A délutánba nyúló tanítási napokon kevés dolog esett olyan jól, mint egy forró zuhany. Fáradt végtagjaim, tropára ment idegeim mind örültek, mikor hálókörletemben egyedül maradhattam. Nem kellett kielégítenem kétkedő diákjaim kíváncsiságát, felülkerekedni a nagyképű megjegyzéseken, tiszteletet kivívni a hitetlenkedőkkel szemben.
A négy fal közötti törékeny csendben nem szerettem hangomat hallani. Barátságtalan volt, túl mély, férfias… erős és közönyös. Ezért is vágytam már régóta egy női torokból előtörő selyemre, mely gyengéden cirógatta pihegő lelkemet. Minden férfi otthona egy női kéztől teljesítette be az „otthon” fogalmához kötött reményeket. Egy nő adott értelmet a lakásban való létezésnek, kedvet a légkörhöz, emlékekkel fonta körbe a berendezett bútorokat.
Nem mondhattam magam magányosnak, egyáltalán nem is éreztem egyedül magam, hiszen alkalmi partnerekként számon tartott nőket minden ujjamra találhattam volna egy óra alatt. De most nem arra vágytam, hogy testemet kényeztessék a tapasztalt, ismerősként visszajáró cafkák, aki túl jól ismerték minden kéjenc rezdülésemet. Egy percnyi törődést kívántam, olyan odafigyelőt, amit csak egy ártatlan, fiatal, érintetlen gyermeki lélek tudott nyújtani számomra. Nem többet, s nem kevesebbet, mint egy bársonyos hangot, ami lágyan dalolva olvassa fel kedvenc verseim legkáprázatosabb részleteit.
Ez a pillanat még váratott magára, ugyanis Rose Ewington, az érintetlen diáklány, akinek minden érzése még csak saját elképzelések útján fakadt, s még nem élte át a világ romlott kegyetlenségeit, hogy megrontsák lelkét. Legalábbis szerettem ezt hinni. A folyosón történő félreértésből mindenképp erre következtettem, s furcsa módon valósággal imponáló volt helyzete. A helyzetünk, amibe csöppentünk az írásba nem foglalt szerződés kitöltésével. Én segítettem a családján, ezzel is nyugtatva szegény anyám, aki majd karácsonykor újra és újra megkérdezi, hogy a múlt évben mivel segítettem meg embertársaimat, Rose pedig tudtán kívül, de segített egy sokat megélt, felnőtt férfi elburjánzó sötét lelkének, átélni némi esetlenséget és tudatlanságot.
A régóta áhított esti felolvasások már nem csupán képzeletemben születtek meg, s nem csak ott hallottam a gyermeki hangot, hanem magam előtt láthattam a földre érkezett tüneményt, akinek majd sikerül velem elhitetnie, hogy a világ egy jó hely az élet színteréül.
Egy gyermeket vártam, s bele se gondoltam, hogy majd lénye, kisugárzása, arcának imádott vonásai megzavarják elpihent emlékeimet, s felzaklatják férfias érzéseimet. De ne rohanjuk ennyire előre, mert háromnegyed négykor, mikor kikecmeregtem a forró zuhanyrózsa alól, még nem is sejtettem, hogy milyen hatással lesz rám érkezése.
Fáradtan vonszoltam át meggörnyedt testemet a nappaliba, hogy a derekamra csavart törölközőt megigazítsam, s leüljek régi zongorámhoz. Pontosan akkor játszottam rajta utoljára, mikor szerelmesen visszatértem diákként a roxfortba az utolsó évem utolsó napjain. Gwendolyn bájos, s olykor elkínzott gyötrelmektől gyöngyöző arca ismét elém villant. Nem akartam rágondolni, felidézni magamban soha el nem felejtett szerelmesem arcát, de nem tudtam ráparancsolni érzéseimre.
Az akkori gyermek fellángolásából született szerelmes akkordok nem koptak el, ujjaim könnyedén rátaláltak a hófehér billentyűkre, hogy lejátszák a régi dallamot. Már nem kötődött szorosan fájdalom az emlékekhez, túlléptem a meggyilkolt nő emlékén. De még így sem tudtam tagadni, hogy mennyit jelentett nekem akkor.
Nem számítva rá, hogy bárki áttörheti amúgy is csukott ajtómat, lehunyt szemmel itattam át tudatom a zongorából feltörő hangokkal. Mintha csak egy édes álomban lépkedtem volna, míg szóltak a zongora játékos hangjai.
Aztán meglepetés ért, elég hirtelen jövő. Rose esett át az ajtó küszöbön.
Reflexszerűen csúsztak le ujjaim a hangszerről, hogy biztosra menve, eltakarjam magam a falatnyi törölközővel. Nem szégyellős voltam, egyszerűen csak nem állt szándékomban zavarba hozni a tanulómat. Megígértem neki, hogy nem ezért jön ide. Talán másodszor már el sem hinné a magyarázatom, még ha minden szava egytől egyig igazis volt.
- Miss. Ewington, megtudhatom, hogy mi hozta ide háromnegyed négykor? Még jócskán fél órája lett volna ideérni… - jegyeztem meg értetlenkedve, s próbáltam valamiféle érzelmet leszűrni arcáról. Óvatosan lecsuktam a zongora tetejét, majd a lány felé fordultam ültemben, s vártam válaszát.
- Nos, ha már nem véletlen jött ide… akkor gondolom most jön az a rész, hogy meggondolta magát. Vagy tévedek? S csupán… biztos van más magyarázata arra, hogy ilyen vérmes vehemenciával áttörte a szegény ajtómat. Hallgatom – köszörültem meg torkomat, s előre hajolva, könyökeimmel megtámaszkodtam térdeimen.