KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
» Lin & Cole kalandjai a szárnyas vadkanban
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by Belinda Wictikers

» Kiruccanás az erdőbe - Cole & Lin
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeHétf. Május 19, 2014 7:08 am by Belinda Wictikers

» Huuu, ugye megijedtél? ~Leah&Mason~
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeSzomb. Május 17, 2014 8:51 am by Leah Winter

» Hayley & Seth - Folyosók
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Ápr. 25, 2014 12:58 am by Vendég

» Találj rám
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeCsüt. Ápr. 24, 2014 1:11 am by Hayley-Rose Mallory

» Nickole & Eric - Tiltott Rengeteg
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeSzer. Ápr. 23, 2014 9:15 am by Nickole Smith

» Audrey & Hestia - Három Seprű
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeKedd Ápr. 22, 2014 5:20 am by Vendég

» Mason & Amy - Szellemszállás
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeHétf. Ápr. 21, 2014 8:48 am by Vendég

» Cole & Hestia - Hálókörlet
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Ápr. 04, 2014 9:48 am by Vendég

» Csillagvizsgáló
ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeCsüt. Márc. 27, 2014 5:59 am by Vendég


Megosztás

ebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Emptyebédlő és folyosók - gwen & arthur Empty


 

 ebédlő és folyosók - gwen & arthur

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
TémanyitásTárgy: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimeKedd Nov. 19, 2013 4:33 am

ebédlő és folyosók - gwen & arthur Tumblr_static_untitled-9ebédlő és folyosók - gwen & arthur Jennifer-lawrence-gif-008093

"Tell them what I hoped would be impossible"



Reggeli vizit a kórházban.
Kicsit rendbe kellett szednem magam, ugyanis maradjunk annyiban, hogy az éjszakai ügyeletem nem volt éppenséggel zökkenőmentes. De most már minden rendben. Még ezt a vizitet végigcsinálom, és tuljajdonképpen meg is jön a váltásom. És akkor hazamehetek.
Bekapok egy mugli fájdalomcsillapítót, szégyen vagy nem szégyen, de a mugli gyógyszerek sokkal hatásosabbnak bizonyulnak, mint a varázsvilág bármilyen kuruzslása. Azt hiszem, mégiscsak több lehet bennem a mugli, mint a varázsló, illetve nem is tudom. Mindegy. A lényeg az, hogy ez tényleg csillapítja a fájdalmaimat, míg a rengeteg főzet és bájital már semmit nem használ.
A vizit elhúzódik, mert a viziteim mindig rengeteg ideig tartanak, tudom jól ezt a hibámat, de szeretnék mindenkivel minél több időt eltölteni, és ez bizony nem két perc. De ma elégedett vagyok a betegeinkkel, mindegyik egész jól érzi magát, és ami a legfontosabb, a kedélyük is egészen kellemes, ami nagyban elősegítheti a későbbi gyógyulásukat.
Mrs. Rutheford például hatvan éves, és egy rosszul szórt gyomirtó bűbáj rettenetesen csúnya elváltozásokat okozott a lábán, járni se tudott, de most már elindultunk a gyógyulás útján, a szó mindenféle értelmében.
- Drága jó Jones doktor, - hálálkodik nekem - maga aranyat ér, biztosan áldják a nevét idebent! Ezer évig fog élni, meglátja, maga annyira jó ember, hogy megérdemli.
Nem szólok, csak kedvesen mosolygok rá, és megnézem a kötést a lábán. Szép. Már nem nedvedzenek a kelések rajta.
- Fárasztó az az ezer év - hárítok félmosollyal - egy idő után azért szeretne az ember megpihenni, Mrs. Rutheford!
- Jaj hát maga annyira szerény, Jones doktor, annyira kedves a magamfajta vén szatyorral! Nem, ne is csóválja a fejét, tudom, hogy az vagyok, egy öregasszony, aki még egy gyomirtó bűbájt sem tud rendesen elvégezni! Hogy van a kis fiacskája? Ennivaló, eleven gyermek, és mennyire hasonlít magára!
- Toby? Toby jól van. - valamelyik nap bejöttek elém, és míg Emily már tud viselkedni, igazi kis hölgy, Toby igazán rendetlenül viselkedett, rohangált, és mindenkivel beszélgetni próbált, pedig olyan nagy fiú már, és annyiszor elmondtam neki, hogy ez egy kórház, ahol beteg emberek vannak, nem pedig játszótér, de szerencsére jól sült el, az idős hölgyek imádták. - Elnézést a múltkoriért, én.. Beszéltem ám a fejével!
- Nem értem, miért, doktor úr, nem értem, miért! TUdja, olyan jól esik nekünk, akik kifelé megyünk az életből, egy ilyen kisgyermek, aki még be sem lépett az életbe rendesen! Na majd ha maga is megette a kenyere javát, akkor... Valami baj van?
- Semmi baj sincs, Mrs. Rutheford. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy nemsokára hazamehet? Na nem most, szó sem lehet róla, de mondjuk... A jövő hétről már beszélhetünk, mit szól...?

A váltótársam James Hamilton, tíz évvel idősebb nálam, és mindigis mentorként viselkedett velem. Az első perctől fogva figyelemmel követte a pályafutásomat, és mindig mellettem állt. Ő tud a betegségemről is, ő kezelt engem, és most is ő teszi.
Amikor megérkezik, mindig megvizsgál, és ez ma sincs másként.
komor arca mindent elárul.
- Mennyi? - kérdezem lazának akarva látszani, miközben visszagombolom az ingemet, a mandzsettámat.
Nem válaszol.
- James! - szólok rá - megígérted, hogy...
- Ez már a vége, Arthur.
- Vége...?
- A méreg felzabálja a szervezetedet. Pár hónap. Fél évnél viszont semmiképp se több.

Ha azt gondolja a kedves Olvasó, hogy ettől összeroskadtam, akkor nagyon téved. Nem azért, mintha olyan bátor lennék, szó sincs róla, én nem vagyok egy hősalkat. De ha tizenöt éve ilyesmiket mondogatnának neked, és még egyszer sem következett volna be, akkor... Megtanulod kezelni az ilyen kijelentéseket.
Viszont ilyenkor nem tudok rögtön hazamenni, mert ezeket a dolgokat nem vihetem haza. Inkább kényelmesen megreggelizek a kórház ebédlőjében. Igen, most is az lesz a legjobb.
Ilyenkor szórakozottan lépkedek csak előre, és nem igazán figyelek a körülöttem lévőkre, viszont a meglebbenő szőke hajat, a lépéseinek hangját, ritmusát egyből felismerem. Felkapom a fejem, és a megérzéseim ezúttal sem hagytak cserben.
- Tücsök, te meg mit keresel itt...,?




A hozzászólást Arthur Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 22, 2013 12:39 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Nov. 22, 2013 10:06 am




- Jaj, nem, erre semmi szükség! Komolyan, már nem is fáj - mosolygok kedvesen a feltűnően sármos, nagyjából negyven körüli gyógyítóra, aki a bátyám helyett látta el a sérülésem, mondván, Jones gyógyító ma reggel vizitet tart, sürgős esetekkel nem tud foglalkozni számos feljegyzett betege közt. Nem érintett rosszul a dolog, valójában, azt hiszem, még örültem is, amiért nem Artnak kellett milliószor elmagyaráznom, miért vagyok képes fájdalomcsillapító bűbáj nélkül túlélni egy csontforrasztást. A művelet nagyjából másfél percet vesz igénybe, beleszámolva azt az időt is, míg kiszabadítom fél karom a blúzomból, és visszahúzom. Másfél perc. No, persze, amikor összeforr, kicsit éget és szúr, de törték már be az orrom meccsen úgy, hogy a vértől nem is láttam repülés közben - egy ilyen apró baleset a reggeli edzésen aligha számít ahhoz képest.
- Biztos nem kér fájdalomcsillapítót, Miss Jones?
A hanglejtés, amivel a nevem elhagyja az ajkait, azonnal kiábrándít ebből a férfiból - is. Fogadok, van egy lánya, vagy húga, vagy felesége, aki rajong a Hárpiákért, ő pedig kénytelen-kelletlen tűri a szeretett személy sikongatását, valahányszor szóba kerül a csapat, esetleg felbukkanunk valahol. Olyan kenetteljes. Annyira undorodom az ilyen dörgölőző, álszent emberektől.
- Nem, köszönöm. Tökéletesen jól vagyok - hárítom a kedveskedést zsigerből, a férfi tekintete megvillan, majd ellép mellőlem, hagyva, hogy lekászálódjak a kórházi ágyról, aminek szélén ücsörögtem a vizsgálat alatt.
- Mint mondtam, a héten még ne erőltesse meg túlságosan, és vigyázzon, nehogy...
Nem ez a lendítő karom. Mindegy is.
- Jó, majd kímélem - felelem, nyakamon becsatolom az kabátot; legszívesebben szó nélkül sétálnék ki a kórteremből, nehogy meglássa az arcomra költöző fintort. Hiszen tudja, mi a foglalkozásom, pontosabban inkább szenvedélyem. Nem gondolhatja komolyan, hogy napi szintű edzések feszített tempója mellett majd nekiállok "kímélni" meg babusgatni a vállam, csak azért, mert a csapattársamra ráférne már néhány lecke arról, hova üssön egy gurkót, amit elméletben az ellenségre kéne pofozni, és nem a másik terelő vállára...

Elköszönünk, a szokásos unalmas udvariaskodás még akkor is a fülemben cseng, amikor már a folyosón sietek végig, fájós vállal, de könnyedén és légiesen, mint mindig. Fehérbe öltözött gyógyítók súgnak össze, miközben elhaladok előttük, egyesek arra sem veszik a fáradtságot, hogy lehalkítsák a hangjukat. Igen, én vagyok Gwenog Jones. Ne ájuljon el! Meg fogja szokni, nekem is sikerült. Azt hiszem, a kelleténél talán kissé élesebb vagyok ma az emberekkel, talán azért is, mert nehezen viselem, ha a csapatból valaki ilyen fatális hibát vét.
Egyébként kifejezetten szeretem Art munkahelyét. Árad belőle egyfajta megfoghatatlan nyugalom, és a bátyám egyes munkatársait már meg is kedveltem, mert sosem csevegnek csak úgy, udvariasságból. Azt ugyanis én - a műanyagságot -, ki nem állhatom, rosszul vagyok tőle.

Épp azt fontolgatnám, hány órakor találjak vissza az edzésre, vagy kivegyem-e ideiglenesen a mai délutáni tréninget - de tényleg csak kivételesen! -, amikor más is eszembe jut. Arttal nem is találkoztam, márpedig nem mehetek el anélkül, hogy ne öleltem volna át... elszorul a torkom egy pillanatra, mikor arra gondolok, vajon hány ilyen ölelést mulasztottam már el, és mennyit fogok még tűzre hányni, mert valami mindig fontosabb...
Irányt váltok, egyenesen Art irodája felé indulok - csak a szerencsén múlik, hogy befordulva egészen pontosan megpillantom fivérem hátát. Megszaporázom a lépteimet, Ő pedig felfigyel a hangra, talán a cipősarkak kopogása lehet ismerős neki - mindenesetre felém fordul, én pedig ragyogó mosollyal ugrom a nyakába, karjaimat szoros sálként köré fonva. Elnyomok egy jajdulást. A vállam már ettől a puszta megemeléstől is makacs jajszóval tiltakozik...
- Doktor úr! - fuvolázom a fülébe vigyorogva, a karjaiban egy pillanatra ismét kislánynak érzem magam. Mielőtt néhány pillanat múltán hátrébb húzódnék, sugárzó mosolyt vetve gyógyítói köpenybe bujtatott alakjára.   - Valaki gyúrni járt? Mikor lettek ilyen vállizmaid? - teszem fel a költői kérdést csipkelődve, kezeimet a kabátom zsebeibe süllyesztve.
- Egyébként nincs kedved meghívni reggelizni a fantasztikus büfétekbe, ha már így, teljesen véletlenül belém botlottál? - kérdem. Általában ellenzem, ha egy férfi fizet a nő helyett, bármilyen nemi hovatartozási indokra hivatkozva, de a bátyámra nem úgy tekintek, mint "férfira", tőle még el is várom, hogy ne hagyja éhen veszni a kedvenc - és egyetlen - testvérhúgát.


• szavak: nem igazán tudom...
• viselet: you still be my star
• ihlet: why are you cry?
• megjegyzés: na, most is örülsz? (:


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Nov. 22, 2013 11:17 am

ebédlő és folyosók - gwen & arthur Tumblr_static_untitled-9ebédlő és folyosók - gwen & arthur Jennifer-lawrence-gif-008093

"Tell them what I hoped would be impossible"



- Nahát! - nevetem el magam-  Micsoda megtiszteltetés, hogy meglátogatod szerény kis ispotályunkat! Ne haragudj, Tücs, de a vörösszőnyeget nem készítettük ide! - ezt a doktorurazásért kapta, tudja jól. - Ezek neked vállizmok? Te jóságos ég, te lány, mihez vagy te szokva! - csóválom a fejem tettetett szörnyülködéssel.
Nem is tudom, hogy áll a húgom pasiügyben. komolyan nem. Én nem figyeltem rá eléggé, vagy ő nem mutogatja a partnereit? Vagy mindkettő?
Vagy ne gondolkodjak ostobaságokon?
- Csinos vagy ma is. - dícsérem meg az öltözékét.- Még hogy vállizmok. - lamentálok még mindig. -  Bébi, ha látnád, mekkora lett Toby az elmúlt pár hónapban, eszedbe se jutott volna felhozni ezt a gyúrás dolgot! - simán képes vagyok karban cipelni Tobyt, sőt, a kilencéves lányomat is szoktam hurcolni még a nyakamban. Fene az orvosi utastásokba, hogy ne emelgessek, meg ilyesmi. LEhet, hogy hamar elmegyek, de pont ezért minden élményt meg fogok adni a gyerekeimnek, amit csak bírok, hogy majd arra emlékezhessenek, hogy "milyen jófej volt az öreg, emlékszel, mindig lovacskázhattunk a nyakában" satöbbi.
Gwen rég járt már felénk, nem mintha hibáztatnám ezért. Tudom jól, mennyire elfoglalt. Sose tudnám azt csinálni, amit ő csinál. Ezt a... celeb életet, vagy hogy hívják ezt. Neki minden mozdulatát megírják az újságban. Neki mindenhol figyelnie kell a megjelenésére, a fotósok miatt. Neki meg kell válogatnia, kinek mit mond, mert tele van érdekemberekkel.
Na meg persze a rengeteg megjelenés a világ bármelyik részén, feszített tempóban.
Semmiért nem adnám az én nyugodt családi életemet, ezért igyekszek, mikor Gwen nálunk van, hogy minél nyugodtabb és békésebb legyen a hangulat. Mondjuk ha van egy Tobias Jones nevű hatéves kis terrorista a házban, azért ez elég nehézkes.
- Még nem is tudod a nagy újdonságot - mondom neki, miközben a karomat nyújtom, hogy belémkarolhasson. - Emily kitalálta, hogy a nyomdokaidba lép, és ő is kviddics-cicus lesz. - forgatom a szemem tettetett felháborodással, leheletnyi évődéssel a hangomban. - Pont elég egy ilyen balesetveszélyes valaki a családba, igazán nem kell még egy... mondjuk az is igaz, hogy így háznál van a segítség, ha... Ehh, bele se kéne gondolni.
Na de pont Emily lenne kviddics-bajnok? Aki máris annyit  törődik a megjelenésével, mint az anyja? Aki képes egy óráig egyhelyben ülni, míg az anyja kitalál neki valami új frizurát? Emily az a toronyban ülő királylány típus, őszintén szólva nem is bánnám, mármint értitek, kisebb az esélye, hogy valami baja esik, de mondjuk világért sem állnék a boldogsága útjába.
- Na gyere te kis éhező, megnézzük, mit főztek ma a kórházi házimanók! - a konyhásnéniket hívom így. Itt a konyhán bizony normál emberek dolgoznak, rendes fizetésért - A szent Mungo büszke arra, hogy nem vesz igénybe házimanó-féle rabszolgamunkát.
A mai napi menü egészen finomnak ígérkezik, bár a petrezselyemzöldjét ugyanolyan finnyás grimasszal kotrom a tányérom szélére, mint hatévesen.
- Ne nevess! - fenyegetem meg játékosan az ujjammal - Valami nem változik! Egyébként meg te jössz, kisasszony: Mi járatban itt? Megint lesérültél? - kérdezem feddően.




A hozzászólást Arthur Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 22, 2013 12:42 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Nov. 22, 2013 11:53 am




Hogy én milyen vállizmokhoz vagyok szokva, azt inkább nem részletezném, bár szívesen megteszem, ha ezzel akár egy pillanatra is zavarba hozhatom drága bátyámat. Kettőnk közt a párkapcsolati témák mindig úgy-amúgy kerültek elő, a feleségét máig nem tudtam sem elfogadni, sem megkedvelni; az én életem pedig túlságosan gyors ahhoz, hogy képes legyek elkötelezni magam. Azt már gondolatban sem teszem hozzá: olyan férfit képtelenség találni, aki bele tudna szeretni egy könyörtelen diktátorba, aki bizony csak néha változik odabújós kiscicává... nem is tudom, eddig úgy tapasztaltam, a varázslók nem igazán kedvelik, ha egy nőnek komoly elvárásai és konkrét értékrendje van, ha nem lehet betörni, mint valami idomítható versenylovat, ami addig vágtázik, míg a lovasa hajtja, hogy mást ne is mondjak...
Elhúzom a szám. Mihez vagyok szokva? Ötvenes szponzorok vállizmaihoz, drága bátyám. Vállizmokhoz, amelyek olyan furcsa szögben, olyan erősen képesek megfeszülni. Amelyek láttán törékenynek érzi magát az ember lánya, még akkor is, ha tudja, ez mind csak üzlet. Színház. Neked fogalmad sincs, milyen árat fizetünk mi, lányok, nők a Hárpiák legújabb kiszerelésű, extravagáns seprűiért, a pazar talárokért, a fényűzésért. És nem is kell tudnod, mivel jól ismerlek: amint ez a füledbe jutna, azonnal neki állnál a lelkemre beszélni, ami a Te állapotodban nem a leghasznosabb erőfeszítés.
- Ne idegeskedj, még elered az orrod vére! - vigyorgok rá sötéten, majd nem sérült kezemmel a vállába bokszolok, ami igazából egy elég finom, testvéries mozdulat, és ma már egy nővérke sem néz rá, az "Idegen Szőkére" szúrós pillantással, mikor bántalmazom a szeretett Jones gyógyítót.

- Igen, sajnálom. Majd, ha legközelebb megyek, szemügyre veszem azt a kis vasgyúrót - fogadkozom ünnepélyesen, s bár mindketten tudjuk, ez csak önámítás, azért jól esik így gondolkodni. Nem fogok elmenni hozzájuk az elkövetkezendő időben, mert Art felesége, a drága, édes, fantasztikus Clarice, az a mocskos hárpia csak felhúzza az agyam. Kétségbeejtően valótlan és műanyag, bár hihetném, hogy ez idővel változni fog. De nem fog, így én sem változom.
Az egyetlen, amit ezzel kapcsolatban mégis bánok, az a számtalan elszalasztott óra, amit az unokaöcsémmel és az unokahúgommal tölthetnék. Főleg, ha igaz, amit Art állít Emilyről.

Bátyámba karolva lépkedem mellette, kettőnk sétatempója rendkívüli összhangú mozgást eredményez. Jól ismerjük a másik rezdüléseit, Art minden lélegzetvételét és száraz sóhaját meg tudom különböztetni; egyszerűen érzem a testbeszédében és nonverbális eszközeiben rejlő tartalmakat. Amiképp ő is az enyémeket. Most mégis el kell gondolkodnom, mikor a kislánya jövőbeni terveiről esik szó. Drága Emily - annak idején, a saját rózsaszín álmaimnak émelyítő gyűrűjében, abban a védett csodaországban, én is azt gondoltam: a kviddics másról sem szól, mint szabadságról, önmegvalósításról, feszített edzésről, dicsőségről. Pedig hát, a színfalak mögött egészen másféle terhelés zajlik, főleg az olyan csapatok esetében, akiket évadról-évadra veszélyeztet, hogy nem hajlandóak férfi taggal kibővíteni a sorfalukat.
- Tudod,  kviddicsben nem ismerek tréfát, de szívesen vállalom, hogy foglalkozom Emilyvel, amikor az időm engedi és ő is ráér - ajánlom fel némi gondolkodás után, az ajkamat rágcsálva. Ennél többet nem igazán tehetek. Egyelőre azt kell meglátnunk, bírja-e a kislány a gyűrődést, kész van-e egy minimális terhelésre. Azután ki tudja? ha az anyja nem ül a nyakára, talán még a legnagyobbak közt is játszhat majd.

Az étkező nem túl zsúfolt, kellemesen el fogjuk tudni tölteni az időnket. Én legalábbis tüntetően nem veszek tudomást a fiatal gyógyító-asszisztensnők azon bárányfelhőjéről, amely kitartóan követi a bátyámat, bármerre is menjen. Hiába, Artnak tényleg jól áll  kor, bár még fiatal férfi, idén töltötte a harmincat. A harmincat...
Megpróbálok nem belegondolni abba, mennyi közös étkezés várhat még ránk az elkövetkezendő időszakban, miközben neki látok a desszertnek, úgy szólván a végén kezdem a sort. Mindig is kimondottan édesszájú voltam, ezen jó tulajdonságom ezúttal sem hazudtolom meg, miközben a sűrű csokoládéhabba merítem a kanalam.
- Csak ellőtték a vállam, de ne aggódj, ripsz-ropsz helyrerakták. Elpusztíthatatlan vagyok, Art. - mosolygok rá, megízlelve az evőeszközön egyensúlyozott finomságot. - És látni akartalak. Azt hiszem... - hirtelen elakadok, nem tudom egy pillanatig, miképp folytathatnám, ám végül közelebb hajolok hozzá az asztal fölött, és megköszörülöm a torkom. - ... szóval, azt hiszem, találtam egy megoldást a...
Képtelen vagyok végigmondani, átható tekintetem mindent elárul. Remélem, még mindig képes olvasni az íriszembe karcolt üzenetből, másban nem igen bízhatok.


• szavak: nem igazán tudom...
• viselet: you still be my star
• ihlet: why are you cry?
• megjegyzés: na, most is örülsz? (:[/color]


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Nov. 22, 2013 12:43 pm

ebédlő és folyosók - gwen & arthur Tumblr_static_untitled-9ebédlő és folyosók - gwen & arthur Jennifer-lawrence-gif-008093

"Tell them what I hoped would be impossible"


Állítólag nem mindenhol ilyen pocsék a viszony a sógornők között. Általában ez úgy szokott lenni, hogy a két lány összebarátkozik, és folyton együtt lógnak, vásárolgatnak, csajos napokat tartanak, stb.
EZek meg megfojtanák egymást egy kanál vízben.
Ezt nagyon sajnálom, mert jóformán ketté kell szakadjak ahhoz, ha mindkettejükkel időt akarok tölteni, és a gyerekek se kapnak annyit a nénikéjükből, mint szeretnének, de hát nem tudom őket megbékíteni, és fogalmam sincs, mi lehet a bajuk egymással. Mindkettő gyönyörű, intelligens nő, úgyhogy nem igazán értem, miért nem tudnak dűlőre jutni egymással.
- Nem is tudom, minek kéne ahhoz történnie, hogy ti végre elviseljétek egymást egy helyiségben. - mondom zsörtölődve, anélkül, hogy mélyebben belegondolnék a dolgokba.
De aztán elharapom a mondat végi pontot, mert realizálom a szavakat, amik kicsúsztak a számon, és most kell pár pillanat, amíg diszkréten elfelejtjük.
Mert tudom. Tudom, hogy akkor együtt lesznek. Mint ahogy most is mindig elviselik egymást, ha komoly bajom van. Láttam. Emlékszem rá. DE még ha csak lázas képzeletem vetítette is ki elém...
akkor is tudom, hogy így van.
Némán lépkedünk egymás mellett, figyelve a léptei ritmusát, és, hogy igazodjak hozzájuk. Bár ebben a magassarrkúban határozottan magasabb nálam.
Szinte kitalálom, hogy mire gondol Emilyvel kapcsolatban.
- Nézd, Emily nem igazán ugyanaz, mint te kicsiben.- mondom nyugodtan. - Ő csak téged lát. Hogy csinos vagy, kedves vagy, hogy újságokban szerepelsz, hogy fotóznak, hogy szép ruhákat vehetsz fel. Szerintem eszébe sem jut, hogy a kviddics az mi is tulajdonképpen. Ennyi erővel világhírű zongoraművész is lehetne, akkor ugyanazt kapná, amire tulajdonképpen áhítozik, csak a balesetveszély nélkül - felvonom a vállam - persze, ha ráérsz, egy próbát mindenképpen megér, én csak... Én már nem.. Szóval, tudod, hogy én nem ülhetek már seprűre.
Ez így volt igaz. Ebben a stádiumban már nem mindig tudod kontroll alatt tartani a saját mozgásodat. Bármelyik pillanatban leeshettél a seprűről, mert egyik pillanatról a másikra elfelejtesz kapaszkodni, rosszabb esetben elájulsz vagy elalszol. Egyszóval egy cseppet balesetveszélyes. Még ha magamról lenne szó, oké, de mivel a kislányomról... Neeem.
Azért nem felejtek el megjegyzést tenni, mikor betömi az édeset elsőnek.
- Nem ám a levessel kezdenéd - csóválom a fejem, mondjuk az eszembe se jutott, hogy megneveljem, nem, azt anyánknak kellett volna hosszú évekkel ezelőtt. Most már nincs mit tenni.
Aztán úgy mellékesen közli a sportbalesetét, és akkor mégjobban összeszalad a szemöldököm.
- Ó istenem, hogy nem tudsz vigyázni magadra! - mondom rosszallóan, de rég leszoktam arról is, hogy kioktassam. Ki vagyok én végülis, hogy a művésznő edzését bármilyen módon korlátozzam? - Rendbehozták? Rendesen? Fáj még? LEgközelebb meg örülnék, ha vigyáznál magadra!
Még tovább is dohognék, ha akkor hirtelen nem kezd rá arra a dologra, amiről pontosan ismeri a véleményemet.
- Jaj ugyan már, Gwen. - húzom el a számat, miközben a tányéromba nézek. - Tudod, hogy már mindent, KOMOLYAN mindent kipróbáltunk. Semmi sem használt.
Kár is reménykedni. Az a legrosszabb. Mikor beleéled magad, és elbuksz. NEm. Többet... Nem etetem be magam.
Nem félek már az elmúlástól. Beletörődtem. De újra és újra lemondani az Életről, az annyira nehéz...


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitimePént. Nov. 22, 2013 8:51 pm




Bátyám akár epésnek is nevezhető megjegyzésére nem reagálok. Mindketten pontosan tudjuk, egy ehhez hasonló drámai forgatókönyv szerint mikor kéne megbékélnünk egymással a feleségével. Csakhogy az én életemet nem holmi klisék irányítják, így kötve hiszem, hogy bármikor is egymásba kapaszkodva fogunk állni. Jelenleg el sem tudom képzelni ezt a helyzetet. Talán majd, egyszer, a távoli jövőben... talán. Mert, ha rajtam múlik, a bátyám még nagyon sokáig fog élni, látni fogja, miképp forgolódnak a lánya körül az udvarlók, és ott lesz akkor is, amikor a fia óvatosan a karjára helyezi az unokáját. Ez így van rendjén, másképp aligha történhetne. Épp ezért dolgozom, a magam eszközeivel és határain belül mozogva. Jól tudom, sosem értettem különösebben a gyógyításhoz, Art betegségére nem én fogom meglelni az írt, az én feladatom "csupán" a megfelelő személy felkutatása. Egy olyan emberé, aki szerint az évszázadokkal ezelőtt kőbe vésett információk, mint például a kiméra méreg gyógyíthatatlansága, mára egyáltalán nem mérvadó. Bár Art is hajlandó lenne még remélni, még bízni egy kicsit...

Jól tudom, sokat kérek ezáltal, hiszen annyian verték már át, csapták be, vagy hitették el vele, hogy képesek kihúzni őt ebből az örvénylő sötétségből. De nem szabad feladni, nem szabad beletörődni! Mindig van kiskapu, én ebben bízom, ezért nem engedem el a kezét, bármi történjék. Bármennyire is letesz a saját jövőjéről, bármennyire is fáj mindig remélni egy múló szívdobbanásig, majd lerántva fetrengeni a porban. Én remélek, kettőnk helyett is. És - Merlinnek hála - van ebben a történetben még egy személy, akiben tökéletesen megbízom, még ha ez a tény számomra nehezen felfogható is.
Mióta a Hárpiákkal játszom, s a nevem megismerte a világ, sosem engedtem senkinek - főleg a férfiaknak nem -, hogy megpróbáljanak kisegíteni, mintha én magam olyan gyenge, sivár és elhagyatott lennék. Sosem mutattam, ha kétségbe voltam esve, ha összetörtem, ha féltem, ha fáradt voltam és remegtem önnön ballépéseim súlya alatt. Sosem engedtem meg senkinek azt a luxust, hogy ne csupán nézze azt a ragyogó, magabiztos mosolyt, hanem lássa is a mögötte megbúvó kétségeket - egészen mostanáig. Ez egy zavarba ejtő dolog, jobbnak látom, ha nem is töprengek rajta sokat, egyszerűen csak... hagyom megtörténni. Itt Art egészsége a legfontosabb, nem az én kusza, személyes vonzalmam egykori SVK professzorunkhoz...

- Előfordulhat, hogy egy robbantó átok két perc múlva a levegőbe röpíti a kórházat. Haljak meg úgy, hogy talán ez lett volna a legfinomabb desszert életemben, de soha nem kóstolhattam meg? - vonom fel a szemöldököm Art arcát fixírozva, kihívó mosollyal. Na, persze. Az édesség. Néha komolyan három éves gyereknek érzem magam - bár azért neki sem kell panaszkodnia, látom én jól, ki piszkálja ki a tányér szélére a petrezselyemzöldet.
- Bagoly mondja verébnek, Jones gyógyító.
Magunk közt egyre többször ugratom az ispotály-beli pozíciójával, ő pedig ilyenkor már bevett szokás szerint a szakmámat, ezt az életveszélyes röpködést elemezgeti. Mily' szép és költői a testvéri szeretet.
- A terelő társam pofozta felém azt a nyamvadt gurkót. Nem én zuhantam arccal neki - hárítom ösztönösen, a "nem tudsz magadra vigyázni?!" típusú érveket. Zavar, amikor Art elfelejti, hány éve is vagyok már megérdemelten a szakmában. Legalább hat, ami egy kviddics játékosnál már komoly tapasztalatnak számít, mivel ebben a sportban egyesek úgy hullanak, mint a gyümölcslegyek...
- Mondtam már, jól vagyok.

Ezt le is zárom. A következő téma azonban arra késztet, hogy igenis megszakítsam az evést. Leteszem a kanalat, előveszem azt a konok ábrázatot, mellyel Art gyerekkorunkban olyan sokszor találkozhatott, és ellágyítom a tekintetem. Aggodalom és helytelenítés furcsa egyvelege tükröződik a vonásaimon, megfelelően példázva az érzéseimet az egészségi állapotát illetően. Bár kicsit több hited lenne, Art...
- Azért, mert semmi újdonságot nem próbáltál! Jó, néhány évszázada egy csapat varázsló egy pergamen fölé hajolt, és azt mondták: "hát, fogalmunk sincs, mi lehet ez, fogjuk rá, hogy nincs ellenszere". és azóta mindenki ebből indul ki! De mi van, ha a dolgok megváltoztak, vagy ha az ellenmérget nem Anglia területén kell keresni? Ha mondjuk, valami afrikai törzshöz kell zarándokolni érte, vagy ha le kell szállni az Adriai-tenger fenekére, vagy...
És csak hadarom, hadarom, az ötleteim kifogyhatatlanok. Mindent meg kell próbálni. nem engedhetjük meg magunknak a szelektálás luxusát.


• szavak: nem igazán tudom...
• viselet: you still be my star
• ihlet: why are you cry?
• megjegyzés: jó reggelt (:


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: ebédlő és folyosók - gwen & arthur   ebédlő és folyosók - gwen & arthur Icon_minitime



Vissza az elejére Go down
 

ebédlő és folyosók - gwen & arthur

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Folyosók
» görögország - claire & arthur
» Tiltott folyosók
» luna & cordelia - folyosók
» Neville & Luna ~ folyosók

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
FEEL THE DIFFERENCE :: ♔ magic world ♔ :: London :: Szent Mungo-