HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 10
ϟ Reagok : 6
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 26.


TémanyitásTárgy: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Szomb. Szept. 14, 2013 10:08 pm




rose & nathaniel
Azok vetik ránk az első követ, akik a legnagyobb félelemben élnek. Akik soha nem mertek még szembenézni nyomorúságukkal. Míg velünk vannak elfoglalva, addig sem üres az életük.


Néma csend honolt a pinceteremben.
A diákok vigyáztak, hogy ne csapjanak zajt, így nyugodtan terpeszkedhettem el asztalomnál, hogy onnan szemléljem szorgosan munkálkodó nebulóimat. A dolgos kezek mind fürgén dolgoztak, s a legnagyobb odafigyeléssel viseltettek az üvegcsörömpölés, az ezüst eszközök csörömpölése iránt. Tudták, hogy a csendes, de tökéletes munkát szeretem. Volt már fél évük kiismerni, így az sem érintette őket váratlanul, mikor a halk forrongással egybekötött bugyogás helyett fejét felütő hirtelen robbanást őrjöngő dühkitöréssel és egy évvégére megajánlott troll érdemjeggyel nyugtáztam.
A bájitaltan nem az a tantárgy volt, ahol egy apró hiba fölött át lehetett siklani. Akkor miért emeljek szót a robbanás mellett? Egyértelmű volt, hogy aki ilyen csúfondárosan fejezi be az arra az órára kiadott, elkészítendő varázsitalt, annak nincs maradása a csoportban. Mit tudnak ők az életről? Mit tudnak arról, hogy ha odakint egy grammal több varangyliszt kerül a főzetbe, akkor az önbizalom helyett hosszú éjszakákig elhúzódó rémálmot okoz. Szigorúnak kellett lennem, ha nem akartam veszélyeztetni azt a néhány hívőt, aki még a sötétoldal iránt táplált béklyós szenvedélyben hitt. Hibázni tudó és figyelmetlen személyekkel veszélyeztessem a csodálatos hagyományokért küzdők életét? Nem.
Nem kockáztatok. Hiába a fiatalok mellkasára telepedő nyomás, kíváncsian mustráló tekintetem, hozzá kellett szokniuk, hogy nem néhány adagnyi hozzávalóval teszik kevesebbé a világot, ha hibáznak. A vállukon kell érezniük a súlyt, amit azok viselnek, akik egy eltévelyedett elvben hívő társadalommal mennek szembe igaznak tartott hitükért.

Nem hagytam ki soha, hogy ne sétáljak körbe az asztaloknál. A hetedik évfolyamba vetettem legtöbb hitemet, hiszen alig pár hónapra kerültek csupán kezem alá. Őket volt a legfontosabb nagyító alá vennem és kritikusan méregetnem. Gyorsan és hibátlanul kellett tanulniuk, hogy az évvégén kizárólag a legéletrevalóbbak lépjenek be a nagybetűs ÉLETBE.
Már csak percek voltak hátra az órából, mikor felemelkedtem kényelmes székemből, tompa puffanással jeleztem a diákság felé, hogy becsuktam addig szorgosan írogatott jegyzetes füzetemet. Lassú és kimért léptekkel indultam meg a kialakított járásokon az asztalok között. Minden üsthöz volt hozzáfűzni valóm. Csípős, gúnyos, vagy bántó megjegyzés. Nem dicsértem. Az nem az én dolgom volt. Majd az élet fűz munkájukhoz pozitív megjegyzést, ha úgy gondolja arra érdemesek. Nekem az az egyetlen szerepkörömbe tartozó feladat, hogy minél többet és többet hozzak ki tudni vágyó és ezért törtető diákjaimból.
- Ne lógjon már bele a mandzsetta ujja az üstbe. Maga se értékelné, ha a tányérjában gőzölgő forró húslevesbe hajítanám az egésznap viselt cipőmet. Gyűrje fel, vegye le… nem érdekel. De legyen tisztelettel a bájital iránt. Ha nem akar repülni az órámról. Mert akkor persze meg is fürödhet a Csuklasztó szirupjában – emeltem fel kezem, mintha ezzel hárítanám magamról a felelősséget, és képlényeken, de megadnám neki a választási lehetőséget a maradással kapcsolatban. Ha azt vesszük, én már az elején leszögeztem a szabályokat. Ha nem bírja őket betartani, mindenki csak magára vethet. Már akkor felmentést adtam magamnak a hibás szerep viselése alól.
- Maga meg? – léptem át a következő asztalhoz, s ökölbe szorított ujjaim hátán támaszkodtam meg az asztalon. Pár percig hagytam a hugrabugos lánynak levegővétel-szünetet, s időt arra, hogy közelségemből adódóan legyűrje a rátörő remegést.
- Megmondaná, mi a jó fészkes fenét készít? Ez rózsaszín. Nem is rózsaszín. Ciklámen! Nem szokott áttekinteni a szomszéd asztalhoz, hogy megnézze, ott mi készül? – megvártam, amíg felszólításomra ezt megteszi, s összehasonlítja lányos színű főzetével a szomszéd üstben rotyogó tejszínű lét.
- Ha jót akar magának, megfordítja azt a nyamvadt könyvet. A hatvanhatodik oldal helyett azonnal átlapoz a kilencvenkilencedikre, kiönti a Szerelem elixírt és elkészíti az utolsó tíz percben az ott szereplő bájitalt. Arról már remélem, említést sem kell tennem, hogy az elhasznált hozzávalók miatt kárpótlásul négy oldalas házidolgozatot ad be a Lamour-szirupról. Mindezt természetesen holnapra.
Ezzel ott hagytam a könnyeivel küszködő lányt, s tovább kémleltem a terítéket. Még voltak frappáns megjegyzéseim, s élvezettel láttam, ahogy elvörösödnek, kezüket tördelik egyesek jelenlétem miatt. Féltek, hogy őket mennyire alázom meg az osztály előtt. Elértem az utolsó sorokba, ahol a hollóhátasok foglaltak helyet. Az utolsó asztalnál egyedül dolgozott egy magát háza szerint bölcsnek tituláló tanuló. Vártam.
Hosszú ideig szótlanul néztem, ahogy dolgozik. Nehéz lett volna belekötni a fortyogó bájitalba, hiszen jól láthatóan gondosan ügyelt a hozzáadott alapanyagok mennyiségére, minőségére. Nem féltette arcát az üstből kitörő gőztől, szorgosan dolgozott. Maximális teljesítményre törekedett. De nem adhattam meg neki azt a könnyedséget, hogy ezért megdicsérjem. Sőt, úgy gondoltam, hogy megléphetek vele szemben egy bizonyos fokot, s még többet várhatok el tőle.
- Miss – szólítottam meg a lányt, aki láthatólag gondolataiba temetkezve kavargatta az üstöt. Reméltem, hogy ha megzavarom, elrontja, és kedvemre köszörülhetem rajta nyelvemet. Azonban nem figyelt fel érkezésemre, de még a levegőt sem vette ütemtelenül. Fel se foghatta, hogy ott állok előtte. A neveket ritkán tanultam meg, de cserfessége miatt Ő már az előző órákon eszembe véste magát.
- Miss. Ewington! Én kérek elnézést, hogy zavarom… de megtenné, hogy kiszakad kislányos gondolataiból… mondjuk elfelejti az előző este meglesett férfi hátsókat, s ha nem is a legbájosabb kép, ami fogadni fogja, de szentelne nekem egy percet elfoglalt idejéből? Ha nem lustálkodott volna az óra elején, akkor már rég kész lenne a főzettel. Túl mereven kevergeti azt a főzetet. Le fogja lökni az üstöt és akkor nem ihatja meg, amit főzött! Figyeljen oda! – persze, hogy a legkisebb halasztásra is robbantam. És ezzel még nem is elégedtem meg.
- Maga nyerte el a megtisztelő szerepet, hogy bemutassa, mit eredményez mai főzetünk. A legjobb a saját tapasztalat. Érezze megtisztelve magát… - azzal már fordultam is, hogy visszasétáljak a katedrára és figyelmet kérjek a fiatal lánynak. Előtte még önelégülten kihúztam magam, s köpcösen vonultam a sorok között asztalomig. Ma is sikerült az érzelmek széles palettájáról érzelmeket kiváltanom tanulóimból. Csoda, hogy úgy vigyorodtam, mint a rohadt tök?

© darren criss


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Hollóhát
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 5
ϟ Reagok : 4
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Sep. 12.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Hétf. Szept. 16, 2013 8:23 am

- Szexi a húgod, te is úgy rákapsz a csalira, mint ő? – Nevetés törte meg a diákok morajlását, amint kezemben fogva a pergament, s a kemény fedelű tankönyvet, beljebb sétáltam a teremben, egyenesen hátrafelé haladva, a legutolsó, üres pad felé. Ott volt az én helyem, távol a sok ostoba Mardekárostól, akik nem voltak képesek másra, csak az ökörködésre és arra, hogy bólé minőségű, vacak bájitalokat keverjenek ki az üstjükben. Már meg sem lepődtem azon, hogy ismét a húgommal kezdtek piszkálni, hisz sajnos, tisztában voltam azzal, hogy Ellie mennyire megkedvelte a hetedéves mardekáros fiúk társaságát. Bele sem mertem gondolni abba, hogy ha nem vigyázok rá, s éppen nem vele töltöm az időmet, akkor mit művel ezekkel a bájgúnár, sznob idiótákkal. Mérgesen ráncolva homlokomat, szúrósan pillantottam a srác szemeibe, aki csak még szélesebben vigyorgott, s keze már kinyúlt a padból, hogy talárom alatt kutakodhasson.
- Téged is felpróbálnálak egy körre, cica. – Undorítóan viselkedtek, főleg az a pofátlan James Marvick, akire hirtelen rászegeztem a pálcámat.
- Próbálgasd a zoknidat, de ahogy elnézlek…én nem dicsekednék azzal, amim nincs. – Negédes mosolyt villantottam felé, már nem tudtak zavarba hozni ezek a tudatlan, nagyképű srácok, akiknek nem járt máson az eszük, csak azon, hogyan próbálják fel egymás után a lányokat.
- A kezed pedig addig húzd vissza, míg nem varázsollak át kőszoborrá. – Újabb negédes mosolyt villantottam felé, mire fanyar arcot vágva, visszahúzta a kezét.
- Pff…pápaszemes egér. – Dünnyögte, mire a haverjai felröhögtek, én meg sóhajtva vettem tudomásul, hogy milyen nagy Merlin állatkertje, s mennyien szenvednek intelligencia hiányban a varázsló társadalmunkban.
Nem reagálva a szánalmasnak nevezhető próbálkozására, tovább folytattam utamat a hátsó asztalok felé, majd annak fedelére helyeztem a jegyzeteimet, könyvemet, s én magam is helyet foglaltam, várva az oktató érkezését.
Míg meg nem érkezett Mr. Arrington, volt időm az otthoni dolgokon gondolkodni, tekintetem a távolba révedt, s figyeltem az udvaron kavargó sárgás levelek kergetőzését. Kisebb borzongás futott végig rajtam, mikor belegondoltam, milyen hideg lehet odakint, így össze is húztam magamon a talárt, s kicsit meggörnyedve lapoztam fel magam előtt a bájital tankönyvet.
Nem kellett sokáig várnom, mert a Tanár Úr azonnal megérkezett, s minderre csikorgó cipőinek halk koppanásából lehetett következtetni. Felpillantottam, végig mértem az elegáns öltözetű férfit, s ezúttal is azt kellett megállapítanom, hogy a fiúk nagy része példát vehetne az öltözködési stílusáról, kiállásáról és pedánsságáról. Az öltöny kisimult a hátán, szélesítette vállait, férfias tartást kölcsönzött a ruha viselőjének. Cipője tiszta volt, inge vasalt, körmei ápoltak. Haja jól fésült, arca ott, ahol kell, enyhén borostás, ajkai…Na ne, már megint miért fixírozom Mr. Arrington ajkait?
Nem tagadhattam le magam előtt, hogy férfiként igen csak ínyemre volt Nathaniel , de ezzel szemben, ha csak arra gondoltam, hogy miféle beszédstílust üt meg a diákjaival, mennyire arrogáns és pökhendi, akkor máris hevesen tiltakoztam minden egyes vonzalmamért.
Igyekeztem is félre söpörni a gondolataimat, és kizárólag arra koncentráltam, hogy mi lesz a legújabb feladat, mit kell kotyvasztanunk, s mennyi idő áll majd a rendelkezésünkre.
Meglepett, hogy láthatatlanná tévő szirupot kért, hisz ez az egyik legnehezebb bájital volt mind közül, olyan, amit korábban még egyszer sem készítettünk el közösen. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért vár el tőlünk ilyen nehéz feladatokat, de úgy döntöttem, nem emelem magasba a kezemet, s nem fárasztom Őt a kérdéseimmel. Ahogyan ismertem, egyébként is lett volna néhány lekezelő mondata, s végül ismét csak én jártam volna pórul. Megszoktam már, hogy mindig az én szavaimba kötött bele, s kifejezetten utáltam azért, amiért kedvenc diákjaival kivételezett.
Eltelt jó pár perc, mire elmondta, hogy pontosan melyik oldal összetevőit dolgozzuk fel, s lassan mindenki munkához látott. Szerencsére mellettem senki sem ült, így nem kellett attól félnem, hogy valaki véletlenül meglöki könyökével az üstömet, vagy belekontárkodik a művembe.
Ha dolgoztam, szerettem koncentrálni és odafigyelve végezni a munkámat. Maximalista voltam, ezért minden apró részletre ügyeltem, s igyekeztem a lehető legjobban megoldani a feladatokat. Ez most sem volt másként, hisz valami belső kényszer arra ösztökélt, hogy megfeleljek még ennek a sznob, s arrogáns fazonnak is.
Ügyeltem is arra, hogy minden összetevő a megfelelő arányban kerüljön az üstbe, még a láng magasságát is igyekeztem szabályozni, hogy ne égesse agyon a füveket, s az egyéb összetevőket.
Negyed órával később már rendesen bugyogott a főzetem, a híg lé kezdett sűrűsödni, én pedig egyre csak kevertem és kevertem, mozdulataim lassan már görcsössé váltak, úgy fogtam azt a fakanalat.
Aztán egyik pillanatról a másikra a gondolataim elterelődtek a bájitaltanról, s ismét azon törtem a fejem, hogyan segíthetnék az apámon, s hogyan kerülhetnénk el azt, hogy elárverezzék a házunkat. Rettegtem annak a gondolatától, hogy a családom az utcára kerülhet, féltettem az apámat, a húgomat, s ez a temérdek gondolat egyik pillanatról a másikra rám zúdult. A recept szövege helyett már olyan szavak repkedtek a fejemben, mint adósság, bíróság, hitel, hiány, veszteség...
Hirtelen számolgatni kezdtem, hogy vajon milyen összeget kellene összegyűjtenem ahhoz, hogy kimenthessem családunkat a veszteség felé vezető folyóból. Talán ez miatt is vált görcsössé a kevergetésem, s már csak arra kaptam fel a fejemet, mikor Mr. Arrington ironikus megjegyzéssel szólt hozzám. Fel is kaptam a fejem, mert megijedtem, tényleg váratlanul érintett a megjelenése. Kíváncsian pillantottam rá, igyekezvén leplezni azt, hogy gondolataim egész máshol jártak, de mikor meghallottam szavait, mérgesen vontam össze a szemöldökeimet. Dühös voltam, de magam sem tudom, hogy mi váltotta ki belőlem hozzá intézett szavaimat. Talán Ő maga, de az is lehet, hogy az a mérhetetlen teher, ami rám szakadt.
- Nem hinném, hogy gondolatolvasó és tudná, mi jár a fejemben… ~ Pff, mit képzel magáról ez az alak?~ Nem kissé haragított magára Mr. Arrington, s további szavaival csak még inkább tetézte a szavait, úgy, hogy már nem bírtam visszafogni a bennem fortyogó érzelmeket.
- Ha kiváló szakember lenne, maga is észrevehetné, hogy ez a főzet tökéletes, s pontosan így kell kinéznie ennek a bájitalnak. Nem a keverés a lényeg, az összetevőkben rejlik a főzet varázsa, de gondolom, még ezer éves tapasztalattal a háta mögött sincs tisztában ezzel az alapvető ténnyel. – Gúnyosan , s kissé hevesen vágtam hozzá a szavakat, mikor már nekem hátat fordítva sétált a katedra felé. A halk duruzsolásból néma csönd lett, s mindenki felkapta a fejét arra, hogy milyen hangot ütöttem meg Mr. Arringtonnal. Túlzásba estem, nem szabadott volna így viselkednem, de nem tudtam magam visszafogni, mert rettentően bosszantott a stílusa, s az, hogy ismét engem pécézett ki arra, hogy szórakoztassa a diákságot. Elegem lett belőle, nem akartam tovább elviselni a jelenlétét.
- Igya meg maga a főzetem! – Vágtam még hozzá, majd gyorsan felkaptam könyveimet az asztalról, s egy jegyzetet ott felejtve, nem törődve az óra további részével, sietősen hagytam el a termet.
Kiakasztott a férfi, s olyan dühöt éreztem, hogy friss levegőre volt szükségem. Heves lépteimen már csak akkor lassítottam, mikor távolabb kerültem a bájitaltan teremtől. Lassan légzésem is lelassult, majd hosszan kifújtam a levegőt, s az egyik ablakpárkányban lepakolva a könyveimet, megtámaszkodtam, s tenyeremet a homlokomnak nyomtam, remélve, hogy sikerül lenyugodnom.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 10
ϟ Reagok : 6
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 26.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Kedd Szept. 17, 2013 10:10 am

Szó, ami szó, az üstben fortyogó főzet pompás színben játszott, keverés alapján megállapítottam, hogy állaga szemmel látható megítélés alapján is kifogásolhatatlan, a mérőeszközök állapota és a hozzávalókból visszamaradt mennyiségek pedig tükrözték a tökéletes arányokat. Nem kellett csalódnom a hollóhátasokban, hibájuk ismételten csak annyi volt, hogy aranyvérű varázslócsaládok sarjai lévén nem volt bennük elég kapzsiság, hogy felmerjék vállalni a belsőjükben lakozó kegyetlent, aki a mardekárba juttatta volna őket.
Kár volt az előttem szorgoskodó Rose Ewingtonért is, akinek munkája iránt mindig elismeréssel voltam, de a mihez tartás végett nem mondtam volna ki őszinte vélemény azzal kapcsolatban. Ha valósat szándékoztam állítani, akkor rávágtam volna, hogy kitűnő, hibátlan, remek és még sorolhatnám a kifogásolhatatlanság szinonimáit, de ehelyett őt is csak egy lesújtó momentumra tüntettem ki figyelmemmel, hogy megsemmisítő pillantást vessek rá, majd a katonás parancs után hátat fordítsak neki és kényelmesen visszafáradjak a helyemre. Nem erre számíthatott. S mint mindenkit megértettem, aki reakcióim hadát elégedetlenséggel fogadta, úgy mellé is odaálltam gondolatban, mikor kifakadt.
Hogy számítottam-e a mai nap folyamán bármi eltérőre a többihez képest? Kívántam-e szócsatát vívni egy érett diákommal? Nem. Nem keltem fel bal lábbal, hogy ma elsöprő győzelmet arassak egy kiadósan elfárasztó csatát követően pedáns diákommal szemben. Csak magam mögött akartam hagyni a napot, de úgy látszott ez a terv hamar kudarcba fulladt, hiszen még csak az első órám volt a négy ház kevert diákjaiból összeválogatottak csoport.
- Az ezer éves tapasztalatom mondatja azt is velem, hogy egy diákot csak akkor és csak is akkor lehet szófogadásra bírni, amíg munkája nem nyer elismerést. Addig van miért hajtania. Így ha a kisasszony nem bírja alapállásba rendezni a szájacskáját, akkor adhatok magának öt vagy tíz évet is, hogy megtanulja kontrollálni tetteit, türelmetlen indulatait. Én itt leszek… s ha még valami ostobaságot tesz, biztosítom, hogy hosszan fogja élvezni a társaságom.
Megfenyegettem, elveim egyikével gazdagítottam a rólam alkotott képet, de pontosan eleget mondtam neki ahhoz, hogy ő addig eldöntse, hogy minden kockázatot vállal.
Kapkodását hallva azonnal megpördültem tengelyem körül. Ez most rettentő rossz képet alkothatott rólam az osztály előtt. Hiszen úgy gondoltam, hogyha egy fellázadt, akkor sajnálatosan a többi is felfog. Csírájában kellett elfojtanom a lázadást, ha nem akartam egy osztálynyi létszámmal leszámolni.
Büszkeségemet visszanyerve, nem kiabáltam a lány után, nem próbáltam meg visszahozni nyers erővel. A saját döntése volt. A következményekről már tájékoztattam, hiszen ezzel a tettével most biztosan kivívott magának egy padot jövő évtől ismételten az órámon.
Nem tetszett a teremre telepedett csend. Végighordoztam tekintetem a fiatalságon, akik megkövülve engem néztek, csak páran kapták el pillantásukat, hogy utána letagadhassák, hogy ők hallgatóztak.
- Azzal törődjenek, ami az üstben van. Az emberölés közvetetten és közvetlenül még mindig életfogytiglan tartó büntetésre ítélendő. Nem merném meginni egyiküknek sem a készülő bájitalát, nehogy az anyjukat sírva fakasszam, amiért karácsonyra értesítőt kap a temetésem költségeiről, továbbá egy képet a gyermekéről az Azkaban rácsai mögött. Azonnal folytassák a feladatot! – utolsó mondatom erőteljesen süvített végig az erőtlen légen, s csak az ablakok üvegei remegtek bele szavaimba, mikor ellenálltak kifakadt dühömnek.
Amíg ők kapkodva visszafordultak feladatukhoz, életük munkájához, addig előhalásztam zsebemből egy üvegcsét, s Ms. Ewington üstjében álló főzetben elmerítettem. Ezt nem féltem felhajtani.
- Ha valaki elhagyja a termet, amíg vissza nem jövök, az vegye úgy, hogy belépőt nyert a raktáramba az utolsó hónapjaira, mindennapi, kiadós takarításra. Felfogták? Remek. Most pedig csöndbe maradnak…
Azzal már a helyére is csaptam a nehéz faajtót, s megindultam végig a folyosón. A bájital mellé felkaptam az asztalon hagyott jegyzetet is. S míg azt ujjaim közé szorítottam, addig a főzetet legurítottam torkomon. Nem hagyott utóízt maga után, maradéktalanul lepergett minden cseppje torkomon. Másodpercekre volt csupán szükség, hogy eltűnjön testem egésze a külvilág elöl. A papír fecni még ott lebegett ujjaim között, de már nem sokáig. Amint megláttam a fiatal lányt markomba fogva összegyűrtem azt, s kihasználva tökéletes célzó képességemet, erősen vállon dobtam a papírgalacsinnal.
Sokkal légiesebben siklottam, s gyorsabban haladtam, mint ahogy órákra szoktam igyekezni. Talán még járásom sem volt felismerhető. Most nem nyöszörögtek cipőtalpaim. Kegyesek voltak hozzám.
- Van olyan személy ebben a nyomorult életben, aki hallgat magára? Akinek tud parancsolni? Aki bízva magában teljesíti a kéréseit? Válaszoljon… van ilyen ostoba ember? – mire utolsó kérdésemet kipréseltem magamból a lány mellett támasztottam egyik tenyeremmel a falat, hogy úgy tartsam magam minél közelebb hozzá.
Egészen füléhez hajoltam.
- Nagyon jó úton halad afelé, hogy kicsapjam az óráimról. Nem egyszerű eltiltást fog kapni, hanem rengeteg szabadidőt, amiben gondolkodhat. Gondolkodhat azon a rengeteg dolgon, ami ma az órámon felhalmozódott a fejében. Ugye tudja, hogy másodpercekbe telne, hogy kiderítsem, mi jár a fejében? Bizony… egy pálcaintés és megtudhatom, mennyire gyűlöl vagy épp mennyire kedvel. Anélkül, hogy magácska azt csak megérezné… szóval, Miss Ewington. Had halljam. Ha nem férfiakon, akkor mégis min járt egy okos boszorkány túlstrapált agya? Mire van még ideje az órámon a feladat megoldása mellett?
Persze, hogy kíváncsi voltam. A kérdés már csak az volt, kielégíti-e kíváncsiságomat, avagy magamnak kell kiderítenem az okát és utána bejelenteni, hogy ez nem felmentés arra, hogy így viselkedjen ezért el van bocsájtva.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Hollóhát
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 5
ϟ Reagok : 4
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Sep. 12.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Csüt. Szept. 19, 2013 5:51 am

Mit képzel magáról ez az alak? Utálom, utálom… Dühös gondolatok villantak fel elmémben, miközben még mindig hallottam Mr. Arrington fenyegető szavait, melyek újra és újra ismétlődtek bennem. Könyveimet az ablakpárkányra dobtam, majd mérgesen fontam össze mellkasom előtt a karjaimat, s kifújtam a levegőt, hogy rendezzem légvételemet és végre lenyugodjak. Nagyon dühített a tanár viselkedése, mert tisztában voltam a képességeimmel és azzal, hogy jó főzetet készítettem, Ő azonban ahelyett, hogy a bénázó mardekárosokkal foglalkozott volna, inkább velem kötekedett. Nem értettem azt, hogy miért mindig engem piszkált, s miért nem telt el úgy óra, hogy ne kötött volna belém.
Sokszor előfordult már ilyen helyzet, de általában mindig álltam vele a vitát, s igyekeztem a saját szemszögemből megítélni a helyzetet, s tényekkel alátámasztani állításaimat. Ezúttal azonban túl messzire ment, s azt hiszem, nem voltam képes türtőztetni magamat. Rossz lábbal keltem fel, a gondolataim is máshol jártak, így természetes, hogy könnyű prédájává váltam egy ilyen veszedelmes farkasnak.
Le kellett higgadnom, mert ezen gondolataim mellett újra szembesülnöm kellett a problémáimmal, melyekre még mindig nem találtam megoldást. Azt hiszem, hogy elgyengültem, s bár megfogadtam, hogy soha többé nem ejtek egyetlen könnycseppet sem, mégis úgy éreztem, hogy hamarosan könny gurul le arcomon. Azonban, mielőtt még túlságosan is elérzékenyülhettem volna, s utat engedhettem volna bánatomnak, valami a vállamnak csapódott. Odakaptam a kezemmel, majd oldalra pillantva egy papír galacsint láttam lepattanni a vállamról. Hiába fordultam körbe, nem láttam a folyosón senkit. Mégis, éreztem, hogy van odakint valaki, csak azt nem tudtam, hol lehet.
Idegesen pillantottam körbe, keresve azt , aki hozzám vágott egy galacsint. Zavart az, hogy senkit sem láttam, mégis éreztem valaki jelenlétét. Az illetőnek is feltűnhettek tétova mozdulataim, ahogy egyik irányból a másikba pillantottam, keresve, kutatva Őt.
Mikor meghallottam az egészen közelről suttogott szavakat, összerezzentem, s kicsit hátra is hőköltem. Ugyan nem láttam Mr. Arringtont, már pontosan tudtam azt, hogy ott áll előttem, pontosan velem szemben , alig egy fél karnyújtásnyira Tőlem.
Rettentően zavart a közelsége, s az, hogy nem láthattam az arcát, mégis éreztem, hogy ott áll mellettem. Hogy fenyegetése meghatott-e? Nem, hisz tisztában voltam azzal, milyen varázstudomány van a birtokában, de azt is pontosan tudtam, hogy egyetlen varázslattal lakatot tehetek elmém kapujára, ezzel bezárva magamat előtte.
- Befejezte? – Ez volt a legelső kérdésem, s ezúttal már nem törődtem a formaiságokkal, s tisztelet sem érződött hangomból. Nem tudtam megállni, hogy ne legyek vele ennyire flegma, mert ezt hozta ki belőlem minden egyes kérdésével. Dühített, nagyon is, s nem voltam benne biztos, hogy tovább kellene hallgatnom Őt, de azzal, hogy kitilt az óráiról, megállásra kényszerített.
- Pontosan tudom, hogyan kell elhárítanom azt a varázslatot, amellyel az elmémben szeretne kutakodni, de bízom abban, hogy még rejlik Önben annyi tapintatosság, hogy nem akar a fejemben kutakodni. Nem hiszem, hogy érdekelnék Önt a pasik és az alsógatyák…- Korábbi megjegyzésére utaltam gúnyos válaszommal, pedig nagyon is távol járt gondolataimtól. Azt azonban nem akartam, hogy megtudja, miféle problémákkal küzdök, mert már az is éppen elég volt, hogy a házam miatt szívózott velem, arra már nem vágytam, hogy még az anyagi hátterem miatt és szétcincáljon apró darabokra.
- Elég kellemetlen úgy beszélgetni valakivel, hogy nem láthatom a tekintetét, tudja Mr. Arrington?- Azt hiszem, a mai napon visszafeleselésből és modortalanságból jelest érdemeltem volna, mert mindent megtettem annak érdekében, hogy kirúgassam magam a férfi óráiról. Ezt még sem akartam, csak még mindig tombolt bennem a düh és a harag. Azt viszont tudtam, hogy ha a tanár úr kitilt az óráiról, akkor biztosan nem fogom elvégezni időben az iskolát, és nem válhatnak majd valóra az álmaim.
Szerencsére, a főzet hatása nem volt tartós, így lassan előtűnt előttem Mr. Arrington arca, s mikor megláttam, milyen közel áll hozzám, igyekeztem zavaromban hátrébb húzódni Tőle.
- Nézze…- Sóhajtottam, s közben rádöbbentem arra, hogy vissza kell fognom magam, s valahogy ki kell magyaráznom a korábbi kirohanásomat, ha nem akarom azt, hogy kicsapjon az óráiról. Már csak azt nem tudtam, hogy mennyit áruljak el neki. Tekintettemmel az Övét kerestem, majd hátammal a párkánynak dőltem, s újra összefontam magam előtt a karjaimat, hogy ezzel is távolságot tartsak a férfitól.
- Én igyekeztem a legjobb tudásom szerint megcsinálni a főzetet, és Ön is tudja, hogy jó lett, hisz működött. Az pedig, hogy kicsit talán elgondolkodtam…néha előfordul. Vannak problémáim, de legközelebb megpróbálom a termen kívül hagyni azokat, csak ne csapjon ki, kérem. – Érdekes, de korábbi indulatom is elszállt, s szavaim végére már csak kéréseim maradtak hátra. Komoran pillantottam Rá, s nem tudtam, hogy még mit kellene mondanom, úgy éreztem, hogy mindent tudni akar rólam.
- A családom nyakára adóbehajtók járnak, nincs pénzünk, egyik napról a másikra élünk, és tudja, hogy ez mennyire zavaró? Hogy nem tudom majd, holnap lesz-e még fedél az apám és a húgom feje felett? – Nem bírtam tovább állni kíváncsi tekintetét, előtörtek belőlem a szavak, s végül csak kinyögtem, hogy mi a bajom.
- Én csak a megoldáson gondolkodtam, és tudja, én igyekszem teljesíteni az óráin, de felháborítónak tartom, hogy míg a kedvencei fele annyit sem tesznek le az asztalra, azokkal kegyesen bánik, velem viszont mindig kötekedik, még akkor is, mikor pontosan tudja azt, hogy jó választ adtam….- Megeredt a nyelvem, s azt hiszem, sikerült kiböknöm azt, ami a szívemet nyomta, már csak abban nem voltam biztos, hogy jól tettem-e azt, hogy színt vallottam a professzor előtt.
Megtörve, s lelombozva álltam ott előtte, s még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen kutakodó íriszeit látnom. Nem tudtam, mit gondol rólam, mennyire fog ezután belém tiporni, csak azt vártam, hogy hagyjon ott a folyosón, hagyjon végre magamra.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 10
ϟ Reagok : 6
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 26.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Pént. Szept. 20, 2013 4:17 am

Megtorpanva a folyosó közepén, elmélyesztettem nadrágom két zsebében kezemet, hogy enyhén oldalra biccentett fejjel meghallgassam Rose-t. Nem bántott némasága, tudtam, hogy némi konok megnyilvánulás után, pár felvágott nyelvű epés megjegyzést követően azonnal meg fog eredni nyelve, hogy kielégítse kíváncsiságomat. Nem azért, mert nem lett volna más az iskola falai között, akikkel szívesebben cseveg a gondjairól, vagy mert én vagyok a tanári kar személyei között a legmegbízhatóbb és legmegértőbb személy, hanem mert megköveteltem.
Fordítva sem volt igaz a megállapítás, hiszen soha nem törtem magam, hogy bárkinek beleavatkozzak a magánéletébe, mikor én is arra törekedtem, hogy a külvilágot távol tartsam a múltamtól. De mi is számított múltnak? Semmiképpen nem az, ami két lábon suhant be hétfő reggelenként a bájitaltan terembe, s vágott vissza mástól nem látott mentalitással bántó megjegyzéseimre. A múltat lezártuk, távol tartottuk magunktól, nehogy bajt hozzon fejünkre. Ijesztő volt belegondolni, hogy a sors gúnyt űzhetett belőlem. S kegyetlen visszavágásként állította elém Rose Ewingtont.
Soha nem felejtem el a nagyapám szájából hallottakat. Tanításai közül is legfőképpen azt az egyet, mikor a halott emberről, a szellemvilág képviselőjéről és a védtelen halandóról esett szó. Az emberek hiába voltak felruházva évezredek óta varázserővel, s tudták irányítani a világukban élő, lélegző, lélekkel bírókat, volt valami, ami fölött még ők sem nyertek hatalmat. A halál. Az egyetlen, ami fenyegette és ijesztette az élők sorában járót. A halál utáni életről minden ember másképp vélekedett, de egy dolog egyezett bennük. Rettegtek tőle. Rettegett az ártatlan, akinek nem lett volna félnivalója elvesztett barátai szelleme miatt, imádott családtagjai végett, de ugyanúgy vele remegett a bűnös, aki éjszaka nem hunyta le szemét a falat karmolászó hangok, párnájából előtörő sikoltások okozta hangzavartól. Mind megegyeztek abban, hogy babonásak voltak. Természetfeletti erőt tulajdonítottak a szellemeknek. A halálból visszatérő okkal maradt a földön. Befejezetlen ügye volt a világon.
Nekem már csak azt kellett megtudnom, hogy Gwendolyn miért gyötör hasonmása jelenlétével? Én végeztem vele, én mondtam ki a halálos átkot még az előtt, hogy a nagyapám a szemem láttára halálra kínozta volna az akkor árulással vádolt bejárónőnket. De ez a legkevesebb volt azok után, hogy hagyta, hogy belészeressek, hagyta, hogy bántalmazzam, hogy őrült képzelgéseimnek őt állítsam középpontjába a kísérleti alany szerepében. Nem kellett köszönetet mondania, hisz’ törlesztettem soha meg nem írt számlánkat. Akkor miért? Mi oka volt, hogy bolonddá tegyen?
Amíg Rose nem kezdett bele mondandójába ilyen és ehhez hasonló gondolatok rohamozták meg amúgy is túlterhelt idegrendszeremet. Megköszörültem torkomat várakozás közben, hisz le kellett gyűrnöm gondolataimat. Örültem, hogy a lány most nem láthatja arcomat, elcsigázott vonásaimat, s messze járó lélektükreimet. Valahol köszönettel tartoztam neki a bájitaláért.
Annyiszor révedtem már el a tanórán, s tanulmányoztam arcvonásait, hogy most anélkül, hogy ránéztem volna, maradéktalanul szemem elé tudtam idézni bájos, genetikai adottságait.
Amíg csendben volt könnyedén összekeverhető volt Gwendolynnal, hisz a tündéri arc teljességgel rá emlékeztetett, most viszont, ahogy nekem esett minden varázsa elszállt, s ettől a hirtelen jött felismeréstől megmerevedtek arcom izmai, elszállt minden gyengédség belőlem, s fenyegetően tettem egy hosszú lépést felé.
- Még mindig én vagyok a tanár, és maga a diák. Fogja vissza magát, mert nem állok jót magamért. Nem fogom olyan egyszerűen megoldani a helyzetünket, hogy kicsapatom magát – vicsorogtam rá egyáltalán nem jó kedvűen, hiszen a büszkeségem sokkal nagyobb volt annál, minthogy hagyjam megalázni magam egy diák által.
- Az iskola legtapintatlanabb tanáraként tartanak számon. Tahó vagyok, tapló, barbár a magam nevében, moderálatlan, gunyoros, bántó… bunkó. Nem sorolom tovább, maga biztos több szinonimát ismer, mint én. Meg egyébként is… jóval többet tud a rólam suttogott dolgokról, mint Magam. Miért hiszi hát, hogy nincs bennem annyi mersz, hogy belenyúljak a magánéletébe a magán gondolataiba? Ne higgye, hogy van bármi a helyzetünkben, ami visszatarthat attól, hogy kiszedjem magából, amit tudni akarok. Maga vagy én, de valaki távozik az iskola falai közül, ha nem tud megnyílni nekem – hangomból is feltehetőleg kihallatszott, szám széle végül önbizalomtól felfelé görbült.
Nem csak, hogy hallhatta, de láthatta is diadalittas vonásaimat, mikor megszűnt rajtam a főzet hatása. Ott álltam végül teljes valómban előtte, s csak arra vártam, hogy hollóhátas hovatartozása meghozza kellő agyi szintjét. Nem kellett sokáig várnom, okos volt. Megeredt nyelve, nekem pedig csak annyi dolgom volt, hogy visszatartva minden érzelmet, megjátszott érdeklődéssel végighallgassam őt.
Láttam, hogy megpróbál elhátrálni, de mivel engem nem lehetett zavarba hozni, viszont rá minél nagyobb hatást szándékoztam gyakorolni, hiába hátrált meg egy lépést, azonnal vissza is zártam a közénk terpeszkedő távolságot pár centire. Lepillantottam rá, s figyeltem.
Mire elért a végére, nem volt szükségem színészi tehetségemre, valóban érdekelt, amit mondott. A szegénység csak még inkább Gwendolynt festette elém.
- Nem csapom ki – válaszoltam várakozás nélkül, ahogy megláttam szemeiben a kétségbeesést. Nem akartam bántani, még ha meg is érdemelte volna eleven szavaiért cserébe, s az órámon rendezett jelenet miatt.
- De nem akarom, hogy bírálja a módszereimet, vagy igazságtalanságnak tartsa, amit teszek. Minden tettemnek, gondolatomnak oka van. Tudom, hogy mit csinálok, higgye el nekem, hogy csak rendszerezett észjárással élhettem túl az iskola utáni tíz évemet. Ha sejtené egyáltalán, hogy min mentem keresztül, ha tudná, hogy a kivételezett tanulók min mennek keresztül otthon, akkor nem akarná megfosztani őket ennyi segítségtől. Könnyű az aranyvérűek élete első látásra, nem igaz, Rose? – csettintettem egyet várakozóan nyelvemmel, s egy pillanat erejéig, míg leküzdöttem gondolataimat oldalra kaptam fejem.
- Nem kell nélkülözniük. A pénz náluk úgy folyik, akárcsak a rangban alattuk álló, más vérből származók házában a víz. Van mit viselniük, a roxmortsi kirándulások alkalmával akármire van pénzük, nem szükséges vágyálmokban élniük. A szüleik jó helyen dolgoznak, otthon szeretet van… hoppá! Vagy még sem? Egy hetet nem bírna ki egy aranyvérű családban. Vannak kivételek… de azok már nem az antik eszméket vallják és nem azokat vállalják. Kérem hát, hogy amíg nincs tisztában azzal, hogy mit miért csinálok, ne kérje számon rajtam a tanmenetet. Magából lesz valaki. Ők pedig… csak aranyvérűek lesznek. Pont úgy, ahogy én sem vagyok több. Csak egy név. A nagyapám neve – tekintetem most talált vissza a lány arcára. Nem állt szándékomban panaszkodni, s további mélységekbe nem akartam neki betekintést nyerni. De az igazságtalanságnak tartott segítségemet nem bírálhatta.
- Maga is erre vágyik? Az elismerésemre? Az őszinte elismerésemre? Mert azt nem az órán fogja kivívni… - mélyesztettem el pillantásom övében, s vettem egy mély sóhajt, ahogy megfogalmazódott bennem egy ötlet.
- Ha azt akarja, hogy tiszteljem, elismerjem az élet minden terén, bizonyítsa be nekem, hogy képes olyan szögben látni a világot, ahogy én. Értsen meg. Érdeklődjön az iránt, mint én. Jöjjön el hozzám minden délután, olvasson fel nekem, majd mondja el mit lát a versben. Én is elmondom… s ha felnőtt arra a szintre, ahol most én tartok, elnyeri a megbecsülésem, Rose… - nem hazudtam egy teljesen fair ajánlatot tettem neki.
- Nem kell ingyen jönnie. Hiszen dolgozhatna is délutánonként, ahelyett, hogy nálam tengeti felesleges versolvasásra az idejét… pénzt ajánlok. Pontosan annyi pénzt, amiből az édesapja fizetheti a számláikat. Nem erőszak, Rose. Nem muszáj segítenem… de egy ajánlat.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Hollóhát
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 5
ϟ Reagok : 4
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Sep. 12.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Szomb. Szept. 21, 2013 1:50 am

Lehet, hogy a férfi felbőszített a szavaival, s viselkedésével elérte azt, hogy felpattanjak a székemből és elhagyjam az óráját, de dühömnek legnagyobb forrása még sem Ő volt, s ahogy lassan lecsillapodott a kedélyem, úgy döbbentem rá arra is, hogy bármennyire is szemtelen és arrogáns férfi Mr. Arrington, nem beszélhetek vele úgy, ahogyan odabent a teremben. Nem feleselhetek neki állandóan, mert azzal csak azt érném el, hogy kicsapna az óráiról,s nem tudnék időben végezni.
Fenyegetésével, szigorú szavaival sikerült felnyitnia a szememet, s bármennyire is utáltam Őt, vissza kellett fognom magam, hogy újabb baklövést kövessek el vele szemben.
Féltem attól, hogy nem gondolja meg magát és kirak az órájáról, így halkítva hangomon kizárólag arra kértem, hogy ne tegye meg. Nem hoztam fel további mentségeket, nem próbáltam elnyerni a tetszését sem, nem akartam hízelegni és nem is tettem neki semmiféle ajánlatot annak fejében, hogy maradhassak. Egyszerűen csak feladtam, s vártam a döntését, vártam , mit mond majd, mi lesz az ítélete felettem.
Nem mertem ránézni, egészen addig a pillanatig nem, míg meg nem hallottam azon szavait, melyek egyértelművé tették számomra azt, hogy nem csap ki. Meglepetten pillantottam fel rá, mert nem számítottam tőle semmiféle megértésre, sőt, biztos voltam abban, hogy kiélvezi majd a szenvedésemet és röhögve hajt el majd az órájáról. Csoda hát, hogy a meglepettségtől elnyíltak ajkaim, s a korábban mellkasom köré font karjaimat is leeresztettem?
- Nem?- Hangom bizonytalan volt, nem is értem, miért kérdeztem vissza, hisz válasza határozottan csengett, újra és újra hallottam a fülemben. Nem is értettem, miért ad nekem még egy esélyt, hisz valóban csúnyán és tiszteletlenül viselkedtem vele az osztály előtt, úgy, ahogyan más sosem mert vele feleselni. Megérdemeltem volna, ha elhajt, s még csak egy rossz szavam sem lehetett volna ellene. Még az igazgatóságon is panaszt tehetett volna ellenem, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy éppen Ő lesz az, aki majd ilyesmit elnéz nekem.
Ha szemeimbe pillantott, láthatta, hogy millió kérdés kavaroghat a gondolataimban, s érezhette meglepettségemet is.
- Könnyű, ezt nem tudhatom, azt viszont látom, hogy sokkal kivételezik. – Hangom ismét elcsitult, mert nem akartam kihúzni nála a gyufát, de ennek ellenére mégis választ akartam, tudni akartam azt, hogy miért forog minden gondolata a Mardekár háza körül, miért csak őket pátyolgatja, s miért van annyira a Hollóhát ellen.
Hosszas gondolatmenete, szavai az aranyvérűekről igen csak elgondolkodtattak, s bár nem akartam elismerni igazát, rá kellett döbbennem arra, hogy állításának valós alapja van. Kellemetlenül éreztem magam előtte, fejemet is lehajtottam, hogy ne kelljen elkapnom a pillantását, mert valóban bíráltam Őt, s a tanítási módszereit, s persze, egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy mit miért tesz.
Egy pillanatra elképzeltem, hogy akár igazat is adhatnék neki, de ahogy újra a férfi szemeibe pillantottam, s eszembe jutott az, hogyan bánik a diákok többségével, ismét magam előtt láttam unszimpatikus viselkedését.
- Tessék? – További szavain meglepődtem, s míg alig pár perce még úgy éreztem, mégis van szimpatikus oldala, ismét összezavart, s nem tudtam Őt megérteni.
- Vágyom…én csak azt szeretném, ha elismerné, ha valamit jól csinálok. És miért nem az órán? A mardekárosoknak semmit sem kell tenniük, ez…ez annyira igazságtalan! – Megemeltem a hangomat, de aztán eszembe jutott az, hogy korábban mivel fenyegetett, így ismételten visszafogtam az indulataimat, s próbáltam lecsillapodni.
- Hogy menjek el magához? Mégis miért? Miért nem elég az, hogy minden órán tökéletesen végzem el a feladatokat? – Rosszallóan néztem rá, s újra összefontam kezeimet a mellkasom előtt, majd tettem hátrébb egy lépést, csak hogy távolabb lehessek Tőle. Mégis, mit képzel, hogy ilyen dolgokat mond nekem?
Nem értettem meg, nem akartam elhinni, hogy efféle dolgokkal terhel, újra csak azt éreztem, hogy a házam színei miatt direkt kekeckedik velem.
- Minden diákjának ilyen ajánlatokat tesz? – Gyanakvóan kezdtem kémlelni a férfi pillantását, s már egyáltalán nem tudtam Őt hová tenni. Nem értettem, miért akarná, hogy a délutánjaimat nála töltsem, hogy verseket olvassak neki, s egyáltalán miért akarna nekem fizetni. Megijesztett és teljesen összezavart, mindenféle gondolat megfordult a fejemben, s némelyik igen csak feldühített.
- Pénzt ajánl, hogy délutánonként Önnel elmélkedjek? Ugye most csak viccel? – Hitetlenül ráztam meg a fejemet, s hozzátettem.
- Felejtse el, hogy én tanórán kívül feljárjak Önhöz…mégis, mégis mit képzel? Én nem vagyok olyan lány! Hihetetlen! Egy pillanatig képes voltam elhinni azt, hogy Ön megért engem, képes voltam elhinni, hogy van magában valami, s hogy ez csupán egy tanítási módszer. De ne mondja nekem azt, hogy ez kellene ahhoz, hogy elismerje az órai munkámat! Panasszal fogok élni az igazgatónál! – Dühösen kaptam fel holmijaimat a párkányról, s sarkon fordulva ott akartam hagyni Mr. Arringtont a folyosón.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Tanár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 10
ϟ Reagok : 6
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 26.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Szomb. Szept. 21, 2013 6:49 am

Orrnyergemre csúsztattam két ujjamat, hogy amíg lehiggadok, addig melléktevékenység gyanánt masszírozzam a kényes területet. Nem akartam gúnyos röhögést hallatni, bántón rápillantani, így a leg magától érthetőbbnek tűnt lehunyni enyhe ráncokba szaladó szemhéjamat, megregulázni arcizmaimat és elfeledkezni a bántó feltételezésekről. Volt egy vonal, amit átlépve még a tőlem messze állók, az elegendő intelligencia hányadost sem birtoklók is képesek voltak kihozni a sodromból.
Voltak hibáim. Voltak beteges gondolataim, melyeknek egy része tettlegességig is fajult, de ezen életemet nem a nyilvánosság előtt éltem, főleg nem a diákjaim szemének kereszttüzében, hogy kellő téma mennyiséget biztosítsak a másnapi pletykaáradatukhoz.
A sötét oldalát az ember mindig eltitkolta, de legalábbis nem azzal köszöntette az idegent, hogy felsorolta magatartásbeli problémáit, elkövetett bűneit, megkínzott delikvenseit, halálba taszított áldozatait. Főleg ezekben az időkben kellett ügyelnie mindenkinek származására és a múltjából gondosan szelektált emlékeire, nehogy többet mondjon, mint amivel még ártatlan, de kevesebbet, mint amitől már gyanús a társadalom szemében. Ezt jól megtanultam, hiszen az iskolába való felvételizésem során jobban izgultam, mint az évnyitóra érkező, mugli szülők tudatlan kisgyermeke. A válaszaimnak makulátlannak kellett lennie, s elég meggyőzőnek ahhoz, hogy eredményt hozzanak, homályba engedjék bukni sokat megélt vonásaimat.
Ezért is ért váratlanul Rose néhány szava, melyek már eljutottak odáig, hogy nem kizárólag üres fenyegetések voltak, hanem az igazgatóság előtt való bemocskolása nevemnek. A léc már több alkalommal megingott itt tartózkodásom idején, de ez talán elég nagy ütés lett volna a vékony fakészítménynek, hogy feladja testsúlyom és a vállamra szállt bűneim neheze alatt a strapabírást.
Amíg beszélt, s nemes egyszerűséggel visszautasította ajánlatomat, ami igencsak jószívű és önzetlen volt a részemről, rám nem valló, addig csak rezzenéstelenvonásokkal hallgattam. Nála is eltört a makacsság öblös kancsója, ahogy az órám látogatásának tiltásához értem, s velem is ugyanígy történt az igazgatóság említése kapcsán.
Hogy is volt? Az embert csak a felettesei rémítették igazán?
Ha nem kap az alkalmon, hogy megfenyegessen, akkor én saját részről betartom ígéretem és valóban menesztem a bájitaltan kurzusról. Hiszen egyszer próbáltam kitenni magamért, jó pedagógushoz híven nem csak a diák tudásával, hanem annak lelkével is foglalkozni. Erre a hálátlanja nem, hogy még köszönetet mondott volna, lányosan eltúlozta szavaimat, s teljesen mást vett ki belőlük, mint azt én kívántam.
Mit kellett volna tennem? Falhoz taszítani, s zavarba hozni? Megmutatni neki, milyen mikor nőként tekintek valakire nem egyszerű gyerekként? A ráhozott frász kifacsart volna keserű ajkából egy köszönömöt és zengett volna egy sajnálomot? Ilyen módszerhez is folyamodhattam volna, ha tényleg munkanélküliként akarok állni szobámban a nap végére. De annál többet jelentett nekem a Roxfort ódon falai közt tengetni napjaimat, mint egy diáklány romantikus lelkivilágába taposni.
Nem hagyhattam sértettséggel lelkében elmenni, így azonnal utána léptem, megragadtam csuklóját és magam felé fordítottam. Még ha apró fájdalommal is járhatott számára, akkor is maradásra akartam bírni.
- Kérdéses, hogy melyikünk hagyná el előbb az iskolát… maga, aki a tanórán visszafeleselt, s többször is illetlen hangnemet engedett meg magának a professzorával szemben, vagy engem, aki önzetlenül ajánlott fel magának zsebpénzt néhány vers felolvasásáért. Ennyire nehezére esik elfogadni a segítséget? Hagyja utcára kerülni a családját, csak azért, mert nem bír a héten öt órát rám áldozni? Fél tőlem, Rose? Mit hisz? Hogy kettesben maradásunk idején kegyetlenebb leszek, mint a tanórán? Miért tenném? Van magánéletem, Miss. Ewington. Ha nem is hiszi, mert nem látja, nincs szükségem a diáklányok hamvas testére. Még nem pókhálósodtam be odalent annyira, hogy ilyen módszerekhez kelljen folyamodnom, ha nőt akarok az ágyamba csábítani. Ne legyen ennyire naiv, Rose… hagyja el a képzelgéseit, tegye félre a büszkeségét, és hagyja, hogy segítsek magán. Higgye el.. nem maga miatt teszem. Nem egy szerencsétlen család anyagi helyzete zaklatja fel elmémet. Saját emlékeim vezérelnek. Egy olyan emberre emlékeztet, aki… - elharaptam szavaimat. Az emlékek mindig elgyengítettek. Tudtam, hogy ő nem Gwendolyn. De mégis… a remény, hogy ezzel csökkenthetem szúrós bűntudatomat, mindent megért.
- Csak hagyja, hogy segítsek. Nem nyúlok magához egy ujjal sem. Semmit nem teszek, amit maga nem akar. De ne legyen ostoba. Egy munkahelyen nem dolgozna ennyire jó órabérben – lassan elengedtem csuklóját, hogy erősítsem benne az érzést, hogy ez nem erőszak. S nem köteles semmit sem meggondolatlanul cselekednie.
- Tudja, hogy hol talál meg. Értesítsen, ha felkeltettem az érdeklődését… - pillantottam még vissza a lányra, hátrafelé sétálás közben, majd zsebre tettem újra kezeimet, és egy határozott fordulat után, már gyors léptekkel haladtam vissza a tanterembe.

Reménykedtem benne, hogy nem a magánéletem egyetlen foszlánya fogja bevonzani őt dolgozószobámba. S nem kérdésektől kicsattanva esik majd át minden délután az ajtómon. Azt… azt nem viselném el. Gwendolyn csak az enyém.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Hollóhát
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 5
ϟ Reagok : 4
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Sep. 12.


TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   Szomb. Szept. 21, 2013 7:49 am

Kellően felbőszített Mr. Arrington, akiről tudtam, hogy arrogáns, kissé beképzelt és kötekedő alkat, de azt sosem gondoltam volna róla, hogy diáklányoknak ajánl pénzt néhány eltöltött óráért, s cserébe jobb jegyet adna nekik. Csalódtam, mérhetetlenül nagyot zuhant a szememben, elkapott a düh, s nem csoda, hogy nem akartam ott maradni a társaságában. Azonnal sarkon is fordultam, s igyekeztem gyorsan elhagyni a folyosót, de alig tettem egy lépést, megéreztem csuklómon a szorítását, s éreztem, ahogy visszahúz, s maga felé fordít.
Mindenre felkészülten, dühösen pillantottam fel a jóvágású férfire. Miközben elkaptam tekintetét, igyekeztem kirántani karomat az övéből, mert meg voltam arról győződve, hogy egy perverz, s valami eszement dolog jutott az eszébe.
- Tessék? – Értetlenül ráncoltam homlokomat, úgy éreztem, hogy ismét fenyegetni próbálna azzal, hogy kirúgat az iskolából, vagy az órájáról, de más történt.
- Miért, maga mit hinne, ha pénzt ajánlanának Önnek és azért cserébe várhatna jobb jegyeket? – Továbbra is dacosan pillantottam szemeibe, még mindig nem akartam elhinni, hogy olyan őszinte és segítőkész lenne, mint amilyennek le akarta festeni magát.
Azonban, mikor szóba hozta a magánéletét, jóformán csak hápogni tudtam, s bizony, talán még némi pír is kiült az arcomra, ha szavait követően arra a bizonyos pókhálós részre pillantottam.
Merlinre, Rose! Ne fixírozd!
Azonnal el is kaptam onnan a tekintetem, s zavaromban próbáltam oldalra pillantani, de olyan hévvel magyarázott a férfi, hogy kénytelen voltam újra arcára szegezni a pillantásomat.
- Én..én – Korábbi határozottságomnak nyoma veszett, hirtelen csak hebegni tudtam, s kellemetlenül éreztem magam, amiért egy percig is azt gondoltam, hogy tetszenék a Tanár Úrnak, s bármi olyan dolgot szeretne velem tenni, ami egy tanár-diák kapcsolatnál nem megengedett. Már a gondolataim is zavarba ejtettek, s be kellett látnom, hogy életemben először túlgondoltam valamit, s ostobaságokat láttam Mr. Arrington körül. Lehet, hogy ezt akartam volna látni? Azt, hogy tetszem neki? Ugyan már, hisz ki nem állhattam a fickót…
- Aki? – Hogy zavaromat leplezzem, s eltereljem a férfi gondolatait is korábbi ostobaságomról, inkább visszakérdeztem. Mikor megemlítette, hogy emlékeztetem valakire, kíváncsivá tett, s egyre jobban érdekelt az, hogy hirtelen miért akar rajtam segíteni.
Ő azonban nem válaszolt, úgy tűnt, nem akarja velem megosztani ezt az információt, én pedig nem faggatóztam tovább. Erősen szorítottam magam előtt a könyveimet, miközben mindvégig a férfi kék íriszeit figyeltem.
Úgy éreztem, valamit kellene mondanom, hogy kimagyarázzam magamat előtte, hogy ne nézzen ostoba, tinédzser tyúknak, s ne gondolja azt, hogy hülyeségeken gondolkodom.
Mikor láttam, hogy menni készül, tétován pillantottam utána, azon pörögtek gondolataim, hogy vajon elfogadjam-e az ajánlatát. Megfordult a fejemben az anyagi helyzetünk, tisztában voltam azzal, hogy milyen nagy szükségünk volna a pénzre, s abban is biztos voltam, hogy ennél könnyebb munkát keresve sem találhatnék, főleg nem a Roxfortban. Rádöbbentem, hogy ez lehet az egyetlen kapaszkodóm, s meg kell ragadnom, ha nem akarom, hogy eladósodjon a családom.
Már nem érdekelt az, hogy nem kedveltem a férfit, az sem, hogy milyen könnyedén legyőzött a szócsatánkban. Tisztában voltam a lehetőségeimmel, s abban is biztos voltam, hogy ezek után, ha nem bizonyítok előtte, akkor hatalmas Trollt fog beírni a jegyeim köz.
- Várjon..- Szóltam tétován utána, miközben egyik lábamról a másikra dőltem, s ha visszafordult felém, folytattam.
- Ha ezzel elérhetem azt, hogy elismerje a tudásomat és ne csapjon ki az óráiról, s ha tényleg csak verseket kellene felolvasnom, akkor vállalom. – Mondtam végül kicsit zavartan, miközben néhány hajszálat a fülem mögé igazítottam.
- Holnap felkeresem, Mr. Arrington. – Szóltam még utána, majd némán én is hátat fordítottam, s csatát vesztve, kissé összezavarodva hagytam el a folyosót, gondolataimba merülve.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel   



Vissza az elejére Go down
 

Bájitaltan terem || Rose & Nathaniel

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Edzőterem
» Edzõterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-