DAPHNE AND PADMA

Close your eyes and make believe

Immáron ez a hetedik évem a Roxfort tanulójaként, mégis ezalatt az idő alatt, egy pillanatra sem voltam képes megszokni a Parvati és Lavander közti szoros barátságot. Persze, ez így van rendjén. Csak mert ikrek vagyunk, nem vagyunk egymáshoz láncolva. Ők valahogy mégis, mióta a drága Teszlek Süveg egy azon házba osztotta őket, különös barátságot ápolnak. leszögezendő tény, hogy nem vagyok féltékeny, hiszen az évek során én is szert tettem jó pár a sulis éveken túlmutató barátságra. Mindössze arról lenne szó, hogy kínos gyakorisággal fordul elő, hogy amikor szükségem lenne Parvati társaságára, segítségére, akkor Ms. Brown élvez elsőbbséget. Furcsa. Bosszantó. Ennek ellenére valamilyen szinten normális ez az egész...
Ma is épp ezen morfondírozva léptem be a könyvtárba. Rendes és tisztelettudó lány lévén leginkább sosem adtam hangot annak, hogy ez bántana vagy bármi hasonló, mégis egy olyan dolognak éreztem, amit le kell nyelnem, még akkor is, ha nem akarom.
Különösképpen körül sem néztem a könyvtárban. Gyakran jártam ide, és meg mertem volna esküdni, hogy a megszokott arcokon kívül nem túl sok diák van itt ebben az időben. Valljuk be, a Roxfortnak bár megvolt a maga csodálatos világa, és légköre, a diákok többsége, mégsem volt éppen éltanuló, és nem a házi feladatok voltak azok, amelyek elsőként jutottak eszükbe tanítás után. Én magam nem voltam soha évfolyamelső, sőt még csak nem is vágytam rá. Az igazi motivációm az volt, hogy minden, amit itt tanulhatok maradjon is benne a fejemben és legyek képes használni a jövőben is. Akaratlanul is bevillant elém egy kép egy idősebb és hatalmas erejű boszorkányról, akire felnéznek a varázsvilág tagjai... Ez a boszorkány történetesen ugyanúgy nézett ki, mint én, mégsem Parvati volt. Gyakran képzeltem el, magam hasonlóképpen, mikor már nem diák leszek. Mégsem éreztem magam késznek arra, hogy elballagjak a Roxfortból.
Bár jóslástanból sosem szerepeltem fényesen, és ma is lett volna mit tanulnom, a másnapi óra előtt, ha nem akarnék felsülni - ismét -. Most mégsem volt a táskámban semmi, ami nehogy a jóslástanhoz, de a kötelező tananyaghoz kapcsolódott volna... Apró és szapora léptekkel igyekeztem a könyvtár egyik félre eső szeglete felé. Mindig is idegesített a cipőm kopogása a padlón. Mi a fenéért terveznek egy padlóburkolatot olyanra, amelyen egy egyszerű lapos talpú balerinacipő is ribancos magassarkú hatását kelti egy olyan helyen, ahol kínosan ügyelnek a csendre? Elképesztően és mugli módra értelmetlen tud lenni a varázsvilág.
Még mindig szinte vakon, megszokásból közlekedve fordultam egy keskeny polc takarásában lévő kis asztalhoz. Energikus mozdulattal foglaltam helyet, a kényelmes bársonnyal bevont padon, majd szaporán az asztalra pakolásztam táskám kevéske kis tartalmát. Mennyiségre kevés ugyan, de jelentőségben annál több, hiszen ez a indiai motívumokkal díszített kis könyvecske a naplóm. Kínosan ügyelek arra, hogy soha senki más kezébe ne kerülhessen ez az én minden titkom és gondolatom tudója. Nem vagyok az a kemény és erőszakos fajta, sőt... mégis, ha valaki rátenné a kezét, az halál fia. Óvatosan nyitottam ki a merev lapokat, melyek nem csupán az általam írott szöveget, de képeket és egyéb számomra fontos kis fecniket is őriztek. A legelső, még érintetlen oldalon végigsimítottam, majd a pennám, óvatosan a tintába mártottam, és a mai nap pontos dátumának feljegyzése után már kezdtem is... Kedves Naplóm! Igen, szinte mindig így kezdem. Lehet béna, vagy elcsépelt, de egy ilyen megbízható társnak, mint a naplónk, meg kell adni a tiszteletet. Kimondva ez a gondolat kissé murisnak hangzott volna, elismerem. Önkénytelenül elmosolyodtam, majd szórakozottan felpillantottam felpillantva a lapokról. Ám a mosoly abban a pillanatban lefagyott az arcomról, ahogy megpillantottam az asztal túloldalán, velem pontosan szemben egy - ismerős - diák arcát, aki mind engem, mint az enyhén összeszedetlen tevékenységemet fürkészte. Meglepetésemben hirtelen összecsaptam a kicsiny könyvet, nem törődve azzal, hogy a tinta talán még meg sem száradt. Szeleburdiságomban közben több fénykép és néhány kisebb pergamenfoszlány is kicsúszott a lapok közül, amiket gyorsan, igyekezve próbáltam ismét a kezeimben össze gyűjteni. Bele sem merek gondolni, hogy milyen látványt nyújthattam kívülről, de olyan idegesen kapkodtam, mintha halálos bűnöket rejtő lapokat próbálnék rejtegetni. A kusza kis kupacot a tenyereimmel az asztalhoz szorítva  ismét felemeltem a tekintetem a lányra, akit még ha, nem is olyan közelről, de ismertem. zavartan elmosolyodtam, majd, mintha csak az folyosón találkoznánk séta közben, azzal a haláli nyugalommal szóltam hozzá.
- Öhm... szia Daphne! - mondtam. majd tekintetem akaratlanul is a lány talárján virító Mardekár címerre siklott, mint minden alkalommal, ahányszor csak találkozunk.

Szerettem a könyvtárat. Talán azért, mert számomra békés hely volt, a tudás otthona, és a klubhelyiséggel ellentétben felettébb csendes is. Félreértés ne essék, nem volt ám nekem bajom azzal, ha hangzavar és nyüzsgés vett körül, de tanulni úgy egyszerűen felért a lehetetlennel, ráadásul sok külön anyagot is szerettem elolvasni ahhoz, hogy megértsem az aktuális tananyagot, úgyhogy ehhez bizony mindenképpen szükség volt arra, hogy felkeressem időről-időre a könyvtárat. Nem is tudnám megmondani, hogy hányszor vettem már hasznát olyan dolgoknak, amiket itt sikerült elolvasnom nagyon ritka, egyetlen példányban fellelhető könyvekből. Nem voltam sem stréber, sem iskola első palánta, de attól még jól tájékozott lehettem, nem?
Szóval ma is úgy döntöttem, hogy a szabadidőmet rá fogom áldozni egy kis olvasásra, mert az sohasem árt. Amúgy sem volt most kedvem ahhoz, hogy hallgassam a többiek civódását, piszkálódását, vagy esetleg pletykálkodását. Sohasem szerettem a pletykákat, és ez az évek során mit sem változott. Főleg azóta éleződtem ki rá nagyon, hogy rólam is suttogni kezdtek különböző, számomra cseppet sem hízelgő dolgok miatt. Nem tudtam, hogyan vehetném elejét az ilyesminek, ezért úgy voltam vele, hogy felszegett fejjel elviselem és inkább nem is foglalkozom vele. Mintha meg sem történt volna, vagy legalábbis nagyon igyekeztem ezt bebeszélni magamnak. Hogy ez mennyire sikerült, az már más kérdés.
Gondolataimba mélyedve sétáltam be a könyvtár hatalmas, impozáns ajtaján, odaköszöntem a könyvtárosnak, aztán hátravonultam a kedvenc helyemre, mert ott nem volt sok járkálás, és a legtöbb tekintet elől el is rejtettek a mellettem nem messze felállított szekrények. Még ilyenkor sem szerettem feltűnő lenni, de vannak olyan esetek, amikor ezt nem lehetett elkerülni. Főleg, ha az ember lányát Greengrassnak hívták, akkor ez pláne nem ment ám olyan jól. A halálfalóval rendelkező diákok átka volt ez, amit én is magamon viseltem, mások gúnyolódva jégkirálynőnek hívtak minket, pedig nem voltam az. Egyszerűen csak próbáltam távolságot tartani mindenkitől, aki nem állt hozzám közel egy egészen kicsit sem. Sok ilyen ember volt. Akik azt sem tudták, hogy ki vagyok igazából, csak láttak egy lányt, és levonták róla a következtetéseket.
Miután lepakoltam a holmimat az asztalra és megkerestem a számomra most fontos könyveket, visszaballagtam a helyemre és leültem. Zavartalanul böngésztem a sorokat, faltam a betűket és a mondatokat, mintha valami nagyon izgalmas regényt tartanék éppen a kezemben, pedig köze sem volt a kitalált történetekhez. Nem, engem nagyon érdekelt a varázsvilág történelme, és azt olvasgattam most olyan buzgón. Valamiért mindig is izgalmasnak találtam, és tanulni is könnyebb volt, mert nem magolni kellett, hanem mesés formában volt leírva, így könnyebben meg lehetett jegyezni. Legalábbis nálam ez volt a helyzet.
Hirtelen arra eszméltem fel, hogy leült velem szemben valaki, méghozzá köszönés nélkül. Arcomra valószínűleg leplezetlenül ült ki egy pillanatra a meglepettség, de utána már csak szemeim csillogtak értetlenül. Könyvemet az ölembe húzva tartottam eddig is, és mivel elég nagy volt, félig eltakarta amúgy is az arcomat, így most mögüle pislogtam ki az érkezőre. Furcsának találtam, hogy egyáltalán nem köszönt nekem, ráadásul úgy tűnt, hogy még csak észre sem vett. Hányszor álmodtam már arról, hogy valaki így kezeljen, de most rá kellett jönnöm, hogy mégiscsak sértő egy kicsit ez a bánásmód.
Aztán paff! Mint akit pofon vertek, Padma úgy fedezte fel, hogy ott ülök vele szemben. Figyeltem a kapkodó mozdulatait, ajkaim még egy halovány mosolyra is húzódtak, habár nem kinevetni akartam. Egyszerűen csak mulatságosnak találtam, ugyanakkor érthetetlennek is, hogy mi ütött belé hirtelen.
- Szia! – üdvözöltem nyugodtan, immár komoly arccal. – Miért vagy ilyen ideges? – kérdeztem tőle, és kilestem a könyv felett, mert egy pillanatra azt hittem, hogy valami olyat olvas, amit nem szabadna. – Csak nem tilosban jársz? – kérdeztem kíváncsiskodva. – Vagy ennyire ijesztő lennék? Valaki megátkozott és kelések nőttek az arcomon? – kérdeztem tettetett ijedtséggel, és megtapogattam már-már tökéletes vonásaimat. Semmit nem fedeztem fel rajtuk, kivéve a hibátlan bőrt.