KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeHétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeSzomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeCsüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeSzer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeKedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeHétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeCsüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Megosztás

Viviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus EmptyViviana szobája | Viviana & Marcus Empty


 

 Viviana szobája | Viviana & Marcus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
TémanyitásTárgy: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeVas. Szept. 01, 2013 9:58 am

VIVIANA AND MARCUS

« we have got tonight

Elmondhatatlan volt a fájdalom, ami átjárta egész testemet. Remegtek a kezeim, a testemet erőtlenül vitték előre céltudatos lábaim, szemeimből a kastélyig visszavezető úton nem apadtak el. Nem bírtam megállni, hogy visszafojtsam zokogásom, menthetetlenül fel-feltört torkomból a hangos sikításszerű zokogás.
Már nem láttam egy ideje semmit a külvilágból, hisz könnyáztatott szemeimen keresztül a kastély ódon téglafalai mind egyformának tűntek. Homályosan láttam, hisz a fények is itt-ott megremegtek, s csak kerek foltban vetettek mámoros ködfoltot a padlóra.
Néha megtámaszkodtam a falnál, s vártam pár percet, hogy erőt gyűjtsek az elkövetkezendő méterekhez. Nem jártam messze az alagsori folyosóra kihelyezett, klubhelyiség ajtóként funkcionáló Mardekár Malazárról mázolt fali portrétól, de szívem szerint mindent feladtam volna, de főleg női büszkeségemet, s csak arra tudtam gondolni, hogy perceken belül összerogyok itt helyben, s eltöltöm az egész éjszakát a hideg kőpadlónak simulva.
Már nem volt miért felkelnem. Az egyetlen… az egyetlen ember, aki pozitív jövőképet festett eddig elém egyetlen mosolyával, az a mai este kimutatta foga fehérjét. Látnom kellett, hallanom, s saját testemen tapasztalni, hogy számára nincs a világban szent dolog, még én sem.
Így én miért rajongjak valaki olyanért, aki gondolkodás nélkül mélyeszti el bennem a bosszú tőrét?

Már magam sem tudtam, hogy jutottam el végül szobámig, ahol sírástól kifulladva omlottam be a puha ágyneműk közé, de végül már csak arra kaptam magam, hogy kivörösödött arcomat dörzsölöm gyermeki szokásból ökölbeszorított kézfejeimmel, miközben az ajtó felé igyekszek. Még azt a rövid távot is, amit addig tettem meg, hogy kinyissam az ajtót nehezemre esett magam mögött hagyni.
- Miért nem anyámnak írsz éppen levelet? – emeltem rá szenvedő pillantásom, s elnehezedett fejemet az ajtólap oldalának döntöttem.
- Viviana, engedj be, kérlek szépen…
- Declan, nem.
- Nem haragszok rád. Csak arra a szemétládára. De már megvertem… betörtem az orrát, elintéztem, s levezettem rajta a dühömet. Viviana, kérlek – sóhajtotta reménykedve, s belépett az ajtó résbe, hogy még véletlenül se rekedjen kint.
- Mit csináltál? – kérdeztem felháborodva, s már teljesen magamba roskadva hátráltam el az ajtótól. Meg sem érdemelte, hogy aggódjak érte, én még mindennek ellenére azonban meggondoltam a lehetőségét, hogy mi történhetett vele.
- Vivi, nem mindegy? Amint átgondoltam a dolgokat, idejöttem… Donell meg sem érdemelt téged. S nagyon sajnálom, hogy úgy beszéltem veled, de... Vivi…
- Nem voltam rád kíváncsi. Senkire nem voltam kíváncsi. Nem akarok hozzád menni. Én ezt az egészet nem akarom Declan. Menj el… - mutattam az ajtóra, majd visszarogyva az ágyra, tenyerembe temettem arcomat. Magányra vágytam… a fürdőkádra, a homlokomig tetőző forró vízre, aminek könnyen az áljára süllyedhettem.
Declan viszont ahelyett, hogy szófogadóan hátat fordított volna, s magamra hagyott volna keserűségemmel, betette maga után az ajtót és mellém telepedett.
- Viviana, képes vagyok minden történt dolog felett szemet hunyni, csak kérlek… ne ellenkezz. Megtetted Donellel… - némi harag érződött ki ennél a mondatnál hangjából. – De nem érdekel, mert tudom, hogy megbántad. S talán jobb lett volna neked is, ha velem történik meg, de még nem vagyunk elkésve. Vártam rád eddig is, még mindig várni fogok. Csak hagyd, hogy veled legyek… szükségem lenne az aranykezeidre, hogy meggyógyíts. Nem vágyok a javasasszony szottyadt bőrű ujjaira. Rád vágyok, mindezek után is. Érted? Érted bármire képes vagyok… - súgta egyre halkabban, s hangerejével egyre szűkítette kettőnk közt a távot. Végül már átfogta reszkető testemet, s mivel engedtem, hogy közelebb húzzon magához, könnyedén csókot lehelhetett könnyáztatott arcbőrömre.
- Szeretlek, még ha nem is úgy tűnt ott kint. Megijedtem, hogy elveszíthetlek. Hogy már nem lehetsz soha az enyém… de nézd meg. Itt vagyok, Vivi. Csak téged akarlak. S Donell többet a közeledbe se jöhet.
Olyan meggyőzően beszélt, képtelen voltam ellenállni neki, így meg sem fordult a fejemben, hogy elforduljak tőle, vagy ellökjem. Belefáradtam már mindenbe.
- Jól vagy? – csak ennyit tudtam kinyögni, mindennek ellenére. Nem pillantottam rá, s igazából nem ő érdekelt, szívem szerint afelől érdeklődtem volna, hogy Marcust milyen állapotban hagyta maga mögött. De nem tehettem. A gyűlöletem erősebbnek bizonyult, s minden gyengeségemet legyűrtem.
- Meg kéne nézned a vállam, meg a csípőm… az a barom úgy megütött, hogy szerintem belilult.
Nem sok kedvem volt hozzáérni, inkább csak ültem, amíg ő vetkőzni kezdett. Ledobta mellém pólóját, kicsatolta nadrágja övét, s elém sétált.
Már felemeltem kezem, hogy megnézzem mennyire súlyos a sérülése, de addigra kopogtatás szűrődött be az ajtó felöl.
- Kinyitom, kicsim. Te pihenj csak…
- Nem jöhet be senki – szóltam utána, kissé ijedten, s a mellém hajított pólóját ölembe húztam.
Nem bocsájtottam meg neki. Nem akartam a felesége lenni. Nem akartam tőle semmit. De minden szavam csak elvesztegetett erőfeszítés volt. Tudtam, hogy nem adja fel, amíg nem maradhat. Így némaságba burkolózva csak ültem magamba roskadva az ágyamon. Ennek nem így kellett volna történnie.

Eközben az ajtót szélesre tárta Declan, s meztelen felsőtesttel fogadta az érkezőt.
- Jöttél még egy kis verésért? Vagy most átkokat akarsz az undormányos pofádba? Elkéstél Donell. Vivianaval kibékültünk… remélem látod, hogy senkinek nincs szüksége rád – mutatott végig magán, s diadalittas vigyort küldött az érkező srác felé.
- Kotródj innen, mielőtt megetetlek Hagrid valamelyik jószágával. Hallottad? – mordult rá erősebben, s készült becsukni a másik előtt az ajtót.
Nem érdekelt. Nem voltam kíváncsi Marcusra, a szemeibe sem tudtam volna nézni.
Lassan eldőltem az ágyon és hallgattam a kinti dulakodást.


MADE BY TORIE


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeHétf. Szept. 02, 2013 6:32 am

Sokáig ültem odakint a csónakházban, talán két-három óra is eltelt, mire hajnalodni kezdett. Elgyötörten merengtem odakint, a korábbi verekedéstől még mindig sajgott az öklöm, fájt az orrom, s az ütésektől sötét, lila foltok éktelenkedtek a szemeim alatt. Nem láttam azt, hogy mennyire rémesen festek, de nem is igazán foglalkoztam magammal. Összekuporodva ültem, hátamat a fakorlátnak döntve, magam előtt összefűzött kezekkel, hogy valamennyire átvészeljem a hűvös hajnalt. Hogy miért nem mentem vissza a hálókörletembe? Nem akartam, nem tudtam, hogy mit mondhatnék Viviananak, ha összetalálkozom vele. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarok-e vele beszélni. A fejem hasogatott a fájdalomtól, gondolatok cikáztak elmémben, s azon töprengtem, hogy mi történt.
Ha azt gondoltam, hogy ez csak egy bosszú , nagyot tévedtem. Lehet, hogy azon cél vezérelt, de rá kellett döbbennem arra, hogy még mindig odáig vagyok Viviana Grosvenorért, s talán még annál is jobban. Újra eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok, csókjai, érintése, mosolya. Félénk pillantása, s mozdulatai, majd a kellemetlenségeket követő gyönyör, mely végig futott vonásain, minden egyes porcikáján. Csalódott pillantása, elhúzódása, s alakja, ahogy a távolba rohanva elvész…
Mi a francot csináltam, hogy lehettem akkora barom, hogy mikor végre enyém volt a nő, fogtam, s ostoba módon ellöktem magamtól. Pedig meg lett volna az alkalmam arra, hogy megtartsam, hogy az enyém legyen, s úgy vágjak vissza annak a pökhendi arisztokrata zsúrpubinak. De nem, kellett nekem eszetlen módon viselkedni és megalázva, akaratlanul taposni Viviana lelkébe. Hülye Donell!
Két-három órás elmélkedésem után is ugyanarra az álláspontra jutottam. Egy idióta vagyok, aki hagyta veszni a nőt. Össze kellett szednem magam, kitalálni valamit, hogy mivel adjak magyarázatot, s kérjek új esélyt. Ezen sajnos nem töprengtem, de villámcsapásszerűen csapott belém a gondolat, hogy azon nyomban beszélnem kell Vele. Nem is vártam tovább, felpattanva a földről, magamra kapva még eldobott holmijaimat, sietve indultam a kastély felé. Azt is mondhatnám, hogy futottam, s közeledtem az épület hatalmas bejárata felé.
Ideges voltam, izgatott, s féltem attól, mit mond majd, ha őszintén vallok az érzéseimről, s bocsánatát kérem. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is kimagyarázom magam előtte, mert ennek nem lehet így vége, még nem. Nem így és nem most.
Mint egy eszetlen, rohantam a klubhelyiség felé, a festményen majd hogy nem átestem, azt követően vettem célba a körlépcsőt, s meg sem álltam Viviana szobájáig. Odaérve már annyira kifulladtam, hogy meg kellett állnom néhány pillanatra. Az ajtófélfának támaszkodva előre görnyedtem, majd kifújtam a levegőt, s próbáltam rendezni a légvételemet. Néhány ki-befújás után sikerült is, s mikor már nem kapkodtam olyan gyorsan a levegőt, erőt véve magamon kopogtattam ajtaján és vártam.
Kínosan hosszú volt minden perc, majd beleőrültem abba, hogy végre kinyissa az ajtót, s magamhoz ölelhessem, kérve, hogy utoljára még bocsásson meg marhaságomért és eszetlenségemért.
Az ajtó kinyílt.
Az angyal váratott.
Helyette csak a sátán villantotta meg bűntől fröcsögő fogait.
Mikor az ajtóban Viviana helyett Declant pillantottam meg, ráadásul igen alulöltözött formában, elöntött a düh , s az idegesség szülte remegés is. Minden porcikám ordított fájdalmában, szemeim elkerekedtek és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az a faszfej áll előttem az ajtóban, egy szál gatyában. Nem, ez lehetetlen.
- Mi a francról beszélsz ? – Összeráncolt szemöldökkel, dühösen pillantottam a nagyjából velem egymagas srác szemeibe, akinek arcán vigyor terült el, az is a legundorítóbb fajtából. El sem akartam hinni, hogy még két óra sem telt el a verekedésünk óta, őt máris beette a fene Vivianahoz. A srác nem nyugodott, nem elég már maga a tudat, hogy ő nyitott ajtót, szavaival még ingerelni is próbált, s felhergelt.
Ha az volt a célja, hogy törött arccal menjen haza, hát sikerült neki, elérte, hogy ne tudjam kontrolálni magam.
- Te ! – Kezemet az ajtóra vágva visszatartottam, hogy becsukja az orrom előtt. – Te nem küldesz engem innen sehová! Viviana nem a tiéd és ezt te is tudod. Csak a szüleitek végett van veled! Engedj be, beszélni akarok Vele! – Hiába is próbálkoztam, Declan ellenállt, és próbálta újra a képembe nyomni az ajtót.
- Mit akarsz tőle? Nem is szereted, csak megaláztad őt és kényszerítetted arra, hogy megtegye veled! – Dühösen, szinte vicsorogva vágta a képembe. Látszott rajta a féltékenység, s hogy majd beleőrül abba, hogy Viviana nem vele tette meg az első lépéseket.
- Fogd már be! – Elegem lett abból az idegesítő mitugrászból, vállammal belöktem az ajtót, majd hirtelen nyakára fogva előrébb húztam, s megfejeltem.
Nem volt kellemes érzés, a sajgó orromra rátett még egy lapáttal de nem érdekelt. Szabadulni akartam a torlasztól, mely gátat szabott abban, hogy beszélhessek Vivianaval.
Dulakodni kezdtünk, s mivel én támadtam a srácot, ő nem tudott felkészülni eléggé. Míg a szédelgéssel volt elfoglalva, addig a karjánál fogva rántottam ki a folyosóra, s olyan erővel vágtam gyomorszájon, hogy térdre rogyott. Nem volt fair támadás részemről, de már rég nem érdekelt az, hogy egyenlő esélyeket biztosítsak ellenfelemnek. Ha kellett, hát áttapostam rajta, csak közelebb kerüljek Vivianahoz.
Mindez elég is volt ahhoz, hogy gyorsan bejussak az ajtón , s becsukva azt még a kulcsot is ráfordítsam.
Egy gond letudva.
A verekedéstől még mindig felindultan, s szédelegve, háttal dőltem az ajtónak, hogy halkan kifújjam a levegőt. Viviana ott feküdt az ágyon, fejével a fal felé fordulva, s úgy tűnt, mintha kezei közt szorongatna valamit. Nem tudtam, milyen érzések kavaroghatnak benne, mennyire haragszik rám, s mennyire viselték meg őt a csónakháznál történtek.
Declan hirtelen ütni kezdte az ajtót, de hangját nem lehetett hallani. Csupán tompa puffanásokat, melyek jelezték, hogy próbálna bejutni. Tudtam, hogy nem sok időm van, ezért erőt véve magamon, halk léptekkel sétáltam Viviana mögé, majd óvatosan az ágyra telepedtem, s kezemmel gyengéden érintettem meg a vállát, hogy finoman végig cirógassam ujjaimmal.
- Annyira sajnálom Viviana, nem azt akartam mondani, amit mondtam…vagyis, nem így. Félreértettél, én nem csak..- Nem akartam kimondani azt a szót, hogy ismét felszakítsam nem rég szerzett sebeit – Kezdjük elölről Viviana, kérlek. -


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeHétf. Szept. 02, 2013 8:54 am

VIVIANA AND MARCUS

« we have got tonight

A percek csak teltek, én pedig egyre erősebben szorítottam le szemhéjamat, mintha ezzel kizárhatnám fejemből, a szoba másik végén lévő ajtó mögül jövő hangokat. Egyre hangosabbá vált a két dulakodó srác, s már el sem tudtam dönteni, hogy melyiket kívánom jobb egészségben tudni, győztesként kikerülni. Könyörgöm, mégis mit nyernének? Egy naiv lányt? Egy szilánkokra hasított szívet? Már semmire nem vagyok jó… Marcus megfosztott attól a kis jótól is, amitől értékesnek és szépnek éreztem magam nyomorult életemben. Elvette büszkeségem, dacom, az élni akarás iránti szenvedélyem. Nem volt már bennem kitartás, erő és akarat. Csak megtörten ringatóztam ültemben előre és hátra a puha matrac szélére kicsúszva, s egyre erősebben tuszkoltam arcomba Declan pólóját. Hiába szívtam magamba Declan kölniének párlatát, a Marcus testéből áradó pacsuli illata teljesen megbolondított, s azon kívül nem éreztem mást, csak ahhoz tudtam hasonlítani. Attól függött az ítélet kimenetele, hogy pozitív, avagy negatív lesz-e.
S Declan pólójának illata, hogy is mondjam… fel sem fogtam. Az érzékeim ellaposodtak, megszűnt a külvilág, s hiába nem volt mellettem Marcus, csak őt éreztem. Őt láttam szemeim előtt, őt hallottam fülembe suttogni, érintéseit újraéltem bőrömön, lehelete ajkamon, fogának gyengéd harapása testem legérzékenyebb pontján, nyelve, ahogy enyémmel találkozik, ahogy… Merlinre!
Arra kaptam magam, hogy verejtékezni kezd homlokom, izzad tenyerem, kiszárad a torkom, s csak az jár a fejemben, ahogy Marcus elvette, amit neki tartogattam. Nem lettem volna rest újra és újra megtenni vele, akár még ott a csónakban is képes lettem volna rábízni magam. Csak most, utólag jöttem rá, hogy mennyire gyermeteg álom volt arra vágyakozni, hogy a körülmények kifogásolhatatlanok lesznek, s pont úgy zajlik le minden, ahogy esténként a felforrósodott lepedő anyaga alatt elképzeltem.
Egy dolog volt a lényeg, amiből az évek múlásával, fantáziám fakulásával sem engedtem volna, az pedig nem más volt, mint a férfi személye. Számomra Marcus volt az egyetlen, aki esélyt érdemelt arra, hogy közelebb kerüljön hozzám, mint más egy baráti ölelés során.
Nem jöhettek szóba a mardekár nagymenői, akiknél minden lány csak egy lyuknak számított, mert őket csak fel kell húzni, majd bedobni a szennyesbe, hogy az utcán lakó szegény ember kedvére válogathasson közülük. Nem. Még véletlenül sem aláztam volna meg magam ennyire.
Marcus megtette helyettem. Eggyé tett a sok közül. Pont olyan elhasznált rongy voltam, mint azok a lányok, akiket hetente több különböző férfi is felpróbál. Borzalmasan éreztem magam, hogy azok közé kerültem, akiket eddig messze elkerültem. Innentől már nem él a kifogás, hogy nem vagyok vérbeli Deans. Pontosan olyan olcsó szajha vagyok, mint az Anyám.

Egyre csak gyötörtek a gondolatok, nem bírtam szabadulni a kínzó képektől. Kezdtem megőrülni, így a legjobbnak láttam, ha elsüllyedek ebben a menthetetlen állapotban, s hagyom magam sodródni az árral. Nem volt elég erős belekapaszkodni a folyószélről behajló faágakban, ujjaimat elmélyeszteni az iszapos oldalban. Nem volt mibe kapaszkodnom. Mert ez volt az én életem. A tönkrement életem.

Nem tetszettek a kinti zajok, de nem akartam rendet tenni. Az erősebbnek kellett felülkerekednie, s a szerencsétlenül járt trófeát eltulajdonítania. Egy tárgy voltam a két férfi szemében, amit el kellett nyerni. Az ütés nyomok, a tompa puffanások, a nyöszörgés és a test rándulásának fájó hangja mind eljutott hozzám. Csupán gyáva voltam tenni ellenük. Inkább hallgattam őket, s hagytam, hogy ők intézzék el a „terület megjelölését”.
Végül csend lett.
Legalábbis az agyam teljesen eltompult, már csak a karomra simuló férfi kezet érzékeltem.
Akaratlanul is remegés futott végig testemen, s felnyitottam eddig csukott szemeimet. Féltem. De igazából magam sem tudtam mitől, hisz már mind a kettőjüket elveszítettem.
Végül Marcus hangját hallottam meg, s őrültem lettem volna becsapni magam azzal, hogy nem örülök neki. Persze neki erről mit sem kellett tudnia.
- Nem lehet Marcus. Az egyetlen kincsem ebben a nyomorúságos világban az az ártatlanságom volt. Ettől éreztem magam értékesnek, ez miatt mertem bármelyik háztársamnál különbnek érezni magam. S te ezt tudtad, mégis ilyen aljas módszerrel elvetted ezt tőlem. Hogy akarsz újrakezdeni valamit, mikor nincs több lehetőséged? Mikor nem tudnád helyrehozni? Ebből nincs kiút, nem lehet semmit másképp csinálni… - sóhajtottam fel, mikor rájöttem, hogy eltértem a témától.
- Egy törött szívet nem tudsz helyrehozni. Hisz min változtatnál? Nem várnál idáig? Marcus… ne akard, hogy még egyszer ennyi fájdalmat kelljen miattad átélnem. Nem érdemlem meg, hogy még egyszer megbánts és fájdalmat okozz nekem. Nem érdemlem meg, hogy szenvedjek – hangom elhalkult, beleveszett szobám csendjébe. Nem tudtam mivel tovább érvelni, de nem mozdultam, s nem húzódtam el tőle. Jól esett, hogy ott nyugszik vállamon keze, s kicsit még magához húz, mielőtt ellökne.
- Többé nem tudnál szeretni… érzem, hogy már nem sokáig bírom. Nem vagyok elég erős, s innentől már rád sem számíthatok, mert bármikor máskor is bánthatsz. Meg fogok őrülni ebben a kiszolgáltatott magányban. Mindjárt megőrülök… - vettem egy mély levegőt, hogy visszatartsam kicsordulni készülő könnyeimet, de azok csak erősebben küzdöttek hogy utat vájjanak maguknak szemgödrömből kifelé. Felzokogtam, s miközben Marcus mellkasa felé fordultam Declan pólóját messzire hajítottam.
Egy embert akartam, akinek mindent elsírhatok.


MADE BY TORIE




A hozzászólást Viviana A. Grosvenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Szept. 03, 2013 4:38 am-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeHétf. Szept. 02, 2013 9:29 am

Végre, ott voltam mellette, s nem lógott a nyakunkon az a majom, aki mindig a lehető legrosszabb pillanatokban tudott felbukkanni ahhoz, hogy tönkre tegye a kapcsolatunkat. Az ágya szélén ülve, óvatosan érintettem Őt, félve attól, hogy megriad, vagy megpofoz, ha meglátja, hogy én tértem vissza. Őszintén szólva, nem tudtam, hogy mi történhetett közte, és a félpucér Vails közt, csak remélni mertem, hogy semmi olyasmi, amit korábban velem élhetett át. Nem tudtam róla elképzelni ilyesmit, így még a feltételezést is gyorsan kitöröltem az elmémből.
- Nem Viviana, ne hidd ezt…ne mondj ilyeneket. – Fejemet megráztam, mert nem értettem vele egyet, s azt akartam, hogy tudja, nem játszottam vele, legalábbis nem úgy, ahogyan azt Ő képzeli.
- Nézd…- Sóhaj tört fel ajkaim közt, miközben végig cirógattam vállát, s végül kezeim közé fogtam jobb kezét, ha nem húzta el.
- A mai napig azt hittem, hogy csúfos módon vágtál át, hogy Declan Vails évek óta a párod, s én még sem tudtam róla. A kilátóban történtek után valami megrepedt bennem, gyűlölni akartalak, és azt hittem, hogy gyűlöllek is. Aztán az a vadbarom Declan…utálom Őt, mióta körülötted látom, nem beírom elviselni. – Szavaim közben pillantását kerestem, hátha belenéz a szemeimbe. Miközben beszéltem, arcomra minden érzelem kiült, ahogy eszembe jutottak a régi sérelmek. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam.
- Mikor megcsókoltál ott játék közben, elborult az agyam, felborult bennem minden elhatározásom veled kapcsolatban. De a harag még mindig motivált, mégis…úgy éreztem, élveznéd a játékot. Hidd el, ha annak is indult ez az egész, minden megváltozott bennem, ott a csónakban. Vagy nem érezted? Még senkivel nem voltam…ennyire gyengéd. – Vallottam be őszintén, miközben még mindig a pillantását kerestem. Nem hittem volna , hogy képes leszek megenyhülni Vele kapcsolatban , s a délután folyamán még azt sem gondoltam, hogy majd én könyörgök neki a bocsánatáért.
- - Nem akartalak összetörni, élveztem minden egyes pillanatát az együttlétünknek, és nem akarom, hogy ez véget érjen, hogy ne legyen több olyan pillanat. Értsd meg, kellesz nekem. – Látva arcán megjelenni a könnyeket, s hallva hangjából a kétségbeesést, rettentő bűntudat kerített hatalmába. Nem akartam, hogy vége legyen annak, ami szinte még el sem kezdődött, tenni akartam valamit.
- Nem tudom mi lesz, de azt tudom, hogy most kellesz és nem fogom hagyni, hogy egy ilyen málé szájú , kacsás alsónadrágot viselő pökhendi bunkó csapjon le a kezemről! – Ezt már határozottan jelentettem ki, s mielőtt még bármit is tehetett volna, abban a pillanatban letámadtam, s megcsókoltam Őt.

Declan Vailsnek meg tökéletes érzéke volt a legromantikusabb pillanatok megzavarásához. A srác atombomba módjára robbantotta szét az ajtó zárát valami szürkés füsttel járó varázslattal, majd Donald kacsával és annak társaival rohant felénk, s szinte látni lehetett rajta a római kori páncélzatot, amiben úgy fest, mint egy jó nevű gladiátor.
- Vivianaaa – Dühöngve tört fel belőle a lány neve, majd felém fordult, szemei kigúvadtak, mint egy vad bikáé, orrcimpái fel-le mozogtak az idegtől , s hirtelen rám szegezvén a pálcáját a következő átkot mondta:
- Crutiooo -


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeKedd Szept. 03, 2013 8:12 am

Ott feküdt mögöttem. Az elején annyira nehéz volt ellent mondanom igazi akaratomnak, hogy hátra forduljak hozzá, neki dőljek a mellkasának, s újra érezzem szívemen szíve dobbanását.
Végül szavai meghozták a várt hatást, s felé fordultam, ráadásul még gyenge könnyeimnek is utat engedtem, mindezt pedig hagytam, hogy ő is észrevegye. Könnyeimet nem engedtem a paplanra csöppenni, pólója puha anyagával itattam fel, s bújtam hozzá az óvó testnek.
- Lehetett nem érezni? – suttogtam bele Marcus mellkasába, s kezemmel belekapaszkodtam oldalába, hogy utána közelebb húzhassam magam hozzá, s hasam már az ő kemény hasfalának nyomódjon. El akartam érni, hogy átfogjon, hogy magához öleljen, s ez után már ne engedjen távolabb magától, mint az a két centi, ami még ruhánk anyaga alatt megbújik.
Tekintetemet lassan ráemeltem, s ahogy összeakadt pillantásunk azonnal el is kaptam. Szégyenlős voltam, hiszen eszembe jutottak a csónakban történtek. Nem bírtam állni a pillantását, miközben úgy éreztem, hogy ismét meztelenek vagyunk.
- Marcus, nekem nagyon jó volt. Mindig veled akartam ezt megtenni… csak nem értettem, miért okoztál nekem ekkora fájdalmat. Mikor kettesben voltunk és vagyunk teljesen máshogy viselkedsz, mint mások jelenlétében. Szégyellsz velem lenni? Nem szeretsz eléggé, hogy velem legyél? Marcus, mondd meg, hogy mit tegyek, hogy ne kelljen még egyszer ezt a megaláztatást átélnem? Én felvállallak, nyilvánosan is veled leszek. De ez nem egy oldalú… neked is ki kell állnod értem, ahogy én is meg fogom tenni érted… de Marcus. Nem tiporhatsz mindig belém, ha valaki együtt lát minket… egy lány annyira sérülékeny, miután ennyire kitárulkozott egy fiúnak. Te pedig abban a helyzetben, mikor a legérzékenyebb voltam megbántottál. Van bennem némi félelem, s nem tudom ezt hogy fogom leküzdeni, de megőrülök, ha hagynom kell, hogy Declan kedvére azt tegyen velem, amit akar. Te vagy az egyetlen, aki megmenthet tőle… - fúrtam bele arcomat mellkasába, s kérlelnem sem kellett tovább, mert birtoklón, hevesen vette el csókomat.
Nem ellenkeztem, erre vágytam. Egy újabb csókra, egy újabb ölelésre, s egy éjszakára, ami csak kettőnkké.

Nem élvezhettem ki eléggé közelségét, hiszen a nehéz léptek egyre közelebb értek ágyamhoz. Declan pedig hamar fel is húzta magát a látottakon, így nem volt rest megalázott helyzetében varázspálcát rántani.
Egy másodpercem sem volt feleszmélni, a kínzó átok szörnyű hangja azonnal összetörte a lepedőt gyűrő idillt. Marcus teste megfeszült, én pedig ijedten ugrottam el tőle. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit jelent. Hisz ha Declan túlzásba vinné az átkot, s túl erősen alkalmazná, az Marcus életébe is kerülhet, vagy a gyengélkedő, ne adj’ Merlin, a Szent Mungó páciense lenne hosszú ideig.
Féltettem. Ez nem volt kérdés, így azonnal kapcsolva Declanhoz futottam.
- Hagyd abba! Declan! Ez fáj neki! – sikítottam rémülten, miközben láttam, hogy Marcus teste vergődik az ágyon, Declan pedig konokul tartja előre pálcáját. Tehetetlenül kapaszkodtam bele Declan karjába, de túl erős volt, esélyem sem volt így hatni rá.
- Kérlek… Declan, ne bántsd – lassan már képes lettem volna a földre rogyni, hogy a lábát csókolgatva kérjek felmentést Marcus számára érzelmei végett.
- Ezt a férget? Viviana… megölöm, érted? Csak a baj van vele… ha nem lesz, nem lesz kivel csókolóznod. Nem lesz kit szeretned és végre az első férfi leszek az életedben – szűrte fogai közt a kemény szavakat, s a nagy koncentráció közben nem pillantott rám.
- Azt akarom, hogy csókolj meg… csókolj meg úgy, ahogy Őt az előbb. Szerelemmel.
Egy ostoba csókon kellett elgondolkoznom. Egy csókon, ami megmentette volna Marcus életét.
Még egy pillantást vetettem a szerencsétlen Marcusra, majd habozva, de Declan nyakába kapaszkodva, felhúztam magam szájához, hogy megcsókoljam.
Úgy csókoltam, ahogy Marcust szoktam. Pont úgy vettem ajkaim közé puha szájának felületét, ahogy Marcusét szoktam. De még sem volt ugyanaz, hiába gondoltam közben végig a másik srácra. Undorodtam magamtól és főleg a helyzettől. A saját testvéremet kell úgy csókolnom, ahogy a szerelmemet.
Már a gondolattól is felfordult a gyomrom. Hát még attól, hogy Declan átfonta karjaival derekamat, elejtette pálcáját, s csak rám figyelt.
Nem volt rest kiélvezni a helyzetet, így azonnal hátráltatni kezdett, s tovább sürgette a csókot. Meztelen mellkasára húzott, s hamar engem is meg akart szabadítani ruháimtól, hisz azonnal ujjai rátaláltak gombomra, s már húzta is lefelé nadrágomat. Még levegőt sem tudtam venni, annyi időre sem engedett el magától, így hiába volt eszemben, hogy pálcáját felkapjam a földről, s én birtokoljam, örültem, hogy megbírtam állni nagy hevességétől két lábon.
Csak remélhettem, hogy Marcus jól volt.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeKedd Szept. 03, 2013 9:09 am

Arra a pillanatra vártam, mikor megenyhül, s már nem gyűlöl, mikor meghallgat, s megért. Őszinte voltam Vele, úgy éreztem, hogy mindent elmondtam Neki, s reménykedtem abban, hogy megbocsájt. Miközben Vivianahoz beszéltem, mindvégig kerestem pillantását, s ha elkaptam, nem engedtem, nem hagytam, hogy másfelé nézhessen. Úgy tűnt, hogy őszinteségem, s az, hogy felkerestem, hamar meghozta gyümölcsét, mert Viviana enyhülni látszott, s bár könny futott végig arcán, mégis, közelebb bújt hozzám, s szinte egész testével hozzám simult. Akkor már tudtam, hogy Ő az enyém és Declan nem ért el sikereket nála. Reméltem is , hogy az a féreg nem ért a nyomomba, és nem tukmálta tele a lány fejét mindenféle hülyeséggel.
Magamhoz öleltem Vivianat, szorosan húztam magamhoz, s nyugtatóan simítottam végig hátán többször, miközben hallgattam halk, erőtlen hangját. Érződött rajta a korábbi szenvedés fáradalma, s bűntudatom volt az miatt, hogy annyi rossz percet szereztem neki egy pillanat alatt.
- Nem szégyellek, dehogy . – Fejemet megráztam, s miközben hallgattam Őt, rájöttem, hogy valamilyen szinten igaza van, hisz mikor titkos találkákba bocsátkoztunk, az is az én ötletem volt. Én nem akartam, hogy mások tudjanak rólunk, én nem mertem vele nyilvánosan találkozni. Lehetséges, hogy félreértett? Nem, ezúttal ezt is tisztázni akartam vele, még akkor is, ha mindez nehéz téma volt, s elég kényes ahhoz, hogy esetleges vitákat szítson köztünk.
- Nem arról van szó, hogy szégyellek, hisz nem lenne miért. Gyönyörű vagy, mások szívesen álmodnának arról, hogy veled lehessenek. Nem, erről szó sincs…Csak..- Nagyot sóhajtottam, miközben annyival húzódtam csak távolabb öleléséből, hogy a szemeibe pillanthassak.
- A szüleim utálják a családodat, az apádat. Mióta..nézd, nem tudom mennyit tudsz és nem is akarom előtted besározni az apádat, de ő ölte meg a bátyámat. – Ahogy kimondtam a szavakat, még az arcom is megrándult. Ha eszembe jutott az apja, dühös lettem, s gyűlölettel gondoltam rá, de mindez röpke pár másodperc alatt futott végig rajtam, hisz nem eshettem át a ló túloldalára , mert éppen Vivianaval beszélgettem.
- Nem tudom, emlékszel-e arra a pillanatra, mikor negyedikben egyik napról a másikra már nem foglalkoztam veled. Én…nem én nem akartam hozzád szólni, az apám kényszerített, mikor megtudta a húgomtól, hogy jóban vagyok veled. Minden nap elmondták, milyen aljas a családod, úgy táplálták a gyűlöletüket, hogy kezdtem úgy érezni, én is úgy érzek, ahogy ők. Ezért nem akartam nyilvánosságra hozni, a húgom miatt, a családjaink miatt, mert féltem a következményektől. De most már az sem érdekel, semmi és senki nem érdekel, csak Te- Szavaimat követően csattant el a csók, s tovább is tartott volna , ha Vaills nem vágja képembe a pálcáját, s nem sújt rám Crutióval.
Még szerencse, hogy Viviana időben húzódott hátrébb, nekem nem volt esélyem se, hogy kikerüljem a csapást. Hirtelen fény tört elő Declan pálcájából, s a varázslatot követően pillanatok alatt görcsbe rándult a testem, s elterültem az ágyon. A görcs rángatta testemet, miközben majd hogy nem felordítottam a fájdalomtól. Vergődtem, s szenvedtem, körmeim a tenyerembe mélyedtek, s vér sercent ki bőrömből, hallottam, hogy reped a csont bordám környékén. Aztán…fogalmam sincs, mi történhetett, de elmúlt a görcs, s már csak az éles fájdalom maradt a bordáimnál. Kellett néhány másodperc, mire észhez tértem a fájdalomból, s fel tudtam ülni az ágyon.
Máris eszembe jutott, hogy az aljas féreg varázslatának köszönhetően repedhetett meg az egyik bordám, ami rendesen sajgott. Még szerencse, hogy nem tartotta ki hosszan a varázslatát, akkor képes lett volna megölni az a féreg.
Az első gondolatom az volt, hogy élek, s nem haltam meg. A második Viviana volt, s ahogy eszembe jutott a lány , máris keresni kezdtem Őt pillantásommal. El sem akartam hinni, amit látok, de tény s valóság volt, hogy Viviana és Declan a fal mentén csókolóztak, a szoba egyik szegletében , miközben Declan erőszakosan próbálta lerángatni Vivianaról a nadrágot. Az aljas féreg, hogy örökre elsüllyeszthetném a kastély alá a koponyáját…
Dühösen , fájdalomtól szorítottam össze fogaimat, kezemmel megfogtam az oldalamat, hogy könnyebben mozduljak, majd lemászva az ágyról sikerült elérnem Declan pálcáját. Felvéve azt, szédelegve az erős átoktól, közelebb próbáltam lépni. Láttam Viviana pillantását, nem is akartam azt hinni, hogy élvezi azzal a féreggel, ismét lepergett előttem az a pillanat, amikor Johan akart erőszakoskodni vele. Akkor leblokkoltam, s elsőre nem tettem semmit, de ezúttal nem akartam csalódást okozni. Meg akartam menteni Őt Declan karmai közül, ezért azonnal odaugrottam, erősebbik kezemmel leráncigáltam róla a srácot, majd azonnal telibe könyököltem az arcát, s ez elég volt ahhoz, hogy míg Vaills arrébb ténfereg, addig rátartsam saját pálcáját.
Elment az eszem, de ahogy ő sem félt használni ellenem a tiltott átkok egyikét, úgy én sem sajnáltam tőle ezen örömök egyikét.
- Crutio….te aljas féreg! – Sziszegtem fogaim közt, újra felcsapott a pálcából az erősen vakító fény, s ezzel térdre tudtam kényszeríteni Vaillst, aki hozzám hasonlóan, szenvedett az átoktól.
Vivianara emeltem a pillantásom, s látva arcán a félelmet, azonnal vissza is vontam az átkot, hogy megússza épp bőrrel az a féreg. Míg nekem a bordám is eltört, ő csak néhány pillanatig szenvedett, addig, míg sikerült a földre kényszerítenem őt.
- Aljas egy féreg vagy Vaills, úgy támadsz, hogy a másiknál nincs pálca. Te szerencsétlen, legközelebb hívj ki, ha ennyire ártani akarsz nekem. – Elé dobtam a pálcáját, már nem féltem attól, hogy újra alkalmazná, hisz a környező szobákban, vagy az ablakon keresztül már biztos látták a fényeket, s sejthették, hogy tiltott varázslatot használtunk. Biztos voltam abban is, hogy ennek büntetés lesz a vége, de nem érdekelt.
- Viviana és én szeretjük egymást, jobb, ha ezt tudomásul veszed. –Ezzel egy időben a lány mellé léptem, majd kezemmel átkaroltam a derekát, s közelebb húztam magamhoz.
- A ti jegyességetek nem szól másról, csak családfőitek akaratáról. De, hogy ne én legyek életed megrontója, a választást Vivianara hagyom.- Ezzel hátrébb húzódtam a lánytól, de csak kicsit, s dereka helyett kezére csúsztattam a kezemet.
- Lennél a barátnőm Viviana? Vagy inkább Declant választanád?- Feltettem hát a kérdést, mert egyszer, s mindenkorra véget akartam vetni annak a helyzetnek, hogy Vaills saját tulajdonaként kezelje a lányt.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeSzer. Szept. 04, 2013 9:57 am

Marcus minden szavát maradéktalanul elhittem.
Meg sem fordult a fejemben, hogy talán hazudik, talán nem mond igazat, s csupán valamilyen aljas célja van azzal, hogy velem legyen. Ez a cél pedig, hogy boldog legyen, s hogy engem boldoggá tegyen. Többé nem kérdőjeleztem meg állításait, hisz tudtam, hogy a két család közti viszony csúnya félreértésből megromlott az előző években, s még ha okával is tisztában voltam, nem akartam mentegetőzni, hisz magam is Grosvenor voltam, vér az apám gyilkos véréből. Ahogy Marcus sem általánosított, úgy én sem vettem egy kalap alá Donell-famíliát. Pont ezért tudtam most ennyire ragaszkodni hozzá, mert önmagáért szerettem, azért, aki hagyta, hogy az legyek mellette, aki valójában akarok. Óvott, segített, s tanított minden beszélgetésünk során, az összes találkozás és mosoly tanulságos volt. Egyedül mellette érezhettem igazán, hogy még életben vagyok, nem vették el saját akaratomat, s én is tudok parancsolni az életemnek. De nem csak ez a mély hála, hanem a szenvedélyes szerelmem is hozzá kötött. Nekem csak ő létezett. Maga volt a nagy Ő és a FÉRFI megtestesítője.
Bárcsak Declan feladta volna, s hagyta volna, hogy azt szeressek, akit akarok, nem erőszakoskodik szüleink akaratának érvényesítése miatt. De mintha az élete veszne oda, ha nem tulajdonít ki magának, s hagyná, hogy boldog legyek. Ő, akit mindig a barátomnak tekintettem, aki arról beszélt, hogy mindig mosolyogni szeretne látni és nevetni, most elveszi tőlem az emberi élet e két szépségét, s helyükbe könnyeket és zokogást ültet. Ő, aki védeni akart a világtól, most egyszemélyes hadseregként toporzékol szívem kapuja előtt, s fájdalmasan hajtja be rajta a parancsot.
Itt volt az első alkalom, amikor meg kellett tudnom, hogy miért beszél Ivonne lassú enyészetről. Szívbe markoló, apró érzésekről, melyek önmagukban még jelentéktelenek lennének, de miután többször is ugyan arra a helyre mélyeszti el a fájdalom éles, hideg pengéjét, már lyukat vág magának az egészséges szervbe, ami részei nélkül nem tud létezni, feladja a harcot az apró hibákkal szemben, nem ellenkezik többé és belevész a kínba.
Éreztem, hogy a fájdalmasan vergődő férfi látványát nem tűrhetem már soká, így lépni kényszerültem: legyűrni a gyomromban keletkezett émelygést, leszámolni az elfogó szédüléssel és csókba forrni Declan Vaillel.

A falhoz érve már reménykedtem benne, hogy nem kell segítségért fohászkodnom, s Marcus nem várja meg a pillanatot, mikor ismét kitörnek belőlem a rettegés könnyei. Reméltem, hogy hamarabb segítségemre lesz, mint mikor Johan tépte le ruháimat. Nem várt sokáig, s örültem, hogy jól van. Mégis, mikor ugyanazon módszert választotta, mint Declan, nem kaptam szárnyra az örömtől. A bosszú édes dolog volt, de nem mindenesetben kellett ugyanazt a kést a támadóba állítani, mint amivel ő szúrt le minket. Így az első gondolatom, ahogy az átok felfogásra került fejemben, máris az volt, hogy Marcus veszélybe sodorta magát. A tiltott átkokat nem kedvtelésből nem engedte az iskola vezetősége… ezek nem játszi mardekáros rigolyák kielégítésére szolgáló piti átkok voltak. Egy élet fölött lehetett használójuk úr.
- Marcus, mit csinálsz? Ne, tedd… - figyeltem földbe gyökeredzett lábakkal, hogy az említett srác kimondja a tiltott átkot, majd pár percig használja azt. Nem tehette. Mindennek ellenére, nem tehette. – Lesüllyedsz az Ő szintjére… ne bántsd, kérlek. A kedvemért – próbálkoztam kétségbeesetten, de nem vettem volna észre, hogy kérlelésem értékes lenne. Marcus egészen addig nem oldotta fel az átkot, míg nem látta ellenfelét a lába előtt térdelni. Szenvedett. A testvérem ott szenvedett a szerelmem lába előtt és már a fejemben eluralkodott zavartól nem tudtam eldönteni, hogy meg kellett volna védenem, vagy nyugodt szívvel hagyhattam, hogy egy kis leckét kapjon az élettől. Mindennek ellenére kimondhattam: szeretem Declant.
Meg is nyugodtam, mikor már Marcus nem fitogtatta fölényét a pálca nélküli férfivel szemben, így gyorsan odaléptem hozzá, s óvatosan karjaiba bújtam. Meg sem mertem először ölelni, féltem, hogy hátha fájdalmai vannak.
- Nem vagy rosszul? Le kellene menni a gyengélkedőre… egy ilyen átok után látnia kellene a javasasszonynak, hátha valami nagyobb baj van, mint amennyit kívülről látunk. És ha pont attól leszel rosszabbul, hogy megölellek? Ne húzz így magadhoz… nem fáj? – bármennyire is meg akartam őt ölelni, az lebegett a szemem előtt, nehogy fájdalmat okozzak neki.
- Most rajtam a sor, hogy vigyázzak rád… - leheltem halkan, s ujjaimat összefontam az övéivel. Így is örültem, hogy ott van mellettem.
- Declan… kellj fel a földről és menj el, kérlek.
- Mind a ketten tudjuk, hogy hiába valóak az erőtlen kapálózó mozdulataid, mert úgyis az enyém leszel. Viviana, ott az a szerződés. A feleségemnek kell lenned. Miért ellenkezel? – tolta fel magát egyik kezével a földről, majd vérző száját megtörölve elém lépett. Marcus mellett biztonságban éreztem magam, de azért tettem hátra felé egy lépést, nehogy elrántson.
- Nem lehetek a feleséged… ne próbálj fenyegetni.
- A tényeket közöltem. Bárhogy tetszik, bármit teszel, ha kijártad az iskolát, nem lesz más választásod, mint én. Ezt pedig Donell is tudja – emelte még mindig vigyorgó tekintetét Marcusra, majd hátat fordítva az ajtót vette célba.
- Nem is érdekel Viviana, hogy lefeküdtél ezzel a görénnyel… legalább mire odaérünk, hogy velem kell ágyba bújnod megedződsz. Nem kell egy tök szerencsétlen kezdővel kezdenem. Remélhetőleg lesz benned valami plusz, ami izgalmassá teszi majd a házasságunkat. Ne kelljen ágyast tartanom a feleségem mellett. Szóval Donell… vedd úgy, hogy az én engedélyemmel kúrálod és kúrod a csajt…
Nevetése sokáig bántón ült meg fülemben, s nem tudtam elfelejteni érzelmektől mentes arcát. Hát neki tényleg csak a szerződés létezett. Tényleg csak egy lap voltam, amit az íróasztal fiókjában akart tudni.
Így tűnt el végül Declan, aki bármi is történt, bárki oldalán is kötöttem ki, győztesen, felszegett állal hagyta maga mögött a lányok hálókörletét.
Ketten maradtunk. De már nem tudtam örülni ennek. Meg se várta, hogy válasszak, hogy kijelentsem, hogy Marcus mellett akarok megöregedni. Saját maga elképzelését erőltetve hagyott ott minket kézen fogva.
- Mindig téged választanálak – fordultam végül kicsit lehangoltan Marcushoz, de csók helyett, csak arcát simítottam meg.
- Vetkőzz le… el akarom látni a sebeidet a legjobb tudásom szerint. Miattam sérültél meg. Had segítsek.
Pillantásom gyengéd volt, de mégis parancsoló. Bűnösnek éreztem magam sorsa alakulásáért, így azonnal a fürdőszobába mentem, hogy kódszereket hozzak Marcusnak, meg a pálcámat.
- Had segítsek, jó? Azt akarom, hogy jól legyél… - nyögtem ki csendesen, miközben már szégyenlősen vártam, hogy levetkőzzön előttem.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimeCsüt. Szept. 05, 2013 8:30 am

Bárcsak örökre eltüntethettem volna Declan Vaillst a föld színéről, de hiába élt bennem iránta a gyűlölet, s a megvetés, mikor meghallottam Viviana kérlelő szavait, s megláttam riadt pillantását, erőt véve magamon leemeltem a srácról a pálcát, s ezzel megszűnt a szörnyű varázslat. Declan még nyöszörögve vergődött, miközben én már odaléptem Viviana mellé, hogy szorosan öleljem magamhoz.
- Csak miattad álltam meg. – Pillantottam a lány felé, kinek vonásain megláttam a megkönnyebbülés jeleit. Nem akartam neki csalódást okozni, pontosan nem tudtam azt, hogy mennyire kedveli a srácot, de mivel egyébként elég sok időt töltöttek együtt, abból gondoltam, hogy azért nem lehet neki unszimpatikus Vaills.
- Nem vagyok rosszul, jól érzem magam. – Bizonygattam, s nem törődtem azzal, hogy mennyire fájt az oldalam. Hallani sem akartam a javasasszonyról és a gyengélkedőről, így mikor az szóba jött, hevesen tiltakozva ráztam a fejemet.
- Kicsit, de annyira nem vészes, hogy ne ölelhetnél meg. – Nem akartam elengedni, mikor végre ölelhettem, annyi sok veszekedés és ostobaság után. Csak ekkor döbbentem rá arra, hogy Viviana Grosvenor milyen fontos a számomra. Valós érzelmeket tápláltam iránta, olyanokat, melyeket próbáltam a családi viszályok miatt elfojtani, de ez már képtelenség volt, nem akartam tovább titokban találkozni vele, azt akartam, hogy együtt lehessünk.
Declan persze, mindezek ellenére továbbra is próbálkozott, a maga undorító módján, s bevallom, nagyon nehezen tudtam visszafogni magam. Kizárólag az segített, hogy Viviana fogta a kezemet, s mikor érezte, hogy mozdulnék, erősebben szorított rá tenyeremre. Tekintetemből azonban nem tudta kiűzni a dühöt, mellyel ha pusztítani lehetett volna, Declan megsemmisül.
- Fogd már be..- Vicsorogtam, s újra mozdulni akartam, de ismét éreztem kezemen a szorítást, majd Vivianara pillantottam, s aztán inkább befogtam. Nem akartam többet balhézni azzal az eszement idiótával, aki képtelen volt felfogni azt, hogy a lány nem szereti Őt.
A következő pillanatban azonban úgy éreztem, hogy Declan átlépte a határokat szavaival, mert úgy kezdte el sértegetni a lányt, hogy azt már nem hagyhattam, s még Viv sem állíthatott meg benne. Kihúzva kezemet az övéből, neki mentem Declannak, két kézzel ragadtam meg az ingénél fogva, majd megindultam vele az ajtó felé.
- Aljas kis görény vagy, és soha nem lesz tiéd Viviana, ezt jól jegyezd meg. Ha csak rápillantasz, nem foglalkozom azzal, hogy az apád az az apám ivócimborája, egy baltával fogom szétzúzni a fejedet, csak hogy még véletlenül se merjenek tiltott varázslat miatt vádolni. Érthető voltam? Most pedig húzz vissza a szobádba, Vivianat pedig hagyd békén! – Ezzel kidobtam őt az ajtón, majd bezártam azt, s még egy széket is elé húztam, hogy azzal torlaszoljam el az elromlott ajtót.
Kifújva a levegőt, még mindig idegesen sétáltam vissza a lány mellé, s figyeltem, ahogy arcom felé nyúl. Jól estek szavai, s az a gyengéd mozdulat, kimondhatatlanul boldog voltam.
- Ez fordítva is így van. – Rámosolyogtam, hozzá hasonlóan megérintettem az arcát, majd közelebb hajoltam hozzá, s ha nem húzódott el, adtam egy csókot az ajkaira.
- Máris vetkőzzek? Nem túl gyors ez?- Belemosolyogtam a csókba, hülyéskedtem, s úgy tűnt, mintha megjegyzésemmel enyhe pírt varázsoltam volna arcára. Jó volt végre boldognak látni, mosolyogni, s az is jó volt, hogy végre kettesben lehettünk, nyugalomban.
- Jól van kisasszony, máris vetkőzöm. – Lekaptam magamról a pulóvert, de rémes fájdalommal járt, fel is szisszentem, majd lehajítottam a lány ágyára.
- Segíthetsz. – Rámosolyogtam, s azután segítségével, ha lehúzta rólam, akkor a kék pólómtól is megszabadultam. Az anyag kissé összeborzolta a hajszálaimat, úgy festhettem, mint aki abban a percben kelt ki az ágyából.
- Milyen a hajam? Segítesz megigazítani? – Tartottam a fejem Viv felé, s hagytam, hogy beletúrjon a hajamba. Már nem volt rajtam felső, az oldalamon éktelenkedett egy csúnya, lilás folt, valószínűleg zúzódhatott a bordám, de ezt csak a fájdalmakból tudtam megítélni. Pislogtam is lefelé, de aztán Vivianara pillantottam.
- Egy szimpla gyógyító varázslattal szerintem helyre hozhatod, nincs kedvem a gyengélkedőre menni, sokkal inkább tölteném az időt itt, veled. – Mosolyogva lehuppantam az ágyára, majd a kezemet felé nyújtottam, s ha nem ellenkezett, elkaptam, és magam mellé húztam Őt.
- Azt hiszem, most rajtam a sor,hogy én segítsek neked. – Elmosolyodtam, pillantásom tekintetéről ajkaira vándorolt, majd közelebb húzódtam hozzá, s hosszan megcsókoltam.
Csók közben kezemmel végig simítottam combján, mely feljebb csúszott, s ujjaim lassan eltűntek a csipkés hálóruha szövete alatt. Próbáltam még közelebb kerülni hozzá, igyekeztem fölé hajolni, hogy újabb csókot lophassak, de akkor ismét megfájdult az oldalam.
- Áhh..ez így nem lesz jó. – Kínomban elnevettem magam, majd feladtam, hogy jobb kezemen támaszkodjak, s elfeküdtem a hátamon, Viviana mellett. Oldalra fordított fejjel kémlelni kezdtem az szemeit, miközben ujjaimmal meg is cirógattam, s talán akkor mondtam ki másodszor, hogy szeretem.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Szept. 06, 2013 12:52 am

Marcus próbálta ugyan enyhíteni a kellemetlen érzések súlyos csatját, de még ezzel sem éreztem, hogy Declanon elég tételt nyert volna. Jól esett, hogy azonnal ugrott az undorító megszólalásra, de annyira elmerültem szégyenlős gondolataimban, hogy még megköszönni is elfelejtettem neki az értem tetteket. Én gyenge lettem volna most elküldeni Declant. Megalázottságom legmélyén még a fejemet is csak hosszú idő után mertem felemelni, addig csak magatehetetlenül, indokolatlanul karmoltam végig cirógatásból kiindulva karomat. Nem tudtam még megszólalni sem, olyan rosszul estek ezek a szavak.
Rá kellett jönnöm, hogy Marcus a lehető legjobb választásom volt. Ismertem a férfi felfogást, csak nem tudtam, hogy ennyire fájdalmas, mikor a szemedbe ordítják az igazságot. Hálás lehettem, amiért a mellettem álló srác ennyire férfi volt, de mégis tisztelettudó.
Nem csak, hogy engedtem ajkai érintésének, de még közelebb is furakodtam testéhez, ha már felhatalmazott, hogy öleljem, nem kellett kétszer mondani, kihasználtam ezt a kis időt, s azonnal átöleltem, hogy érezzem, ahogy magához von, ahogy birtokol és vigyáz rám. Jól esett olyan emberhez tartozni, aki önmagamért szeretett. Akinek tényleg én kellettem, nem az aranyvérű, papíron létező Viviana Aletha Grosvenor.
- Ne hozz zavarba – fenyegettem meg játékosan, mikor már éreztem, hogy pír önti el arcomat, s amíg rá nem vette magát a vetkőzésre nem is tudtam leplezni zavaromat. Kezemben a kötszerekkel, s pálcámmal, lehuppantam az ágyra, hogy zavartalanul mustrálhassam testét. De nem ültem túl sokáig, ahogy felszisszent azonnal felugrottam, hogy segítsek neki levenni már a pulóvert is, majd azt követően együttesen megszabadítottuk őt lenge anyagú pólójától is.
- Ne provokálja az ápolónőt… mert igazat kell mondania. És igencsak az esetei a piszkosul jóképű, kócos, sebesült férfiak… - nevettem el magam játékosan. S folytattam a szerepjátékot kettőnk között, már ha vevő volt rá ő is. – Nem kezdhetek a betegemmel, így kérem, tanúsítson irányomba több megértést – bólogattam szavaim nyomatékosításául megjátszott komolysággal, de azért beletúrtam hajába, s a selymes tincseket szétválasztva, rendezetten elfésültem. Egy percig csodáltam művemet, majd tekintetem lesiklott ajkaira, onnan pedig még lejjebb indultam, így felmérhettem romlatlanul vonzó mellkasát és az oldalán éktelenkedő véraláfutásokat.
Ujjaimat azonnal pálcámra fontam, felmerült bennem a gondolat, hogy alkalmazom valamelyik gyógyító bűbájt, ahogy Marcus is hallatta, de igazából féltem. A mágia ezen területe soha nem volt az erősségem, s könnyedén eltörhettem volna az összes csontját egyetlen borda összeforrasztása helyett. Persze vonzó volt az ajánlat, hogy kettesben legyünk, csak mi ketten végre, de ha elrontom… több időt kellene külön töltenünk, mint azt a pár órát, amíg a javasasszony lent tartaná.
- Marcus… nem vagyok jó ebben. Csak kárt tennék benned… - simítottam végig alkarján, amelyet az ágyról nyújtott felém, s közelebb léptem hozzá. – Lemegyek veled, ott éjszakázok a szomszéd ágyon, de nem akarlak még jobban összetörni. Rendben?
Nem igazán tűnt úgy a részéről, hogy ez rendben van, hiszen máris fordult a kocka, s ahelyett, hogy magával foglalkozott volna, elmondása szerint rajtam akart segíteni. Értetlenül álltam szavai előtt, hiszen én nem sérültem meg.
Ahogy azonban megláttam, hogy felém közeledik, s lenyom az ágyra arra gondoltam, hogy így akar biztosítani róla, hogy számára még az én képességeim is megfelelnek, csak ne kelljen lelátogatnia a gyengélkedőre.
Mit ne mondjak, jól csinálta, s elgyengülve hagytam magam. Innentől kezdve már én sem akartam, hogy lent éjszakázzon. Közelségétől forróság öntötte el testemet, s összerezdültem, ahogy becsúsztak ujjai hálóingem alá. Ennél már csak akkor lepődtem meg jobban, s húzódtam el, mikor meghallottam, hogy a fájdalom hatalmába keríti valamennyi testrészét. Persze, hogy azt hittem én mozdultam rosszul, s tettem kárt benne.
- Ne haragudj, ha fájd…
Elfúlt hangom, megszólalásával belém fojtotta a szavakat. Hogy reagálhattam volna, mikor ismét hangosan mondta ki gondolatait. Annyira valósnak és egyszerűnek tűnt, hogy szeretjük egymást. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Nem hagytam, hogy felkeljen az ágyról, fölé hajoltam, s lassú csókkal viszonoztam édes szavát.
- Én is. Úgyhogy… mindjárt ki is találok valamit.
Csókunk nem tartott sokáig, hisz már fel is pattantam az ágyról, hogy a könyvespolcról előkeressem az A gyógyítás alapjai c. könyvemet. Hiába nyújtózkodtam, hajolgattam és keresgéltem, a könyv elbújt előlem.
A fürdőszoba felé indultam, s ahogy sejtettem. Otthagytam a pulton. A pulton, Adonis mellett. A szőrpamacsnak sem kellett több, azonnal felugrott, s elindult kifelé. Csak megcsóváltam fejem. Reméltem, hogy nem kíván rosszalkodni, csak kifárad és lustán befekszik az ágyam végébe.
A könyv fölé hajolva szembe találtam magam a fél órája elvégzett magzatelhajtó varázslattal. Kezem lassan hasamra csúsztattam, s elhúztam számat. Nem éreztem semmit, ahogy végrehajtottam, mégis rossz érzés fogott el. Marcust nem akartam ezzel terhelni, még elmondani sem akartam neki, hogy ismerek ilyen bűbájt. Ez az én titkom kellett, hogy maradjon.
Így hát összecsuktam a könyvet, s visszaindultam a szobába.
Addigra Adonis már elfoglalta helyét az ágy tetején, Marcus mellett.
- Jahm, igen. A macskám, Adonis. Ha szereted, szeretni fog – mosolyogtam rá Marcusra, majd letelepedtem mellé, hogy átlapozzam a könyvet.
- Mid fáj és hol fáj és milyen varázslatot keressek? Hm? – pillantottam fel kérdőn Marcusra, s széthajtva a könyvet, hát persze, hogy a nem régen elvégzett bűbájnál nyílt ki. Igyekeztem azonnal a következő oldalra lapozni, de a nagy sietségben eltépni sem akartam. Talán nem tűnt fel neki.
Csonttörésre kerestem varázslatot, s találtam is egyet.
- Hm. Szorítsd össze a fogaidat, megpróbálok egyet. Az esetleges hibákért nem vállalok felelősséget – vigyorodtam el, s oldalához tartottam a pálcát.
Miközben olvastam a leírást, végre is hajtottam a teendőket, s magamban való néhányszori elismétlés után hangosan is kimondtam a varázsigét:
- Hippokrax!
Tétován haraptam bele alsó ajkamba a varázslat után, s kezdtem el idegességemben rágcsálni.
- Rosszabb lett?


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Szept. 06, 2013 9:27 am


Máskor olyan nehéznek tűnt kimondani ezt az egy szót, de úgy éreztem, eljött az ideje, hogy felfedjem érzéseimet Viviana előtt, s megtudja, hogy amit a kilátóban mondtam neki, az valóság és valóban úgy gondolok mindent, ahogyan ott mondtam.
Azt hiszem, kicsit megleptem Őt, de abban biztos voltam, hogy jól estek neki a szavaim, mert csókkal jutalmazta azokat. Ha Declan nem rondít bele a levesembe, sérülés mentesen ölelhettem volna újra karjaimba Vivianat, de ez sem sikerült fájdalmas sóhajok nélkül, így bármennyire is vágytam rá újra, türtőztetnem kellett magam, s hagynom, hogy megpróbálja beforrasztani repedezett csontjaimat.
- Ne hagyj itt…- Sóhajtva figyeltem, ahogy távolodik tőlem, s megindul a fürdőszoba irányába. Pillantásom végig siklott kecses, szép formáin, figyeltem járását, míg el nem tűnt az ajtó mögött. Egyik kezemre támaszkodva próbáltam feljebb tornázni magam, hogy lássam, mivel ügyeskedhet a mosdóban, de csak a lábait láttam az ajtón keresztül, s minél jobban próbáltam olyan szögben hajolni, hogy jobban láthassam, annál jobban fájt az oldalam.
- Remélem, hogy nem valami orvosság után kutatsz, mert utálom a gyógyszereket, és egész biztos, hogy nem fogok bevenni semmiféle főzetet. Utálom az ízüket..- Kiabáltam utána, mikor váratlanul felugrott mellém egy macska az ágyra. Elsőre megijedtem, de csak azért , mert váratlanul ért a felbukkanása.
- Hohó, hát te?- Lehetséges, hogy megfeledkeztem a lány macskájáról, de nem emlékeztem rá, hogy volna neki. Mindenesetre, szemmel tartottam a kecsesen lépegető állatot, aki először az ágy végében terült el, majd egyre közelebb araszolt hozzám.
- Szevasz, mi újság kishaver, hm? – Elkezdtem beszélni a jószághoz, miközben ujjaimmal megvakargattam a fejét, s az álla alatti részt. Úgy tűnt, hogy nagyon élvezi, mert azonnal közelebb mászott hozzám, s dörgölőzni kezdett a karomhoz. Elmosolyodtam, tetszett az állatka, igazán jópofának tűnt. Kezemben megakadt nyakörve is, amit megfogtam,s kicsit közelebb hajoltam, hogy leolvashassam a medálba vésett nevet.
- Adonisz? Micsoda frappáns jelző, honnan jött?- Kiabáltam a fürdőszoba felé, de addigra már újra előbukkant a lány üstöke, s ismét elindult felém, kezében egy vaskos könyvvel.
- Azt hiszem, egész jó cimborák lettünk – Nevetve simítottam végig a cica hátán, aki hirtelen odabújt a mellkasomhoz, s úgy bújt hozzám, ahogyan azt korábban Viviana tette.
- Nézd csak, azt hiszem, hogy kedvel a macskád. – Nevetve figyeltem az állatot, majd mosolyogva pillantottam fel Vivianara.
- Mit hoztál?- Érdeklődve figyeltem, amint visszatelepszik mellém az ágyra, ismét jobb kezemre támaszkodtam, hogy feljebb tornázzam magam ülő helyzetbe,s lássam , hogy mit is csinál. Adonisz is felugrott, majd átbújt Viviana karja alatt, s letelepedett a lány lábai mellett.
- Öhm, itt a bordámnál szúr, ha mozdulok… - Mutogattam oldalamon a lilás foltot, majd odapillantottam a könyvre, s ahogy a lány lapozott, pillantásom megakadt egy varázsigén.
- Viviana…- Nem tudtam feltenni neki a kérdésemet, mert meg sem hallgatva engem, máris oldalamhoz nyomta a pálcáját, hogy gyógyítson. Bevallom, kissé aggódtam, hogy mennyire ért az efféle varázslatokhoz, de nem akartam , hogy ezt lássa rajtam.
- Jó, rendben, de ha varanggyá változtatsz, akkor is szeretned kell! – Jelentettem ki határozottan, majd elvigyorodtam, s vártam a csodára. Ahogy kimondta a varázslatot, furcsa melegséget éreztem szétterjedni a korábban fájdalomtól sugárzó területen.
- Hááát, nem tudom, olyan furcsa. – Összeráncoltam a szemöldököm, majd próbáltam mozogni, s éreztem, hogy húzódik az oldalam.
- Fáááj, szörnyen fáj. – Hirtelen fájdalmat imitálva dőltem ki mellette az ágyon, s próbáltam megjátszani a szenvedőt, hogy kicsit ráhozzam a frászt. De mikor láttam rajta, hogy megijedt, felnevettem.
- Látnod kellene, milyen riadtan nézel rám. – Mosolyogtam tovább, majd hirtelen elkaptam a karját és magam mellé húztam.
- Jobban nem is lehetnék, köszönöm. – Majd azzal a lendülettel hosszan, mohó csókot loptam ajkairól, s közben karjaimmal is átöleltem, hogy közelebb tudhassam magamhoz.
- Egyébként…mi volt az a varázslat, ahol a könyv kinyílt? Láttam a címét…- Kíváncsian fürkésztem a pillantását, s tudni akartam, hogy mit titkol előlem.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitimePént. Szept. 06, 2013 10:20 am

- Adonisz? Mmmm… - fel kellett nevetnem kifelé jövet a fürdőszobából, ahogy arra gondoltam, honnan is származik a legalább ezerszer átkeresztelt macskám legutóbbi neve. – Nem nagy története van, főleg, mert szegénykémet mindig aszerint hívtam, éppen amilyen név megtetszett. Volt már női neve is… Felsorolni sem tudnám, hogy hány féleképpen neveztem már rövidke életszakasza alatt. Az Adonisz meg, nos, elsőben Mugliismereten a görög mitológia felkeltette az érdeklődésem és ez a bizonyos Adonisz megfogott. Jól hangzott a neve, így az akkor Cashmere névre hallgató macskámat átneveztem. Immár hatodik éve Adonisz. Egész jól bírja. Meg aztán… volt valaki, aki miatt nem akartam átnevezni… - Itt muszáj voltam jelentőségteljes pillantást váltani a sráccal.
Szavaimat végig vigyor övezte, s ha kezem meg is bicsaklott, arcomra nem engedtem kiülni érzelmeimet, nehogy Marcusnak feltűnő legyen, hogy ujjaim beleakadtak a könyv megsárgult lapjába és az utóbb elválasztott résznél nyíltak ki. Annál a témánál, amiről a lányok soha nem beszéltek, inkább csak kötelességüknek és feladatuknak érezték az átmulatott éjszaka után. Magam is titokban akartam tartani, de Marcus túlságosan szemfüles volt, és éreztem, hogy ha nem vágok azonnal közbe, nem terelem el a szót, akkor azonnal rákérdez, hogy mi dolgom volt azzal a bűbájjal.
Szégyelltem megmondani neki, vagy egyáltalán erről a témáról beszélni vele. Mások sem tették, így féltem, hogy ha máshogy gondolkozok, akkor kezdő létemre gyorsan tönkre is tehetem a kapcsolatunk hajnalára virradó közös időnket.
- Nem kell aggódnod. Nem nyomnék le bájitalt a torkodon. Soha nem bíztam meg egyetlen készítményben sem. Mert ha azt is mondják, hogy bodza szörp, attól még lehet hazugság. Hiába álcázzák gyógyszernek, mikor mérgező… ki tudja, hogy a hozzávalók figyelmetlenségből való túladagolása nem-e veszélyes. Egy egyszerű varázsigével még mindig kevesebbet tudok rontani, mintha minden drága kelléket elpazarolnék, s tönkretennék – pillantottam fel mosolyogva Marcus szemébe, s már közelebb is másztam hozzá az ágy tetején, hogy elérjem meztelen mellkasát.
Mielőtt azonban belemerülhettem volna a varázslat alkalmazásába, Adonisz felmászott a combomra, s ha nem is fájdalmat kívánt okozni, csupán közelségemre vágyott, de nem esett jól, hogy dagasztómozdulatai közben remegő körmeit elmélyesztette sérülékeny bőröm alatt, majd gondolkozás nélkül egyenes úton feltépte azt. Így lehetetlenség lett volna hozzávetőlegesen kielégítő szinten elvégezni a varázslatot.
- Áú, Adonisz… ez fáj! Sicc, azonnal… mozdulj meg. Hallod?! Ó, te lusta dög. Gyerünk – löktem végül el magamtól az állatot, majd esélyt sem adva neki, hogy visszajöjjön, feltérdeltem ágyamon, hogy úgy essek neki ismét a bűbájnak.
- Most akkor maradj csöndben és lehetőleg arra koncentrálj, hogy jól leszel.
Kiadtam neki az utasítást, majd azt követően el is kezdtem megrajzolni a félköröket oldalán, négyszeri ismétlés után pedig a levegőben pöccintettem egyet, hogy biztos legyen a precizitásom.
Látva, hogy arca nem torzult el, nem villantott fintort, s nem kérte, hogy álljak meg, először úgy gondoltam, hogy jól sikerült mindent végrehajtanom
A kiáltása azonban teljesen megrémített, s a hirtelen jajveszékelésre azonnal fölé kerekedtem, hogy láthassam lelkének tükrében, hogy mire van szüksége.
- Marcus… Merlin koszos cipőjére! Ne tedd ezt… én mondtam, hogy menjünk le a gyengélkedőre. Jaj, miért erőszakoskodtál… - ismét a sírás környékezett meg, de a hirtelen jött düh el is párolgott, amint megláttam arcán előbújni nevetőgödreit.
- Rémülten?! – ezt magam sem tudtam eldönteni, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánom-e. – Azt hittem elrontottam valamit. Azt hittem kárt tettem benned. Aj, Te! – csóváltam meg teljesen elgyengülve fejem, s amint lerántott magához átöleltem izmos mellkasát, hogy összebújva piheghessünk a hosszú este után.
Elfáradtam, s megnyugodtam.
Megnyugodhattam, hisz minden szerettem biztonságban van, s ma olyan férfi őrzi majd az álmomat, akit szeretek.
Elfáradhattam, mert volt kihez vigaszt várva hozzábújnom. S ez volt a lényeg.
- Nagyon szívesen – magyaráztam bele a csókba, s úgy döntöttem, ellopom Adonisz helyét, így átemelve lábam két egymás mellett nyugvó combján, ölébe csúsztam, s úgy pihentem meg imádott testének közelségében.
- Áh… szóval láttad. Annyira reméltem, hogy nem kell erről beszélnünk, de ezek szerint meg se próbáltad nem észrevenni – elhúztam számat a gondolatra, hogy erről kell beszélnünk.
De legalább nem a szemeibe néztem. Így egy fokkal könnyebb volt.
- Ez egy olyan varázslat, amit fiatal boszorkányok találtak ki, s írtak bele a könyvbe, hogy ha este nem védekeztek, akkor reggel egy mozdulattal el tudják intézni… azoknak van, akik nem akarnak terhesek lenni. És én még az első alkalom után nem szeretnék… - vallottam be teljesen őszintén és végül felpillantottam a srácra.
- Mások nem beszélnek erről a kapcsolatuk során. A lány a dolgának tartja, hogy gondoskodjon teste egészségéről… gondoltam, én is így teszek. De ha te tudni akarsz erről, egyszer itt lehetsz mikor csinálom. Vagy ahogy akarod... nem is kell erről tudnod, ha ezt nem szereted – vontam meg engedékenyek vállaimat, s feltoltam magam.
- Itt alszol velem? Holnap reggel mehetünk együtt reggelizni legalább. És már olyan régóta akarom, hogy velem aludj… - hajoltam közelebb ajkaihoz, s ha nem volt túl sietős dolga, akkor lassan puszit nyomtam szája szegletébe, melyet jó éjt puszinak is betudhatott.


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Viviana szobája | Viviana & Marcus   Viviana szobája | Viviana & Marcus Icon_minitime



Vissza az elejére Go down
 

Viviana szobája | Viviana & Marcus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Donell Birtok - Marcus szobája ~ Viviana és Marcus
» Csónakház - Marcus és Viviana
» Marcus & Viviana | klubhelyiség
» Viviana & Marcus | Grosvenor birtok
» Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-