Nagyon ellehettem merülve a zenélésbe, ha azt sem vettem észre, hogy valaki az ajtóban ácsorgott. Vagy nem is a zene volt rám ilyen hatással, hanem a gondolatim? Kívülről nem láthatta a jövevény mennyire el voltam a gondolataimmal, hiszen énekeltem játszottam mindent csináltam csak éppen nem bambultam. De igenis belül úgy megrohamoztak, hogy az már szinte fejfájást okozott. Ilyenkor szokott az lenni, hogy túlságosan is felizgatom magam és rohamot kapok. Tudjátok újonnan kiderült, hogy hajlamos vagyok, ilyen nem tudom milyen rohamokat kapni csak úgy. Az orvosok furcsállták is, de valahogy engem nem izgatott fel a dolog. Sok bájitalt kaptam rá szóval biztonságban éreztem magam. Egészen mostanáig. A fejem egyre jobban hasogatott. Olyan volt, mintha 1000+1 tűt szurkálnának bele másodpercenként. Félelmetes volt, de nem mutattam ki mennyire fájt, inkább játszottam tovább, majd amikor a leányzó megköszörülte a tokát felkaptam a fejem. A fájdalom azonban nem múlt el csak enyhült.
Alaposan végig mértem tetőtől talpig. Ami rögtön szembetűnt, hogy ugyanúgy vörös volt, mint én. Ez tetszett, végre nem éreztem magam különcnek. Attól, hogy Ron és a családja olyan menők lettek az iskolában én még különcnek számítottam a szeplőim miatt.
Kétszer végig futtattam szemeimet rajta és rá kellett jönnöm, hogy én látásból ismertem őt, hiszen háztársak voltunk. Nem emlékeztem rá, hogy beszéltem e vele már, de abban biztos voltam, hogy háztárs és még évfolyamtársnak is mondtam volna, de abba már nem voltam tuti.
Egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd a gitárt is leemeltem magamról. A hangszert lefektettem magam mellém majd felálltam és egy széles mosolyt erőltettem az arcomra.
- Üdv szerény búvóhelyemen! Miben segíthetek elveszett lélek? –üdvözöltem barátságos hangon. Már is közvetlen voltam vele, amit megfogadtam, hogy nem fogok az lenni, de hát én már csak ilyen vagyok a jó/rossz szokásaimmal nem tudtam felhagyni.
- Mason vagyok, de mintha ismernélek. Véletlenül nem Griffendél? –hangom tele volt lelkesedéssel és jó kedvvel. Pedig aztán az utóbbi nem igazán volt rám jellemző az elmúlt pár órában.

Ezt gitározza:D

Nagyon ellehettem merülve a zenélésbe, ha azt sem vettem észre, hogy valaki az ajtóban ácsorgott. Vagy nem is a zene volt rám ilyen hatással, hanem a gondolatim? Kívülről nem láthatta a jövevény mennyire el voltam a gondolataimmal, hiszen énekeltem játszottam mindent csináltam csak éppen nem bambultam. De igenis belül úgy megrohamoztak, hogy az már szinte fejfájást okozott. Ilyenkor szokott az lenni, hogy túlságosan is felizgatom magam és rohamot kapok. Tudjátok újonnan kiderült, hogy hajlamos vagyok, ilyen nem tudom milyen rohamokat kapni csak úgy. Az orvosok furcsállták is, de valahogy engem nem izgatott fel a dolog. Sok bájitalt kaptam rá szóval biztonságban éreztem magam. Egészen mostanáig. A fejem egyre jobban hasogatott. Olyan volt, mintha 1000+1 tűt szurkálnának bele másodpercenként. Félelmetes volt, de nem mutattam ki mennyire fájt, inkább játszottam tovább, majd amikor a leányzó megköszörülte a tokát felkaptam a fejem. A fájdalom azonban nem múlt el csak enyhült.
Alaposan végig mértem tetőtől talpig. Ami rögtön szembetűnt, hogy ugyanúgy vörös volt, mint én. Ez tetszett, végre nem éreztem magam különcnek. Attól, hogy Ron és a családja olyan menők lettek az iskolában én még különcnek számítottam a szeplőim miatt.
Kétszer végig futtattam szemeimet rajta és rá kellett jönnöm, hogy én látásból ismertem őt, hiszen háztársak voltunk. Nem emlékeztem rá, hogy beszéltem e vele már, de abban biztos voltam, hogy háztárs és még évfolyamtársnak is mondtam volna, de abba már nem voltam tuti.
Egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd a gitárt is leemeltem magamról. A hangszert lefektettem magam mellém majd felálltam és egy széles mosolyt erőltettem az arcomra.
- Üdv szerény búvóhelyemen! Miben segíthetek elveszett lélek? –üdvözöltem barátságos hangon. Már is közvetlen voltam vele, amit megfogadtam, hogy nem fogok az lenni, de hát én már csak ilyen vagyok a jó/rossz szokásaimmal nem tudtam felhagyni.
- Mason vagyok, de mintha ismernélek. Véletlenül nem Griffendél? –hangom tele volt lelkesedéssel és jó kedvvel. Pedig aztán az utóbbi nem igazán volt rám jellemző az elmúlt pár órában.

Old Yellow Bricks:D