HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Szomb. Okt. 05, 2013 7:57 pm

Elkeserítő volt helyzetem. Már nem találtam a helyem a varázsvilágban. Egyedül voltam, nem kívántam egy ideje Ethan társaságát sem. Az egyetlen ember, aki mellett az utóbbi időben szívesen ültem akár némaságba burkolózva, akár beszélgetve, nevetve az a bátyám volt. Christoph volt az egyetlen, aki mellett még úgy éreztem, hogy számítok valakinek. A szobámba már régen nem jártam, hiszen a nap nagy részét Christoph szobájában henyélve töltöttem. Néha unta a társaságom, néha már nem tudott mit kezdeni velem, sőt, volt rá példa, hogy női ismerősei érkeztek, nekem pedig nem volt maradásom. De akkor sem saját szobámat vettem célba, hanem vendégszobáink közül mindig egyet, hogy tudjak hol aludni.
A házban már teljes felfordulás volt, így a szobámat is ártatlanul fehér selymekkel és muszlinokkal díszítették fel, virágcsokrokat ültettek sorba üvegvázákba, ékszerek, vaskos katalógusok, meghívó minták, s a legvisszataszítóbb a hófehér esküvői ruha volt, mely a szoba közepén állva, mindenhonnan jól szemügyre vehető volt.
Boldognak kellett volna lennem, boldognak, mint amilyenek a családtagjaim voltam. Ehelyett én csak azt éreztem, hogy torkom körül szorul a hurok, s egyre inkább nem kapok levegőt, egyre többször vannak rémálmaim, tör rám a megmagyarázhatatlan sírás. A szüleim testem betegségére gyanakodtak, így több orvost is a házunkba invitáltak, hogy kigyógyítsanak betegségemből. Vitaminokat és tömérdek mennyiségű orvosságot írtak fel, melyeket apám felügyelete mellett kellet a reggelinél elfogyasztanom, így biztosítva róla, hogy a gyógyszer testembe kerül nem a lefolyóba.
Előrehaladás nem lett, a szervezetem csak legyengült, s a rengeteg bevitt bacilus csak még inkább tönkre tette instabil immunrendszeremet. Egyetlen orvos sem írta fel Marcus ölelését orvosság gyanánt, pedig egész biztosan tünetmentes lettem volna a kezelés után.
A házban tengődve, nem csak Én untam meg semmit tevésemet, de apám is, aki egy este bejelentette, hogy szerzett nekem állást a minisztériumban. Hálásnak kellett volna lennem neki, de Ő volt az okozója annak, hogy ide sodródtam, így nem tudtam még köszönetet sem mondani neki azért, mert a szerda, késő délutánomon már nem a ház négy fala közé szorultam be magammal.

Az utcákat róttam, kezemben egy aktával. A Mágiaügyi Minisztériumból siettem munkaadóm, Hugh Abagnail házához, hogy átadjam a munkájához szükségeltető dokumentumokat. Soha nem osztotta meg velem az ötvenes éveiben járó férfi, hogy pontosan min dolgozik, teljes diszkréciót és türelmet követelt meg tőlem. Éppen ezért erősen el kellett nyomnom magamban kíváncsiságomat, nehogy útközben feltépjem a borítékot, s belelessek annak tartalmába. Ha arra gondoltam, hogy milyen kétes kinézetű személyekkel szokott ebédelni Mr. Abagnail, s hogy milyen harsány röhögést hallatnak egy-egy pórul járt női sikoly hallatán, vagy hogy milyen gusztustalanul csámcsognak családjaik szerencsétlen történetein, akkor biztos lehettem benne, hogy a teremtés olyan koronáival sodort egy fedél alá az élet, akikben cseppnyi jó érzés sem lakozik, s valószínűleg engem sem vesznek semmibe. De talán nem is ez a lényeg, kizárólag, hogy társadalmunk hasznára váljak segítségemmel.

Fáradtan álltam meg Abagnail úr házának verandáján, hogy kopogást mérjek a széles bejárati ajtóra, de legnagyobb meglepetésemre résnyire nyitva volt a nyílászáró. A kinti hideg levegő átsüvített a vékony lyukon, s a félhomályba bukó szobában táncra keltette a könnyed csipke függönyöket. A polcra pakolt magányos könyvek, ajándéktárgyak, ékszerek mind felbuktak. Ítéletidő tombolt odakint, ezért mertem átlépni a küszöböt kopogás nélkül.
Magamhoz szorítva a papírt lépdeltem lassan beljebb a sötétben, ügyelve rá, hogy ne bukjak fel se egy asztalban, se egy hintaszékben, de még a szőnyeg sarkakat is el akartam kerülni, hogy ne végezzem a földön.
Csoszogva haladtam a dolgozó szoba felé, ahonnan motoszkálás hangja szűrődött ki. Óvatosan kopogtam az ajtón, de nem vártam túl sokáig, hiszen az úr már régóta várta a papírokat, így megvárakoztatni főleg nem kívántam.
- Üdvöz… - hangom elhalt, mikor egy vadidegen férfi felforgatta az egész helyiséget. Számat eltátottam a csodálkozástól, s azonnal pálcámért kaptam, hogy a tettest elkábíthassam, hogy aztán a haza érkező Abagnail kedvére büntethesse meg.
De akkor már késő volt. A férfi gyorsabb volt nálam, hamarabb kezébe akadt pálcája.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Szomb. Okt. 05, 2013 11:13 pm





- Örülök, hogy időben megérkeztél. Fáradj beljebb. – Mély baritonján szólt hozzám a borostás arcélű, negyvenes éveinek közepén járó férfi, aki beinvitált az irodájába. Tisztában voltam azzal, hogy ez nagy előrelépést jelenthet számomra, s ha jól teljesítek, akkor teljes értékű Tanács taggá válhatok, s a bátyám nyomdokaiba léphetek. Biztos voltam abban is, hogy apám büszke lenne rám, a családom is, és már nem vágnák a fejemhez, hogy én egy semmire kellő vagyok. Ahogy beljebb léptem a parkettázott irodába, eszembe jutottak bátyám szavai, aki mindig igyekezett gondosan tanítani engem, s azt tervezte, hogy egy napon majd közös erővel építjük fel a jövőt, s fontos szerepekhez juttatjuk egymást. William számára nem a pénz volt a legfontosabb, Őt még éltették a régi normák, s teljes mértékben egyetértett a Sötét Nagyúrral. Az, hogy Ő elbukott, s a bátyám halálát lelte, még nem jelenti azt, hogy az álmaink véget értek.
Ugyan sosem volt életcélom, hogy a sötét csuklyások közé tartozzak, annyi mindent veszítettem, hogy már nem volt semmilyen célom. S ha nem ébredek egy napon azzal a gondolattal, hogy a bátyámért tennem kell valamit, vissza kell idéznem emlékét, hogy büszke lehessen rám, bárhol is jár, döntenem kellett. Belementem apám óhajába, és sötét utakra vetettem lépteimet.
Nem tudtam, mire számíthatok a beszélgetés alkalmával, egyelőre még az új vezetőket sem ismertem személyesen, de biztos voltam benne, hogy segíteni akarom a munkájukat és bármit megteszek, amit kérnek tőlem.
- Jó, nagyon jó, tetszik. – Az egyik sötét sarokból váratlanul egy női hang ütötte meg a fülemet, s oda kapva pillantásomat, megláttam, ahogy egy magas, hosszú lábakkal rendelkező, fekete hajkoronát viselő, vörös ruhás nő lépdel előrébb tűsarkúiban, s felém fújja cigarettájának füstjét. Mosollyal pillantott végig rajtam, éreztem, ahogy mustrál a tekintetével, majd az íróasztal elé lépve, annak lapjára támaszkodva hátrébb dőlt, s ismét felém fújta a cigarettafüstöt.
Az idősebb férfi vonásai szigorúságról árulkodtak, s közben ő is felemelkedett asztala mögül, hogy előrébb hajoljon a nő takarásából.
- Marcus. Apád csak jókat mesélt rólad. Volt szerencsénk ismerni a bátyádat, Williamet. – Kezdett bele a férfi, mire a nő felé pillantott, s ajkaira még szélesebb mosoly húzódott.
- William a Te bátyád volt? Hm, már értem, mi a közös ebben a családban. – Mosolyogva ismét fixírozni kezdett, s kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni.
- Kedvesem, légy türelemmel, jelenleg fontos megbeszélést tartunk, a szórakozás később is ráér. – Intette csöndre a nőt a férfi, majd pillantását rám emelte.
- Nem szokásunk ilyen fiatalokat beszervezni a Tanácsba, de tisztában vagyunk azzal, hogy a bátyád milyen pozícióban volt, s bízunk abban, hogy egy családban több tehetség is lehet. Kapsz egy lehetőséget, hogy bizonyíts nekünk.
- Zaphira…- Ezúttal adott csak szót a nőnek, aki félre fújva a füstöt, játékos mosollyal fürkészte az arcomat.
- Van egy politikus, elég sokat árt nekünk, mert ugyan aranyvérű családból származik, sikkaszt és nem törődik a társadalmunkkal. Kizárólag önös érdekeket képvisel, jó pénzért minket is elárulna. Ráadásul a birtokában van egy kristály, ami veszélyes lehet ránk nézve. A feladat, hogy menj el a lakására, szerezd meg a kristályt , majd likvidált a politikust. Szemtanúk nem maradhatnak. Bárki, aki megmozdul, oltsd ki az életét. – Könnyedén beszélt a nő, csak úgy görgette a szavakat, mintha valami hétköznapi dologról lenne szó. Már tudtam, hogy nekik az ölés hétköznapi dolog, s ha efféle feladatot kell elvégeznem elsőre, akkor később csak még rosszabb lesz.
Levert még a víz is, zavarban voltam, s küzdöttem a gondolataimmal. Nem tudtam, hogy ezt akarom-e csinálni, ez újdonság volt számomra, s azt sem tudtam, hogy William efféle dolgokat csinált. Pillantásom egyikükről a másikra vándorolt, nem láttam tekintetükben semmi érzelmet, de még csak azt sem, hogy viccelnének.
Gyilkosságra kértek fel, teljes egyszerűséggel és számítottak rám. Bíztak bennem ők, az apám, már nem hátrálhattam meg. Számított rám a családom, jó hírnevük forgott kockán, s a testvérem emléke volt a tét.
Némi szótlanságot követően bólintottam végül, s határozottan szólaltam meg.
- Értettem, nem fognak bennem csalódni. Vegyék úgy, hogy az alak nem is létezett. – Ez volt az a válasz, amellyel sikerült mosolyt csalnom mindkettejük arcára, főleg a hölgyére, aki elnyomva cigarettáját közelebb lépett hozzám, s végig simított a karomon.
- Munka végeztével szívesen meghívnálak egy italra az otthonomban. Beszámolhatnál arról, hogyan végezted el a feladatot. Remélem, hogy sikerrel jársz , nem szívesen válnánk meg egy ilyen…jó adottságú fiatalembertől. – Suttogta fülembe, miközben végig vezette tenyerét a hátamon, majd távolabb lépdelt tőlem.
- Sok sikert Mr. Donell. – Mondta búcsúzóul a férfi, s tekintetével már az ajtót szuggerálta. Nem volt nehéz megértenem óhaját, így a köszönést követően elhagytam az irodáját, s megindultam az adott címre.
Ideges voltam, mert egészen másra számítottam, s nem tudtam, mit kellene tennem. Az elmúlt heteim rémesen teltek, feszült voltam, lehangolt és már nem láttam semminek sem az értelmét.
Menet közben egy fogadó előtt sétáltam el, úgy éreztem, muszáj lehajtanom egy lángnyelv whiskeyt, mert anélkül nem fog menni. Be is tértem a szórakozóhelyre, leadtam a rendelésemet, s az ital lehajtása után már folytattam is az utamat Mr. Abbignail háza felé.
Tudtam a címet, egészen távol esett a lakott részektől, így némi könnyedséget éreztem. Gondolataimban folyamatosan azt ismételtem, hogy menni fog, meg kell mutatnom, hogy képes vagyok a bátyám nyomdokaiba lépni, s képes vagyok megfelelni apám akaratának is.
Már csak egy cél lebegett a szemeim előtt, az, hogy bebizonyítsam, számíthatnak rám.

Ha korábban volt is bennem félelem, azt a lángnyelv wihskey ügyesen kiűzte szervezetemből. Maga a helyzet felspannolt, éreztem, ahogy felmegy az adrenalinom. Ideges voltam, de igyekeztem körültekintően eljárni. A házhoz érve alaposan körbenéztem, s mikor nem láttam senkit, elővéve a pálcámat, egy ügyes varázslattal nyitottam fel az ajtó zárját.
Tudtam, hogy nem lehet sok időm, s minél előbb meg kell találnom azt a kristályt, mielőtt a ház lakói hazaérnének. Abban még nem voltam biztos, hogy a ház urával is ezúttal végzek, tulajdonképp ez volt az egyik legnehezebb feladat, ami rám várt. Már a tenyerem is izzadt az idegességtől, ennek ellenére igyekeztem, hogy jól lássam el a feladatot.
A nappaliba érve, először ott kezdtem kutakodni, felforgattam a fiókokat, ledobáltam a könyveket, s benéztem a polcok mögé is. A kristályt azonban sehol sem leltem. Az idő sürgetett, így arra sem ügyeltem,hogy visszapakoljak mindent a helyére. Úgy mentem végig a házon, mint egy alattomos betörő, törtem, zúztam, felforgattam mindent. Már a férfi dolgozószobájában jártam, mikor neszezésre, s női hangra figyeltem fel.
Nem számítottam ismeretlenre, megijedtem, s azonnal pálcát ragadtam, amit a szobába lépőre emeltem.
- Crutio! – Tartottam felé remegő kézzel a pálcámat, s erősen összpontosítottam arra, hogy megkínozzam, bárki is lépett a helyiségbe. Alig néhány másodperccel később azonban én magam is ledöbbentem, hogy az, aki a fájdalomtól falnak esett, nem volt más, mint Viviana.
Ledöbbentem, mert mindenre fel voltam készülve, csak épp arra nem, hogy az egyik legfontosabb feladatom közben majd éppen Ő fog felbukkanni.
Hirtelen leemeltem róla a pálcámat, mert nem akartam bántani, nem akartam neki fájdalmat okozni, még annak ellenére sem, hogy pontosan tudtam, Ő már nem szeretett engem. Én hiába próbáltam kiűzni az emlékeimből, nem sikerült, mert mindennek ellenére még szerettem.
Megjelenése azonban mégis dühöt váltott ki belőlem, gyors léptekkel ott is teremtem mellette , s összeráncolt homlokkal pillantottam az éledező lányra.
- Mi a francot keresel itt Viviana? Tűnj el , de nagyon gyorsan, takarodj innen! – Vicsorogtam rá, miközben még mindig a pálcámat markoltam, s azon gondolkodtam, mit kellene tennem ebben a helyzetben. Fülemben csengtek új munkaadóim szavai, akik azt parancsolták, nem hagyhatok szemtanút…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 12:38 am

Testembe éles fájdalom hasított, a Cruciátus átok hatására úgy éreztem testem minden négyzetcentiméterébe tőröket állítottak. Levegőt venni is fájt, tüdőmet vasmarokként szorította az átok. Mellkasomra nehezék ereszkedett, így fuldokolni kezdtem. A falnak esve a legközelebbi tárgyba kapaszkodtam, ami a függöny volt. Éreztem, amint a csipeszek elengedik a vastag anyagot, s így egyre lejjebb csúszok a fal mentén, végül megrándult bokám megadja magát, s a földön találom magam. Sikításomat vissza akartam fogni, így belemélyesztettem fogaimat ajkamba, de ez nem segített, sőt, saját véremet éreztem lecsúszni torkomon. Heves köhögésbe kezdtem, s pont ezért lehúztam a nyakam körül megerősített csuklyaanyagot, hogy az se nehezítse légzésemet.
Könnybe lábadt szemeimen át nem láttam, hogy ki tette ezt velem, s pont így azt sem értettem, hogy miért maradt abba hirtelen a kínzás. A tanácstagok nem végeznek fél munkát, megölnek mindenkit, aki az útjukba kerül. Akkor hát én? Miért prüszköltem a sírástól, ahelyett, hogy már nem éreznék semmilyen fájdalmat és halott lennék? Miért érdemlem az életemet még mindig? Jobb lenne meghalnom. Meg akarok halni!

Elgyötört tekintetemet lassan emeltem fel a sötét alakra. Látni akartam, hogy ki tette ezt velem. Ki volt az a szerencsétlen, aki csak félmunkát végzett.
A dokumentumok már nem is érdekeltek. Egész nap azokért az átkozott papírokért rohangáltam, amelyek most összevérezve, meggyűrve, néhány helyen megszakadva hevertek lábam mellett. Már ez sem érdekelt. Nem gondoltam a holnapra, nem is érdekelt, hogy mi lesz velem holnap. Nem akartam kimenni ebből a házból.
Aztán mégis, mintha maga az ördög lépett volna elém, olyannyira kiguvadt szemekkel konstatáltam magamban az elhanyagolhatatlan tényt: Marcus volt az. Ő szegezett rám pálcát, ő kínzott meg, ő volt az, aki csak félmunkát végzett. Nem bírtam visszatartani meglepettségemet, letaglózott.
- Még te üvöltözöl velem? Én takarodjak? Meg akartál ölni? Normális vagy? – Marcus pálcája által soha nem akartam volna meghalni. De ennél nagyobbat már nem csalódhattam volna benne. Hogy mondják? Nincs már lejjebb? Valóban, Marcus elásta magát a szememben. Fájt, amit művelt magával és velem.
- Te még ezek után is pálcát fogsz rám? Miért nem öltél meg rögtön? Sokkal jobban jártunk volna mind a ketten. Nem kellett volna a szemembe nézned, miközben kimondod a halálos átkot, nekem meg nem kellett volna látnom, hogy mi lett belőled. Marcus, ki vagy Te? Nem ismerlek… egyszerűen… áú… - szisszentem fel, miközben felemelkedtem a fal mentén, hogy Marcusnak ne kelljen annyira lenéznie rám.
Összeszűkítettem szemeimet, mikor végre már enyhültek fájdalmaim. Löktem egyet az előttem álló srác mellkasán.
- Betörtél egy ismeretlennek a házába. Megkínoztál. Már csak a halálos átok van hátra és akkor büszke leszel magadra? Esküszöm, nem tudom, hogy kivel állok szemben. Neked kéne eltűnnöd innen, mert ha Abagnail hazaállít, neked nem lesz maradásod. Mit akarsz itt? Menj el Marcus, én ezt… ezt az egészet rendbe rakom. Te csak menj el. Nem mondom meg, hogy itt voltál – támasztottam meg két kezemmel derekamat, s úgy próbáltam eljutni az íróasztalig. Dühöm hirtelen csillapodott, s bármennyire nem értettem Marcus viselkedését, még sem akartam rosszat neki. Pont ezért ajánlottam fel neki, hogy majd én magamra vállalok mindent. A betörést nem díjazták társadalmunkban.
- Mit kerestél te itt? – támaszkodtam meg az asztalon, ahogy szemügyre vettem a felforgatott fiókokat és dobozokat.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 2:13 am


Mérhetetlen düh tombolt bennem, amiért majdnem végeztem Vivianaval. Dühös voltam magamra, arra is, hogy a semmiből felbukkant, s idegesített az egész helyzet. Ezt a munkát el kellett volna végeznem, de nem így, hogy van szemtanú, aki nem más, mint Viviana. Természetes, hogy ingerülten szóltam rá, s el akartam üldözni a házból, hisz semmi keresni valója sem volt ott. Merlinre, nem értettem, hogy a sors miért gördít elém mindig ilyen nehéz köveket, amiktől lehetetlenség szabadulni.
Összeráncolt szemöldökkel, szúrós pillantással néztem a földön heverő lányra, ki próbált feltápászkodni onnan, miközben felemelte a hangját és velem kiabált.
- Fogd be! Neked nem kellene itt lenned és fogalmad sincs, miről van szó! Jobban teszed, ha most azonnal elmész innen! – Sziszegtem, s még mindig felé tartottam a pálcámat. Hogy miért? Nem tudtam megfogalmazni, talán bennem volt az, hogy ha kell, időben el tudjam csitítani Őt, vagy egy ügyes varázslattal álomba szenderíteni, míg elvégzem a dolgomat.
Nem akartam bántani Vivianat, de azt sem engedhettem, hogy végig nézze azt, amit teszek,s miatta ne sikerüljön elvégeznem a feladatot. Ez nagyon fontos volt számomra, egy lehetőséget kaptam, amit nem akartam elszúrni, hisz a Tanács tagjai, s apám is nagyon számított rám.
- Ugyan már, ne játszd meg magad itt nekem azzal, hogy ki lett belőlem. Egyébként is mi közöd van ahhoz, hogy ki vagyok, vagy mit csinálok? Menj inkább vissza Wilkeshez és fetrengj vele továbbra is, ha még nem törte össze a szíved, akkor már biztos nem fogja..- Vágtam hozzá gúnyosan a szavakat, mert fájt már annak a gondolata is, hogy Viviana minden szavam ellenére Őt választotta, s lefeküdt Ethannel, akinek volt még pofája ezt később a képembe dörgölni. Üvölteni tudtam volna, de ezúttal sokkal fontosabb dolgom volt, s nem viselkedhettem annak megfelelően, hogy Viviana éppen mit várna tőlem. Ő már nem jelentett semmit, mert bármennyire is szerettem, ellökött magától, oroszlánok elé vetett, s hagyta, hogy letérjek a jó útról.
- Fogd be a szádat, mert nem akarlak bántani! Honnan kellett volna tudnom, hogy te vagy a csuklya alatt? Egyáltalán mi a francot keresel itt ebben a házban? Nagyon gyorsan húzz el innen, ne mondjam még egyszer! – Szólítottam fel ismét, s készen álltam arra, hogy ha ellenkezne, akkor valamiféle bénító varázslattal megakadályozzam benne, hogy ostobaságot csináljon.
Láttam, hogy nehezére esik felállni a földről, még sem léptem oda, hogy felsegítsem Őt, mert nem tehettem. Nem is kellett volna megkímélnem az életét, hisz kikötötték, hogy nem hagyhatok szemtanút. Vele még sem tudtam volna végezni, képtelen voltam rá, hogy ártsak ennek a lánynak.
Miközben ezek a gondolatok lepörögtek a fejemben, Viviana felém lépett és lökött egyet a mellkasomon, amitől hátra tántorodtam. Bármennyire is tűnt törékeny lánynak, erő lakozott benne, főleg akkor, ha nagyon mérges volt.
- Ne lökdössél..Ehhez neked semmi közöd! Figyelmeztetlek Viviana, ha nem hagyod abba, akkor nagyon megbánod! – Vágtam hozzá határozottan a szavakat, miközben megragadtam a csuklóját. Szavaim fenyegetésnek tűnhettek, azonban semmi igazságtartalmuk sem volt, legalábbis, nem voltam abban biztos, hogy képes lennék neki ártani.
- Nem, nem és nem, fogd már be! Nem nekem kell innen elmennem, hanem neked! És ha nem teszed meg, akkor nem foglak kímélni, ne hidd azt, hogy szeretlek és nem ártanék neked, mert akkor nagyon tévedsz! Felejtsd el, akit ismertél. Tűnj innen és hagyd, hogy befejezzem a rám bízott feladatot! – Vágtam hozzá dühösen, de a viselkedésével kezdett felhúzni.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit keresek itt és rohadtul bosszant, hogy nem tudod befogni. Megkértelek, hogy tűnj el innen, de nem teszed!- Sürgetett az idő, cselekednem kellett, s tudtam, hogy Viviana úgy sem hagyná, hogy tovább kutakodjak, ezért döntenem kellett.
Ráemeltem a pálcámat, s a következő varázslatot mondtam:
- Incarcerandus! – Ha varázslatom sikerült, akkor Viviana testét kötelek tekerték körbe, kezeit,s lábait úgy, hogy ne tudjon megmozdulni.
- Egyáltalán miért vagy itt? Hogy neked mindenütt fel kell bukkannod! – Bosszankodva kezdtem felforgatni a többi fiókot is, már nem törődve azzal, hogy Viviana végig nézi az egészet. Közben néha azért felpillantottam Vivianara, s dühített az a tekintet, amivel engem nézett.
- Most meg mi van? Jó , tudom, csalódtál. Ó micsoda szörnyűség, kiderült hogy milyen is vagyok valójában. De örülhetsz, hisz van egy csodálatos lovagod, akivel fantasztikusan érezheted magad. Hogy is hívják…Ethan jól van? Sikerült már Declant kitúrnia a pozíciójából?- Vágtam hozzá a gúnyos szavakat, persze, hogy féltékeny voltam, még mindig. Közben persze kutakodtam tovább…


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 5:32 am

Nem állt szándékában válaszolni, de a jelekből adódóan úgy gondoltam, hogy mindenféleképpen a fekete mágusok tanácsának kell a háttérben állni, ha Marcus képes az életét kockáztatni azzal, hogy betör egy ismeretlen férfi birtokára, hogy valami fontos papírért feltúrja annak egész lakását.
- Tudod mit? Nem érdekel, hogy honnan jöttél. Az sem érdekel, hogy itt maradsz-e. De ha elkapnak, bezárnak az Azkabanba, mert betörésen kapnak, akkor ne várd el tőlem, hogy meglátogassalak. Nem fogok segíteni a bíróságon sem, hiába voltam az egyetlen szemtanú, aki megmenthetett volna. Mert ennyire… ennyire… nem is tudom, mit mondjak rád. Ostoba vagy… segíteni akartam volna, de még azt sem engeded! – rivalltam rá felháborodottan, ahogy elkezdtem összeszedni az asztalra hajigált papírokat. Őrült módjára stócoltam fel egyre magasabbra a dossziékat, s a papírokat, hogy aztán visszasüllyesszem őket az asztalfiók mélyébe.
Mély levegőt véve fordultam hátra, hogy válaszoljak a riasztó kijelentésére Marcusnak. Nem gondoltam volna, hogy hamarabb eljut hozzá az információ, hogy én már lefeküdtem Ethannal, minthogy azt én osztom meg vele. De mégis, hogy történhetett?
- Ethan mondta el? – kérdeztem kissé halkabban, mint először a bennem lángoló vehemens érzések mondatták volna. Nem hittem volna, hogy a visszataszító reggel és a fájdalmas este után, még több csalódás fog érni Ethantól. De ez már menthetetlen volt. Régen beláttam, hogy Marcusnak igaza volt a másik férfival kapcsolatban, hiszen az utóbbi időben történt néhány antipatikus tette, kezdte bennem igazolni a tényt, hogy valóban csak a hátsószándék hajtja Ethant.
- Ki más… - állapítottam meg inkább csak magamnak fejcsóválva, s elkeseredve elhúztam számat. Ennél nagyobb megaláztatás már nem érhet. Többet nem fogok lehetőséget biztosítani rá neki.
- Nem akarok Ethanról beszélni. Igazad volt vele kapcsolatban, és ezt azonnal beláttam, ahogy lefeküdtünk. Annyira rossz volt. Nem is figyelt rám. Talán még az is jobban esett volna, ha Johan megerőszakol, mert tőle legalább nem vártam semmit. De Ethan… - haraptam el a mondatot. – Reggel teljesen megijesztett. Rájöttem, hogy hibáztam. Hatalmasat hibáztam. És nem mertem volna saját akaratomból a szemed elé kerülni, mert nem megbocsájtható, amit ellened tettem. De… Marcus! – sikkantottam egyet, ahogy testem köré vastag kötelek fonódtak, s megbénítottak a mozgásban. Izmaim elernyedtek az erős szorításra, s úgy dőltem volna el, ha nem ütközök neki az íróasztalnak, mint egy telepakolt krumplis zsák terülök el a szoba padlóján.
Amíg én elmeséltem neki mindent, addig ő kihasználta az alkalmat és harcképtelenné tett.
- Miért volt erre szükség? Azonnal szedd le rólam a köteleket! Nem csinálhatod ezt velem. Marcus, pont úgy bánsz velem, ahogy a szemétláda Johan haverod tette. Ezt akarod? Rá akarsz hasonlítani? Vedd le rólam ezeket, kérlek… Marcus – nyűglődtem, mikor már rájöttem, hogy saját erőmből a szabadulás teljességgel lehetetlen folyamat.
- Azért vagyok itt, mert dolgozok. De nem olyan undorító megbízásból, mint Te. Mr. Abagnail titkárnője vagyok, most is csak azért kellett idejönnöm, hogy elhozzam neki a szerződést. Marcus, figyelmeztetlek. Ha nem engedsz el, s nem jutok ma este haza, akkor engem keresni fognak, és ha megkérdezik, ki tette ezt velem, akkor… - szerettem volna azt mondani, hogy akkor bűntudat nélkül ráfogom az egészet, de nem ment. Nem akartam neki rosszat. Egy cseppnyi rosszat se.
Inkább mély csalódással figyeltem, ahogy folytatja a kutakodást.
- Csalódtam? Az nem kifejezés…. de kezdek hozzászokni. Annyi kedves férfi vesz körbe, hogy egy élet nem lenne ahhoz elég, hogy megértsem, miért tesz engem mindegyikőtök tönkre. Ne beszélj már őrültségeket. Végeztem Ethannal. Ahogy az előbb is elmondtam, már nem érzem biztonságban mellette magam. De köszöni szépen jól van. Habár, ezt neked kéne megmondanod, te beszéltél vele a szexuális élményeinkről, meg ki tudja, még miről. Declan viszont már nagyon várja a jövőhét vasárnapot. Nem úgy, mint Én. Remélem megkaptad a meghívót. A tiédet kifejezetten kértem, hogy személyesen adják át, nehogy elkerülje a figyelmed, hogy két hét múlva már nem Grosvenor leszek, hanem Vaill. És úgy is kell szólítanod – szűkítettem össze ismét mérgesen szemeimet, s gorombán méregettem Marcust.
- Engedj el…
Kértem most már félbe törve a mondatot, mert egy harmadik személy tűnt fel az ajtóban.
- Mi a ménkű folyik az irodámban? Viviana! Maga engedte be ide ezt a férfit? – kérdezte tüstént az idős varázsló, s még azt is elfelejtette észrevenni, hogy mozgásképtelen vagyok a kötelektől.
- Mr. Abagnail…
- Azonnal hagyja el a házam. Mi jogon kutatja át maga az irodámat? Mit keres? Mire készül?! – hitetlenkedett az idős férfi, s öreg kezével pálcája után kapott, hogy azt Marcusra szegezze.
- Hívom a rend őreit! Várjon csak. Még ma éjjel bekerül a mocskos rácsok mögé. Ha csak nem kapok rá engedélyt, hogy magát meggyilkoljam. Mert akkor a pincémben fog megrohadni. Várjon csak!
Az öreg tényleg azt hitte, hogy lesz ideje jelenteni az eseményeket, de mire csak pennáért nyúlhatott volna, Marcus már pálcája után kapott.
- Ne! Marcus, ne csinálj őrültséget! Neee! – sikítottam a fiatal férfire, mikor láttam valami ismeretlen sötét tüzet fellobbani szemében.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 6:19 am

- Persze, segíteni..segíts inkább magadon. – Dünnyögtem oda a lánynak, s azt követően már nem tudtam magamban tartani azt, hogy mit tudtam meg. Viviana képes volt engem eldobni Ethan Wilkesért, egyetlen éjszakáért, annak ellenére, hogy kértem Őt, maradjon velem. Annyira bosszantott a viselkedése, hogy védelmezni próbált, miközben belém taposott, hogy a tudtára kellett adnom a véleményemet, s azt, hogy mindenről tudok.
Összeráncolt homlokkal, szúrós pillantással néztem íriszeibe, mikor rákérdezett, hogy kitől hallottam a történtekről. Mintha nem lett volna teljesen mindegy, hogy honnan tudok róla.
- Látod, én megmondtam Neked, de Te őrülten beleszerettél abba a mitugrászba és oda meg vissza vagy érte. – Dörgöltem még az orra alá, majd csak azt követően kezdtem el kiforgatni a többi fiókot.
Bíztam abban, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy eltűnjön, de Viv makacs volt , mint az öszvér, meg sem mozdult volna, s hirtelen elkezdte összepakolni az általam széthajigált dossziékat. Persze, hogy felbőszített, mikor amúgy is elég ideges voltam.
Sötét pillantásomat ráemeltem, mikor gúnyos megjegyzésemre arról az éjszakájáról kezdett mesélni, amit Ethannel töltött.
- Nem mondod? Áh, nem akarom hallani, nem érdekel. Szabad nő vagy, azt csinálsz, amit akarsz, azzal fekszel össze, akivel akarsz. Ha neked egy ilyen alakra van szükséged, mert tőle boldogabbnak érzed magad, élvezd, mit bánom én. – Vetettem oda gúnyból a szavakat, miközben még mindig hajigáltam a fiókok tartalmát. Ő meg pakolgatta vissza, ezzel az őrületbe kergetve engem.
Természetes, hogy elpattant nálam a cérna, nem tudtam visszafogni magamat, s hogy ne idegesítsen, hát rávarázsoltam néhány kötelet. Nem volt az túl szoros, csak épp annyira, hogy ne tudjon szabadulni a kötelek fogságából. Nem akartam bántani, de azt sem akartam, hogy elszúrja az esélyeimet a Tanácsnál.
- Azért volt rá szükség, mert nem tudod befogni a csicsergődet és az utamban állsz. Örülj neki, hogy csak megkötöztelek és nem nagyobb átokkal sújtottalak. Tudod mit kéne tennem veled?- Egy pillanatra abba hagytam a pakolást , és elé lépdeltem, közelebb hajoltam arcához.
- Meg kellene ölnöm téged, amiért rajta kaptál itt. De amint végeztem, elveszem az emlékeidet. Nem csak erről az éjszakáról. Tudod mit? Megszabadítalak a rólam szóló emlékeidtől is, úgy sincs rám szükséged, én csak egy koszfolt voltam az életedben, de még idejében rájöttél és elhajítottál az miatt a csodás Wilkes miatt. – Még mindig gúny ült meg hangomban, mert rettentően bántott az, amit Viviana megtett velem. Nem akartam már szeretni, de nehéz volt az érzések ellen küzdeni, éppen ezért igyekeztem a lehető leggorombább módon bánni vele, mert azt hittem, ezzel saját magamon könnyítek.
Tovább folytattam a kutakodást, de mikor Johanhoz hasonlított, egy pillanatra megtorpantam és felé fordultam. Lehet, hogy pár héttel korábban egy ilyen megjegyzéssel még meg tudott volna győzni, de ezúttal nem ért el sikert. Vonásaim nem változtak, ugyanolyan komoran, s szigorúan figyeltem Őt.
- Valóban Johan lennék? Hozzá hasonlítasz?- Feldühített ez a nő, s dühömben a háta mögé lépdeltem, felmarkoltam a haját, majd kicsit megrántottam, hogy mellkasomhoz húzhassam a testét, s közben másik kezemet a hasára csúsztattam.
- Szeretnéd, hogy Johanként bánjak veled? Szerintem nem. – Hajoltam egész közel a nyakához, s leheltem fülébe a szavakat.
- Szóval inkább ne bőszíts ezekkel a baromságokkal. Sosem erőszakoskodtam veled, ezután se akard…- Csak ezt követően engedtem vissza az asztalra támaszkodni, majd újra elléptem mellőle, hogy folytathassam a kristály keresését.
Ő azonban csak mondta és mondta a sérelmeit, mintha én lettem volna a hibás azért, amiért Ethan felkeresett és a képembe dörgölte, hogy milyen jót szeretkezett Vivianaval. Ismét csak felbosszantott a lány, s újra felé fordultam.
- Hallgass már el, különben a Pofixet is alkalmazni fogom rajtad! – Felbőszített a témával, az esküvővel és a meghívóval, mintha csak pontosan tudta volna, hogyan vágjon a lelkembe éles tőröket.
Ellenben naiv volt, ha azt hitte, hogy meg fog hatni a szavaival, s majd elengedem Őt, és elnézést kérve segítek rendet rakni a szobában. Már képtelen voltam arra, hogy megértsem Őt, vagy bárki mást.
- Sajnos még nem kaptam meg. De fölösleges a fáradozás, mert nem megyek el az esküvődre, nem érdekel. És ha ez a vágyad, Mrs. Vaills…szólíthatlak így is. – Megvontam a vállaimat, véletlenül sem akartam örömet szerezni neki azzal, hogy lássa, mit veszítek.
- Nem, ne erőlködj..- Éppen elfordultam volna Vivianatól, mikor idős férfi hang törte meg a csöndet, s ahogy az ajtó felé kaptam a pillantásomat, megláttam Mr. Abagnailt. Ideges lettem, hisz nem így terveztem az akciót, nem akartam se szemtanút, se fölösleges áldozatokat. Tudtam, hogy meg kell tennem, de Viviana jelenléte frusztrált, mégis, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy le kell számolnom az öreggel.
Mielőtt a fickó még fojtathatta volna fenyegetőzését, s pálcát ránthatott volna, én már emeltem is az enyémet, s a férfire szegeztem azt. Bármennyire is ideges voltam, amiért olyan varázslatra készültem, amit korábban még soha az életben nem alkalmaztam, mégis, határozottan tartottam a varázseszközt.
Még hallottam, hogy Viviana rám üvölt, de már nem tudtam arra koncentrálni, hogy mit tehetnék másképp. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak kimondtam a halálos átkot.
- Adava Kedavra! – Pálcámból hihetetlen erővel tört ki a sötét varázslat, még engem is hátrébb taszított, s szinte egy pillanat alatt megsemmisítette az előttem álló fickót.
Döbbenten néztem végig, hogy mire képes egy ilyen varázslat, s nem tudtam ellenállni annak az érzésnek, ami a hatalmába kerített. Mámorító, s egyben ijesztő volt. A kezem csak ekkor kezdett remegni, döbbenten figyeltem művemet, s nem is tudtam, hogy örüljek, vagy gyászoljam áldozatomat. Kettős érzések kavarogtak bennem, s kellett néhány másodperc, mire képes voltam arra, hogy megmozduljak.
Pillantásomat Vivianara emeltem, s csak ekkor döbbentem rá, hogy Ő az egyetlen szemtanú, s Ő az egyetlen, aki az Azkabanba juttathat. Nem tudtam,hogy bízhatok-e benne, hisz ez lett volna apjának a tökéletes ütőkártya ahhoz, hogy végleg megszabaduljon tőlem.
Pálcámat a következő pillanatban már Vivianara emeltem.
- Mit csináljak veled? Mi a fenét csináljak most veled?- Kérdeztem, miközben egyre közelebb lépkedtem hozzá.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 7:47 am

Amíg Marcus kutakodott az íróasztal fiókjában, úgy döntöttem, hogy mivel megállítani nem tudom, felülök az íróasztalra, s onnan figyeltem tevékenységét. Valóban igaza volt, s nem tudtam egy perc erejéig sem alapállásba állítani számat, minden másodpercben volt valami mondanivalóm, kérdésem, bizonytalan feltevésem, megcáfoló megjegyzésem.
- Nem szerettem bele Ethanba. Ő volt a pótlék, aki foglalkozott velem. Amikor Te nem voltál ott. Mert hol is voltál? Ja, igen… Emilyvel szórakoztál. Már emlékszem. Miután megmutattam neked az emlékeimet, te képes voltál őt magaddal rángatni a szobába, hogy szexeljetek egyet levezetésképpen. Mit kellett volna tennem? Várni rád? – kérdeztem felháborodottan, s még feljebb csúsztam az asztallapon, hogy áthajolva az iratok felett, láthassam, Marcus mit keres még mindig.
- Azt a fiókot ne túrd már fel, tegnap pakoltam össze a tartalmát. Nincs benne semmi fontos dolog, a magánjellegű levelezéseit tartja benne, meg a gyerekeitől kapott ékszereit, ajándékait. Marcus… nem akarom összepakolni újra. Pfujj, de mennyire szívesen megszorongatnálak most ott… ott lent – rúgtam lábammal egyet alsója felé, hogy érezze, mennyire haragszok rá tettéért.
Természetesen nem tudtunk eltölteni a másik társaságában egy olyan percet se, amelyik némaságban telt volna el. Muszáj volt a másikhoz szólnunk, muszáj volt veszekednünk, hisz ezzel is jobban érezhettük magunkat.
- Úgysem fogsz megölni. Sőt, még elnémítani sem. Nagyon is élvezed, hogy van társaságod. És én vagyok a társaságod – húztam elégedett mosolyra ajkaimat, ahogy láttam, hogy végre rám pillantott.
Nem tudtam, hogy miért néz olyan hosszan, s egy pillanatig elbizonytalanodtam, mikor felém indult. Hamarosan már érezhettem, ahogy hátulról hozzám simul, s kezét hasamra csúsztatja, borostás arcélét nyakhajlatomba fúrja.
- Honnan tudod, hogy nem akarom? Marcus, te nem tudnál engem bántani… soha nem okoznál nekem olyan fájdalmat, mint Ethan. Biztos vagyok ebben. Te ahhoz túl gyengéd vagy. A sötét oldalt sem neked találták ki. A tanácsot végképp nem. Mi nem odatartozunk… Kötözz ki, menjünk el innen, vigyél magaddal messzire.
Annyira jó lett volna eltűnni innen, s nagyon reménykedtem benne, hogy a távolság a családjaink gyűlöletétől távoli hely az ő fantáziáját is megmozgatja annyira, hogy elgyengülve maga felé fordítson, s őszinte szerelemből megcsókoljon.
Tévedtem, nem tört meg, s nem csókolt meg. Talán elveszítettem őt a fogadóban?
Elkeseredve tapasztaltam, hogy amint megfenyegetett máris visszalépett az íróasztalhoz. Kezdett elegem lenni a magatehetetlen állapotból, így lekötött kezeimmel belekapaszkodtam az asztal szélébe, hogy magasba emelve lábaimat, felé fordítsam magam. Mielőtt újra munkához kezdhetett volna, combjaim akadályába ütközött, hiszen rápakoltam azokat a fiók tetejére.
- Marcus… Mrs. Viviana Vaill. Több tisztelettel, ne ennyire gúnyosan. Ha már arra nem voltál képes, hogy te is megkérd titokban a kezem – morrantam rá dühösen. Hiszen ezt soha nem kértem tőle, soha nem vártam el, hogy magához kössön ilyen módon, de most mégis jól esett volna. Szívesen kitárgyaltam volna ezt a témát a továbbiakra nézve, ha nem látom meg Mr. Abagnailt.
Nagyon megrémültem, nem tudtam mit mondani neki, csak dadogtam, s azt vártam hogy Marcus törje meg a feszültséget. Mikor azonban erre került a sor, már láttam, hogy jó vége nem lehet. Elszánt volt. Engem nem bántott, de az nem jelentette azt, hogy mást sem fog. Sikításom és kérlelésem süket fülekre talált. Marcus kegyetlenül töltötte be mély baritonjával a szoba terét. Bárhogy is próbáltam volna őt megállítani, szavaim soványnak bizonyultak.
A férfi a földre rogyott. A penna kiesett kezéből, baglya huhogva kiszállt a helyiségből. Többé nem vett levegőt, elvesztettem a munkámat.
- Mit tettél? – emeltem rá Marcusra könnytől áztatott tekintetemet. Hangom megremegett, nem tudtam elhinni, amit tett. Nem hittem el, hogy ez valóban szükségszerű volt.
- Megölted! Megölted! – ordítottam rá Marcusra, s ugyan nem éreztem biztonságosnak két lábamon állni, konokul úgy döntöttem, hogy én most neki megyek Marcusnak. Könnyebb lett volna, ha végtagjaim szabadok, hiszen második ugrásom után neki estem a férfi mellkasának, s ha nem fogott meg, akkor lába előtt végeztem szerencsétlenségem miatt.
- Ölj meg! Ölj meg most már engem is. Most már mindenkit meg fogsz ölni, akire azt mondják neked a feletteseid, hogy nem érdemli meg az életet? Ez a szerencsétlen mit tett? Élt? Nem volt hajlandó beállni a gyilkosok sorába? Ha holnap azt mondják, hogy ölj meg engem, mert nem lesz senkinek pozitív a Declannal való házasságom? Akkor mit teszel? Felkeresel és megölsz? Vagy még most megteszed, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta?
- Ne nyúlj hozzám, ne merj hozzám érni. Az emlékeimhez pedig semmi közöd. Felgyújtom az egész házat, és semmit nem fogsz hozzájutni. Üres kézzel mész vissza a tanácshoz? Megölnek. Én vagyok az egyetlen, aki tud neked segíteni. De ha bántasz, te is meghalsz – csúsztam hátrébb a földön, s elképedve, teljesen megzuhanva bámultam az élettelen testet. Marcus tette. Ő ölte meg, s talán magam is mellé heverek majd egy átok után.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 9:04 am

Átkoztam a pillanatot, mikor betettem a lábamat az Abignail rezidenciára anélkül, hogy alaposabban lenyomoztam volna a férfi időbeosztását, mindennapjait, azt hogy mikor mit csinál, hová megy és kivel, mikor érkezik haza, kikkel lakik, mennyien látogatják az otthonát. Ostoba voltam és amatőr, ha a bátyám köztünk lenne, biztosan falba verné a fejét, látva sorozatos hibáimat. Nem szabadott volna ilyen hamar belevágnom az akcióba, hisz nem szabtak konkrét határidőt, lett volna jó pár napom, de én persze azonnal le akartam tudni, s minél előbb pozitív hírrel akartam szolgálni a Tanács tagjainak.
Pechemre azonban minden katasztrofálisan alakult, kezdve azzal,hogy nem találtam a kristályt, folytatva azzal, hogy felbukkant Viviana, s tönkre tette az elképzeléseimet. Minden könnyebb lett volna nélküli, ha nem üti fel a fejét a szoba egyik szegletében,s nem kényszerülök arra, hogy megkötözzem. Nem szabadott volna látnia ezt a napot, azt, ahogyan pálcát szegeztem Mr. Abignailre, majd végeztem vele, kimondva az Adavra Kedavra-t.
Döbbenten álltam a holtest fölött, pálcát tartó kezemet csak ezt követően engedtem le magam mellé, s még mindig nem tértem észhez. Tényleg megtettem? Képes voltam erre? Ó igen, és milyen könnyedén töröltem el az utamból. Micsoda varázslat, hányszor felhasználhattam volna már korábban, milyen sok helyzetet oldhattam volna meg ennek a segítségével.
Különféle gondolatok pörögtek le bennem, köztük az is, hogy könnyedén végezhetnék Franklin Grosvenorral, s nem kellene mást tennem, csak elmenni hozzá, rátartani a pálcát és kimondani a varázslatot.
Viviana őrjöngésére már nem volt szükség, az adrenalin szintem már így is az egeket súrolta, Ő azonban csak még inkább rátett a lapátra, hogy szívem hevesen pulzáljon, s még idegesebb legyek.
- A dolgomat, maradj már csöndben! – Szóltam rá dühösen, ám a következő pillanatban már azt láttam, ahogy a lány felém ugrál, s a következő pillanatban már vetődik is felém. Éreztem dühét, haragját, de az utolsó pillanatban utána kaptam, hogy megtartsam Őt, mielőtt még a földre esne.
Miért óvtam? Mi tartott még vissza attól, hogy vele is végezzek?
Nem tudtam magam sem megmagyarázni az érzést, nem akartam már szeretni Őt, el akartam engedni, elüldözni, s az emlékét örökre törölni elmémből.
- Fogd már be a szádat, mert tényleg végzek veled! – Ujjaimat az ajkaira tapasztottam, hogy ne tudjon kiabálni, s ne tudja magára hívni a figyelmet. Tekintetem ide-oda kaptam, ideges voltam, az idő sürgetett, a kristály pedig még mindig nem volt a kezemben. Féltem attól, hogy ezt nem fogom megúszni épp bőrrel, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy helyesen gondolkodjak.
Ez a nő pedig egész egyszerűen megőrjített a hisztériájával, azzal, hogy megkötözött kezei ellenére igyekezett püfölni a mellkasomat. Mélyen pillantottam a szemeibe, nagyon fájtak a szavak, amiket hozzám vágott, s nehezemre esett elismerni, hogy igaza van.
Még sem akartam vele egyetérteni, s igyekeztem elnyomni magamban minden egyes szavát, nem akartam azokról tudomást venni.
- Ne mondj ilyeneket, Te semmit sem tudsz! - Vágtam vissza rögtön, miközben ellökött magától, s inkább választotta a talajt, mint biztonságot nyújtó, tartó karjaimat.
Rossz volt látni azt, ahogyan távolodik tőlem, s nem akarja, hogy hozzá érjek. Lepörögtek előttem az emlékek, legutóbbi találkozásunk alkalmával, s újra kellett élnem elutasításának minden egyes pillanatát.
Nem bírtam tovább magamban tartani az indulataimat, melyek feltörtek belőlem.
- Rendben van, soha többé nem fogok hozzád érni! Nem akarlak többé látni, örülj, hogy most életben maradhatsz, de többet ne kerülj elém, mert végezni fogok veled! – Fenyegettem meg, s valódi haraggal pillantottam a szemeibe. Örökre le akartam zárni vele mindent , s ezt a pillanatot tartottam a legalkalmasabbnak.
Még lepillantottam a földre, hirtelen azonban hangos zörejre, s hangokra lettem figyelmes, így tudtam, hogy azonnal mennem kell.
- Viviana, hol vagy? Mi a fene történik odabent?- Hallatszott kintről Wilkes hangja, s szemeimben gyűlölet lángja lobbant.
- Végeztél vele, mi? …- Ez volt az utolsó megjegyzésem Viviananak, majd azonnal elhoppanáltam a helyszínről, s igyekeztem eltűnni a környékről. Az eset után idegesen bolyongtam, mert nem tudtam, mitévő legyek, hogyan állhatnék a Tanács elé sikertelenségem után. Rettentően aggasztott a jövőm..


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   Vas. Okt. 06, 2013 9:52 am

A gyilkos, akit még mindig szerettem. Az elveszett kisfiú, aki szelességével feláldozta a saját életét. Féltettem Őt. Féltettem attól, amivé válhat a gyilkosságok által, féltettem attól, hogy mit tehetnek vele a gyilkosok. Ott volt a szemében az ismeretlen tűz, miközben kimondta a halálos átkot. De belül is érezte azt a megsemmisítő érzést? Vagy az ijedtség sodorta tébolyba? Nem tudhattam meg, ráadásul rá sem kérdezhettem, mert Marcus nem látszott túl készségesnek beszélgetés terén.
Rá sem néztem, csak mikor már elégedetten vettem tudomásul, hogy van köztünk néhány méter. Tudtam, hogy engem nem bántana, de az ijedtség, amit számára a másik férfi élete okozott, teljesen ledöbbentett. Nem így ismertem, s nem is akartam, hogy egy lélektelen gyilkos váljon belőle. Még akkor se, ha most egyenes úton haladt efelé.
- Meg akarsz ölni? Nem, Marcus... nem tudsz megölni. Nem tudnál megölni. Ahogy én sem tudtalak elfelejteni, úgy neked sincs esélyed túllépni rajtam. Nem tudom, hogy erre hogyan voltál képes - biccentettem fejemmel a földön fekvő férfi felé, akinek arcára ráfagyott az ijedtség.
- De ezt te nem élvezted. S nehogy azt hidd, hogy azért, mert ártatlan embereket ölsz meg, akik kizárólag csak a tanácsnak álltak útjában, úgy majd elnyered a halott bátyádnak a tiszteletét. Nem leszel olyan, mint Ő. Nem azt akarta volna, hogy ilyen legyél. Ő szeretett téged igazán... és én. Mert tudom, hogy ez a férfi, nem az, akit én megismertem. Csak most nem vallod be magadnak. De hidd el, kiderítem, hol találhatlak meg. S ott leszek az ajtódban. Minden reggel. És addig fogom a türelmedet próbálgatni, míg be nem vallod, hogy ez nem te vagy, vagy míg nem végzel velem. Megígérem neked Marcus, itt, ebben a szent percben... ha most nem végzel velem, akkor én végzek azzal, aki lett belőled. Én nem fogom engedni, hogy ennyire gyorsan lemondj arról az igaz és tiszta férfi lélekről, amit az élettől kaptál. Érted? Kísérteni foglak... Hiába hagysz itt. Megtalállak. Úgyis mindig meg foglak találni - magyaráztam veszett szenvedéllyel hangomban a hátráló férfinek, s csak akkor halkultam el, mikor én is észrevettem a kintről érkező neszezést. Már nem voltunk ketten, így Marcus riadtan pillantott felém.
Valamiféle félelem engem is hatalmába kerített, ahogy meghallottam Ethan hangját. Nem volt rá szükségem, s nem én hívtam ide. Mégis itt volt, s nagyon kitartóan engem keresett.
- Félre értesz... ezt meg te nem érted - szóltam Marcus után, mikor már láttam, hogy legyint egyet pálcájával, s tovatűnik a sötét szobából.
Egy fáradt sóhaj után hátra dőltem, s vártam, hogy Ethan megtaláljon. Agyam hevesen járt, hazudnom kellett neki.
- Viviana, mi történt veled? - nézett rám meglepetten, megjátszva, hogy aggódik értem. Kezdtem átlátni maszkján, s kezdtem kiismerni az igazi Ethant Wilkest. De most mégis jobb volt, mintha napokig kellett volna itt feküdnöm.
- Nem tudom, Ethan... kérlek, segíts - préseltem ki magamból nehézkesen a szavakat, s az ő fegyverét fordítottam ellene. Én is megjátszottam magam. Kitörő könnyeim azonban igaziak voltak. Az eddig bennrekedt könnyek, most törtek elő belőlem. Ijedtség, félelem, kétségbeesés lett úrrá rajtam, amik már az előbb is rám törtek, csak Marcus társaságában még megpróbáltam visszatartani őket. Mellette erősnek kellett lennem, hiszen ő maga gyenge volt. Nekem kellett erősnek lennem.
A férfi persze azonnal odasietett hozzám, s egy pálcaintéssel levágta rólam a rögzítő köteleket.
- Teljesen belevágtak a kötelek a bőrödbe. Nem fáj? - kérdezte, miközben kezébe vette megviselt csuklóimat.
- Nem számít. Csak végre tudom mozgatni a kezeimet és a lábaimat... nem tudom mennyi ideig feküdtem itt. Nem számoltam, hogy meddig voltam egyedül a sötétben. De annyira féltem. Nem tudom, hogy kerültem ide. Valaki elvette minden emlékemet - szipogtam elérzékenyülve, s ha Ethan végre magához húzott, akkor átfontam karjaimmal a nyakát, s belekapaszkodtam, ezzel is jelezve számára, hogy nem vagyok hajlandó saját lábamon távozni.
Néhány percig még simogatta hátamat, s nyugtató szavakat suttogott, de azt követően karjai közé emelt, s megindult velem kifelé.
- Holnap mindent elmondunk apádnak, majd ő intézkedik. Hazavigyelek, vagy hozzám jönnél? - kérdezte óvatosan, miközben a sötét éjszakába léptünk.
- Senki nem vár otthon. Teljességgel mindegy, hol alszom ma éjjel. Nálad legalább lenne kihez bújnom, ha rosszat álmodtam.
- Úgy lesz, ahogy szeretnéd - nyomott még nyugtató csókot homlokomra, majd a birtok határán kívülre érve hopponállásba kezdtünk.
Nem tudtam, hogy az ő fejében mi járhatott, de abban biztos voltam, hogy amíg mellette feküdtem az éjjel, csak Marcus járt az eszemben. Senki másra nem tudtam gondolni rajta kívül.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája   



Vissza az elejére Go down
 

Marcus & Viviana | Mr. Abagnail dolgozószobája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-