Sosem gondoltam volna, hogy éjjelek éjjelén ki fogok szökni a kastélyból csak azért, mert elvesztettem a varangyos békámat. Más lány sikítva futna el, ha egy békával találná szembe magát ehhez képest én az ágyamba is simán beviszem Greget.
Nem szeretném, ha valami baja esne, elkapná valamelyik házi manó és levest csinálna belőle vagy valamelyik diáktársamnak a macskája falná fel ebédre. Nem, nem… ezért sem hagyom, hogy kikóboroljon este. Veszélyes dolog a kastély, de még a falain kívül az élet sokkal rosszabb.
Sóhajtva túrtam bele hajamba, majd felhúzva magamra egy dzsekit és a cipőmet mentem a háziállatom keresésére. Gondoltam, jobban mondva tudtam, hogy merre kell keresnem, mert az egyik kedvenc helye a Tiltott Rengeteg.
Nem kéne kimennem, tisztában vagyok ezzel a dologgal, de akkor sem hagyhatom, hogy baja essen. Fáraóval nem lenne ugyanolyan az élet, ő csak a leveleket és a küldeményeket hozza, amit anyáéktól kapok. De semmi mást nem csinál, beszélni nem beszél csak huhog, arról nem is beszélve, hogy állandóan felhorzsolja a varrást a felsőimnél.
- Hová mész? – hallom Zandra kómás hangját, amire csak hátranézek közben fél lábbal már a folyóson vagyok.
- Megyek, megkeresem Greget, megint kiszökött. Maradj itt, sietek. – válaszolok kérdésére, majd becsukva magam után az ajtót elkezdek futni a folyósokon.
Remélem, senkivel nem fogok összetalálkozni, egyetlen tanárral sem akarok összetűzésbe kerülni a büntetőmunkát sem igazán szeretném.
Az idő kellemes idekint, nem is látszik meg az időjáráson, hogy lassan tél következik. Még mindig pluszok vannak éjjel, pont, mint reggel. Csak a sötétség ne lenne ekkora, ez a csend pedig az idegeimre megy egyenesen. Nagy levegőt veszek, majd elmenve Hagrid sötét háza mellett lépek be a rengetegbe. Milyen jó neki, hogy nyugodtan alhat, és nem kell idekint keresnie a békáját.
Elsuttogom a Lumos varázsigét, fényt hozva ezzel a sötét éjszakába és elkezdem a békámat szólítani. Sehol egy ismerős brekegés, egy béka vagy bármi mást.
- Soha többé nem fogom kiengedni a dobozából. – morgom az orrom alatt, egyre beljebb merészkedve az erdőben.
Várom, hogy valami Merlini segítség jelenjen meg, vezessen a békámhoz, hogy utána visszamenjek a hálókörletembe aludni. De nem fog összejönni, minél beljebb megyek annál jobban elönt a félelem, hogy nem találom meg és más, szörnyűbb dolgokkal találom szembe magam.
Zajt hallok, ágak reccsenek és mintha valaki követne. Megrémülök, nekimegyek egy fának és felbukom benne.
- Fenébe… - nézek térdemre, amin a nadrág már csak szakad állapotban lelehető fel. Arról nem is beszélve, hogy vérzik is. Kiengedem a gőzt, majd erőt véve magamon kezdek el kifele menni. – Bárki is van itt, hagyj békén…. Van nálam pálca! – ordítom a sötétségbe, próbálva kiutat találni ebből a bozótosból. Sikertelenül persze. Ilyenkor soha senkinek nem jön össze semmi, ez egy rossz vicc. Komolyan.

Sosem állítottam magamról, hogy épeszű lennék. Elvégre a zsenit is egy hajszál választja el az őrülttől, akkor velem miért lenne másképp? Csak vannak olyan normálisnak mondható tulajdonságaim, ami miatt eltekintenek az emberek attól, hogy egy varanggyal a zsebembe járkálok a szabadidőt programokkor. Nem tehetek róla, ez a kis vakarcs az idők folyamán a szívemhez nőtt, ezért sem hagyom, hogy odakint kóboroljon a rengetegben.
Nem lenne szívem megválni tőle, meg nem is akarok. Akkor mivel ijeszteném meg minden egyes alkalommal,  Zandrát? Ő nem kedveli az én kis háziállatomat, ami miatt mindig megbánt. Hogy nem lehet kedvelni egy ilyen kedves és aranyos állatot?
Na mindegy. Sóhajtva, és extra bátorsággal megpakolva indulok el a sötét erdőben megkeresni elveszett báránykámat, de nem alakul minden úgy, ahogy terveztem. Különös zajokra leszek figyelmes s úgy érzem, mintha valaki figyelne.
Mindennek meg lett a következménye, saját lábamban buktam el, mint egy két ballábas Neville ezzel a földre kerülve. Nincs semmi bajom az említett Griffendéles fiúval, azon kívül, hogy idegesítően ügyetlen. Azt is szeretem úgymond benne, hogy saját magán nevet, meg az általa megihletett vicceken is.
A pálcám után kutakodtam, de nem találtam ezért felnyaltam magamat a földről és akkor megláttam.
Cole állt előttem, gúnyos vigyorral az arcán és rengeteg lenézéssel hangjában szólt hozzám. Gondolhattam volna, hogy Ő ólálkodik ilyenkor kint elvégre ez az ő helye, itt lehet az, aki igazából is. Egy fekete alak, aki mindenre képes. Még a saját ikeröccsét is képes megölni, csak azért, hogy… fogalmam sincs igazából miért tette. De nincs azaz ok, amiért valakit megölünk. Nem, nincs.
Hátracsapom a hajam, majd méltóságteljesen pillantok rá.  
- Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked. – fonom össze a kezem, mellkasom előtt, és szúrósan méregetem. Égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam miért is van idekint, de még úgy döntök nem kérdezek rá. – De reménykedek az emberiségben, ezért elmondom. Nem láttad  véletlenül a varangyomat? Kiszökött az ágyamból és valami azt súgja erre kószál. – nézek rá felhúzott szemöldökkel. Mi van, ha találkozott a kis állatommal és megette vacsorára? Sajnos, mindent kinézek belőle, még azt is, hogy nyersen megeszik egy ártatlan békát. Fúj, ez talán erős túlzás.
- Cole, te mit keresel idekint? Már rég elmúlt 9, lent kéne lenned a klubhelységben a többi hozzád hasonlóval együtt. – igen, nem igazán bírom a zöld –szürke párosban pompázó diáktársaimat. Nekik mindig akkora arcuk volt, és nem értem, hogy mire. Arra, hogy mindnyájan aranyvérűek? Na, és? Én is az vagyok, mégsem viselkedem úgy, mint egy primadonna, aki mindent megtehet. Nem értem én őket, erre már rá kéne jönnöm, be kellene táplálnom az agyamba. Hiába győződöm meg minden egyes alkalommal a róluk gondoltakról, akkor sem vagyok hajlandó elhinni.
- Te direkt akartad rám hozni a frászt? Egyáltalán miért követsz? – lehet, hogy én vagyok paranoiás és nem is követett, de jó valakit hibáztatni a saját balgaságomért. Legközelebb nem fogom kiengedni Greget, így nem kell idejönnöm és nem kell kényelmetlen helyzetbe kerülnöm Cole-al. Amúgy sem kedvelem, nem is akarok vele soha többé találkozni. Hiába próbálom Allegrának is bebizonyítani, hogy veszélyes és nem jó vele lenni… hiábavaló az egész. Valamit tett a húgommal én pedig nem fogok addig nyugodni míg rá nem jövök mit tett.

Miért van az, hogy nekem mindig a legrosszabb emberbe kell belebotlanom? Cole nem épp az a személy, akivel szívesen összetalálkoznék egy ehhez hasonló sötét helyen. Ha nem lennék olyan, amilyen akkor nem is jöttem volna ki a békámért, s lám itt vagyok. Keresem a nyálkás szörnyetegemet, közben ilyen társaimba akadok bele. Ez nem az én napom, vagy évem.
A húgom is pont vele kellett jó kapcsolatot kialakítania… el se hiszem, mintha nem is egy vér folyna bennünk.
Sokszor elhatároztam azt, hogy nyitottabb leszek a különböző egyéniségű társaimra, hogy próbálom őket minél jobban megismerni. Elvégre ez az utolsó évem, nem csak tanulásból kell kiálljon a világ, Cole-al kialakítani egy baráti kapcsolatot pedig igazi kihívás lenne. Szeretem a kihívásokat.
- Te megettél egy békát, amit ebben az erdőben találtál? Hát… váljék egészségedre. – sóhajtok, hátratúrva a szememből pár tincset.
Tudom, hogy nem ette meg a békámat csak a reakciómra kíváncsi de az ilyes fajta megnyilvánulás idegesíti fel őket a legjobban. Én pedig szeretem felidegesíteni Colet. Viccesen néz ki mikor ideges, legalábbis én tudok rajtan nevetni.
A legtöbb társam ilyenkor simán visszahúzódna a kis csigaházába, de én nem leszek beszari nyúl, nem fújok visszavonulót, hanem szembenézek a Mumusommal.
Meglepett hevessége, de nem léptem el, hagytam, hogy kidühöngje magát. Már arra is felvoltam készülve, hogy a megismerkedem közelebb az öklével. Ha a testvérét képes volt megölni hidegvérrel, akkor egy lányt is simán megüt. Nem kell hozzá gondolkodnia. Égető a tekintete, simán megtudna ölni ha a tekintettel tényleg lehetne halált okozni valakinek. Annál hatásosabb a pálca.
- Akkor milyen vagy Cole? Bizonyítsd be, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek! Talán félsz tőlem, hogy ilyen…. nem is tudom elmondani, hogy viselkedsz. – húzom el a számat.
Nem értem ezt a fiút, pedig szívesen megnézném mi is játszódik le a fejében minden egyes alkalommal. Arra is kíváncsi vagyok miként lett jóba a húgommal, mi kötheti őket össze? Nem az, mert nem néz ki rosszul a srác, de nem hiszem, hogy az én kis Allegrámnak nem az esete. De akkor mi? Mi az, ami összeköti ezt a két egyedet?
- Szívesen megismernélek, kíváncsi vagyok miben vagy te más… - talán abban lennél, hogy a saját fivéredet ölöd meg?
Nem hiszem, de kíváncsi vagyok. Elmegy mellőlem, fellélegzem de egyből reccsenés hallatszik. Pár másodpercig küszködök azzal a gondolattal, hogy megkérdezzem jól van-e. Nem vagyok a javasasszonya, nem kell nekem foglalkoznom vele.
- Nem is gondoltam, hogy minden körülöttem forog. Csak furcsának tűnik, hogy pont te vagy kint. – vállat rántok, majd tovább kezdem keresni a békámat.
A grillezet béka sztori fiktív, nem ette meg tehát valamerre erre kell legyen. Közben szemem sarkából észreveszem, hogy eltűnik. Kezdek megnyugodni de hamar visszatalál, nem csoda, rossz kutya sose vész el. A kezében pedig ott van a békám, meglepett.
Közelebb megyek, elveszem Greget és megnézem minden rendben van e vele. Nem bízok meg benne, ezt ő is tudhatja.
- Várj… - kiabálok utána, mielőtt még lelépne.
Sose hittem volna, hogy ezt fogom mondani ráadásul pont neki. Alsó ajkamat kezdtem el rágcsálni, majd nagy levegőt vettem.
- Köszönöm… hálás vagyok, amiért idehoztad nekem Greget. – mosolyogtam rá kedvesen, minden harag, gőg, vagy undor nélkül.

Szeretem azt hinni, hogy a Roxfort falain belül nincsenek pszichopata állatok, aki bánthatják a többieket, de minden egyes alkalommal rá kell jöjjek ez nem így van.
Vannak érdekes emberek közöttünk, de amúgy nem is lenne gond, ha nem olyan ember lenne közöttünk, mint Cole.
Különösebb bajom nem lenne vele, ha véletlenül nem a húgommal ápolna remek kapcsolatot.
Hiába is teszek, mondok bármit nem távolíthatom el mellőle a húgomat, így megtanultam a háttérből figyelni ezt a szörnyű barátságot. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne szörnyű Cole… de mégsem akarom veszélybe sodorni a kishúgomat! Nekem kell vigyáznom rá…
S azok után, amit abban a táborban láttam nem hiszem, hogy pont Cole lenne a megfelelő társaság számára.
Kérdő tekintettel figyeltem a reakcióját. Mosoly fut át az arcán, majd morog egyet végül rám néz. Miért érzem úgy, hogy egy kanál vízben is képes lenne megfojtani?
- Sosem lehet tudni! Csak próbálok valami racionális magyarázatot találni a viselkedésedre. – vállat vonok, igazán nem hiszem, hogy lenne tőlem félnivalója.
Nem vagyok én félelmetes, kettőnk közül ő az, akitől megijednének a kis óvódások! – Azt tudom nagyon jól… volt már szerencsém látni ragyogásod.
Sóhajtok, majd a hajamba túrok ezzel hátrasimítva pár tincset belőle. Ez automatikusan jön, általában akkor csinálom mikor kényelmetlenül érzem magam. Cole jelenléte feszélyez, ahogy az is amikor elengedi az indulatait.
Meglepetten nézek rá mikor felcsattan és utána arrébb megy. Belevág egy fába, látszik, hogy meghúzza a kezét az ütéstől de nem szól semmit.
Hogy szorulhat valakibe ennyi agresszivitás? Nem értem… vannak húzósabb napok, belátom, de akkor sem gyűlik fel valakiben ennyi stressz. Lehet nem segít magán… ?
- Az már biztos… de Cole, mondd csak, jól vagy? A kezed… - aggódva nézek a kezére, biztos nem lesz ínyére, hogy megláttam, de Istenem! Ő csinálta!
Megkapom a kis kedvencemet, leporolom a hátát majd megsimogatom. Annyira jó, hogy nem esett semmi baja, még csak az kellett volna, hogy elveszítsem!
Anyáék biztos kiakadnának, elvennék tőlem a másik háziállatomat… pedig mindegyikközül Greg a legkedvesebb.
Megint megindul, de nem megy messzire. A hangom engem is meglepett, hogy milyen lágyan szólok hozzá. Megkockáztatom, hogy tényleg hálás is vagyok neki. De az is vagyok, hazugságon alapuló érzelmeket meg úgy sem adok ki magamból.
- Azt megköszönném, az igazság az, hogy nem találnék ki innen. – vallom be kicsit zavarba jőve, majd utána indultam.
Bízom benne annyira, hogy nem fog zsákutcába vinni, hogy utána megegyen, vagy valami hasonló. Nem szeretnék a testvére nyomdokaiba lépni, túl korán lenne az még.
- Cole… fáj még a kezed? Akarod, hogy segítsek rajta? – kérdőn pillantok rá, a varangykeresés alkalmával megtaláltam mikor Cole eltűnt, hogy visszahozza a kedvencemet.
Greg a karomon pihent, közben ritkulni kezdett a körülöttünk lévő növényzet. Mégis egy rossz pillanatban felpattan a kezemből az állat, megtámadva Colet s ahogy próbáltam utána kapni úgy tűnt el a fiú felsőjébe
- Merlinre! Cole… a békám!

Az élettől mindig azt kapja vissza az ember, amit nyújt neki. Ha elviselhetetlen személyként viselkedünk a körülöttünk lévőkkel, akkor nem mézes kenyeret fogunk visszakapni.
Cole nem az a fajta személy, akit kenyérre lehet kenni és ha beleharap az ember azt mondja „Ez nagyon finom!”, nem, ő nem ilyen de ez nem is lenne gond, ha nem a testvéremmel ápolna jó kapcsolatot.
Nem szeretem, hogy vele van, azt sem, hogy az idegeimre megy de nem fogok hisztit levágni a húgomnál, hogy Ő bizony nem fog egy nyársra felhúzódni! Meg kéne a saját bőrén tapasztalnia milyen is valójában Cole, de félek akkor már túl késő lenne.
Viszont minden sötétségben van valami világosság, neki is megvannak a jobb percei.
- Kezdek rájönni… - sóhajtok, majd megsimogatom a békám fejét.
A varangy elégedetten ül a karjaimba, semerre nem megy, békésen próbál pihenni, de tudja, hogy nem vagyok épp a legnyugodtabb személy a társaságában.
Szeretnék annak tűnni, vannak percek mikor tényleg megy is ez a dolog, de most nem. Az erdő atmoszférája teszi azt, hogy nem vagyok hajlandó lenyugodni, támadó lépésben tartom magam, a pálcám is kéznél van és ha nem más használom a fogam. Jól tudok harapni.
A kezére nézek, amit befeszít. Elönt kicsit a sajnálat, mert hiába utálom őt teljes szívemből a szívemen viselem a varázsló társaim épségét. Meg kicsit bűntudatom is van, hogy miattam verte a kezét a fába. Kell nekem idegesítőnek lenni.
- Biztos vagy benne? Segíteni tudok rajtad, ha akarod… de ha nem, hát nem. – vállat vonok, majd elkezdek utána menni.
Nem megyek mellette inkább a háta mögött megyek, nehogy átverjen és nem kivezet innen, hanem beljebb megy és kampec lesz nekem.
Sóhajtok, ezzel megtörve a csendet, de egy hirtelen kimondott mondatnak köszönhetően megáll, hátrafordul hozzám és közel lép.
Érzem leheletét  arcomon, tekintetét állom, nem húzódok el nézem és hallgatom őt.
- Lehetséges… mit kaphatok el fél óra alatt a Rengetegben? Esetleg megfertőzhettél valami vírussal. – elégedett vigyor kúszik fel az arcomra.
A tekintete kicsit szúr, de nem is olyan rossz ilyen közel lenni hozzá. Megrázom a fejem, majd mielőtt levenné a kezét a homlokomról ellépek tőle és a másik irányba nézek.
- Rendben, ha nem más majd a javasasszony segít. – vállat vonok, majd a békámat a vállamra rakom kezemet pedig a zsebembe süllyesztem.
Szótlanul megyünk tovább egészen odáig míg a békám meg nem elégeli az üldögélést és rá nem támad a vezetőmre. Más esetben csak állnék, nem tennék semmit hanem nevetni is elkezdenék, de Coletól féltem az állatomat. Még a végén agyontapossa.
- Nehogy bántsd! – kiabálok fel mikor lekapja a felsőjét és már taposna is rá. Gyorsan leguggolok, elhúzom onnan a békát, de kicsit lassan mozogtam a lába már a kezemen van.
A gondolata, hogy agyontapossa a békámat meghozta az eredményét, erősen taposott a földbe, a kezemre. Recsegett egyet a kézfejem, a fájdalom elviselhetetlenül nyílalt bele.
- Merlinre…. – sziszegtem ajkaiim közt, a hátsóval a földre zuhanva.

A legváratlanabb helyzetekben történnek a legérdekesebb dolgok. Nem számítottam arra, hogy egyszer Cole épsége miatt fogok aggódni, azt kérdezem mit tudnék tenni az érdekében. Ilyen eszembe se jutott egészen mostanáig. Most valami miatt mégis érdekel az épsége.
- Nem kell mindenről tudnod Cole, nem a te dolgot mire jöttem én rá. – húzom fel a vállam, nem kell mindent értenie.
Elég az én saját észjárásomat megjegyeznem, kitaláljam.
Nincs semmi gond a rengeteggel, de jobb szeretem a kinti részről csodálni ezt a mesés környezetet.
Sok érdekes dolgot lehet hallani éjjelenként, mikor az ember fia nem tud aludni és abban leli a nyugalmát, hogy kifele bámul a nyitott ablakon és hallgatja az erdő hangját.
Néha mintha suttognának valamit, de azt csak a fáradtsággal magyarázom meg. Most viszont kezdek arra gondolni Cole nem csak most tartózkodik itt.
Rákérdeznék, de akkor elrontanám ezt a csodálatos nem mondok semmit, ne kérdezz semmit hangulatot. Még csak az kéne, hogy nekem essen és befőttként végezzem Lumpsluck kamrájában, vagy még rosszabb helyen.
Megfeszülök mikor hozzám ér, a keze a homlokomon van a szívem pedig hevesebben kezdi verni a bordáimat. Remélem, ő ebből semmit nem érzékel, a keze melege egyre jobban égeti a homlokomat.
Nem bírom sokáig hamar ellépek tőle és jobbra fordítom a tekintetem. Úgy teszek mintha érdekes dologra lettem volna figyelmes és azt kémlelem, pedig sehol semmi. Csak nem akarok a szemébe nézni, az előbb kósza gondolatok futottak át az agyamon ez pedig nem jelent sok jót. Megrázom a fejem ezzel kiűzve a piszkos gondolatokat belőle, senkinek nem lenne jó, ha kitudódna ezek a dolgok.
- Biztos mikor leestem bevertem a fejemet. Látod, ez is a te hibád. – próbálom ráhárítani a felelősséget pedig sehol semmi. Még ugyan nincs semmi köze hozzá. Ez csak az én bugyuta szokásom, hogy szeretem a szívemen viselni mások testi épségét.
Ha nem lennék olyan, amilyen sajnos vagyok akkor nem érdekelne a keze, sőt még röhögni is elkezdenék rajta de ez nem így megy. Rosszul vagyok beállítva, túl kedves vagyok, holott nem érdemli meg ezt.  – Egyetértek, még a végén gumikezet csinálnék neked… jobban állna, amúgy is gerinctelen alak vagy.
Csúszik ki a számból pedig nem akarom megbántani, vagy felhergelni! Ez csak egy védekezési páncél, amit az évek folyamán kifejlesztettem az olyan alakok ellen, mint ő.
- Cole... sajnálom, nem akartam ezt mondani...
Meg kéne tanulnom, hogy nem minden Mardekáros káros az emberre, meg rám. Külön kategória vagyok, a tolerancia szintem igen alacsony, szenvedek, ha valaki ellenkezik velem és nem úgy cselekszik, mint ahogy én szeretném.
Tovább megyünk, már látom a fényt az alagút végén és akkor bum. A sors megint csúnya vigyorra húzza az arcát, szeret kicseszni velem eléggé. A békám kiugrik a kezeim közül és Cole pulcsija alatt találja meg a nyugalmát. Nem akarja ő bántani, aranyos kis kétéltű de mint máskor is Cole túl hamar cselekszik.
Lekapja magáról a felsőjét, és ha nem lennék elfoglalva az állatom megmentésével megnézném a felsőtestét jó lány hűen. A békám után nyúlok, sikerül elhessegetnem de a lába megtapossa a kezemet. Felszisszenek, a fájdalom miatt pedig a hátsómra is esek.
Próbálom behajlítani az ujjaimat, de nem megy… csak fájdalmat érzek, semmi mást.
- Fáj… - nézek a szemébe, összeszorított ajkakkal. – Nem haragszom…. – ejtem ki fájdalommal átitatott szavakkal.
Talán akarattal tette, talán nem, sosem tudom meg de nem is érdekel. Egy dolog a fontos, mégpedig az, hogy hamar kezdjenek valamit vele mert iszonyúan fáj.
Ép kezemmel megtartom a két botot, hangosan sziszegtem, ahogy próbálta bekötni a kezemet. Fájt, égetett, mintha apró üvegszilánkokon táncolna az ember olyasmi égő fájdalmat éreztem rajta.
- Vigyél ki innen… ennyit tegyél meg nekem, utána pedig kerülj el… - az előbbi kedves hangulatom elmúlt, nem haragszom rá… de félek tőle, nem akarom a közelembe tudni. Nagy nehezen feltápászkodom, kicsit meg is szédülök és egy fához nyúlok fájó kezemmel, ami miatt fel is sikítok.

Pár dolog mintha megváltozott volna köztünk az elmúlt perceknek köszönhetően. Bár nem hiszem, hogy ez hatalmas változást eredményezne a kapcsolatunkba.
Számomra még mindig meglepő és egyben idegesítő a közelsége, az érdeklődése a húgom iránt. Láttam már mikre képes, gondoljunk csak vissza a testvérével való kapcsolatának kimenetelére, azért senki ne ítéljen mert féltem a kisebbik énemet egy olyan személytől, mint ő.
De az előbb mikor közelebb jött hozzám és a kezét a homlokomra tapasztotta éreztem valami változást a gyomromban. Még mielőtt valaki arra gondolna, hogy az éhség miatt történt ez lehorgasztom az állát, mert nem emiatt volt a megmozdulás.
Mintha pillangók bújtak volna ki a kalitkájukból, melybe évekig be voltak zárva és nem jöhettek ki. Most sem lenne szabad kirepülniük, hiszen ez rosszat jelent a jövőmre nézve, talán még Cole-t is belekavarja ezt pedig senki nem akarhatja.
- Valamire, nem fogok mindent megosztani veled Cole. Nem vagy a naplóm, hogy minden titkomat eláruljak neked. – nézek a szemébe, összehúzott szemöldökkel de magamban megint csak szapulom önmagamat.
Miért kell ilyen szörnyen bánnom vele? Jelen esetben én érzem magam rosszul, amiért így viselkedem vele holott ő csak érdeklődik. Támadásnak veszem az egészet, és a témát próbálva terelni inkább félre nézek. Mintha valami érdekes pontot kémlelnék az egyik fán. Érzem, hogy ő is arra néz, amerre én és ez kicsit megmosolyogtat.
Minden rendben van egy ideig, és ez meglepő. Nem tart sokáig, mert az egyikőnk – jelen esetben én – előveszi a csipkelődő énjét.

Gerinctelennek neveztem és látom rajta, hogy ez valamennyire megviselte őt, bevallom még engem is.
- Cole, sajnálom… nem akartalak annak nevezni. – a karja után nyúlnék, de már két lépessel előttem jár és igyekszik minél hamarabb kivezetni ebből az erdőből.
Úgy járkál mint aki itt lakik, talán jobban ismeri a dolgokat, mint maga Hagrid. Nem lenne meglepő, az a behemót ember a hasától nem igen láthat, na mindegy.
A dolgok a rosszabbról még rosszabbra fordulnak és ez csak ront az előbb kialakult kedves hangulaton. A békám, a lába, a reccsenés minden olyan hamar történik, hogy fel se fogom mi történik igazából.
Csak a fájdalmat érzem az alkaromban, meg látom Cole sietős mozdulatait. Kérem, hogy lépjen el tőlem, egyedül is feltudok állni. Túl makacs vagyok segítséget elfogadni tőle, ennek meg is lesz az eredménye. Mikor felszeretnék állni rossz kézzel támaszkodom meg, ami sikítást vált ki belőlem. Meglepetésemre Cole nem hagy a földre zuhanni, hanem a derekamnál fogva húz magához. Kis pír kenődik fel az ábrázatomra, majd lesütöm a szemem és követem egészen a gyengélkedőig.
Ott leülök az ágyra, és a lábamat kezdem el lóbálni hiszen nem ér le. Ez az egyik pozitívuma, ha az ember néha kisebb, mint az ágy.
- Cole, köszönöm szépen, hogy felkísértél. Ott is hagyhattál volna, de nem tetted, nagyon rendes volt tőled. – rámosolyogtam, őszintén, majd megérintettem a karját. Valamiért muszáj mindenkit megfognom, ez alól még ő sem kivétel.

Igaza van, nem vagyok a naplója, hogy mindenről tudnom kéne. Nem is értem eddig miért erőltettem azt, hogy mondja el. Én balga, teljesen kikeltem magamból és olyan énem lépett elő, amiről már rég megfeledkeztem. A törődés már rég nem tartozik a reszortjaim közé, sajnos a közelsége nem engedi, hogy visszatérjek megszokott énemhez. Valamiért melegséggel töltött el az a pár másodpercnek tűnő pillanat, amikor a homlokára tapasztottam tenyeremet. Mintha a gyűlöletet felváltotta volna valami egészen más érzés, amit már régen éreztem valaki iránt.
- Rendben a te dolgod. –vonom meg vállam, viszont a szemkontaktust neki sikerült megszakítani. Kénytelen voltam én is arra nézni amerre ő, érdekelt, hogy mit talál érdekesebbnek, mint én. Csalódottságomra nem láttam semmi érdekfeszítőt.
Sokan nem tudják, hogy igen is a szívemre veszem a sértő megjegyzéseket. Most is így történt. Amit Lin mondott rossz volt hallani. Magamtól még elviseltem, hogy gerinctelennek nevezem magam, de más szájából hallani olyan számomra, mintha megölnék a lelkem egy kisebb darabját. Sosem mondta még senki azt, hogy gerinctelen vagyok. Talán azért mert nem érdekelem őket, vagy szimplán féltek tőlem, de Lin… ő nem habozott és simán a fejemhez vágta a szomorú valóságot. Talán nem tudja, de ezzel a kijelentésével a szakadék peremére sodort engem. Az iménti meghitt pillanatnak lőttek, képtelen voltam tovább a közelében maradni, úgyhogy elindultam. Hallottam, hogy még egyszer bocsánatot kér tőlem, sőt még azt is láttam szemem sarkából, hogy utánam nyúl, de nem törődtem vele. Idejét éreztem annak, hogy most már tényleg kijussunk innen lehetőleg épségben.
Még szerencse, hogy az erdőt úgy ismerem, mint a tenyeremet, de ez nem azt jelenti, hogy az ő háziállatkája magán akciójától is meg tudom védeni.
Totál káosz alakult ki, ha lehet annak nevezni. A reccsenésből lehetett hallani, hogy Lin keze nem éppen szerencsésen úszta meg az iménti jelenetet. Magamban még én is felszisszentem, hiszen tudom milyen fájdalmas, ha az ember csontja csak úgy ketté –akár több – felé törik. A lehető leggyorsabban segítettem neki.
Minden mozdulatát figyeltem és, amikor láttam, hogy rossz kézzel nyúl a fához tudtam, hogy nem lesz kellemes érzés, ha neki támaszkodik. Nem akartam neki szólni, vártam hátha változtat és a másik kezével támasztja ki magát, de nem így lett és egy hangos sikoly szökött ki száján. Persze azonnal reagáltam és mögé léptem, hogy meg tudjam tartani. Derekára csúsztattam kezeimet és addig el sem eresztettem, amíg biztos lábakon nem állt.A gyengélkedő fele néma csöndben sétáltunk. A fene se akart hozzászólni, abból megint csak a vita lett volna, hiszen a lehető legjobban elcsesztem az egészet azzal, hogy rátapostam a kezére.
A célunkhoz érve Lin egyből leült az egyik ágyra és, mint egy kisgyerek lóbálni kezdte lábait. Én pedig nem olyan messze tőle nekidőltem a falnak és a padlót méregettem. Már kezdtem azt hinni, hogy megúszom társalgás nélkül a várakozást, amikor Lin megtörte a köztünk lévő feszült csendet.
- Hn. –fogtam rövidre a válaszomat. Nem tudtam ennél többet kinyögni. Mondtam volna azt, hogy jaj nincs mit, jössz egy vajsörrel? Dehogy, az már végképp nem én vagyok.
Percek múltán léptek zaja csapta meg fülemet. Egyből a hang irányába fordítottam a fejemet és egy sötét közeledő alak tárult szemeim elé.
- Jó estét kedveskéim! Mi szél hozott erre? –a jóval idősebb nő hangja meglepetten csengett. Valószínűleg nem számított éjjeli látogatókra. Hamar fényt csinált és rögtön végig mért mind kettőnket. Amint a rosta végére ért arca eltorzult és megfogta karomat, majd arra az ágyra taszigált, ahol éppen Lin ült. Ellentmondást nem tűrően leültetett.
- Ramatyul festetek, főleg a kezeitek, jobb lesz, ha ma itt maradtok és kipihenitek magatokat. Kedveském. –itt Linre mutatott. – Szedd, le azt az izét a kezedről had nézzem meg, utánad pedig jöhet a fiatalúr. –parancsolt rá Linre. Én pedig végig kamilláztam, rohadtul nem volt kedvem itt porosodni a gyengélkedőn, főleg nem a Javasasszony anyáskodásához nem volt kedvem.
Mi jöhet még?
Futott át agyamon a ma este legfontosabb kérdése.

imááádom *.*

Rossz érzések kavarognak bennem. Elvesztettem önmagam felett az irányítást és ez nem épp a legjobb érzés. Más ilyenkor félmeztelenül futkorászik és átkokat szór azokra, akik megakarják állítani.
Én ehhez képest mit is teszek? A legnagyobb ellenségemmel, akarom mondani félelmemmel nézek szembe, és állok vele szóba. Nem tudom miért teszem ezt, vagy hogy öngyilkosságot akarok-e előintézni magamból de bármi megtörténhet, rossz dolgokat szőhet.
Nem tetszik nekem ez az egész, az érzés sem, amit a szívem körül és a gyomromban éreztem mikor közelebb jött hozzám. Vágytam valamire, de nem tudnám elmondani mi volt az a dolog, amit szerettem volna elérni. Vagy csak nem merem bevallani saját magamnak azt, ami már nyilvánvalónak kéne tűnjön? Lehetséges, szerettem eltitkolni magam elől azokat a dolgokat, melyek változást hoztak volna az életembe. Negáltam, ellenálltam és, ha tehetem ellen is fogok állni a továbbiakban is…
Cole számomra nem jelenthet többet, mint egy idegesítő évfolyamtárs, aki mindent megtesz a tűrési határom kipróbálására. Előbb utóbb immunis leszek rá, legalábbis ez kéne történjen, de nem velem, nem, ha Cole az, aki ezt teszi velem.
Mégis mikor gerinctelen alaknak nevezem nekem is rosszul esik az előbb mondott dolog. Egyáltalán nem akartam megbántani, pedig ezelőtt pár órával olyan szívesen átváltoztattam volna egy talpas pohárrá. Vicces lett volna, az öreg McGalagonynak vagy Lumpslucknak adtam volna oda a kicsi Cole poharat, hadd igyon belőle. Amúgy is ki gyanakodna egy olyan minta diákra, mint én?
Egy ideig minden a legnagyobb rendben megy, legalábbis úgy tűnik, de még mielőtt belenyugodnánk a tündérmesébe illő környezethez történik egy s más.
Pár perc múlva már tropára ment kézzel, mellette megyek tovább és nem jön, hogy hozzászóljak. Legszívesebben belérúgnák, de helytelennek érzem ezt a cselekvést, ma már megtettem mikor gerinctelennek mondtam… nem akartam, és iszonyatos bűntudatom van emiatt.
A gyengélkedőre felérve újból bocsánatot kérek, de szavaim süket fülekre találnak. Tényleg ennyire megviselhette mindaz, amit mondtam neki? Nem hiszem el… talán engem is így érintett volna fordított esetben? Minden megtörténhet.
- Cole, én tényleg… - kezdenék bele még egy bocsánatkérésbe, és ha nem tévedek a mai nap ez lenne a harmadik, amit felé intézek. Kérem, valaki tapsoljon meg!
Ekkor viszont megérkezik a javasasszony és mellém ülteti Colet, és parancsokat ad ki. Morogni kezdek, utálom mikor megmondják mit tegyek és mit ne. De követem az utasításait, lehámozom kezemről a kötést közben ajkamba harapok, nehogy felsikítsak. Eddig nem éreztem ezt a fájdalmat, de most nagyon belém hasít.
- Csodálatos, egy teljes éjszakát fogunk egymás társaságában tölteni. – hogy örülnék-e neki? Lehetséges, vagyis az egyik felem valamiért nagyon boldog emiatt, de a másik meg inkább kiugrana az ablakból.
- Ellátom a sérüléseiteket, majd szépen befekszetek az ágyba és kétóránként isztok ebből az üvegből egy félkupaknyit. Értve vagyok? Senki nem hagyhatja el a gyengélkedőt. – határozottságtól cseng a hangja, majd hagyom, hogy ellásson minket és csak nézek magam elé. Megfeszülök mikor kezemhez ér, és elkezdi végezni a dolgát, de minél több idő telik el annál jobb.
- A hálóruhákat megtaláljátok az ágyon lévő párnák alatt, vegyétek fel és nyomás aludni. – mondja, majd két másodperc múlva már Colet kezdi el piszkálgatni.
Miután elment, ami kb. félóra múlva történt meg megvártam, hogy a kedves hálótársam átmenjen a másik ágyra és megpróbáltam átöltözni, kevés sikerrel, aminek hangot is adtam.
- Merlin szakállára most már! – morogtam fel, próbálva lehúzni a ruhám hátsó cipzárját. Ma így alszok.

tag: Cole ;3 | words: xxx | notes: váltás ideje.

Én naiv azt hittem, hogy elég lesz egy váll biccentés a bocsánat kérésére, de nem. Egyáltalán nem haragudtam rá szimplán nem tudtam mit mondani neki. Sajnos nem vagyok az a fajta, aki elkezdi nyugtatgatni a másikat, hogy figyu nyugi nincs semmi baj, elfogadom a kritikát. Neeeem, Isten ments, hogy elkezdjem nyomni ezt a béna szöveget. Szóval egyértelmű, hogy nem mondtam neki semmit helyette a közeledő nénikére pillantottam. Már alig vártam, hogy megérkezzen, hogy le tudjak lépni. Már éppen indultam volna, amikor megragadta fájó kezemet és lerántott az ágyra. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem örültem a helyzetnek. Egyáltalán nem volt kedvem itt dögleni egész éjjel tudván, hogy társaságom lesz és a cuccom még mindig kint van az erdőben.
Az öreg kérdésére egy kósza félmosoly csúszott arcomra és lesütötte szemeimet.
- Tudja asszonyom, éppen egy romantikus estét akartunk eltölteni, de összevesztünk és sajnos mi már csak ilyenek vagyunk. –mutatom fel kezemet. - Kárt teszünk egymásba. –vigyorgok, mint egy idióta és átvetem karomat Lin vállán. Természetesen egy szót sem gondoltam komolyan, csak nem akartam elmondani az igazságot. A hazugságom pedig tök hihető volt. Hát nem úgy nézünk ki egymás mellett, mint a szerelmesek, akik éppen egy vitán voltak túl? Nem?
Leveszem kezemet Linről és figyelem, ahogy a nő dolgozik, közben pedig fülelek, hogy mit is mond. Hallgattam és hallgattam, nem tudtam mit mondani. Egy idő után már csak magam elé bámultam, talán még a számat is eltátottam.
Hogy egész éjjel itt maradjak vele? Képtelenségnek tartottam, viszont az indulataimnak először nem adtam szót. Nem akartam hinni a fülemnek. Megráztam fejemet, hogy visszatérjek a földre majd összeráncolt homlokkal a nőre néztem.
- Én nem maradok itt. Nincs semmi bajom. –pattanok fel eddigi helyemről és teszek egy lépést, de pár vézna ujj megállásra késztet. Vállam felett visszanéztem és a javasasszony szigorú tekintetével találtam szembe magam.
- Nem úgy nézel ki, mint aki rendben lenne. –emeli fel hangját, majd visszaránt és a nem éppen ép kezem után nyúl, amit úgy megszorít, hogy helyben összepisilném magam, ha nem tudnám tartani magam. Fogaimat összeszorítottam és kényelmesen visszaültem bájos évfolyamtársam mellé. Rezzenéstelen arccal álltam a sarat, amíg megvizsgált. Hamar elmondta, mit merre találunk.
- Jó éjt drágáim, párszor majd rátok nézek. Pihenjétek ki magatokat! – köszönt el tőlünk. Ahogy elhagyta a szobát felálltam és átsétáltam a szomszédos ágyra. Egyből kivettem párnám alól a hálóruhát és neki láttam az átöltözésnek. Direkt elfordultam, hogy még véletlenül se kelljen elbújnia Linnek előlem. Én szerencsére hamar kész lettem, de ahogy hallottam Lin nem igazán boldogult.
Éppen bújtam volna be az ágyba, amikor Bel szitkozódni kezdett. Felé pillantottam és láttam, hogy a cipzárral küszködött. Vettem egy mély levegőt majd felültem. Most volt időm rendesen végig mérni Belt tetőtől talpig és mit mondhatnék. Nem panaszkodhat a kinézete miatt, hiszen vonzó külsővel áldotta meg a sors.
- Khm segítek. –keltem fel ágyamból majd odaléptem Lin háta mögé. Bal vállára tettem azzal párhuzamos kezemet, a másikkal pedig megkerestem a cipzárt. Mielőtt lehúztam volna eltűrtem Lin haját az útból, majd nyeltem egy nagyot. Ezután a cipzárt elindítottam számomra pedig rálátást nyújtott a puha bőrére. Nem lehet azt mondani, hogy gyorsan megcsináltam, hiszen éppen ellenkezőleg, amilyen lassan csak tudtam olyan lassan húztam le. Sajnálatomra hamar vége lett a cipzárnak és szétnyílt a póló rajta. Még másodpercekig állhattam mögötte a hátát vizslatva, aztán megjött az eszem és visszaültem ágyamra. Nem is értettem mi ütött belém.

miáu<3

Ez az este tragikusan végződött, bárki bármit is mondjon! Olyan dolgok történtek melyeknek nem kellett volna, nem szabadott volna. Mégis megtörtént, nem tehettünk ellene semmit s most mindketten a gyengélkedőn ragadtunk egymás gyönyörű társaságában.
Nagyon nincs kedvem itt ülni, a varangyomat is elvesztettük, mert a nagy sürgés forgásban kint maradt az erdőben, tehát egy áldozat lett Hagrid valamelyik kedvence biztos megfogja ölni reggelre. Remek lesz.
Nagy szemekkel néztem Colera mikor azt kezdte beadni a javasasszonynak, hogy mi bizony huncutkodni akartunk odakint az erdőben. Nem elég, hogy itt tartanak még higgyék azt rólunk, ami nem is igaz? Szúrós szemekkel néztem rá, majd leráztam vállamról a kezét.
- Te teljesen megvagy húzatva Flamers? A kastélyban még a falnak is füle van, holnapra az egész iskola ezen fog csámcsogni! – sziszegem ajkaim között mikor a segítőkész hölgyecske nem figyel ránk.
Ezek a szellemek jobban pletykálkodnak, mint az öreg nénik egy piaci napon. Ezt most komolyan mondom, nem szeretnék főtéma lenni és főleg nem úgy, hogy összehoznak benne Colelal. Mindenkinek legyen világos: mi ketten ki nem állhatjuk egymást, nem fogunk hirtelen összejönni ez nem egy elfuserált tündérmese, ahol az ellentétek vonzzák egymást. Ez a kőkemény valóság, a szomorú igazság, nevezhetjük bárminek, de az tény, hogy én nem kedvelem őt… vagy mégis?
Nem!Nem!NEM! Ilyen eszedbe se juthat Belinda! Még a végén elkezded azt gondolni, hogy a mardekárosok ártatlan báránykák és a többi ház tagjai gonoszak igazából, egy paralel univerzumban biztos így van.
Unatkozva lógattam a lábamat miközben társam, szokás szerint, keménységét akarta megvillogtatni, de engem nem csaphat be. Láttam mikor megfeszült az asszony érintésére, ez bevallom mosolyt is csalt az arcomra. Az erdőben magabiztosnak, fájdalommentesnek tűnt itt meg olyan, mint egy kisgyerek: aranyos.
- Viszlát. Szép álmokat. – köszönök el a nőtől, aki két másodperc alatt szedi fel a sátorfáját és már itt sincs. Pompás, egy teljes estét kell eltöltenem az egyik legnagyobb félelmem társaságában. Félek attól mi történhet az este folyamán, nem szeretnék megfulladni tehát éberen kell aludnom vagy egyáltalán nem, ezt még el kell dönteni.
A cipzárral babráltam, amit egy Merlinért sem tudtam volna lehúzni hiszen pont a hasznos kezem ment tropára, a másik hasznavehetetlen, és a hátamon lévő cipzár lehúzása ép kézzel is necces.
- Hogy? – néztem hátra mikor Cole felajánlotta a segítségét. Szokatlan volt tőle és nem is akartam elhinni, mégis pár másodperc múlva már a vállamon éreztem bal kezét, leheletét pedig a nyakamban. Kirázott a hideg, de valami más is úrrá lett rajtam. Azt hiszem tetszet ez az egész, elviseltem volna még az érintését a vállamon, a leheletét a nyakamba… Nagyot nyeltem, majd miután végzet elpirult arccal néztem hátra.
- Köszönöm. – suttogtam félig megfordult partneremnek, majd követtem szemmel egészen az ágyáig. Ezután felvettem én is a hálóruhámat, ami nem volt épp a legkényelmesebb, de szerencsére nem olyan volt, mint a mugliknál: a hátsóm nem látszott ki a hátulján.
Befeküdtem az ágyamba, de nem tudtam elaludni így azt gondoltam átmegyek Cole ágyához, hátha van kedve beszélgetni velem bár erre nem sok esélyt látok mégis megér egy próbát. Csupasz lábamnak a hideg padló nem nyújtott kellemes érzés, ezért szedtem őket egészen hozzá.
- Alszol? Én nem igazán tudok…

tag: Cole ;3 | words: xxx | notes: let's do something weird

A lerázással nem törődtem, kifejezetten jól éreztem magam. Azt elhitetni, hogy mi közelebbi kapcsolatot ápolunk a kelleténél, hatalmas…
Persze a Javasasszonyt nem hatotta meg, eleresztett ugyan egy halovány mosolyt, de többre nem méltatta a témát. De ami a legjobban tetszett az egészben, hogy Lint kiakasztottam. Legszívesebben felnevettem volna, de még is türtőztettem magam. Nem akartam hangoskodni és megzavarni kedves jótét lélek nénikét a munkában.
Lin szavait csak úgy ittam és közben még mindig ugyan az a vigyor szépítette az arcomat. Aztán jött a váltás, csücsöríteni kezdtem, mutató és hüvelykujjammal dörzsölgetni kezdtem államat miközben a plafont bámultam. Úgy tettem mintha egy kis időre elgondolkoztatott volna a kérdése. Aztán, amikor ismét nem figyelt a nénike odahajoltam füléhez.
- Most mondd, hogy nem jó kifogás. Minden csoda három napig tart. –motyogom halkan halló szervéhez. Mindeközben figyeltem a Javasasszony minden mozdulatát, és amikor épp fordult vissza hozzánk, gyorsan kaptam az alkalmon és átöleltem Lint úgy, hogy ne tudjon mozdulni. – Annyira örülök, hogy jól vagy Drágám! Nem akartalak felidegesíteni kérlek bo… –- hangomat felemelve szorongattam a mellettem ülőt, de a mondat végén megakadtam. Nyeltem egy nagyot és újra próbálkoztam. - …bo…bo…bocsáss meg. –nagy nehezen és pár dadogás után sikerült végül kimondanom. Miután kinyögtem azt a förtelmes szót sóhajtottam egyet és elhúzódtam társamtól ugyanis én következtem a kivizsgálásban. Mondanom sem kell inkább ölelgettem Lint, minthogy az a vénség megvizsgáljon. Amint közelebb jött én fel is pattantam, már léptem volna le valami gagyi kifogással, de ő megragadta a kezemet, ami kicsit sem volt kellemes. A fájdalom, mint egy villámcsapás úgy járta végig az egész kezemet. Próbáltam érzéketlen maradni, de a testem nem engedelmeskedett, megrándultam. Ez után egyértelmű, hogy ott maradtam és újra Lin mellett kötöttem ki.
A vizsgálatnak szerencsémre hamar vége lett és kettesben hagyott minket. Az illem megkövetelte, hogy én is köszönjek, de én fittyet hányva az etikettre nem mondtam semmit. Előjött a durcás Cole. Nevetségesen hangzik, de ez az énem tényleg létezik. Amint véglegesen kettesben maradtunk hamar át csüccsentem a saját ágyamra és hipp hopp át is öltöztem. Azonban nem feküdtem le rögtön még előtte Linnek segítettem a vetkőzésben. Az idő olyan lassan telt el számomra, pedig nem beszélhetünk olyan hosszúról. Mindössze egy-két perc lehetett az egész. Olyan gyengéden értem hozzá Bel vállához, amennyire csak tehettem. Haját elsöpörtem az útból, közelebb hajoltam nyakához, ajkam épphogy nem érintette puha bőrét. Megfogtam a zipzárt és lassan, nagyon lassan kezdtem lehúzni. Olyan meghitt volt ez a pillanat, kifejezetten tetszett, de hamar véget is ért. A zipzár végéhez érve visszatértem a való világba.
- Szívesen. –motyogtam majd lecsúsztattam tenyeremet végig Lin karján aztán eltávolodtam tőle. Bekecmeregtem az ágyamba és hátat fordítottam neki. Nem éreztem jól magam, a gyomrom le-föl liftezett a fejem zúgott. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, hiszen nem helyes, ahogy reagálok erre az egészre. Nem szabad, Ő és én utáljuk egymást, mi nem… egyszerűen képtelenség.
Olyan 10 perc után végre nem hallottam semmi mocorgást a gyengélkedőn, így hát lehunytam szemeimet és megpróbáltam elaludni, de a képek, amik lelki szemeim előtt jelentek meg nem hagytak aludni. Aztán jött a léptek zaja is. Tudtam, hogy Bel az és, hogy felém tart, de nem akartam róla tudomást venni. Csak akkor moccantam meg, amikor leült az ágyamra, de még mindig úgy tettem mintha aludnék. Reménykedtem benne, hogy elment az esze és csak úgy ideült, de aztán meg is szólalt. Elméláztam azon, hogy mit csináljak, válaszoljak, vagy ne. Aztán végül az előbbinél maradtam. Felé fordultam és felnéztem rá.
- Nem vagy egyedül ezzel. –sóhajtok, majd felülök, és arrébb megyek, hogy jobban elférjen. Normál esetben elküldtem volna, de már ahhoz sem volt energiám. Kivett belőlem mindent ez az este, csak az alvásra vágytam, de nem jött álom a szememre. – Nem hiszem el, hogy egy egész estét veled kell eltöltenem. –mormogom orrom alatt és egy féloldalas mosoly fut át arcomon. Még is csak sikerült valami értelmeset is kinyögnöm.

Bon Iver <3

Kínomban már csak nevetni tudtam volna. Tudtam, hogy a nő nem vette be a mesémet, de jó móka volt. Persze a büntetés kicsit sem izgatott. Eddig sem csináltam meg semmit nem most fogom elkezdeni. Jaj, de hát eddig sem kaptam semmit, hiszen hozzám se mernek szólni.
Legszívesebben visszaszóltam volna Linnek. Még jó, hogy nem tettem meg, csak még jobban rondítottam volna a kapcsolatunkon. Helyette megengedtem magamnak egy halk kacajt és még mielőtt „lebuktunk” volna szorosan magamhoz vontam Lint. Az elején még jó ötletnek tűnt a kamu bocsánatkérés. Azt hittem könnyen fog menni, de ahogy a mondani valóm végéhez értem egyre nagyobb gombóc szökött torkomba, amit ha akartam se tudtam volna lenyelni. Aztán végül erőt vettem magamon és kinyögtem egy bocsánatkérést, amit egyáltalán nem gondoltam komolyan. Viszont az hazugságomat azzal lepleztem, hogy elővettem iszonyatosan jó színészi képességemet és bűnbánó kutyaszemekkel meredtem Belindára. Még ajkamat is lebiggyesztettem. Azt hittem ennyivel le tudjuk ezt a hülyeséget. Nem kellett volna előre innom a medve bőrére hiszen Lin nem maradt csöndbe. Jó szokásához híven most is visszaszólt. Talán ezért is kedveltem meg valamennyire.
Tetszett volna a válasza, de mivel rólam volt szó ezért egy nem ezt vártam tőled arckifejezéssel pillantottam rá.
- A fejed az a barom. –sziszegem fogaim között alig hallhatóan és összefonom karjaimat mellkasom előtt.
Vége lett a kivizsgálásnak és ketten maradtunk. Végig az járt a fejemben, hogy hogy jutottam én el idáig? Az elmúlt két évben az életem nem szólt másról, mint a Belindával való civakodásról. És mindez ki miatt? Hát persze, hogy a húga miatt. Amióta ezek ketten betették az életembe a lábaikat gyökerestül megfordult minden. Legbelül azért örültem nekik, hiszen az előbb már említettem, hogy élvezem Lin társaságát. Legrát pedig szeretem, mint barát.
Nem is alakulhatott volna másképp. Linnek újból segítségre volt szüksége én meg, mint akit megbűvölt segítettem is neki. Az alatt a röpke egy perc alatt, miközben lehúztam a zipzárját minden megfordult a fejembe. De nem rossz dolgok, egyáltalán nem, sőt a romantikus típusoknak kellemesebbnél kellemesebb képkockák jutottat eszembe. Például, hogyan csókolhatnám végig bőrét a fülétől egészen a kulcscsontjáig. Aztán ahogy a zipzár úgy a fantáziálás is abba maradt. Gyorsan összeszedtem magam, majd a takaróm alá bújtam. Bíztam abban, hogy úgy könnyebben elfelejtem az imént lejátszódó képeket, de azok egyre csak befészkelték magukat az agyamba. Összezártam szemeimet, takaróba fúrtam arcomat és próbáltam az alvásra koncentrálni kisebb sikerrel.
Csönd honolt a teremben, amit egy idő után pár lépés zaja szakított félbe. Amikor leült az ágyamra eleinte nem mozdultam, mondván úgy is elmegy, ha látja, nem vagyok fent, de nem bírtam ki és felé fordultam. Torkom kiszáradt, a homlokomon már gyülekeztek a hideg verejték cseppjei és rázott a hideg. Nem értettem mi volt velem.
- Hát kösz. –elmosolyodtam majd felültem mellé. Végig néztem rajta és megakadt szemem csupasz lábán. Megfordult a fejemben, hogy odaadom neki a takarómat, nehogy megfázzon, de jobban belegondolva én is fáztam még így is, hogy be voltam takarva és egyáltalán nem volt kedvem még jobban szétfagyni. – Tessék, bújj be alá. –emeltem fel takarómat. Teljes mértékben rá volt bízva, ha fagyoskodni akart, akkor leeresztettem a takarót, de ha nem megosztottam vele.
- Meddig szándékozol fent maradni? – érdeklődtem, hangom tele volt csupa csupa „kedvességgel”. Nem mintha annyira zavart volna csak éppen kezdtem magam nem jól érezni.

All Of Me

Alig várom, hogy megszabaduljak ettől a kötéstől, ami elrondítja a kezemet. Vagyis jobban mondva az érzéstől szeretnék szabadulni, amit Cole vált ki belőlem minden egyes alkalommal. Most viszont jobban kijött belőlem, ez pedig nagyon nem tetszik. Mégis minek néz engem? Azt hiszi csak úgy lazán átdobhatja a megsebesült karját a vállam fölött és már mindenki elhiszi milyen boldog párt alkotunk? Ráadásul nem is vagyunk együtt, még csak az kéne!!
Mély levegőt veszek, próbálom lenyugtatni magam vagy annyit elérni, hogy ne húzzak be neki most rögtön. Hisztis vagyok az tény és általában nem szoktam mutatni, próbálok akkor is nyugodtnak tűni de most nem megy. Kihozott a béketűrésemből, pedig semmit sem tett… A hülye érzések, amik elkezdtek kavarogni bennem, azok annál inkább hibásak az egészben!
- Igazad van, ha nem lettem volna barom, akkor nem megyek el veled. Egyetértek. – rezzenéstelen arccal meredek magam elé, sem a javasasszony sem Cole tekintetére nem vagyok kíváncsi.
Legszívesebben eltűnnék a föld alá, vajon ilyenkor miért nincs egy spéci funkciója a Roxfortnak? Miért nem tűnteti el azokat a gyerekeket, akik abban a percben azt látják a legjobb megoldásnak? Áh, az egész hülyeség.
Pár perc elteltével már sokkal jobban érzem magam, hálás köszönet annak, hogy Cole átfáradt egy másik ágyra így már nincs közvetlen a közelembe.
A gyomromban lévő idegesítően ugrabugráló és repkedő pillangók most már lenyugodhatnak, leülhetnek, aludhatnak, felfalhatják egymást, amit csak szeretnének a lényeg az, hogy meg ne mozduljanak.
De nem, ez soha nem fog összejönni, soha-soha-soha, mivel az univerzum is ellenem játszik. Miből gondolom ezt?
A következő percek teljesen összemosódtak a fejemben. A pulzusom az egekbe szökött, szívritmuszavart is felfedezhetett volna egy doki, ha meghallgatja az odabent a majd’ kiszakító lüktetést.
Fogalmam sincs miért hozza ki ezt belőlem Cole, biztos nem szándékos és szerintem még élvezi is azt, hogy felidegesíthet. Vagy egyáltalán tudja azt, amit én érzek most? Áh, nem hiszem… De hiába próbálom rázni a fejem, rossz dolgokat beleképzelni a fiúba egyszerűen nem megy. Mert néha egy jó tett eltöröl egy csomó rosszat, hát az ő esetében is ugyanígy van!
Elpirult arccal köszönöm meg a segítségét, majd felöltve a gyönyörű gyengélkedői pizsamát próbálnék elaludni kevés sikerrel. Valami fura okból kifolyólag felpattanok és Cole ágyához veszem az irányt, nem zavartatom magam és megtámadom őt. Még az sem érdekel, hogy alvást színlel. Nem lehet olyan könnyen lerázni engem.
- Csak az igazat mondtam, és szerintem te is ugyanígy érzel! Valld csak be, ne legyél te a jó arc kettőnk közül. – komolyan kezdek bele mondandómba, majd elnevetem magam. Érdekes ez a helyzet, az a fiú, akit a legjobban utálok képes megnevettetni, pillangókat előidézni és még kedvesen a takaróját is felajánlja.
- Köszönöm, igazán rendes tőled. – ajkamba harapva bújik be mellé, és elszámolok százig. – Te tényleg ennyire rendes vagy, vagy csak az idegeimre akarsz menni? – kérdőn pillantok rá, őszinte választ várva. Lehet ennyi éven keresztül én ismertem félre? Képtelenség!!
- Egészen addig míg ki nem engednek. Amúgy se tudnék aludni ezekben az ágyakban, ezen a helyen. Idegen tőlem, még nem jártam itt huzamosabb ideig. – vállat vonok, a paplan aljával kezdek el játszadozni. – Miért, te szeretnél pihenni? Esetleg dúdoljak neked?

[/color]

tag: Cole ;3 | music: secret agent man| notes: még a végén aranyos leszel

A barmos témát én már régen lezártam magamban. Belül igazat adtam neki, hisz én voltam a barom egész este. Gyerekesen viselkedtem, amit mind a ketten megsínylettünk. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de sajnos barul sült el. Eddig sosem ártottam fizikailag senkinek az iskolában és nem is nagyon vágytam rá. De most sikerült kárt okoznom valakinek, aki talán közelebb állt hozzám, mint valójában gondoltam volna. Ettől teljesen megrémültem, nem akartam, hogy közel kerüljön hozzám, nem akartam, hogy ismerjen. Azt akartam, hogy utáljon, hogy ne is vegyen tudomást rólam. Nem akartam őt bántani, és 100%-ig biztos voltam abban, hogy ha közel engedem magamhoz, akkor ugyan az fog vele történni, mint az öcsémmel. Nem tudom majd megvédeni magamtól.  
Ezek a gondolatok nem hagytak békében elaludni. Ráadásul még a taszító hely sem tett jót nekem. Mindig is utáltam a gyengélkedőket, az a tipikus szag, ami körbe lengte… na, hát attól hányni tudtam volna. De most nem ez volt a legfőbb gondom. Az előbbiektől simán elaludtam volna egy idő után, de ami most következett, azt nem hagyhattam figyelmen kívül. Igaz próbáltam alvást szimulálni, de nem jártam sikerrel. Lin akkor is leült az ágyamra.
Hamar elteltek azok a másodpercek, amiket arra fordítottam, hogy újra felhúzzam a rideg kifejezéstelen arcot magamra. Nem szándékoztam megmutatni neki, hogy mik zajlanak bennem. Talán később, ha megtudtam végre mik azok az érzések, amik bennem vannak, akkor neki is megmutathatom.
- Egyszer én is lehetek jó fiú.. –motyogom orrom alatt elfordított fejjel, majd kitártam előtte takarómat. Amíg kitalálta, hogy bebújik e mellém, addig én a várakozástól kiszáradtam, az ujjaim elzsibbadtak a takaró szorítása miatt. Amikor megéreztem közelségét a takaró alatt egy másodperc alatt felforrósodott a bőröm. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki, akit nem bírok annyira, de még is bírom, beül mellém egy takaró alá. A gyomrom liftezett, talán még el is sápadtam. A homlokomon a hideg verejték már gyöngyözött. Mi tagadás, rossz hatással volt rám a közelsége, de nem rossz értelemben. Vagyis kinek milyen értelem. Most nem éreztem az a szánalmat, undort felé, amit eddig. Helyette, valami kellemesen kellemetlent éreztem, melegséget. Ez bevallom még jobban megijesztett.
Még egy szívesen sem jött ki a számon. Bólintani azért bólintottam, közben még jobban próbáltam elrejteni az érzéseimet, de egyre nehezebben ment. Pár pillanatig még a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, de szerencsére Lin visszahúzott a valóságba.
- Hányszor mondjam még, hogy nem vagyok szörnyeteg, hm? –mordulok rá. Hangom a szokottnál is ingerültebb volt. Meg akartam neki mutatni, hogy én is ember vagyok, akinek vannak érzései és tud a másikkal kedves is lenni. De ez megint a visszájára fordult. Viszont most nem kértem bocsánatot, hiszen eszembe jutottak a gondolataim, amik nem rég fogalmazódtak meg bennem. Nem volt szabad magamhoz közel engedni!
- Remek. –fujtattam majd egy sóhaj kiséretében az ágyam melletti kis asztalkáról elvettem a poharamat. Nem szándékoztam a gyógyszert meginni, hiszen nekem arra nem volt szükségem. Csak egyszerűen inni akartam. Csak kortyolás közben jutott el agyamig Linnek a hülyesége, miszerint ő dalolászhatna nekem. Hát több sem kellett, ránéztem nagy kutya szemekkel és se perc alatt kiköptem a számban tartott vizet. Pontosan telibe találtam Lin arcát. Azonnal eldobtam a még félig teli –vagy üres- poharat a földre, megtöröltem a számat majd a takaró egy kisebb részével az ő arca felé közelítettem. Nem mondtam semmit csak finoman hozzáérintettem a kissé érdes anyagot az arcához, majd lassan elkezdtem felitatni a vizet. A homlokánál kezdtem, amit azzal végeztem végig mentem az arccsontján utána jöttek a szemei. - Szóval ajánlatos lecsuknia a szemét. – Amint végeztem a szemeinél újra az arccsontját vettem célba majd jött az orra. Az a szépen ívelt orr következett. Majd az állán folytattam és a legvégén jöttek csak ajkai. Hozzá kell tennem ezt még lassabban csináltam, mint a cipzár felhúzását. Elvesztettem a fejem, és ahogy ajkaihoz értem elengedtem az ágyneműt és az alapból lassú tempómon még jobban lassítottam. Hüvelykujjamat gyengéden az alsó ajkához emeltem majd végig simítottam rajta. Közben mutató ujjammal az állát fogtam. A távolság csökkent köztünk és nemsokára egymás leheletét érezhettük. Mikor már majdnem összeértek ajkaink én megálltam egy pillanatra. Kinyitottam eddig lehunyt szemeimet és mélyen az Ő bogaraiba pillantottam. Vártam a reakcióját. Aztán a türelmetlenségem úrrá lett rajtam és meg sem várva a jelet lágyan megcsókoltam. Ha nem lökött el magától, egy pillanatra megálltam, homlokomat az övéhez érintettem egy pillanatra, ami eléggé lehűtött, hiszen a bőröm csak úgy lángolt. Pilláim egy percre sem emelkedtek fel, kezeimmel ellentétben. Egyik tenyeremmel közre fogtam az arcát a másikkal pedig a nyakát, majd újra megcsókoltam, persze ha még mindig nem ellenkezett.

Do I Wanna Know?

Így terveztem az estémet? Nem. Azt akartam, hogy mindketten a gyengélkedőre jussunké és egész éjjel itt legyünk? Fenéket. Semmi ilyet nem akartam, igazából eszembe se jutott ez az alternatíva, egyszerűen megtörtént mi pedig idebent fogunk raboskodni a kényelmes hálószobai ágyunk helyett.
Pedig mit meg nem adnék a saját ágyamért, ami nem bűzlik a korház szagtól, meleg és még a békám is ott van, ha minden igaz. Tényleg, vajon mi lett vele? Kint maradt az erdőben vagy megtalálta a hazavezető utat és már az ágyamba vár? Zandrának vajon feltűnt az eltűnésem, vagy azt hiszi a húgomnál vagyok? Ezekre szerintem csak reggel fogom megtudni a válaszokat, mert most egy csodálatos estét fogok eltölteni, kettesben, senki nélkül, Coleal. Érdekes lesz, ha megálljuk a civakodást látok esélyt az élve kikerülésre.
Cole igazából nem lenne egy szörnyű alak, talán más körülmények közt megkedveltem volna és megkérdeztem volna mi a programja a nyári szünetre, vagy az iskola utánra, de mivel róla van szó… Nem, Ő akkor is a húgom idegesítő barátja, aki szörnyű dolgokat művelt az ikertestvérével. Erre mindig kell emlékeztetnem magam, nem szabad elfelejtenem kivel állok szembe.
- Az is a fejedbe szállna, inkább ne legyél egyszer se. – tudom, nagyon jól, hogy egyre szemetebb vagyok vele, de nem tudok mit tenni! Van ez a hülye védő mechanizmusom, aminek következtében a testem minden egyes porcikája még a legkisebb sejt is próbál ellenállni neki, a varázsának, vonzerejének.
Ebben a rossz megvilágításban, amit a pislákoló gyertyák adnak, tökéletesen ártatlannak néz ki. Egy olyan fiúnak, aki törékeny, jó fej, imádni való és szeretetéhes, szívszaggató látványt nyújt mindenkinek és egy tizedmásodpercig meg is esik rajta a szívem sőt talán többet is kezdek el érezni, mint gyűlölet…de még mindig előttem lebeg az erdőben lévő fiúnak a képe.
Az előbb olyan elutasítóan, szörnyen bánt velem ezek a percek pedig nem törlődnek ki olyan könnyen, mint az ember azt hinné. Idő kell hozzá, nem kevés, de egy biztos mégpedig az, hogy az elmúlt percekben történt dolgok valamit megváltoztattak bennem. Már nem tekintek rá undorral, utálattal, hanem sokkal inkább megértően, hálásan pillantgatok felé.
Kis mosollyal arcomon mászok be mellé, először nem tetszik az ötlet de úgy gondoltam nem tud nekem azzal ártani, ha befekszek mellé. Nincs nála semmi éles tárgy, biztonságban vagyok s legalább nem fagyok meg. Ahogy betakar megcsap az illata, a gyomromban lévő pillangók pedig egyszerre kezdenek el összevissza repülni.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani… - hebegem zavartan mikor megint kifakad. Kezemet kezdem el zavartan piszkálni, ügyelve arra, hogy ne kapjak most rögtön sírógörcsöt. Fogalmam sincs miért érintett így a morgása… Olyan hirtelen jött, eddig minden rendben volt, talán még élveztük is egymás társaságát, de mindig muszáj valaminek történnie, ami elveszi a harmóniát tőlünk! Utálom ezt az egészet.
Végül áthaladunk ezen a mélyponton is, már sokkal viccesebb dolgokon kezdünk el beszélgetni. Legalábbis én vigyorogva ülök mellette mikor kiejtem ajkaimon azt a dolgot, hogy szívesen dúdolnék neki altatót, ha ettől képes lesz elaludni. De az is lehet hamarabb kapna idegrohamot, ha meghallana engem énekelni hiszen… nos, nem vagyok kórusba való. Hupsz?
Tekintetemmel követem mozdulatát, felveszi a poharat iszik majd megáll. Valami van a levegőben és most nem Hóborcra gondolok, aki erre ólálkodhat, hanem másra. Hirtelen viszont vizet érzek magamon, a meglepettségtől még levegőt venni is elfelejtek.
- Mi a fe…- nézek rá hatalmas szemekkel, majd a pohár hangjára leszek figyelmes, ami a kőpadlón több száz darabra tört. A javasasszony nem lesz boldog…
Már épp kérdezném mire volt jó a hirtelen kapott zuhany mikor olyat érzek, amit még soha. Cole gyengéden bánik velem, a kemény paplan felszínét gyengéden simítja végig vizes arcomon letörölve ezzel a cseppeket. Végig a szemébe nézek,  nem fordulok el, nem morgolódok csak ülök mellette felé fordulva és várok. Engedelmesen lecsukom a szemem mikor azt kéri és magamba megállapítom milyen gondoskodó, aranyos gesztus ez tőle. A szívem hevesebben kezd el dobogni mikor ajkaimhoz ér, szólnék, hogy ott nem szükséges letörölni elvégre egy kis ivóvíz nekem is jól jön. De nem teszem, mert megérzem ajkamon selymes kezének érintését, másik ujja az állam alatt van, az érintése pedig őrületbe kergetően finom. Élvezem azt, ahogyan simogatja, pár másodpercig viszont rám tör a pánik mikor közelebb hajol. Fogalmam sincs mit szeretne csinálni, mélyen tekintek az igéző szempárjába, majd csodálatosan piros és fénylő ajkaira vándorol tekintetem végül találkoznak… megcsókolt. Annyi minden lejátszódott az agyamban mikor hozzáérintette ajkait enyémhez, de nem ellenkeztem, nem húztam be neki, nem húzódtam el, hanem élveztem minden ajkainak ízét. Kipirult arccal, zilálva néztem a szemébe mikor homlokát az enyémnek döntötte, majd mohón kaptam ajkai után mikor újból megcsókolt. Jobb kezemmel végigsimítottam karján egészen az álla vonaláig onnan a hajába vándoroltak ujjaim, megszorítva azt. Kicsit megharaptam alsó ajkát majd megszívtam az. Másik kezem oldalát simogatta, majd hirtelen leállva, pipacspiros arccal néztem a szemébe.
- Nem tudom mi ütött belém, sajnálom…

tag: Cole ;3 | music: r u mine?| notes:   

Ciccegtem az előbbi kijelentésére. Egyáltalán nem tetszett, de még is oda voltam meg vissza. Jó volt a társaságában lenni, mert mindig vissza tudott szólni, viszont ezt utáltam is benne. Sajnos Bel megtalálta azt az utat, amivel a közelembe tudta magát fészkelni. A hideg futkosott a hátamon, amikor erre gondoltam. Mert hát az évek folyamán nem egyszer fordult meg a fejemben a lány. Teljesen a bőröm alá fészkelte magát úgy, ahogy a húga is. Legrát is már hányszor próbáltam elűzni magam mellől sikertelenül? Több milliószor. Persze erről Lin nem tudhat, mert Legra szerintem nem szokott a kapcsolatunkról beszélni, de mindegy is, hiszen most nem a kisebbik a fő problémám. Probléma egyáltalán? Azt sem tudom. Sosem voltam döntésképtelen, de akárhányszor Bel közelében voltam ez előjött és most ezen az éjszakán volt a tetőpontja.
Nem igazán néztem Linre hiszen nem volt mit néznem rajta, eléggé beleforrt elmémbe az arca, de amikor rápillantottam a gyér fény még szebbé varázsolta. Talán egy kicsit sokat is időztem, rajta hiszen nem tudtam eldönteni, hogy a valóság volt a vagy csak káprázott a szemem. Amint feleszméltem rögtön a takarómra szegeztem a pillantásom. Gyengének éreztem magam, még pedig azért mert kezdtem az érzelmeimet előnyben részesíteni.
A kifakadásom után újra szabadkozni kezdett, ami eléggé felbosszantott. Mindig is utáltam, ha valaki bocsánatot kért vagy sajnált dolgokat. Úgy voltam vele, ha egyszer már kimondta, akkor ne kérjen se bocsánatot és ne is sajnálkozzon.
- Ne sajnáld, ezzel nem bántasz, meg csak felidegesítesz. –morogtam orrom alatt majd a vizemért nyúltam. Persze ezután a hangulat oldódott hála a dalolós kérdésének. Sok szó nem esett róla, mert én ittam és kiköptem a vizet, Lin pedig szerencsétlenül a folyadék útjában volt. Jobb esetben elnevettem volna magam, de a pillanat most nem engedte meg.
Amennyire tudtam finoman, gyengéden bántam vele. Eleinte csak azért, hogy a későbbiekben elkerüljem a panaszkodást, de közben megváltozott az indítékom. Egyszerűen megigézett a látványával és nem tudtam neki ellenállni. Először még megtette a takaróval való törölgetés, de nem sokkal ráuntam és már az ujjaimmal akartam érezni a puha bőrét. Pontosan az ajkainál untam meg.
Nem éreztem jól magam a fájdalom miatt. Émelyegtem, verejtékeztem, a kezeim majd szét szakadtak az érzéstől, de nem érdekelt. A pillanat erejéig kizártam mindent a külvilágból és csak Linre koncentráltam. Szemeim csilloghattak a láztól és a vágytól, de inkább az utóbbitól. Már szinte összeértek ajkaink, amikor megállj parancsoltam egy pillanat erejéig. Miután a pillanat tovaszállt gyengéden megcsókoltam. Meglepetésemre viszonozta a csókot, amitől még édesebb lett a pillanat. Ugyan hamar elválasztottam ajkaimat és zilálva vettem én is a levegőt. A levegőhiányra fittyet hányva újra megcsókoltam és most már sokkal bátrabban, mint az előbb. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy mind a kettőnknek kényelmesebb legyen így hát vettem egy nagyobb lendületet és fölé kerültem. Épebb kezemmel kitámasztottam magam feje mellett a másikkal pedig végig simítottam arcán, majd derekán pihent meg. Élveztem, hogy a hajamba túrt és beleharapott alsó ajkamba. Teljesen beindított, de hamar le is álltam, hiszen most Lin szakította meg a csókunkat.
Jelenleg azt sem tudtam, hogy ki vagyok, és hol vagyok. Nem mozdultam semerre sem csak néztem Lint és egyenként dolgoztam fel szavait. Mire végeztem és eljutott tudatomig, hogy mit mondott ahhoz kellett egy két perc. Nyugodt tempóban szálltam le róla. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Visszaültem helyemre, a takarót ráhajtottam a lábamra és csak a földön lévő üvegszilánkokat bámultam. Nem mertem ránézni Linre, lesült képemről a bőr.
- Elvesztettem a fejem… az én hibám. - motyogtam majd lassan Linre emeltem a tekintetemet. A varázs még mindig nem múlt el, ugyanolyan szépnek láttam, mint a csók előtt, de ezt nem akartam neki mondani. Hihetetlen volt számomra, hogy pár perce még itt szívtuk egymás vérét most meg a zavartól szinte semmit sem tudtunk kinyögni.
- Legra… ezt nem tudhatja meg. –hebegtem neki majd elszánt pillantással néztem rá. Tényleg ez volt a szándékom, nem tudhatta meg a húga, hogy mi mit csináltunk itt. Abból nagy káosz lenne, hiszen a kiscsaj megállás nélkül össze akarna minket boronálni, aminek szerintem Lin sem örülne. Bár ami az elmúlt perceket illeti nem voltam biztos semmiben sem, főleg nem magamban.

Do I Wanna Know?

Hiába próbálok nem beszólni neki, moderálom magam de még így sem könnyű megállni a kínálkozó lehetőségek által adott helyzetet. Számtalanszor vágytam már arra, hogy megnehezítsem Cole életét és nem csak amiatt, mert a testvéremmel kezdett el bandázni. Bevallom ez is benne volt a pakliban, de nem csak ez volt a fő szándékom.
Haragudtam rá, teljes szívemből kívántam azt, hogy haljon meg mert azt reméltem akkor könnyebb lesz feldolgoznom a testvére halálát. Nem vallottam be senkinek sose, és ezt mindig is tagadni fogom bárki kérdez rá: tetszett nekem az ikeröccse. Kedves volt, aranyos volt és hiába hasonlított Colera, valami más volt benne. Jó volt, de most meg azt érzem a két testvér közül Cole áll hozzám közelebb. Mintha szívem mélyén érezném azt, hogy csak azért utálom mert görbe tükörrel megmutatja milyen is vagyok valójában, kicsit sötét és azt is megmutatja minden alkalommal, hogy kedvelem. Minél többször beszélek vele, minél több ideig szívom ugyanazt a levegőt… annál biztosabb leszek az egészben.
- Nem akartalak felidegesíteni. – és most az egyszer tényleg komolyan is gondolom. Rég volt az mikor őszintén mondtam valamit a mellettem ülő fiúnak, pedig nem érdemli meg azt, hogy belekössön az ember. Vagy ha az bűnnek minősül, hogy talán, egy kevés esélyt látok arra, hogy belészerettem? Hülyeség az egész! A javasasszony által beadott gyógyszerek mondatják ezt velem, másképp soha nem gondolnék ilyeneket. Ő nem az én típusom, én pedig az övé nem vagyok és ezt már ki is tárgyaltuk, de komolyan. Nem kell fölösleges dolgokon lovagolni, hacsak az nem egy Nimbusz 2001-es seprű. Tök jó lenne megint repülni, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom, de soha nem jelentkeznék a kviddics csapatba, túlságosan félnék a felém gördülő gurkótól.
Fene tudja mi ütött belén az elmúlt órákban. Elviseltük egymás jelenlétét és még nevettünk is, ami tényleg nagyon ritka nálunk. De ez nem rossz, sőt egyenesen jónak mondhatom, a kapcsolatunk fejlődött innen már csak lefelé vezethet az út. Felfelé már túl álomképszerű lenne.
A dúdolást komolyan gondoltam, ha az segít neki elaludni bevállalom, de úgy látszik őt másként ért ez az ajánlatom. Szembe köpött a vizével, amit hirtelen nem tudtam mire vélni. Elkezdtem volna kiabálni, de még mielőtt kimondhattam volna azt a szép szidásokat, amit a nagymamám tanított, előtte elkezdte letörölni ráadásul gyengéden az arcomat! A gyomromban lévő apró pillangók fel alá röpködtek, verdesték a gyomorfalamat, egymásnak ütköztek és kellemetlen érzés fogott el.
A csókjától viszont elöntött a pír, a pulzusom az egekbe szökött és mindent elfelejtettem egy karikacsapásra. Olyan dolog történ velem, ami eddig még sosem. Sose engedtem magamhoz közel a fiúkat, távol tartottam és ez így volt rendjén, de Cole lerombolt minden felépített falamat ezért csókol meg, és ezért viszonzom ugyanolyan hevesen. A fülem körül dobolt a vérem, zúgott, a szívem nagyon erősen kalapált főleg akkor mikor felém kerekedett. A vágy egyre jobban kezdett a hatalmába keríteni, talán még másra is rá tudott volna venni, de a piros lámpácska a fejembe hirtelen kigyulladt és megálljt parancsolt. Elhúzódtam, bocsánatot kértem és másfele kezdtem el nézni.
- Jobb, ha lefekszünk aludni. – arcomat legyezve mondom érzelemmentes hangon, majd nagyot sóhajtva bújok ki az ágyából, hogy visszamenjek a sajátomhoz.
- Nem terveztem azt, hogy elmondom neki. Jó éjt. – összeszorított fogakkal préselem ki magamból ezt a pár szót, majd amilyen gyorsan csak tudok húzok el innen jó messzire. Az ágyamhoz érve rendesen bebugyoláltam magam, fejemre húztam a paplant és vártam. Vártam, hogy reggel legyen, mert egy ilyen csók után ember legyen a talpán, aki eltud aludni. Meg kell beszélnem ezt az egészet Zandrával…

tag: Cole ;3 | music: bastille album| notes:  köszönöm a játékot, folyt.köv <3