Lassan, óvatosan lépkedtem végig a folyosón meztelen lábammal, gyorsan szétnéztem, amikor megálltam egy bizonyos ajtó előtt. Előrelendítettem a pálcámat először az egyik irányba, majd a másikba, de nem volt senki a közelben. Sőt, az egész házban. A mai napon valami irdatlan cudar idő tombolt odakint. Süvítő szél tépte a fákat, amik majdnem már teljesen meghajlottak hatalmas ereje alatt, az ablakokat erősen verte az eső, ami úgy tűnt nem akar szűnni vagy már éjfél óta. Én már csak tudom, mert egyszerűen nem tudtam aludni. Egyrészt a zajtól és a vihartól, ami odakint tombolt, másrészt mert a rémálmok megint rám találtak. Most viszont sokkal rosszabbak voltak… Tegnap nagyon hosszú ideig voltam Hermione közelében, belenéztem azokba a hívogató, megtört, meleg barna szemekbe és teljesen elvesztem. A mostani álmomban a csata volt a helyszín és nem a jók győztek… mindenhol hullottak az auror, tanárok és a rend tagjainak holtestjei. Végül az utam ismét Grangerhöz vezetett, aki felett Bellatrix állt, de mire odaértem a nagynéném csak egy kárörvendő nevetést küldött felém, és végül hagyta, hogy szorongassam és ringassam Granger véres testét. Ha nagyon hagytam a gondolataimat elkalandozni, még mindig láttam a vért a kezemen, ha ránéztem. Borzalmas volt… Amint felébredtem a fürdőbe rontottam és kiadtam magamból azt a kevés ételt, amit tegnap még magamba pakoltam. Még ha vissza is akartam volna aludni a vihar miatt úgy sem ment volna. Így úgy döntöttem, hogy bolyongok kicsit a házban – ekkor vettem észre, hogy rajtunk kívül mindenki elment, aki még itt volt. Ebben a cudar időben mindenki inkább a barátságosabb otthona melegében szeretne lenni, mint ebben a zord házban. Nem is értettem, hogy Granger miért maradt itt… talán nem hallotta volna? Ennyire elnyomta az álom? Mindenestre nem felejtettem el, hogy megbeszéltük, hogy megyünk és kitakarítjuk a könyvtárat, és kissé kipofozzuk. Azt mondta rengeteg könyv van ott, és sok időbe fog telni, mire kész lesz. Ezek szerint a tegnapinál még több időt kell majd töltenem vele… Talán, ha jobban összedolgozunk, és gyorsak leszünk, akkor hamarabb kész leszünk! Bár ha jobban belegondolok, Grangerrel együtt dolgozni, talán még az a nagyobb feladat, mint a restauráció. Jobb lesz, ha nem tervezgetek előre, hanem inkább hagyom, hadd folyjanak az események és majd helyben eldöntöm, hogy mikor hogy lépek. Grangerrel kapcsolatban, amúgy sem lehet előre tervezni. Egy ideig olvasgattam a tankönyveket, amiket az utolsó évemre kellett beszereznem, de végül megint bealudtam a Legendás Lények Gondozása fölött. Nyúzottan vettem észre, hogy megint verítékben fürödve ébredek fel. Jobb lesz, ha mostantól álomtalan altatóitallal fogok mindeneste lefeküdni… Persze, csak akkor mondom ezt, ha bosszankodok, aztán soha nem csinálom meg. Nem, mert hagyom, hogy az emlékek, az álmok újra magukba kebelezzenek és büntessenek. Mert igaza volt Grangernek az álmomban… az én hibám volt. Hacsak egy kicsivel is hamarabb jövök rá a dolgokra… hogy csak egy kicsit is bátrabb lettem volna… de nincs miért már a múltat elemezgetni. Követünk el hibákat és azért meg kell fizetnünk… így vagy úgy. Ennek ellenére nem akartam már visszaaludni, így úgy döntöttem megint csak, hogy előbb edzek aztán lefürdök és kitalálom mégis, hogy álljak majd szembe később Grangerrel és hogy legyek képes a szemébe nézni. Sokkal erősebben kell majd arra koncentrálnom, hogy a az arcomon egy rezdülés se árulja el mégis mi játszódik le bennem. Igaz fogalmam sem volt, hogyan reagált volna rá, ha megtudja, hogy szánalmat érzek iránta… Hogy igenis törődök a testi és… egyben a lelki épségével, hogy gyötrődöm. Valószínűleg kinevetne, vagy megvetne, vagy ami a legvalóságszerűbb: nem hinne nekem. Ez keserű nevetésre fakasztott és majdnem egész végig az arcomra ragadt ez a szarkasztikus mosoly. Miközben a fekvőtámaszokat nyomtam rajzolódott ki bennem a tervem. Persze, megmondtam, hogy nem fogok előre tervezgetni, de végül csak kattogtak a fogaskerekek a fejemben, és egyre csak jöttek az ötletek. Jobb volt, mint az álmaimon rágódni és végül egy egészen jó kis szórakozást találtam ki magamnak. Befejezve az edzést gyorsan letusoltam jéghideg vízzel, hogy még jobban kitisztítsam a fejemet. Megmostam a hajamat, és összeborzolva hagytam, majd elgondolkozva néztem a tükörbe. A szemeim alatt még mindig fekete karikák húzódtak, most még erősebbek voltak, mert most még kevesebbet aludtam, mint eddig és a vihar miatt még most reggel 7kor is rettentően sötét volt, így árnyékokat fedték el arcvonásaimat. Jobb lesz, ha fenn hagyom a két napos borostámat is – mármint a tervem szempontjából. Így hát kimentem és felvettem egy fekete rövid ujjú pólót, majd egy szürke farmert és felvettem a pálcámat, hogy végbe vigyem hadjáratomat Granger ellen. Most pedig itt vagyok. Úgy kuncogtam az ajtó előtt, mint egy rossz gyerek. Hirtelen megint alsós rosszcsont diáknak éreztem magam. Halkan elmormogtam az ajtónyitó varázsigét, mire finoman kattan a zár és a nagy csapkodásban és dúlás-fúlásban, ami odakintről szűrődött be, nem is hallatszott. Benyitottam, szerencsére az ajtó már nem nyikorgott, és beléptem, majd hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót, begörnyedt háttal, mint egy betörő. Megfordultam és szemeimmel kerestem az ágyat a szobában és annak ellenére nem volt nehéz megtalálni, hogy csak sötét árnyakat láttam, mivel nem volt egy lámpa sem meggyújtva, a függöny pedig behúzva. Olyan volt, mint az én szobám a berendezést tekintve, így könnyen tájékozódtam. Oda osontam az ágyhoz és a nagy takaróba burkolt alakra néztem. Grangernek majdhogynem csak a haja látszott ki a takaró alól, de amikor megpillantottam az arcát – a szemem már hozzá szokott a sötéthez – meglepődtem. Ilyen békésnek szerintem még soha életemben nem láttam. Fehér bőre szinte világított a sötétben, sötétbarna haja erős kontrasztot alkotott vele. Mégis… nem tudtam másra gondolni, hogy… egye fene! Jól nézett ki, Merlinre… Mármint… Elhúztam a számat. - Szép… - suttogtam hangosan is, de rögtön elakadt a lélegzetem. Ostoba, ostoba, szidtam magamat, és közben tekintem lejjebb siklott az arcáról és megpillantottam valamit. Sebhelyeket. A keze a feje mellett pihent és ott világítottak rajta kísértetiesen Bellatrix fognyomai. - Nem sikerült eltűntetni… - suttogtam meglepetten. Észre sem vettem mit csinálok, csak már azt vettem észre, hogy ujjaimmal megérintem őket. A bőre olyan puha volt, amilyenre emlékeztem még tegnapról. Granger sóhajtott egyet, mire azt hittem kiugrok az ablakon annyira megijedtem. A szívem őrülten vert. - Idióta… - szidtam magamat megint, miközben mellkasomra szorítottam pálcás kezemet. Aztán visszanéztem rá és nem tudtam miért, de egy mosoly játszott a számon. Nem volt semmi baja… nem volt sehol vér… és ez jó volt. Fölé hajoltam, de ekkor a vizes hajamról egy vízcsepp esett az arcára. Francba! Gyorsan kellett cselekednem, mert láttam, hogy megrezdül, és ébredezni kezd. Követve tervemet lebuktam az ágy mögé és megvártam, amíg nyöszörögve nem ébred fel teljesen, amikor már néhány másodperce fent volt, hirtelen felugrottam. - Jó reggelt! – kiáltottam rá vigyorogva és pálcámat arcom alá téve non-verbálisan meggyújtottam azt egy Lumossal. – Jöttem, hogy elvigyem a lelkedet! – hörögtem rekedtes hangon, a tökéletesen megvilágításban lévő arcomon legádázabb tekintetemmel néztem rá. Aztán elégedetten, hangosan nevetni kezdtem, ha sikerült megijesztenem Granger.
Malfoynak <333 || 933 szó || viselet: fehér hálóing
Csak a fákat látom. A fákat, melyeknek ágai ütemesen, egy dallamot követve hajladoznak a szélben. Még a folyó csobogása is megüti a fülem - valahonnan, a dombon túlról szól. A tipikus, képeslapokon is oly sokszor felidézett brit táj körülölel, puhán, minden sebezhetőségemet levonva a vállamról. Csak ölel, mégsem szorít gúsba soha, ami a szerető szívű anyákkal is gyakran megesik. Ez az otthonom, villan át rajtam. Ez az otthonom, pedig még sosem láttam ilyen aprólékosan minden szegletét. Most úgy tűnik, mintha a napfény még zöldebbé varázsolná a fűszálakat, mintha az égbolt bárányfelhőkkel telepöttyözött kékje kupola lenne csupán valami hatalmasabb, valami múlhatatlanabb felé. Egy madárcsapat - talán vörösbegyek - törnek ki a közeli fák takarásából, és célirányosan a rét másik oldala felé törnek, én pedig kedvtelve figyelem, ahogy tollaikba bele-bele kap a hűvös menetszél. Még sosem láttam madarat ilyen közelről, ilyen elenyésző, szinte semmitmondó távolságból - a vöröses, sötét árnyalatok különleges kompozíciója szinte beleég a retinámba, pedig egyáltalán nem bántja a szemem. - Drágám, nincs kedved meggyújtani a tüzet? Néhány percbe beletelik mire ráébredek, édesapám jól ismert hangja szól a hátam mögül. Szinte mohó tettvággyal ugrom hozzá - aztán megdermedek, és félrebillentett fejjel, komolykodva pillantok fel a szikár, magas alakra. - De hát Apa! Én még csak a Roxfortban varázsolhatok - Te is jól tudod. - mutatok rá mellkasomon összefont karokkal, mire apa hangosan felnevet. A hangja túlcsordulóan vidám, hallom, milyen jól mulat, leginkább a reakciómon. - Persze, persze, mindig elfelejtem. Csak tudod... nem minden apa mondhatja el magáról, hogy a lánya pálcával és latin igékkel csihol tüzet, mégis kénytelen öngyújtóval járni sátorozni.
Most változik... mindig változik...
Ugyanazok a fák. Ugyanaz az erdő. Ezúttal azonban már nem tizenhárom éves önmagamat látom visszapillantani a befagyott tó tükréből. Ez mindig megváltozik, valahányszor a jégre pillantok, valahányszor visszatérek. Ezúttal is eltelik pár lélekőrlő másodperc, mire ráeszmélek, hol is vagyok. Ki vagyok jelenleg. - Szóval Godric's Hollow. Ron hangja puhatolózva tör utat a dobhártyámon át, semmi durvaság nem lappang benne, mégis összerezzenek. A felbukkanásaival kiver a jól megszokott rutinomból, és ami még rosszabb - és rám nem jellemzően ellene vagyok foggal-körömmel - gondolkodni késztet. Felidézi bennem azokat a hónapokat, amikor gyötrődve várakoztam, nem tudva hol van, jól van-e. Amikor Harry kénytelen volt végig asszisztálni minden éjszaka, hogyan és hányféle módozattal sírom álomba magam. Hála Istennek, Ron visszatért. De azokat az éjszakákat nem bírja eltörölni a legerősebb bűbáj sem... - Buta ötlet volt, mondtam már. - felelem halkan, a hajamat makacs mozdulattal hátrafogva. A farönk, amin ülök már legalább tíz perce, csak most kezd igazán kényelmetlenné válni. - Tudhatnád már, hogy neked soha nincsenek buta ötleteid. - Ron tépelődik, szinte hallom a hangján. Én pedig kizárom őt. Ő is hallja az enyémen. Azt hiszi, olyan könnyen visszanyeri a bizalmam? Tévedés. Hatalmas tévedés. - Neked viszont annál több van. - vágok vissza sértetten, mint egy durcás kislány, aki a sarokban ücsörögve várja, hogy a kegyelméért esedezzenek. Szeretem, ha igazam van. Most pedig nem én tévedek. Harry is belátná, ha nem homályosítaná el a tudatát a Ron visszatérése felett érzett öröme. - Hermione... Kezdi, már megint kezdi. Miért nem érti? Miért nem ért meg engem egy kicsit sem? - Menj aludni, majd én őrködöm tovább. - ... kérlek! - Ron, ez nevetséges! Menj be, még a végén megázol. - tanácsolom halkan, csatát vívva minden egyes arcizmommal. El sem tudod képzelni, mennyire fájt, amit tettél... milyen megbántottnak érzem magam... mennyire átvertél... milyen borzasztó volt... hogy nem láttad. Hogy nem láttál engem sem. Várjunk csak. Megázol?
Fél kézzel a homlokomhoz nyúlok, és letörlök egy kósza vízcseppet, melynek eredete ismeretlen. A fejem súlyosnak, mi több, szinte már kábának érzem, miközben lassú mozdulattal eltűrök az arcomból néhány göndör hajtincset, amin az egész éjszakás "állítgatás" most bizonyára meglátszik. Én viszont ki sem látok a szemhéjam alól. Halkan felsóhajtok - s ekkor meghallom az odakint kopogó eső fáradhatatlan zaját. A tudatomba komótosan becsordogál a mai programom és a plafonra meredek az arcom elé hulló hajfüggönyön keresztül. Könyvtár restrauráció Malfoyjal... biztos, hogy ébren vagyok már? Aztán egyszer csak... - Te jó Isten! - sikoltok fel, mikor egy alak a kellemes félhomályból minden előzetes bejelentés nélkül felbukkan az ágyam végében. Hangosan zihálva kapok a párnámhoz, mintha azzal ugyan elüldözhetném ezt a rémséget innen... mikor megpillantom, ki az és a rettegésem azonnal elszáll. Helyét felváltja az emésztő düh, és az ujjaim közt tartott párnát elemi erővel, első gesztusként vágom Malfoy arcának irányába - ha elhajol, elhajol, ha nem... hát így járt. - Ilyen viccesnek képzeled magad?! - háborodom föl, miközben még mindig kissé remegő kezekkel felcsatolom a hajamat hátul, egy nagyobb csatt segítségével, ami átmenetileg tűrhető külsőt kölcsönöz az alig öt-perce-vagyok-ébren arcomhoz képest. - Nem hallottál még arról az egyetemes etikai szabályról, hogy kopogtatás nélkül nem nyitunk be senkihez, még akkor sem, ha az illető alszik?! - fortyogok tovább megállás nélkül, majd vetek rá még egy megróvó pillantást. Nem akarom, hogy azt higgye, valami ijedős kis nyuszi vagyok, ezért jobb ötlet híján kipattanok az ágyból, és az ablakhoz lépve elhúzom a függönyöket. Remek. Odakint zuhog, már ha egyáltalán még esőnek lehet nevezni ezt a végítéletre emlékeztető égzengést.
A félhomályban ismét Malfoy felé fordulok, és emlékeztetem magam arra, hogy a mai napot nagy valószínűséggel kénytelenek leszünk együtt tölteni. Nos, talán ha sietünk, hamarabb szabadulunk, bár... a Black család felhalmozott könyvmennyiségén az egész rend nem bírná átrágni magát három óra alatt. Akkor mi ketten mire megyünk majd? Pláne, ha tekintetbe vesszük, milyen zökkenőmentesen dolgozunk együtt úgy általában. Eszembe jut a kenyérkenős eset, és fájdalmasan elfintorodok. - Megtennéd, hogy kifáradsz míg felöltözöm? - kérdem a meglehetősen gyűrött hálóingemre bökve, bár ez részemről nem javaslat. Vagy kimegy, vagy én magam toloncolom ki. Eldöntheti, mit választ.
drága Grangernek || 561 szó || sértsük-meg-az-intimszférát rulz
Azt hittem, hogy meghalok a röhögéstől. Látni Granger megnyúlt, elképedt arcát, amikor rákiáltottam. Ennél nincs is jobb a világon! Úgy nevettem már, a földön fetrengtem és fogtam a hasamat is. Idejét sem tudom már, mikor nevettem ennyire valamin. Nagyon örültem neki, hogy sikerült a tervemet végbe vinni és később látni Granger pufogó arcát… hát csak még jobban nevetésre fakasztott. - Látnod kellett… látnod kellett volna – rötyögtem még mindig és próbáltam a szám elé tett kezemmel lecsillapítani magam, de vállam még mindig rázkódott és már lassan be is könnyeztem – az arcodat… Le kellett volna fényképezni! Elégedetten dőltem hátra széles vigyorral, még mindig kuncogva, amikor fejbe talált a párnájával. Azonban még ez sem tudta lelohasztani a kedvemet. Sőt, még növelte is, hiszen egyértelműen felbosszantottam a kis boszorkát, látszott az arcán. Nem tudtam miért, de ostoba örömmel töltött el, hogy tudtam vigyorogni és nevetni a közelében, hogy egyszerűen nem gondoltam semmi másra, csak a bosszantására és jól tudtam érezni magam mellette. Úgy mint régen, amikor még nem nehezedett a vállunkra a háború ígérete és az én halálfalói feladatom. Lehúztam a fejemről a párnát és felkönyököltem az ágyra. - Amúgy ki azaz isten? – kérdeztem rá. El is felejtettem, hogy ilyen mugli dolog után érdeklődni nekem tilos. – Már annyiszor hallottam a szátokból itt… Valami híres ember? – Ráncoltam a szemöldökömet és leplezetlenül őt nézve, követtem mozdulatait a szememmel. – Igen, szerintem hatalmas poén volt – mondtam határozott meggyőződéssel és az emlék ismét nevetésre késztetett, majd vigyorrá szelídült következő tipikusan Grangeres kérdésére. – Nem, még soha életemben! – játszottam a tudatlant, de a szemeim játékosan csillogtak. Amikor pedig elhagyta az ágyat,felemelkedtem és továbbra is őt néztem míg a szobában járkált. Nyilvánvaló volt mennyire dühös rám, de én olyan jól éreztem magamat, hogy nem tudtam ezzel törődni… Amúgy is sokkal jobb volt, mint a tegnapi tekintet az arcán. Így ő sem gondol butaságokra, én sem szörnyűségekre. Mindenki védve van… valamilyen szinte, felszínesen. Azonban mi soha sem fogunk mélyebb vizekre evezni az érzéseinket illetően. Grangert soha nem fogja érdekelni mit is gondolok róla valójában… én pedig úgy is tisztában vagyok vele ő mit képzel rólam. Nem akarom, hogy még a szemembe is mondja. Elég a sok ellenséges pillantás, veszekedés másoktól a renden belül. Felnézve arcára viszont már nem haragot, hanem undorodó grimaszt látok, bár fogalmam sincs, hogy mire gondol. Ekkor pedig olyat csinálok, amire már nagyon rég nem került sor. Legilimenciát használva bemásztam Granger fejébe. Szerencsére eléggé el volt foglalva magával és nem számított ilyesfajta támadásra. Elkaptam pár kósza gondolatot a tegnappal és az együtt dolgozással kapcsolatban. Felkaptam a fejem a kérdésre. Hirtelen cselekedtem, meggondolatlanul, olyan erősen hajtott az érzés, hogy eltűntessem Granger előbbi gondolatait. Megfogva a párnáját az ágyhoz léptem, majd elégedetten leheveredtem rá, csak egyik lábamat hagytam lógva. A Granger után maradt meleg jól esően körbeölelt, majd megéreztem a vanília illatot is, amit csak ritkán éreztem meg rajta, ha túl közel került hozzám. Mégis jól ismertem… - Itt is átöltözhetsz – jelentettem ki kaján vigyorral, zavartalanul, majd megemeltem a párnát és a fejemre tettem. – Nyugi, nem fogok lesni! – mondtam huncut mosollyal, aztán eszembe jutott, hogy Malfoy vagyok és vonakodva hozzá tettem: - Amúgy sem érdekelsz Granger, tudod jól.
Nézem, ahogy jóízűen, hangosan, falakat megrengetően kacag, elnyomva még a vihar tombolását, az eső zúgását is, ami fáradhatatlanul ostromolja a Grimmauld téri házak, sőt, egész London minden építményének homlokzatát, ablakait, tégláit. Egy pillanatig még a szívem is beleremeg ebbe a hirtelen, teljesen váratlan és ismeretlen hangba. Akaratlanul is megsajnálom. Vajon hányszor volt alkalma így, ilyen őszintén kimutatni az örömét? Aztán megrázom a fejem, mire néhány tincsem kibomlik az ingatag csatt szorítása alól. Hiszen rajtam nevet, ami már önmagában is rosszul esik! Mindig is gyűlöltem, ha kigúnyolt, ha nevetség tárgyává tett bárkit, akár az én baráti körömből is - leggyakrabban éppen onnan, vagy akár engem. Nem szabad megengednem neki ezt a luxust, semmi esetre sem! Könnyelműség lenne a részemről ilyen szabad kezet adni neki valamiben. Olyan pimasz, és önelégült, és... Az ajkamba harapva figyelem, ahogy a teste szinte már darabokra szakad, úgy rázzák a vidámság egész szobát betöltő hangjai. Miért volt ez ilyen vicces? Félpillantást vetek a gyűrött hálóingemre, ami szomorúan veri a térdemet, a kócos, septiben felfogott hajamra. Úgy festhetek, mint a boszorkány a mugli gyerekkönyvek lapjaira pingálva - csak éppen én nem félelmetes vagyok, hanem... a válasz ott ül abban, ahogy Malfoy szinte fuldokolva, a nevetéstől kipirult arccal kapkod levegő után. Figyelem a vonásait, amelyeken most először, hét év után most elsőízben látom felbukkanni az életet. S ez is csak akkor tudatosul bennem, mikor felegyenesedve, a párna mögül rám néz. A szürke szemekből, melyeket eddig sosem tanulmányoztam a rám jellemző aprólékossággal ezúttal hiányoznak a sötét gomolyfelhők, ami furcsa, elégedett érzéssel tölt el valahol, mélyen, egy számomra ismeretlen helyen, belül. Elhúzom a szám. Nem lenne szabad ilyen butaságokat belelátnom pusztán egy nevetésébe, de mégis... ebből a mostani gesztusból a természetes felhang árad csupán, még akkor is, ha az apropó gúnyos. Hisze kinevet valakit. Akkor miért nem...?
Gondolataimból Malfoy zökkent ki - megszokhattam volna már, nem? - amikor az ágyra könyököl, én pedig ösztönösen hátrahőkölök. A kérdése, már ami Istent illeti, akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. A mód, ahogy felteszi, még inkább. Mint valami rakoncátlan kisgyerek, akit egy csomó fogalom eredete érdekel nagyon-nagyon régóta, de eddig nem bírt, nem mert rákérdezni. - Isten az a személy, akibe számos mugli a bizalmát, és a reményét fekteti. - világosítom föl, felvéve akaratlanul is azt a hangot, amit a mugli tanítóim használtak velem szemben évekkel ezelőtt, talán épp egy másik életben, egy másik Hermione idejében. - A Biblia, illetve a világ rengeteg különböző vallása szerint Ő teremtette a világot, az első emberpárt, az Édenkerttel együtt. És... - folytatnám, hiszen nem csupán mugliszületésűként, de a mugliismeret óráimon szerezett ismereteimmel is rendkívül szakavatott vagyok a kérdés megválaszolásban, azonban még épp idejében vágom el magam. Draco Malfoy nyilván nem kíváncsi arra, amit én tudok Istenről, vagy bármi másról, tehát ideje angolosan tovább lépni.
Helytelenítő grimasszal hallgatom tovább a szavait. Nagy poén volt. Hát persze. Hiszen mi lett volna más, ha nem épp hatalmas nagy poén? - Számodra biztosan. Még sosem láttalak a földön gurulva nevetni. - jegyzem meg kissé összeráncolva a homlokom, a hangom mégis megértőbbnek, mi több, szinte már elnézőnek hat. Ezen sürgősen változtatnom kell, ha nem akarom, hogy gyengének tartson. Végül Ő maga intézi el a változást, mikor a helyemre heveredik közvetlenül azután, hogy megpróbálom szép szóval kitessékelni. Egy pillanatra még a szemem is elkerekedik ettől a nem várt reakciótól, s érzem, ahogy az arcomat elönti a harag - vagy valami teljesen más érzelem... talán a zavar? - pírja. Mégis mit képzel magáról?! - Még mit nem? - hajolok fölé mérgesen, figyelve, ahogy a teste szinte tökéletesen megtalálja azt a helyet, ahonnan felálltam. Nincs mese, nem fogok egész délelőtt itt állni, dacolni, míg a körmünkre ég a munka! - Jó, maradj csak. Majd megyek én! - vetem oda, majd felnyalábolok a komódra kikészített ruháim közül néhányat, és sebesen elindulok kifelé. Azonban még el sem érem az ajtót, mikor átmenetileg megállít a szokásos, Malfoy-szerű felhang és megtorpanok. A kezem a kilincsen tétovázik. - Amúgy sem vagyok kíváncsi a véleményedre, Malfoy. - vetem hátra, azzal már kint is vagyok.
Beletelik néhány percbe míg rendesen felöltözöm. A farmer nehezen jön rám, mivel a kezem remeg, a garbóval lassan küzdök meg, a sálat pedig csak azért veszem fel, hogy legyen, ami eltakarja a múlt héten McGalagony professzortól kapott időnyerőt, a legújabbak egyikét, amit a a tanárnő a RAVASZ-ok miatt. Igen, persze, harmadévben még nagyon megviselt a dolog, de a professzorral ezúttal közös egyeztetés után úgy találtuk, idén is megpróbálkozhatok az időnyerő használatával. Csak nemrég kezdték újragyártani őket, és még akkor sem bírom levenni a tekintetem a nyakamban függő láncról, mikor már a cipőmet kötöm. Tíz perc múlva térek vissza Malfoyhoz, a láncot gondosan a sál alá rejtve, majd kérdő pillantást vetek a nyúrga alakra. - Nos, akkor mehetünk?
drága Grangernek || 584 szó || jobb a te ágyad Granger
Annyira jól esik nevetni, hogy még csak bele sem gondolok abba, hogy ezzel mennyire megbántom Hermionét. Persze, erre rögtön azt kéne mondanom, hogy amúgy sem érdekel… És nem is! Most nem… mert most jól érzem magam. Ha pedig ilyen kis dolgot a lelkére vesz, akkor az ő baja. Akkor lenne csak a véleményem, ha mondjuk olyan sötétebb gondolatok felé eveznénk, mint a múltkori. Szerencsére azonban a tegnapi nap eseményei most olyan távolinak tűnnek, mint körülbelül a Roxfort lehet innen. Elégedetten támaszkodtam meg a kezemen, és úgy néztem rá a párna mögül, de aztán egy pillanatra megdermedtem. Rég láttam Hermionén, hogy ilyen fürkészően nézett volna valakire. Illetve máskor már sokszor láttam, ha valamit vagy valakit meg akart fejteni, de rám ez a figyelem még soha nem irányult. Nem is tudtam szavakba, sőt akár gondolatokba foglalni azt, hogy ez milyen érzéssel töltött el. Annyira ismeretlen volt szemeinek csillágása, hogy most nem volt bennük meg vetés és harag. Sőt, valami más is láttam benne. A mézszínű szikrák most még erősebben késztettek engem arra, hogy továbbra is fenntartsam a szemkontaktust és mélyen elmerüljek a sötétbarna íriszek ölelésében. Az ajkamon már majdnem kibucskázott a neve, de fogalmam nem volt mi jött ki utána. Talán jobb is, hogy vége lett. Ugyanis hirtelen Granger elhúzta a száját és látszott, hogy visszatért megszokott gondolataihoz. Én pedig szorosan összezártam a számat és erősen koncentráltam arra, hogy ne járjon még egyszer ilyen hülyeség az eszemben, mint az előbbi. Volt nekem elég gondom így is… Inkább eltereltem mindkettőnk gondolatát egy egyszerű kérdéssel. Miközben beszélni kezdett én félredöntve a fejemet hallgattam. - Pff… hogy ő teremtette a világot? – kérdeztem rá és hitetlenkedve vontam össze a szemöldökömet. – Te is hiszel benne? Nem tudom, miért kérdeztem meg… talán mert elharapta a mondandója többi felét én pedig azt akartam, hogy lássa érdekel, amiről beszél. Hiszen mindenki tudta, hogy Grangernek be nem áll a szája, ha megcsillogtathatja tudását. Hogy azonban én miért akartam a kedvében járni…? Talán mert meguntam, hogy mindig csak veszekszünk… vagy mert bizonyítani akartam neki, hogy én is képes vagyok értelmes társalgásra. Elvégre majdnem olyan jó eredményekkel végeztem utolsó évben, mint ő. Bár azt hiszem soha nem lehet majd azt az eminens fejét lenyomni az iskola első címről. Ez a gondolat megnevetett, de sejtettem, hogy Hermione majd úgy gondolja még az előbbin nevetek. Amikor ez eszembe jutott és Hermione arca, tényleg megint azon kezdtem nevetni. - Kár, hogy csak az emlékeimben marad meg örökre azaz arc – mondtam múlatva, gondtalanul, miközben a takarója sarkával játszottak ujjaim. – Nem is fogsz többet valószínűleg… - tettem hozzá, már mosolytalanul. Amikor már az ágyában feküdtem sokkal jobban éreztem magam és éreztem visszadöccenünk az eredeti hangulathoz, ami eddig nagyon bejött nekem. Pimaszul mosolyogtam rá az ágyból és félreérthetetlenül vizslattam végig hálóingbe rejtett alakját, már csak azért is, hogy bosszantsam. - Granger, - szólaltam fel még szélesebb mosollyal, mielőtt a párnát az arcomra tettem volna – csak nem elpirultál? Azt hiszem tényleg szereznem kéne egy fényképezőgépet – nevettem már a párnába, majd miután becsukódik az ajtó sóhajtok egy nagyot. – Tudom jól Granger… Megfordulok, hogy a hasamra feküdjek és be kell vallanom valamiért az ő ágya sokkal kényelmesebbnek tűnik. Meleg volt, az ágyneműnek roppant jó vanília illata volt és puha, kissé még ráncos az előbbi tulajdonosától. Mondjuk tipikusan olyan személy voltam, akinél igaz volt a mondás, miszerint a szomszéd kertje mindig zöldebb. Így hát elégedetten temettem a fejemet a párnába és nagyot szusszantva lehunytam a szememet. Annyira ki lehettem merülve, hogy rögtön elaludtam és nem is keltem fel Granger hangjára. Az álmok viszont valamiért most nem jöttek...
Még sosem néztem így a szemébe, villan át rajtam a meglepettség hulláma, mikor viszonozza kutató, szinte már érdeklődő pillantásomat. Nem tudom, mit lát Ő, én csupán a szürke íriszeket figyelem, amelyeket annyi fájdalom színezett az évek során, mégsem tűnt fel egyik érzelem sem. Nem tartottam fontosnak. És most sem tartom. Egyáltalán nem fontos, hiszen Draco Malfoy szemeiről, ami még fontosabb, magáról Draco Malfoyról van szó, akivel eddig sosem kerültem közelebbi kapcsolatba a megszokottnál - azt a jobb egyenest leszámítva. Most pedig ez a szemkontaktus is túl mélynek, szokatlannak, túl személyesnek tűnik. Látom, ahogy a kint gomolygó fehér köd, az ablakra hulló esőcseppek milliárdjai megcsillannak, visszfényt vetve a szemében. És ahogy engem néz.. meg sem rezdül. Mintha mondani akarna valamit. Elképesztően élesen látom minden arcizmának összes rándulását - még azt is, ahogy szóra nyitja a száját... aztán én elhúzom a sajátom. Ő pedig becsukja az övét. Nem tudom, mit akarhatott mondani. Mit bámulsz rajtam? Vagy esetleg a hasonlóan udvariatlan fordulj fel? Valószínűleg mindkettő jó barátja, ám ebben a szituációban valamiért egyik sem passzol igazán. Szituáció? Mérgesen megrázom a fejem, leginkább saját könnyelműségemen őrlődve. Mit művelek, min gondolkozom épp? Nem szabad ennyire leragadnom minden furcsaságnál, amit csak észlelek, mert nagyon nagy bajok lesznek még a mai nap során. Malfoy láthatóan nincsen csipkelődős passzban, ami jó, mivel így talán könnyebben fogunk boldogulni, és hamarabb összepakolhatom a cuccom, hogy néhány napra hazamenjek a szüleimhez. Nem igazán említettem meg még a rendtagoknak, de hiányzik az a hely, amit tizenhat éven át otthonomnak hívtam, majd egy évre önkényesen elvágtam magam tőle. Hiányzik, hogy apa megjegyzést tegyen a kora reggelekre, amikor épp nem farmerben és pólóban, hanem hálóingben és zokniban mászom le az emeletről, kócosan. Hiányzik anya nevetése, valahányszor szóba hozom a barátaim újabb és újabb megmozdulásait. Hiányzik a családom - hiába kaptam egy másikat az élettől. Hatalmas kegy, amiért mindennap hálát adok - de hiányoznak a szüleim. Elképesztően.
Mielőtt jobban belemerülhetnék ebbe a számomra kedves gondolatmenetbe, Malfoy ismét visszaránt a korábbi téma felemlegetésével. Hiszek-e Istenben. - Igen, hiszek. - felelem, és nem bírok megállni egy elnézőbb mosolyt az arckifejezését látva, amiről lerí a hitetlenség és az ép elmém megkérdőjelezése. - Persze, a világ megteremtésére van egy sor tudományos magyarázat is. Azokat preferálom általában. Viszont néha jó hinni... - akaratomon kívül is elhalkul a hangom, ezért inkább gyorsan elfordítom az arcom. És csak ekkor üt szöget a fejemben valami,a mi addig fel sem tűnt. - Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen élénken fogsz érdeklődni a mugli világ iránt. - mutatok rá ismét Malfoy irányába kapva a tekintetem, és most tényleg kíváncsivá tesz, vajon őszintén válaszol-e vagy esetleg hozza a szokásos stílusát, ami annyira nem tetszik, és amivel ma nem sokra fogunk menni munka közben. Nem is tudom. Az érdeklődő Malfoy, aki figyelmesen végighallgat, aki kérdez egész szimpatikus. Túlságosan szimpatikus, és túlságosan jó vele beszélgetni, vagy magyarázni neki bármit ahhoz, hogy valódi legyen. Tehát az elméletem felállt. A nevetése csak alátámasztja a gondolataimat. Tehát még ki is gúnyolja az álláspontomat. Fantasztikus. Már épp a nyelvemen lenne a válasz, mikor visszakanyarodik az ijedt reakciómhoz, és a jókedve egészen töretlen addig, míg megemlítem a földön fetrengős részt, mivel akkor újra elkomorul. Az ajkamba harapok, hogy elrejtsem a nevetésem, mivel az emlékek ezúttal nekem okoznak felhőtlen boldogságot. - Kár. - ismerem el őszinte sajnálattal a hangomban. Így látni Malfoyt... furcsán szórakoztató volt... Ám még mielőtt kislisszolhatnéka ruháimmal - amire, mellesleg éppen Ő kényszerít - észrevesz valamit, amihez semmi köze nem lenne. És még szóvá is teszi. Dühös pillantást vetek rá a farmeremet a hónom alá gyűrve. - Csak a rossz megvilágítás teszi. Kizárt, hogy épp miattad piruljak el. - vetem oda tömören, miután kétszer meggondolom, mivel toroljam meg ezt a bántóan kínos észrevételt, ám végül minden további nélkül távozom.
Alig tíz perc múlva pedig ismét itt állok, nyitom az ajtót, a nyakamban lévő sálat igazgatom, még be is jelentem az érkezésem igazán emelt hangom, remélve, hogy indulhatunk - és akkor ér csak az igazi meglepetés. Elaludt. Az odakintről beszűrődő hideg, fehér ködfényben is látom, amint az én helyemen elnyúlva, a testem nyomta gödröt tovább mélyítve épp ott alszik, ahol én pihentem az éjszaka folyamán. Halkan, lassú, megfontolt léptekkel igyekszem az ágy mellé, és onnan nézek le a szendergő alakra. Olyan... megejtő ez az egész. Le sem bírom venni a szemem róla, miközben békésen, kisimult arccal alszik. Nem beszél álmában, amit őszintén sajnálok, ezzel együtt meg sem bírok mozdulni. Csak állok, és figyelem. Nézem hosszú percekig, míg az idő rohan, a munkát pedig kezdeni kéne. Kéne bizony. Vajon, ha megérinteném, felébredne? Igazából a gondolat meglepő intenzitással csapódik a józan eszem alkotta masszív kőfalnak. Végül pedig győz, egy ujjammal óvatosan megsimítom a kézfejét. A bőre már koránt sem olyan puha, mint amilyen annak az elkényeztetett kisfiúnak volt, aki fogvacogva jött utánunk a Tiltott Rengetegbe büntetőmunkára. Nem, a kezén is ott ül az elmúlt év minden pillanata. Mégsem kellemetlen a tapintása, és... Na nem! Nem, nem, és nem! Azonnal elrántom a kezem, és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a bosszú gondolata. Előkapom a pálcámat és Malfoy arcára szegezve elsuttogom az első varázsigét, ami az eszembe jut. - Avis. - motyogom, majd finoman elfordítom a pálcát, mire annak hegyéből öt sárgás-kék madár repül ki, egyenesen célba véve Malfoy arcát és felsőtestét. Mikor talajt fognak, elégedetten csipogva kezdenek sétálgatni,a szárnyuk legyezi az alvó fiú arcát, a csőrükkel pedig élénk beszélgetésbe kezdenek. Kedves madárkáim bűbájtanórára, még hatodévből. - Ki az ágyból, Csipkerózsika, különben nem végzünk holnap reggelig sem! - fűzöm hozzá érzelemmentesnek szánt hangon, mikor Malfoy, a vártnál hamarabb, megébred. De a hanglejtésem elárulja, mennyire szórakoztat a helyzet... aki másnak vermet ás, ugye.
drága Grangernek || 436 szó || következőt már a könyvtárba kérem szívem (:
Az álomtalan álom mély alvásra késztet, így teljesen magába szippant a tudatlanság, és mélyen elmerülök a sötétségben, ami most az egyszer egyáltalán nem rémisztő. Sőt, védelemmel és megnyugvással kecsegtet. Ez pedig olyan dolog, amiben mostanában nem volt részem lefekvéseim során, így olyan erősen kapaszkodom ebbe a dologba, a puha környezetbe, a kellemes illatba, hogy semmi másra nem vagyok hajlandó odafigyelni. Csak mélyen pihenek, amíg csak lehet kihasználva a helyzetet. Észre sem veszem Granger gyenge próbálkozásait, vagy az eső szakadatlan kopogását az ablakon. Azonban valami mást megérzek… nem tudom pontosan mi az, de érzem, hogy valami kellemes, valami jó és meleg. Elégedetten sóhajtok egyet és érzem még kényelmesebben elhelyezkedem ebben a csodálatos sötétségben, majd azt érzékelem, hogy megrándul a kezem. Mintha… érzékelnék valamit tompa, ellustult agyam peremén és utána nyúlok, de aztán már nincs is ott. Nem sokkal később pedig valamik hangosan csipogva (?) kezdenek járkálni a fejemen. Morogni kezdtem, ahogy egyre inkább kezdtem a éberség közelébe kerülni. - Granger… - szóltam rá rekedten, de olyan karcos volt a hangom, olyan mély, hogy szinte nem is lehetett érteni. Megfogtam a párnáját és azokat a micsodákat kezdtem elhessegetni vele, amik megtámadtak. - Jól van, jól van – motyogtam a fejemet a párnába fúrva. – Csak még egy perc. Azonban, ahogy kimondom ezt, rájövök, mit csinálok. Nem mintha eddig nem lettem volna tudatában a dolognak, mégis most sokkal élesebben felmerül bennem a gondolat, hogy ez a helyzet mennyire abszurd. Mégis mit keresek én Granger ágyában? Azon kívül, hogy alszom… Általában nem ezért kerülök nőknek az ágyába. Hirtelen kiráz a gondolat arra az eszement ötletre, hogy esetleg Grangerrel is… Megint megborzongok, és hirtelen felemelem a fejem, amiről leesik a párna maga alátemetve ezzel azokat a sárga valamiket, amik eddig ostromolták a fejem. - Menjünk… - mondom nyűgösen, ahogy kezembe temetem az arcomat, majd végig húzom rajta, aztán megdörzsölöm a szemeimet. – Csak nem aludtam valami jól mostanában… Nyilvánvalóan még túl korán volt a számomra az ébredés időszakában, mert nem osztottam volna meg ezt az információt, gondolom, miközben lefelé haladok a lépcsőn egyenesen a könyvtárszoba felé haladva. Kezd olyan bajsejtelmem lenni, hogy minél több időt töltök ezzel a boszorkánnyal annál inkább összezavarodom. Most meg egy jó hosszú időre összezártam magam vele… Én sem vagyok komplett! Bár mikor voltam? - Mennyire vészes a dolog? – kérdezem, miközben megállok az ajtó előtt, és mielőtt még válaszolhatna okoskodó hangján kinyitom az ajtót, ahonnan mint valami gyanús laboratóriumból felszálló gőz úgy tolong ki rajta a doh és por szaga. – Uh… ne is mondj semmit – mormogom, azzal előveszem a pálcámat és egy lépéssel beljebb merészkedem a sötét helyiségbe. Majd teljesen közömbös, szokásos arckifejezésemmel fordulok Granger felé. – Add ki a parancsot!
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Hermione Granger szobája 
|| 1108 szó || muhahaha! 
