HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Draco&Torie - Üvegházak felé...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Pént. Szept. 13, 2013 8:31 am



Torie & Draco

The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve

Gyengeségemnek és levertségemnek nyom a sem volt. Adrenalin szintem a magasba röppent, úgy vágódtam ki a Mardekár portréján, mintha nem is egy 50 kilós, 160 akárhány centis lány lennék, hanem legalább egy troll. Olyan düh vezérelt, hogy attól féltem elszállok a magasba. Hosszú, hosszú idő után éreztem most igazán azt, hogy élek. A harag felélesztett, de nem akárhogy!
Lépteim egyre gyorsabbak és hangosabbak lettek, mígnem azon kaptam magamon, hogy szaladok végig a folyosón, fel az előcsarnokban, egészen a nagykapuig. Fájdalmam majdnem felemésztett, ám könnyeim már nem folytak tovább, azon sem csodálkoztam volna, ha kiszáradtak volna könnycsatornáim. Éreztem, hogy lépésről lépésre hullok darabokra, esek szét megannyi apró kis szilánkra. Nem is tudtam, kit gyűlölök jobban: Kyrat vagy Dracot. Ám drága barátnőmön már kitöltöttem dühömet, s ez elől Malfoy sem menekülhetett.
Lihegve álltam meg a bejáratnál, de csak egy pillanatra, addig, amíg meg nem pillantottam az üvegház felé tartó kisebb tömeget. Gyógynövénytan óránk volt. Vagyis lett volna, mert Malfoy ma biztos nem fog megjelenni. Lábam rögtön lendülete jött, és rohanni kezdtem az említett irányba.
Nem tudtam mit fogok mondani, vagy tenni, egyszerűen nem gondolkoztam. Legszívesebben a gatyájából is kiátkoztam volna a kis rohadékot, de tudtam, súlyos büntetést kapok, ha átkot szórok rá, annyit pedig nem ért az egész srác. Nem is olyan régen még éreztem a szerelmét. Hogy hiányzik, mindentől függetlenül, hogy talán még megbocsájtani is képes lettem volna neki, ha akarja, ha olyan helyzetben vagyok. De nem voltam. Blaise-zel való történetembe nem fért bele egy másik fiúval való szerelem, de ha még bele is fért volna. Draco Malfoy halott ember volt számomra. Sőt, még annál is kevesebb!
Mikor megpillantottam szőke üstökét kicsit lassítottam, hogy levegőhöz jussak. Féltem, ha kifárasztom magam nem lesz erőm elmondani neki azt, amit akarok. Ám lépteim még mindig szaporábbak voltak az átlagnál.
- MALFOY! – ordítottam el magamat, mire nem csak az említett delikvens, de a társaság többi tagja is felé fordult.
Fogalmam sincs milyen ábrázatom lehetett. Azt sejtettem, hogy szemeim vörösre voltak dagadva, s haja kissé ziláltabban festett az átlagnál, ám azt sem zártam ki, hogy úgy festettem, mint egy megvadult, idomítatlan sárkány.
Három lépés választott el Malfoytól, s miután ezt sikerült megszüntetnek, hatalmas pofon csattant arcán, talán még visz hangot is vert a birtokon. Mindenki rögtön a saját dolgára fókuszált, és eltűntek a hármas számú üvegházban. Ketten maradtunk. Zihálva, dühtől szinte megőrülve álltam Malfoy előtt.
- Te undorító, utolsó, kétszínű féreg! – üvöltöttem arcába. ha azt hittem elfogytak a könnyeim, hát nagyot tévedtem, ugyanis utolsó szavamat kiejtve újra megeredtem a sós cseppek. – Hogy tehetted? – kiáltottam újra és megtaszítottam mellkasát. – Tudtam, hogy egy rohadék vagy, de azt hogy ennyire! – ütöttem a vasat immár zokogva. Valószínűleg fogalma sem volt arról, mitől gurultam be ennyire, így úgy gondoltam, világossá teszem számára a helyzetet, hogy végre tisztába legyen vétkével. – KYRÁVAL? Hogy tehetted ezt velem?! – kiáltottam arcába.
Hogy testem a fékezhetetlen dühtől, vagy a megállíthatatlan sírástól rázkódott e, nem tudtam volna megmondani.
Összetörtem.
Ezer darabra.



MADE BY TORIE ♥

__________________________________











A hozzászólást Astoria Greengrass összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 15, 2013 6:09 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Pént. Szept. 13, 2013 10:05 am


You lost your mind


A többiekkel a nyomomban indulok meg a klubhelyiségből a következő óránkra. Gyógynövénytan. Csodás. Valaki mögöttem a társaságból elsüt egy két-béna poént a körülöttünk elhaladó Griffendélesekre és Hugrabugrosokra. Páran válaszul lomhán röhögnek rá, magam is elmosolyodom, de azt figyelem közben, melyik alsóbb évest csíphetném el, hogy tehermentesítsen.
- Hé, McCarthy! – szólok oda a másodéves fiúnak. – Fogd ezeket, és szaladj le velük a kettes üvegházhoz. - Passzolom le a könyveimet. - Ne bámulj így, csak csináld amit mondtam, aztán iparkodj, mert még elkésel a saját órádról – mutatok a kijárat felé, mire a riadt srác végignéz a társaságunkon, gondolom felméri az erőviszonyokat, hogy nem érné meg neki visszafeleselni, aztán eliramodik az ajtó felé. Többen ismét felnevetnek, valaki a vállamat is megveregeti valami olyan szöveggel, hogy semmit nem változtam a nyár alatt, én viszont zsebre dugott kézzel baktatok tovább közöttük. Már csak néhány méter választ el bennünket az üvegházaktól meg a következő óránktól, amikor mögöttünk valaki a nevemet ordítja. Valamennyien meglepetten fordulunk a hang irányába, de nyilván az én arcomra ül ki a legmélyebb csodálkozás, amikor meglátom, ki süvít felénk – pontosabban felém – energikus léptekkel, fúriákat megszégyenítő gyilkos tekintettel. De még ez a látvány sem készíthet fel arra, ami rám vár. Egy hatalmas, lendületes pofon, ami akkorát csattan az arcomon, hogy esküszöm, visszhangot ver a fák között. Talán mondanom sem kell, azonnal elönt a düh engem is, tekintetem villámokat szór, és legszívesebben elkapnám Astoriát, és alaposan megráznám, de összeszedem magam annyira, hogy egy gúnyos mosolyt ereszthessek. Nem annyira a lánynak szól, inkább a körülöttünk állóknak. A „lekopni” pillantásom hatásosra sikeredik, mert a társaság pillanatokon belül szétoszlik.
- Neked teljesen elmentek otthonról, Greengrass – köpöm a szavakat hirtelen a lány felé fordulva. – Merlin szerelmére! Mi a jó franc ütött beléd? Ennyire unalmas az első heted, hogy félóránként jelenetet kell rendezned?! Egy színházban lenne a helyed a Roxfort helyett – horkanok rá még mindig dühösen, és nem kevésbé gúnyosan.
- Szóval most már rohadék vagyok. Nagyszerű. Legalább lennél olyan kedves, és felvilágosítanál, hogy mivel érdemeltem ki ezt a csodás címet? – kérdezem sötéten, és teszek felé egy fenyegető lépést. Nem bántanám, de kezdem úgy érezni, hogy mindkettőnk biztonsága érdekében le kellene kötöznöm, vagy nem tudom. Még kárt tesz valamelyikünkben.
- Kyra…? – kérdezem elhűlve, és az arcberendezésem azonnal átalakul dühösből óvatossá. – Mi van Kyrával? – kérdezem tapogatózva. Mondjuk elég nyilvánvaló, hogy mi van vele, és így már némileg érthetőbb Torie kiborulása. De nem akarom én kimondani, és igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy mit is kéne mondanom, csak hátrálok egy fél lépést.



© Vampsitewords: 410 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Pént. Szept. 13, 2013 10:34 am



Torie & Draco

The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve

Mintha nem lett volna elég, hogy olyan voltam, mint egy időzített bomba, Malfoy még rá is tett egy kanállal a felháborodásával. Még Ő van megsértve, megáll az eszem! Már nem is sárkánynak néztek ki, hanem legalábbis egy sellőnek, ami a fekete tóban él, és hát, tudjuk, hogy azok elég ijesztőek.
Dühöm tetőfokára hágott, ahogy tett felém egy lépést. Nem mozdultam, álltam gúnyos, sötét tekintetét, nem hátráltam. Nem féltem tőle, valószínűleg ha egy hegyi troll áll előttem azzal is félelem nélkül küzdöttem volna meg. Jelen pillanatban semmi nem számított nekem, csak az, hogy minél nagyobb fájdalmat okozhassak a szőkének.
Kérdésére dühösen töröltem le arcomon lecsorduló könnyeket, ám a régiek helyét újat foglalták el. Már szinte észre sem vettem, hogy folyamatosan sírok, semmit és senkit nem érzékeltem, a külvilágot teljes kizártam, csak Malfoy és én voltunk.
Figyeltem, ahogy arca óvatossá, majd döbbentté válik. Tudta, pontosan tudta miről beszélek, mégsem mondta ki. Hülyének nézett. Ahogy hátrált egy lépést én úgy tettem felé egyet. Újra eluralkodott rajtam a harag, csodálkoztam, hogy még épp elmével tudok gondolkodni. Nagyjából a szent mungóba kéne feküdnöm egy fehér kényszerzubbonyban. Én legalábbis úgy éreztem, hogy ilyen állapotban vagyok. Nem gondoltam volna, hogy Draco képes még annál nagyobb fájdalmat is okozni, mint amekkorát eddig. Pedig képes volt rá.
- Szerinted? – ordítottam a képébe, és újra nekicsaptam mellkasának tenyeremet taszítva rajta egyet. – Szerinted??? – ismételtem magamból kikelve. – Hát ilyen ostobának nézel? Azt hiszed, ennyire hülye vagyok?
Szinte hisztérikusan, magamon kívül túrtam bele szőke, kissé kócos hajkoronámba. Legszívesebben beleállítottam volna a mellkasába egy kést, jól megforgattam volna, hogy legalább akkor fájdalmat érezzen, amekkorát most én.
- Hogy tehetted ezt velem? – kérdeztem újra, immár halk, síró hangon, ajakimat ellepték a sós cseppek. – Szerettelek… Annyira szerettelek! Mindent odaadtam volna neked, mindenemet! Mégis képes voltál ezt tenni velem!
Kezem szívemre szorítottam, éreztem, hogy egyre kevesebb levegő jut a tüdőmbe. Féltem, hogy mentem elájulok, s már csak azért is volt riasztó a dolog, mert nem voltam egyedül a testemben. Nem csak magamra kellett vigyáznom, hanem… Rá is. De most valahogy nem tudtam a szívem alatt növekvő kis életre gondolni.
Egyszerűen csak fájdalmat akartam okozni Draco Malfoynak. Mégsem sikerült.
- Tudtam, hogy megcsaltál, hogy képes voltál lefeküdni valakivel, amíg szerettelek. Amíg szerettél! De hogy tehetted meg azt, hogy a legjobb barátnőmmel csinálod? – utolsó kérdésemet újra ordítottam.
Elindultam felé, ami annyit jelentett, hogy egy lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot, így mellkasának ütköztem. Ütemesen kezdtem el ütni öklömmel a mellkasát, ám szinte erőtlenül dőltem már neki. Kimerültem. Haragom elvette minden erőmet.
- Gyűlöllek! – suttogtam zokogva.


MADE BY TORIE ♥

__________________________________











A hozzászólást Astoria Greengrass összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 15, 2013 6:09 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Pént. Szept. 13, 2013 11:17 am


Why are you doing this?


Kíméletlenül és émelyítőn kavarognak bennem az érzések, ahogy Astoria kirohanását figyelem. Egyszer hisztérikus, máskor csendes, aztán megint kitör, én pedig kezdek egyre inkább elveszni. Arcom rándul, ajkam megremeg, de egyelőre képtelen vagyok megszólalni. Kétségbeesés, düh, tehetetlenség, bűntudat, keserűség… fájdalom. Igen, fáj őt így látnom, soha nem akartam ekkora szenvedést okozni neki.  Elkapom a két csuklóját, ahogy a mellkasomnak esik, és ütni kezdi, de azonnal el is engedem, amikor elhátrál. Szerettelek… Annyira szerettelek! – visszhangzik a fejemben szüntelenül, és mintha minden egyes visszhang egyre mélyebbre tiporna a mocsárban, amibe épp süllyedek tehetetlenül. Nem is tudom, az fáj-e jobban, hogy így semmibe vettem az érzéseit, ennyire megbántva őt, vagy az, hogy szavaiban élesen csendül a múlt idő.
- Miért csinálod ezt? – kérdezem halkan, ám hangomból így is jól hallatszik a kétségbeesés. Karjaim automatikusan fonódnak a hátára, illetve a derekára, hisz szinte ráborul erőtlenségében a mellkasomra. Csak vigyázni akarok rá, de az érzéseimet még inkább összekavarja az, ahogy ismét a karomban tartom őt. Viszont ha nem tartom meg, valószínűleg a lábaim előtt csuklik össze, mint egy marionett báb. Ebben a pillanatban annyira sebezhetőnek tűnik. De remélem, hogy legalább a kiabálós részt ezzel letudhattuk. Nem tudom, az üvegházban mennyit hallhattak, félő, hogy így is túl sokat. Megpróbálom kicsit arrébb terelni a lányt a fák felé.
- Miért kell ez most? – kérdezem egyelőre még ugyanolyan nyugodtan, de hangom kicsit megremeg a feszültségtől, ami lassan gyülemlik fel bennem, és emeli a hangerőmet. – Tudtad, hogy megcsaltalak, sosem tagadtam. Nem is vagyok büszke rá, de nem tagadtam. Azt is tudtad, hogy utánad Kyrával voltam együtt. Nem mondom, hogy ki kellett volna következtetned, de igazából annyira nem lepleztük, inkább csak próbáltunk kímélni – pillantok le a szemébe, még mindig erősen ügyelve, hogy teljesen higgadt maradjak.
- De mondd, Astoria, miért csinálod ezt folyamatosan? A múltkor is a folyosón… most is… Azt hittem, már rég túlléptünk ezeken, te pedig… - feltéped a régi sebeket. A sajátodat is, az enyémeket is. Ezeket végül csak magamban teszem hozzá, aztán elengedem őt, és hátrálva inkább egy fának vetem a vállamat.
- Te magad voltál a Roxfort hideg jégkirálynője, aki soha senki felé nem mutatott érzelmeket. Még nekem sem mindig hagytad, hogy a jeges páncélod alá lássak – most nem próbálom mellőzni hangomból a gúnyt. Sőt! Úgy érzem, ki kell alakítanom vele a kellő távolságot, közönyösnek akarok látszani, mielőtt túl messzire mennénk ebben a beszélgetésben. Az elmúlt két évem másról sem szólt, csak bűnbánatról, lelkiismeret furdalásról. Nem csak miatta, minden miatt. Nem akarok teljesen elgyengülni, nem akarom, hogy kifordítson magamból. Ez már csak a múlt. Túl kell lépni.
- Mi ez a nagy változás? Érzelmi kirohanások a fél iskola előtt… mire fel, Greengrass? – lépkedek ismét közelebb hozzá a tekintetét fürkészve. – Mit számít már neked, hogy mi történt a múltban, hogy kivel voltam vagy mit csináltam, ha egyszer úgyis ennyire gyűlölsz? – állok meg közvetlenül előtte a kérdésemmel. Hangom hűvös, de szemeimben mélyen ülő fájdalom tükröződik, melyet bárhogy szeretném is, nem tudok elnyomni.




© Vampsitewords: 484 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Vas. Szept. 15, 2013 6:08 am



Torie & Draco

The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve The biggest mistake I’ve made was letting you stay in my life far longer than you deserve

Kérdésére csak még jobban rázkódik testem. Mit kéne mondanom? Mert el vagyok veszve? Mert úgy érzem, mintha újra és újra forgatnák meg szívemben a kést? Kezdtem úgy érezni, hogy ezernyi darabra hullok szét, hogy helyrehozhatatlan károkat okoz bennem a lelki fájdalom, hogy már nem vagyok más, mint egy selejtes autó, amit a roncstelepre visznek, mert már alkatrésznek sem jó. Mégis… mégis mit kellett volna válaszolnom? Azért, mert szeretlek. Ilyen egyszerű lett volna.
- Mert fáj… - suttogom síró hangom, testem még mindig rázkódik a zokogástól. – Annyira fáj.
Éreztem hátamra simuló kezét, derekamon érintését. Fájdalmat okozott. Fizikai fájdalmat éreztem, mikor megérintett. Mintha újra és újra szép lassan, egyenként tépné fel a sebeket, melyekről azt hittem, hogy már begyógyultak. Hónapok óta abban a hitben vagyok, hogy túl vagy Draco Malfoyon. Néha úgy érzem, hogy Blaise, az, akit szeretek. Talán csak a szükség miatt, a kapocs miatt, ami összeköt minket. De miért van az, hogy bárhogy erőlködöm, bárkit próbálnék szeretni, Draco mindig befurakszik a képbe. Akarva, akaratlanul is rágondolok. Elsétálva a folyosón, amin olyan sokszor találkoztunk. A fúriafűz, ami alatt nyáron oly sokat feküdtünk. A klubhelység… ahol éjszakákat voltunk képesek végigcsókolózni. A Roxfort összes apró kis zuga erre az önző disznóra emlékeztet. Az együtt töltött időre és arra, hogy mennyire boldog voltam.
Képzelgéseimnek emelt hangja vet véget. Elhúzódom, mintha megégettek volna szavai. Minden szava egy pofon. Megcsaltalak. Kyrával. Kímélni. Újra lángolok, égek, mindenemet elborítja, akár egy lávafolyam.

Figyelem, ahogy hátrál, laza eleganciával veti hátát egy fának. Nem tudok mit mondani. Fáj, mégsem szólok. Csak nézek rá könnyeim fátyolán át. Mintha neki is fájna, egy percig úgy érzem, épp oly sebzett, mint amilyen én magam vagyok. Aztán ez az érzés elmúlik, gúnyos hangja hidegzuhanyként ér.
- Én… - kezdenék bele újra éledt dühömmel, de nem hagyja. Mondja tovább, üti a vasat, mintha már nem lenne így is elég forró.
Greengrass… Újabb pofon. Nem mozdulok, csak figyelem, ahogy közelít, állom tekintetét, könnyim dühösen törlöm le arcomról. Semmi keresnivalójuk ott. Hangja hűvös, mint a márciusi éjszaka, ám tekintete megzavar. Idegesen túrok hajamba!
- Gyűlöllek! – rivallok rá újult erővel. - De attól még fáj! Hogy ne fájna? – hangom már nem agresszív, nem kiabálok.
Apró könnycseppek gördülnek végig újra arcomon. Nem haragos, csak fájó. Íriszeim a fájdalom mély tengerét elevenítik meg. Érzem. Hangom gyenge, fáradt, olyan valaki hangja, aki mindent feladna… valakiért. Aki elveszett. Hiába próbálnám leplezni fájdalmam, hogy nem tudom magamra ölteni a jeges páncélt, nem tudok már hideg jégkirálynő lenni. Arcomon ezernyi érzés látszik. Mintha a sós könnyek helyet szememből vércseppek sorjáznának.
- Olyan nehéz volt. – kezem mellkasomra teszem, mintha attól enyhíteni tudnám a szívemen vérző sebeket. De nem. Minél többet mondok, annál jobban fáj. Mégis, én csak beszélek tovább, mintha csak magamnak mondanám. El is felejtem, hogy ott van. – Mintha újra szakítanál velem. Újra és újra belém rúgnál, miközben már így is a fölön fekszem. Pedig tudtad, hogy szeretlek. Tudod, mennyit számítasz nekem.
Észre sem vettem, hogy átkapcsoltam jelen időbe. Forogtam saját tengelyem körül, hogy arcomat takarva el, hogy hajamba túrva. Már nem volt látható rajtam az őrültség jele, ami az előbb még ordított rólam. Már nem őrjöngtem, nem zokogtam. De börtönben éreztem magam. Saját fájdalmam, félelmem és kétségbeesésem börtönében. Csak azt nem tudtam, hogy kinél van a kulcs.
- Csak erre gondolok. – néztem rá mélységes bánattal tekintetemben. – Arra, hogy megcsókolsz, és aztán… elmész, és megcsókolod Őt. – nem mondtam ki a nevét. Nem akartam többé kiejteni a számon a nevét. – Hogy megszentségteleníted a szerelmemet. Miközben én csak téged szeretlek, neked adtam mindenem. A szívem, a lelkem… a testem. És ez neked nem elég.
Elfordítom fejem. Nem vagyok elég – döbbent meg a felismerés. Pedig én voltam az egyetlen, aki nem rangja, neve vagy vagyona miatt szerettem. Nem azért kellett, mert aranyvérű, mert Ő egy Malfoy. hanem azért, amilyen volt. Mert megláttam mit visel az álarc mögött, s rögtön beleszerettem. Más lánynak… csak a felszín kell. Én nem értem be ennyivel.

Ijedtem nézek rá újra. Mintha szörnyet látnék. Most fogtam csak fel, mit mondtam az előbb. Hogy kimondtam, amit valójában éreztem. Neki, egyenesen a képébe. És észre sem vettem. Megrémültem. Hátráltam a lépést. Tudtam, hogy ellenem használja, hogy még jobban bele fog taposni a szívembe most, hogy tudja… még mindig szeretem. Mindent meg fog tenni, hogy bántson. Biztos voltam benne, mégis rettegtem.

- Én…- kezdtem volna tagadni, de a félsz meggátolt.
Tudtam, ha újra összetör, többé nem leszek képes összerakosgatni a darabkákat.


Szava száma: 725 | Ruha: KLIKK | Megjegyzés: hátöhm^^

MADE BY TORIE ♥

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Vas. Szept. 15, 2013 10:23 am


Why can't she stop it?


Látom a gyötrődését, ahogy visszanyeli, vagy épp kapkodva, dühösen letörli a könnyeit. Látom a tekintetében a sok fájdalmat, és egyetlen kérdés ordít bennem: Miért?! Miért csinálja ezt velem? Miért jön éppen most ezzel? Miért kell felhánytorgatni a múltat? Feltépni a régi sebeket? Miért kell, hogy így fájjon az, hogy szenvedni látom őt? Miért kell a bűntudatnak újult erővel rám szabadulnia? Nem tehetem meg nem történté azt, amit tettem. Talán nem is akarom. Akkor úgy éreztem helyesnek, meg akartam védeni, el kellett taszítanom magamtól. Nekem sem volt könnyű. Nem… nem akarom amiatt sajnáltatni magam, amit Kyrával tettem. Félreléptem, igen, hiba volt. A vigaszt kerestem, menekültem, Kyrával pedig régóta jóban voltunk, kedveltük egymást, vonzódtunk egymáshoz, nem akartunk foglalkozni a következményekkel, de mélyen elrejtve elménk hátsó zugába nyilván mindketten tisztában voltunk vele már az elején, hogy nem helyes, amit teszünk. Nem tisztességes Astoriával szemben. De túl sok mindennel volt tele akkoriban a fejem, túl sok aggodalommal és félelemmel, kétségbeeséssel küzdöttem, túl nagy nyomás nehezedett rám… távol kellett tartanom magam Torietól. És attól tartok, ő ezt soha nem érheti meg. Nem is kell. Hiszen ez már csak a múlt, túl kell lépni, teljesen magunk mögött hagyni, nem pedig folyton felhánytorgatni. Gyűlöl engem, újra és újra a fejemhez vágja. Egyszer vége lesz ennek az évnek, külön válnak útjaink, el is felejthetjük egymást. Mi értelme ennek az egésznek, hogy kínozzuk egymást? Miért… miért nem fejezi már ezt be?!
Nem tudok mit felelni, csak nézek rá, és egyre dühösebb vagyok magamra, amiért kudarcba fullad minden próbálkozásom, és képtelen vagyok közönyös maradni. Szeretném elnyomni a feltörő érzéseimet, amiket a szavaival, a tekintetével, a fájdalmával vált ki belőlem. „Fáj… Annyira fáj.” Ez a két szó visszhangot ver a fejemben, és vele együtt így érzek én is. Nyilván fogalma sincs, milyen hatással van rám. Úgy érzem magam, mintha folyamatosan kétségbeesetten próbálnék falat húzni magam köré, ő pedig újra és újra könyörtelenül lerombolná azt. Kegyetlenül betör, és rombol, és nem hagyja, hogy elhúzódjak, elvonuljak a saját falaim biztonságába, az érzelemmentesség világába. A mondataiba szőtt vallomásokra pedig gondolatban egyszerűen megtántorodom, mintha fordulna velem a világ egyet. „Tudod, mennyit számítasz nekem.” Ugye nem csak én képzelem bele a jelen időt? „Miközben én csak téged szeretlek, neked adtam mindenem.” Úgy érti…? Nem. Biztos csak félreértelmezem. Nyilván csak a múltra értette. Hisz most mondta el kétszer is, hogy mennyire gyűlöl... Össze vagyok zavarodva.
- Torie… - szólalok meg halkan. Alig találom a hangom, össze kell szednem magam. Nyelek egyet, majd elé lépek, és finoman magam felé fordítom az arcát. – Astoria, figyelj, én… Valamit meg kell értened. Nem azért tettem, amit tettem, mert ne lettél volna elég nekem. – Ezt már próbáltam elmagyarázni neki korábban is, de úgy tűnik, nem sok sikerrel.
Figyelj! Csak nézz a szemembe! – ujjam ismét óvatosan az álla alá nyúl, hogy tekintetemmel rabul ejthessem könnytől ázott, gyönyörű lélektükreit. – Látnod kell, hogy az igazat mondom. Fontos voltál nekem. Most is az vagy. Ha nem így lenne, nyilván nem próbálnálak most itt győzködni sem. Azok a csókok nekem is sokat jelentettek – pillantásom fél másodpercre az ajkaira esik, de hamar visszatalál a szemeihez. – Nem azért választottam másik utat, mert veled ne lettem volna boldog, hanem azért mert… - mély levegőt veszek. Aztán lassan ugyanúgy ki is fújom, és csak nézek rá, bámulom szép arcát, és nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg egyszerűen, hogy megértse, mégse mondjak túl sokat. Nem kellene ennyire belebonyolódni ebbe. A múltkor egyébként is elmondtam már neki. Veszélyben volt mellettem. De nem érti meg. Kár ezt tovább feszegetni, nem igaz? Mondjam azt, hogy féltettem? Hogy túlságosan is szerettem? Valljam be, hogy jobban aggódtam érte, mint a saját boldogságomért mellette? Mi értelme már?
Hüvelykujjam végigsimít még utoljára puha arcán, letörölve az utolsó könnycseppeket, aztán elengedem, de csak egy fél lépést hátrálok.
- Tudom, hogy úgysem hiszel már nekem, de szerettelek, Torie. Tényleg szerettelek – mondom végül, mert most az egyszer úgy érzem, muszáj kimondanom. Mert nem akarom kétségek között hagyni. Mert akarom, hogy tudja, hogy így volt. Még ha az eszével nem is hiszi el, a szíve talán még felfogja, talán még emlékszik. De ennél többet nem tudok hozzátenni ehhez a beszélgetéshez. Nem tudom eltörölni a bánatát, nem tudom visszacsinálni, ami történt. Csak ezt az egy szót adhattam neki, akár hajlandó elfogadni, akár nem… És ezzel egyszerűen hátat is fordítok. Lassan, nehéz szívvel indulok meg az üvegházakkal ellentétes irányba, a kastély felé. Órára már amúgy is késő lenne bemenni, nem mintha nagyon bánnám. Ezek után figyelni sem lennék képes…



© Vampsitewords: 733 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Hétf. Szept. 16, 2013 3:08 am



Torie & Draco

What have I done? I wish I could run, away from this ship going under. Just trying to help. Hurt everyone else. Now I feel the weight of the world is on my shoulders

Összerándul testem mikor kimondja nevemet, s felém lép. Hátrálnék, de lábaim nem akarnak mozdulni. Mintha sóbálványátok hatása alatt állnék. Mikor ujjai finom érintését érzem arcomon, lehunyom szemem. Nem akarom hallani szavait. Csak jobban fáj, hiába már minden, ez csak rosszabb lesz. Enyhén elfordítom szemem, s inkább a kikopott fűcsomókra pillantok. Legalább az Ő látványukba nem sajdul bele a szívem.
De minden hiába. Újra érzem államon érintését, s most rá kell néznem. Szívem egyre hevesebben ver, az acélt megszégyenítő szürke íriszekben nézve elveszek. Most is az vagy – visszhangzik fejemben a mondat, s szívem kihagy egy ütemet. nyelek egy nagyot. Figyelem, ahogy a csók szót kimondva ajkaimra pillant. Testem libabőrös lesz, csak a tudattól.
Nem kéne így reagálnom. Bárhogy is történt, bármit is tett, titkot őrzök, s ez nem tisztességes vele szembe. Terhes vagyok. Az egyik legjobb barátjától. Igaz, a két szituáció merőben eltér egymástól, de akkor is. Rögtön gyötörni kezd a lelkiismeret. El kéne mondanom neki? Nem tudom, hogy reagálna. Fájna vajon neki? Agyam szeretné, ha így lenne, mert fájdalmat akartam neki okozni. Hogy érezze, amit én. Hogy hasadjon a lelke, szíve. De nem voltam rá képes. Egyszerűen nem ment. Bármennyire akartam.
Újra lehunyva szemem kibuggyant még egy könnycsepp, ám nem ért még el ajkamig sem, Draco finom simogató érintéssel törölte le, majd hirtelen megszűnt köztünk a kapcsolat. Mikor újra felrebbentek pilláim, s ránéztem, már félméternyi távolság volt köztünk.
Szerettelek… Nyeltem egyet. Már nem. Egykor, régen, valamikor a múltban igen, szeretett. De már megszűnt, elmúlt az érzés. Csak egy lány vagyok az emlékeiben. Akit valaha szeretett.
Meghasadtam. Újra és újra, szakadatlanul.

Hátrapillantok vállam felett, figyelem egyre távolodó alakját, megrogyott vállait. Elsétál a múltam. Mintha valaki marokba fogta volna a tüdőmet, s megpróbálta volna az összes levegőt kisajtolni belőle. Egyre nehezebben kapkodtam a levegőt, próbáltam újra megtölteni tüdőmet éltető elemével.
Lehajtottam fejem. Nem tudom mi késztetett, de megtettem, s akkor pillantottam meg a földön. Apró, talán cikesz nagyságú lehetett. Néztem pár pillanatig, majd leguggolva mellé ujjaim közé vettem. Szép volt, halványszürke, barna barázdás csíkokkal tarkítva. Markomban tartva felálltam, majd nemes egyszerűséggel hátrahúztam karom, s eldobtam, egyenesen Draco felé.
Talált.

Hazudnék, ha azt mondanám nem lepett meg, mikor láttam, ahogy a szőke fürtök tövébe, egyenesen a tarkójáról pattan vissza a földre élesen. Meglepettségembe magasba szökött szemöldököm. Ejha… Egy percre el is terelte figyelmemet az éppen alakuló helyzetről, vagy nem alakuló. Ki hitte volna, hogy sikerül? Pont nekem?
Néztem, ahogy hátrafordul, s egyszerűen nem bírtam megállni. Harsány nevetés tört ki belőlem, de olyan erővel, hogy meg kellett fognom bordáimat, nehogy egy kettő elrepedjen a nagy nevethetnékemben. Már szinte görcsölt a hasam, összegörnyedve álltam pár pillanatig, majd a kacagás végül földre kényszerített, s marionett bábut megszégyenítő ügyetlenséggel huppantam a fűbe.
Hangos kacagásom lassan elhallgatott, már csak vállam rázkódott, de nem a nevetéstől, hanem a pillanatok, másodpercek töredéke alatt rám törő sírástól. Borzalmas volt ez a sok bőgés, egyenesen tartottam attól, hogy kiszárad a szemem. Hogy fogok kinézni, ha folyamatosan kisírom a szemem? De tudtam mit tenni? Semmit. Nem voltam képes visszatartani, ha jött, hát hagytam, hagy borítson be, sodorjon magával engem és mindent, ami az utamba kerül.
Nem néztem fel, engedtem, hogy szőke fürtjeim függönyként takarják el arcomat. Lassú percek elteltével szólaltam csak meg, halkan, mégis elég erővel hangomban ahhoz, hogy a pár méterre álló szőke hallja a szavaimat.
- Nem bírom már tovább, Draco. – mondtam gyenge hangon, de már sírtam, csupán az utolsó könnycseppek vertek maguknak utat már kipirult arcomon. Csak a feladás hallatszott már hangomba. Mert nem tudtam már mit tenni, akarva, akaratlanul is, de elmondtam neki mindazt, amit már oly sok hónapja tartogattam magamban. Kiöntöttem szívem, lelkem, teljesen védtelenné téve magamat ezzel Draco előtt. Mégsem történt semmi.
Tudtam, hogy itt az idő. Az idő, hogy végre elengedjem Őt.
- Végeztem. – ez az egyetlen szó úgy szúrta a szívem, hogy bele kellett markolnom a térdemnél telepedő fűcsomóra. Végül felemeltem fejem, s ránéztem. – Elengedlek. – úgy mondtam, mintha még hozzám tartoznak. Habár gyakorlatban már nem volt így, a szívem még sajátjának érezte. – Tovább lépek. Ez volt az utolsó helyzet, hogy ilyen helyzet elé állítottalak téged és magamat. – mélyen szemébe néztem, s hagytam, hogy még egy könnycsepp gördüljön végig arcomon. Ez volt az utolsó, amit Draco Malfoyért ejtettem. – Szabad vagy. – remegett meg hangom végére, majd lehunytam szemem.
Nem akartam látni, ahogy elsétál, nem akartam látni távolodó alakját.
Én csak felakartam ébredni saját rémálmomból.



Szava száma: 712 | Ruha: KLIKK | Megjegyzés: hátöhm^^

MADE BY TORIE ♥

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Hétf. Szept. 16, 2013 5:26 am


No. I am done with you!


Annyira nehéznek érzem a szívemet, és mintha nem hagyna elég helyet a tüdőmnek, alig fér bele levegő. Épp csak annyi, hogy mégse fulladjak meg a mardosó bánattól és keserűségtől, miközben a lábaim egyre távolabb visznek attól a lánytól, aki valaha is igazán fontos volt nekem. Hátad fordítottam neki két éve, és most is. Miért? Nem tudom… én sem tudnám megmondani. Akkor így volt helyes. Most pedig… most pedig már késő bármit is tenni, nem igaz? A szíve teli van felém irányuló gyűlölettel és fájdalommal, amit én okoztam neki. A legjobb, amit tehetek, ez… hogy békén hagyom… nyugtot hagyok mindkettőnknek.
Felnézek a kastélyra, és igyekszem megtölteni a fejemet olyan gondolatokkal, amelyek nem hozzá kapcsolódnak. A következő órám, a házi feladat, amit nem készítettem el, mert nemes egyszerűséggel nem volt kedvem. Szerencsére megvannak a módszereim rá, hogy rávegyek másokat, segítsenek pótolni hamar ezt a hiányosságot. Igen… ez az… foglalkozzak csak az iskolával, meg ilyen aprócseprő gondokkal…  Kár, hogy a légzésem még mindig nehézkes, és ez a gombóc csak növekszik a torkomban. Lehajtom a fejem, egy pillanatra a szemeimet is lehunyom, és megpróbálok egy mély levegőt venni, mielőtt tovább mennék, ám ekkor valami apró koppan a tarkómon, és éles fájdalom hasít belé. Odakapom a kezem, majd hirtelen fordulok hátra Astoria felé.
- Te tényleg teljesen megvesztél? – förmedek rá felindulva, de nem vagyok benne biztos, hogy hallja is, amit mondok, mert hisztérikus nevetésbe tör ki, majd nagyjából összecsuklik a szemeim előtt, és lehuppan a fűbe. Előbb csak meglepődve, aztán már elborzadva meredek rá. Mi a franc ütött belé? Merlinre, ez teljesen megőrült. Röhög eszeveszetten, de mikor megcsuklik a hangja, már sejtem, hogy nem lesz jó vége. Nevetése hasonlóan hisztérikus zokogásba hajlik át, én pedig ideges tehetetlenségemben dobbantok egyet a fűben, majd égnek emelem a tekintetem. Egy részem szeretne letelepedni mellé, letörölni a könnyeit, másik részem pedig csak menekülne. Szeretne olyan messzire kerülni innen, amennyire csak lehet. Nem akarom látni a szenvedését, és kétségbeesetten próbálom elnyomni magamban a felismerést és a felelősséget, hogy miattam jutott ide, miattam kínozza így magát.
- Hogy mondtad? – kapom fel a fejem a kijelentésére, és úgy meredek rá, mintha legalább a képembe öntött volna egy nagy pohár hideg vizet. Igen, úgy is érzem magam, bár volt az egy vödörrel is. Hidegzuhany.
- Mi az, hogy végeztél, Torie? – kérdezem idegesen, és teszek felé egy-két lépést. – Mi az, hogy elengedsz?! – emelem feljebb a hangom. – Hogy-hogy szabad vagyok? Mi az, hogy végeztél, Astoria?!! – most már inkább kiabálok. – Az istenért, Torie! Miért csinálod ezt velem, hmm?! Már két éve ennek. Azt hittem már réges-régen túlléptünk ezeken. Azt hittem, minden oké velünk, erre jössz ilyen kérdésekkel, hogy szerettelek-e – emlékezek vissza a korábbi vitánkra a folyosón, ami nagyjából ezzel a kérdéssel kezdődött. – Most meg ez, a félrelépésem, az a pofon… oké, azt nyilván megérdemeltem… - hagyom rá. - Aztán meg ezek a kitörések meg hisztériarohamok – mutatok a fűben tehetetlenkedő lány felé. – És most azt mondod végeztél? Elengedsz? Mintha nem járnánk már régen külön utakon, mintha… - Mintha még mindig szeretnél. Ez most azt jelenti, hogy tényleg szeret? Vagy szeretett? Vagy van még remény, hogy szerethet? Miért akar elengedni? Miért most? Miért csinálja ezt? Az ég szerelmére, miért?! – Hát nem érted…? Nem látod…? Teljesen kikészítesz. – Túrok idegesen a hajamba, elfordulok, próbálok mély levegőt venni, nem megy könnyen. Szinte remegve fújom ki. – Vagy éppen ezért csinálod? Hmm?! Hogy bosszút állj rajtam? Mert tudod, hogy még mindig ugyanúgy érzek irántad, és ezt ellenem akarod fordítani? Hát tudod mit?! Én vagyok, aki végzett veled, oké?! Én végeztem! – ütök a mellettem levő fa törzsére egy nagyot, hogy rendesen belesajdul a kezem, de csak egy részét sikerül levezetnem így is annak a mérhetetlen dühnek, ami most bennem tombol.


© Vampsitewords: 606 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Hétf. Szept. 16, 2013 6:20 am



Torie & Draco

What have I done? I wish I could run, away from this ship going under. Just trying to help. Hurt everyone else. Now I feel the weight of the world is on my shoulders

Követem tekintetemmel lépteit. Felemeli hangját, én összerezzenek. Mint egy kisgyerek, akit leszidnak, Ülök a földön, még mindig a fűcsomókkal játszva. Ő pedig, mint a szülő, lenéz rám, leszid, megdorgál. Én pedig csak tűröm, hallgatom szavait, emelt hangjára mindig ijedten rezzenek össze.
Én is azt hittem, hogy túlléptünk ezen. Abban a hitben voltam, hogy túl vagyok ezen. Rajta. Talán csak abba a hitbe ringattam magam? Valószínűleg. Hagytam, hogy hideg, kemény, áttörhetetlen páncélom minden érzést elnyomjon bennem. De aztán minden megváltozott… Mikor apa meghalt egyszerűen, nem is tudom… Az a páncél elkezdett szorítani, lazítanom kellett rajta, hagynom, hogy kicsit kiengedjen. Aztán jött Blaise, és minden, amit eddig magamon hordtam, hogy megvédjem magam a külső sérelmektől eltört. Leomlott, befuccsolt. És most, talán újra kéne építenem ezt a hideg páncélt. Talán újra magamra kéne öltenem, s elnyomni magamban minden érzést. Sokkal könnyebb lenne. De legtöbbször a könnyebb út nem az, ami jó, ami helyes. Amire szükségünk van.
Csak nézem Őt. Követem tekintetemmel ideges mozdulatait, zavart tekintetét, arcát, ahogy küzd érzelmeivel. Az Ő álarca sem az igazi már. Talán képes voltam azt is tönkretenni? Talán miattam küzd? Olyan érzés, mintha… Inkább ki sem mondom, nem is gondolok rá, hisz nem igaz. Tudom én is, az agyam is, és Draco is. Ócska kifogás minden.
Lehajtom fejem, s a fűcsomókkal babrálok. Olyan jó lenne visszatekerni az időt. Csak annyira, hogy befogjam a szám, és ne mondjak semmit Kyrának. Azzal indult el a lavina. Ha képes vagyok titkomat megőrizni, megtartani, Ő sem szolja el magát Dracoval kapcsolatban. Nem tépi fel a sebeimet, én sem az övét, és abban a hitben élek tovább, hogy Draco csak simán hülye pasi, aki nem a fejével, hanem nemesebbik részével gondolkodik. és nem törik össze újra és újra a szívem, mint két fél által. De már késő. Ha beledöglök sem tudom visszafordítani az időt.

Hirtelen kapom fel fejem, arcomra kiül a döbbenet. Még mindig ugyanúgy érzek irántad. Nagyokat pislogok, hatalmasat nyelek, szám is elnyílik. Nem hiszek a fülemnek. Szívverésem, mely eddig már kezdett egészen emberi ütemben verni most újra turbó sebességre kapcsol, kezdem azt hinni, az a célja, hogy kijusson a bordáim alól. Egyre szaporábban veszem a levegőt. Ez a veszekedés felér egy edzéssel.
Fájdalmasan húzom el számat, miközben látom és hallom is egyszerre, ahogy Draco erőteljesen belevágja kezét a fába. Ez bizony fájhatott. Tekintetem kézfejére siklik, a vér rögtön ki is buggyan a több horzsolásból, amint az imént dühében ejtett saját kezén.
Lassan feltápászkodom, s felé lépek egyet, miközben pálcám előhúzom farzsebemből. Finoman veszem kezembe sérült kezét. Nem gondolkozok, nem figyelek semmire, csak meg akarom szabadítani a fájdalomtól, mégha csak annyival is, hogy apró kötés csavarodik kezére. Elmotyogom a varázslatot, rögtön el is tűnik a seb, s helyét fehér, vékony kötés veszi át. Pár pillanatig nézem még kezét, végül rászánom magamon, hogy felemeljem fejem, s ránézzek, bele a szikrázó, haragtól izzó szürke szemekbe. Arcomról eltűnt a düh, a bánat, könnyeim elkezdtek lassacskán felszáradni. Csak nézem Őt, még mindig nem hiszem el, amit halottam. Pedig tudom. Ezt mondta, kimondta, mégha dühösen, vádlón is, de megtette.
Elengedem kezét hirtelen. Nincs jogom hozzá. összehúzom magamon a kardigánt, pedig nem fázom, sőt. Most kezdtem csak el érezni, milyen meleg van. Vagy csak nekem volt melegem. Nem lépek el mellőle, csupán oldalra fordulok, s nekidőlök a fának. Combom alig-alig, de combjához ér. Még is, ettől egymilliméternyi résztől is, de libabőrös leszek. Minden porcikám égni kezdett. Nem merem feltenni a kérdést, ami úgy böki a csőrömet. Félek, hogy csak félreértettem, hogy csak nyelvbotlás volt a részéről. Nem akarok újra padlóra kerülni, pedig tudom, bármi történik is sosem fogok tudni túllépni rajta.
Túl sokat jelent ahhoz nekem.
Nagyot sóhajtottam, s nagy erőfeszítések árán, de sikerült legyűrnöm félelmemet. Tudtam, ha nem kérdezem meg, s nem tudom a választ, örökké mardosni fog a dolog. Akartam tudni, mégha tévedtem is, mégha csak agyam csúf játéka volt az, amit hallottam, beképzeltem.
- Te… - kezdtem bele, de elcsuklott hangom. kezem tarkómra csúsztattam, s finoman megnyomkodtam. mintha ez segítene. Idegesen túrtam bele hajamba. Tiszta hülye vagyok. Már megint. Semmi új nincs a nap alatt. – Te szeretsz engem? – suttogtam halkan, mintha félnék, hogy valaki meghallhatja. Mintha félnék, hogy Ő meghallja. – Úgy értem… - túrtam újra bele tincseim közé, s felé fordultam. Enyhén meg kellett emelnem fejem, hogy szemébe nézzek. épp annyi távolság volt köztünk, hogy kényelmesen tudjam fürkészni arcát, hogy egyetlen testrészünk se érjen össze. Józannak kellett maradni, ha pedig Draco Malfoy megérintett, minden józanságom elveszítettem. – Szóval… még mindig szeretsz? – kérdeztem továbbra is halkan, szinte éreztem, ahogy csillogni kezd szemem a hitetlenségtől.
A reménytől…




Szava száma: 749 | Ruha: KLIKK | Megjegyzés: hátöhm^^

MADE BY TORIE ♥

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Hétf. Szept. 16, 2013 9:16 am


It's so hard.


Lassan úgy érzem, nem marad más a fejemben, csak a vörös köd. A dühöm. De már nem tudom, kire vagy dühös, vagy miért. Nem látok, nem érzek, nem tudok gondolkodni, csak dühös vagyok, de most olyan jó dühösnek lenni, mert így elfelejthetek minden mást. Aztán a keserűség végigáramlik a testemen, szinte beleborzongok, de csak ismét ökölbe szorítom a kezem. Ajkaimat összeszorítom. Sajog a kezem, de most ez is szinte jól esik. Bármi, csak ne kelljen a mélyről felkavart érzéseimmel foglalkoznom.
Meglepődve veszem tudomásul, hogy Astoria mellettem áll. Kezemet felemeli. Csak most veszem észre, hogy vérzik. Csodálkozva nézek a vöröslő kis patakra, mely az ujjaimon is végigcsordult, amíg lefelé lógattam. Aztán zavartan, értetlenül nézem Torie arcát, míg ő ellátja a sebet. Újabb hangulatváltozás? Meg sem kellene lepnie, nem igaz? Egyszer tombol, aztán eszeveszetten nevet, aztán sír, kiabál, dobálózik, most meg jó tündért játszik. Meg kell hagyni, nem unatkozhatok mellette. Nem szólok semmit, nem akarok, nem tudnék… csak nézem őt. Arca bája teljeséggel leköt, és ahogy ő a kezemmel babrál, lassan eltölt egy féle csendes, mély gondolatoktól és fájdalmaktól mentes nyugalom. Halovány mosoly játszik az arcomon. El is felejtettem, milyen gondoskodó tud lenni. Ha akar. És mintha egy érintésével meg tudná gyógyítani a kezem és a lelkem is. Tüdőm végre igazán megtelhet levegővel, majd sóhajtok.
A vitánk kezdete óta most először érzem magam igazán higgadtnak, és nem is vettem észre, mikor szállt el a haragom. Tovább figyelem őt. A fának támaszkodik. Én is érzem a bizsergést, amit lábaink érintkezése indít el. Tudom, hogy ő is. A szemei elárulják. Valamit mondani akar, de jobban leköt az, hogy minden kis rezdülését figyeljem, mint az, hogy kibogozzam a félmondatait. Eddig azon ügyködtem. Nem ment jól. Nem értettem meg, mit akart ezzel az egésszel. Most elég nekem ez is, hogy nézhetem. Aztán elhangzik az a kérdés. És megismétli. Ah. Egyszerű és egyértelmű a válasz, nem igaz? Épp csak… épp csak kimondani nem ilyen könnyű. Hisz… mi van ha… ? Mert mi lezártuk már ezt. Túl vagyunk már ezeken a dolgokon. Min változtat, ha kimondom? Mármint… Nehéz. Azzal az egy szóval mintha kiteríteném elé a lelkem egészét, hogy tegyen vele, amit csak szeretne. Okos dolog ez, miután százszoros hangulatingadozást hajtott végre előttem csupán az elmúlt fél óra alatt?
- Jaj, Torie – sóhajtom, majd lassan elmosolyodom. – Kettőnkkel már semmi sem lehet egyszerű, igaz? – teszek egy fél lépést előre, átszelve a köztünk lévő maradék távolságot. Figyeltem, hogy mennyire ügyelve húzódott kicsit hátrébb, hogy ne érjem hozzám, és nyilván a kisördög bújt belém, de kedvem támad épp azért is alaposan belemászni az intimszférájába. Olyanolyan óvatosan közelítek, ahogyan ő elhátrált, egészen eddig, amíg lehelete már az arcomat csiklandozza, combom belső fele az övét érinti, egyik kezem megtámasztom a fánál a feje mellett, másik kezem ujjai pedig puhán végigsimítanak az arcán. Ajkaimon egy félmosollyal kicsit megrázom a fejem. – Nem… azt hiszem nem lesz ettől sem egyszerűbb… sőt! Csak tovább nehezítem a dolgunkat. – Vagy talán csak a saját dolgomat. A csontjaimban érzem, hogy ezt még meg fogom bánni, de innen már nincs visszaút. Nem is akarok visszakozni. Pillantása fogva tart, ez a jeges, de gyönyörű, kíméletlen, de szívet-lelket felőrlő. – Szeretlek, Torie – suttogom olyan halkan, mintha csak a szél susognak, de ennél erőteljesebbre most nem telik. És ajkam már érinti is az övét. Nem hosszan, nem keményen, csak óvatosan, mint egy lehelet, amit rég óta visszatartok, és még nem merek kiengedni teljesen…


© Vampsitewords: 558 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 202
ϟ Reagok : 64
ϟ Felvétel időpontja : 2012. Jul. 25.


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Hétf. Szept. 16, 2013 10:17 am



Torie & Draco

What have I done? I wish I could run, away from this ship going under. Just trying to help. Hurt everyone else. Now I feel the weight of the world is on my shoulders

Szeretnék belelátni a gondolataiba, csak egy percre. Egyetlen percre, hogy tudja, mi jár a fejébe éppen. Arcáról nem tudom leolvasni. Próbáltam, de oly sok érzelem látszik most arcán. A dühöt, haragot már nem látom, egyfajta nyugalom szállt le közénk. Újra normálisak lettünk. Csendesen, szinte meghitten tudtunk egymás mellett állni, s beszélni a másikhoz. Mindig is ilyenek voltunk. Egyik percben öltük egymást, a másikban meg egymás ölelésébe burkolóztunk, s nevettünk. Sosem aludt ki a tüzünk, még most sem. Soha.
Mosolyosára csak enyhén megemelem szemöldököm. Nyelek egy nagyot, ahogy felém lép. Nem is ér bőre teljesen az enyémhez, mégis azt érzem, hogy lyukat éget a nadrágomra. Égető a közelsége. Nagyon közel van, kínzóan közel. Szívverésem – már nem lep meg – újra kacsatáncot jár bordáim között. Pulzusom az egyekbe szökik, épphogy csak nem fájdul meg tőle a fejem. Nem szólalok meg.
Halk sóhajjal csukom le szemem, mikor ujjai gyengéden érintik arcélemet. Minden idegszálam megfeszült, nem mertem ránézni, csak hallgattam immáron halk, szinte szórakozott hangját. Simogató volt, gyengéd, jólesett szavait hallgatni. Azt kívántam bár beszélne még. Mondana mesét, hallanám egész nap fülemben gyengéd hangját. Nem akkor, mikor gyúnyos, éles, bántó… nem. Csak akkor, mikor hozzám beszél, mint most.
Tekintete égeti szemhéjamat, így egy külső erő késztetésével újra felnyitom, hogy belenézzek az acélokba. Most nem jeges, nem úgy, ahogy máskor. Elveszek benne, olyan más. Olyan… olyan mint régen. Mikor először igazán a szemembe nézett, s kimondta azt, amit addig senkitől nem halottam. S most újra elsuttogta azt a két szót, mely szívemnek oly kedves, mint semmi más.
Halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat. Minden gondom, bajom elfelejtettem egyetlen pillanat alatt. Megszűnt a világ körülöttem. Nem gyötörte lelkemet apám halott testének látványa. Blaise gyermekének teste, mely a szívem alatt növekedett. Kyra zokogó arca. Semmi. Csak Ő és én voltunk.

Ajka forró volt, édes és puha. Szinte el is felejtettem már, hogy milyen volt mikor Ő csókolt meg. Gyengéd érintésétől libabőrös lett a tarkóm, a karom, mindenem. Jól eső sóhaj hagyta el számat, s teste irányításom nélkül mozdult. Mindkét kezem mellkasára tettem, ám az egyik tovább simult felfelé, egészen tarkójáig, hogy ott ujjaim eljátszadozhassanak a finom, szőke tincsekkel. Nem akartam, hogy vége legyen, most, abban a percben egy kicsit belehaltam abba a csókba. De jóleső halál volt. Könnyű, finom, gyengéd.
Egész testemmel hozzásimultam, mélyen szívtam be csókunk közbe illatát. Olyan ismerős volt minden, nosztalgikus, mégis új, váratlan, mégis várva várt. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de ezernyi érzés támadta meg lelkemet, és ami a legszebb volt az egészben, hogy egyik sem fájt. S ez felemelő volt.

Levegő után kapva elszakadtam tőle, de nem szakítottam meg a kontaktust, nem távolodtam el. Itt voltam biztonságban. Itt akartam lenni. Homlokom az övének támasztottam, s lehunytam szemem. Orrunk hegye összeért. Volt még valami… Két szó, ami nyomta a szívem. Amit ki akartam mondani. Nem sírva, nem dühösen, vagdalkozva, vagy vádlón. Szép csendesen, hogy érezze a súlyát. Megérdemelte a válaszomat, s akartam is. Sajgott érte minden porcikám.
- Szeretlek, Draco. – suttogtam ajkai felé, majd fejem kissé elhúzva rápillantottam.
Nem mondtam többet. Nem volt szükség több szóra, mindent elmondtam, amit akartam.
Gyűlöltem őt. Ez volt az egyetlen ok, amiért ilyen erősen volt képes Őt szeretni. Azt hiszem, a mi szerelmünk olyan volt, ami mindig fáj az embernek. Sosem tudjuk igazán kielégíteni a másik vágyát. Veszekszünk, vitatkozunk, minden a másik fejéhez vágunk, csak, hogy fájdalmat okozzunk.
De végérvényesen, mi értelme a szerelemnek, ha nem emészt fel mindent körülöttünk? Ettől érezzük csak igazán, hogy élünk.



Szava száma: 570 | Ruha: KLIKK | Megjegyzés: hátöhm^^

MADE BY TORIE ♥

__________________________________









Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 135
ϟ Reagok : 69
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.
ϟ Kor : 22


TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   Szer. Szept. 18, 2013 9:09 am


See you tomorrow.


Nem vagyok benne biztos, amikor ajkamat az övéhez érintem, hogy hogyan fog reagálni. Mindig szeszélyes volt, az elmúlt napokban pedig mintha ez a tulajdonsága felerősödött volna. Hangulatingadozásait már nem is próbálom követni, és csak remélhetem, hogy nem hideg elutasítás lesz a jutalmam a közeledésemért. Ám valahogy most nem tudna érdekelni az sem, ha ellök, felpofoz, ismét hárpiává változik, mert a lelkemet most olyan szabadnak érzem, mint már régen. Mintha eddig rabláncon vergődött volna, de Astoria egyetlen pillantásával képes volt felszabadítani. Könnyűnek és sérthetetlennek érzem magam… mégis egyszerre annyira kiszolgáltatottnak… Tudom, hogy ennek az egésznek közöttünk lehet nagyon-nagyon csúnya vége is. Legutóbb én tettem tönkre mindent közöttünk, de egyébként sem volt soha semmi egyszerű kettőnkkel. Néha úgy érzem, olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz… bár lehet, hogy nem ez a legjobb hasonlat, mert nem tudnám megmondani, hogy melyikünk melyik. Mindenesetre képesek vagyunk kihozni egymásból a legjobbat… de a legrosszabbat is. Tudom, hogy megégethetem magam azzal, hogy újra esélyt adok magunknak, és nem az ő hibájából, hanem azért, mert ezek vagyunk mi. De most nem érdekel a kockázat, mert két éve tartom vissza szinte a lélegzetem is, valahányszor Astoria bármilyen oknál fogva túl közel van hozzám, ha egy gyakorlaton mellém osztják be, vagy a közelemben tartózkodik. Próbáltam… erősen próbáltam… szerettem volna túllépni rajta, elfelejteni, elnyomni az érzéseimet, elhitetni magammal, hogy már nem szeretem, hogy már semmit nem jelent nekem, csak egy szép, de fájdalmas emlék, a múltam része. Egy barát, akivel ha egymásra pillantunk, bár több van az arcunkon, mint egy baráti mosoly, a tekintetünk mesél, de tudjuk, hogy ez már csak történelem.
De csak most érzem igazán, mennyire visszafogtam magam, milyen jól hazudtam önmagamnak, amikor Astoria viszonozza a csókomat, amikor keze a tarkómra siklik, ujjai a tincseimmel babrálnak, aztán pedig teljesen hozzám simul. Úgy érzem, tökéletesen illik hozzám, úgy érzem, soha nem akarom elengedni. Átkarolom a derekát, majd egyik tenyerem a hátára csúszik, és még egy kicsivel szorosabban ölelem magamhoz.
Magamban kicsit elégedetlenkedve veszem tudomásul, hogy elhúzódik, de szavai azonnal kárpótolnak. Nem vártam, nem számítottam rá, hogy kimondja, de örülök, hogy ezt hallom. Hogy hallhatom ilyen tisztán, egyszerűen, őszintén kimondva. Mosolyogva figyelem pár röpke pillanatig még a szemeit, aztán kicsit kijózanodva nézek el a kastély felé.
- Hét perc múlva átváltoztatástanom lesz – húzom el a szám újra Torie felé fordulva. – Bármelyik másik óráról szívesen ellógnék, hogy még egy kis időt veled tölthessek, de McGalagony óráját most nem hagyhatom ki. Sosem voltam a kedvence, nem mintha kivételezne bárkivel is… de idén mintha még kevésbé szívlelne. – Nem is igazán lepődhetek meg rajta, gondolom. De ez van. Valahogy majdcsak kibírom még ezt az egy évet. – De azt hiszem, jó lenne beszélni, nem gondolod? – simítok végig az arcán. – Rendesen, nyugodt körülmények között… - Nyilván egy csók, meg az elsuttogott vallomások nem jelentik azt, hogy újra összetartozunk. Talán jobb is, ha alszunk erre egyet, mielőtt bármit is döntenénk kettőnkről.
- Holnap délelőtt edzést kell tartanom. Az év első Mardekár kviddics felkészítője. Már két napja lefoglaltam a pályát. De utána találkozhatnánk az előcsarnokban, még ebéd előtt. Vagy ha kedved lenne meglesni, mit szerencsétlenkednek az új csapattagok, le is jöhetnél megnézni minket… - magyarázok jóval felszabadultabban, mint negyed órával ezelőtt. A pillantásom azonban ismét a kastélyra vetődik, és lassan tudatosul, hogy nyilván futnom kell teremig, mert nagy eséllyel el fogok késni. Más sem hiányzik mára, mint egy bűntető munka. – Találkozunk holnap délben – nyomok egy kisebb búcsúcsókot ezúttal csupán Astoria arcára, aztán további habozások nélkül elsietek a főbejárat felé.


© Vampsitewords: 572 ♠ music: this

__________________________________


No one knows what it's like
To be the bad man


To be the sad man
Behind blue eyes


inspired by


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Draco&Torie - Üvegházak felé...   



Vissza az elejére Go down
 

Draco&Torie - Üvegházak felé...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Üvegházak
» [Lezárt] Kérelmek/kérések a Ninja Tanács felé
» II.: A pillanat a múltból következik és a jövõ felé tart ~
» Kérelmek a Ninja Tanács felé
» Az Országok Felépítése és Hatalmi Rendszere

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-