Ginny and Harry

Charlene Soraia - Wherever You Will Go; hosszú, ez most tényleg nagyon hosszú; EZT viselem; sok szerettel ♥

Ginny and Harry

Ideges voltam. Nem tudom miért, de ez az érzés úgy áradt szét a testemben, hogy lassan szinte megbénít. Nem szokásom izgulni a randik előtt. Ezelőtt mindig könnyű volt, csak magamra vettem valami szép, visszafogott ám különleges alkalmakra tartogatott ruhát, szépen kicsíptem magam és... És egyszerűen elengedtem magam. Nem aggódtam a tanulnivaló, vagy a kviddics, anya, esetleg Voldemort miatt, nem. Noha, az elmém kis részébe Hermione óvó szavai figyelmeztettek, hogy valamit rosszul csinálok, nem engedtem meg magamnak, hogy álmodozzak. Hogy reméljem a lelhetetlen. Nem akartam elvesztegetni az időm, mert mindig is azt hittem, az, hogy Harry Potter valaha is felfigyel rám - nem úgy mint barátra, hanem mint nőre - túl nagy álomnak bizonyult. A naiv kislány hősként tisztelte A Fiút, a Kis Túlélőt, és ez a kislány még mindig itt él bennem csupán felnőttem. Levetettem gyermeki ábrándjaim, és megláttam benne azt amiért igazán érdemes szeretni ezt a fiút. Mert önzetlen. Kedves. Bátor. Édes...
És talán itt kéne befejeznem. A saját nyálas szövegemtől is elfog a hányinger, mióta Roncit Von-vonnak keresztelték. Phúj.
Igazából azt se tudom milyen lesz ez a randi. Anno, még egy másfél éve kevés időnk volt egymásra a vizsgák miatt, és a Roxforti kirándulást is törölték mikor lett volna rá alkalmunk. Ha leszámítjuk a lopott csókokat a folyosó takarásában, vagy a ritka nyugodt estéket a kettesbe töltött időnk száma gyászosan kevés. Sőt. Tragikus.
És míg Deannél pontosan tudom mire vágyik ha randizunk, Harrynél nem. Nem volt még alkalmam kiismerni, és annyira félek, hogy ez a kapcsolat túl törékeny lenne, hogy automatikusan az ugrik be, hogy ma valamit biztos el fogok rontani. Nyakamat rá.
Aztán ott volt Micheal... a trimágus Tusai bálon ismerkedtünk meg, és a barátnőm tanácsára kezdtem el elfogadni az érdeklődését. Vannak más fiúk is Harry-n kívül. Víz hangzott a fejembe minden egyes csóknál amit az eddig pasijaimmal váltottam. De akarva-akaratlanul mindegyiküket össze is hasonlítottam a fekete hajú hercegemmel, és úgy éreztem ez nincs rendjén. ha valakit szeretek azért szeretem amilyen. Nem keresem benne a bátyám legjobb barátjának jellegzetes tulajdonságait.
Mondjuk, ha egy kis óvó hang megszólal a fejedben - ami különösen hasonlít Miss Granger hangjára - hogy nyugodj le, mert úgy is eljön, talán még egyszer megfontolod az épelméjűségedet. Néha azt hiszem megőrülök. Sőt szerintem már közel is vagy...
- Te jó Merlin! - kapok a szívemhez, mikor megérzem az érintését csupasz vállamon. Túlságosan is elkalandoztam. Azt hiszem a Fekete tó partján jártam, a tölgyfa alatt, ahogy nem egy édes csókot kaptam.
És így történik, ha az ábránd valósággá válik - ahogy megérzem a teste melegét, boldogan simulok karjaiba, és karjaimat a nyaka köré fonom. annyira rég volt már. Mintha egy másik világba történt volna, hogy így csókoltuk volna meg egymás. Egy nehezebb, és fiatalabb világban. Hiányzott. A tapintása, az ajka, ahogy biztonságba érzem magam mellette. A kétségek már nem gyötörnek. Csak jól akarom magam érezni. Semmi több.
Végül véget ért, és egy kissé zavart mosoly jelent meg az arcomon, hogy az ujjaink összefonódtak, és az alkonyat fényébe indultunk el - őszintén szólva, fogalmam sincs merre.
Pislogva pillantok rá, felidézve magamban a kérdést, mire nem tudok jó választ adni. Őszintén szerintem anya már annak örült, hogy kimozdulok otthonról. Még nem igen fogta fel, hogy nagykorú vagyok, ezzel együtt már túl nem egy kapcsolaton, de remélem egyszer majd eljut hozzá. És nem fogja Harryt seprűvel kikergetni a házból.
- Hermione falaz nekünk. - jelentem ki végül, vigyorogva. Őszintén hálás vagyok, hogy ilyen jó barátnővel áldott meg a sors, aki nem csak a készülődésben, hanem abban is segített, hogy zavartalanul teljen a ma este. Jövök neki úgy egy - ezerrel.
- Ééééés... - nyújtom meg egy kicsit a szót, majd végül megkérdezem; - merre megyünk? - pillantok kíváncsian rá, miközben azért próbálok kikövetkezni, hogy hol lehetünk. Nem vagyok törzsvendég Londonba, főleg a mugli rész idegen, de azért az alap dolgokat tudom merre vannak. A Big Ben például úgy öt utcára. Tehát a part se lehet messze.
Bár ha Harry tudja merre megyünk azt hiszem nincs okom aggódni.

Dream On; késve, de itt van ^^; EZT viselem; remélem tetszik ♥

Ginny and Harry

Nem tudok nem elveszni a szemeiben. Mint egy örvény, úgy ragad magával a két smaragdként csillogó írisz, ha belenézek, egyszerűen mintha a külvilág fontossága megszűnne számomra. Boldogság árasztja el lelkemet, és mintha egy ősi érzést keltene fel bennem; soha nem éreztem még ilyet, pedig már annyiszor kapcsolódott össze a tekintetünk az évek alatt, annyi időbe telt míg pirulás nélkül képes voltam kontaktust teremteni vele. Ha tanácsot adnék a tizenegy éves énemnek… Nem is tudom. Talán arra ösztönözném, hogy legyen türelmes, próbáljon meg barátból lassan többé válni. Vagy csak éljen, mert a sors úgy is keresztezi az utad azzal akit neked teremtett az ég. Végül is, a fiatal Ginny naiv volt, neki egy nagybetűs Hősre volt szüksége, akinek a történeteit minden elalvás előtt meghallgathatta, vagy felidézhette magában, hogy igen van valaki, aki vigyázz az ő, és társai álmára. Most pedig, a már hivatalosan is felnőtt boszorkánynak, csak Harry kell. Nem a Kis Túlélő, vagy a Kiválaszott, csak, a fiú, aki nevet a viccein, ugyan olyan szenvedéllyel beszél a kviddicsről mint ő, és aki megbecsüli a szeretetét, és a törődését. Túl sokat csalódtam már, túl sokan akartak többet, és túl sokan nem értékeltél azt, amit kaptak. Pedig, én mindent megtettem, de úgy tűnik, a lényem nem akarta átadni magának másnak. Csak neki; a gyönyörű szempár büszke tulajdonosának.
Idegesen igazgatom magamon az öltözékem, a cipő kissé nyomja a lábam, de valahogy túlságosan is tetszik az összkép, hogy ezen morgolódjak. Minden lépés messzebb visz a parktól, szembe velünk az alkonyat fénye festi vörösre az eget, és kezdem úgy érezni, mintha egy romantikus mugli filmbe csöppentem volna, amit még több éve néztünk Hermionéval a mozgó dobozban. Azon a nyáron jártam először egy olyan lakásban, ahogy a tea nem forr fel magától, ahol az óra valóban az időt mutatja; lenyűgözött, hogy a varázstalan emberek mennyire találékonyak, hogy a képek tényleg csak egy pillanatot örökítenek meg, és nem egy egész jelenetet. Csak alig három nap volt, mégis mintha valami különös nem e világi utazáson vettem volna részt. Azóta néha elejtek egy-két utalást rá, hogy megismételhetnénk azt az alkalmat. Persze, csak miután sikerült visszarázódnia Mr. és Mrs. Grangernek az ausztráliai utazásból, London kissé esős időjárására.
Csak követem míg a parthoz nem érünk, hol a hullámok lustán mossák a partot, és néhány hasonló szerelmes pár elmélyülve sétálgat mellettünk. Őszintén bevallva… Ez az első olyan randim, amit nem csak szórakoztatónak érzek, hanem egyszerűen igazinak. És az utolsó szó, egyszerűen mosolyra fakasztott. Rég voltunk már kettesbe, sőt talán az utolsó pillanatunk, még a tizenhetedik születésnapján kapott ajándéka volt. Azóta, csak az emlékeimbe élő nyugodt délutánok rémlenek fel a fekete tó mellett, mikor a könyvek fölött görnyedve próbálta elvonni a figyelmem a tanulástól, persze, persze akaratlanul, teljes sikerrel. Kit érdekelnek a koboldlázadások, ha van annál sokkal, de sokkal jobb elfoglaltság is?
Nem tudtam mit kéne mondanom; mintha a szavak a torkomra forrtak volna, és minden épkézláb gondolat nyaralni ment volna fejemből. Zavarban lettem volna talán? Még az is elképzelhető. Mellé léptem, kezemet a korlátra téve, és egyszerűen tekintetemet a partra, a Big Ben hatalmas kiemelkedő alakjára, és az ég névtelen szín kavalkádján pihentettem. Talán mondanom kéne valamit, talán nekem is viszonozni, hogy milyen örömmel tölt el, hogy elszakadtunk a családom látóteréből, de egyszerűen… Fogalmam sincs, hogy fogalmazzam meg.
Elléptem a gyönyörű kilátástól, és az arcát fürkészve vártam mit fog mondani. Érzékeim nem csaltak, ahogy alig egy lépés távolságra húzott közelebb magához, már szinte égtem a vágytól, hogy megtudhassam, mi nyomja a lelkét. Utáltam, hogy néma, hogy nem tudom mivel segíthetnék neki, hogy egyszerűen az elmúlt egy évben semmit nem tudtam róla. Nem tudtam mit csinálnak a szabadba, nem tudtam élnek e még, vagy halálfalók csapdájába sétáltak e, de minden nap azzal a tudattal keltem, hogy talán ma; talán ma lesz az a pillanat mikor visszatérnek, és megszabadítanak minket a gonosztól. Minden büntetést azért viseltem el, mert tudtam, hogy vége lesz. Egyszer minden jóra fordul.
Viszont amit mond, egyszerűen meglep. Összeszalad a szemöldököm, mert nem értem miről beszél. Mi nem lehet egyértelműbb annál, hogy itt vagy, itt állok előtte?
Vallomására, viszont egyszerűen olyan örömteli érzés kerít hatalmába, amit nagyon rég éreztem. Mert a bizonyíték, a szó, ami azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok neki, egyszerűen felbecsülhetetlen érzékű. Annyian fejezték ki már szavakban, hogy mennyire fontos vagyok nekik. Még is a családomon kívül, csak páran vannak kiknek elhittem is, viszont barátokon kívül, még soha senkinek nem hittem el ennyire, mint neki. Akár ezer Micheal, vagy Dean elém állhatna, gyémántgyűrűkkel, drága talárokkal, egyszerű jelentés nélküli „Szeretlek”-el, nem érnének semmit, ehhez a pillanathoz képest.
- Harry… - ejtem ki lágyan a nevét, kezemmel végigsimítva arca vonalán. – Miért akarnék mással lenni? Miért akarnék különválni attól, akit kislánykorom óta várok, hogy egyszer észrevegyen? Miért engedném el most, mikor ennyire közel áll a szívemhez? – mosolyodok el, majd közelebb hajolok hozzá, ajkam már majd nem súrolja az övét, de még mielőtt összeérnének, halkan ám jól érthetően ennyit suttogok; - Én is szeretlek.
Annyi csókot kaptam tőle, de úgy érzem, egyikkel se tudom viszonozni, az érzést, amit kelt bennem ahányszor csak teljesen megszűnik számomra a külvilág. Kezemet átkulcsolom a nyaka körül, és felrémlik előttem a perc, mikor a klubhelyiségbe berontva, először éltem át a csókját. Nem érdekelt ki nézz, ki van elfoglalva a győzelemmel, sem pedig, hogy Ron talán sokkot él át, hogy a legjobb barátja és a húga egymásra talált; egyszerűen csak szerettem volna, ha az a pillanat örökké tart. Pont, mint a mostani.
Ám, egy idő után – hol marad az időérzéked Ginevra? , rémlik fel bennem anyám hangja – eltolom magamtól
- Gyere. – ragadom meg a kezét, hogy az egyik ismert utca felé húzzam. Nem is tudom mikor jutott eszembe az a hely, de csak pár kép rémlett fel; apa először vitt el a munkahelyére, és útközben büszkén mutatta azt a helyet ahova először vitte anyát vacsorázni, az iskolán kívül. Csak, hogy apához hű legyen, nem egy varázslókkal teli zsúfolt helyre ültek be, hanem egy mugli étteremben, ahol csak ámult-bámult, teljesen hülyét csinálva magából, de anya szívét egy életre elnyerve. Mindig megmosolyogtat a kép, ahogy elhaladunk az amúgy igen eldugott hely előtt, engem pedig nem is a történet, hanem az abroszok piros-fehér kockái, és a vendégek különös divatja köt le. Mindig is vissza akartam egyszer menni, és most még arra is emlékszek, merre kell menni. Vagyis. Azt hiszem.
- Talán vacsorázhatnánk… - vetem fel az ötletet, épp befordulva az egyik sarkon, mikor a szemem elé tárul a látvány, ami még mindig ugyan olyan lehengerlő, mint tíz éve. Kint asztalok állnak megterítve, ám a zajból ítélve többen bent foglalnak helyet. Az ajtó felett hatalmas villogó, cifra betűkkel az étterem nevére esik a figyelmem; MAISON BERTAUX.
- Vagy van valami más ötleted? - pillantok rá, türelmesen várva, akkor mi is lesz a ma esti programunk. Egyet tudok csak biztosan; hogy ez az nap életem egyik legjobb napja, már most.


× szavak: 1.095 szó.
× viselet: randiruha-aminek-tetszik-az-összképe
× megjegyzés: öhm... leld benne örömöd ♥ ( :