A nap tündöklő sugarai, már korán reggel lágy simogatásukkal ébresztettek. Hét ágra süt a nap, én pedig egyszerűen el sem tudok képzelni annál jobbat, mint hogy ezekre a kellemes fény orgiákra ébredjek. Imádom a fényt, a napot, a meleget, és azt, hogy ilyenkor az egész világ felpezsdül, életre kel. Eltűnik a szürkeség, és az emberek végre élni kezdenek. Mi tagadás, nekem is jobban kedvem van így mindenhez. És ha azt vesszük, minimális alvással tökéletesen kipihent vagyok, már-már annyira, hogy nem számít, hogy csak 4 órát szundikáltam, ugyanúgy pörgök, mint egy búgócsiga.
Sietős mozdulatokkal mászok ki az ágyból, majd tekintek ki a zöldellő birtokra. Még van pár hét a tanévkezdésig, azonban én már itt vagyok. Nem volt okom otthon maradni, hiszen a tökéletes családi fészek azért annyira mégsem tökéletes. Kérvényeztem a korábbi beköltözést illetően, és nem csalódtam, megkaptam. Persze bizonyos szabályok most is vonatkoznak rám, ránk – mivel nem csak egyedül vagyok - viszont, nem fognak minket annyira, mint akkor, mikor beindul a tanulás. Ez például egy egészen nagy előny. Mint ahogy az is, hogy jelenleg a hálókörlet ezen részét, egyes egyedül én uralom. Lehetőségem volt kiválasztani egy ágyat, és persze a legjobbat tettem a magamévá!

Kezem lesepri a vékony szatén takarót meztelen lábamról, majd néhány mozdulattal már az ablak előtt is állok. Kitárom azt, majd rágyújtok. A már jól megszokott helyemre fészkelem magam, majd füstölögni kezdek, kizárólagosan csak kifelé fújva a füstöt! Mintha ez bármin is segítene, vagy éppen változtatna…
Tekintetem a közelben lévő fák felé téved, majd hirtelen eszembe jut, hogy nekem találkám lesz. Napokkal ezelőtt ugyanis egy könyvet találtam a folyosón. Hogy hogyan is került oda az a bájital könyv, nos nem tudom, azt viszont igen, hogy ez Pitont nem fogja érdekelni. Én mondjuk, leszarnám, még örülnék is, ha nem kellene cipekednem, azonban nem biztos, hogy mindenki így van ezzel. Persze megnéztem a nevet, és nem lepődtem meg rajta, hogy nem nagyon mond semmit. Jó, tavaly fél évet töltöttem itt, meg most megint itt leszek, de hát nem ismerhetek mindenkit! Meg ha nem tartozik a könyv tulajdonosa a felkapottabbak közé, akkor pláne nem tudhatom hogy ki is ő. Gondolataim hatására önkéntelenül is megrántom a vállam, majd a félig elszívott csikket jó messzire pöckölöm az ablakból. Abban már csak reménykedem, hogy ez egyszer pont telibe kapja Friccs gizda macskáját. Vajon az állatok szőre is olyan büdösen ég, mint egy hajszál?

Mit sem törődve az esetleges kukkolókkal meztelenre vetkőzöm, majd magamra rángatok pár kényelmes ruhadarabot. Egy extra magas sarkú „ribi-robogót” vöröset, egy fekete mini ruhát és egy vörös zakót. Mert hát csak korán van még, a fák között pedig hűvös is lehet. Ha meg melegem lenne, akkor egy ágra leterítve kényelmes helyet tudok ezzel csinálni magamnak. Gyorsan elrohanok még fogat mosni, felkerül bőrömre pár csepp parfüm, majd kiviharzom a szobából. Utam során beszaladok még az ebédlőbe, magamhoz veszek némi tejes kávét, majd halk, ütemes koppanások közepette a fák közé indulok.
Persze rossz döntéseimmel általában hamar összetalálkozom, úgyhogy nem meglepő, hogy mezítláb teszem meg az utat, egészen a tisztásig. Mi tagadás eléggé kifáradtam ebben az óvatos sétálásban. Tekintetem az órámra kúszik, majd elkerekedő szemekkel veszem tudomásul, hogy késtem két percet. Számat elhúzom, és egyáltalán nem vagyok elégedett magammal. A késéseim általában felfelé rugalmasak, most azonban mégis sikerült időben idebotladoznom. Még a végén tényleg normálissá változom? Nagyot sóhajtok, hiszen a szülői norma egyáltalán nincs ínyemre, én pedig nem akarok pont rájuk hasonlítani. Mindenesetre a kérdéssel inkább nem is foglalkozom tovább, a lényeg, hogy megtaláltam a megbeszélt helyet. Mezítláb, már-már nesztelenül megyek közelebb egy óriási kidőlt fához, melynek törzse tökéletes lesz arra, hogy megpihentessem lábamat, azonban hamarabb veszem észre a rám várakozó fiút.
- Helló! Bocs, hogy várnod kellett rám! – mondom, majd akárcsak egy fiú a fára mászom, hogy kényelembe helyezzem magam.
- Mi a helyzet? – kérdezem jókedvűen majd el is mosolyodom, miközben végigmérem az ismeretlent.

Ruganyos, már-már macskás mozdulatokkal mászok fel a hatalmas kidőlt fára. Igazából nem is értem, hogy miért pont ez volt a számomra legszimpatikusabb helyszín. Így utólag belegondolva akár megihattunk volna egy bambit is – persze némi alkohollal – és talán akkor vicesebbre sikerült volna ez a megismerkedés. Persze még bármi kisülhet a dologból, hiszen sosem láttam, vagy legalább is a nevéhez nem tudok arcot csatolni. Így tehát nem véletlen, hogy ruhám is kissé nem ide illőre sikeredett… jó benyomás, csinos öltözék…
Mozdulatom közben ruhám kissé fentebb csúszik, már-már finoman, diszkréten láttatni engedi hosszú lábaimat, és formás fenekemet. Természetesen előadom kis magánakciómat és csak akkor bizonyosodom meg arról, hogy valójában itt van, és hogy végignézte a műsoromat, mikor már kényelmesen elhelyezkedtem.
- Milyen könyvet? Hát ez nem randi? – nézek rá döbbenten, elkerekedő szemekkel. Ártatlan tekintetem egy érzéketlen embert is meghatna, és reménykedem, hogy nála is elérem a zavart. Hiszen nincs is annál jobb dolog, mint mikor az ember másokat zavarba hozhat valami módon. Persze, hogy minden a legtökéletesebb legyen teszek még rá egy lapáttal.
- Azt hittem az a könyv direkt került elém, és ez valamiféle ál-indok, hogy találkozhass velem… - mondom elhaló hanggal, majd ártatlanul pislogni kezdek. Mintha nem épp az előbb adtam volna jelét annak, hogy mekkora is az önbizalmam.
Persze ha már sikerült megismerkednünk immár tüzetesebben is megvizsgálom randi partneremet.
Hosszú, lágynak tűnő tincsek, szőke hajzuhatag. Huncut vágású szemek, egyenes orr, telt, csókolni való ajkak… Mi tagadás nem is rossz. Öltözékét tekintve valami művészhez hasonlítanám, bár lehet, hogy csak én tévedek. Megszemlélem sportcipőjét, nadrágját, és megállapítom, hogy öltözékéhez még egy gördeszka kellene, és ő lenne a tipikus amerikai gördeszkás srác, aki lányok millióinak szívét töri össze. Mondjuk nem, mert ha ő lenne az, akkor eszébe sem jutna arról a hülye könyvről beszélni, fontosabb lenne, hogy engem megismerjen.

Gondolataimba mélyedve és még mindig Őt szemlélve apró táskámba nyúlok, és kiveszek belőle egy doboz cigit, valamint a gyújtómat. Mondjuk tény, nem is fér el benne más. Az más kérdés, hogy még indulás előtt elintéztem ezt a szegény szütyőt, és most már egy komplett szobát is bele tudnék tuszkolni. Pont úgy, ahogy a könyvet is elrejtettem benne, de hát azt még egy darabig nem adom oda jogos tulajdonosának.
- Kérsz cigit? – kérdezem, majd mosolyogva felé nyújtok egy szálat.
- Ne félj, nincs benne adalékanyag… ebben legalább is – mondom, majd rákacsintok, hogy lássa viccelek.
- És mesélj mit fogunk csinálni ezen a randin? Hiszen gondolom vannak terveid, és nem véletlenül kellett nekem itt megjelennem – húzom kicsit az agyát, majd rágyújtok.
Lágyan eregetem a füstöt irányába, és kérdőn nézek rá, hátha tud egy pár perc alatt valami jó kis programot improvizálni.

- Vissza fogod adni? Ez azt jelenti, hogy netalántán a későbbiekben is igényt tartasz a társaságomra? – kérdezek rá a „legközelebb” szócskára és hát mi tagadás, meglepődöm. Mélyet szívok a finoman kesernyés dohányba és próbálom döbbent arcomat elrejteni a fiú elől - füstgomolyagba burkolózva. Annyira érdekes minden amit mond! Én csak viccelődtem, azonban ő lehet hogy ezt a randi dolgot tényleg komolyan gondolja. Ez persze nem gond, csak hát én nem az a lány vagyok, akit randira hívnak a fiúk. Engem a pasik, az ágyukba hívnak meg, esetleg felszednek egy éjszaka, de hogy elvigyenek randizni? Nem jellemző! Sőt, így belegondolva soha nem volt még randim! Igazi randim! Kislányként persze én is álmodoztam ilyen dolgokról. Azt hittem, az igazi majd megérkezik fehér lovon, és csak engem akar. Vártam hogy jöjjön valaki, hogy szembeszálljon a szülőkkel, akik vasszigorban neveltek, és minden döntést meghoztak helyettem. Minden éjjel az ablakomban ültem, néztem a csillagokat, és a tetőtéri kis szobámat óriási toronyszobának képzeltem, ahol én vagyok a hercegnő. Ekkor kezdtem el növeszteni a hajamat is, hiszen akkor még hittem abban, hogy egy hosszú fonat majd olyan erős lesz, hogy leeresztve megmentőmet elhozza hozzám. Hát persze tévedtem…
Hiszen hiába volt minden átsóhajtozott éjszaka, hiába volt minden ima, egyszerűen nem történt semmi. Hála anyáméknak hamar rájöttem arra, hogy feleslegesen vágyakozom valami elérhetetlen után, hiszen az én hibáim úgyis akkorák, hogy esélyem sincs arra, hogy bárki is szeressen! Én pedig ezt a mesét elhittem. Annyira el, hogy ahogy megérkezett a kamaszkor, már-már szórakozásból estem át mindenen. Egy játék alatt csókolóztam először, és a szüzességem elvesztését is egy fogadásnak köszönhettem. Persze kíváncsi voltam, de az is igaz, hogy, ha nem így beszélnek velem, ha nem tudatosítják bennem, hogy elérhetetlen dolgokra vágyom, ha nem hiszem azt, hogy nem érdemlem meg azt, hogy normális emberként, nőként, olyan emberként nézzenek rám, akit szeretni lehet, akkor mindez nem így történik. És hát pont ezekben az időkben kezdtem el tisztán látni, rájönni arra, hogy valójában igenis vannak pozitív tulajdonságaim, és hogy sok mindennel, leginkább a nemiséggel és az ilyetén, ehhez kapcsolódó dolgokkal tudom a leginkább idegesíteni a szüleimet. Persze ismét elkezdtem reménykedni, azonban hála az otthoni helyzetnek, a saját magamról kialakított képnek, egyszerűen a remény írmagja sem maradt annak az álomnak, hogy egyszer valaki tényleg úgy nézzen rám, mint nőre! Vagyis szerethető nőre, és nem pedig cafkaként.
Igaz, évek hosszú sora alatt, már lemeccseltem én ezt a dolgot magamban, az élvezet pedig meghozta a kedvemet mindenféle játékhoz. Immár az élvezetért, azért a pár másodpercnyi boldogságért vagyok olyan amilyen. Meg a vadászat miatt, hogy ezáltal is próbáljam magamban még inkább tudatosítani hogy lehetek érdekes, és figyelemfelkeltő. Kár hogy mindezek a dolgok nem az igaz szerelemről szólnak, és nem az érzésekről.
Vajon a valódi, érzelmekkel teli csóktól megremeghet az ember térde? Jó lenne tudni a választ!

- Á nem voltam én elveszve, csak szerintem rossz helyen kerestél! Például a könyvtár az a hely, ahol soha nem fogsz megtalálni! – kuncogok, majd egy utolsó slukkal eltüntetem a nikotinszálamat. A csikket bunkó módon messzire pöckölöm, majd immáron felszabadult kezeimmel elkezdek a táskámban turkálni. Pár másodperc tapogatás után megtalálom az elveszettnek hitt bájitaltan könyvet, és elindulok hogy visszaadjam jogos tulajdonosának.
Kezeimre támaszkodom a korhadt fatörzsön, majd egy elegáns lökő mozdulattal elrugaszkodom - mezítláb a puha avarra érkezem. Megigazítom enyhén felcsúszott ruhámat, majd mosolyogva a fiú mellé sétálok. Kezébe adom a könyvet, majd csupasz végtagjaimra pislogok. Egyszerűen nincs kedvem felvenni a cipőmet. Olyan jó hűvösek a növények, a lábaim meg igazán frissnek és egészségesnek érzik magukat ettől a „szabadságtól”. Nem is gondolkodom a dolgon többet, a cipőmet egyszerűen elsüllyesztem a táskámba.
Fejemet csak a kérdésre kapom fel. Szinte már szégyenlősen nézek a lábamra, majd a fiúra velem szemben.
- Nem gond, ha mezítláb megyek? Most ez így jó! – mondom, majd elmosolyodom. Tekintetemet íriszeibe fúrom, majd önkéntelenül is elpirulok. Talán mindez azért van, mert még soha nem történt velem ilyesmi.
- De te most komolyan elviszel valahová, egy úgymond randira? De hát nem is tudtad, hogy én hozom vissza a könyvet! Csak azért nem kell, hogy megköszönd a szívességet! Ha számodra jobb úgy, akkor egy köszönömmel már el is van intézve, nem kell ilyen felesleges és plusz dolgokat tenned! – dünnyögöm úgy, hogy nem is nézek rá. Igazából egyáltalán nem akarom ezt mondani, mert hát ha már az embernek adatik egy lehetőség, ám, használja is ki azt, azonban mégis. Ezek a szemek egyenességtől csillognak, nekem pedig egyszerűen nincs pofám csak úgy kihasználni. Hiszen mi lehet ebből az egészből? Nem is ismerem! Viszont lehet ha megismerem tetszeni fog még jobban! Miért ne lehetne ennek a beszélgetős, ismerkedős dolognak esélyt adni? Magamban ilyen és ehhez hasonló dolgokon töprengek, majd kimondom, ami eszembe jut.
- Én még soha nem randiztam. Vagyis, maradjunk annyiban, hogy a hagyományos módon nem! És mivel nem akarok követelőző lenni, legyen az, hogy most elviszel valahová, azonban ha minden klappol ezután kapok egy hagyományos randit is, úgy, hogy tudod hogy kit vársz, és várni is fogod nagyon a találkozást! Na mit szólsz? Persze, ha nem lesz köztünk összhang, akkor ez semmissé válik! Na? – vigyorgom, majd a kezemet felé nyújtom. Még soha nem volt senki akivel ilyesmiben megegyeztem volna, azonban az izgalomtól, hogy esetleg az élet felém is sodort valakit, aki igazán belevalónak tűnik, a kezem enyhén remegni kezd. Lélektükreimmel íriszeibe bámulok, szinte magamba szívom annak gyönyörű mélységét, majd ha kezet fog velem mellé állok és vállammal a kezét súrolva elkezdek sétálni mellette.
- Szóval hova is megyünk? – kérdezem kacarászva, majd kicsit arrébb húzódom.
- Mesélj magadról! És te hol bújkáltál eddig?

Hangosan felnevetek, mikor megemlíti, hogy pont engem nem keresne egy könyvtárban. Persze egyből eszembe jut a „szépség” szó hallatán, hogy miért… mármint hogy a könyvtárba csak csúnya lányok járnak? Vagy, mert a szépség azt jelenti, hogy az az illető már okos sem lehet?
Majdnem hangosan felhorkanok a túlzott kombináción, majd ugyanolyan hamar le is higgasztom magam. Hiszen nem kellene ennyire túlspiláznom egy mondatot! Biztos nem úgy gondolta, és hát tulajdonképpen én voltam az, aki célzott arra, hogy a könyvtár közelében biztos nem lehet fellelni. Pislogok párat, majd kissé megrázom a fejem, mintha ezzel sikerülne kiürítenem magamból a negatív gondolatokat. Hála Merlinnek, nem nagyon kell kínlódnom ezért, mert a következő mondata ismételten mosolyt varázsol arcomra.
- Ó hát azért nehéz lennék én hosszú távon! – mondom, miközben méregetem. Ebben a pulcsiban egyszerűen nem látom a kezét, az izmait, semmit. Na nem azért, hogy nem tudom elképzelni, vagy épp túlzottan vékonynak gondolom, hanem mert egy test cipelése a legnagyobb sportembereket is teljességgel lefárasztja. Meg hát vagyok vagy 60 kg, ami lehet nem sok a magasságomhoz képest, azonban akkor is nyom nem keveset.
- Szerintem nehéz vagyok… - bököm ki végül, majd egy enyhe pírral az arcomon elfordulok, hogy ne is kelljen ránéznem. Eközben persze átkozom magam, amiért képtelen vagyok arra, hogy befogjam a számat. Most biztos azt fogja hinni, hogy egy kisebbségi komplexussal küszködő lány vagyok, pedig valójában egyáltalán nincs ilyen bajom, sőt, abszolút elégedett vagyok magammal. Mégis sikerült valami olyan butaságot kinyögnöm, ami egyáltalán nem fedi a valóságot.
- De ha úgy alakulna, felveszem a cipőmet. – mondom immár felé fordulva egy kellemes mosollyal az arcomon.

- Ó, nekem elég lett volna! Nem vagyok az az ember, aki túlzottan sokat akar. Megelégszem az apróságokkal is. Na jó, persze vannak dolgok, melyekben nincsen elég nagy dolog, de hát azok eleve halálra vannak ítélve. – felelem, és célzok a szüleimre. Hát igen! Ha lehetne, nekik teljes átalakulás kellene. Egy teljes elme-csere, mert ez a mostani személyiség nem éppen kedvelhető. Az ő hálájuk bármiért nem lenne elegendő, ha a világ összes kincsét nekem adnák, akkor sem. Csodálkozom, hogy egyáltalán még nem kértem tőlük semmit sem, hiszen a nevelési elvük miatt akár feljelentést is tehetnék. Vajon lehetnék én az öcsém gyámja? Rám bíznák a hatóságok őt? Hiszen miatta megkomolyodnék, és felelősségteljes felnőtt válhatna belőlem!
- Egy rendes randi jó lenne! – váltok témát, és Iasonra mosolygok. Sétánk közben keze kezemhez simul, ujjai pedig lágyan simítanak végig tenyeremen. Önkéntelenül is a felkínált végtag után kapok, és lágyan megszorítom azt, ezzel is tudatva, hogy tulajdonképpen ez egyáltalán nincs ellenemre, és nem csak ott felejtettem a kezemet.
- Búvóhely? Miféle búvóhely? – teszem fel a legelső kérdést ami az eszembe jut. Nem gondoltam volna, hogy akad még e falak között olyan, akinek szüksége van arra, hogy egy csendes helyet találjon. Mert az oké, hogy én egy lánywc-ben siránkozom, de hát hogy másnak is kellenek magányos percek az elmélkedéshez? Ezt soha nem gondoltam volna.
- Tehát könyvtárlakó vagy, mindig is sejtettem! – bököm meg - És furcsa, hogy nem vagy körbevéve lányokkal! A kedves, nyílt és egyenes srácokat hamar elcsábítják ám! – kacagok fel hangosan.
- Nekem akad barátom, igaz csak egy-egy estére. Általában a többi komolyabb dolog az érdeklődés hiányában mindig elmarad. Tanulni nem kifejezetten szeretek, azonban ha akarnék jó is lehetnék, azonban nem akarok! Mindenhol fellelhető vagyok, kivéve a könyvtárat! – mondom vigyorogva és várva a reakcióját. Azt hiszem jelen pillanatban túlzottan őszinte voltam, már ami a fiúkat illeti, de hát úgyis tudnia kell, ha esetlegesen egy másik randin töri a fejét.
- Mi leszel ha nagy leszel? Gondolom, a bájitalok világa felé akarsz orientálódni!

- Szeretem a szép helyeket! Tudod, mikor kicsi voltam, imádtam az ablakban ülni, és onnan bámulni a távolt, a hegyeket! Tudom butaság, de engem soha nem vittek sehová a szüleim, ők amolyan otthonülő típusok. És hát a nevelésben is eléggé furcsa elveket vallanak! Az első nagyobb döbbenetemig, és lázadó koromig például nem is mehettem sehová… - mondom, majd tűnődve a tájat kezdem fürkészni. Belegondolva talán ezért is van az, hogy még mindig elemi erővel hat rám valami idegen dolognak a felfedezése. Talán pont az ismeretlen meghódítása az, ami mozgatja az elmémet is, mikor a különféle tudatmódosító szereket próbálom megismerni. Vagy inkább kipróbálni? Mondjuk, pontosan ezt csináltam mindig is. Ez nem csak ezekre a szerekre igaz. Kísérleteztem az egész életemmel, csak hogy rájöhessek arra, hogy amitől mindig is tiltottak, az tulajdonképpen nem feltétlenül rossz dolog. És tényleg! Mármint szeretem a csokit például, vagy a fagylaltot, és ezek is azok a dolgok, melyek tabunak számítottak. Mai napig nem bírtam még rájönni arra, hogy miért is. Sőt, arra sem bírok rájönni, hogy az én drágalátos kisöcsém hogyan bírja elviselni a szüleimet, és a spártai szigorukat.
- Lehet hogy egyszer el kellene mennem a könyvtárba… tudod, kipróbálni, hogy milyen is. Hátha az is pont olyan jó mint egy kellemesen hűsítő gin-tonic citrommal és sok jégkockával. – kacagok fel hangosan majd elengedem a kezét és előre szaladok. Mint egy gyermek futok pár kört egy hatalmas fa körül, miközben hangosan nevetgélek. Nem, egyáltalán nem vagyok ketyós, egyszerűen csak jól érzem magam. A közelben kiszúrok egy apró kis tisztást, majd a széléig rohanok. Elcsodálkozva meredek a zöld fűszálak közötti vadvirágokra, majd elégedett mosollyal szedek három pirosat és visszaszaladok Iasonhoz.
- Beletűzöd a hajamba? Én tükör nélkül béna vagyok! – mondom, miközben elé pattanok úgy hogy csak pár centi választ el tőle. Orromat megcsapja parfümjének illata és én ennek a friss aromának minden édes cseppjét magamba szívom. Megfogom kezét, a szemébe nézek, úgy adom kezébe a virágokat, melyeket a hajamba kell tennie. Mosolygok kellemesen, majd elkomorulok kissé mikor megemlíti hogy a szíve már foglalt.
- Ő, ne haragudj, de nem igazán értelek… mármint, ha van egy lány, aki a te szívedet birtokolja, akkor tulajdonképpen mit is keresek én itt? És miért ígérgetsz másik randit? Egy kósza numeráért nem kell fizetni randival… mások is megoldják e nélkül… - jegyzem meg kimérten és kissé bunkón. Jó, nem tehetek róla, csak egy kicsit felháborodtam, és nem foglalkoztam azzal, hogy tulajdonképpen mit is mondok. Ilyenkor valahogy kijön belőlem az állat.
- Szeretni? Engem? Aranyos vagy, de ezek a pasik általában az élvezeteket hajszolják, és nem azok a típusok, akik szerelembe esnek valakivel, akivel jó az ágyban. – közlöm vele a tényeket. Igen, én ki tudom hozni a legjobbakat egy férfiból, azonban soha nem kaptam semmi mást cserébe. Mondjuk nem is vártam semmit, és talán így volt a legjobb. Az hogy valaki titokban rajong, nos az nem az én gondom. Ha akar valamit, álljon elém, mondja meg! Én bátor lennék, ha már lehetőségem lenne egy ilyen dologra, és szerintem a lányok amúgy is értékelik az ilyetén megmozdulásokat. Őszinteség, nagyon fontos…
- Ugyan már! Neked soha nem volt olyan lány, akibe nem voltál szerelmes és mégis történt köztetek valami? – szegezem neki a kérdést. Na nem mintha bármilyen magyarázattal is kellene szolgálnia számomra, azonban érdekel. Csak fiúból van, tehát nem szent! Legalább egy csókot csak lopott már egy lánytól, ha más nem azért, hogy kipróbálja, megtanulja, hogy is kell csinálni.

Miután hajamba helyezi a virágokat, a barlang felé veszem az irányt. Én most igenis el akarok ázni, át akarok menni rajta.
- Na gyere te kis bájital zseni! Másszunk át rajta! Amúgy meg, csak találj fel valami jó kis löttyöt, és a szabadalmaztatási pénzből eléldegélsz életed végéig, nem kell aggódni az összekevert izék miatt… mondom mosolyogva ismét. Nem lehetek mindig morcos…

Egy pillanatra úgy gondolom, rólam beszél, majd rá kell jönnöm, hogy nem, biztos csak tévedek! Hiszen nem szoktak ám értem rajongani, nem szoktak engem szeretni. Meg, ha belegondolok én nem is az a lány vagyok, akibe az ember fia csak úgy beleszerethet. Én vagyok a mutatós maca, akivel jó megjelenni, azonban ez ennyiben ki is merül. Pedig nem vagyok én se buta, sem kommunikációra képtelen. Egyszerűen csak valamiért nem azt váltom ki a férfiakból, amit egyszer legalább jó lenne. Talán pont ezért a megállapításért hümmögök egyet hangosan, majd tekintetemmel íriszeit fürkészem. Végül is ezért megértem a második randi dolgot, biztos sok mindent kell mesélnem arról a titokzatos lányról, aki annyira a szívébe költözött. Kissé csalódottan ugyan, de elmosolyodom.
- Hát jó, akkor adok neked időt, hogy mindent megtudj, amit csak szeretnél. Hiszen két találkozás csak elegendő lesz arra, hogy kiszedj belőlem olyan információkat, melyekkel közelebb kerülhetsz ahhoz a lányhoz! – mondom kedvesen, miközben kissé irigykedem. Hiszen akárki is az a szerencsés, tényleg óriási mázlija van ezzel a fiúval. Mármint kedves is, esze is van, és ami még ennél is fontosabb, rajongó, szerető… kell ennél több?

Lassú lépteimet az övéihez igazítom, így indulok a barlang felé. Közben persze beszélgetünk még mindig, mely csak annyiban furcsa, hogy ritkán barátkozom feltétel nélkül fiúkkal. Vagy legalább is olyanokkal, akik ténylegesen odavannak valakiért. Természetesen ez azt jelenti, hogy megpróbálok nem flörtölni, sem semmi extra dolgot belevinni a dologba, hiszen…
1. úgysem én vagyok az, akit akar, aki tetszik neki
2. női szolidaritás is van a világon
3. ha már segítek egy ilyen ügyben, nem leszek az a lány, aki az útjába áll.

- Á, kétlem, hogy bármelyikük is táplált volna gyengéd érzelmeket irántam. Tudod, nem szeretek játszadozni mások érzelmeivel. A szex az szex, csak vágy és szenvedély. Ezek a pasik nem jöttek zavarba tőlem, nem mondták, hogy szép vagyok, maximum a csúcs előtt a nagy hév közepén… de az megint más. – kuncogok hangosan – Amúgy meg, te el tudod képzelni egy Zambini-ről hogy érzelmes típus? Szerintem, ha szerelmes lenne is inkább elküldené a lányt, csak azért, hogy a kiépített imidzse megmaradjon.
Eközben mély levegőt veszek, bátorságot gyűjtök a rengeteg vízhez, amin most hirtelen át kell küzdenem magam. Az apró cseppek a lábamat szántják, én pedig önkéntelenül is megborzongok. Kis ruhában vagyok, mezítláb. Biztos hogy át akarok én kelni egy vízesésen? Hezitálok pár percet, azonban nem feltétlenül teszem ezt rosszul, hiszen legalább megvárom Iasont és meghallgatom a mondandóját is, melyen jót mosolygok. Talán pont ez ad erőt ahhoz, hogy bevessem magam a vízbe és sietős léptekkel átpasszírozzam magam a leomló vízsugár alatt.
- De akkor ha tudtad, hogy mi lesz a vége, miért tetted meg? – teszem fel a költői kérdést, mintha csak a lelkiismerete lennék.
- Hiszen épp az előbb beszéltünk arról, hogy ki hogy gondolja, eltemetett érzésekről, ilyesmikről. Mármint pont úgy beszélsz, mintha sejtetted volna, hogy mit is akar valójában… te kis Casanova! – piszkálódom kicsit, majd a hideg víz miatti remegésem megpróbálom elnyomni egy mosollyal. Kezemet összekulcsolom mellkasom előtt, ezzel is próbálva felmelegíteni magam. Nyár van, azonban még sincs olyan meleg, hogy fagyos vízoszlop alatt sétálgassak. A nedves ruha jéghideg kötésként tapad testemre én pedig immár látványosan remegni és fogvacogni kezdek.
- Értem, hogy az élet…életmentés nincs…nincs…ni-nincs a listádon, az-azonban segít-segíthetnél hogy meleg le-legyen! – mondom dadogva.
- A-amúgy én valami hi-hivatali munkát sze-sze-szeretnék! Vagy csinál-csinálnék egy… egy… a-ala-alapítványt a snid-snid-snidgeteknek… - próbálok magyarázni remegve, és várakozón nézek a fiúra, bárcsak megoldaná a problémámat.

Spoiler:

- Hálátlan feladat lehet a hősiesség. Gondolj csak bele, állandóan tökéleteset kell alkotnod, legyen szó csak egyszerű pálcahasználatról, vagy épp emberi életek megmentéséről. Vajon a lélek hogy viseli, ha csalódást kell szenvedni? Vajon a gyász téged is megérint? Tudod ezt úgy kezelni, ahogy kell, vagy éppen lelki nyomorékot csinálsz magadból egy elhibázott döntés vagy épp mozdulat miatt? Vajon egy aurornak hány álmatlan éjszakája van amiatt, hogy végiggondolja az áldozatok számát, és azok nevét, akiket valami oknál fogva nem tudott megmenteni? – a kérdések csak úgy előtolulnak belőlem, én pedig merengve nézek magam elé. Igazából soha nem gondolkodtam még el ezen a dolgon, azonban pár másodperc alatt sikerül leszűrnöm az igazságot, a saját magam igazságát.
Én örülök annak, hogy nem készülök ilyen pályára, és annak is örülök, hogy az erkölcsi normám nem vetekszik egy auroréval. Tökéletesen megfelel így az életem, ebben a rendben, mint ahogy most van, nem kellene nekem még egy lelki nyomás, melynél csak kényszert éreznék arra, hogy itt is megfeleljek. Meg a másik dolog, hogy nem kell így aggódnom az esetleges következményeken, melyek jelen pillanatban kimaradnak az életemből!
- Bennem nem csalódnál, hiszen nekem nincsenek elvárásaim! Az én elvárásaimat már réges-régen kiirtották belőlem… - mosolyodom el, majd befészkelem magam karjai közé.
- Bár igaz, ami igaz, felmelegítés és megmentés témában igazán jó vagy! Lehet, hogy hivatásos lány-felmelegítőnek kellene állnod! Én biztos fizetnék a karjaidért… - kacérkodom, miközben az ölelésben közvetlen közelről arcát fixírozom. Óriási íriszeibe pillantok, és egy másodperc elegendő ahhoz, hogy elvesszek ezekben a csodálatos lélektükrökben. Próbálok kiolvasni sok-sok dolgot azokból a szemekből, többek között azt is, hogy vajon mi miatt lehet szerelmes annyira abba a barátnőmbe, és vajon én miért nem vagyok kellően tökéletes egy ilyen fiúnak. Hiszen akkor az élet egyszerű lenne, és biztonságos! Nem lennének kockázati tényezők, csak mi lennénk egyszerűen - mindennemű sallang nélkül. Azonban hiába nézem azokat a csillogó pupillákat nem látok semmit, csak saját magamat, és azt, ahogyan szemének feketéje mind egyre jobban szűkül és tágul, ezzel is jelezve, hogy ő pontosan úgy néz rám, ahogy én őrá. Lassan pislogok egyet, azonban tekintetem még mindig arcán időzik. Akaratlanul is megfordul a fejemben a gondolat, hogy vajon milyen érzés lenne megcsókolni. Már-már látom lelki szemeim előtt, ahogy közelebb hajol hozzám, érzem forró leheletét az arcomon. Szemem lassan lecsukódik és én vakon is érzékelem, hogy immár tényleg csak egy milliméter választ el minket egymástól. Már-már érezni vélem szájának puhaságát, nyelvének finom táncát… azonban képzelgésemnek itt gátat is vetek!
Hiszen nem szabad nekem ilyeneken gondolkodnom! Nem én vagyok az a lány! Egyrészt úgysem hagyná, hogy ilyen történjen, ha tényleg olyan szerelmes amilyen, másrészt meg nekem nem kellene egy ilyenbe belemásznom. Kissé rebellis vagyok és könnyűvérű, ez igaz, de nem céda, aki befurakszik másoknak az érzelmi világába – legalább is, ha van neki ilyen. És nála van ilyen! Túl kedves volt eddig, túlságosan őszinte és jó fej, egyszerűen nem érdemli meg, hogy így viselkedjem.

- Ne haragudj hogy így megbámultalak! – suttogom még mindig a karjai között. Picit fészkelődöm, lazábbra veszem karjainak szorítását. Zavarom nem túl nagy, azonban mégis látható. Apró vörös folt kúszik fel az arcomra és mindezt leplezendően az arca helyett immár a mellkasát bámulom – mivel hogy pont az van velem szembe.
- Egyébként igazán sajnálatos, ami azzal a lánnyal történt. Mármint… arra gondolok, hogy nem tudtad viszonozni az érzéseit. Mindenesetre legalább megpróbáltad. Bár az is lehet, hogy ezzel gyakorlatilag reményt ébresztettél benne azzal kapcsolatban, hogy lehet köztetek valami… - az utolsó résznél önkéntelenül is a szemébe nézek. Mindez csak akkor tudatosul bennem, mikor íriszeink ismételten összekapcsolódnak. Az élet groteszk játéka ez, és az is, hogy ezt az utolsó mondatot akár én is mondhattam volna neki. Hiszen bennem is reményt ébresztett. Még ha nem is feltétlenül arra gondolok, hogy kettőnk között kialakulhat valami… Legalább ismét elhihetem ezek után, hogy van remény arra, hogy nem kell egy harcosként leélnem az életemet. Nem kell másokkal hadakoznom, férfiakat átlépnem… lehetek nő, és talán most egy pillanatig elhiszem, hogy igenis én is szerethető lehetek…
- Öhm.. akár indulhatunk is… - próbálkozom, hogy el tudjak szakadni tőle, és ki tudjak bújni ölelő karjai közül. Na, nem mintha nem lenne tökéletes, mert az, csak hát nem akarom ezt a fájó tökéletességet átérezni, ha nekem nincs ebben részem. Nem akarok esetlegesen elcsábulni! Én jókislány vagyok és nem akarom még csak a lehetőséget sem megteremteni arra, hogy valami olyat tegyek, amelyet megbánnék…
Bár nem mintha ennyi idő alatt nem lehetne olyat tenni…

- Egyáltalán honnan lehet tudni, hogy a jó az jó, a rossz az rossz? Persze lehet, hogy ez buta kérdés, de manapság senki nem foglalkozik ezzel. Az életben mindenki csak kategorizál, pedig sosem lehet tudni, hogy például egy negatív tett mennyire változtathatná meg az életünket pozitívan. Például nem feltétlenül kell utálnunk minden negatív embert. Lehet, hogy egy ilyen Malfoy féle takony egyszer valami olyan dolgot fog tenni, mely a világ számára pozitív változást hoz… még akkor is, ha ő ezt a változást nem feltétlenül egy pozitív tettel érte el… - mélázok el én is kicsit, és próbálok filozofálni. Soha nem jutott eszembe, hogy esetlegesen isten legyek, vagy, hogy azt játsszak. Istennek szerintem így is bőven elegendő dolga van, nincs szüksége még arra, hogy egy kis taknyos bepróbálkozzon nála. A másik pedig hogy soha nem akartam azt, hogy a halottak visszajöjjenek. Mondjuk az is igaz, hogy nem veszítettem el senkit, nem ismerem a gyász érzését. El sem tudom képzelni milyen lehet valaki nélkül élni, aki egykoron a világ volt számunkra. Nekem pont ilyen az öcsém. Nem tudom elképzelni, hogy Bilko hamarabb haljon meg mint én… hiszen nekem kell először a túlvilága jutnom a korom miatt… nem előzhet meg ebben!
- Ugyan, ne viccelj! Van hozzá egy csomó tulajdonságod, csak magadnak sem vallod be szerintem. Precíz vagy, ami biztos, ha már értesz a löttyökhöz, türelmes, gondolom kellőképpen izmos is, ha sokszor eljárkálsz ide, és megteszed a kilométereket! Én például kifejezetten rossz auror lennék. Hiszen ki látott még olyat, hogy valamelyikük ennyire adjon a külsőségekre, képtelen legyen a pontosságra, és egyébként is! Én az az ember vagyok, aki inkább indulatokat szít, nem pedig elsimítja azokat. Képes vagyok kiváltani az emberekből nem csekély ellenszenvet, szóval … én sem akarnám, hogy egy ilyen ember mentsen meg! – mosolygom a megállapításomon. Hiszen a tények azok amiket mondok, nincs ezen mit gondolkodni. Nem sértő ez a számomra, hiszen én lettem olyan, amilyen. Senki nem tartott pálcát a fejemhez, nem kellett valamiért megtennem. Ilyen akartam lenni, olyan lány, aki érzéseket vált ki másokból, legyen szó negatív vagy épp pozitív értelemben.
- Mondjuk ilyenkor azért eszembe jut, hogy én melyik kategóriába is tartozom! Rosszakhoz, vagy jókhoz? Igaz, még soha nem öltem, de attól még lehet a lelkem annyira romlott, hogy nincs keresnivalóm az angyalszárnyakkal rendelkezők között… - nézek bele Iason szemébe kétségbeesetten. Megnyugvást jelentenek szavai, melyekkel biztosít arról, hogy bennem sosem fog csalódni. Természetesen nem tudom hová tenni ezeket a szavakat ismételten.
- De hiszen honnan tudod, hogy milyen vagyok? Mindenki csak egy képet lát rólam, ki ilyet, ki olyat! A többit beletenni mindenki bele tudja a saját fantáziája alapján… nem? – teszem fel a költői kérdést és csillogó szemeibe nézek. Ismételten sikerül elmerülnöm az óceán kék árnyalatban, mely annyira magával ragad minden egyes pillantásban. Fekete bogara szűkül-tágul, én pedig újból elpirulok. Most leginkább azért a tekintetért, mellyel rám néz. Nem akarom, hogy így nézzen rám, nem akarom, hogy elhitesse velem, hogy lényem lehet tökéletes valaki számára. Hiszen sosem voltam az! Mindig azt akarták, hogy megfeleljek, mindig ez elől menekültem… most pedig nem akarok épp ezzel foglalkozni, elgondolkodni azon, hogy vajon hogyan is lehetnék számára tökéletes. Pláne úgy, hogy valójában nem akar tőlem semmit, csak néhány információt, melyeket még mindig nem kérdezett meg tőlem!
- Ó, értem! – mondom, miközben befészkelem magát karjai közé. Igazából, pont most árulta el, miért is közeledik hozzám. Tehát érintését, tekintetét nem szabad félre értelmeznem, kiváltképp, hogy ilyen jól kijön a gyengébbik nemmel. Pedig egy óvatlan másodpercben már tényleg kezdtem elhinni, hogy léteznek „tündérmesék” és létezhet az embernek óriási szerencséje, már ami a szerelmet illeti. Hogy is lehettem ilyen kis naív liba?

Krákogok egyet, majd kibújok az ölelésből. Hagyom, hogy karjai átkaroljanak, azonban fejem immár nem pihentetem a széles vállakon. Ismét szemébe nézek, arcát fürkészem és a vonásait, melyekkel valami oknál fogva nem tudok betelni.
- És mit fog ő ehhez szólni? Mármint hogy önző módon kiélvezted a rajongását, hagytad, hogy megadjon valamit, amit te nem adtál viszont… na jó, ez így nem teljesen igaz, mert ha jól értem megcsókoltad… - mondom némi haraggal a lelkemben. Most mondhatnám, hogy felháborít ez az egész, de mi van, ha én is ezt csinálom? Mi van, ha én is belemászok mások lelkébe akaratlanul? De akkor is! Az én helyzetem más, én nem tudok ezekről a dolgokról, nekem senki nem mondja, hogy szeret, én nem játszadozom érzelmekkel!
- Csak úgy magára hagyod, hogy kínlódjon, mikor ő őszinte volt és a legnagyobb titkát osztotta meg veled?! Jó, értem én hogy nem szereted, de ez akkor sem épp jó lépés… - mondom, miközben a padlót fürkészem. Nem akartam így kiakadni, nem akartam számon kérni arról, hogy mit is tesz, csak egyszerűen képtelen voltam arra, hogy megálljam szó nélkül. Pláne hogy szívem szerint én lettem volna az a lány, akit szeret, vagy én lettem volna az a lány, akit megcsókolt egy őrült pillanatban. Valójában igenis megértem az érte való rajongást, és átérzem miért is szereti annyira ezt a fiút. Hiszen ő tökéletes… vagy legalább is egy olyan ember, aki képes a legjobbat kihozni a másikból és elhitetni, hogy te is érsz valamit, hogy tökéletes vagy. És ha csak egy ember számára vagy tökéletes, már akkor is megérte… minden megérte!

- Hogy mi? – kérdezek vissza zavartan, majd felkapom a fejem és óriási szemeket meresztve fürkészem az előttem lévő arcot.
- Nem teljesen értem mit is mondtál! Mármint engem ölelni? Én nagyon szívesen megölellek, de nem értem miért is szükséges ez ilyen nagyon… én nem akarok közéd és a szeretett lány közé férkőzni, semmilyen formában sem…. – suttogom, majd hallgatok el, hiszen szívem szerint azt mondanám neki, hogy de, akarok, és ne is foglalkozz azzal a másikkal. Elfelejttetném vele azt a másikat, és én megadnék mindent, amire csak vágyik…

Kezem önkéntelenül emelkedik a magasba, majd kúszik fel karjain keresztül egészen a tarkójáig. Ujjaim belemarkolnak az elszabadult nedves tincsekbe, finoman megszorítom őt, majd lassan felemelem a fejem is. Közelebb araszolok hozzá, és mit sem törődve a bennem kavargó viharral homlokomat az állának nyomva hozzá simulok…

- Ez volt az utolsó húzásod kisasszony, megértetted? – teszi fel apám a költői kérdést, majd mielőtt még válaszolhatnék, óriási atyai pofonnak leszek kis gazdája. Egy pillanatig nem térek magamhoz, valahogy el sem hiszem, hogy megtette, hogy kezet emelt rám. Végül is erre vártam mindig is, már évek óta. Ez kellett nekem, ez a kezdő lökés, hogy innentől kezdve a saját kezembe vegyem a sorsom irányítását. Innentől kezdve már nem számít, hogy mit mondanak, mit kérnek, mit parancsolnak. Én biztos, hogy a szöges ellentétét fogom tenni! Elég volt a behódolásból, és abból, hogy akármit teszek, az nem jó, nem megfelelő a számukra.
- Bilko menj ki a szobából, most! – kapja szeretett öcsém az utasítást. Egy másodperc erejéig összenézünk, látom az ijedtséget csillogó íriszeiben, és inkább nem reagálok faterom előbbi megnyilvánulására addig, míg az a kis tünemény el nem hagyja a helyszínt. Nem kell neki szemtanúnak lennie. Nem kell neki látnia azt, hogy hogyan viselkedik az apja és a nővére egymással. A kettőnk ügye az a kettőnk ügye, ő pedig még túl gyerek ahhoz, hogy ezt megértse. Mondjuk lehet hogy én is túlzottan gyerek vagyok, azért nem értem, hogy apám miért is óhajt lekorlátozni, és miért nem jó számára semmi ami én vagyok!
- Most pedig felöltözöl valami normális ruhába, és elindulunk az igazgatónőhöz! Nem érdekel, hogy könyörögnöd kell, ha azt akarja, megteszed, a lábát is megcsókolod, de akkor is elmondod, hogy iszonyatosan szánod bánod, hogy széttetted a lábad az egyik tanárnak, és hogy valami őrület okozza nálad ezt a kényszeres rendbontást… mint például a folyosó képeinek rongálását és a nimfomániát is. Tőlem imperio-ra is foghatod, nem érdekel! De akkor is kimagyarázod! – ragadja meg a karom, majd ráz meg és próbál az ajtó felé lökni tajtékzó szájjal. Persze engem sem kell félteni, szinte már úgy tépem ki magam ujjainak görcsös szorításából, mint egy őz, mely megtalálta a csapdából a kiutat. Apró erek dagadnak ki a halántékomon, pár csepp izzadtság csordogál végig a gerincemen. Nem vagyok önmagam, nem számít most ki áll előttem, nem számít hogy az apám e az illető vagy sem, egyszerűen betelt a pohár és én képtelen vagyok visszafogni az indulataimat.
- Nem megyek sehová! Elegem van belőletek, és abból, hogy nem hagytok élni… - mondom, majd kissé meglepődöm, mikor drága szülőm karja arcom irányába tart. Nem, nem készültem fel egy újabb pofonra. Egyszerűen nincs benne a tervben, és nem, nem is óhajtom többet eltűrni. Soha nem tettem semmi rosszat, mégis megbélyegeztek. Elég a kiszolgáltatottságból és minden ilyen dologból! Talán nem meglepő hát, mikor elkapom a csapódó kart és minden erőmet beleadva kicsavarom azt. Egy pillanatig teljes elégedettséggel nézek apám arcába. Már-már kéjes örömmel tölt el, hogy látom döbbent arcát, melyre a fájdalom görcse ül ki. Tudom, hogy fájdalmas dolgot csinálok, azonban az is fájdalmas volt, amit évtizedek alatt elviselek tőlük. Persze nem tartom úgy sokáig, csak éppen addig míg meg nem látom a lélektükreiben a figyelmet. Immár rám figyel, én pedig nem teketóriázom, kihasználom a helyzetet.
- Elmondom még egyszer! Nem akarok ebbe a puccos iskolába járni! A Roxfortba akarok menni, barátokat akarok, szerelmet, és mindent ami fontos! A szeretetetekre már nem vágyom, és az elfogadásotokra sem! Ideje neked toleránsnak lenned! Eddig soha semmi nem volt megfelelő. Próbáljuk meg úgy, hogy egyszer én mondom meg, hova akarok menni, és talán akkor végre két évvel később be is fejezem az iskolát! – mondom, majd hátrébb lépek és mintegy befejezve a beszélgetést elindulok a szobából kifelé. Azonban még mielőtt kilépnék az ajtón hallom apám mondatait.
- Soha nem voltál méltó a szeretetre! Te csak egy semmirekellő vagy, szülők szégyene, aki mindig magányos lesz, akinek soha nem lesz része a tiszta érzelmekben! Kár volt megszülnie anyádnak!..

***

- Igen, mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék! –bólogatok, mikor Iason pont erről beszél. Kötekedni nem tudok ezzel kapcsolatban, egyszerűen csak lemondóan sóhajtom, hiszen annyit hallottam már azt, hogy nem lehet engem szeretni, hogy most, ebben a pillanatban egyszerűen a szívembe hasít a félelem, hogy talán tényleg örök időkig cipelni fogom ezt az átkot, és nem leszek senkinek sem fontos. Persze akkor is megmaradnak az egy éjszakás kapcsolatok, a kielégülés utáni vágyam, én pedig ezekkel a dolgokkal kicsit le tudom redukálni.
Fejem eközben az állához nyomom és ha már máshogy nem is, megpróbálom így érezni ajkainak puhaságát. Kezem a dereka köré fonódik és hagyom, hogy egy kicsit szeretve legyek. Tudom, nem éppen úgy, ahogyan elképzeltem gyermekként, vagy éppen most felnőtt fejjel, de legalább valamilyen formában. Ahogy ujjai a tincseimmel kezdenek el játszani szinte már önkéntelenül is felnyögök. Mindig is imádtam a fizikai kontaktust, ez pedig, amit csinál, olyan mely abszolút a kedvemre való. Persze túl sűrűn nem volt benne részem, egyedül Bilko az, aki mindig így nyugtatott meg, akárhányszor csak végig kellett veszekednem anyámékkal pár órát. Mindig én voltam az, aki nem kellőképpen viselkedik és az el nem fogadottság miatti fájdalmamat sírással adtam ki magamból. Az öcsém sokszor volt ennek tanúja, látta mennyire szenvedek. Hamar rájött hát a technikára, hogy mivel is érdemes lenyugtatnia. Mit mondjak, bevált.
Most is beválik és talán pont ezért hunyom le szemeimet félig, teljesen átadva magam az érintésének, finom ujjainak, simogatásának. Talán pont ez a bódulat teszi, hogy szavai oly nehezen jutnak el a tudatomig. Két percig csak csukott szemmel beszívom bőrének illatát, parfümjét, majd szemeim óriásira nyílnak és egy másodpercig a mellkasát bámulom meredten. Felnézni nem merek, hiszen mi van, ha képzelődtem és félre hallottam mindent? Mi van, ha nem rólam beszél? De rólam beszél, és ez maga a csoda! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen dologban részem lesz! Hiszen engem szeretnek, még úgyis, hogy fogalmuk sincs arról ki vagyok valójában. Nincs igaza sem apámnak, sem anyámnak! Nem vagyok magányos, már nem!

Fejem felemelem, szemeimmel pedig íriszét keresem. Szemkontaktust kell teremtenem, bele kell néznem óceán-kék lélektükreibe, hogy lássam, igazat mond! Hiszen nem mondhatja mindezt csak azért, mert hallotta a hangomból a kétségbeesést, és mert látta, hogy jelen pillanatra valami biztosra vágyom! Vagy legalább is remélem! És azt is remélem, hogy tényleg nem én magyarázom be magamnak, mert hát nem lenne túl jó ilyen kellemetlen szituációba kerülni.
- Te most tényleg azt mondtad amit hallottam? Mármint hogy én… hogy miattam… hogy… - kezdek el dadogni, pont mint egy első bálozó. Röhejesen viselkedem, és ami még ennél is rosszabb, teszek egy lépést hátrébb, csak azért, hogy rendesen szembe tudjak nézni vele. Nem szeretném elutasítani, azonban valami oknál fogva mégsem teszem azt amit szeretnék. Nem csókolom meg, nem bújok hozzá, egyszerűen csak hagyom a dolgokat lógva, hiszen egyszer végre én vagyok az, akit el kell csábítani. Nem szép szavakkal, hanem érzelmekkel, valódi érzelmekkel és azokkal telt tettekkel. Én pedig kivárom, hogy ő lépjen! Nehogy elijesszem a túlzott rámenősségemmel. Hiszen az vagyok, tudok lenni, és ez sokszor terhes! Vajon neki is terhes lenne?
- De … izé, miért nem mondtad ezt eddig? Szóval akkor direkt csaltál ide azzal a könyvvel? Én voltam a kiszemelt eredetileg is? Vagy ez csak egy véletlen amely pont a kezedre játszott? – kérdezek sokat és immár őszinte válaszokat várok.
- És amúgy meg, hol voltál ennyi ideig? Miért most, miért nem korábban?

Ajkam szólásra nyílik, azonban mégsem tudok magamból semmit sem kipréselni. Percekig csak tátogok, akárha hal lennék, amelynek oxigénre van szüksége, és azt hiszem ez számomra is jó lenne. Egy pillanatig úgy érzem, egyáltalán nem lélegzem. Vagy elfelejtettem levegőt venni a nagy izgalomban, vagy egyszerűen a döbbenettől képtelen vagyok ezt megtenni. Tulajdonképpen mindegy is melyik miatt történik ez, hiszen valószínű, hogy mind a kettő pont ugyanannyira számít.
- De hiszen, én azt hittem… - próbálkozom valami értelmeset kipréselni magamból, azonban ez a próbálkozás egyszerűen képtelenségnek tűnik. Össze-vissza dadogok, és úgy viselkedem, mint egy kislány. Soha nem viselkedtem így. Hiszen én vagyok a nagy Devona aki bárkit megkap, aki egy pillantásával férfiakat vonzz magához, most azonban mégis úgy tűnik, hogy egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni a helyzettel.
- Jó lett volna ezt már tudni korábban… - jegyzem meg, majd a földet bámulom. Most komolyan, ennyire félelmetes lehetek? Vagy a barátaim azok? Elgondolkodom a kérdésen és magamban meg kell állapítanom, hogy igaza van. A barátoktól elhívni biztos nem jó ötlet. Ha ilyen történt volna, biztos kinevetem. Persze elmentem volna vele valahová, de lekezeltem volna amolyan védelmi mechanizmusként és nem gondoltam volna azt, hogy ez a fiú esetleg más, komolyabb dolgokat is akar tőlem. Azt hiszem nem tűnt volna komolynak, hiszen annyira nem volt bátor, hogy akkor jöjjön oda hozzám, mikor egyedül vagyok. Mindenesetre ezt leszámítva határozottan elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel. Igen, jó lett volna, ha mindez hamarabb történik, ha végre az én életembe is megérkezik a nyugalom. Talán akkor nem alakítottam volna ki magamról a „feslett ribanc” képét, mely annyira tökéletesen működi az iskola falai között.
- Igazad van, tényleg ez így volt a legjobb, és hát azt hiszem, a sors kedvel téged, hogy pont én találtam meg a könyvedet! – mondom mosolyogva, majd körbenézek. A kinti napsütés apró szivárványt hoz létre a bent ragyogó köveken, a víz robaja pedig már-már eltörpül szívem dobbanásához képest. Egyszerűen megszűnik a külvilág hangja, ám szépsége még inkább felerősödik.
Talán kissé megbántam, hogy annyira eltávolodtam Iasontól, azonban a hibát még lehet korrigálni. Mint egy bábu, akit megbabonáztak, úgy lépek vissza hozzá, és nézek bele csodálatosan kék íriszeibe, majd szinte már kétségbeesetten kezdek bele monológomba.
- Én túlságosan vad vagyok, és féktelen! Néha olyan érzésem van, nem lehet megzabolázni, és valójában nem is akarom. Én akarok magamtól behódolni, nem vágyom arra, hogy uralkodjanak fölöttem. Szabad akarok lenni úgy, hogy közben kiegyensúlyozott és boldog vagyok! Nem tudom, hogy tudna minden kívánságom megférni egymás mellett, hiszen eddig mindennemű kötöttség elől elmenekültem. Mondjuk az is igaz, hogy eddig senki nem segített semmiben sem! Értesz engem? Nem tudom jobban elmagyarázni! Önmagamtól akarok valaki mellett maradni, a saját döntésem miatt, és azért mert úgy gondolom, megérdemli, hogy tiszteljem és szeressem! – sóhajtok egy nagyot, majd mélyen az előttem ácsorgó fiú szemébe nézek. Kezem önkéntelenül is útjára indul, majd mit sem törődve a következményekkel finoman végigsimítok arcélén, állkapcsának ívén. Lábaim egy tétova lépést tesznek közelebb, majd ujjaim önkéntelenül is a tarkójára vándorolnak. Határozottan ám mégis gyengéden markolok bele összefogott tincseibe és húzom magamhoz közelebb, egészen addig, míg ajkam eléri fülét és végre belesuttoghatok.
- El akarok menni veled egy randira! Persze csak akkor, ha sutba vágod a félénkséged és egyszerűen egy csókkal fojtod belém a szavakat, mikor túlzottan sokat fecsegnék! – azt már nem teszem hozzá, hogy azt sem bánnám ha most azonnal vadul megcsókolna, hiszen szinte már libabőrös vagyok a közelségétől…

- Nem tudom milyen érzés, mert én soha nem voltam ilyen helyzetben. – kezdem el a földet fixírozni. Most mondhatnám, hogy réges-régen én is voltam nagyon szerelmes, hogy rajongtam a kiszemelt fiúért és mindennél jobban vágytam arra, hogy velem legyen, hogy mellettem álljon, hogy érezzem Őt, azonban ilyen nem volt az életemben. Én nem egy csalódás miatt emeltem magam köré falat, én nem azért nem akartam szerelmes lenni, és nem azért nem kerestem a komolyabb kapcsolatokat, mert attól féltem, hogy ismételten bántani fognak. Nálam ez a dolog sokkal összetettebben zajlott mindig is, és hát igen, belegondolva, egy terapeuta, jó kis pénzt tudna kicsikarni belőlem a diagnózis felállítása miatt.
- Remélem megérte a várakozás! – kapom fel a fejem és nézek arcába. Ismét elveszek íriszeinek tisztaságában és én már tudom is a választ! Nekem megérte mindenképpen! Hiszen felém sodorta Őt az élet, én pedig most élek is a lehetőséggel, nem hagyom, hogy csak úgy kicsússzon a kezeim közül. Igyekszem majd nem görcsösen próbálkozni mindennel, hiszen ez a helyzet azért teljesen más. Most nem feltétlenül a testiségről kellene a dolognak szólnia, hanem arról, hogy mi ketten együtt vagyunk, mind lelkileg, mint érzelmileg. Ha jobban belegondolok az érzelmi intelligenciámnak már úgyis szüksége volt egy ilyen nagy horderejű dologra, hogy kissé a pozitívba is stagnáljon, ne csak a mínuszba.
- Nem félénk, ezt majd igyekszem megjegyezni… - dadogom, miközben önkéntelenül is megnyalom az alsó ajkam. Szemem félig lecsukódik, úgy nézek rá kábultan, mintha épp egy hihetetlenül tökéletes anyagot kaptam volna. Már-már olyan érzés, mint a drogos kábulat, mikor csak a kellemes boldogság van, a ringatózás és minden szépség, olyan, melyekhez az embernek józanon nem sok lehetősége lenne. A pillanat tökéletes, én pedig szinte már a kínok kínját állom ki addig, míg végre döntésre jut. Szinte remegek a karjai között még egy csepp élvezetért, azért melyet még csak soha meg sem kaptam, és így is teljesen tisztán érzem, nem fogok csalódni, pont olyan mély benyomást fog rám gyakorolni, mint ahogy nem is olyan régen a fejemben már átéltem.

- Akarom! – suttogom ajkaiba mintegy imaként elfúlón. Számomra most ő egy szent, kinek ajkába vágyaimat, érzelmeimet kántálhatom. Ő az, aki mindent megért, elfogad, befogad és kinek a ragyogása valóra válthatja számomra a mindenséget, azt a Kánaánt, melyet elképzelni is csak félve képzeltem el eddig. Ahogy ajkával számhoz ér megborzongok. Testemből egy ösztönös sóhaj tör utat magának és a csók közben szinte teljesen semmivé is foszlik. Ha rám van hangolódva, ha izgatott annyira, mint én, akkor ezt úgyis észreveszi és bókként könyveli el, hiszen ez a tökéletesség dallama volt. Először csak lágyan csókolok vissza, majd ahogy egyre közelebb érzem magamhoz átadom magam a vágyaimnak. Teljesen belefúrom magam az ölelésébe, kezemmel fejét még inkább magamhoz húzom. Nyelvemmel feltérképezem száját, nyelvét ezzel is megpróbálva a legédesebb érzéki örömhöz juttatva Őt, a Szentet, aki nem csak lelkem, de testemet is megváltással kecsegteti.
Lassan végigszántok a hátán ujjaimmal, mely nem nehéz feladat, hála a vizes ruháknak, melyen minden érintésem tökéletesen végigsiklik. Pólója alá merészkedem, csupasz bőrét akarom érezni! Túl távol van tőlem, túl messze, nekem pedig Ő kell, a megváltása és az, hogy testével oldozzon fel bűneim alól.

Hirtelen térek magamhoz a kábulatból. Résnyire nyitom ki a szemem, majd befejezem ezt az elemi erejű csókot. Kissé elpirulok és távolodni próbálok tőle, már amennyire még képes vagyok rá! Túlságosan belemelegedtem ebbe az egészbe, egyszerűen azt érzem, hogy ha még fél percet csókolom, már nem lesz megállás, nem lesz elegendő semmi! Nem akarom elrontani, nem így kellene megtörténnie! És hát ami még rosszabb, nem tudom, vajon ő mit vár tőlem! Akarja egyáltalán? Szeretne várni? Vagy azt szeretné, hogy normális lányként várjak a sokadik hónapig az első közös élményig? Vajon ha most akarnám leállítana, elfogadná, hogy ez a vad és kéjenc nő is én vagyok, aki nem feltétlenül problémázik az ilyenen? Vajon elszúrnám ezzel az egészet?
- Bocsánat, csak nem is tudom…. teljesen megőrjítesz! – mondom komoly tekintettel gyönyörű arcába bámulva olyan pillantással, hogy rájöjjön mire is célozgatok finoman.

- Szabadíts meg, szabadíts fel! – suttogom ajkaiba, majd ismételten hozzá bújok. Nem érdekel már semmi, egyszerűen csak vele akarok lenni, hozzá akarok bújni, csókolni akarom kifulladásig, miközben mélyen a szemébe nézek! Látni akarom íriszeiben a vágyat, az őrületet, a szerelmet és önmagam tükörképét pont ugyanúgy, ahogy én látom őt! Még mielőtt megcsókolnám, tekintetét keresem és próbálom felfedezni a vágyat, és mindent, amit csak keresek. Természetesen megtalálom, melynek hatására enyhe remegés lesz úrrá rajtam. Testem bizseregni kezd, majd jóleső morgás szakad fel torkomból. Kezemmel görcsösen hajába markolok, úgy húzom magamhoz közel, egészen közel, addig, míg csak ajkaimmal hozzá nem érhetek. Fogaimmal húsába marok finoman, játékosan, majd erőteljesen megszívom alsó ajkát. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőle, pedig tudom, muszáj lenne. Hiszen kinek mutassam meg milyen is vagyok, ha nem neki? Végre lenne értelme az önmegtartóztatásnak, létre lehetne hozni valami tökéleteset, azonban hiába is igyekszem, túlságosan elveszi az eszemet. Már nem figyelek semmire csak rá, és szép lassan az utolsó kósza gondolat is kitörlődik az elmémből, mely arra vonatkozott, hogy eltaszítsam. Nem akarom eltaszítani, viszont még közelebb akarom tudni!

Talán pont ez az oka annak, hogy kezem szinte már önálló életet élve kúszik fel a mellkasán maga előtt görgetve az ott lévő ruhadarabot. Nem akarom elszaggatni, azonban megtenném, ha nem félteném. Én is féltem ám a gönceimet egy ideje, nem feltétlenül jó dolog, ha a legkedvesebb darabodat szaggatják szét. Talán pont az óvatosság miatt igyekszem jobban, és veszem sietősre, már-már kapkodósra a figurát. Szinte pillanatok alatt kibújtatom a felsőből, hogy végre a meztelen mellkasához érhessek. Ujjaimmal immár lassan kezdem felfedezni a barnás bőrt, a piha szőrszálakat, és az apró ám annál formásabb izmokat. Lágyan végigsimítok rajtuk, majd pár pillanatig megállapodok szíve fölött is, csak hogy érezhessem mennyire kalapál a gépezet. Vágyamat csak fokozza mikor megérzem ütemét. Szinte már csodálkozva meredek az arcába és merülök el a kékségben.
- Hiszen hozzám tartozol, engedem! Én ne engedném!? De vajon te el tudod fogadni azt, hogy én nem vagyok még szerelmes? Elegendő neked az, hogy érted próbálok változni, és most az egyszer azt érzem, hogy tudnék is valakit szeretni? – kérdezem tényleg őszintén.
- Szeress! – lehelem a fülébe, ezzel is meglebbentve néhány apró hajszálat. Ha hasonló hozzám, akkor ez az apró változás jóleső borzongást fog neki okozni. Kezemmel eközben finoman megfogom az arcát, majd magamhoz húzva azt ismét megcsókolom. A csók közben elengedem őt, majd óvatosan letolom a vállamról a fekete ruhát, mely ólomsúlyúként zuhan a padlóra. Immár fehérneműben állok előtte, és reménykedem abban, hogy minél hamarabb megszabadul attól a fránya nadrágtól, cipőtől és egyéb kiegészítőtől.