Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoltam Pitont. Újdonsült igazgatónk, hiába az új fényes és dicső poszt, nem az igazi a dohos pinceterem nélkül, amelyet állandó jelleggel futóféreg-nyálka és denevér ürülék szaga lengi körül és valljuk be, ez a sötét patkánylyuk sem az igazi nélküle. Habár kedveltem Lumpsluckot és kiváló szakembernek tartottam, cseppet sem hiányolom az idióta kis klubját, ahová kötelezte, hogy járjak és persze a Mardekáris egészen összeszedte magát ismét. Hiába, keménykezű vezetőre van szükség. Meg keménykezű bájitaltanárra is. A teremben ismét pangás van. Piton megint fölülbírálta Lumpsluck döntését és ismét csak azok járhatnak bájitaltanra, akik az RBF-en kiválóan vagy várakozáson felülien teljesítettek. Mivel a hugrabugból összesen egy ilyen személy van és órarend szerint velük lett volna idén közös bájitaltanunk, Piton az egész évfolyamot összevonta. Így is alig vagyunk egy tucatnyian. Ketten a griffendélből, öten a hollóhátból és négyen tőlünk. És hiába ez a szigorú rosta, még így is elég szedett-vedett a társaság, legalábbis az én szememben mindenképp.
Az óra első felében Piton diktál, mint egy őrült, alig tudjuk tartani az ütemet. A végére már a kezem is elzsibbad. Semmi szünet, nincs lassítás egészen az utolsó pontig. Ekkor megáll, végighordozza a tekintetét rajtunk és leül a helyére.
- Remek, akkor máris hozzáláthatnak – szólal meg kisvártatva. Erre az osztály egyöntetűen nyög fel. Elégedettséggel nyugtázom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elvesztette időközben a fonalat. Most akkor mit is kéne csinálni? Összenézek Blaissel, aki Draco mellett ül. Látom az ő arcán is az értetlenkedést. Egyedül Granger vágja elsőnek, hogy mi is a helyzet és elkezdi pakolni kifele az üstjéből a szerszámokat.
- Mire várnak maguk? Tapsra? Itt a recept, tessék párt alkotni és elkészíteni a Farkasölőfű főzetet, nem akarok itt megöregedni – csap az asztalra ingerülten, majd meglódítja a pálcáját a tárolószekrények felé, mire azoknak az ajtajuk egyszerre kinyílik.
Nem akarom felbosszantani Pitont, úgyhogy a táblára sandítok, hogy mik is a hozzávalók, majd elsőként nekiindulok a tárolószekrénynek és elkezdek keresgélni. Aszfodélosz gyökér, görénygomba, kalánfű, kökényburtoly, macskagyökér... és igen, a sisakvirág.
- Azzal csak csínján bánjon, Mr. Nott, a készletünk véges – hallom Piton éles hangját a hátam mögött. Éppen csak lecsippentek belőle egy szárat, majd továbbadom Grangernek, aki időközben szintén odaért már a szekrényhez.
A hozzávalókat a kis üstömben viszem vissza az asztalom felé, de útközben megállok Celeste asztalánál, pontosan a lány háta mögött. Ő már nekifogott ügyködni az üstjével, vizet forralni. Egy darabig nézem, amint tesz vesz, de aztán nem bírom megállni, hogy bele ne szóljak.
- Áruld el nekem, Pessetto, melyik szőrös kis barátunkat akarod a túlvilágra küldeni? - kérdezem cinikus fennhangon, majd szembe kerülök vele és leteszem az hozzávalókkal teli üstömet az asztalára. - Ha figyeltél egy kicsit ezen az órán, akkor talán az sem kerülte el a figyelmedet, hogy a Farkasölőfű főzetet azért találták ki, hogy a vérfarkaskórral fertőzött varázslóknak és boszorkányoknak enyhítse az átváltozással járó kínokat, esetleg valamiféle öntudatfoszlányt hagyjon meg bennük átváltozás után, de semmiképp sem az, hogy elpusztítsa őket – kezdek bele kioktató hangon a mondókámba, közben élvezettel fürkészem a lány arcár. - Márpedig ezzel a vízmennyiséggel maximum tömény esszencet készíthetnénk csak.... Ó, igen, jól hallottad. Készíthetnénk. Te meg én. Üdvözöld szépen az új bájitalpartneredet – villantok rá egy pimasz vigyort, majd az asztal mellett már jó ideje ott ácsorgó hollóhátas lányra vándorol a tekintetem. - Sajnálom, de Celeste az én partnerem. De ott van Michael, neki sincs partnere, már – bíztatom és újra felvillantok egy idegesítő vigyort. Ezzel is megvolnánk.
Megkerülöm az asztalt és kiveszem Celeste kezéből az üstöt és a tartalmát az asztal mellett lévő fémlavorba öntöm. Kezdjük csak az elejétől. Nem tudom, hogy melyik hollóhátas kis okostojásnak köszönheti ez a csaj, hogy várakozáson felülit kapott az RBF-en, de hogy nem önerőből jutott idáig, az majdhogynem világossá vált előttem. Sebaj, nem kell mindenkinek tökéletesnek lenni, de akkor legalább hadd vegyem én kezelésbe. Pessetto papa is biztosan örülne, ha a kicsi lánya kiváló minősítésű RAVASZ vizsgával villoghatna év végén.
- Akkor most töltsd meg kétharmadáig ezt az üstöt – adom vissza az üstöt a tulajdonosának, közben az orrom elé húzom a lány jegyzetét és az elkészítési módot kezdem tanulmányozni.

Ismerem már egy jó pár éve Celestet, nagyon is jól. Tudom, hogy szinte fölöslegesen vagyok bunkó, ha nem lennék az, akkor már a puszta jelenlétemmel is kihoznám a sodrából. Így megy ez nálunk már évek óta. Mindenesetre a bunkóság számomra nem megerőltető. Bánnék én máshogy is az emberekkel, mondjuk kedvesebben, de az olyan szintű megerőltetést kíván, én meg nem mindenkit találok arra érdemesnek, hogy áldozatokat hozzak érte. Na mármost a magam nyers modorában most éppen segíteni készülök a kis Mardekáros tündérkének, ő még csak észre sem veszi, hogy a puszta jó szándék vezérel. Persze ez egyedül az én hibám. Senki sem tanított meg arra, hogy hogy kell az emberekkel bánni, amikor szivességet teszel nekik. Mert ugyan ki taníthatott volna meg erre? Az apám? Ugyan, kérlek, ne nevettess, ő és a szívességek? Az ilyenfajta helyzetekből életem során csak lehelletnyi ízelítőket kaptam, Lafayette vagy Lilith jóvoltából, de azok sem maradtak meg annyira az emlékezetemben, hogy hasznosítani is tudjam életem hátralevő részében. Már előre sajnálom a betegeimet a Mungóban. Nyilván én leszek a legbunkóbb gyógyító és hiába tudom magamról, hogy jól teszem a dolgom, ha az elviselhetetlen modorom miatt majd senki sem fog hozzám fordulni. Na de mindegy, hátha addig majd ragad rám némi emberség, ha meg nem, akkor így jártam. Nem is értem, hogy ez a kérdés miért is kezdett el éppen most foglalkoztatni, mikor eddig is olyan jól megvoltam a modorom társaságában.
– Ejnye, Pessetto, mivel érdemeltem ki, hogy a halálba kívánsz? Vagy tifelétek a jó szándékú segítséget így szokták megköszönni?
Amint sikerült visszatérítenem elkalandozott tudatomat a bájitalterembe, kész vagyok újabb zavarbaejtően cinikus kérdést feltenni a lánynak, már csak azért is, mert imádom, amikor dühös és a tudtán kívül olyan helyesen mozgatja az orrát. Aztán egészen addig figyelem perverz élvezettel, míg végül a könyve fölé hajol, elkerülve a tekintetemet. Persze a nyugalma így sem lehet hosszas. Látszólag rosszul érinti, hogy megfosztottam megszokott partnerétől, de az még inkább, hogy helyette velem kell együtt dolgoznia és még beleszólása sincs. Hát igen, nekem nehéz ellentmondani.
– Most nem értem, mit vagy úgy oda. Te is tudod, hogy Granger után én vagyok a legjobb bájitaltanból. Ez a … hogy is hívják...Margaret, elég nagy pancser, csak tudálékoskodik folyton, de láthattad tavaly is, Lumpsluck még csak figyelemre sem méltatta a kotyvalékait - mesélem, ahogy a távozó Margaret után nézek, de egyáltalán nem halkítom le a hangomat, ahogyan azt a társadalmi normák megkövetelnék egy kibeszélés alkalmával. Margaret méltatlankodva hátra is fordul és felháborodva felém sziszeg, ha jól értettem egy rövid, de már sokat hallott szócskát: bunkó. Persze ügyet sem vetek rá, mert tudom, hogy igazam van.
Ismét visszafordulok a partneremhez, aki ezúttal nem fordul el, állja a tekintetemet. Végre, kezdünk bemelegíteni.
Nosztalgikusan felsóhajtok, majd magyarázásba lendülök.
– Mint már említettem, csak segítek neked. Kell a jó jegy bájitaltanból, nem? Akkor csak meg figyelj és tanulj.
Amint meghallom a hátam mögött a semmivel össze nem téveszthető torokköszörülést, azonnal lehalkítom a hangom a mondat felénél és jóval fojtottabb hangon fejezem be. Habár Piton soha nem von le pontot, vagy rakja ki a saját háza tanulóit az órájáról, azért nem árt az ő szabályai szerint játszani. Az ő szabálya meg az, hogy kuss legyen, vagy legalábbis ő ne hallja.
Habár Celesttel még most is kioktató hangon beszélek, magamban elhatározom, hogy próbálok mindent megtenni azért, hogy legalább a parancsolgatással felhagyjak, így zokszó nélkül nekiállok az ezüsttőrrel apróra morzsolni az aszfodélosz gyökeret. Gyakorlott ujjaimnak könnyűszerrel bánnak az ezüsttőrrel, így rekordsebességgel elkészülök a feladatommal.
Hangtalanul odalépek a lány mögé és a feje fölött belenézek a könyvbe, aztán közelebb hajolok a füléhez.
– Nem kell ám szentírásnak venni mindent, amit ott ír. - suttogom, majd újra kiegyenesedek és megdörzsölöm az orrom, hogy kiűzzem belőle Pessetto édeskés parfümjének az illatát, még mielőtt eltompítaná a szaglásomat. - Például , ha a kalánfűnek előbb eltávolítod a magjait és csak utána morzsolod bele a főzetbe, nem lesz olyan elviselhetetlenül keserű... de ezt majd én - kapok észbe még éppen időben, mielőtt újabb parancsot osztanék ki és nekiállok a magfosztásnak.

Ahhoz képest, hogy tavaly a lassan ölő mérgek széles tárházát voltunk kénytelenek bevenni, most üdítően hat egy kis „rutin munka”. Legalábbis számomra, habár a Farkasölőfű főzet sem tér el alapban az általában megszokott mérgektől. Csak sokkal finomabb. Elég lenne minden hozzávalóból egy kicsivel több és halálos méreggé válna. Az ember és kistestű állatok számára mindenképp. Kíváncsi vagyok, hogy Piton majd kinek a főzetét teszteli le és kin. Könnyű volt addig, amíg itt volt az idióta Neville és a hülye békája. Komolyan hiányoznak, ők voltak az évek során a kedvenc tesztalanyaim.
Ahogy nagy gonddal, egyenként fejtem le a magokat a kalánfűről, félszemmel körültekintek a teremben, ahol mindenki görcsösen az üstje vagy a tankönyve fölé görnyed és végül megállapodok Margaret hátsófelén. Hm... egészen jó tesztalany válna belőle. Határozottan. De sajnos ezt Piton dönti el, az is lehet, hogy most, hogy hivatalosan is „jófiú” lett, letesz régi jó, kegyetlenkedő szokásairól. Kár, igazán sajnálnám, ha idén elmaradna a móka. Más módot kéne találnom, hogy szórakozzak bájitaltanon. Például mindig le kéne stoppolnom partnernek Celestet.
Visszatérek az üsthöz és csak úgy simán belemorzsolom a kalánfűt, mindkét kezemet használva, hogy minél alaposabban és gyorsabban menjen a dolog.
- Tudom, hogy utálod, éppen azért csinálom – jelentem ki nemes egyszerűséggel és vigyorogva megvonom a vállam. - Egyébként meg arra akarsz célozni, hogy nem nézted volna ki belőlem a jószándékot? - kérdem megütközést színlelve, aztán elhúzom az orra elől a könyvet, hogy én is belenézzek. Gyorsan átfutom a sorokat, de nem adom vissza a könyvet, időzök még kicsit. Egyébként is minek sietni? A jó munkához idő kell. Az éppen aktuális bekezdés utolsó két sora egy pillanatig elgondolkoztat. Ráncolom a homlokom és jobb kezemmel elkezdem dörzsölgetni az állam, ahogy mindig is tenni szoktam, amikor mély gondolkodóba esek. Eddig pofon egyszerű volt a dolog, de tudom ám, hogy miért nem készít minden random varázsló napi rendszerességgel farkasölőfű főzetet. Persze nem akarom, hogy Celeste rájöjjön, hogy elakadtam, így próbálom leplezni, míg rá nem jövök, hogy egészen pontosan mit is kell művelni a görénygombával. Tényleg, ha már itt tartunk, hol van Celeste? Lelépett, vagy egészen eddig sikerült befognia a száját? Felpillantok és elégedetten konstatálom, hogy még mindig itt van, bár semmi hasznosat nem csinál éppen. Jellemző.
- Azzal meg mit akarsz? - nézek rá gyanakvóan. Nem igazán értettem a szavait, de tudom, hogy nem a főzetbe akarja beletenni a kerecskegyökér port, mert az utólag kell hozzáadni. A receptben ez az egyik legvilágosabb utasítás. - A szaga nem halálos – teszem hozzá – ha az lenne, nem kéne bajlódni a mérgekkel, vagy a gyilkos átokkal.
Aztán lehalkítom a hangomat és közelebb hajolok hozzá úgy, hogy a teremben lévők még véletlenül se hallják meg.
- Oldatlan formában, a légutakba és vérbe jutva azonban kemény hallucinációt okoz. Büdös, meg minden, de ki lehet bírni. Olcsó és ócska ópiát – teszem hozzá elhúzva a számat. Ó, azok a jó öreg tapasztalatok. - Max összehányja magát az illető, ha nincs rá felkészülve - vonok vállat és újra a könyv fölé hajolok, de fél szemmel néha a partneremre sandítok.