehezemre eltávolodni Tőle. Mégis, muszáj volt, hisz nem tölthettük az egész éjszakát pucéran, odakint a hűvös csónakban. Azért arra még volt némi idő, hogy újraéljük a pillanatokat, s kíváncsian hallgattam meg azt is,hogy Ő hogyan élte meg az együtt töltött perceket. Jó érzés volt hallani szavait, újra közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, s kedvem lett volna még egyszer táncra hívni. Ez a terv mégis kútba dőlt, mert a semmiből feltűnő Declan Vails keresztbe vágott mindent. Megszakította kellemes pillanatainkat, s jelenléte arra sarkallt, hogy ostoba módon viselkedjek, s bosszút álljak rajta.
Nem gondolkodtam, eszetlenül vágtam Declan képébe a szavakat, hogy megalázzam és sárba tiporjam Őt, pont úgy, ahogyan azt velem tette egy hónappal korábban. Meg sem fordult a fejemben, hogy szavaimat félreértheti Viviana, s megbánthatom Őt. Már nem, már képtelen lettem volna bántani, de Declan egész más helyzet volt. Őt szívből gyűlöltem, utáltam, nem tudtam elviselni a jelenlétét, bosszantott az,hogy Viviana jegyese lett, a tudat, hogy nap mint nap csókolhatta a lányt, kénye kedve szerint. Kijárt hát, hogy visszakapja mind azt a fájdalmat, amit nekem okozott.
Mondhatnám sikerrel jártam el, mert a srác arca valóban eltorzult a dühtől, tényleg látszott rajta a harag, ám sokkal inkább Vivianat ostorozta dühös szavaival, mint sem engem. Én csak akkor döbbentem rá hibámra, mikor észrevettem a lány arcán legördülő könnycseppeket, s a szemeibe pillantottam. Zokogott előttem, fájdalmas könnyeket ejtett, én pedig akkor döbbentem le attól, hogy mit tettem.
- Ne, várj…én nem így gondoltam, ezt nem értheted. Viviana, hallgass meg! – Nyúltam a lány karja után, ő azonban addigra már kimászott a stégre. Gyorsan elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, az alsógatyát hagytam, de a pólót és a farmernadrágot magamra húztam, majd azon mód, mezítláb ugrottam ki a csónakból a stégre.
- Várj. – Mélyen a szemeibe pillantottam, de nem állta pillantásomat, inkább elfordult, s tekintetét először Declanra szegezte. Nem akartam elhinni, mit mond, mégis, kezdtem azt hinni, hogy ha Vailshez nem akar hozzámenni, akkor talán még van esélyem, esélyünk. De a halovány, kárörvendő mosoly hamar legörbült az ajkaimról, mikor felém fordult.
- Ne mondj már ilyeneket, Viviana! – Utána akartam futni, de Declan bevágódott elém, s kezét a mellkasomhoz szegezte, majd nagyot lökött rajtam.
- Te aljas r…dék, megmondtam, hogy szállj le a nőmről! – Sziszegte fogai közt, látszott szemeiben a düh, a harag, s az, hogy szíve szerint széttépne. Engem sem kellett félteni, épp oly ideges voltam, mint Ő, hisz elrontotta légyottomat Vivianaval .
- Nem a te nőd, fogd be Declan! – Egymásnak feszültünk, mint két ostoba kakas, majd némi szemezést követően Vails nekem esett, s verekedni kezdtünk. Jó ideig hempereghettünk a koszos földön, ő is betalált néhány öklöst, én is, de egyikünk sem kerekedett felül a másikon. Végül mindketten hátrébb húzódtunk, s nyalogattuk a sebeinket. Ki kellett fújnom a levegőt, csuklómat dörgöltem, mely egyébként is sajgott az elmúlt hetekben, ha kviddicsedzésen voltunk.
Vails hozzám hasonlóan, egy ideig törölgette szája sarkából a vért, majd feltápászkodott a földről, aztán szó nélkül megindult a kastély felé. Én még ültem odakint egy ideig, sajgó orromat tartottam ujjaimmal, enyhítve azzal a fájdalmam, s gondolkodtam. Át kellett gondolnom mindent, főleg a Vivianaval kapcsolatos dolgokat.
Végül is, elértem a célomat, sikerült bosszút állnom, s szétszakítanom a párt. Viszont, míg azt gondoltam, hogy már csak a düh és a gyűlölet az, mit Viviana iránt érzek, rá kellett döbbennem arra, hogy még mindig ugyanúgy szeretem Őt. Együttlétünk felébresztette bennem a múlt pillanatait, s rájöttem, hogy nem akarok mással lenni, csak vele. Ő azonban meggyűlölt, mert félreértett. Mert hülye voltam, egy bunkó, aki a bosszút előtérbe helyezte, háttérbe nyomva érzelmeit.
Még hosszú ideig ücsörögtem odakint, magamra vonva a pulóverem, s már hajnalodott, mikor úgy döntöttem, hogy felkeresem Vivianat. Beszélni akartam vele, megmagyarázni neki azt, hogy félreértett és nem akartam Őt bántani. Helyre akartam hozni a hibámat, ezért az utam egyenesen hozzá vezetett. Bár orrom körül némi zöldes folt terjedt szét, az sem tántorított el attól, hogy megjelenjek előtte. Úgy, ahogy voltam, mezítláb caplattam fel a szobájához, majd kifújva a levegőt, kopogtattam az ajtaján, s reméltem, hogy majd sikerül vele beszélnem, és még kibékülhetek vele. Csak arra vágytam, semmi másra nem.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Csónakház - Marcus és Viviana    Csónakház - Marcus és Viviana  Icon_minitime



Vissza az elejére Go down
 

Csónakház - Marcus és Viviana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Donell Birtok - Marcus szobája ~ Viviana és Marcus
» Viviana szobája | Viviana & Marcus
» Marcus & Viviana | klubhelyiség
» Viviana & Marcus | Grosvenor birtok
» Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-