Piton & Aletta

Néha engem is megvisel a vonatozás, nemhogy még a szerencsétlen elsősöket. Végignézve rajtuk voltak, akik nagy örömmel ugráltak le a vonatról, annak tudatában, hogy nemsokára megérkezünk, de voltak, akik csak próbáltak letámolyogni és egyáltalán szétnézni, hogy egyáltalán hol is vagyunk most? A válasz egyszerű volt: Roxmortsban. Imádtam ez a kis falut, imádtam a kirándulásokat és mindent, ami ide kapcsolódott. Ezért is örültem, amikor végre el lehetett hagyni a kabinokat, valamint magát a vonatot is és szabad foglalkozás címszó alatt mindenki mehetett, amerre látott, amíg el nem indultunk a Roxfortba. Én már tudtam hová megyek, nem is kellett gondolkoznom.
Mehettem volna a Három Seprűbe, hiszen a diákok többsége ott szokta elfogyasztani a vajsörét, de hogy nézett volna ki, ha nem látogatom meg Aberforth-ot? Ha lesz időm, később beülök a Három Seprűbe is, de első utam ide vezetett.
Oké, hogy Aberforthot szinte antiszociálisnak titulálták, de én őt is bírom. Persze vele nincs olyan kapcsolatom, mint Albus-szal volt, de elvagyunk. Ő is kezdetekről tudott arról, hogy létezem, de csak harmadikos koromban találkoztam vele először, amikor az első kirándulásunkat tettük ide. Azóta mindig betérek hozzá, ha más nem, csak üdvözölni.
Kikértem a vajsörömet és pár percig beszélgettem vele, de nem nagyon akartam feltartani a munkában. Többen voltak itt, mint az elmúlt években, egy-két diák is, úgyhogy Aberforth-nak volt dolga bőven, ezért ültem át egy üres asztalhoz. Nem kellett volna.
Kedvenc tanárom és igazgatóm (mire nem jó az irónia?), Perselus Piton lépett be az ajtón, arcán szinte tükröződött, hogy is érzi magát. Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy ez az életunt kifejezés vajon már az arcára sült vagy csak nem tud máshogyan nézni? Nem az én problémám volt, de az tény, hogy ez kissé visszataszítóvá tette őt.
- Piton professzor. - Aprót biccentettem, elvégre nem vagyok neveletlen. Hangjából csak úgy áradt a gúny, de tőle ez már megszokott volt, szinte fel sem vettem. Na jó, azért zavart egy kicsit. - Nyugodtan, üljön csak le. - Még el is mosolyodtam, persze nem az igazi, természetes mosolyommal, sokkal inkább volt ez kissé erőltetett. ám hát ő is tudta, hogy nem a szívem csücske, sőt… de mégiscsak a tanárom volt és az igazgató. Amit én személy szerint még mindig nem szoktam meg. - Ritka alkalmak egyike, hogy a Roxfort falain kívül lehet látni magát. Jó tudni, hogy önnek is szüksége van néha levegőre. - Lehet, hogy ez kissé neveletlenre sikeredett és elhamarkodottan csúsztak ki a szavak a számon, de annyira nem érdekelt. Maximum a suliban szívat majd egy kicsit. Eddig is túléltem, most is túl fogom.

(A Roxfort igazgatójának ;; EZ van rajtam és EZT hallgattam)