HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
Hétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
Szomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
Pént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
Csüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
Szer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
Kedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
Hétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
Pént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
Csüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Share | 



 

 Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Pént. Okt. 11, 2013 1:24 pm

A nagy nap.
Fehérruha. Pezsgő. Gyönyörű szép virágcsokrok. Lágy színű díszítés a kertben. Násznép. Finom ételek. Férj. Feleség. Egy nő. Egy férfi. Karikagyűrű. Tömérdeknyi ajándék és jókívánság. Mosoly az arcokon. Örömkönnyek. Boldog igenek.
Egy esküvőről valószínűleg a legtöbb embernek ezen kifejezések jutnának eszébe, ha arról kérdezzük, milyennek képzel el egy esküvőt. Teljesen általános felsorolást állítottam fel magamban, de ez a skatulyázás készítette ki amúgy is megviselt idegrendszeremet a leginkább. Hiszen miért kellene minden esküvőnek boldognak lennie? Miért olyan biztos, hogy az ara örömében hullat könnyeket? A szakács nem ronthatja el az ebédet? Miért nem házasodhatok feketében? Na és a csokor? Miért kell eldobnom? És ha a földre esik, anélkül, hogy bárki elkapta volna? Az én házasságom enélkül is boldogtalan lesz, pedig még háromnegyed órám van hátra a hosszú életmód megkezdéséhez .
A díszítés, az emberek és a mai napra eltervezett tökély nem hibádzik. A merénylet színterét megtestesítő helyszín, hálószobám, már hetek óta hófehér selyemben pompázik. A szoba hangulatát tovább fokozzák a virágcsokrok, a kellemes rózsaillat, s az andalító muzsika, a körülöttem sürgölődő-forgolódó emberek.
- Magamra hagynátok? – pillantok fel fátylam alól az öltöztető lányokra, s reménykedek, hogy engedékenyen hagynak majd magamra. Kivételesen az történik, amire vágyom, a négy fehérbe öltözött fiatal lány meghajolva eltipeg. A magasított pódiumról magassarkúban nehezebb lelépni, főleg ha hatalmas abroncsú szoknyáját is meg kell tartania kecses derekán.
Igyekezvén nem felakadni, tönkre tenni a gondosan helyettem is készülődő szolgálók munkáját eljutok a tükör elé helyezett puffig, s boldogtalanul lerogyok rá. Még mindig nem érzem elérkezettnek az időt arra, hogy a mai estét elkerülhetetlenül Declan ágyában töltsem. Hiába volt fél évem megszokni a gondolatot, hogy a féltestvérem ezentúl a férjem lesz, még mindig nehezen ment a levegővétel eközben. Nem bírtam kontrollálni az érzéseimet, sírás tört rám a teljes reménytelenség pillanatában.
Rengeteg megoldás jutott az eszembe, hogy itt hagyjam az esküvőt, a családomat és az eddigi életemet, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy bármelyiket is valóra váltsam. Pedig alaposan átgondoltam az összesről alkotott elképzelésemet. Elvben mind tökéletesen működött volna, csak a gyakorlattól féltem. Itt többen játszották ugyanazt a játékot, s a legkevésbé kívántam botrányt csapni az esküvőm körül. Ennek pont egy olyan eseménynek kellett lennie, mint a múlt heti Marshall-esküvőnek.
Megzuhanva nyújtózkodtam az asztalomon maradt meghívóért, hogy megbizonyosodhassak róla, Marcusnak még véletlenül sem küldtek meghívót a mai napra. Valami szerencsétlenség folytán azonban, az ott maradt meghívó névnélküli volt.
Megdöbbentem. Hiszen biztosan emlékeztem rá, hogy a Donell-családnak szánt meghívót nem vitték ki baglyaink, saját felügyeletem alatt tartottam. De akkor mégis hogyan? Hogy lehetséges ez?
- Csak nem a Marcusnak szánt meghívót keresed? – sétált be hatalmas elégedettséggel arcán Christoph. Köpcösen kihúzta magát, ahogy bepofátlankodott közém és a teljes alakú tükör közé.
- Ugye nem küldted el?
Tudtam, hogy ez egy veszett kérdés volt. Christoph legnagyobb öröme az volt, ha szenvedni láthatta évfolyam társát.
- De igen. Még az is ráírtam, hogy ne haragudjanak, hogy még csak most, de a meghívó elkeveredett. Illetlenség, vagy nem az utolsó percben meghívót küldeni, de ha nagyon akarnak, eljöhetnek. És a mi hű szerelmes Donellünk miért ne jönne el megnézni imádott menyasszonyát? Hiszen milyen jó is más karjában látni az általunk szeretett lányt.
- Egy igazi szemétláda vagy, Christoph… Hogy tehetted ezt?!
- Ne legyél ennyire ingerült, a düh nem megy jól a fehér színhez. Nyugodj meg szépen, igazgasd tovább a ruhádat, s holnap ha Declannal eltöltötted a nászéjszakát, utána köszönd meg egy bagolyban reggeli előtt, hogy eltüntettem Donellt az életedből. Egyébként jó a ruhád. Gondolom anya ennél látványosabbat és drágábbat varratni sem tudott volna. Ne tedd tönkre, ha nehezedre is esik – vigyorgott rám pimaszul, s zsebre dugott kézzel sétálgatott fel-alá szobámban a továbbiakban, hogy kedvére belepiszkáljon az összes újonnan érkezett berendezési tárgyba. Vitte volna magával az összeset, hogy tudomást se kelljen vennem a mai napról.
- Utállak. Azt hittem azért jössz, hogy megvigasztalj. Tegnap este megértő voltál, hiszen láttad az emlékeimet, Christoph, megmutattam neked, amit Anya tette velem és…
- Megértő voltam. Érdekelt, hogy milyen terveid vannak, hogyan akarod megakadályozni az esküvőt. Apánk küldött, hogy faggassalak ki. Mind a ketten úgy gondoljuk, hogy abszurd, hogy anyát akarod befeketíteni az aljas rágalmaiddal. Szégyellhetnéd magad. De így legalább megnyugodtunk, hogy semmi őrültségre nem készülsz.
- Takarodj ki a szobámból! Takarodj ki, Christoph! – ordítottam rá otromba testvéremre, s mikor már éreztem, hogy legördül arcomon az első könnycsepp, a kajánul röhögő srác után dobtam csokromat. A virág a földön végezte, Christoph pedig addigra becsukta az ajtót, s magamra maradhattam mélységes fájdalmammal. De ez sem segített.
Tudtam, hogy ha megtalálom a tömegben Marcust, nem leszek képes kimondani az igent Declannak. Tudtam, hogy ha Ő itt lesz, én elveszek.
Már épp zsebkendőért nyúltam volna, hogy letöröljem könnyeimet, mikor újra kinyílt az ajtó. A nyikorgásból csak arra következtettem, hogy biztos Christoph jött vissza.
- Hord el magad Christoph! Nem megmondtam, hogy hagyj békét nekem?! – üvöltöttem fel újfent nem túl nőiesen, s mintha égő vasat érintettem volna, úgy fordultam hátra, hogy láthassam az érkezőt.
Sajnos nem Christoph jött vissza.
Sajnos, Marcusszal kellett szembe néznem.

Ajkam megremegett, magam sem tudtam, hogy helyzetünkben mosolyognom, vagy sírnom kellett volna, így az aranyközép utat választva, szégyenemben lehajtottam fejem, lecsuktam szemeimet, s vártam, hogy Marcus mit szól majd a pillanathoz.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Szomb. Okt. 12, 2013 1:48 am

A könyvtárszoba csöndjében, egy fotelbe telepedve, előregörnyedten, hajamba túrva ültem. Mellettem, a kisasztalon hevert a felbontott boríték, benne az esküvői meghívóval.
„ Szeretettel várjuk Önt és Kedves Családját a birtokunkon megrendezésre kerülő Esküvői Ceremóniára, majd az azt követő vacsorára!
Sok szeretettel,
Viviana és Declan”
Mikor Viviana ott hagyott a fogadóban, s kilépett a szobám ajtaján, eldobva a lehetőségeket, melyeket ajánlottam neki, ismét elbizonytalanodtam. Kétségek gyötörtek, megértettem már, hogy miért olyan nehéz neki, csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért nem akarja elfogadni a segítségemet.
Igaz, valahol meg kellett volna értenem Őt, hisz Declan a testvére, gyerekkora óta ismeri és szereti őt, de házasságukon nem tudtam túl tenni magam, s nem is értettem, hogy Viviana miért nem küzd azért, hogy felnyissa a szemüket és észhez térítse a családját, szeretteit.
Az egy hét, mi eltelt legutóbbi találkozásunk óta, folyamatos tépelődéssel telt, állandóan nyomasztott annak a gondolata, hogy szeret, mégis elveszítem Őt. Nem akartam, hogy ilyen házasságba hajszolják, hogy tönkre tegye az életét, s valamiért reménykedtem is abban, hogy Ő maga oldja meg ezt a helyzetet, s felkeres engem, elfogadva az ajánlatomat.
Minden nap elteltével azonban egyre kisebb lett az esélye annak, hogy Viviana felmeri vállalni igazságát, és képes szembeszállni a szüleivel.
Az Esküvő napja pedig eljött, s a boríték tartalma úgy ütött szíven, hogy az fájjon, s kétségbe ejtsen. Már a whiskey sem nyújtott vigaszt, hiába töltöttem ki magamnak egy pohárral, íze, s minősége sem kárpótolt a szerelmi gyötrelemért.
Hirtelen kopogásra lettem figyelmes, s mikor felpillantottam, Sophia lépdelt beljebb a könyvtárszobába. Elég volt csak mélyen a szemeibe pillantanom, érezte, hogy milyen rettentően érzem magam. Némi vacilálást követően közelebb lépdelt hozzám, majd letérdelt mellém, s megérintette a kézfejemet.
- Marci, rossz rád nézni. – Sóhajtva pillantott szemeimbe, mire elordítottam a fejemet, s gúnyosan szólaltam fel.
- Akkor el is hordhatod magad, nem kell nézned. – Haragudtam rá is, hisz az elmúlt hónapokban mindig ellenem dolgozott, s bármennyire is szerettem Őt, mindig úgy éreztem, hogy ellenem küzd. Ezúttal azonban, mintha ismét visszatért volna a régi Sophie, a szerető húg, kinek megesett a szíve rajtam.
- Marcus, nem mész ezzel sokra, tudod, hogy úgy sem fogok elmenni innen, míg nem szeded össze magad. Pontosan tudom, hogy miért viselkedsz így, tisztában vagyok vele, hogy mennyire szereted…azt a lányt. És tudod mit? Sajnálom, hogy eddig nem vettem észre azt, hogy neked ez milyen fontos. A bátyám vagy és szeretlek, és az a lány…nos, Vivianaval bármennyire is nem jöttem ki jól, azért azt el kell ismernem, hogy soha semmi rosszat nem mondhattam volna rá. Bármennyire is fáj, amit az apja tett, tudom, hogy nem ő tehet róla. – Szavai után elhalkult, én pedig meglepetten pillantottam rá.
- Mi az, miért nézel így? Nem vagyok egy Szörnyella de Frász, még ha sokszor otromba is voltam veled, a bátyám vagy és szeretlek. Szóval ne aggódj, ugyanúgy a bátyám maradsz, még akkor is, ha azzal a lánnyal érzed jól magad. – Vonta meg vállait, s halványan rám mosolygott.
Jól esett, nagyon jól esett az, hogy a legrosszabb pillanataimban nem csak újabb szörnyűségek csattantak a hátamon, hanem végre, megértő szavakra leltem. Kedvem még sem lett jobb, s szavak nélkül a kezébe nyomtam a borítékot.
Sophie értetlenül nyitotta fel a papírt, majd az olvasást követően értetlenül pillantott rám.
- Férjhez megy? Hát nem téged szeret?-
Sóhajtva igenlően bólintottam a húgom szavaira, s végül beavattam a történtekbe. Nem tudtam kihez fordulni, Ő volt az egyetlen, akinek mindent elmondhattam, s most már bíztam is benne. Mikor meghallotta a történetet kerek egészében, azonnal felcsattant.
- Marcus Henry Donell, az ég szerelmére! Te csak itt ülsz és nem teszel semmit? William tudod mit mondana? Szedd össze magad és légy férfi! Ne nekem kelljen elrángatnom oda, hogy tegyél valamit. Menj és beszélj azzal a fafej Declannal, meg azokkal az ostobákkal! Gyerünk, képes vagy rá. A szeszt meg azonnal tedd le…és kapj magadra valami normális holmit. Ha meglát a menyasszony , a végén még tényleg férjhez megy. – Megleptek húgom szavai, s tulajdonképp annyira észhez térített a rám telepedő mély depresszióból, hogy azonnal felpattantam, s kisfiús izgalommal rohantam a szobám felé, de mielőtt elsiettem volna, még visszafordultam Sophiehoz.
- Köszönöm, mindent. – Nyomtam egy puszit a homlokára, ő elmosolyodott, én pedig szélvész módjára hagytam el a könyvtárat.
Felrohanva a szobámba, azonnal lerángattam magamról a kockás inget, s a farmert, majd magamra kaptam egy sötét nadrágot, egy fehér inget, s egy zakót. Még a tükör előtt gyorsan megigazgattam a hajamat, de arra már nem volt időm, hogy meg is borotválkozzam.
Sebesen hoppanáltam a Grosvenor kúriához, melynek birtoka ragyogott, minden világos díszekkel volt felcicomázva. Pompás ruhákba öltözött hölgyek, s urak mászkáltak a birtokon, kezükben poharakkal. Kellemes zene szólt, tányérok halk csörömpölése, s az emberek duruzsolása, jókedvű kacajuk lengte be a teret.
A szívem hevesen vert, reméltem, hogy nem akadok össze Viviana apjával, vagy Declannal, egyetlen célom volt, hogy beszélhessek a menyasszonnyal, s megállítsam Őt.
Mivel odakint még nyoma sem volt a menyasszonynak, egy ügyes trükkel az egyik szolgáló lányból szedtem ki, hogy az ara melyik szobában készülődik. Gyorsan szedtem a lábaimat, s mikor feltűnt a színen Declan Vaills, hirtelen kikaptam egy hatalmas csokrot az egyik vázából, majd magam elé tartva azt, ügyesen álcázva magam, elsétáltam a vőlegény mellett.
Meleg helyzet volt, de szerencsére egy esküvőn senkinek sem tűnt fel egy hatalmas csokrokkal mászkáló fiatalember.
Néhány lépés után rátaláltam a szobára, ahonnét Cristoph Grosvenor kanyarodott ki. Még körbepillantottam, ellenőrizve a terepet, aztán leraktam a virágot, s benyitottam az ajtón.
Pechemre azonnal leordított a menyasszony, de halvány mosoly szökött ajkaimra, mikor meghallottam, hogy Cristophnak szólt a düh és harag. Mikor megpillantottam Vivianat a hófehérben, egy pillanatra teljesen elakadtak a szavaim, olyan gyönyörű volt a ruhában, hogy egy pillanatig azt hittem, mindez a kettőnk nagy napja.
Aztán eszembe jutott minden, főként az, hogy már csak alig van időm, hogy megakadályozzam az esküvőt. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, állandóan csak Sophie szavai jártak a gondolataimban, hogy legyek férfi és akadályozzam meg.
- Viviana…- Szívem szerint az lett volna az első megjegyzésem, hogy milyen csodálatosan néz ki, de annak a tudata, hogy mindez Declan tiszteletére szólt, mindent megváltoztatott. Nem nézett rám, csak lehajtott fejjel figyelte a padlót, rossz volt látni, hogy egy szót sem szól hozzám, s még csak rám sem néz.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd odalépkedtem hozzá, s egyik kezemmel megemeltem az állát, hogy láthassam a pillantását.
- Viviana…- Szólítottam ismét a nevén, miközben kezeim közé fogtam a kezeit, s úgy szorítottam azokat, mintha soha el sem akarnám Őt engedni.
- Kérlek Viviana, beszélj Declannal, beszélj az apáddal. Nem mehetsz hozzá, és ha nekik is elmondod azt, amit nekem, meg fogják érteni. Nagyon kérlek, ne rohanj bele egy ilyen házasságba, amiben sem te nem lennél boldog, sem pedig Declan. Gyere inkább Velem, az egyik Tanácstag segít nekünk, míg nem boldogulunk, támogat minket. Nem kell majd a szüleinkre támaszkodnunk. Pár év alatt elérem, hogy saját otthonunk legyen és ne kelljen a Tanácstól függnünk. Csak pár év lenne, de addig is együtt lehetnénk. Kérlek. – Nagy reményekkel pillantottam a szemeibe, remélve, hogy elfogadja majd az ajánlatomat.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Szomb. Okt. 12, 2013 6:23 am

Szívem szerint letéptem volna magamról a hófehér ruhát, megszabadultam volna a kényelmetlen fűzőtől, a mozgásban akadályozó kiegészítőktől, az egy helyben állást ellehetetlenítő magas sarkú szandáltól, s főleg a magasra tűzött hajrengeteget bontottam volna ki, hogy ne érezzem olyan nehéznek az egyenes tartást. Mintha csak ez a rengeteg kellemetlen darab hozzátartozott volna megfojtásomhoz. Így sem éreztem magam soha szabadnak, hozzá szoktam az arany kalitkához, a lábamra erősített képzeletbeli lánchoz, s főleg ahhoz, hogy kövessem a felnőttek szavát, hallgassam meg őket, s engedelmesen cselekedjem meg, amit kívánnak tőlem. Ma jöttem rá igazán, hogy ez mind az én érdekem volt, meg akartak törni a házasságom napjára. El akarták érni személyiségem megsemmisülését, bábfeleséget akartak helyemre teremteni. Mindig, mikor már úgy látszott helyzetem, hogy nincs miért levegőt vennem és remélnem, akkor tűnt fel Marcus, aki azon nyomban visszarántott a kőkemény valóságba, aki mellett sokkal könnyebb volt átlátnom családom ravaszul mahinált csapdáin és útvesztőin.
Ölelése letörte volna végtagjaimra erősített nehéz láncokat, szabadságot adott volna. De már nem ebben a pillanatban. Úgy gondoltam, hogy már mindennel elkéstem. Fél óra. Harminc perc, vagy talán már annyi sincs hátra fiatalságomból.
Nem is rohantam felé, könyörögve neki, hogy mentsen meg, vigyen el innen, ahogy még múlt szombaton rimánkodtam karjai között. Már nem erőlködtem, hogy nehezebbé tegyem az elválás pillanatát.
Görcsösen fixíroztam szobám padlószőnyegét, hogy ne kelljen látnom a kedves arcot. Sírástól reszketett egész testem, s még össze is rendeltem, mikor közvetlen mellettem megreccsent a padló. Rögtön rákaptam a férfire tekintetem, nem is kellett ujjaival kérnie arcomat, hogy felemelkedjen. Mérhetetlen mélységű félelem csillant szemeimben. Téboly. Kétségbeesés. Szorongató őrület. Aggodalom. Keserűség. S mindezeket az érzelmeket a benntartott könnyek fogták még vissza.
De aztán olyan jó volt, ahogy megszorította a kezemet. Hogy éreztette velem, hogy nem vagyok egyedül ezen a zordon világon.
- Azt hiszed, hogy ilyen egyszerű – nevettem ki megkeseredetten a férfit, s szabad kezemet arcára futtattam. – Annyira édes vagy – sóhajtottam őszintén, s homlokomat Marcusénak döntöttem. Legalább ez a pillanat még a miénk lehetett.
- Tegnap este Christoph-nak elmondtam. Megmutattam neki ugyanazon emlékeket, mint neked. Tudod, mit értem el vele? Megnyugtattam Őket. Elmondta Apánknak, s egész vacsora alatt elégedetten vigyorogtak és szervezték a mai napot, értékelve, hogy nincs semmi eszement ötletem és tervem, amivel sutba kívánnám vágni a nagy napjukat. Kiröhögtek, hogy mennyire életképtelen vagyok. Érted, Te ezt? – távolodtam el Marcustól, s sírástól megremegő hangon bámultam ki az ablakon.
- Valószínűleg ezt Declan is tudja már. Senki nem hisz nekem. Egy senki vagyok itthon, Marcus. Engem senki nem kérdez meg. Nem becsülnek meg. Nem lehet önálló gondolatom és akaratom. Pocsék. Undorító. Megalázó… meghalnék, csak ne kelljen hozzá mennem Declanhoz. Utálok mindenkit, aki ott lent van. Utálom azokat, akik eljöttek, s elvárják tőlem, hogy boldog legyek. Egyetlen meghívót sem én küldtem el. Christoph és Apám intéztek mindent. Nem is akartam, hogy Te itt legyél. A meghívód tegnapig itt volt az asztalomon. Christoph küldte el, nagyon sajnálom, hogy ide kellett ma jönnöd. Nem akartam még több fájdalmat okozni neked – töröltem meg arcomat, ahogy éreztem, hogy könnyek folynak ki hosszú szempilláim közül.
Nem akartam lemenni, s a legnehezebb volt, hogy már csak néhány percem volt, hogy felcsendüljön a bevonuláshoz kiválasztott muzsika. Más menyasszony is retteg ezekben a percekben, csak teljesen másért, mint Én.
- Nem hallod magad. Már megint a Tanács? Marcus… nem tudok megölni senkit. Egy ilyen érzelmi zsákutcát szerinted bevennének a Tanácsba, mint Én? Azonnal a mungóba küldenének, mondván, hogy megőrültem, amiért halál helyett még segíteném a sárvérűeket. Az nem én vagyok. S Te is tudod, hogy apám a tanács tagja. Nem óvnának meg. Nem lehetnék máshol, mert Apámnak joga lenne engem elhozni bárhonnan. Az ő haragjával szemben senki nem tud megvédeni – gondolataimra megizzadtak tenyereim, így gyűrögetni kezdtem a gyémántokkal díszített szoknya anyagát. Nem érdekelt, hogy ráncok maradtak a fehér textilben. Az előbbi gondolat nem engedett szabadulni, így elhatároztam, hogy meghalok, csak ne kelljen lemennem. Hiába rettegtem a halál minden formájától, az út végén, a teljes kétségbeesés szélén, a fájdalomtól való visszariadás sem volt elég eltántorító.
- Még Te sem Marcus. Ezt a múltkori eset is igazolja. A szemed láttára felpofozott. Szerinted, ha tönkre tenném a napot, megtudná, hogy veled akarok menni, őrültnek titulált emlékeimre hivatkozva, szerinted mit tenne velem? Egy ilyen szégyent nem élne túl, túl nagy a büszkesége. Megkínozna. Talán belehalnék a saját sérüléseimbe. Értsd meg, itt nincs kiút. Nem tudsz rajtam segíteni.
Elengedtem a férfi kezét, s felgyűrtem szoknyámat, hogy lábra kényszerítsem magam.
- Hallod? Már szól a szerenád. Mennem kéne Marcus. Mennem. De nem merek… - kapaszkodtam meg a függöny anyagban, hogy közben lepillantsak az ujjongó násznépre. Declan már ott sétált az emberek között. Néhány lépés és eléri a felállított oltárt.
- Mindjárt itt lesz Apám. Mindjárt elindul felfelé. Menj el! Könyörgöm Marcus, menj el! Félek. S ha veled talál itt, téged megöl én meg – be se mertem fejezni mondatomat, rettegtem apám haragjától. Félelemtől való izgatottságomban észre sem vettem, hogy milyen erősen rágom alsó ajkam, így már meg sem lepődtem, hogy vérserkent ki a vékony bőrfelület alól.
- Szeretlek – pillantottam utoljára a férfi szemébe, mikor még erőt éreztem magamban a beszédre. S utána teljesen elhagyva magam, hörögve, levegőért kapkodva bámultam le a rengeteg emberre. Halott voltam. A lelkem már teljesen halott volt a ránehezedő magatehetetlenségben.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Vas. Okt. 13, 2013 6:34 am

Én tényleg reménykedtem abban, hogy az igazság majd mindent helyrehoz, hogy ha felszakítja a lakatot a régóta elrejtett ládáról, akkor majd mindenki megérti, miért lehetetlen és képtelenség ez a házasság, amibe bele akarják kényszeríteni. Biztos voltam benne, hogy ha a szülei tisztában lennének a tényekkel, akkor nem kergetnék őrült veszteségbe, s nem hagynák, hogy olyan házasságban kelljen leélnie az életét, ahol nem lehet boldog, s még csak egészséges unokáknak sem adhat életet.
Lehet, hogy Franklin Grosvenor rossz ember volt, bármire képes a hatalomért, de elég intelligensnek tűnt ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, milyen következményei lehetnek egy vérfertőzésnek. Valószínűleg, mint minden megráncosodott öreg, egy idő után ő is szeretne unokákat majd, olyanokat, kik örökölhetik vagyonát, s méltán vihetik tovább a család hírnevét. Mi is lenne ebből a kapcsolatból? Ezt neki is tudnia kellene.
Tényleg reménykedtem, ezért is kértem meg Vivianat, még az utolsó percekben, hogy ne hagyja magát, ne hagyja a kapcsolatunkat veszni, s válasszon inkább engem, a biztonságot, amit nyújthatok neki, a szeretet, s későbbiekben a családot.
- Miért nevetsz, miért ne lenne könnyű? Csak el kellene árulnod az anyádat. – Fakadtam ki szomorúan, mert a lány megkeseredettnek tűnt, aki már beletörődött a sorsába. Rossz volt látni azt, hogy ennyire feladta a reményt, hogy már nem harcol értünk.
- Ne mond ezt, ne így…ez..ezt olyan hallani, mintha Te nem hinnél bennünk, mintha szerinted lehetetlen lenne ezt az egészet megoldani. – Nem esett jól az, ahogyan kezelte a helyzetet, mert hiába jöttem el hozzá, nem éreztem azt, hogy örülne, s úgy viselkedett, mintha a próbálkozásaim is hiába valóak volnának.
Mikor homlokát az enyémnek döntötte, annyira elesettnek tűnt, hogy nem bírtam megállni azt, hogy ne érintsem a hófehér anyagot, s ne öleljem magamhoz. Féltem, hogy ezek lehetnek az utolsó percek, ezért mindent megtettem, hogy érezze, fontos nekem. Közben odafigyeltem mindenre, amit mondott, s ahogy elhaltak szavai, én teljességgel ledöbbentem és távolabb húzódtam tőle, hogy láthassam a szemeit.
- Megbolondultak? Hogy lehet, hogy nem hisznek neked? Ajj…nem gondoltam volna, hogy Merlin ennyi eszet sem hagyott nekik. Nem igaz, nem lehet igaz, hogy ennyire ostoba családod legyen. – Mérges voltam, hangosan morgolódtam,s bár nem akartam bántani Vivianat, családjával kapcsolatban mégis negatív jelzők hagyták el ajkaimat.
- Ne, ne sírj kérlek. – Láttam, ahogy megremeg, s könnyek folynak végig az arcán. Bosszantott annak a tudata, hogy nem tudok semmit tenni. Ökölbe szorultak a kezeim, mert rossz volt látnom a szenvedését, s azt, hogy eltávolodott tőlem, s hátat fordítva nekem inkább az ablakon kémlelt kifelé.
- Ne mondj ilyeneket. – Bele sem mertem gondolni abba, hogy Viviana képes lenne valami őrültségre, csak hogy elkerülje ezt a házasságot. Azonnal mögé sétáltam, s ha nem húzódott el, akkor karjaimmal átöleltem, magamhoz húztam, fejemet pedig átdugtam a válla felett, s én magam is kipillantottam az ablakon.
Rossz volt látni a sok vendéget, hallani a zenét, látni a boldogan vonuló Declant….pocsék volt.
- Gondold el, ha én állnék ott, izgulva várnám azt a pillanatot, hogy megjelenj ebben a gyönyörű ruhában. Olyan szép vagy. – Suttogtam a fülébe, tudnia kellett, hogy mennyire tetszik, s milyen szívesen lennék annak a féregnek a helyében.
- Csss, ne sajnáld. Ez legalább észhez térített, és rájöttem, hogy nem akarom azt, hogy férjhez menj. És nem is fogom engedni. – Ezt követően vetettem fel neki az ötletemet , hogyan élhetnénk túl ezeket a borzalmakat, s mit tehetnénk, hogy elkerüljük a megírt végzetünket. Viviana azonban ismét úgy reagált a Tanács hallatán, mint legutóbb. Idegesen, s ingerülten szólt hozzám.
- De Neked nem kellene mindent megtenned, amit kérnek. Helyetted én bevállalnék mindent. A Tanács erős , Viviana. Nagy hatalommal jár, és ha előre lépek, és elég jól játszom a kiosztott lapokkal, akkor olyan pozícióba is kerülhetek akár, hogy apád nem merne belém kötni. Declan sem merne belém kötni. Biztosítanám a jövőnket, hát nem érted?- Fejemet ráztam, mert úgy tűnt, nem egyezik a véleményünk a Tanáccsal kapcsolatban. Viviana félt, kapaszkodott egy gerendába, s el nem engedte volna, nehogy a Tanács karmai közé kerüljön. Mindent másként gondolt, mint én.
- Ne mond már ezt. – Léptem hátrébb, elhúzva róla a kezemet, s hitetlenül megráztam a fejemet.
- Nem…Viviana, én megmondtam neked, hogy nem kell összeházasodnod Declannal. Te ne aggódj, én megoldom. Ne félj az apádtól, se Declantól, se a szégyentől. – Ideges voltam, mert a zene már szólt, tudtam, hogy eljött a pillanat, s biztos voltam benne, hogy ha Viviana levonul, s az oltár elé áll, már nem lesz kiút.
Láttam a pillantását, éreztem a fájdalmát, s azt, hogy szavai őszinték, és valóban szeret. Ha lehet, ettől csak még fájdalmasabb lett minden, s elhatároztam, hogy eljött a pillanat, mikor cselekednem kell. Mikor hátat fordított nekem, némán álltam a szobában, s halkan suttogtam:
- Szeretlek..Viviana, megállítom őket!- Szavaim felerősödtek, s mire megfordult, én már eltűntem a szobából.
Sebesen rohantam lefelé a lépcsőn, a szőnyegben majdnem megbotlottam, de az sem állított meg abban, hogy megakadályozzam az esküvőt.
A násznép már a helyén ült, Declan türelmetlenül ácsorgott a kinti oltárnál, s összesúgott a pappal.
- Hol késlekedik a menyasszony?- Érdeklődött a pap , de mielőtt Vaills még választ adhatott volna, én futottam ki a szőnyeg távolabbi végére. Hangos sóhajok, s értetlen pillantások vettek körbe. Az emberek összesúgtak, miközben kiáltottam Declannak.
- Donell?- Nézett rám értetlenül, s dühösen lépett előrébb az oltártól.
Erőt véve magamon, határozottan lépdeltem előre. A pálcám ott lapult a zakóm mélyén, de felkészültem minden eshetőségre, így arra is, hogy ha kell, akkor használjam. Bár annak tudatában, hogy Viviana bátyja, s a lány mégis szereti őt, el akartam kerülni azt, hogy bántanom kelljen a srácot.
- Beszélnünk kell Vaills! – Jelentettem ki határozottan, miközben egyre előrébb lépkedtem.
- Ugyan, mégis miről? Csak nem gratulálni jöttél? Netán nászajándékot hoztál? Mert azt majd az esküvő után vesszük át. Most pedig, tanúsíthatnál némi tiszteletet, és megmutathatnád, hogy jól nevelt vagy…- Ajkain ott ült az a levakarhatatlan vigyor, amiért annyira utáltam, s amit azonnal le akartam törölni a képéről.
- Nem veheted el Vivianat! – Ekkor már egész közel álltam a férfihez, s csak a közvetlen közelben állók hallhatták veszekedésünket.
- Ugyan miért? Mert halálosan szereted? Felejtsd el Őt, az enyém, én veszem el! – Bármennyire is igyekezett kihúzni magát, s úgy tenni, mintha nem lenne ideges, látszott rajta, hogy már a jelenlétemmel is rettentően zavartam őt.
- Azért, mert a húgod! Viviana a féltestvéred! Nem veheted el Őt! – Vágtam hozzá, remélve, hogy végre észhez tér az ostoba, és rájön arra, hogy kivételesen jót akarok, mindannyiuknak.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 76
ϟ Reagok : 66
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Vas. Okt. 13, 2013 8:01 am

Marcus öleléséből gyűjtöttem erőt az elkövetkezendő időkre. Ugyan utolsó szavunk a másikhoz a szeretlek volt, mégis üresnek éreztem magam, ahogy utoljára láttam meglibbenni zakója anyagát a nyitva hagyott ajtórésben.
Az utolsó alkalom volt, hogy megcsókolt, megölelt, s azt mondta szeretlek.
Túl sokat ismételgettem magamban ezeket a szavakat, s a vég definíciója olyannyira megrémített, hogy a józan eszem elhagyott. Már nem láttam tisztán, a képek elhomályosultak, fülemben hangosan dübörgött szívem minden egyes dobbanása, a kintről jövő hangok, csak zavaró neszezésnek tűntek. Eltompult körülöttem a világ, miközben én az eszméletvesztés határvonalán egyensúlyoztam. Marcus már nem állt mellettem, hogy visszarántson, s megnyugtasson.
Átokként elkönyvelt képességem a lehető legrosszabbkor kerekedett fölül rajtam. Elgyengült akaratom már nem volt képes önálló gondolatokat szülni, s a téboly ében tajtéka lángokat gyújtott szeretett hálószobám különböző részein. Felgyulladtak az ekrü anyagok, a friss virágcsokrok lángra kaptak, csonkig égtek a tálcára állított gyertyák, majd már nem csak a gyűlölt esküvői kiegészítők égtek porig, de ágyam kerete, a ráfektetett könnyű anyagú baldachint is lángok színezték el. Vörös színt öltött magára a kezem alatt felforrt függöny anyag, ami hamarosan átterjedt a karnisra is. Én tettem. Az egész szobát lángokba borította félelmem. Az ablakon fekete füstfelhő gomolygott kifelé, éreztem a kellemetlen füstszagot. Rosszabb volt, mintha ujjak szorították volna el gyenge torkomat. Így is fuldokoltam, de sokkal lassabban fogyott ki tüdőmből a tiszta oxigén.
A szoba közepére húzódva ruhám beleakadt egy földön heverő égő kupacba, ami így gyorsan átterjedt a hófehér anyagra is. A tüll hamarosan már a derekam körül is elporhadt, s a vászon is felégett. Még csak akkor éreztem meg bőrömön a tűz melegét.
Azonnal elkezdtem tépni magamról a ruha fűzőjét, a kontyba erősített fátylat, nehogy sérülést szenvedjek. A derekam így is megégett, nem voltam elég gyors. Ujjaim égő fájdalmára már fel sem kaptam fejem, a fizikai fájdalom semmis volt a lelkemben tomboló vad viharhoz képest. Megbolondult, világát vesztett állatként vergődtem szobám falának tövében, míg végül meg nem láttam a tiszta, világoskék égboltot a megperzselődött ablakkeretben.
Olthatatlan vágyat éreztem magamban a szabadulásra. Most életemben először éreztem azt, hogy van esélyem. Hogy van esélyem szabadnak lenni, kötöttségek nélkül egy másik élet reményében eltűnni innen.
Abban a percben senki nem volt fontos számomra. Megfeledkeztem Marcusról, Declanról, néhány szeretett barátomról. Akkor csak én voltam fontos. A nagy napomon úgy érezhettem végre, hogy én vagyok a legfontosabb. Hogy miattam történik minden. S valóban, elértem, hogy teljesüljön akaratom.
Nehézkesen ellöktem magam a faltól, s pálcámat utoljára magamhoz vettem. A pillanat szüleménye volt ötletem, a következmények fel sem merültek bennem, kizárólag a pillanatnak éltem. Magamhoz szorítottam utazó köpenyemet, a pálcát remegő kézzel magam elé tartottam. A szoba képét a plafonig törő lángok elcsúfították. Egyetlen szikrára volt szükség, s a szobában fellépő túlnyomás miatt azonnal rám dőltek volna a falak.
Behúzódtam hát a kandallóba, s heves köhögő roham közepette kimondtam az utolsó varázsszót, ami még boszorkánnyá tett.
- Confringo!
Az átok végigsüvített a szobán, elérte a mennyezetet. Nem láttam a végkifejletet, hiszen elhajítottam magamtól pálcámat, összeszorítottam szemhéjaimat, s egy bizonytalan célra koncentráltam. Csak minél messzebb akartam jutni onnan. A világ végére, ahol nem létezik Viviana Grosvenor.
Elhagytam az életemet.

* * * *

Elkapott a röhögő-görcs. Ez a senki, ez a söpredék, családjának fekete szégyene… Vivianara pályázó alávaló szemétláda, ez komolyan az esküvőm napját is tönkre akarta tenni? Miért nem neveltek belé legalább annyi észt és illemet, hogy tudja, ez nem az a pillanat, mikor tiltakozni kell. Az még jóval odébb következett volna.
- Donell, a hátsó sorba szól a meghívód, kotródj már innen, mert Vivianat várom. Hallottad? – sziszegtem feldúltan, mégis nyugalmat és bajos-szórakozottságot erőltetni magamra, hogy hatalmas feszültségem közepette a srác ne láthassa rajtam, mennyire kiborít jelenléte. Ki hívta egyáltalán meg ezt a hatalmas farkat?
- Fantasztikus. Mi ez a baromság? – ahelyett, hogy felröhögtem volna, mert nagyon is ki akartam nevetni Donell kijelentését, féltem, hogy a hatalmas huzavona hátterében valóban valami mélyen gyökeredző probléma áll. Ez lenne az? De mégis hogyan? Miképp lehetséges, ha egyáltalán ez megtörténhet?
- Tudom, hogy csak tönkre akarod tenni az esküvőmet – sziszegtem egyre indulatosabban, s haragudva a srácra, belekapaszkodtam zakójának anyagába, hogy úgy adjam tudtára, dühít a hazugsága. Még sem hihettem neki.
Christoph is így gondolta, hiszen máris közénk ugrott, s próbálta leráncigálni rólam Marcust.
- Miről beszélsz Donell? Itt se kéne lenned. Ha nem kotródsz el innen, úgy végzed, mint…
Christoph szavát derékba törte a hatalmas robbanás melyet követően feketére égett darabok szállingóztak alá az égből. Rizsnek kellett volna a fejünkre hullania, nem pedig Viviana ruhájának hamu alakjában.
- NEEEEEEEEEM! Takarodjatok előlem! – üvöltöttem fel mérhetetlen fájdalmamban, mikor rájöttem, hogy a szoba, melynek ablakából a robbanás jött, ahol a tető is beomlott, az nem más volt, mint Viviana hálószobájának helye.
Az egyetlen dolog, ami éltetett, hogy talán már nem volt a helyszínen. Talán elindult lefelé, s menet közben magamhoz ölelhetem, mert semmi baja nincs. De hiába rohantam, fogytak a méterek, de a lánynak nyoma sem volt.
Őszinte könnyekkel telt meg szemem, ordításom a birtokot is betöltötte. Pálcám segítségével azonnal eloltottam a fölém magasodó lángoszlopokat, hogy beljebb jutva kihozzam a lányt, de nem sok esélyt láttam rá, hogy életben maradt.
Hogy összeomlottam-e? Igen. Teljesen üressé váltam belülről, megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan volt bennem minden érzés. Meghalt. Viviana nincs többé.
A mögöttem rohanó Marcusnak estem neki. Nem érdekelt dísztalárom, sem könnyeim. Ahol értem, ott ütöttem a férfit.
- MIT TETTÉL VELE? HOL VAN? MEGÖLTED! TE ÖLTED MEG ŐT! PUSZTULJ TE FÉREG! – dühöm csillapíthatatlannak tűnt, Donellt tudtam kizárólag hibáztatni a történtekért, így neki is kellett megfizetnie. Az életével kellett fizetnie.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatar Mardekár
...tudj meg többet...
ϟ Hozzászólások : 69
ϟ Reagok : 62
ϟ Felvétel időpontja : 2013. Aug. 15.


TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    Hétf. Okt. 14, 2013 7:28 am

- Viviana nem fog jönni, érted? Ha jön is, nem magától. Kizárólag azért, mert a szülei kényszerítik ebbe a házasságba. Inkább te fogd fel azt, hogy a testvére vagy, érted? Egyikőtöknek sem lenne jó ez a házasság, mindkettőtök boldogságának a rovására menne, fogd már fel Declan. Ne tedd tönkre azt a lányt, ha tényleg szereted…hagyd Őt, hogy szabad lehessen. – Bármennyire is gyűlöltem Vaillst, képes voltam összeszedni magam, s visszafogva indulataimat, kérni tőle. Reménykedtem abban, hogy Vaills is szereti annyira Vivianat, mint én, s képes lenne a boldogságáért mindent megtenni. Bár nehéz kérés volt, s jól tudtam, hogy ha a helyében lennék, én is nehezen mondanék le Vivről, ennek ellenére mégis számítottam arra, hogy van ebben a srácban annyi, hogy nem csinál őrültséget.
- Ez nem baromság! Az anyja a te apáddal ápolt nagyon jó kapcsolatot, az apátok ugyanaz. Mindkettőtöknek Vaills az apja, Viviana még csak nem is Grosvenor! – Próbáltam felnyitni a srác szemét, talán elkezdett hinni nekem, látszott a tekintetében némi bizonytalanság, s ezt akár jó jelnek is vehettem. Már csak egy kis löket kellett ahhoz, hogy végre kinyíljon a szeme, s rájöjjön az igazságra.
-Nem…értsd már meg, hogy itt nem rólad van szó, hanem Vivianaról. Ha bosszút akarnék állni rajtad, másképp tenném tönkre az életed, de nekem sokkal fontosabb Viv, mint az, hogy tönkre tegyem a Te esküvődet. – Hangsúlyoztam a szavakat gúnyosan, mert felháborított, hogy Declan kizárólag csak magára gondolt, s egy pillanatig sem gondolt a menyasszonyára.
Folytatni akartam, észhez akartam téríteni Declant bármiféle módon, képes lettem volna saját emlékeimet is felfedni előtte, csak hogy ő is lássa azt, amit nekem mutatott a lány. Hirtelen azonban közénk ugrott Cristoph, és nekem esett, lökdösni kezdett, aminek nagyon nem örültem. Veszekedett velem, de mielőtt még befejezhette volna szavait, s én is visszavághattam volna, hatalmas robbanás törte meg a csöndet. Mindannyian összerezzentünk, s behúztuk a nyakunkat. A vendégek hangos sikítozással pattantak fel ülőhelyükről , s menekülni kezdtek a háztól minél távolabb.
Az épület felé kapva pillantásomat , először csak a hatalmas füstfelleget, s az alá szálló pernyét és épület darabokat láttam. Döbbenten figyeltem az épületet, s mikor a sűrű füst felszállt, láthatóvá váltak a hatalmas lángnyelvek. El nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett, de amikor meghallottam Declan üvöltését, s láttam , ahogy rohanni kezd , azonnal rádöbbentem arra, hogy a robbanás pontosan Viviana szobájában történt.
- Viviana…- Észhez térve, én magam is rohanni kezdtem, átvergődve magamat a tömegen, próbáltam utolérni Declant. Beérve az épületbe úgy éreztem, mintha a pokolba értem volna, iszonyatos lángnyelvek csaptak fel már a lépcsők mentén is, sűrű füstfelleg gomolygott lefelé az emeletről, s iszonyatos szúró szag kapargatta a torkomat.
Mindennek ellenére amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam felfelé, s pálcám segítségével igyekeztem vízbombákkal eloltatni a tüzet.
- Viviana, Viviana..-Ordítottam rohanva, de ahogy elértem a szobájához, s ledöbbenve láttam,hogy mindaz milyen állapotban van, teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam.
- Viv, hol vagy?- Kiabáltam befelé, de Declan eszement módjára, ordítva esett nekem. A földre tepert, ütni kezdett, s csak nagy erőfeszítések árán sikerült letepernem magamról, s a földre szorítani a kezeit.
- Állítsd már le magad, meg kell mentenünk! – Ellöktem magamat Declantól, majd feltápászkodtam a földről, s besiettem a szobába, ahol hatalmas lángnyelvek nyaldosták a falakat. Az épület főgerendája a szoba közepére zuhant, maga alá temetve a korábban baldahinos, fehér színekben pompázó ágyat.
Rá sem lehetett ismerni a korábban gyönyörű, kényelmes hálószobára. Ezúttal minden mocskos volt, korom, s hamu szállt mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. A sűrű füst fojtogatta a torkomat, s a tűz fényének köszönhetően éppen csak , hogy tájékozódni lehetett a forró pokolban.
- Viv hol vagy? Szólalj már meg! – Üvöltöttem teli torokból, mire megpillantottam egy fátylat a gerendák alatt.
- Kimentelek, Viviana! – Odarohantam, s minden erőmmel igyekeztem félrekaparni a hamut, s a törmeléket. nem érdekelt, hogy körmöm alá szaladt a szálka, hogy bőrömet felsértette a törmelék, s égő pernyék hulltak mindenhonnan.
Nem számított semmi más, csak az, hogy újra a kezeim közt tarthassam őt, s láthassam, hogy jól van, lélegzik és él. Bármennyire is fojtogatott a füst, s könnyezett a szemem, én küzdöttem, de ahogy jobban meghúztam a fátylat, Vivianat akkor sem leltem meg .
- Neee – Ordítottam teljes fájdalmamból, mire rántást éreztem. Valaki a karjaim alá nyúlt, felrántott a földről, s kiráncigált a helyiségből. Nem tudtam felfogni, hogy mi történik, alig kaptam levegőt, a füst marta a szemeimet, szívem hevesen vert, s a történtektől sokkot kaptam. Tompán hallottam a hangokat, a lépteket, ahogy többen berohannak az égő szobarészbe, s együttes erővel próbálják oltani a lángokat, aztán elsötétült minden, s mikor magamhoz tértem, egy nyirkos pincében találtam magam, szemben három gyilkos tekintettel...


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő    



Vissza az elejére Go down
 

Viviana & Marcus | Grosvenor birtok - Az esküvő

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Földesúri birtok
» Földesúri birtok
» Esküvő közeleg
» Az Esküvő
» Yamanaka birtok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: Befejezett, lezárt játékok-