Francesca-nak MEGJEGYZÉS: végre, elérkezett ez a pillanat is! EZT viselem
Újabb hosszú, fárasztó nap. Mostanában szinte már csak ilyenek vannak. Vagy fárasztóak, vagy túl hosszúak, szerencsétlenségemre legtöbbször mindkettő egyszerre. Mióta találkoztam Anne-nel, s jó pár dologra fény derült, szinte nem is vagyok önmagam. Félek, hogy Francesca gyanút fog, vagy legalábbis gyanússá válik a mostani, mondhatni kissé zombi viselkedésem. Nem akarom, hogy aggódjon, hiszen várandós volt, az én kisbabámmal. Nem akartam, hogy bármi baja legyen a kicsinek, vagy Frankie-nek. Fura, hogy aggódok egy nő miatt, akit nem is szeretek. Ez így nem igaz. Szeretem Őt, tiszta szívemből. Mert egy csupa szív, néha kissé kelekótya, odaadó, és persze gyönyörű teremtés. Csupán a szerelem az, ami hiányzik. Mert más iránt érzem ezt. Annyi a baj. Hisz Anne-t szeretem, szerettem, míg halottnak hittem, s szeretem most is, miközben gyűlölöm egyszerre. A dafke érzés, ami bennem mostanában kavarog, szinte legyűrhetetlen. Egyrészt örülök, hogy él, hogy nem halt meg, ez számomra megkönnyebbülést és boldogságot jelent. Másrészt viszont mérhetetlenül dühös vagyok rá, s nem tudom, képes leszek-e megbocsájtani neki. Nem fogom elhagyni Frankiet, jelenleg úgy érzem, már csak azért sem. Ő képes volt elhagyni engem, nem tudom miért, de nem lehetett elég nyomós oka ahhoz, hogy megértsem. Én mindezt nem tudom megtenni Francesca-val. Főleg, hogy a szíve alatt hordja a közös gyermekünket.
Magamra engedtem a hideg zuhanyt, s egy pillanatra minden gondolatom elszállt. Megnyugodtam, szívverésem lassulni kezdett, érzetem, ahogy a belső remegés, ami mostanság úrrá lett rajtam, egyre enyhül. Jól esett, egy kicsit kijózanított, s újra a jelenbe, a valóságba voltam. Hosszú idő után először. Legalább 10-15 percig folyattam magamra a vizet, majd kiszálltam a kádból, s derekamra tekerve egy törülközőt átmentem a hálóba. Isten áldja a külön fürdőszobát! Tinédzser koromba mindig is vágytam egyre, ami a hálószobámból nyílik, s most, hogy saját házam van, végre van egy. Apró dolgok, melyek szebbé teszik az ember életét. A fiókos szekrényhez léptek, kivettem belőle egy fehér, hosszabb, lenge anyagú nadrágot, majd belebújtam. A törölközőt behajítottam a fürdőbe, majd elindultam az ágy felé. Francesca már ott feküdt, árgus tekintettel figyelve minden léptem. Ilyenkor mindig úgy nézett, s sose tudtam, hogy miért. Sosem kérdeztem meg, de mindig kíváncsi voltam rá. Gondoltam, csak nem bököm oda neki, hogy " Mivan, mit nézel?", nem lenne túl...kedves. Bebújtam mellé majd egy gyors csókot nyomtam szájára, s hátamra feküdve a plafonra szegeztem tekintetem. Pillantását továbbra is magamon éreztem, de nem szóltam semmit. ismertem már annyira, hogy tudjam, ha nagyon akar valamit, úgy is megfogja kérdezni. És én mindig türelmesen megvártam, míg rám zúdítja a kérdéseit.
Egyre kimerítőbb ez a terhesség. A rosszulléteket már megszoktam, szinte már rutinosan rohanok a wc-re ha kell, de a sok teendő pluszba teljesen lefáraszt. Álmomba se gondoltam volna, hogy tényleg ennyire sok mindent kell elintézni, hogy ennyire sok árnyalata van a kéknek, és hogy egy esküvői ruhaszalonba belépve elveszek. De szó szerint. Majd bőrönddel beköltözök, mert egy hét nem elég, hogy kiválasszam a nagybetűs Tökéletes ruhát. Persze, mindenki azt hajtogatja van még időm, van még időm, de ez nem ilyen egyszerű. Sőt. Már így is naponta kell bájitalokat innom, hogy ne fájjon a fejem, és nyugodtan tudjak aludni. És még így is kínoznak a rémálmok... A másik pedig, hogy Gavint is keveset látom, az elmúlt időben. Tudom, hogy dolgozik, teljes erővel de mikor hazaér a egyszerűen kimerülve bedől az ágyba, majd minden kezdődik erőről. Baj, ha elhanyagolva érzem magam? Ha egyszerűen hiányoznak a romantikus pillanatok? Ha egy kis törődésre vágyok, a jövendőbeli férjemtől? Akkora nagy elvárásaim nincsenek, még is inkább lenyelem a bosszúm, és próbálok vele toleráns lenni. Meg persze azzal hitegetem magam, hogy idővel más lesz. Ha ő is felfogja mennyit változik az élete mikor esküt teszünk egymásnak, vagy mikor felsír a kisbabánk. Őszintén szólva én is félek tőle, hogy nem leszek alkalmas a feladatra. Hogy idegbajt kapok, mikor hajnalban hulla fáradtan bömbölésre ébredek, vagy napokat kell a négy fal között töltenem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egyedül nem fog menni. Gavin nélkül nem. És jó magam is keveset tudok erről. Anyám segítségét meg akkor se fogadnám el, ha az lenne az egyetlen választásom, mert hogy az én fiamból, lányomból egy érzelemmentes, tökéletesnek tűnő, rideg elitista legyen; na azt már nem.
Lapozok egyet, miközben ásítok egyet, és hallgatom ahogy a fürdőszobában folyik a víz, lelöki a szappant, és ügyetlenül rakja vissza zuhanyrózsát a helyére. Apa szerint különlegesen éles hallásom van, szinte már hatodik érzékként működik, hogy a vastag falon keresztül is ki tudok venni szavakat, és meg tudom határozni melyik zaj mit is jelent. Hát nem tudom, én annyira nem fújnám fel a dolgot, de mindig szerettem mikor ezért, büszkén csillogott felém a tekintete. Neki úgy voltam tökéletes ahogy vagyok. Sose akart más embert nevelni belőlem, és így nyerte el a tiszteletem. Nem úgy mint drága édesanyám ki a saját elképzelését akarta megvalósítani; ez a fő ok, amiért most csak tő mondatokba tudunk egymással kommunikálni. Csak reménykedem, hogy az én gyermekemmel nem lesz ilyen a viszonyom, és sikerül ugyan azt a nevelési elvet követnem amit apa. Nem próbálom megváltoztatni. Támogatni fogom. Nem csak az anyja, hanem a barátja is leszek. Közben újra és újra végigpillantok az ruhákon, a selyem különböző fajtáján, árnyalatok millióján és kezdem úgy érezni mára elég volt. Mire visszateszem a helyére, már meg is hallom Gavin lépteit, ahogy feltűnik, és én bírom ki, hogy végig ne nézzek a csupasz felsőtestén, ahol itt ott még feltűnik pár vízcsepp. Az alsó ajkamba harapok, hogy elrejtsem a vigyorom; az aurori munka igazán jó kondit ad. Lusta csókja egy kissé ellensúlyozza a mai napom, és hirtelen nem is vagyok olyan fáradt. Inkább kíváncsi vagyok. Néha úgy érzem olyan keveset tudok a régi életéről, mikor csak az volt a legnagyobb baja, hogy átmenjen a vizsgákon. Nálunk a Beauxbatonsba kissé máshogy mentek a dolgok. a RBF és a RAVASZ vizsgák, de mára már sikerült az angol módszerrel is megbékülnöm. Persze nem azt mondom, hogy előbbre tartom a kellemet, és a bájt, mint a hideg folyosókat, és fekete, szinte gyászos egyenruhákat... Vagyis, de igen. Igen erről van szó, de inkább megtartom magamnak a véleményem. Úgy vettem észre, hogy itt szinte istenítik a Roxfort-ot, és egyetlen negatív kritika, és rögtön unszimpatikussá válsz. Annyira pedig nem éri meg. - Sose mesélsz nekem. - kezdem halkan, figyelve, az arca vonásait. Hatás szünetet tartok, és újra átgondolom, jó e felhoznia témát, de valahogy muszáj egy kicsit kielégítenem a kíváncsiságom. - Se a gyerekkorodról, se Roxfort-ról, se a kviddicsről, se pedig... Anne-ről.
Francesca-nak MEGJEGYZÉS: így hajnali 1 órakor, ennyi telt tőlem, azért remélem tetszik EZT viselem
Lehunytam szemem, s rögtön érezni kezdtem azt a kellemes, bizsergető érzést. Fáradt voltam, nagyon fáradt, így nem sok kellett volna ahhoz, hogy elaludjak. Ám tudtam, hogy hiába is próbálkoznék, egy ideig még nem fogok aludni. Éreztem. Ismertem Frankiet, láttam a szemébe, hogy mikor mit akar. Eljutottam vele arra a szintre, hogy felismertem az intő jeleket. Ez is egy ilyen volt. Halottam sóhaján, hogy kérdezni fog. S azt is tudtam, hogy ez alkalommal válaszolnom is kell rá. Hiszen sosem meséltem neki magamról, mindig ő róla volt szó, s nem is bántam. Semmi olyan nincs az életemben, amiről beszélnem kéne. Semmi olyan, mivel őt boldoggá tudnám tenni. S akkor elérkezett a pillanat. Saját, belső gondolataimat öntötte szavakba. Egyik szemem kinyitottam, s ránéztem, majd sóhajtva felé fordítottam fejem. tartott egy kis szünetet, mintha hezitált volna, de végül mégis kimondta, amit akart. Én pedig csak pislogtam. A jól ismert név hallatára összerezzentem, pont úgy, mint mikor valaki kimondta Voldemort nevét. Egy ideig még néztem rá, végül oldalamra fordulva felé fordultam, felkönyökölve, kezemet fejem alatt tartva. Először nem válaszoltam. Lehúztam a takarót kerekedő pocakjáról, majd felhúzva a hálóinget végigsimítottam rajta. Hogy beszélhetnék neki bármelyikről, anélkül, hogy ne beszélnék Anne-ről? Csak megbántanám az őszinteségemmel, tudom jól, hiszen mostanában olyan érzékeny lett, még a megszokottnál is jobban. Ujjaimmal finoman kezdtem el körözni kidudorodó köldöke körül. Nem húzhattam tovább a válaszadást, ám miközben magamban megszültem a választ, nem pillantottam rá. Hisz tudtam, nem mondhatom el a teljes igazságot. hazudni pedig nem akartam, főleg nem egyenesen a szemébe. - Mit szeretnél tudni? - kérdeztem, még mindig gömbölyű pocakjára koncentrálva. - Hogy boldog voltam-e? Igen. Népszerű voltam, gazdag, mindenem meg volt. - mosolyogtam rá, s végül felpillantottam kíváncsi szemeibe. - Sok barátom volt, a tanulásra szinte sosem koncentráltam. Mindig csak a csajozás. - vigyorodtam el. Pedig mennyit változtam. Már akkor is, mikor először találkoztam Anne-nel. Ő változtatott meg, s bár sosem vallanám be Frankie-nek, neki köszönheti azt, aki ma vagyok. A halott szerelmemnek. Azaz, pardon, nem halott, hamvaiból kiemelkedő főnix. Ch... Még mindig dühös voltam, s nem tudtam, hogy meddig leszek az. Az fájt a legjobban, hogy átvert... ezt sosem voltam képes eltűrni senkitől sem. Sóhajtottam, majd kissé hunyorítva mélyen szemébe néztem. - Mindenre kíváncsi vagy, vagy csak Anne-re? Tudom, hogy ez fúrja annyira a nagy pocakodat. - feleltem, miközben kérdőn felvontam szemöldököm. Tudom, hogy még így is, hogy Anne már halott (azaz halottnak hiszi, ahogy pár nappal ezelőttig még én is hittem), még most is konkurenciának tekinti.
Még mindig érzem. Még mindig érzem a falat, ami köztünk van, noha már vékonyabb mint bármikor, úgy érzem sose rombolhatom le. Ez valahogy minden emberrel, akivel Gavin kapcsolatba kerül fent áll – néha vastagabb, másoknál hajszál vékony. Még is ott van. És megakadályoz benne, hogy közel érjek hozzá, hogy érintsem a lelkét. Hogy egyszerűen biztosra véljem, hogy teljes szívéből szeret. Mindig itt van a kétség, a félelem bennem. DE ma már megbarátkoztam vele. Elfogadtam, hiszen ő egy főnyeremény nekem. A családja rangos, ahogy az enyém is. Apáink remek barátok, tehát a sorsunk már akkor megpecsételődött mikor találkoztunk. Úriember volt, én pedig alig végeztem el a Beauxbatons-ot. Pontosan az három hete és öt napja kaptam hagytam el az iskolát, örökre. Emlékszem mennyire magam alatt voltam, és aznap alig volt kedvem elmenni arra a zárkörű mulatságra. Csakis apa kedvéért vettem fel a kedvenc, fehér, gyöngyökkel kirakott kisestélyim, és az új talárom; csakis az ő kedvéért adtam a színészi játékom, és jó pofiztam minden ismerősnek. Mert tudtam, hogy apa számít rám, és nem akartam csalódást okozni. Ez bennem van, mióta az eszemet tudom. Az emberek elvárnak tőlem valamit, én pedig megfelelek nekik. Ilyen az életem. Emlékszem, hogy ő is mennyire unta az egészet. A terem másik végébe áll, és mikor elkaptam a pillantását bizonytalan mosollyal ajándékoztam meg; és bár elsőre nem fogta fel, végül ő is visszaküldte a gesztust. Az este végül a hátsó bárban folytatódott ahol órákon keresztül ecseteltük egymásnak mennyire, de mennyire unjuk ezt az egészet. Konkrétan akkor voltam először igazán boldog, noha féltem az új, felnőtt élettől. Aznap este úgy éreztem van remény, hogy nem kell egy dögunalmas elitista pasi mellett megöregednem. Aznap este valami megváltozott bennem. Aznap este, szerelembe estem. És most itt vagyunk. Több mint négy év telt el, és ma már gömbölyödő pocakkal fekszem az ágy másik oldalán, és hallgatom egész este édes szuszogását. És bár tudom, hogy a lány halála megrázta szerencsésnek érzem magam, hogy visszahoztam az életbe. Néhányan mesélték mennyire maga alatt volt, mikor Anne meghalt; teljes depresszió, szinte már az öngyilkossághoz hasonlított, amit csinált. Még is, ha az a lány annyira megérintette a vőlegényem, ahogy én sose fogom… Akkor ő különleges volt. és szeretnék róla minél többet tudni, hogy eltanuljak tőle valamit, amitől talán, kedvesebb leszek Gavin szívének. Ami add erőt, lerombolni a falat, ami köztünk van.
Nem szólalok meg. Szavai üresek, számomra, noha igen is érdekel milyen volt az a hét éve, amit sokan a legjobbnak vélnek, engem talán még is az érdekel milyen volt fiatalon, és szerelmesen. Mennyit változott az óta. És, hogy milyen hatással vagyok rá én; és hogy milyen hatással volt rá, Anne. Az ajkamba harapok, és zavartan szuggerálom, a már kissé megrepedt manikűröm. Az a baj, hogy míg én alig tudok kihúzni belőle néhány szót a múltjából, ő úgy ismer, mint a tenyerét. A reakcióim, a mimikám túlárulkodó. Szinte már nyitott könyv vagyok neki. - Csak… Csak az érdekel milyenek voltatok együtt. – vallom be halkan, miközben rakoncátlan tincset igazítok vissza a fülem mögé. – Hogy miért keltette fel a figyelmed. Hogy miért érzem, hogyha kiejted a nevét, olyan mintha a világ legbecsesebb varázsigéjét ejtenéd ki. Hogy miért nem vagyok olyan, mint ő. – nem irányítottam a szavaim, most csak egyszerűen jól esett az őszinteség. Tudnia kell, hogy kissé fáj, hogy mennyire tiszteli a halott barátnőjét, miközben én sose ismerhetem meg igazán. Talán, most, hogy megpróbálom neki kinyitni a szívem valami változni fog. Ebben reménykedem.
❥ szavak: 562 szó. ❥ zene: a ventilátor egyenletes búgása. ❥ viselet: Good night, my love ❥ megjegyzés: hajnali fél három... mondiu.
Francesca-nak MEGJEGYZÉS: kis késéssel, de íme! EZT viselem
Csönd, szinte fájt a fülemnek. Tudtam, hogy válaszolnom kéne a kérdéseire, mégis, kellett néhány pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat. Hisz hogyan is tudnám elmondani egy kívülállónak, hogy milyen volt az a szerelem. A szerelem. Néha még magamnak sem tudom elmagyarázni, hogy mi volt az, amiért a szívem olyan nagyon odaláncolta magát Hozzá. Sóhajtottam, majd újra hátamra fordultam. Rá sem kellett néznem, hogy tudjam, éhes tekintetét mereszti rám, hogy végre megszólaljak. Felültem, majd lepillantottam rá. Gyerünk, Gavin, kezdj bele, ess túl rajta. Hamarabb szabadulsz. - Szörnyűek... - válaszoltam, s elmosolyodtam csodálkozó tekintetén. - Úgy értem... két külön világ voltunk. Én aranyvérű, nagyképű mardekáros, ő pedig okostojás, félvér hollóhátas. Senki sem értette, hogy mit keresünk egymás mellett. Sokáig mi sem. Csak egyszerűen jó volt, más, nem megszokott, nem felelt meg mások elvárásának. Ő tanított meg arra, hogy milyen a helyes út... - ujjaimat automatikusan bal alkaromra fontam. Ezt is neki köszönhetem. A sötét jegyet, ami a karomon van, ha nem adják be nekem, hogy meghalt, sosem léptem volna be Voldemort seregébe. Még ha el is hagy, akkor sem. Ostoba lépés volt a részemről, és örökké bánni fogom. De nem lehet visszacsinálni. Megtörtént. Elmúlt. Ami ez után következett meglepett. Felvont szemöldökkel pillantottam újra rá. Sajnáltam Frankiet, hisz úgy látszik, bármennyire is próbálom véka alá rejteni az érzéseimet, a múltamat, ő észre veszi, s legalább annyira fáj neki, mint nekem. Bárcsak szerelmes lennék belé. Olyan könnyű lenne, mint a levegő. Talán nem szabadott volna megkérnem a kezét, majd teherbe ejtenem, Hisz csak tönkre teszem az életét, egyszer úgyis minden kiderül, s akkor sokkalta jobban fog fájni neki. De már nincs visszaút. - Fran, ő meghalt. - felelem halkan, félszemmel rápillantva. - Szerettem őt, ezen nem tudok változtatni, s nem is akarok. A szerelme által lettem olyan, amilyen ma vagyok. Sosem fogom őt elfelejteni, sajnálom, ha ez fáj neked. Tényleg sajnáltam. Szerettem őt. Szerettem Francescát, minden tiszteletem az övé volt, tűzbe mentem volna értem, Megölnék bárkit, aki csak bántja őt. De ez sosem érhet fel ahhoz, amit Anne iránt érzek. Bárt a legtöbb ember azt mondja, a jó házassághoz ennyi bőven elég. A kölcsönös tisztelet, s odaadás, a megbecsülés. Talán igazuk van. De nekem, vajon elég egy boldog hosszú élet, szerelem nélkül? - Nem kell, hogy olyan légy, mint Ő. Te más vagy, más miatt szeretlek. Sosem kérném, hogy próbálj rá hasonlítani. Nem is akarom. És nem is kell. - mosolyogtam le rám, majd finoman elsodortam egy tincset szeméből. - Ő volt az első szerelmem. Sosem fogom elfelejteni. Fiatal, tizenhét éves szívemmel szeretem őt. Téged már a felnőttel.
Nem tudom miért keresem magamnak a bajt. Hiszen egyértelmű, hogy a kérdéseimmel magamat bántom. Mintha mazoista lelkem csak arra várna, hogy még több okot kapjon a kételkedésre. De miért? Hiszen a lány halott. A halálra nem lehetek féltékeny, maximum a múltjukra amit sose tudnék überelni. Az első szerelem mindent visz, mondta egyszer még az évfolyamtársnőm mikor a csalódottságtól kisírt szemekkel menekültem a hálóterem legtávolabbi sarkába, hogy átéljem életem első szerelmi kapcsolatom tragikus sorsát. Tizennégy voltam, és túl vak, hogy lássam a jeleket. Túlságosan is elfoglalt a sok ajándék, amit kaptam, hogy este a csókjai ízét érezzem az ajkaimon. Két méterre a föld felett jártam mikor megfogta a kezem, és a mosolya… olyan volt mintha a testemet egészébe megbénított volna, egy átok mitől mozdulni nem tudok. A percek mint a folyosók eldugott részébe töltöttünk, mikor a könyvtárban a könyvek helyett egymással foglalkoztunk. Túl gyors volt minden. Alig egy hét után már életem szerelmének neveztem, és meg is fordult a fejemben milyenek leszünk együtt, ha otthagyjuk az iskolát. Most még is, itt vagyok, és végeztem. Eltelt az óta sok idő, és a tervek miket a sötétben, halvány lámpafénynél szőttem, már csak szép emlékek. A való világ keményebb, és meg kellett tanulnom elfogadni, hogy a habos babos szerelem csak a mesékben létezik. Nincs olyan érzés ami feltételnélküli lenni. Nincs tökéletes románc. És az életem se tökéletes, de én pont elégedett vagyok vele. Legalább is azt hiszem. - Az ellentétek vonzzák egymást. – jegyzem meg csöndesen, elbambulva, meredve a takaró érdekes mintázatára. A szavai kissé égették a belsőt, a szeretetteljes hangsúly mivel őt jellemezte; vajon mesélt már rólam valakinek, legalább egy picit hasonlóan? Csillogott valaha a szeme, ha kiejtette a nevem? Azt tudom, hogy a méhembe növekvő gyermeket mindennél jobban szereti, és akármit megadna érte, de mi van velem? Vajon ha hárman leszünk, ennél is kevesebb figyelmet kapok majd? Nem tehetek róla, világ életemben volt valaki mellettem, az apám, vagy édesanyám aki nem hagyta, hogy magányomban meggondolatlanságot tegyek. A depresszió és a be burkolózás gondolata mindig könnyűnek tűnt a csukott ajtó mögött mikor a szavamat senki nem hallgatta meg. A gondolat, hogy csak egy ugrás választ el a végtől, szintén túl egyszerűen tűnt. Nincs tagadni, a gondolkodásom nem kissé veszélyes, és felelőtlen művelet.
Nem pillantok rá. Tudom, hogy a tekintete fájna, ahogy ez a beszélgetés is. Miért hoztam fel? Miért nem tudtam befogni a szám, és elhitetni magammal, hogy minden rendben: Hogy Anne sose áll közénk? Ostoba vagyok, ha valaha is ezt gondoltam. Ő mindig is falat húz majd közénk. A lány halála tette olyanná Gavint amilyen most; hogy nehezen enged közel magához bárkit. Hogy a munkája a szenvedélye. Hogy egy olyan nővel mutatkozik, amilyet az apja akart neki. Megtehetném, hogy elmegyek, de azt hiszem, hogy az én érzelmeim mélyebbek, hogy ezt megbírjam tenni. Nem vagyok hozzá elég erős. - Sajnálom. – suttogom, és érzem, ahogy egyre összeszorul a mellkasom. - Olyan hülye vagyok… - folyik le pár ártatlan könnycsepp a szemem sarkából, minek következtében halkan felnevetek. Tényleg ostoba vagyok. Vagy csak őrült? Maradjunk az egyenes aránynál. Közelebb húzódom Gavinhez, fejemet a mellkasára hajtom, ujjammal értelmetlen mintákat rajzolgatok még kissé vizes bőrére. Nem tudom, mit mondhatnék, noha a szavak magától adnák a témát. Nem akarok többet a halott szerelméről beszélgetni, aki nyílván valóan még halottan is több nálam. Mármint. Csak szeretne az lenni. - Szerintem kislány. – szólalok meg hirtelen, megtörve a csendet mi beállt közénk, és bár a nyugodtság igen rám férne, nem bírom ki, hogy ne beszéljek a bennem növekvő gyermekről, ki szerelmünk gyümölcse, és minden nappal egyre közelebb van a nap mikor már hárman leszünk. –És a te szemedet örökli.
Francesca-nak MEGJEGYZÉS: kicsit megkésve bár, de törve nem, remélem tetszik!EZT viselem
- Igen, lehetséges... - feleltem halkan, ám láttam arcán, hogy rosszul esnek neki szavaim. Mégis mit tehettem volna? Ő kezdett el faggatózni, tudtam, hogy ideje őszintének lennem vele. Nyilván nem könnyű ezt megemészteni, hát még, ha tudná, hogy Anne nagyon is életben van. De nem akartam ezzel is nehezíteni a helyzetét. Hisz tudtam, a halott barátnőm jelenlétén még képes túllépni, de azon, hogy a halott barátnőm nagyon is eleven, nem tudom, hogy mit tenne jelenlegi állapotával. Nem akartam a babát sem veszélynek kitenni. Talán hazudnom kellett volna valamit... de ismer már engem, kiszúrja, mikor hantázok, az pedig csak még rosszabb lett volna. Mikor megpillantottam szeméből kicsorduló könnycseppet, összeszorult a szívem. Banyek, jó nagy hülye vagyok. Átkoztam magam az őszinteségemért. Nem kellett volna ilyen nyíltan beszélnem Anne-ról. Ilyenkor a legjobb, amit tehet az ember, hogy befogja a száját. Szavaira sóhajtottam egyet. - Én sajnálom. Ő már.... - kezdtem bele, s tudtam, hogy most jön a legnagyobb hazugság. De meg kellett tennem, hazudnom kellett Frankie-nek, s magamnak is azért, hogy ne legyen bánatos. - Ő már semmit sem jelent nekem. Csak is te létezel. - suttogtam halkan, majd lehajoltam, s apró csókot nyomtam szájára. - Szeretlek. - suttogtam ajkai közé. Valóban szerettem őt, ez nem volt hazugság. Csak nem úgy, ahogy ő engem. Szerelemmel? Nem, szerelemről nem lehetett volna beszélni, viszont a szeretetem legalább olyan erős volt iránta. A tiszteletem, a csodálatom. Mert csodáltam. Ő képes volt az anyja zsarnokságának nemet mondani, azt tette, amire én sosem voltam képes. Hagytam, hogy fejét mellkasomra hajtsa. Orromat belefúrtam szőke tincsei közé, majd szórakozottan játszadozni kezdtem egyik fürtjével. meghitt pillant volt, bár még mindig lelkiismeret furdalásom volt azért, hogy megosztottam ezeket a dolgokat Frankie-vel. Sajnos, az érzéseimet nem tudom megmásítani, pedig szeretném. Nekem is könnyebb lett volna az elmúlt hat év, ha nem szeretném Annet ilyen erősen. ha beleszerettem volna Francescába. De nem így történt, a szívem a nehezebb utat választotta, s nekem nem volt beleszólásom ebbe. Meglepettem nézek le rá, mikor bejelenti jóslatát. Kezem gömbölyű pocakjára teszem, s finoman kezdem el simogatni. Nekem is ez volt a gyanúm, hogy kislány lesz. Bár, mint minden férfiban, bennem is felmerült a fiú lehetősége, akit el lehet vinni kviddics meccsre, meg hasonlók, de igazság szerint, mélyen kislánynak örültem volna. - Én is így érzem. - válaszoltam neki halkan, hangomban mosoly bujkált. -Te sokkal szebb vagy, mint én, remélem rád fog hasonlítani. És örökli majd a csapzott, szőke fürtjeidet. - jegyeztem meg halkan nevetve. Sokat gondolkodtam azon, hogy fog kinézni ez a gyermek. Francesca gyönyörű volt, genetikailag képtelenség, hogy ez a gyerek csúnya legyen. Hisz, csak rá kellett nézni a családjára. Mind szépek voltak. Az én családom, hát az már annyira nem. - A jövőhéten kimehetnénk az Absol Útra körbe nézni. Hátha találunk valami olyat, ami elnyeri a tetszésünket. Lassan amúgy is ideje lenne megvenni pár szükséges dolgot. - jegyeztem meg még mindig hasát cirógatva. - Lassan itt az idő. - mondtam, s a gondolatra átjárt a félelem. Basszus, nemsokára apa leszek!
Hirtelen felvillan előttem anyám arca; a megkövültségtől rideg, és az elégedettségtől ránctalan vonalai. Ahogy óvatosan felvonja a szemöldökét, és szeme végigpásztázza öltözékem, a bőröm tisztaságát, hajam rendezettségét, sminkem tökéletességét. A lényemet ellenőrzi, hogy minden centi tökéletes e a külsőmön; azzal nem foglalkozik, hogy a lelkemet romlottnak érzem. Nem érdekli mennyire megtörnek az évek, az etikett szabályai hogy nyomják vissza az élhetési vágyam, és a saját akaratom. Sokáig tűrtem, hogy marionett bábuként ráncigáljon, jobbról balra, kedve szerint mutasson be a társaságnak, férfiak hadának, és nem egy előkelő barátnak az ő alkotását. Néha volt mikor az ájulás kerülgetett egy szűkebb ruhától, ám mosolyognom kellett, bájolognom, hogy ne hozzak rá szégyent. Ám mára, már látom mennyi hibát vétettem. Mennyire ostoba voltam, hogy nem harcoltam, pedig apám minden hozzám intézett elejtett bókjában üzente felém, hogy bár büszke rám, büszkébb lenne ha magamat adnám. Nem azt a Francescát, ki egy mosollyal elbűvöl mindenkit, és akinek a járása egy balerináéhoz hasonlít. Hanem azt a lányát, aki a legkisebb viccen is hangosan nevet, aki nem fél felmászni egy fára, majd piszkos arccal hazaállítani. Aki nem próbál javítani magán, csak próbál ember lenni. Csak egy egyszerű, halandó – néhány vénájába égetett mágikus kepeséggel. Miért agyalok én ezen annyit? Mióta csak megtudtam, hogy a szívem alatt egy új élet kezdett nőni, a múlt sokkal érdekesebb lett. Próbálok tanulságokat összeszedni, csoportosítani a jó, és a haszontalan nevelési módokat. Még is… Néha úgy érzem képtelen vagyok rá. Hogy Clemnek igaza van, és fiatal vagyok még hozzá, hogy gyermekem legyen. Hogy a szabadság gondolata sokkal csábítóbb számomra, mint a négy fal közé zárt háziasszonyi élet. - Én is szeretlek. – suttogom vissza, és a gyér lámpafénynél látom Gavin arcán a szinte láthatatlan ráncokat, majd a lelki szemeim előtt lepörög egy élet amit talán a magaménak is tudhatok. Gyerekek rohangálnak fel alá, a hatalmas házban a kertet elárasszák a játékok a házimanóink pedig nem tudnak mit kezdeni a felfordulással. Látom a saját tükörképem; az évek során ragyogó szőkéből, fehér ezüst szálú hajam öleli körbe már öreg arcom, szerelmem pedig még öregen is olyan jóképű mint most. Szeretnék szerelmesen meghalni. Kiélvezve az életet. Olyan nagy kérés ez? Viszont konkrét tervem nincs. Nem is volt soha igazából; minden csak jött. A bál, Gavin, a baba… Hagyom magam sodródni az eseményekkel, és csak egyszerűen élni. Úgy, ahogy egyszer azt a legjobb barátom tanácsolta nekem, mikor vakmerő gondolattal vágott neki a világ veszélyének, hogy megnézze a Kínai nagyfalat, vagy Moszkva jéghideg terein iszogasson vajsört. Akkor még kinevettem, hiszen a vizsgák gondolatától is fájt a fejem, nem volt időm fantáziálni milyen lehet egyszerűen lelépni, és a hátam mögött hagyni mindent. Így utólag… Nem bánom, hogy nem tettem meg. lett volna rá lehetőségem, elhagyni mindent, és mindenkit, akit szeretek, de én e helyett maradtam, és vártam mikor jön el az én időm. Pár év múlva pedig megjelent az én saját végzetem, egy jóképű, angol varázsló képébe ki ugyan úgy gyűlölte a kötelességet, mint én. Így utólag, teljesen biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. - Pár árnyalatnyi barnát is elbírnék benne képzelni. Csak olyan kócos fajta ne legyen, mint az enyém. – fintorgok csukott szemmel, mélyen beszívva a vőlegényem illatát, és kezdem érezni, ahogy a fáradság lassan hatalmába, keríti a testem. Nem csoda. Amennyit ma rohangáltam össze vissza a virágok és az asztalterítők miatt… - Hmmm… Benne vagyok. Úgy is be kell szereznem még pár dolgot. – mormolom, és kissé elhelyezkedek, hogy kényelmes legyen. Mindig is imádtam Gavinhez bújva álomba merülni. Ilyenkor olyan érzésem van, hogy senki, soha nem választhat szét minket. – Hamarosan… - és ezzel a szinte hangtalan szóval repít el magával az öntudatlanság mély homálya. Az utolsó épp gondolatomba pedig felrémlik egy ismeretlen kép; egy barna hajú lányról, kinek a mosolya sokkal szebb mint az enyém.
❥ szavak: 614 szó. ❥ zene: So Emotional ❥ viselet: Good night, my love ❥ megjegyzés: köszönöm szépen a játékot, drágám (: egy élmény volt. és a következő is az lesz... ; D
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Hálószoba - Fürdőszoba 
MEGJEGYZÉS: végre, elérkezett ez a pillanat is! 
remélem azért tetszik 
