Nathaniel & Jackie

Az éjszakai folyosó képe megnyugtatott.
Anélkül szedhettem a négyzetformájú csempeköveket hosszú egymásutániságukban, hogy centinként meg kellett volna torpannom, kitérnem a szemből közeledő, mélyen tisztelt professzor elől, s a falhoz lapulnom, ha a nehéz léptű felsőbb éves tohonya testével félelmetesen fölém magasodna.
Noha a férfinem fiatal képviselője is voltam, nem büszkélkedhettem széles vállakkal, izmosra gyúrt mellkassal, szálkás izomzattal, s még magasságom sem ütött többet tizenhat évesen százhetvenöt centinél. Így néha félő volt, hogy elvesztem a diáktömegben.
De nem most. Éjszaka a széles folyosókat egyedül róhattam, az ódon kastélyhelyiségek ura lehettem. Nem késztethetett meghátrálásra senki. Igaz, hogy gyakorta megfordult a fejemben, hogy mardekáros létemre jogomban áll napközben is pálcát rántani, hogy rendet tegyek magam körül, de ez idáig minden alkalommal inába szállt bátorságom, s ahelyett, hogy én hátráltattam volna meg diáktársaimat, a lehetőségként fenyegető büntető munka gondolata megállított.

Most azonban büszkén kihúzva magam, ott forgattam hanyag eleganciával ujjaim közt magyalfából faragott csodálatos pálcámat, s azon gondolkoztam, milyen átoknak a hatását látnám legközelebb szemem előtt lepörögni. Ehhez persze szükségeltetett egy szerencsétlen elsőéves, aki némi fenyegetés után nem mer majd árulkodni felsőbb éves társainak, netán házvezetőjének esti peches találkozásáról velem és hőn szeretett pálcámmal, na meg nélkülözhetetlen volt egy sötét sarok, ahol még inkább a nullához közelített a lebukás esélye.
Inkább ezerszer átgondoltam a lehetőségeket, minthogy lebuktassam magam és fejjel rohanjak a falnak. Még soha nem fordult elő velem, hogy akárcsak egy lépést is tegyek anélkül előre, hogy célomat ne tegyem közelibb ponttá magam előtt.
Így most sem unalmamban bolyongtam éjnek évadján a harmadik emeleti folyosók egyikén. Összekötöttem a hasznost a kellemessel. Hiszen miközben a tizenegy órás találkozóra igyekeztem Jackie-hez, addig vártam, hogy túlbuzgó elsősökön gyakorolhassam a nagyapámtól hallott bűbájok egyikét. Kivételesen nem merő kegyetlenség vezérelt, nem a fájdalom okozás vágya vezérelt, csupán a mohó kíváncsiság, hogy mennyi időre és képzésre van még ahhoz szükségem, hogy pálcám végéből pont olyan erőteljes fénycsóva lövelljen ki, mint amilyet övé okádott.

Az este azonban nem úgy alakult, ahogy merész álmaimban szerepelt volna, hiszen még azelőtt, hogy tudásomat próbára tehettem volna, megpillantottam Jackie-t a folyosó végén. Az elmúlt időszakban egyébként is hatalmas űrt éreztem kettőnk között, így nem kockáztattam a teljes elfordulás lehetőségét a részéről, azzal, hogy jelenlétében próbálkozok meg egy kockázatosabb és talán számára még ismeretlen varázslat alkalmazásával. Nem a házam pontjait féltettem, inkább azt a menedéket, amit akkor éreztem, ha átöleltem a törékeny testet.
Így hát más választás lévén, elsüllyesztettem mugli farmernadrágom farzsebében pálcámat, s igyekeztem palástolni csalódottságomat, mire elé értem. Jobban mondva mögé, hiszen pont az ellenkező irányba révedt tekintete.
Mindig halk léptűnek mondtak, így most is macskamód puhán tettem meg a közénk férkőzött pár métert.
Eszem ágában sem volt már messziről felhívni magamra a figyelmet, inkább kiszélesítettem kaján vigyoromat, mögé léptem, s füléhez hajolva kezdtem suttogni:
- Mit kap az illető, aki néhány percet késett a megbeszélt randi helyszínről? Hogy azt már ne is említsem, hogy titokban kiszökött a klubhelyiségből, párnával formálta meg testét a lepedő alatt, hogy ne okozzon szobatársának fejtörést hiányával? Azt hiszem csak ennyi a bűnöm – töprengtem el hangosan utolsó mondatommal, majd köszönésképpen válla fölött áthajolva üdvözlő puszit leheltem finom bőrére.
- Várom az ítéletet Ms. Griffendél.

Nathaniel & Jackie

Borzalmas hideg süvített végig a folyosókon. Mintha a falakból is a hideg szél fújt volna át, olyan érzése volt az embernek, hogy az egész ruhája nedves. Már bántam, hogy nem vettem fel a kabátomat, habár ahhoz képest, hogy nem mentem ki a birtokra, így is eléggé fel voltam öltözve. De úgy látszik nem eléggé.
Fázósan igazítottam meg magamon a sálat, örültem, hogy hátamat, ha csak egy kicsit is, de melegíti a ráomló hajam. Sötét volt, hideg, és kínzóan nagy csend. Féltem. Ilyenkor, mikor egyedül voltam a folyosókon mindig olyan félelem lett rajtam úrrá, hogy szinte elszégyelltem magam. A nappal barátságos kastély estére egészen zorddá változott.
Habár tudtam, hogy Nath valahol itt bolyong a közeli folyosókon, hogy nem vagyok egyedül, mégis kezemben tartottam pálcámat, biztos, ami biztos. Pont engem neveznek ki prefektusnak? Engem? Valószínűleg a Gyáva Nyuszi is jobb választás lett volna nálam, de most már teljesen lényegtelen. Mindig eljátszottam ezt, mikor egyedül voltam a folyosón. Csak az első fél órán kellett túl lennem, és újra megszokta szemem és lelkem is a sötétséget.
Szerencsére nem mindig voltam egyedül, néha egy-egy alsóst vissza kellett parancsolni a hálókörletébe, vagy éppen egy kis elsőst visszakísérni a házához. Már csak azt vártam, mikor botlok bele Nathanielbe. Annak ellenére, hogy mostanában milyen furán viselkedett, még mindig igényt tartottam a társaságára. Biztonságban éreztem magam mellette, hiába mondták háztársaim, hogy mardekáros, így egy kaptafára való a többivel, én nem így láttam őt. Megvoltam ugyan benne a mardekáros vonások, de velem sosem viselkedett úgy. csak az utóbbi pár hónapban…
Igen, sajnos kezdett rosszra fordulni a dolog, hiszen egyre többször láttam megcsillanni szemében azt az agresszív fényt, amitől annyira féltem. Mégis, reménykedtem benne, hogy nem fog eltűnni a fiú, akibe már több mint egy éve beleszerettem. Bíztam a legjobbakba, reménykedtem, hogy nem lesz köztünk egyre mélyebb a szakadék.
Befordulva a harmadik emeleti folyosón körbepillantottam. Kezem számhoz emeltem, s összedörzsölve tenyeremet leheltem rá, hogy felmelegítsem ujjaimat. Éreztem, hogy csizmámba összefagytak a lábujjaim. Erősen elgondolkoztam rajta, hogy felszaladok a hálómba és felkapok egy kabátot, ám mielőtt gondolatmenetem a végére érhetett volna megfagyott bennem a vér. De csak egy egész rövid pillanatig.
Aztán felismertem a hangot. Éreztem szavai után hagyott meleg leheletét nyakamon, s finoman megborzongtam. Abban a szent pillanatban, amikor felismertem a szeretett hangot, minden félelmem elszállt, mintha nem is lett volna. Tudtam, ettől a perctől kezdve biztonságban vagyok. Arcomra mosoly húzódott, mikor éreztem puha száját arcomon, s meg is fordultam, hogy végre szemtől szembe kerüljek Nath-tel.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem érzek óriási késztetést, hogy megkurtítsam házad pontjait, de talán ebben az esetben kivételt teszek. – feleltem neki enyhe szarkazmussal hangomban.
Ezért nem tudtam volna elhinni a többiek rosszallását Nath-tel kapcsolatban. Persze, voltak rossz napjai, de néha, mint most is, olyan édes tudott lenni, hogy rögtön átmelegítette a szívemet egyetlen gyengéd pillantásával. Tudtam, hogy átmeneti állapot nála ez a mostani hangulatingadozás, és el fog múlni. Egyelőre nem tudott semmi olyat tenni, amivel elriasszon.
Széles mosolyra húztam számat, majd karom átkulcsolva derekán felpillantottam rá. Puha csókot nyomtam szájára, majd mélyen tekintetébe fúrta saját íriszeimet.
- Eltévedtél a folyosókon? Azt hinné az ember, hogy hét év alatt már ismered az utakat.

Nathaniel & Jackie

Másfél éve már, hogy az Enyém volt. Másfél év telt el úgy, hogy ezer érvet hallgattam meg szakításunk mellett és egy kezemen megszámolható mennyiséget kapcsolatunk megtartása mellett. Néha bántott, hogy az egész világ ellenünk van, s hogy otthon titokban kellett mindazt tartanom, amit először tapasztaltam meg saját bőrömön. Míg más örömmel mesélhetett szerelméről az ebédlő asztalnál, úgy nekem minden érzelemtől megfosztva kellett magamba kényszerítenem a néhány falat ételt, amit szégyenkezés és fájdalom nélkül fogyasztottam el.
Erős akaratúnak és határozott embernek gondoltam magam végzős évem elején, mégis volt valaki, aki képes volt elültetni a bogarat a fülemben, akinek hatására elgondolkoztam azon, hogy mi éri meg jobban az áldozatot. Ez a személy volt a nagyapám, akinek sajátos tanítási módszere könnyedén megrendítette testemet és lelkemet egyaránt.
S valóban észre kellett vennem magamon, hogy egész más dolgok váltak számomra fontossá a hétköznapokban. Már nem törtem magam, hogy belefojtsam az élcelődőkbe a félvérűekről és a náluk rangban alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozókról gyártott szarkasztikus megszólalásokat. Bántón együtt tudtam nevetni kegyetlen mardekáros társaimmal, miközben élveztem, hogy hatalmam van nevem és származásom miatt egyesek felett. Ez volt a varázsvilág, nem de? Pénz. Vagyon. Hírnév.
Ez miatt mertem elhanyagolni Jackie-t. Mert az aranyvérűek által hirdetett elvek között nem szerepeltek a gyengéd érzelmek, a kötődés vagy a szerelem. Hogy is mondták háztársai, ha véletlen együtt találtak minket egy nyilvános helyen? Egy kaptafára való mind? Valóban. Nem is törtem magam, hogy más legyek, hogy elfeledtessem velük a feltételezést. Inkább csak rájátszottam az általánosító jellemzőkre. Még ha Jackie jelenlétében próbáltam is önmagam maradni, folyton folyvást kitört belőlem egy új és ismeretlen srác, aki teljesen máshogy gondolkozott, mint én, s mégis elfogadtam és kedveltem, mert többet ért, mint elesett régi valóm.
Most, hogy vele voltam, mégsem éreztem a kényszert, hogy csipkelődjek, megjegyzéseket tegyek rá. Azon kiváltságos helyzetet élvezte, ahol elfelejtettem származását, házát. Talán mert ő így is elfogadott? Kiérdemelte hozzáállásával, azzal, hogy elfogadott olyannak, amilyen voltam, hogy most én se vádoljam őt azért, aki? Feltehetőleg. Értelmesebb magyarázatot nem találtam, amiért nem fejtettem le kezeit derekamról, sőt, inkább viszonoztam azt.
- Nocsak. Milyen kiváltságokat élvezek. Ezt már preferálom – vigyorodtam le rá elégedetten, s hogy megbizonyosodhassak róla, hogy nem hoztam rá túlságosan a frászt, először csak arcélén vezettem végig puha ujjbegyeimet, majd nyaki ütőerén siklott át kezem. Apró figyelmesség, s egyben gyengéd törődés érződött ki tettemből, nem feltétlen kellett kísérleti alanynak éreznie magát közben.
- Mi lett volna, ha nem én jövök? Ha valaki pálcája hegyét befúrja két bordád közé – ujjammal végigzongorázva oldalán, hamar eljutottam arra a pontra, ahová várhatta volna a képzeletbeli idegentől a támadást. – Pont ide. Aztán befogja a szád, kirángat a hűvös éjszakába, a földre taszít, majd megfoszt pálcádtól, és megátkoz. – Ha nem kapott azonnal fenekére sikló kezem után, s nem vette észre, hogy rövid monológom közben már pálcájától is megszabadítottam, akkor markomba fogtam a törékeny eszközt, s elhúztam azt Tőle. - Fáradt vagy, Kedves? – somolyogtam gyengéden, de hogy ne álljon értetlenül az eset előtt, s tudja mire vélni utolsó kérdésemet, meglengettem magunk mellett a pálcát. Persze arról nem volt szó, hogy azonnal visszaadom neki.
- Ne olyan hevesen. Valamit valamiért…
Nem kértem túl sokat, hiszen biztos voltam benne, hogy kérés nélkül megcsókolt volna, de így hosszan és megérdemelten elnyújthattam nyelveink forró viaskodását.
Megválva édes ajkaitól, már fenntartások nélkül csúsztattam vissza eredeti helyére a pálcáját, hogy aztán viszonozzam a derekamra fonódó ölelést.
- Jéghidegek a kezeid… - állapítottam meg halkan, ahogy ujjai fagyossága átsejlett ingem vékony anyagán. Nem voltam fázós típus, főleg, ha azt vesszük, hogy télen-nyáron a nyirkos pincehelyiségben laktam, ahol a levegő soha nem melegedett fel, de ettől függetlenül, még én is megborzongtam a jeges érintéstől.
Közelebb húztam magamhoz ölelésemben, s államat megtámasztottam állán.
- Az ingemet nem tudom odaadni, az nem hiszem, hogy túlságosan felmelegítene – húztam el bocsánatkérően számat, majd egy sóhajtás után már arra figyeltem, amit ő mondott.
- Úgy gondolod, rossz helyen vagyok? Valóban… néha már összekeverem, kivel beszéltem meg randevút. Akkor mennem kéne – pimaszkodtam kérdését követően, s egy kicsit mozgolódni is kezdtem, mintha el akarnám engedni.
Aztán végül valóban lefejtettem róla egyik kezem, de csak hogy pálcámért nyúljak. Sugdolózás, talársuhogás, sziporkázó gyertyafény. Ez mind előjelezte, hogy nem vagyunk egyedül a folyosón. Percek múltán aztán a folyosó végén két alsóbb éves - ránézésre negyed éves - tűnt fel a fordulóban. Csupán néhányszor láttam az ártatlan arcot a hugrabug asztalánál, de kitűnő arcmemóriámnak köszönhetően be tudtam azonosítani őket.
- Úgy látom nem csak én mászkálok éjszaka a folyosón… két nyamvadt sárvérű hugrás – tagoltam az utolsó szavakat mély ellenérzéssel Jackie-nek, s a bennem felhalmozódó dühtől, még ölelésemet is szorítóbbra vettem.
- Móresre kellene tanítani őket. Semmi keresnivalójuk ilyenkor a folyosón… főleg nem ilyen jó kedvűen – tagolt beszédem a végére sziszegéssé vált, s félő volt, hogy indulataimnak nem fog tudni még Jackie sem gátat szabni, ha túl szabadszájú lesz magyarázatuk.

Nathaniel & Jackie

Ujjainak gyengéd érintésétől egész testem libabőrös lett. Igazából nem volt összehasonlítási alapom, hiszen Nathaniel volt az első szerelem számomra. Az első, aki megcsókolt, az első, aki megérintett, de tudtam, hogy mindennek így kellett történnie. Hogy ilyen a szerelem, efelől nem volt kétségem. Pedig nem is kedveltem Őt, egyáltalán nem. Talán mert mardekáros, vagy azért, mert én nem vagyok aranyvérű, s inkább kerülni akartam az olyan vér mániás kékvérűeket, mint amilyen Ő is volt. Tartottam tőle, ám végül mégis elkezdett vonzani, talán az a rejtett sötétség, rejtélyesség, ami áradt a tekintetéből, hogy nem tudtam megmondani, mi lesz a következő lépése. Hiszen csak így volt izgalmas.
Kérdésére csak enyhe meglepettséggel vonom fel szemöldököm. Érzem ujjainak érintését az említett területen, s szám szeglete megrándul egy apró mosolytól. Mégis, valahogy kiérzem hangjából a sötétséget, mégha csak feltételes módban hangzik is el a kérdés, kijelentés. Ilyenkor megrémít, noha tudom, sosem bántana engem. Úgy mondja, mintha… mintha Ő képes lenne valakivel ezt tenni, s ez az, ami igazán megrémít. Túl őszinte a hangja, szinte… élvezettel teli?
Meglepetten pislogok kettőt kérdésére, majd mikor megpillantom, saját pálcámat a kedves kezébe szám enyhén elnyílik. Kezem rögtön csípőmre teszem, s valóban, az ott az én pálcám a kezébe.
- Én… - kezdem, s már nyúlok is utána, hogy kivegyem kezéből. Anélkül védtelennek érzem magamat.  De nem hagyja.
Valamit valamiért, visszhangzanak fejemben szavai, s nem is tétovázok többet. Átölelve újra derekát hozzásimulok felsőtestéhez, s számat hideg ajkaira nyomom, hogy egy igencsak forró csókba forrjanak össze. A testem sosem volt képes ellenállni neki, hisz Nath pontosan tudta, mi az ami jó nekem, s hogyan. Mintha belelátott volna a gondolataimba.
Érzem, ahogy pálcám visszacsusszan eredeti helyére, s újra biztonságban vagyok. Nem tudnám megmagyarázni az érzést, de szükségem volt rá. Olyan veszélyes volt ez a világ egy olyan lány számára, mint amilyen én voltam. Kellett valami, ami egy magányos, sötét estén védelmet és biztonságot ad nekem. Ha nem lettem volna félig boszorkány, lehet, hogy mugliként gáz sprayt hordtam volna magamnál. Bárhogy is volt, éreznem kellett, hogy bármikor, bármilyen helyzetben képes vagyok megvédeni magam.
- Fázom. – feleltem nemes egyszerűséggel kijelentésére, majd halkan felnevettem. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne félmeztelenül rohangálnod a folyosókon. – vontam fel incselkedve szemöldököm. Fene se akarná, hogy bármelyik lány kinézze magának.
Kérdésére enyhén megráztam fejem. Nem. Pont ott volt, ahol lennie kellett: az én ölelésembe burkolózva, mellettem. El sem tudtam volna képzelni, hogy máshol, más valakivel legyen, még a gondolat is fizikai fájdalmat okozott, s rögtön égni is kezdett szívem felett a bőr. Nem tudom, hogy birkóznék meg vele, ha elveszíteném. Még így is, hogy ilyen… kiszámíthatatlan. Sötét. Félelmetes.
- Héé! – húztam vissza derekánál fogva, ám hiába. Mégis megszakította félig-meddig a kettőnk közti érintkezést.
Kissé összezavarodva húztam össze szemem, figyeltem, követtem tekintetemmel kezét, ahogy előhúzza pálcáját. Igyekeztem rájönni, mitől ez az újabb hangulatváltozás, s nem is kellett sok, hogy én is a hang irányába fordítsam fejemet. Alsós hugrabuggosok jelentek meg sutyorogva, talárjuk elárulta őket. Prefektus voltam, tennem kellett volna valamit, ám Nath ölelése egyre szorítóbb, végül fájó lett számomra. Utolsó szavaira úgy kaptam fel fejemet, mintha megégettem volna magam. Nem hittem a fülemnek. Arról ugyan nem volt fogalmam, hogy a mardekár asztaloknál és a klubhelységben Nath miket mond, vagy hogyan beszél szerinte alsóbb rendű társairól, ám az én jelenlétemben valahogy mindig képes volt disztingválni magát. Hiszen nem volt titok számára, hogy az édesapám mugli, s hogy engem nagyon is érzékenyen érintett, ha emiatt bántják az ember.
Kezem mellkasára tettem, s határozottan toltam el magamtól.
- Mit mondtál? – kérdeztem hűvös döbbenettel hangomban.
Sajnos, ez volt a legnagyobb probléma Nathaniellel. Az utóbbi időben olyan jellembeli változásokon ment keresztül, ami nem csak nehezen volt elviselhető számomra, hanem egyre bántóbb is lett. Kezdtem azt érezni, hogy kétféle ember lakik benne. Mintha a lelke egyik fele mindig próbálna jó lenni, helyesen cselekedni, úgy viselkedni, hogy az ne legyen káros a társadalom számára. Ám volt egy másik oldala is. Az, aki megpróbálta a jót benne kiölni, megrontani. Egyik vállán az angyal, másikon az ördög ült, s jelen helyzet szerint nagyon is úgy tűnt, hogy a sötét oldala fog győzni. Hogy minden jót, szépet és kedveset, amit annyira szeretek benne ki fog ölni, hogy aztán csak a zord sötétséget hagyja maga után.
- Móresre? – kérdeztem élesen, s karom szinte védekezőn kulcsoltam át mellkasom előtt. Ezzel jeleztem neki, hogy teljesen elzárkózok mindennemű érintkezéstől. Mindeközben persze el is feledkeztem a szabályszegő alsósokról, olyannyira megdöbbentett Nath viselkedése, hogy valószínűleg ha megkérdezik, milyen nap van, arra sem tudok válaszolni. – Ha szigorúan vesszük eked sincs semmi keresnivalód a folyosón! – szóltam rá hangos suttogással. – Vagy azért, mert te aranyvérű vagy mindent megtehetsz? – csúszott ki számon haragos kérdésem.
Láttam, hogy egyre nehezebben tudja türtőztetni indulatait, s csak azért fohászkodtam most Merlinhez, hogy a srácok tűnjenek el minél hamarabb a folyosóról, hogy elkerüljék a – ki tudja, miért- felbőszült Nathaniel Arrington dühét.

Nathaniel & Jackie

Hogy lehetséges, hogy másodpercek leforgása alatt az, akit annyira szeretsz, azzá válik, akit gyűlölsz, akit nem tudsz és nem is vagy hajlandó elviselni? Gyanakodhattam volna skizofréniára, de túlságosan ismertem már ahhoz Nath-et, hogy ilyesmit feltételezzek róla. Két dologra gondolhattam csak. Az egyik, hogy a családja manipulálja, hiszen nem volt tikok előttem, hogy milyen anaryvérmániás családból származik. A másik, ami szóba jöhetett, az a házbéli hovatartozás, vagyis az, hogy a társai kezdik kimosni az agyát, hiszen ahogy az én társaim ellenezték a kapcsolatunkat, úgy az övéi sem támogatták a dolgot. Ennek ellenére én képes voltam ugyanúgy viszonyulni hozzá.
Figyeltem, ahogy megváltozik arca, ahogy tekintete hűvössé, arrogánssá változik, s egy kicsit hátrahőköltem meglepettségemben. Az, aki most itt állt előttem nem az a fiú volt, akibe beleszerettem, s ezt nehéz volt felfogni.
A döbbenettől eltátottam számat, kezem pedig akaratlanul is ökölbe szorult. Nem hittem el, amit hallok, egyszerűen nem voltam képes felfogni. A leginkább megrendítő az volt, hogy a hang melyet mindig oly szívesen hallgattam, most ilyen hangsúllyal, ilyen szavakat mond nekem. Olyan hihetetlen volt. Sosem volt az a ma született bárány, s bármennyire próbáltam szelídíteni Őt, azt, amit belé neveltek mégsem tudtam kiűzni, de ilyen, mint ahogy az elmúlt hetekben viselkedett, még sosem volt. Ilyen hangsúlyt sosem használt nálam, ami pedig a mondanivalóját illeti… sértő és megalázó volt az Ő szájából hallani ilyet, már csak azért is, mert nem voltam az a fajta lány, aki mindenkivel összefekszik, sőt! Nathatniel volt az első fiú számomra, s nekem ez mindennél többet jelentett, Ő pedig képes ilyen ocsmányságokat mondani, pont nekem!
Mérgemben összeszorítottam számat, de még mindig nem tudtam se köpni, se nyelni. Ami ezután történ, attól egyenesen megijedtem, ugyanis Nath, miközben továbbra is nekem intézte szavait, pálcáját az alsósokra irányába fordította, én pedig rögtön, szinte reflexszerűen léptem felé, de csak egy arasznyit.
- Ne! – kezdtem be, ám következő mondata megállított.
Nem is az, amit mondott, hanem az, ahogy mindeközben rám nézett. Ahogy lenézően végigmért, mintha csak egy csótány lennék, aki az útjában állt, akit el kell tipornia. Még jobban remegni kezdtem, pedig szinte már nem is fáztam, a méreg, ami percek alatt elöntött rögtön felmelegített, vagy talán erősen dolgozó szívem pumpálta tele ereimet forró vérrel.

Lesújtva álltam a fal tövében, s mereven lábamra meredtem. Úgy fájt, ahogy rám nézett… A mardekárosok köréből Nath volt az, aki sosem alacsonyított le származásom miatt, aki sohasem bántott ezért, sosem hánytorgatta föl, vagy dörgölte az orrom alá, hogy Ő bizony aranyvérű, és ezért mennyire jobb és több nála. És most tessék. Úgy nézett rám, mint egy rongya, egy semmire. Pedig én sosem szégyelltem azt, hogy félig mugli vagyok. Persze, sokat számított, hogy így lettem nevelve, s hogy a mennyire szerettem az édesapámat. Mégis, abban a percben, a hideg folyosón ácsorogva szégyen fogott el, de csak egy pillanat erejéig. Aztán egy képzeletbeli kéz, mely különös módon apáéra hasonlított, jól helyre pöccintette agyamat.

Felemeltem fejem, s a trióra néztem. Hallgattam szavait. Nagyképű volt, hideg, fölényes, és bosszantóan arrogáns. A hideg rázott tőle, ám dühöm újra lángra kapott, s kezdtem egyre jobban felszívni magamat. Figyeltem, ahogy pálcát tartó keze emelkedik, s eltoltam magam a faltól, ball kezemet csípőmön hagytam, hogy közelben legyen, ha arra kényszerülök, hogy pálcát kell rántanom.

- Micsoda? – suttogtam újra meglepettem, leginkább csak magamnak. Én veszíthetem el Őt? Nagyon úgy állt a helyzet, hogy Ő lesz az, aki valamit elveszít, s az csak a jobbik eset, ha engem, nem pedig valamelyik kevésbé fontos testrésze lesz az.
Elképedve ráztam meg fejemet. A kegyetlenség ömlött szavaiból, de nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy hangjában valami furcsa, ijesztő élvezet került, ami olyan volt számomra, mint egy hidegzuhany. Az, hogy bántana valakit, csak egy csepp a pohárban, de az, hogy még élvezné is mindezt? Hogy fájdalmat okozhat a másiknak? Ez igazán elborzasztó volt.
- Én sosem tennék ilyet! – feleltem neki, végre megtaláltam hangomat, s nem is akárhogyan. Ugyan nem kiabáltam, nem voltam azaz ordítozok fajta, de hangomból rendesen kiérződött a harag, és még valami… talán csalódottsággal vegyes undorhoz tudnám hasonlítani.
Abban a pillanatban, hogy fejét elfordította fejét, s újra szerencsétlen hugrabuggosokra nézett kezem megmarkolta pálcámat, s egy percet sem habozva szegeztem neki Nathaniel tarkójának. Olyan közel álltam hozzám, hogy érezhette nyakán pálcám hegyét, ami csak azért lehetett kellemetlen, mivel felgyülemlett dühömtől apró, lila szikrákat kezdett köpni. Válla fölött rápillantottam a srácokra.
- Tűnés! – szóltam rájuk hangosabban, s fejemmel határozottan a folyosó másik felére böktem. nem haboztak túl sokáig, csupán egy utolsó pillantást vetettek az elszabadult, megzakkant mardekárosra a pálcám végén, majd olyan gyorsan iszkoltak el, hogy fél perc múlva újra csend volt a folyosón, s csak mi ketten voltunk.

Miután meggyőződtem, hogy nem senki rajtunk kívül, valóban egyedül vagyunk, jól megböktem Nath tarkóját pálcám hegyével, mire újabb szikrákat kezdett hányni magából. Megvártam, míg felém fordul, de nem tettem el pálcámat. jobbnak láttam magamnak tartani, hisz kezdett nagyon úgy festeni a dolog, hogy a kedves barátom igencsak kifordult önmagából, s hamarosan nem köz, de önveszélyesnek is bizonyulhat.
- Mond neked teljesen elment az eszed? – rivalltam rá most először emeltebb hangomból, s mellé szikrázó tekintetem is betársult. – Mi a fene bajod van neked? Esküszöm nem vagy normális! – csapom le oldalam mellé karomat tehetetlenül. Őszintén, leginkább csak kellett valami kényszermozgás a kezemnek, mielőtt engedném neki, hogy jól képen törölje a bunkót előttem. – Mióta gondolsz így rám? Mióta gondolod azt, hogy én csak egy semmire kellő kis mugliivadék vagyok, aki nem sokkal jobb annál, aki sárvérű? – utolsó szavamra hangom elcsuklott, ugyanis nagy erőfeszítés árán tudtam csak visszatartani sírhatnékomat, ami már kaparni kezdte nem csak szemem, de torkomat is. Szívem kezdett összefacsarodni, s tüdőm is hamar felmondta a szolgálatot, pont olyan volt, mint nem is akarná beengedni a számomra éltető levegőt. Szinte fulladoztam a csalódottságtól és megaláztatástól. Mert az volt. Megalázó volt az egész.
- Én ezt nem akarom! Nem lehetek így veled! Nem tudom elviselni, hogy bántasz másokat, én ezt az embert, ami most vagy nem tudom szeretni! – mondtam bele egyenesen képébe, szinte szemrebbenés nélkül. Ezekben a percekben nem láttam a fiút, aki első csókomat ellopta, aki minden szünetbe behúzott az egyik mellékfolyosóra, csak azért, hogy gyorsan megölelhessen. Aki folyamatosan bámult a mardekár asztalától.
Ellenséget láttam benne. Jelen pillanatban csak egy mardekáros volt számomra, aki veszélyt jelent rám, és a további védtelen személyekre, akik az iskolában tartózkodnak, és nem az Ő eszméi szerint élnek vagy cselekednek. Talán ezért tudtam hirtelen kemény és tárgyilagos lenni vele szemben. Mert tudtam, hogy ez a Nath nem az én Nathem, de azt is tudtam, hogy valahol mélyen ott van emögött a nagyképű, arrogáns fiú mögött.
Csak abban nem volt biztos, hogy megtalálom.

Nathaniel & Jackie

Mindig volt egy pont, amit már nem lehetett büntetlenül átlépni. Egy pont, amit elhagyva már nem élt a megbocsájtás fogalma. Egy pont, ami után elvesztetted egyensúlyod és nem maradt számodra más. Egy pont, ahol nem ismertél semmit. Egy pont, ahol a sötét barátságtalanabb volt, mint azt eddig bárhol tapasztaltad. Egy pont, ahol kikapcsolt az ész. Egy pont…
Ez a pont következett el nálam.
Nem egyik pillanatról a másikra következett be a változás. Nem egy perc leforgása alatt változott meg az élethez való hozzáállásom, az emberek iránt érzett göröngyös bizonytalanságom. Hét év telt el úgy, hogy minden nappal többet láttam, s kevesebbet éreztem. Az esték számomra már nem a pihenést, a közeledő másnapot, egy jobb út reményét jelentették. Minden pirkadatba beletört képzeletbeli bicskám, ha az est sötétje anélkül telt el, hogy nem kellett fátylát bűzlő tetemre borítania.
Az elmúlásba beletartozott szívem reszketése, a félelem a még csak kilátásba helyezett bakiktól. A másnap reggel nem hozott mást magával, mint unalmas várakozást és hosszas, precíz tervezgetést. De az elméletek mit értek gyakorlati megvalósítások nélkül? Minduntalan elbuktak a hosszú várakozás alatt, s a feledésbe szürke árnyába merültek véghez vitel nélkül.
Ahogy a napok múltak, úgy pazaroltam el életemből egyre több időt, amíg nem tudtam megállapodásra jutni jövőmmel kapcsolatban. A kereszteződésben álltam, s minduntalan visszafelé pillantgattam, nehogy a célhoz vezető utat eltévesszem és megfáradva kelljen a jártat egy járatlanra cserélnem. Megfáradva, kimerülve az újrakezdés nem lehetett sikeres. Így az életemet pecsételte meg a fiatalon rosszul meghozott döntés.

Döntöttem.
Az az este volt a sorsfordító, mikor az ember, akiben bíztam, aki még visszaránthatott volna őszinte szerelmével, feladta a küzdelmet egy világgal szemben. Jackie többé nem akart egy olyan emberrel lenni, aki megtévelyedett a hazafelé vezető úton, s csupán árnyékát tudta produkálni régen élt énjének. Nem próbálta tovább, hisz elszakítottam minden visszavezető cérnaszálat. Ott álltunk a két szakadék szélén. Ő pálcával kezében, vesztesen, én leengedet karokkal, megadva magam győztesen. Egy karnyújtásra volt tőlem, de az áthidalhatatlan szakadékot az előző percek földrengése olyannyira kockázatosan törékennyé változtatta, hogy valamelyikünk a közeledésbe belehalt volna.

Hevesen pulzált fülemben a vér. A lány szavai elrohantak mellettem, értelmet egyik sem nyert. Észhez is csak az apró áramütés szerű fájdalom térített, amit a tarkómnak szegezett pálca okozott. Nem az fájt, hogy az az ember fogott rám pálcát, akitől nem vártam volna, hanem, hogy feladott minket. Vérben forgó szemeim szenvedélyén is ez a gondolat enyhített csupán. Ezért szorítottam ökölbe ujjaimat, ezért nem átkoztam meg az elrohanó hugrabugosokat, s nem is keltem ki magamból.
Sokára fordultam csak vissza Jackie irányába, fittyet hányva pálcájára. De nem késtem le könnyeit, melyekbe belesűrűsödött minden fájdalma. Én okoztam. Én bántottam meg. Miattam sírt.
Sértéseim következménye, rosszindulatú szavaimra az erőtlen válasz, megsemmisítő pillantásaim ellenkezése, ezek kiáltottak rám a szemét áztató könnyekből.
Nem akadályoztam meg hangos szavaiban, s még akkor sem állítottam le, mikor pofon vágott. Nem tudott fájdalmat okozni, ezt pedig nem tükrözte jobban a gúnyos félmosolyomnál semmi. Joga volt beszélni, s neveletlenség lett volna a részemről félbe szakítani őt. Az idő alatt megdörgöltem ujjaimmal arcomat, ahol égett bőröm az erős pofontól, s várakozóan sóhajtottam egyet.
- A mai estéig nem tudatosítottam magamban, hogy te is egy vagy közülük. Eddig annyira jól elsiklottam a tény fölött, hogy nem aranyvérűek a felmenőid. Miért kell szóba hoznod? Nem rád mondtam, hanem rájuk. De te… Kivívod magad ellen a sorsot, nem veszed észre? Már nem ismersz, de feldühítesz. Ez egyáltalán nem okos dolog. Még akkor sem, ha azt hiszed, hogy nem bántanálak. Te is rám fogtad a pálcád, pedig azt hittem ez soha nem fog megtörténni. Akkor hát tőlem mit vársz? Hogy én is bántani foglak? – csak megcsóváltam fejem, s egy percig oldalra néztem, hogy erőt gyűjtsek az éjszaka szúrós hideg levegőjéből.
Szándékomban állt folytatni, de addigra megelőzött. Nem szavaival vágott közbe, hanem felsírt. Ez pedig jobban összezavart, mintha egy egész dézsányi szitokszót vágott volna fejemhez.
Egy könnycsepp útját végigkövettem arcán végigrohanni. De csak egyet. Nyugtatni, csitítani, vigasztalni nem szándékoztam. Így nem ragadtathattam el magam azzal, hogy megvárom, míg mellkasomra húzva kizokogja magát.
- Nem tudsz így szeretni? – emeltem meg jócskán szemöldökeimet, s hangomból sem hiányozhatott a tőlem mostanában igencsak megszokott felsőbbrendű hangszín. – Én is szerettelek Téged a származásod ellenére! Kiálltam melletted, úgy akartalak, ahogy voltál. Nem változtattam rajtad. De te ennyire nem vagy képes? Szerettél te engem Jackie? Mit szerettél bennem? Azt a senkit, aki életképtelen volt? Akit senkinek néztek? Mert csak egy feketebárány volt a háztársai között? He?
Még sem tudtam teljesen leplezni indulataimat, ingerültségem felszínre tört, s már nem csak fenyegető hangszínem, de a lány felé tett akaratos lépteim is ijesztővé tehettek. Nem álltam meg közvetlenül előtte, megragadva két csuklóját neki toltam a falnak, s egész testemmel odapréseltem.
- Ebből is látszik, hogy melyikünk tett többet a másikért. Én eddig mindenemet eléd terítettem. Eltűrtem a háztársaim bántó vicceit, a beszólásokat, ellenséges tekinteteket, amelyek közé leültem reggelizni… és te? Mit tettél Jackie? Semmit… az első problémánál, ami felett nem nekem kell felülkerekedni, s nem nekem kell erősnek lenni, feladod!
Szavaim közben arcunkat centik választották el, de most füléhez hajoltam, hogy úgy suttoghassak:
- Keress más örök vesztest, keress más társadalomból kitaszított szerencsétlent, aki beleillik a romantikus regényeid alternatív világába. Őt hátha képes leszel szeretni minden hibájával együtt…
Egy perc volt az egész, amíg tudatosítottam magamban, hogy szakított velem. Féltékenységem azonban nem ült el ilyen gyorsan. Már most irigy voltam arra a srácra, akinél megtalálja a boldogságát a jövőben. De ezt már nem mondhattam. Nem tudott szeretni többé. Így hát kár lett volna kiszolgáltatnom magam neki.