Hayley & Seth

Más biztosan örülne, amiért ő a fő téma az iskolában... engem nem villanyoz fel túlzottan. Elismerem, eddig sem arról voltam híres hogy kerültem a bajt, de mindvégig legalább a gyengélkedőt sikerült lehúznom a következmények listájáról. Úgy tűnik, az a kevés szerencsém is elhagyott. Ezúttal arra sem hivatkozhatok, hogy a mardekárosok kezdték a verekedést, mert mindenki szeme láttára vertem be az egyik idióta képét. Bizonyára összébb is ment, tekintetbe véve, hogy gondolkozás nélkül a haverjaiért kiáltott. Na, nem mintha újdonság lenne - szerintem annyi büszkeség sincs bennük, mint egy dióban. Hárman támadtak nekem, mind egyszerre.
Mindegy. A lényeg, hogy körülbelül húsz perce itt fekszek az egyik ágyon három sebtapasz társaságában, és azon gondolkozok, mikor lépjek le. Nem szándékozom végighallgatni a barátaim megjegyzéseit a történtekről, a sajnálkozó arckifejezések látványáról nem is beszélve. Inkább megkockáztatom a visszautat, ezzel pedig egy súlyosbított büntetőmunkát. Annyi baj legyen, úgyis elpoénkodjuk a többiekkel.
Álló helyzetbe tornázom magam, megigazgatom a nyakkendőmet, pár gyors mozdulattal a hajamat is elviselhetőbbre túrom, majd a legnagyobb békességben hagyom el a helyiséget. A folyosó túl hosszúnak tűnik, a nap túl fényesnek, a feszültségem pedig szinte elviselhetetlennek bizonyul. Tehát csak a szokásos. A csata óta a legapróbb részlet is képes fellobbantani az indulataimat, főképp, ha emberekről van szó. Mintha mindenre és mindenkire dühös lennék.
Azt hittem, a bátyám nem sokkal előttem veszti majd életét, viszont sokkal kevesebb volt neki megírva. Nem is tudom, valahogy nem találom ebben az igazságosságot, de - hacsak nem szerzek sürgősen egy időnyerőt és nem készülök fel mindenre - sok mindent nem tehetek az ügy érdekében. Márpedig ez a lehetőség is elég magas, alighanem képtelen lennék kivitelezni. Marad hát a beletörődés és a gyászolás, ami sosem volt az erősségem.
Épp azon gondolkozom, vajon milyen óra következik most, mikor valaki teljes erejéből nekem jön. Kis híján el is esünk, viszont az utolsó másodpercekben kapcsolok és visszanyerem az egyensúlyomat, Hayleyt pedig a derekánál fogva óvatosan visszahúzom, mielőtt elterülne a csempén. Mert persze, hogy pont vele futok össze. - Jól vagy?