Egy átlagos embernek - bármily meglepő - gondot okoz, ha át kell vágtatnia egy láthatatlan alagúton, melyet megelőzőleg egy falnak kell rohanni. Hát, nekem is az volt! Anyám az állomásig kísért, majd tüntetőleg elfordult mikor a "beszálláshoz" készülődtem.
- Kösz mindent! - szóltam még hátra és a falnak rohantam. A szó mindkét értelmében; egyrészt anyámtól, amiért még mindig ilyen rettenetesen kezeli a varázsvilágot (na, nem mintha én nem lennék kiakadva a létezésétől) és ténylegesen. Természetesen bepakoltam egy bukósisakot is és egy úszószemüveget, ha netalántán kiderülne, hogy zacis gyerek vagyok és egy cseppnyi mágia sincs bennem, ergo fájna az ütközés...de nem mertem elővenni aközött a rengeteg, tolongó ember között. Azért mégiscsak hülyén nézett volna ki! Bevállaltam a koponyatörést a büszkeségemért.

Mikor már a vonaton voltam és felküzdöttem a ládámat a fejem fölé, elővettem anyám több, mint 100 éves komódjából elcsent családi fényképeket. Főként aput ábrázoló képeket vettem el; az egyiken másik két férfival volt. Átölelték egymás vállát és idióta grimaszokat vágtak a kamerába. A másodikon egyedül ült egy könyv fölött, tippem szerint a kastélyban, aminek a Sötét Varázslatok Kivédése volt a címe, habár rettentő unott fejjel olvasta. Remek pillanat kép volt, többpontos fókusszal, így vehettem észre, ahogy egy fekete köpenyes, zöld címeres alak milyen méreggel vizslatja a hátát. Közelebb emeltem a képet és megpróbáltam memorizálni az arcot, mikor hirtelen kinyílt a fülke ajtaja és egy ősöreg néni dugta be dauerolt fejét.
- Kérsz valamit, kedveském?
- Mi... mármint mi a választék? - pattantam föl a helyemről, félrerakva a fényképet és a pénztárcámért nyúltam. Anyám mindent megrendelt egy távoli rokontól, aki beszerezte a sulihoz szükséges dolgokat; könyveket, bájital hozzávalók stb, plusz pénzt is váltott. Csak egy dologról nem volt fogalmam; hogy mennyit ért a galleon? Nos, varázsszülők híján fel kellett találnom magam.
- Nézz szét a kocsin nyugodtan! - mutatott hosszú ujjaival az édességekre. Nem tudtam betelni a látvánnyal; annyi féle, ízű és színű nyalánkság kacsingatott felém, hogy nem bírtam dönteni, így egyszerűen csak kicsúszott:
- Milka csokija van? Tudja, a dupla csokis, aminek a belsejében keserűbb csoki van.
- Hogy micsoda?
- Akkor valószínűleg nincs - haraptam elvörösödve az ajkamba, majd előhalásztam nyolc érmét a pénztárcából. - Ezért mennyi olyan csokis, békaformájú dolgot kapok?
Mint kiderült elég sokat. Egy rakat csokibékával gyarapodtam, ami alig fért el a hátizsákomban.

§Pár óra múlva, felfelé a kastélyba§
Amiért én kései érkező voltam, nem küldtek elém senkit és semmilyen járművet, hogy az felkísérjen a suliba. Bevallom, teljesen beparáztam a helyzettől. Akkor tudtam meg, hogy egy nagyszerű bot segítségével ilyen olyan bűbájokat tudok csinálni, ott voltam egy új világban, ami rejtve volt az illetéktelenkedők szeme elől és senki nem tudta - az igazgatón kívül -, hogy oda tartok. Hiába vettem annyi édességet, ami egy édesszájú menekülttábornak is elég lenne, mégis a biztonságos, egy számomra is ismert boltba tértem be, a Mézes Falásba. (már ami a tartalmát illeti)
Utána leültem az előtte lévő padra és kocsányon lógó szemmel merültem bele a Varázsvilágba. A kezemben ott volt a tollam, alatta a jegyzetfüzetem, ami létezésem összes megfogant gondolatát tartalmazta és nem bírtam egy sort sem írni erről. Az édességet persze tudtam lapátolni mindeközben, de írni képtelen voltam. Lenyűgözött és megrémisztett, az a látszólagos azonosság, ahogy az emberek nyüzsögtek a város, idős macskakövein, beszélgettek és volt aki pálcájának hegyével vakarta meg tar kopasz fejét. Ugyanolyanok voltunk csak egy csipetnyivel elmaradottabbak, Ez a jó szó? A térdeimet felhúztam, és annak támasztottam a füzetet. Egy címet írtam csak: Lenyűgözően más, idétlenül ugyanaz. Állítgattam a fényképezőmön párat és kattintgatni kezdtem.