HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Vas. Okt. 06, 2013 9:52 am

Féltem, rettentően féltem attól, hogy mi lesz, ha kiderül majd, nem egyedül voltam Abignail házában, hanem Viviana is ott töltötte az idejét. Ki tudja, nem-e figyeltek meg, nem –e követték nyomon a munkámat. Rettentően ideges voltam, s ezen a fogadó pultjánál elfogyasztott lángnyelv whiskey sem segített, hiába hajtottam le már a második pohárral, nem lettem lazább, nem szállt ki belőlem a görcsösség.
Mikor megláttam a bejárati ajtónál feltűnni Zaphirat, a Tanács egyik legbennfentesebb alakját, máris levert a víz. Egyrészt azért, mert rettegtem attól, hogy mi lesz, ha majd különféle kérdéseket tesz fel Abignail halálával kapcsolatban, másrészt, nem tudtam hogyan kezeljem a harmincas éveiben járó nő nyomulását. Meglepett, hogy már az első pillanattól kezdve úgy mustrált, mint egy darab húst, s zavaromat tulajdonképp az képezte, hogy fogalmam sem volt, mit tehetek meg a Tanácson belül, hogyan kellene viselkednem a feletteseimmel.
Természetesen szép nő volt, s a kora ellenére nagyon is jól tartotta magát, s már megjelenésével is mély benyomást tett rám. Nem volt nehéz őt elképzelni az ágyamban, sem egyéb helyeken, különböző pozitúrákban, de ki kellett vernem ezeket a gondolatokat a fejemből, s észnél kellett lennem. Nem szűrhettem össze a levet egyetlen Tanácstaggal sem, még annak ellenére sem, ha ilyen bombázó volt, mint az a démon, aki szokásához híven, ezúttal is tűz piros ruhában vonaglott felém.
- Marcus, milyen kellemes meglepetés. – Búgta altján, miközben közelebb hajolt, s végig simított a karomon. Nem voltam benne biztos, hogy minden taggal így bánik, ezért megköszörülve a torkomat, zavaromat leplezve, azonnal visszaültem a bárszékre, s igyekeztem a pult felé fordulni, kissé eltávolodva tőle.
- Khm, kér egy..italt?- Igyekeztem udvarias lenni, miközben ő mellém telepedett, s láttam, ahogy felcsúszott a szoknya anyaga a combján. Vadítónak tűnt, nem is értem, mi ütött belém, de képes lettem volna letépni róla a ruhákat. Lehetséges, hogy manipulálta a gondolataimat? Nem tudtam eldönteni, de mikor szóba hozta azt, hogy a kocsma helyett inkább sétáljunk fel a szobámba, még inkább zavarba jöttem.
- Menjünk – Bólintottam végül, nem tudtam, mi vár rám, de igyekeztem határozottan viselkedni, s előre kísértem őt a szobám felé, ami az első emelten volt, a lépcsőtől egyből balra, a legelső ajtó. Még a földszintről is látszódott szobám ajtaja, nem is akartam távolabb kerülni a közlekedő résztől, így volt a legkényelmesebb.
Mikor a szobába léptünk, melegem lett, túlfűtöttnek éreztem a levegőt, a szobát, s meg kellett lazítanom a nyakkendőmet. Valószínűleg az alkohol is rátett arra, hogy mindenféle pajzán gondolat kavargott a fejemben, ha pillantásom Zaphira dekoltázsára vándorolt. De aztán, mikor megszólalt, rájöttem, hogy kizárólag Mr. Abignail esete érdekli. Nem is tudom, mit éreztem, mikor feltette a kérdését.
Megkönnyebbültem attól, hogy nem keveredtem kínos szituációba a főnökömmel, azonban idegessé tett maga a tény, hogy hazudnom kell neki az akcióval kapcsolatban.
- Szemtanú volt?- Tette fel következő kérdését, s már nem kerülhettem el azt a helyzetet, hogy az igenlő bólintások helyett meg ne szólaljak.
- Senki, még egy légy sem rebbent arra. Teljesen egyedül volt a fickó, tökéletesebb alkalom nem is lehetett volna. – Jelentettem ki határozottan,s igyekeztem leplezni az idegességemet. Éppen ezért, hogy ne tördeljem kezeimet, inkább azokat a zsebeimbe csúsztattam. Nem bukhattam le, mert azzal nem csak magamnak ártottam volna, hanem Viviananak is.
- Helyes, nem lenne jó, ha bárkinek is tudomására jutna, hogy a Tanács avatkozott bele a dolgokba, és mi tettük el láb alól Mr. Abignailt. Hmm, a kristály megvan? – Vonta fel egyébként is ívelt szemöldökeit, miközben ringó csípővel közeledett felém, s cigarettát csúsztatott az ajkai közé.
- Van tüze?- Ez volt a következő kérdése, melyet azonnal betűzdelt komolyabbik kérdése mögé, ezzel teljességgel összezavarva engem.
- Öhm, nincs, vagyis..tüzem van. Tessék. – Meggyújtottam a cigarettáját, amit kedves mosollyal köszönt meg,, én meg visszacsúsztattam a gyújtóeszközt a nadrágzsebembe, majd válaszoltam a kérdésére.
- Sajnos nincs, csak kacatok, családi emlékek, és dossziék hevertek a lakásában. Nem találtam meg a kristályt, sajnálom. – Sóhajtva hajtottam le a fejemet, féltem attól, hogy ezzel nagyot hibáztam, s majd megbüntetnek, vagy ami még rosszabb, engem is a halálos átokkal jutalmaznak.
- Semmi gond, előfordul, bizonyára megvolt a magához való esze Mr. Abignailnek. Már csak az a kérdés, hogy vajon hol rejthette el ezt a kristályt. Marcus kedvesem, ne add fel, eddig remek munkát végeztél. – Ujjaival az állam alá nyúlt, majd megemelte a fejemet és rám mosolygott.
- A következő feladatod az lesz, hogy találd meg a kristályt. Mindenképp szükségünk lesz rá. Ez persze némi nyomozással jár. Deríts ki , hogy kikkel volt kapcsolatban, mikor mit csinált, hová utazgatott. Állítólag az utóbbi hetekben volt egy titkárnője is, ezt is nyomozd le, hátha a lányka többet tud, mint azt hinnénk. És ne feledd, továbbra sem derülhet fény arra, hogy mi vagyunk a háttérben. Ha bármi problémád lenne, ne felejtsd el használni a pálcádat. – Utolsó szavainál pajzán mosolyra húzta az ajkait, s pillantása a nadrágomra futott.
- Ha jól dolgozol, megkapod a jutalmad, és hídd el, megéri jól dolgozni. – Közelebb lépve hozzám, ujjaival végig simított a mellkasomon, majd kacagva húzódott el tőlem, s sarkon fordulva, elhagyta a szobámat.
Felhúzott, persze, hogy nem tudtam normálisan gondolkodni, de ki lett volna erre képes, ha egy ilyen veszedelmes nőszemély kerül vele egy szobába, aki tele van energiákkal és sugárzik minden porcikájából a vágy.
Halvány mosollyal ráztam meg a fejemet távozása után, megkönnyebbülést éreztem, hogy nem buktam le, s bevette a hazugságomat. Megkönnyebbültem attól, hogy sikerült megőriznem a titkot, s továbbra is védelemben tarthattam Vivianat. Hogy miért aggódtam érte? Magam sem tudom, hisz elárult, s ha belegondoltam abba, hogy ismét azzal az átkozott Ethannel van, ökölbe szorultak a kezeim. Nem tudtam, mikor leszek Őt képes újra elfelejteni, s ez teljességgel megőrjített.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Hétf. Okt. 07, 2013 6:17 am

Volt rá okom, hogy úgy érezzem magam, mint egy kalitkába zárt pinty.
A ház magas falai voltak ketrecem oldalai, s az egyetlen örömforrásom a nyári délután képe volt, mely a kertünkre vetült. Megcsillant a zöld levelek hamvas felszínén felszabadult mosolya, csicsergő rigók fütyülték kedves meséjét, a széles tó lágy hullámai pedig még szebbé festették előttem kertünk gondosan művelt lankás domboldalait.
Ugyan kimehettem volna, s napom további részét eltölthettem volna a fűben fetrengve, számolgatva az orrom hegyét birizgáló hosszú fűszálakat, ehelyett azonban mégis a karosszékben ücsörgést választottam. Frissen manikűrözött körmeim ütemesen koppantak a mahagóni fából készült karfán, miközben megállás nélkül szabadulási lehetőséget kerestem.
Az ajtót nem zárta le kulcs, nem lógott rajta lakat, rácsok sem tartottak vissza, biztonsági őrök ugyancsak nem álltak két oldalán, hogy pálcájukat rám szegezzék, ha átléptem a küszöböt.
Menni akartam.
De volt valaki, aki visszatartott. Kitartóan őrzött már három napja, hiszen nem hitte, hogy a következő alkalommal élve kerülnék haza. Túl sok volt mostanában körülöttem a felfordulás, így Declan úgy döntött fáradtságot nem sajnálva fogja felvigyázni minden léptem. Egyáltalán nem volt szórakoztató társaság. Nem beszélgetett velem, látszott rajta, hogy vérig volt sértve, amiért altatót itattam vele, s megint majdnem a fogamat hagytam ott a helyszínen. Pedig ha tudta volna, hogy csak Marcusszal találkoztam, akkor most nem kellene itt ülnöm, s áhítoznom a percre, mikor szabad lehetek. De ahogy Declan nem tudhatta meg az igazságot, úgy én sem űzhettem kedvemre való elfoglaltságaimat.
- Ha olvasnál, sokkal gyorsabban menne az idő. Látod, hogy én is azt csinálom. Hozz egy könyvet a könyvtárból – pillantott felém, mikor már nem bírta tovább türelemmel látványos szenvelgésemet.
- Rám fog szakadni a plafon… - sóhajtottam merő gúnnyal hangomban, s meg sem mozdultam.
- Ne pimaszkodj. Nincs jó kedvem. A könyvtárig talán még egy magadfajta szerencsétlen női egyednek sem eshet baja. De ha kitörnéd a kezed, lábad, nyakad, nyelved… teljesen mindegy, azt meg tudjuk gyógyítani. Szóval menj csak, hozz egy könyvet, és foglald el magad végre, mert megőrjít, hogy már három napja folyamatosan unatkozol. Esküszöm, nekem rossz nézni, amit művelsz – szegezte vissza tekintetét újra könyvére, hogy elmerüljön a sorokban. Nagyokat pislogva figyeltem, ahogy megszűnnek féltő pillantásai, s hagyja, hogy érvényesüljek, azt tegyem, amit akarok.
Bizonytalanul felemelkedtem a székből, s tettem két lépést előre. A biztonság kedvéért hátra fordultam, hátha azóta már újra engem figyelt, de csalódnom kellett. Az izgalmas olvasmány teljesen lefoglalta.
Hála Merlinnek, annak a magasságosnak!
Ujjongtam magamban, s végre szabadon járhattam fel-alá a házban. Utam természetesen messze elkerülte a könyvtár szobát, azonnal hálószobámat vettem célba, s onnan is csak utazó köpenyemet és pálcámat hoztam el. A saját házamban úgy settenkedtem, mintha rosszban sántikálnék, pedig csak indulni készültem. A nappali ajtó előtt haladtam el, hogy megbizonyosodjak róla, Declan még mindig nem keres.
- Hallom, hogy itt vagy… mi tart eddig? – kiáltott ki, mikor szerencsétlenül belerúgtam az ajtó oldalába.
- Csak pisilni voltam, most megyek könyvért. De te olvass csak – válaszoltam ugyanolyan hangerőn, mint Ő tette az előbb, s míg ő rábólintott cselekedetemre, addig én máris a kijárathoz siettem. Halkan nyomtam le a kilincset, s mindenféle feltűnés nélkül sikerült eltűnnöm a házból.
Nem volt kérdés, hogy hová fogok menni. Szerencsére az Ethannal eltöltött este hasznosan telt el, s a férfi széleskörű kapcsolati tőkéjére építve, kiderítettük, hol lakik átmenetileg Marcus. Ethan nem gyanakodott, legalábbis nem mutatta jelét, mikor kérdeztem, ettől függetlenül nagyon óvatos voltam, s a fogadóba érve még párszor körbe néztem, nem-e követett odáig valaki. Teljesen kihalt volt a Roxmorts diákok nélkül, így nagy feltűnést keltettem a fogadóban fiatalságommal.
Nem hagytam, hogy a fürkésző szempárok zavarba hozzanak, a kétszázhármas szoba felé vettem az irányt. A lépcsőforduló után már eszem ágában sem volt kecsesen sétálni, gyors futásba kezdtem. Ugyan nem tudtam róla, hogy szereltek-e rám nyomkövető detektort – mert igazából apámból és Declanból még ezt is kinézem -, de ettől függetlenül sietnem kellett.
A szoba megvolt, csupán túl nagy volt a forgalom. Egy vörös ruhás, harmincas éveiben járó nő hagyta el Marcus szobáját. Nehéz illatfelhőt hagyott maga mögött, kecses lépteinek visszhangja sokáig lüktetett agyamban.
Biztos voltam benne, hogy nem az ártatlanság minta képe, s nem is vacsorafőzés céljából járt Marcusnál. De miért is féltékenykedek? Éppen jöttem, hogy felpofozzam Marcust. Akkor nem teljesen mindegy, hogy hány dologért kap?
Amint a nő elhagyta az emeletet, erősen bekopogtam Marcus ajtaján.
Felesleges volt kopognom, hiszen így közelebbről jól látható volt, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt. Minden nekem kedvezett, hiszen így könnyedén berobbanhattam a lakosztályba.
- Marcus! – kiabáltam a srác nevét, s miután megtaláltam a szobában, követelően felé fordultam.
- Na, látom jó helyre jöttem. Helyes. Ülj le, beszélni fogunk – csaptam be hangosan az ajtót, s máris előhúztam pálcámat, hogy a srácra szegezzen.
- Felejtsd el, hogy megátkozol, mert előbb vágom le megnyúlt végtagjaidat. Ha nem lesz az, amit én akarok, egyszerre mind az ötöt! – fenyegettem meg a srácot, s magam is helyet foglaltam kanapéján. Nem kínált hellyel. De ő sem kérdezte meg tegnap, hogy akarom-e, hogy megkötözzön.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Hétf. Okt. 07, 2013 7:12 am

Ahogy elhagyta szobámat a nő, megkönnyebbültem a korábbi terhek súlyától. Szerencsére nem faggatózott, s nem jött rá arra sem, hogy Mr. Abignail házában szemtanú is volt, akinek megkegyelmeztem. Sóhajtva támaszkodtam neki az ajtó lapjának, majd lehajtottam a fejem, s kifújtam a levegőt.
A szobában még mindig éreztem parfümének illatát, ami perzselően hatott az érzékeimre, s biztos voltam benne, hogy ez a csáberő az egyik ütőkártyája, melyet bármikor felhasználhat, bárkivel szemben. Nem lett volna férfi a talpán, akit ne lett volna képes elcsábítani, ha csak egy órára is.
Ennek már a gondolatát is gyorsan ki akartam törölni az elmémből, mert nem keveredhettem viszonyba Zaphiraval, s továbbra is meg kellett őriznem a függetlenségemet, s határaimat. Nem hagyhattam, hogy újra olyan csapdába essek, amibe Viviana sodort, a szívem már senki előtt nem akartam kiadni, s igyekeztem minden olyan helyzetet elkerülni, ahol előbukkanhatnak gyengeségeim.
Gyorsan meg is ráztam a fejemet, kiverve gondolataimból Zaphira alakját, s hogy illata is távozzon a szobából, kitártam az ablakokat.
Egy pillanatra megtámaszkodtam az ablakpárkánynál, kidugtam a fejemet, körbekémleltem Roxmorts utcáit, s magamba szívtam a friss levegőt, mely végre kitisztította a fejemet, valamelyest. Bár az elfogyasztott whiskey mámorát még mindig éreztem, sőt, kívántam még egy pohárral.
Vissza is sétáltam a szobába, letelepedtem a szoba közepén elterülő fotelbe, majd előre hajolva elemeltem a dohányzó asztalra helyezett whiskeys üveget, s töltöttem magamnak egy pohárral.
Egy ideig lötyköltem az aranysárga italt, a hűvös pohár gerincét a homlokomnak támasztottam, végül ajkaimhoz emeltem a poharat, s kiittam annak tartalmát. Jól esett az erős ital, felpezsdítette a véremet, s kezdtem érezni, hogy újra élek. Az elmúlt hetekben másról sem szóltak a napjaim, csak a munkáról és az italról. Általában minden nap whiskeyt fogyasztottam, jó sokat, mert az alkohol később olyan álmot hozott rám, hogy éjszaka már nem szenvedtem gyötrő álmoktól, s így könnyedebben viseltem a magányt is.
Hirtelen kopogásra kaptam fel a fejemet, azt hittem, hogy Zaphira tért vissza hozzám, mert elfelejtett valamit, s fel is keltem a fotelből, lerakva a poharat, hogy ajtót nyithassak, de addigra már be is robbant az ajtón a kopogtatás művésze, Viviana, aki szinte rám törte az ajtót.
Meglepődtem. El nem tudtam képzelni azt, hogy miért jött el hozzám, s hogyan talált meg engem a fogadóban. Értetlenül pillantottam rá, majd mikor meghallottam, hogy veszekedni kezd velem, összeráncoltam a szemöldökömet.
- Te meg mi a francot keresel itt?- Kérdeztem vissza, hozzá hasonló „kedvességgel”, de mielőtt még kitessékelhettem volna az ajtón, Ő már pálcát tartva lépdelt közel hozzám. Ismételten meglepett, nem voltam felkészülve arra, hogy eljön majd hozzám, s pálcával fog engem fenyegetni.
- Mégis mi a fenét csinálsz?- Tártam szét karjaimat hitetlenül, nálam még csak pálca sem volt, legalábbis a kezeim közt, így mondhatni, védtelenül álltam vele szemben. Nem gondoltam volna azt, hogy a múltkoriért bosszút akarna állni, hisz nem bántottam Őt, sőt, megkíméltem az életét. Éppen ezért értetlenül figyeltem mozdulatait.
- Nem ülök le, te ne parancsolgass nekem! Egyáltalán mi a fészkes fenét keresel Te itt? Miért jöttél Viviana? - Ráncolt homlokkal, mérges pillantással léptem felé, s bár nem volt nálam pálca, még sem féltem Tőle. Az elmúlt napokban , mintha kicsit összeszedtem volna magam, már egészen másképp álltam az efféle helyzetekhez. Abban meg szinte biztos voltam, hogy Ő úgy sem bántana engem, ezért is mertem közelebb lépdelni hozzá.
- Talán inkább kérj szépen, de nem emlékszem arra, hogy meghívtalak volna. És egyébként sincs semmi megbeszélni valónk! Én megkíméltem az életedet, te nem köptél be, fifti-fifti. Szabad akartál lenni, megkaptad. Ne járj a nyakamra, mert a végén még azt fogom hinni, hogy hiányzom neked. – Vágtam hozzá a szavakat, utóbbit gúnyosan, közben kezemet a pálcája felé nyújtottam.
- Ezt pedig add ide szépen, nem való kislányok kezébe. -


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Hétf. Okt. 07, 2013 8:44 am

Tenyerem viszketet, s szívesen dobtam volna félre pálcámat, hogy azonnal felpofozzam. De már így is elég neveletlen voltam, hogy csak így beállítottam a kuckójába, amit nekem valójában nem is kellett volna tudnom, hogy hol van.
Már itt létem is rengeteg kérdést szült, nem hogy az, ha még kezet is emelek a meglepett Marcusra. Arcán is láttam a megilletődést, s magamat ámítottam volna, ha azt mondom engem várt vissza.
- Tudom, hogy az előbbi nő jobban nézett ki nálam. Több volt benne a szexuális kisugárzás, tapasztaltabb volt nálam, kívánatosabb, s azt vártad, hogy visszajöjjön, és azonnal rád vesse magát. Sajnos csak én vagyok – tártam szét hasonlóan karjaimat ahhoz, ahogy Ő tette, s aztán már vissza is szegeztem rá pálcámat. Nem akartam megint kiszolgáltatott áldozat lenni, ráadásul az elkövetkezendőkbe eltervezett terveimhez még nagyon is szükségem volt kezem szabad mozgás terére.
- Miért kérdezel annyit? – fakadtam ki dühösen, s azonnal közelebb sétáltam hozzá. Akaratlanul is csípőm két oldalára tettem kezeimet, hogy úgy tűnjek még határozottabbnak. Valójában bosszantottak Marcus kérdései, de kizárólag azért, mert jogosak voltak a részéről. S féltem, hogy nem tudok megfelelő válasszal szolgálni rájuk. Hiszen itt létemnek ezer oka volt. Hiányzott, féltettem, bosszút akartam állni rajta, amiért tegnap kételyek közé taszított, rám erőltetett titoktartásért akartam elégtételt venni rajta, hozzá akartam bújni, s… a tudtára akartam adni, hogy igenis bántott, hogy egy más nőt láttam kimenni a lakosztályából.
De bolond vagyok, talán nem is várta vissza az ismeretlen feketehajú démont, hiszen mielőtt jöttem, már mindent megkapott Tőle, amire szüksége lehetett. A becsületemet azt hiszem kár lett volna firtatni, a porba hullott a büszkeségemmel együtt. Meginogtam, s már nem is tudtam, hogy pontosan miért jöttem ide.
A helyzet azonban hozta magával a mondandómat, így felháborodva folytattam.
- Ha megöltél volna, most nem lennék itt. De nem tetted. Mert még mindig van benned egy emberi rész. Még mindig ott van az a Marcus, akihez én most jöttem. És tudod mit? Igen, marhára hiányoztál, annak ellenére, hogy el se merem képzelni, férfi igényeid kielégítésére hány nőt használtál fel. Mint például ezt a nőt is… nem tudom hogy hívják, aki most ment ki – szűkítettem össze szemeimet, miközben az ablakot mustráltam.
- Más különben, miért lenne nyitva az? – böktem az ablak felé, s elkezdtem lefelé engedni pálcámat.
- Nem-e? A kisfiúk bezzeg használhatják arra a pálcájukat, hogy megkötözzék a szerencsétlen, munkáját végző titkárnő? Vagy a tanácstól érkező boszorkányt? Tényleg, őt is megkötözted? Ennyire élvezed, ha kiszolgáltatott és magatehetetlen nőkkel vagy körbe véve? Mert akkor még nagyobb a baj, mint amiért idejöttem.
Végül nem kellett kérnie, de ahelyett, hogy átadtam volna neki a pálcám, elsüllyesztettem azt zsebemben.
- Én nem tartom ennyire lezártnak az Abagnail házban történteket. Pont ezért jöttem – vettem egy mély levegőt, hogy folytassam.
A mély levegő aztán hadarásba fulladt.
- Tegnap elvesztetted a fejed. Nem tudom, hogy ez a nő mit ígért neked… de többet ad a tanács, mint az eddigi életed? Jól érzed magad benne? Már az első adandó alkalommal hazudnod kell. Őszintének kellene lenned velük, te mégis úgy hagytad ott a helyszínt, hogy maradt egy szemtanú. Mit szólnál, ha holnap elbeszélgetnék a feletteseiddel? Engem biztos megölnének, nem lennének olyan kegyesek hozzám, mint te voltál a házban. De akkor legalább nem lenne olyan ember a földön, aki szeretné, hogy jó útra térj. Mert ez nem te vagy… az a nő megszédített. S teljesen behálózott. Nem ismerem.. de egyszer elég volt látnom, hogy az egész tanács végigment rajta. Te is egy leszel a sokból? Undorító. Nem hiszem el, hogy a ráncos, megereszkedett bőrű, szottyadt testű nőkre gerjedsz.
Haragom dühöt árasztott, de teljesen eltértem a témától, amiért idejöttem. Bánatos voltam, de a gondolataim összekeveredtek. Már csak kapálóztam a semmiben, hátha Marcus majd megnyugtat, s akkor visszatérhetek eredeti tervemhez.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Kedd Okt. 08, 2013 5:17 am

Viviana feldúltnak tűnt, s bár mindig is jellemző volt rá a heves természet, már rég láttam ilyen lángokat a szemeiben. Ahogy visszaemlékeztem, eszembe jutott találkozásunk az öltözőknél, ott is ehhez hasonlóan, ilyen hévvel viselkedett. Bevallom, meglepett, s egyelőre nem tudtam mihez kötni személyes jelenlétét, nem is igazán értettem, hogy mi célból keresett fel engem.
Ő persze csak beszélt, s fenyegetve lengette felém a pálcáját, azt akarta, hogy leüljek, de arra bizony várhatott. Eszembe sem jutott az, hogy engedelmeskedjek neki, sőt, nem volt kedvem egy újabb fölösleges vitához sem, hisz pontosan tudtam, hogy nem fogunk dűlőre jutni. Már nem volt közünk egymáshoz, ezt mindketten pontosan tudtuk, éppen ezért, mikor a személyemmel kapcsolatos dolgokat hozta fel, csak felnevettem.
Következő szavai azonban már nem rólam szóltak, hanem Zaphiraról, a vörös ruhás nőről, aki nem is olyan rég még a szobám közepén díszelgett, s jelenlétével teljesen beindított. Azt sejtettem, hogy Viviana majd szóba hozza a megkötözést, esetleg azért jön, hogy bosszút álljon rajtam a legutóbbiért, vagy hogy kioktasson, mit és hogyan kellene tennem, s miért nem vagyok én olyan rossz, mint amilyennek látszom. Ezek benne voltak a pakliban, az viszont meg sem fordult volna a fejemben, hogy Ő majd éppen arról a nőről akar velem beszélgetni.
- Hm, milyen jó megfigyelő vagy. És ha azt vártam?- Vontam fel szemöldökeimet, szavaim gúnyosak voltak, de bevallom, látva benne a féltékenység szikráját, tetszett a helyzet. Már rég azt hittem, hogy Viviana odáig van azért az álnok, kétszínű Wilkesért, de szavaiból azt éreztem, hogy féltékenykedik Zaphirara. Ez pedig valahogy elégedettséggel töltött el.
- Mert jól esik, és tudni akarom, hogy mi az, amiért valójában ide jöttél hozzám. – Ejtettem ki a szavakat, miközben figyeltem a mozdulatait, ahogy még mindig felém tartja a pálcáját, s még a keze sem remeg meg közben. Tisztában voltam azzal, hogy Viviana remek boszorkány, hisz a Roxfortban eddig mindig kiváló eredményeket ért el, rengeteg bűbájt tudott, s tényleg nagyon ügyesen bánt a pálcájával. Hogy tapasztalata volt-e párbajok terén, azt már kétlem.
Ugyan sok ártó varázslat lehetett a birtokában, mégis úgy gondoltam, hogy nem lenne képes nekem ártani, főleg azután nem, hogy egyértelműen féltékenység gyötörte. Ahogy erre gondoltam, apró mosoly húzódott meg ajkaimon, bár Ő nem tudhatta, miért mosolygok.
- Szóval? Elárulod, hogy miért jöttél, vagy estig farkasszemet nézünk majd egymással, hm? – Úgy éreztem, hogy a lány bizonytalan, ez látszott a pillantásából, így én tűnhettem határozottabbnak, s ki is használtam a helyzetet. Nem voltam kedvesebb Vele, ugyanolyan flegmaság és gúny áradt belőlem, ahogy az elmúlt napokban már megszokhatta. Ezen nem is óhajtottam változtatni.
- Aha…- Felvont szemöldökkel figyeltem , mikor belekezdett szónoklatába. Ahogy sejtettem, előjött azzal a délutánnal, mikor Mr. Abignail házában voltunk. Érdekes volt hallani azt, ahogyan próbál ráébreszteni arra, hogy még mindig van bennem emberség, mindazok ellenére , ami történt.
Miközben szemeit fürkésztem,s szavai kavarogtak a gondolataimban, arra kellett rádöbbennem, hogy talán nincs is igaza, hisz nekem nem hiányzott az a Marcus. Nem akartam többé egy lenni a sok közül, olyan, aki gyáva és nem képes semmire. Mióta végeztem az öreggel, azóta nem egy dicséretet kaptam, apám is büszke volt rám, s a Tanács tagjai is vállon veregettek, kecsegtető ajánlatokat suttogva a fülembe. Miért akarnék akkor visszatérni a régi önmagamhoz, ahhoz az alakhoz, akit már annyiszor megaláztak? Akinek a szívét összetörte egy ilyen virágszál?
Bár hallgattam őt, nemlegesen csóváltam a fejemet, ezzel is tudtára akartam hozni azt, hogy amiről beszél, annak nincsen semmi értelme.
- Ugyan már, miért jó ez neked? – Néztem rá értetlenül, összeráncolt homlokkal.
- Hiányoztam? Pedig úgy tűnt, hogy Wilkesel nagyon jól elvagy..- Vágtam hozzá a megjegyzést, hisz ez volt a legnagyobb sérelmem, s ezt még mindig nem sikerült elfelejtenem. Nem sok idő telt el azóta, hogy könyörögtem előtte, Ő mégis azt a parazitát választotta helyettem. Nem tudtam ezen csak úgy túllépni, s abban sem voltam biztos, hogy valaha sikerül majd.
- Viviana…- Megcsóváltam a fejemet, a nyitott ablak felé pillantottam, majd visszafordítottam a fejemet, s mikor ismét szóba hozta a nőt, nőket, újból azt éreztem a szavaiból, a pillantásából, mintha féltékeny lenne. Lehetséges lenne ez?
- Nem, mintha rád tartozna az, hogy milyen szokásaim vannak a hálószobában, de azt hiszem, pontosan tisztában vagy vele, hogy nem vagyok az a fajta, akinek erőszakhoz kell folyamodnia. Elég csak kérnem Őket, és saját magukat kötözik ki, hogy átadhassák magukat nekem – Válaszoltam vigyorogva, s természetes, hogy ezzel csak húzni akartam Őt, mert kíváncsi voltam arra, hogy valóban féltékeny-e.
Erre a beszélgetés során ismét választ kaptam, mert nem telt el két perc sem, az Abignail sztori után ismét szóba került Zaphira, s Vivi ismét célzásokat tett. Nem akartam beismerni, de nagyon élveztem a féltékenykedését, jól esett a lelkemnek, már ha még volt olyan.
- Átadod? – Léptem közben még közelebb hozzá, mert már igen csak zavart a pálca, amit még mindig rám szegezett. Szerencsére nem kellett erőszakhoz folyamodnom, s nem kellett kicsavarnom a kezéből sem, mert kérésre elsüllyesztette a pálcát a háta mögött, ezzel újra meglepett engem.
- Jaj, ne már..Viviana, azt hittem, hogy befejezted. – Elhúztam a számat, mert mikor elrakta a pálcáját, akkor már azt hittem, nem hozza szóba a történteket, de tévedtem. Ismét papolni kezdett nekem a tanácsról, amivel nagyon feldühített.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok a Tanácsban . – Mondtam mogorván, de Ő csak folytatta, s szavait tetőzte újabb megjegyzéseivel, melyek ismét arra a nőre voltak visszavezethetőek.
- Fogd már be! - Léptem közelebb hozzá, mert minden szavával egyre inkább csak dühített.
- Mi közöd van ahhoz, hogy kivel mit csinálok, mi?...Nem szédített meg!- Dühösen támaszkodtam meg az asztal lapján, ezzel satuba fogva Őt, az asztal , s testem közé. Nem tudott volna hová menni, csak akkor, ha ügyesen kibújik a karjaim alól.
- Hagyd már abba, tudod , hogy rád gerjedek..- Ezt követően letámadtam Őt szenvedélyes csókommal, miközben karommal hirtelen rántottam magamhoz testét, a másikkal mindent lesöpörtem az asztalról, majd ölbe kapva Vivianat, feültettem az asztalra, s szenvedélyesen csókoltam Őt.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Kedd Okt. 08, 2013 7:14 am

Nem bírtam letagadni, hogy mennyire féltékeny vagyok. Nem tudtam türtőztetni magam, s mikor már láttam elbukni csatámat, már azt is megengedtem felelőtlen testemnek, hogy ösztönösen cselekedjen. Mérhetetlen dühömet épp ezért bánták fájóra rágott ajkaim, körmöm által felsértett tenyereim. Egészen úgy éreztem, hogy ez alól a belsőt feszítő érzés alól senki nem fog kiváltani. Marcus szavai ingerültségemet csak egyre jobban felkorbácsolták.
Látszott rajta, hogy szándékosan vágta maga alatt a fát. A határomat kereste, azt a pillanatot, mikor már nem tudom visszafogni magam és nyers erővel esek neki. Persze, mind a ketten tudtuk, hogy értelmetlen lett volna kezet emelnem rá, hiszen őszinte fájdalmat nem tudtam volna okozni neki jelentéktelen erőmmel, de legalább engem megnyugtatott volna a tudat, hogy felpofoztam, Őt pedig az tette volna elégedetté, hogy megtalálta azt a bizonyos tűrési pontot.
- Ha nem fogod be a szád, Én… - amíg Marcus vigyorogva válaszolt mérges szavaimra, én már a felbőszült képregényhősökhöz hasonlítottam magam, akiknek fülén gőzmozdonyokat meghazudtoló hő tódul ki, arcuk egy érett paradicsom színét veszi fel, s szemük egész vékonyra szorul össze megráncolt arcbőrük alatt. Még meg is tudtam volna nevettetni magam, ha nem egy ilyen komoly helyzet kellős közepén lettünk volna. Így viszont, az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam azok Marcus provokatív szavai voltak.
Ősrégi ellenfeleket megszégyenítő módon karmoltunk a másik mellkasába. Szavainkkal mélyen szántottuk fel az érzékeny területeket, nem kíméltük egymás érzéseit, nem voltunk tekintettel közös múltunkra, szóba se jöhetett a könyörületesség, nem volt megállás.
Azt hittem, ha mindent kiadtam magamból szavak terén, majd lenyugszom, sikerül észérveket is előszednem, ahelyett, hogy csak egy nálam jóval idősebb és jóval kívánatosabb nő belső és külső tulajdonságait pocskondiázom, nagyítom fel.
De nem sikerült. Az egyetlen dolog, ami visszarántott, s belém fojtotta a további becsmérlő szavakat kedves fekete hajú, kiélt cafka irányába, az Marcus közelsége volt.
Nem féltem, hogy majd bántani fog, kezet emel rám, megátkoz, de mégis megijedtem, mikor arca kis híján enyémet súrolta, s testét is csak ruháink anyaga választotta el enyémtől. Mindig sikerült rám hoznia a frászt, ha felemelte a hangját, így most is akaratlanul préselődtem neki az asztallap szélének, hogy próbáljak tisztes távolságban maradni tőle. De számunkra mi is volt a tisztes távolság?
- Sok közöm van hozzá!
Természetesen gondolkodás nélkül még visszaszóltam neki, mikor már megbizonyosodtam benne, hogy nem ér majd hozzám, ezzel elkerülve a hogy teljes káoszt idézzen elő testem különböző porcikáiban és fejemben.
- Te ki tudja hány nővel élvezed a szexet, mikor én csak veled tettem. Nem akarom, hogy bárki másnak is olyan kellemes emlékeket hagyj hátra, mint nekem – hajtottam fel fejem, hogy szemeibe pillanthassak, s megbizonyosodjak róla, hogy ez a megjegyzésem pont ugyanannyira hidegen hagyta, ahogy eddig minden gyenge próbálkozásom, amivel szívére igyekeztem hatni.
A legnagyobb döbbenet abban a percben ért, mikor szavait felfogva, már csak arra eszméltem, hogy őrült szenvedéllyel teper maga alá a széles íróasztalon.
Bolond lettem volna szavakat keresni, mikor végre újra érezhettem csókját, beletúrhattam selymes tincseibe, hozzápréselődhettem mellkasának és karjai közt olvadhattam el. Na, nem mintha túl sok időm lett volna elfolyni, hiszen még levegőt is csak kapkodva tudtam venni, mikor nem épp ajkait faltam.
Kezeim elértek hátára, belemarkoltam kerek fenekébe, s úgy húztam közelebb magamhoz. Bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy talán csak megtréfál, s perceken belül majd ellök magától, s hagyja, hogy megalázva elsiessek.
Képes lett volna megtenni? Két sóhaj között muszáj voltam megkérdezni.
- Ha ez most csak egy vicc, vagy játszol velem… engedj el, mert nem bírnám. Nem bírnám ki, ha te most nem… - hogy is mondta Ethan? Bennem akar lenni? Na hát, talán különös, hogy épp annak a féregnek a szavai jártak most fejemben, mikor Marcus társaságát élvezhettem testközelből, de az a szóhasználat volt most a legkifejezőbb, amit Marcusnak mondhattam.
- Magamban akarlak érezni – súgtam a srác fülébe, s már nem csak szavakkal adtam tudtára, hogy mennyire vágyom rá, hanem kezemet is elsüllyesztettem farmerja alatt, hogy úgy rángassam le róla a két szűkössé váló anyagdarabot.
- Nem telik nagyobb méret ruhára? – kérdeztem kaján vigyorral, miközben arcomat eltemettem nyakhajlatában. Nem rosszindulat szólt belőlem. Egyszerűen csak… feltüzelt Marcus közelsége.
Nem hagytam, hogy a srác akár csak válaszoljon, azonnal ajkai után kaptam, s újra hosszú csókban forrtunk össze. Soha többé nem akartam elválni tőle. Kár, hogy a soha csak a tündérmesék lapjain létező definíció volt.
Hátradőltem az íróasztalon, miközben Marcust is magamra húztam. Nadrágja gombai már rég megadták magukat, s a farmer bokájáig csúszott le. Csupán ingjének apró gombaival bajlódtam, hogy magamon érezhessem meztelen bőrét.
Nem volt problémája a vetkőztetéssel, túl gyakorlott volt hozzám képest, így rólam még hamarabb kerültek le némi segítség után a ruhadarabok, mint róla. Mind a ketten értettük, hogy ennek most nem a szerelemről kell szólnia, nem a gyengédség kapja az aktusban a főszerepet. A hiányt, a kimondhatatlant kell megfogalmaznunk testünk eggyé válásával.
- Hány utolsó lesz még? – kérdeztem pihegve, mikor csupán apró percek választottak el minket a beteljesüléstől. Testeink együtt járták az ősi táncot, ismertük a másik minden mozdulatát, ha akartunk se tudtunk volna egy ilyen őszinte pillanatban fájdalmat okozni a másiknak. Ez volt szép ebben a pillanatban.
- Tudod… ebből. A szexből – magyaráztam szavaimat, hogy ne kelljen kérdeznie. Persze, ilyenekre volt időm menet közben, de igazából csak az hajtott, hogy hosszan elhúzhassam a percet, és minél tovább ölelhessem őt büntetlenül.
- A jövő hét vasárnapig még van pár nap… ssz… - csúsztam közelebb hozzá, mikor éreztem, hogy már nem tudja testemet megtartani, s kezdi elveszíteni józan eszét a rátelepedő mámortól.
- Pontosan nyolc. Még nyolcszor megtehetjük…
Szakadtak fel önkéntelenül belőlem a szavak, s mikor már nem tudtam gátat szabni a testemben tomboló érzésnek, hagytam, hogy elöntsön, s magával sodorjon az uralhatatlan beteljesülés.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Szer. Okt. 09, 2013 5:29 am


Nem volt veszíteni valóm, a pofonokat is jól viseltem, így kockáztattam, s ezt is bevállalva vadul estem neki Viviana ajkainak, s szinte az asztalhoz préseltem Őt, hogy ne szabadulhasson ölelésemből. Ha korábban azt hittem, hogy elveszítettem , ezúttal biztos voltam abban, hogy még nem hunyt ki a szikra, sőt, ezekben a pillanatokban hevesen lángolt.
Nem volt kérdés, hogy nem állok meg egy csóknál, s mikor azzal jött, hogy csak játszom vele, megráztam a fejemet.
- Nem játszom..- Röviden válaszoltam két csók között, s újra faltam ajkait. A szenvedélyre egy lapáttal még rátettek következő szavai, amiket a fülembe suttogott, s ha lehet, még gyorsabban igyekeztem Őt megszabadítani a ruháitól. Gyakorlott mozdulatokkal szabadítottam meg blúzától, s az alatta rejtőzködő melltartótól. Ajkaimmal bebarangoltam a testét, mohon faltam, ahol csak értem, s hagytam, hogy Ő is kénye kedve szerint érinthesse a testemet. Ahogyan magához húzott, abból nem tudtam másra következtetni, csak arra, hogy valóban engem akar és tényleg nem tud már várni.
Nem finomkodtuk el a dolgokat, a kínzó hetek, melyeket nem együtt töltöttünk , éhséget szültek.
- Nem a ruha kicsi..- Vigyorogva pillantottam szemeibe, ki sem kellett mondanom a gondolataimat, biztos voltam abban, hogy Ő ért mindent, szavak nélkül is.
Viviana annyira felkorbácsolta bennem a vágyat, hogy kézzel fogható bizonyítéka volt annak, mennyire kívánom Őt, s ruháim is ezért váltak szűkössé. Erről kizárólag Ő tehetett.
- Őrületesen kívánlak. – Suttogtam a fülébe, majd ajkaimmal végig szántottam nyakának kecses vonalán, hogy később visszatérhessek puha ajkaira. Kezei gyorsan szabadítottak meg ruháimtól, már nem volt akadály, hogy testünk egymásnak feszüljön.
Nem is akartam tovább várni, a hetek már úgyis megkínoztak bennünket, fölösleges lett volna még húznom az időt, egyébként is képtelen voltam rá. Hevesen, szenvedéllyel vettem birtokba testét, karjaimmal támaszkodtam teste mellett, s mohón újra lecsaptam kívánatos ajkaira.
- Ne beszélj erről…- Suttogtam ajkai közé, miközben testünk úgy ringott, mint csónak a vízen. A szoba csöndjét sóhajaink, s a bútorok tompa puffanása töltötte be, olyan ritmusban, ahogyan testünk mozgott.
Már régóta vártam ezt a pillanatot, s nem is hittem volna, hogy mi még újra együtt lehetünk, de erre volt szükség, ez kellett ahhoz, hogy újra magamra leljek, s legalább egy kicsit érezzem még, hogy élek, s van miért léteznem a földön.
- Csak az enyém vagy. – Suttogtam fülébe, miközben fölé hajoltam, hogy újra megcsókolhassam. Éreztem, hogy közelebb húzódik, már nem sem kellett sok, utolsó szavaira sem tudtam már válaszolni, mert nem bírtam tovább. Elsöprő hullámként tört rám a mámor, s rózsaszín köd telepedett az elmémre. Szívem hevesen vert, sóhaj tört fel ajkaimon keresztül, s mozdulataim is lelassultak.
- Nehm..- Ejtettem ki a szavakat, miközben néhány pillanatra megtámaszkodtam az ökleimen, majd kifújva a levegőt Vivianara pillantottam.
- Nem szabhatsz határt Viviana. – Mélyen a szemeibe pillantottam, majd közelebb hajolva, hosszan megcsókoltam ajkait, hogy aztán végigcirógatva combjain, elléphessek tőle. Visszahúzva a nadrágomat újra rápillantottam, s játékos mosoly húzódott meg az ajkaimon.
- Remélem, hogy holnap ráérsz. Meglátogatnálak. - Mintha nem is lett volna köztünk harag, úgy gondoltam, újra és újra megismételhetjük ezt a pillanatot, s már semmi nem állhat közénk.
- Az esküvőt pedig felejtsd el, gondoskodom róla, hogy ne kelljen a Vaills nevet viselned. – Sötét fények csillantak meg szemeimben, hisz azonnal az jutott az eszembe, hogy egyel több adava kedavra már nem számítana, s bármikor könnyedén elsöpörhetném az utamból Declan Vaillst.
- Ethannel mi a helyzet?- Hirtelen eszembe jutott,hogy nem feltétlenül Vaillstől kell tartanom,s ami azt illeti, arról még nem tudtam semmit, hogy Viviana milyen viszonyt ápol még Wilkesel.
- Ejtetted őt, vagy még mindig igényt tartasz a szolgálataira? -


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Szer. Okt. 09, 2013 8:12 am

Szex közben már volt lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen, ha azt súgják a fülembe, hogy szeretlek, s azt is, hogyha birtoklón a hajamba lehelik: csak az enyém vagy.
Marcus férfias baritonjától amúgy is borzongás kerítette hatalmába egész testemet, de mikor úgy ölelt magához, hogy éreztette, hogy ezen a szenvedélyes gesztuson múlik élete, akkor még inkább sebezhetőnek éreztem magam. Egy ölelés, néhány szó, s úgy éreztem magam, hogy a fellegekben járok.
- Nem akarok másé lenni – fogtam két tenyerem közé arcát, hogy homlokomat övének támasztva ajkai közé lehelhessem az őszinte szavakat. Nem kellett többet mondania, beleremegtem a tudatba, hogy a sajátjának akar tudni, hogy birtokolni akar, hogy szüksége van rám, hogy… hogy ennyire szeret.
Nem lehet, hogy elvesztem Őt. Nem lehet, hogy ne fogjon át, ne csókoljon, ne szeressen. Ha ez megtörténne, már tényleg nem lenne semmi, amiért felkeresném. De amíg csak leheletnyi esélyt is látok rá, addig mindig fel fogom keresni, hogy esélyt adjunk magunknak rá, hogy veszekedés helyett másra használjuk szánkat.
- Félsz, hogy rosszul döntenék? – kérdeztem kifulladva, mielőtt még átestünk volna a mennyország kapuján. Erősebben kapaszkodtam bele széles vállaiba, hogy hangom ne zaklassa fel a szomszéd szobákban tanyázókat, sikításomat puha bőre nyelje el.
Egyszerre adtuk át magunkat a gyönyörnek, s addig a pillanatig Marcus nem is okozott csalódást. Megkaptam tőle a mámoros érzést, amit eddig mindig. Utolsó csókja még ugyanúgy kijárt, mielőtt elengedett volna, de az a pillanat túl korán bekövetkezett. Nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan eltávolodik tőlem, s vissza is rántja magára a ruháit.
Hozzá képest én hosszan feküdtem az asztal tetején, s csak reszkető combjaimat zártam össze, hogy még se legyek annyira kiszolgáltatott helyzetben. Megvártam, míg légzésem visszaállt normális ritmusába, csak utána igazítottam vissza melltartómat, s nyomtam fel magam ülésbe az asztallapon.
- Nem jöhetsz hozzánk – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, s magamhoz húztam felsőmet, hogy abba is visszabújjak. Bugyimat először a földön kerestem, aztán rá kellett jönnöm, hogy magas sarkú szandálomba akadt bele a csipkés anyag, s csak onnan kellett visszahúznom magamra.
- Holnap nem hiszem, hogy egyáltalán találkozhatunk. Nehéz volt elszöknöm otthonról. S már kereshetnek. Mennem is kellene – nehezedtem rá lábaimra, hogy lehajtsam csípőmig felhajtott szoknyámat, egy gyors fizura igazítás után elsétáljak az ajtóig.
- Mi az, hogy felejtsem el? – szűkítettem össze szemeimet, s hirtelen fordultam vissza hozzá. Az előzőekben rám telepedett rossz érzés már messze szállt, csak az visszhangzott fejemben, ahogy Marcus megfenyegetett. Nem is engem, sokkal inkább Declant.
- Nem csinálhatsz hülyeséget. Egyébként is… - sóhajtottam fel. – Éppen azért jöttem ma ide, hogy eltántorítsalak minden Tanácshoz fűződő viszonyodtól. Nem akarom, hogy közéjük tartozz, hogy kövesd az utasításaikat. Élj a jogaikkal, elfogadd a fizetésüket. Egyszerűen… nem. Le akartalak erről mindről beszélni. Csak aztán nekem estél. Kiélted rajtam a vágyaidat, s most… máskor még ott voltál velem, most meg. Nem gondolod, hogy megalázó volt, hogy ilyen gyorsan túlléptél azon, amit tettünk? Olyan jó volt… de lehet, hogy csak nekem. S te ezt semmibe vetted. Ettől hiszed magad annyira erősnek és keménynek? Ettől vagy kegyetlen tanácstag? Marcus, ne ámítsuk már egymást. Soha nem fogsz közéjük tartozni igazán. Soha, amíg valaki tudni fogja ezen a világon, hogy van egy jobbik oldalad is. És ha engem meg is ölnek majd a kedves feletteseid, a húgodat csak nem fogják bántani. Benne bízok. Bízok benne, hogy ha én nem is, de Sophie eszedbe juttatja majd azt, hogy ki vagy te valójában.
Csalódottan hordoztam végig Marcuson a pillantásom, s megtorpanva az ajtóban, már nem siettem annyira. További szavakkal bírt maradásra.
- A szolgálatára? Azt hiszem, igényt tartok rá. Ha Ethan nem lenne, most nem lennék itt nálad. Elmentem volna a házatokhoz, s leülök a küszöbre, ott vártam volna, hogy hazagyere. Szóval azt hiszem, ezért a jó szeretkezésért köszönettel tartozunk Ethannak. Köszönjük Wilkes! – fordítottam arcom az ég felé, ahogy fennhangon elmondtam a hálás szavakat, ironikus hangszínemen.
Egyáltalán nem érdekelt Ethan, mikor Marcusszal is foglalkozhattam, s ő is megadta nekem a lehetőséget rá, hogy úgy érezzem, fontos vagyok valakinek.
- Ethan még nem kötötte ki, hogy az övé vagyok. Addig talán osztozik rajtam veled – húztam el gonoszan ajkaimat, hogy egy kicsit visszaadhassam neki azt a kellemetlen érzést, amit most macsóságával és távolságtartásával nekem okozott.
Vállamat lomhán vetettem neki a falnak, s onnan figyeltem Marcus reakcióját.
- Mit szeretnél? Kerüljem el Ethant? Annak ára van… hagyd el a tanácsot, legyél a régi. Nem kockáztathatom, hogy két szék közé esve egy marionett-bábu legyek a családom szemében. Ethan ha valójában egy erőszakos szemétláda is, aki csak felhasznál céljaihoz, legalább érezteti velem, hogy számítok. Ennek a naivitásnak köszönheti, hogy szóba állok vele. S te is ennek köszönheted, hogy itt vagyok. Meg annak a marha nagy, törött szívemnek – fejeztem be a mondatomat, s oldalra döntött fejjel kémleltem tovább a srácot.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Csüt. Okt. 10, 2013 6:34 am


Miközben magamra húztam a nadrágomat, s elkezdtem visszagombolni a gombokat, figyeltem Vivianat, aki még csak ekkor mozdult meg, hogy felegyenesedjen az asztalon. Millió gondolat kavargott a fejemben, egyáltalán nem bántam meg azt, ami kettőnk közt történt, azonban újra eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor néhány héttel korábban még választhatott volna engem, Wilkes helyett. Figyeltem Őt, de nem tudtam, miféle gondolatok motoszkálhatnak a fejében, s fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ezek után. Ha komolyabban beleélem magam a helyzetbe, talán még el is hiszem, hogy ennek lehet folytatása, de a legutóbbi próbálkozásom is kudarcba fulladt, s azokból már elegem lett. Nem akartam több megalázó pillanatot, újra átélni, ahogyan elhajít, s vidáman sétál el más oldalán. Kusza gondolataim váltották egymást, mert míg az egyik pillanatban a kapcsolat ellen voltam, a másikban már azon agyaltam, hogy mikor kereshetném fel újra, s úgy éreztem, hogy ezek után már helyre állt köztünk minden.
Próbálkoztam is egy megjegyzéssel, komolyan gondoltam azt, hogy felkeresném Őt, de Viviana határozottan jelentette ki azt, hogy nem mehetek el hozzájuk. Már megint ez történt, ismét falakba ütköztem. Nem csoda, hogy összeráncoltam homlokomat, miközben elkezdtem visszagombolni magamon az inget.
- Menned? Declan miatt? – Nem tudtam nem elhúzni a számat ennek hallatán, utáltam azt a fajankót, gyűlöltem ezt a helyzetet, s csak egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy jobb lenne megszabadulni Vaillstől, s mindenkitől , aki kettőnk közé állhat.
- Mikor lesz már az, hogy Te döntöd el, mikor mehetsz? – Megráztam a fejemet, jelezve nem tetszésemet, s csak azt követően adtam hangot gondolataimnak, Declannal kapcsolatban. Mikor ismét Vivianara pillantottam, már a mandzsetta gombomat igazgattam, Ő viszont úgy nézett engem, mintha valami szörnyű dolgot mondtam volna.
- Miért lenne hülyeség? Megszabadítanálak Vaillstől, egy örök életre. Egyébként sem akartál soha hozzá menni feleségül, és ha nincs más út, ha Te magad nem mondod neki hogy vége, akkor majd segítek én. Apádék meg majd beletörődhetnek abba, hogy nem lesz vejük. Te pedig szabad lehetsz ismét. Nem elég kecsegtető az ajánlat?- Vontam fel kérdően a szemöldökeimet, s miután végeztem az ingemmel, közelebb lépkedtem hozzá.
- Viviana, ez nem akarat kérdése. Én már a Tanácshoz tartozom, ha tetszik, ha nem. És csak napok kérdése, hogy teljes jogú taggá váljak. Nem ők akarják, hanem én akarom. És ennek köze nincs Declanhoz. – jegyeztem meg, s nem igazán értettem Vivianat, hogy miért van ennyire a Tanács ellen. Úgy tudtam, hogy az ő családja is aranyvérű, sőt, apja is támogatója a Tanácsnak. Az más kérdés, hogy a családjaink közt konfliktusok voltak, attól még tisztában voltam azzal, hogy Franklin Grosvenor épp úgy vallja az aranyvérűek eszméit, ahogy a Tanács, s a többiek.
- Baj, hogy neked estem?- Szemtelen vigyor ült meg ajkaimon, miközben még közelebb léptem hozzá, s combjára csúsztattam a kezemet.
- Ne mond, hogy nem élvezted…- Mielőtt újra megszólalhatott volna, ismét megcsókoltam Őt, s csak azután húzódtam el tőle, hagyva, hogy megszólalhasson.
- Túlléptem?- Értetlenül vontam fel a szemöldökeimet, majd nemtetszésemet jelezve megráztam a fejemet.
- Viviana, néha túl sokat vársz el. Mit kellett volna tennem? Hemperegnem az asztalon? – Megcsóváltam a fejem, majd hátat fordítottam egy pillanatra, míg meg nem leltem a fotelre ejtett zakómat. Lenyúltam érte, majd magamra vettem, s azt is igazgatni kezdtem, miközben ismét a lány felé fordultam. Láttam tekintetéből, hogy nem tetszettek neki a szavaim, s azt hiszem, tényleg bunkó voltam vele.
- Nézd, nem tudom, hogy miről beszélsz. Jobb lesz, ha nagyon gyorsan elfelejted ezt,hogy lebeszélj a Tanácsról. Ha tetszik, ha nem, tag vagyok és leszek is. Helyre hozzuk azt, amit Voldemort elszúrt és sok új dolgot valósítunk majd meg. A varázsló társadalom végre a kiérdemelt helyére kerül, és azok, akik nem valóak közénk, gondoskodunk róla, hogy elkülönüljenek. Neked is ezen kellene lenned, vagy egy kicsi sincs benned Apád véréből?- Vágtam hozzá gúnyosan, s mintha nem is én lettem volna, úgy viselkedtem. Már nem voltam önmagam, de ez csak nekem nem tűnt fel.
- Nem fognak Téged megölni, erről gondoskodom. Neked csak hallgatnod kell arról, ami az Abignail házban történt. S ameddig nem ütöd az orrod a Tanács dolgaiba, és nem húzod keresztbe a számításaikat, addig nem eshet bajod. – Próbáltam felvilágosítani Őt, mert nem akartam, hogy bármi baja is essen. Csak attól féltem, hogy túl makacs lesz, és nem fogja komolyan venni a szavaimat.
- Hogy ki vagyok én valójában? Ne akarj olyan dolgokat bebeszélni, amik már nincsenek jelen. Te régen ismertél egy Marcust, de már megváltoztam. És hiába magyarázod a sok hülyeséget, fogd már fel, hogy sosem lesz semmi olyan, mint régen. Ennek így kell lennie és kész. – Tártam szét karjaimat, hátha végre megérti, hogy fölösleges minden próbálkozása, hogy a Tanács ellen fordítson engem.
- Sophie pedig…csak megjegyzem, hogy Ő a legbüszkébb rám és örül annak, hogy végre nem a négy fal között tengetem a napjaimat. Szerinte ez a legjobb, amit tehetek és igaza van. Végre nem utál a húgom, végre elismer a családom. Tudod, ez mit jelent?- Komolyan pillantottam Viviana szemeibe, már nyoma sem volt mosolynak az arcomon, azt akartam, hogy tudja, nem hülyéskedek és ez nem hóbort.
- Ethannek? Szóval még mindig beszélsz vele..azok után. – Kíváncsi voltam, hogy tartja-e még vele a kapcsolatot, de a szavaiból egyértelművé vált számomra , hogy igen. Rossz érzés volt, s ennek már a gondolata is ismét kőfalakat vont körém.
- Viviana, mond csak. Mi a sz*rt keresel itt?- Vágtam hozzá dühösen, mikor azt ecsetelte, hogy Wilkes mit kötött ki és mit nem. Rettenetesen felbosszantott, nagyon haragudtam rá, s ismét eszembe jutott, hogy őt választotta helyettem. Hirtelen sikerült elrontania a kedvemet és még magára is haragított.
- Felejtsd el, ezt a hülye osztozkodást. Tudod mit? Nincs rád szükségem. És semmi értelme nem volt annak, hogy idejöttél. – Vágtam hozzá dühösen, teljesen kifordultam magamból, s nem tudtam uralkodni az indulataimon. Dühítettek a szavai, s az, amiket Ethanről mondott.
- Ne fenyegess…Valóban? Akkor húzz vissza Ethanhez, nem is kellett volna idejönnöd. Látom, hogy mennyire összetört a szíved…Nincs rád szükségem, érted? Menj el! – Nagyon haragudtam Vivianara, már nem éreztem azt, hogy igazán szeretne, mert mindig sikerült belém vágnia a pengét. Dühömben az utamban lévő széket is feldöntöttem, s hátat fordítva a lánynak, csípőre tett kézzel a falat bámultam.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Pént. Okt. 11, 2013 2:01 am

A csók keserű íze számban. Hideg kezének fájó érintése combomon. Gyomrom görcsös remegése gúnyos szavai hallatán. Ennyi maradt meg bennem Marcusból. Abból a Marcusból, akit én még azt hittem meg lehet menteni. Két napon azon gondolkoztam, hogy vajon ez a kis idő, amit távol töltöttünk egymástól, mennyi változáson sodorta keresztül a fiatal férfit. Nem feltételeztem, hogy majd tárt karokkal vár ideérkezésemkor. Nem is így történt. Azt sem hittem, hogy majd újonnan vallott eszméivel egyettudok érteni. De azt, hogy semmit mondó, igazságtalan szavai ennyire megsértik gyermeteg elképzeléssel mázolt szívemet, azt soha nem hittem volna.

Túl sok mindent vágott a fejemhez, hirtelen válaszolni sem tudtam rájuk, minden szavát csend követte. Csak vártam azt a pillanatot, mikor befejezi majd. Szavaim megtették hatásukat, legalábbis egy része, még meg tudta sérteni Marcust. Egy percig elveszett volt a szememben, de féltékeny kirohanása, s az előzőekben megtörtént aktus az asztalon, nem engedte, hogy magára hagyjam Őt. Szüksége volt rám. Ahogy nekem is rá. Én bevallottam. Ő meg dühödten kapálózott az ellen, hogy a régi legyen. Mindig is tudtam, hogy nem szerette az életét, a családjához fűződő viszonya pocsék volt - de hát azt hiszem ebben vetekedhettünk volna, hogy melyikünknek kellemesebb az otthon töltött idő.
Sajnáltam Őt, s ha meg is rengettem az Ethan- és a Tanács-témával, már meg is bántam, hogy ennyire kegyetlen voltam hozzá. Az előbb még helyesnek ítélt vonal most teljesen elgörbült, s minden felháborodás nélkül sétáltam oda a feldúlt férfi mögé. Egy másodpercnyi időt hagytam magamnak, s neki is, mielőtt átfontam volna karjaimmal hátulról derekát. Ha nem lökött el magától, homlokomat hátának döntöttem, s mikor éreztem, hogy szíve már nem ver őrült tempóban, akkor homlokomat neki döntöttem hátának.
Nem akartam elengedni őt. Nem is akartam elmenni, vagy mással lenni. Az előbb is csak miatta próbáltam menekülni, már nem hatott volna meg egy órás üvöltözés, kioktatás Declantól vagy az Apámtól. Ennél már csak egy dolog lehetett volna keményebb megszorítás számomra, ha elveszik a pálcámat, s láncra vernek a pincében. Kinéztem volna belőlük, épp ezért féltem a holnaptól, hogy már nem láthatom Marcust.

Eszembe jutott az az alkalom, mikor elmentem Marcusékhoz, hogy megvalljam neki a színtiszta igazságot a könyvtárban történtekkel kapcsolatban. Már akkor is eszembe jutott, hogy miképpen tehetném tönkre azonnal anyámat, s az egész tervét. De ember kellett hozzá, aki elhitte az emlékeimet. Megmutathattam volna apámnak, Declannak, Christoph-nak, mindannyian azt hitték volna, hogy ez már csak egy végső kapaszkodó számomra, amiért visszariadtam a házasságtól. De ha Marcus megtudná, talán hinne nekem. Ha még egy kicsit is érdeklem, akkor el fogja hinni, s megért.
- Szeretsz még? - kérdeztem megtörten, s reménykedtem, hogy a kérdésemre érkező válasz majd pozitív lesz, s ad még nekem egy esélyt, annak ellenére, hogy az előbb bántottam Őt.
- Nem akarok hozzámenni Declanhoz. Utálom, hogy ilyen helyzetbe hoztak minket. A gyerekkori legjobb barátom. Szeretem Őt, mint... mint te Sophiet. Belepusztulok, ha a felesége leszek, de nem ölheted meg. És nem. Nincs bennem egy csepp se az apám véréből. Mert Ő... - éreztem, hogy erős fájdalom hasít a fejembe, s meg sem próbáltam többet elárulni ennél. Már így is szédültem. Elég figyelmeztetés volt ez a számomra.
- Nézd meg az emlékeimet. Én lennék a legboldogabb, ha elérhetnéd, hogy ne kelljen ott lennem azon az esküvőn. Csak nem így. Nem lehetsz miattam gyilkos. Kérlek... nézd meg - fogtam meg gyengéden Marcus kezét, hogy magam felé fordíthassam Őt. Csak egy rövid pálcamozdulat, egy bűbáj, s máris láthatta volna, hogy anyám milyen módszerrel fojtotta belém egy életre élete legsötétebb zugában őrzött titkát.

Négyévesen láthatta a délutánt, mikor anyám velem együtt állította elő a bájitalt, amitől nem tudtam beszélni Declanról, a hűtlenségéről, álnokságáról. Majd a reggelt, mikor megérkezett a levél Vailléktől, akik várták a szerződésre aláírásomat és a szüleimét, hogy összekössék kettőnkön keresztül a két család méltán híres nevét és vagyonát. A pillanatokat, mikor zokogásban törtem ki, mert még nem tudtam túltenni magam a sokkon, hogy a testvéremhez akarnak hozzáadni. Minden olyan momentumot láthatott az életemből, ami miatt most titokban lehettem vele.

- Érted? Most már érted? - néztem fel reménykedve a srác szemeibe. Nem akartam ráerőltetni magam, így ha nem húzott magához, hogy a képeket követően megnyugtasson, akkor én nem próbálkoztam tovább, elléptem tőle, s lehajtottam fejem. Talán Ő sem hitt nekem. Talán feleslegesen mutattam ezeket meg neki, s most is ellök magától, mint az első ilyen alkalommal tette. Megértettem volna, ha időre lett volna szüksége, csak sajnos, nekem már nem volt időm rá, hogy megvárjam, míg ő kimondja felettem az ítéletet. Egy hét... egy hét, és utána teljesen megbolondultam volna.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Pént. Okt. 11, 2013 9:01 am

Bármennyire is azt hittem, hogy erős vagyok, tudom kontrollálni az érzéseimet és képes vagyok közömbösen viselkedni Vivianaval, be kellett látnom, hogy ez lehetetlen. Még mindig hatott rám, s még mindig bántottak az emlékek, mikor szóba hozta azt az alakot. Ökölbe szorultak kezeim, képtelen voltam elfelejteni azt a pillanatot, amikor valaki mást választott helyettem, s persze, hibáztathattam volna önmagamat is a döntése végett, ahhoz túl büszke voltam.
Bármit is tettem ellene, mindennek volt valami következménye, semmi sem úgy alakult köztünk, ahogyan annak normális helyzetben történnie kellene, s míg más diákok szórakoztak és boldogok lehetettek egymással, addig a mi életünk nem szólt másról, csak bujkálásról, titkokról, s tiltásokról.
Dühömet, féltékenységemet semmi sem csitíthatta volna, utáltam azt, hogy ennyi mindennek meg kellett felelnünk, s nem lehetett olyan hétköznapi életünk, mint az egyszerű, félvérűeknek, vagy mugliknak. Ha másért nem, hát ezért irigyeltem őket, s talán ez miatt gyűlölet is ébredt bennem.
Gondolataimban még mindig visszhangzottak Viviana szavai, melyeket Ethannel és az esküvővel kapcsolatban mondott. Hiába is akart lebeszélni a Tanácsról, s hiába mondta, hogy csak azt szeretné, olyan legyek, mint amilyen rég voltam, a következő cselekedeteivel s szavaival máris mindent elsöpört. S ha az egyik pillanatban még hittem neki, az azt követőben már teljesen elbizonytalanított.
Nem akartam semmi mást, csak azt, hogy tűnjön el, szívódjon fel,s ne kísértsen többet, mert biztos voltam benne, hogy képtelen lennék huzamosabb ideig folytatni ezt a harcot.
Az ablakot bámulva figyeltem az oldalán legördülő esőcseppeket, s próbáltam nyugalomra inteni magamat. Csípőre tett kezekkel vártam, hogy lehiggadjak, hogy halljam becsukódni az ajtót, s tudjam, hogy eltűnt örökre az életemből.
Hirtelen azonban megrezzentem, mikor éreztem, hogy hátulról átkarolja a derekamat, s homlokát a hátamnak dönti. Nem számítottam rá, hogy efféle lépésre szánja el magát, így ismételten meglepett. Nehéz volt, nagyon nehéz, s kellett pár perc, mire megenyhültem, s elmúlt a haragom. Lepillantottam kezeire, melyekkel átkarolta a derekamat, láttam egymásba kulcsolódó ujjait, s egyáltalán nem akartam elhúzódni Tőle. Nagy nehezen, s lassan mozdultak kezeim, míg végül én is megérintettem a kezeit. Kérdése mélyen érintett, de úgy éreztem, képtelen lennék válaszra, így csak egy mély sóhaj szakadt fel belőlem. Ha igazán ismert, akkor tudhatta annak jelentését, ha nem, akkor sóhajom valószínűleg semmissé válhatott.
Kíváncsi voltam arra, hogy lesz-e még néhány szava hozzám, de ahhoz nem volt elég erőm, hogy szembe fordulva hallgassam Őt.
- Ha nem akarnál hozzámenni, akkor már rég szakítottál volna vele. Akkor engem választottál volna..- Jegyeztem meg halkan mondandója közben, s keserűen bólogattam a szavaira, mintha nem akarnám elhinni azt, amit mond.
- Miért véded őt ennyire? Mit szeretsz benne?- Értetlenül ráncoltam a homlokomat, s már nem tudtam megállni, hogy ne forduljak szembe Vivianaval. Annyira bosszantott annak a tudata, hogy képes arról a szemét alakról így beszélni, s hogy szereti őt…nem értettem.
- Mert Ő mi? Milyen emlékeket, Viviana? Mit akarsz most ezzel elérni?- Értetlenül pillantottam a lány szemeibe, mert nehéz volt már megérteni azt, hogy mit miért tesz. Sokszor úgy éreztem, hogy zavarodott, s Ő sem tudja már igazán, hogy pontosan mit is akar. Éppen ezért értetlenül álltam előtte, várva, hogy mégis mit fog mutatni nekem.
Mikor megérintette a kezemet, majd intett a pálcájával, s elmormolta a megfelelő bűbájt, pillanatok alatt magam előtt láttam mindent, amit Ő négy évesen, majd később átélt.
Hosszú percek teltek el, míg az emlékeiben barangoltam, s egyik jobban ledöbbentett, mint a másik. Mire véget ért a varázslat, már egész másként láttam mindent, ami addig velünk történt.
- Viviana…te jó ég. – Azonnal magamhoz öleltem Őt, szorosan öleltem, s fejét a vállamra hajtottam. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehet a háttérben, de így minden világossá vált. Már megértettem, hogy miért nem beszélt nekem erről soha, s miért kényszerült ebbe a házasságba.
- Ez annyira nem fair így, nem tehetik ezt Veled. – Ha már éreztem, hogy kicsit megkönnyebbült, akkor lazítottam az ölelésen, majd egyik kezemmel végig simítottam az arcán, s a következő pillanatban megcsókoltam.
Nem tudtam neki ellenállni, nem akartam Őt elengedni újra, főleg úgy nem, hogy tudtam, mi az igazság.
- Beszélni fogok a szüleiddel, nem fogom hagyni, hogy létrejöjjön ez a házasság közted és Declan között. Ha kell, beszélek Declannal is. Csak ne menj hozzá. Ez szenvedés lenne mindenkinek, nem csak nekünk…- Hátrébb húzódva Tőle, pillantásommal az övéit kerestem.
- Itt maradsz velem, rendben? A Tanács biztosít helyet mindkettőnknek, ha kell, beajánlom a neved, dolgozhatsz velünk, Viviana. Biztonságban lennél, nem kellene ilyen házasságba kényszerülnöd. Maradj itt velem, távol Wilkestől , Declantól és az otromba családodtól. Mit válaszolsz? – Megfogtam kezeit, azt remélve, hogy mellettem dönt majd.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    Pént. Okt. 11, 2013 9:53 am

Szinte magamnál sem voltam, mikor magához rántott. Annyira lesokkoltak a történtek, hogy végre volt valaki, akivel meg tudtam osztani életem tragédiáját, hogy csak nehezen öleltem vissza őt. Jól esett, hogy szorosan fogott át, s nem engedte, hogy összeomoljak.
Évekig gondolkoztam rajta, hogy miképpen tudnék kifogni anyámon, hogyan állhatnék rajta bosszút azért, amit velem tett. Ugyan a bosszú részen még nem gondolkodtam, de azt már tudtam, hogy hogyan mutathatom meg az embereknek az engem ért kínt.
Ugyan ebbe a folyamatba rengeteg helyen csúszhatott hiba, pont úgy, ahogy Marcus, úgy hihettek volna nekem, de ugyan ilyen könnyedén taszíthattak volna el, fantáziadús őrültnek elkönyvelve engem. Hatalmas kockázatot vállaltam volna el, ha most egyenként igyekszek egy nagytekintélyű nőről rosszat állítani. Így hát a módszert megtaláltam, de a kezem még mindig kötött volt, s nem rohanhattam fejjel a falnak.
- Sajnos, azt tesznek velem, amit akarnak. Mi vagyok én? Egy gyerek. Egy gyerek jogok nélkül és saját akarat nélkül. De most már te megértesz, és nekem rengeteget számít, hogy nem kell egyedül megküzdenem ezzel – motyogtam csendesen, mielőtt még hagytam volna, hogy ajkaival satuba fogja enyémeket, s forró csókot leheljen rájuk.
Nehezen hagytam még arra a néhány centire is eltolni magam, hiszen most mindennél többet jelentett közelsége, igyekeztem minél közelebb bújni hozzá, hogy még szemeibe se kelljen néznem. Nem a saját hibám volt, nem tehettem róla, de helyzetem miatt szégyen kapott el. Marcus volt az egyetlen olyan ember talán ezen a földön, aki előtt nem kellett volna semmit szégyellnem, mert mindenkinél jobban ismert, mégis féltem, még mindig féltem attól, hogy ítéletet mondd felettem.
- Az apámmal akarsz beszélni? Egy szavadat sem fogja elhinni. Eszméletlenül szerelmes Ivonne-ba. Ráadásul ő is látott minket együtt, úgy gondolná, csak az esküvőt kívánod megakadályozni. A bátyámat nem tudod megrendíteni, tiszteli és felnéz az anyjára. Declannak mindene ez az esküvő, fel akar nőni, tudja, hogy szeretlek és te is engem, biztosan egy közösen kitalált hazugságnak fogja tartani ezt az egészet. Kinek mondhatnánk ezt el? Kivel beszélhetnénk erről? Senki másra nem számíthatunk a másikon kívül. Marcus, ha a házunkba jössz bajba is kerülhetsz. Nem tudom, hogy mire kérjelek. Arra, hogy segíts, vagy hogy hagyd, hogy az élet mindent megoldjon. Féltelek, de én is félek az esküvőtől és mindentől, ami azután vár rám.
Csak egész halkan meséltem a fiatal férfinek a bennem dúló kétségekről, így nem lepett volna meg, ha valamelyik részét nem hallja monológomnak.
- Hogy micsoda? – ugrottam meg azonnal, ahogy Marcus szavai értelmet nyertek maguknak. – Képes vagy nekem a tanácsnál munkát és életet ajánlani? Nem gondolod, hogy ez ugyanolyan rossz lenne nekem, mintha hozzámennék Declanhoz? Nem akarok ártatlan embereket gyilkolni. Én nem fogok senkit bántani, aki engem nem bántott. Az egyetlen gyilkosság, ami már évek óta megrészegít, amiről álmodik, és amitől nem viszolygok, az az anyám meggyilkolása. Azért vagyok itt, hogy lebeszéljelek a tanácsról, s te képes vagy nekem felajánlani…. Figyelsz te rám egyáltalán? Nem akarok Ethannal lenni, nem hiányozna Declan, se a családom. Csak veled akarok lenni, de nem úgy, hogy olyan eszmét hajszolok, amit soha életemben nem értettem meg, amit nem tápláltam.
Szavaimat már tettlegesség is követte, megrendült lelkiállapotom már a múlté volt, hiszen harciasan léptem el Marcustól, hogy újra az ajtót közelítsem meg, s ha csak közelíteni kezdene, akkor azon nyomban itt hagyjam.
- Itt maradnék veled. Szeretnék veled lenni. De így nem. Én már tudod, hogy mindenemet eldobnám érted. Te meg a Tanácsot nem vagy képes ott hagyni, hogy boldoggá tegyél. Pedig csak magaddal kellene vinned, elvinni oda, ahol senki nem keres minket. Mugliként is szívesebben élnék veled, mint varázslóként Declannal. De Te ezt úgysem tennéd meg értem. Gondolj rám szombaton, Marcus. Ég veled…
Szóltam vissza utoljára remegő ajkakkal, majd lenyomtam a szobaajtó kilincsét és újra összeveszve a férfivel, mást választva, megindultam a teljes összeomlás felé. Mert rájöttem: nincs menekvés a helyzetemből.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus    



Vissza az elejére Go down
 

Fogadó - 2. rész - Viviana és Marcus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Fogadónegyed
» Melegforrás Fogadó
» Fogadások (2014)
» Telihold Fogadó
» Fogadások

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-