„ARANYKETREC VAGY AZKABANCELLA?”
ARANYVÉRŰ BÉKLYÓ

Három hónap alatt az egész varázsló társadalomban elterjedt híre a füstbe ment esküvőnek a Grosvenor-kúrián.  Az öröm napja gyászba hajlott, a vendégek halotti tort ülhettek a fiatal ara teste felett elegáns, ünnepi talárjaikban. Több száz szemtanú számolt be a váratlan eseményről. Elmondásuk alapján mindenkit váratlanul ért az emeletről érkező hatalmas robbanás, melynek elkövetője egyedül Viviana Grosvenor lehetett, aki halálával bújt ki a szülei által bokájára kötött béklyó alól.
Szűzi fehér anyagcafat, tűzben perzselődött virágszirom, friss vér, s a tizenhat éves lány élettelen testének látványa fogadta a helyszínre rohanó vőlegényt, szülőket, örömszülőket.
A család a mai napig gyászol. Könnyeiket büszkén vállalják a külvilág előtt. Bánatukban az irodalom és a filmipar osztozik az együttérző nép mellett, melyek máris ígéretet tettek a szörnyű eset megemésztésének segítségéül szolgáló feldolgozásra.
A művészet mellett azonban sokkal nagyobb teret nyer magának a feudális korból fennmaradt szabályrendszer elpusztításául alakult tüntető rend...


– Gyöngyöm, annyit forgattad már azt az újságot, hogy lassan szétmállik az ujjaid között – pirított rá szavaival az asztalnál ülő lányra Mrs. Robillard kedveskedve, miközben az asztal felett elé csúsztatta gőzölgő gyümölcsteáját. Aggódva pillantott le a barna hajzuhatag mögött rejtőző törékeny arcra. Választ nem kapott, a mindig hálás mosoly is elmaradt. Így tálcáját mellkasára fogta, miközben óvatosan kihúzta az asztalhoz állított másik széket, hogy lassan helyet foglaljon rajta.
– Két cukorral hoztam, ahogy szereted – bánatos sóhaj szakadt ki a vékony ajkak közül, amiért a kedves vendégét újra magába roskadva kellett látnia.
A ráncos női kéz átcsúszott az asztal felett, hogy ujjaival biztatóan megszorítsa az apró kézfejet.
– Abigail, Abigail… nézz rám kedvesem, ne akard, hogy aggódjak érted. Napok óta alig eszel, nem mozdulsz ki a lakásból. Biztos vagyok benne, hogy jót tenne neked, ha kimozdulnál ebben a kellemes, őszi időben. Nem esik az eső sem, és elég egy vékony kabátka odakintre.
A fiatal lány összerezzent a meleg érintésre, ölébe ejtette a meggyűrt lapot. Ijedten kapta csokoládészín szempárját vendéglátójára, s próbált kikelni súlyos gondolatai alól, hogy visszaidézhesse, miről beszél Mrs. Robillard. Szabad kézfejével megdörzsölte nedves szemgödreit, majd ugyanazon kezével dobta hátra hosszú hajzuhatagát.
– Mosolyogj az én kedvemért, kicsikém…
Kérlelte töretlen türelemmel a gyermeki lelket.
– Látod, így máris jobb, Abigail.
A lány viszonozta az előzőleg felhangzott, lemondó sóhajt a név hallatán. Ő választotta, mégsem tudott hozzáigazodni. Nem csak a régi élete hiányzott, hanem egykori keresztneve is. A maga ura volt, szabad lehetett, de hamar rájött, hogy a belé nevelt szófogadás miatt nem volt képes önálló döntéshozatalra. A vágyott szabadság számára szülei nyomása alatt teljesedhetett volna ki. Egyedül, parancsok nélkül senkinek érezte magát.
Majdnem fél évet töltött el kiszakadva a varázslóvilágból. Kezében könnyedebbnek érezte a fakanalat, mint a varázspálcát, szívesebben ült biciklire seprű helyett, a hosszú talárt és iskolai egyenruhát szívesen váltotta fel mugliruhákra, hogy e világnak további örömöt okozó kulturális termékeiről már ne is beszéljünk. Megszokta. De az újdonság varázsa, ahogy érkezik az idegen szívébe, úgy múlik is el, amint a honvágy erőt véve magán makacsul követelni kezdi a múltat.
– Köszönöm, nagyon finom – kortyolt bele a teába, hogy porzó torkát felfrissítse. Nem ülhetett éjt-nappallá téve a konyhában, arra várva, hogy elteljen az idő, s újra rátaláljon a boldogság. Bármennyire is tehetetlennek érezte magát, hálátlan nem lehetett.
– Elszaladnál a boltba? Nem kell sok minden… de reggel elfelejtettem mézet venni, és anélkül nincs mézes muffin, ugyebár – nevetett fel az idősebb nő játékosan, s önfeledten, miután leellenőrizte, hogyha Abigail hátra is pillant, akkor sem látja majd meg a nagy adagnyi akácmézet. Minden vágya az volt, hogy boldognak tudja végre a fiatal lányt.

* * *

Mrs. Robillard olyan kedves volt velem. Miután rám talált az utcán, belecsavarodva a vékony utazóköpenybe azonnal felismerte, hogy segítségre van szükségem. Kérnem sem kellett, magyarázkodnom pedig még annyira sem. Behívott az otthonába, s fél éve velem osztotta meg mindennapi teáját. A háza az én otthonom is lett. A rokonai az én rokonaim, a szeretetét pedig mindenestül, fenntartások nélkül adta nekem.
Akár veszélyt is jelenthettem volna rá, ahogy a szomszédok sugdosták az első hetekben, idegenkedve jelenlétemtől. Ennek a nőnek azonban nagyobb volt a szíve, mint egész Londonnak egybevéve. Ha nem talál rám, már talán nem is lennék. Hálás voltam neki, így a legkevesebb az volt, hogy teljesítettem átlátszó kérését.
Ő nem emlékezett, én annál inkább, hogy hazaérve én pakoltam ki fonott bevásárlókosarát, s a hűtőszekrény harmadik polcára csúsztattam be az aranyló nyalánkságot.

Nem a lustaság tartott a házban, hanem a félelem, hogy valaki felismer.
London nyugodt szegletében élt Mrs. Robillard, varázslóktól és boszorkányoktól védett helyen, én azonban itt sem éreztem biztonságban magam. A hetilapoknak hála, melyeket egy kis utánajárással beszereztem, s amelyekből öt hónapig informálódtam a múltamról, nem kecsegtettek jó hírekkel.
Valószínűleg a varázslótársadalomban elharapósodott helyzet végett egy rosszabb indulatú ember felismerve, minden ellenkezésemet figyelmen kívül hagyva, váltságdíjat követelne értem. Mindenkinek csak jót tettem azzal, hogy elkerültem a mágusokat. Az újságírók hazugságai nem dőlnek be, a szüleim nem kapnak szívinfarktust jelenlétemtől, a testvérem nem süllyed vissza második gyereknek és Marcus… Ő… beleroppanok már csak a gondolatába is, hogy talált magának egy másik lányt, akit szerethet. De ez az életrendje, nem? Marcus élhet gondoktól megfosztva szülei akaratának.

A közeli kisbolt elé érve, leeresztettem addig fejtetőmre fogott hajamat. Ezek már nem biztonsági lépések voltak. Üldözési mánia kezdett rajtam eluralkodni. Saját hazugságom lassan elemésztett. Szétnéztem az utcán, nem e lát valaki, majd belökve az ajtót, csilingelő csengő hangja mellett lágy hangon köszöntöttem az eladót.
Az alkaromra aggattam a fonott bevásárlókosarat, kiemeltem aljából a bevásárló listát, hogy végigolvasva, megbizonyosodjak róla, minden feltüntetett dolgot ismerek. Megdöbbentem, hiszen egy addig számomra ismeretlen név szerepelt a listán.
Parizer.
Biztos voltam benne, hogy előzőlegesen otthon már találkoztam ezzel a valamivel, de most megtorpantam a bolt közepén, s segélykérően néztem körbe. Ostobának nézne az eladó, ha odamennék kérdezősködni, így az egyik arra járó vásárlót szólítottam le.
– Elnézést…