Ma egész nap csak azt vártam, hogy felébredjek és újabb csínyt elkövetve fejfájást okozzak az én amúgy is hisztis kis húgomnak. Mindenen felkapja a vizet és ez jó, mert a kimerülésig idegesíthetem őt. Nem, ezalatt a néhány év alatt sem tudott beférkőzni a szívembe, pedig már megtanult beszélni és mondanom sem kell, hogy előszeretettel ismételgeti a te vagy a legrosszabb és legszörnyűbb báty a világon. Az ilyesmit ő sokkal 'szebben’ fogalmazza meg, amit ha akarnék se tudnék utánozni. Azt hiszem nem is akarok, én határozottan jól megvagyok a saját szókincsemmel, nem kell, hogy a húgom érthetetlen motyogását is megtanuljam.
Szerintem az határozottan jó dolog lehet amikor az orra alá dörgölhetem, hogy ő még nem is tud varázsolni, akkor meg minek pattog mint egy labda? Számomra az lenne a legviccesebb, ha kiderülne nem tud varázsolni, nem jöhet a Roxfortba és egész élete során élnie kell a tudattal, hogy ő csak egy egyszerű kis húg, aki az alváson, hisztin, beszéden kívül semmire sem képes.
Nem is értem anyáék, hogy nézik el neki azt a sok üres fecsegést. Bezzeg ha én ott vagyok, máris arról beszél, hogy Jeremiaht mennyire szereti és milyen jó volna ha én is olyan lennék. Na azt csak várhatja, hogy százwattos mosollyal az arcomon én vigyek neki reggelit, még mielőtt felébredne. Kizárt, hogy a szolgája legyek! Előbb leszek halálfaló, mintsem a húgom legalázatosabb szolgája. Utálom, fogalmam sincs, hogy anyáék hogyan 'ajándékozhattak’ meg egy olyan kishúggal mint ő. Csecsemő korától fogva csak bőg és azt várja, hogy mi idősebbek ki szolgáljuk őt. Mondjuk nekem már akkor nem tetszett a dolog, amikor anya közölte velünk, hogy szeretne egy kislányt. Úgy véltem örökbe akar fogadni valakit, mert annak őszintén jobban örültem volna, mint ennek a vörös hajú kis izének.
A jó hír az, hogy a Roxfortban szerzett barátaim nem tudnak róla, ha rajtam múlik nem is fognak egészen addig amíg ki nem derül, hogy nem tud varázsolni. Na akkor aztán dicsekedni fogok, hogy annyira gyenge még varázsolni is képtelen. Bár ez neki lesz szégyen nem nekem, mert biztos vagyok abban, hogy az unokatesóink képesek lesznek varázsolni, de ő nem. Igazából még nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne még a Roxfortban is vele vitatkozni, félre tenni a kiszemelt ellenségek listáját és máson kívül csak rá haragudni, őt csipkedni a gúnyos megjegyzéseimmel. Nos azt hiszem, hogy majd miatta nem kell azon rágódnom hány ellenséget szeretnék, mert Sarah itt van nekem és minden gyűlöletemet felé irányíthatom. Nem szeretem. Egyszerűen rossz kishúg jelölt és kész. Bezzeg Aura és Skypi jól megvan egymással, nem veszekszenek vagyis… én egyszer sem láttam, hogy Aura bele akarja lökni Skypit a sárba. Mondjuk lehet, süt a Nap odakint, dalolnak a madarak és a fű már csak azt várja, hogy Saraht belelökjem és jól megleckéztessem. Mondjuk apa számára csak játék ahogy össze-vissza csikizem, de nekem harc. Így könnyen fel tudom hergelni és máris benne van egy kényszer fogócskában. Igen, van annyi eszem, hogy tudjam mit kell tennem ahhoz, hogy fogócskázzon velem. Nagyobb vagyok, bármit megtehetek, mert van pálcám és tudom használni, de neki nincs s, nem tud varázsolni sem.
De hagyjuk ezt, elterveztem mit teszek, lesurranok a kertbe, előkészítem a háborúmra a terepet és várni fogok, míg az unokatesóim és ő hajlandó lesz ide jönni. Igazság szerint senkit sem hívtam, hogy jöjjenek már játszani, de biztos lesznek annyira okosak és egyenesen ide fognak jönni az asztal helyett. Ha meg nem, akkor addig… felmászok a fára, ott ha nagyon ügyes vagyok reményeim szerint nem fognak észre venni. Nem hinném, hogy keresnének, de próba szerencse, még azért is felmászok a fára!

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Én határozottan jól éreztem magam a fán, nem zavart semmi. A húgom rinyáló hangja sem, amikor közli velem, hogy bárcsak ne lennék a bátyja. Az érzés kölcsönös, ha mondjuk az unokatestvéreim egyike lenne, akkor talán nem haragudnék rá és nem félteném a helyemet sem a családban. Manapság már senki sem figyel rám, középső gyerekként meg, nos a szüleim sem tudják, hogy igazából mekkora trauma egy olyan hisztigép mellett leélni az életem egy részét, mint amilyen az én kevésbé drága kis húgommal. Nem szeretem és még ilyenkor is csak azért vagyok csintalan, mert azt akarom, hogy érezze az iránta érzett gyűlöletemet. Számomra nem elég az, ha tudja nem preferálom őt és nem is fogom, ki is kell mutatnom. Én meg nagyon jól tudom, hogy hogyan és mit kell tennem. A fára nem fog felnézni, mert van olyan ostoba és nem kémleli az eget, mert ő csak a föld fele néz, lefelé. Mintha én üreget ástam volna magamnak a földbe és azt várom előjöjjön, hogy be tudjam húzni őt magam mellé, pont azért… na végezzem ki csikizés által. Mondjuk ha lenne egy üregem és úgy viselkednék mint egy zombi, akkor félne tőlem és nem merne visszafeleselni nekem. Hm várnom kéne Halloweenig, akkor talán beöltözhetnék szörnynek és az első célpontom ő lenne. Csak akkor nem kellene beengednem a szobámba, mert hónapokkal előtte készülnöm kell a jelmezzel. Sajnos még nem vagyok az a szuper varázsló, aki bármire képes pont ezért amit nem tudok varázslattal, azt muszáj a két kezemmel megcsinálnom. Anya, apa és Jer segítségét nem kérhetem, ők biztos Sarahval lennének. Elárulnának engem és a tervemnek lőttek.
Csendben maradtam, nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, de ahogy Aurora hangját meghallottam és közölte, hogy látott felmászni engem ide… na akkor elvágták a fonalat. Nem akartam, hogy a húgom és Skyper meghallja, de nem kiáltottam le. Mégis mit mondhattam volna? Fogja be, mert nem akarom, hogy Sarah előtt idő nap előtt lebukjak? Rémes egy unokatesóm van, de legalább rendelkezik némi humorral és nem olyan lökött mint a húgom. Nem kezdtem el röhögni, amikor megláttam őt félmeztelenül egy szál bugyiba, inkább elbotránkoztam azon, hogy nyomot egy puszit az arcomra. Nem díjazom az ilyesmit, míg Sarah él a földön és tudom őt jobban szeretik nálam a rokonaim, addig mindig le fogom törölni az arcomról az unokatestvéreim puszijait.
– Sss nem akarom, hogy észrevegyenek… – próbáltam csitítgatni a mellettem helyet foglaló Aurorát. De úgy tűnt meg kell változtatnom a tervemet, most már ketten vagyunk, ő meg én a kicsik ellen. Én meg, nem szeretek csoportban dolgozni, ez az első asztronómia órán is kiderült, amikor szó szerint a csillagokat kellett megfejteni. Az én fogalmam sincs mimet néztük meg és mi jött ki? Na mi? Hát, hogy jobban tenném, ha szeretném azt akivel rosszban vagyok a családban. De nem. Én nem fogadok szót a csillagoknak, mert biztos hazudnak.
– Nem szeretném kitörni a lábamat ugrás közben. Egyelőre keressenek csak. Saraht még úgysem láttam kétségbeesetten engem keresgélni. – na jó, ő előbb hiányolná Jeremiaht mint engem, mert őt ugyebár szereti és akit szeretünk az mindig hiányozni fog nekünk bármily messze van tőlünk. Karba tettem a kezem. Nem így képzeltem el ezt az egészet, most meg mindent teljesen máshogyan kell tennem. Durcás képet vágtam, legfőképpen azért, mert Aurora mindent elakar rontani és nem áll be a szája, bár az enyém se. A kicsik azonban, míg ide meg nem érkeznek biztos nem fognak hallani minket.
– Sss hadd higgyék, hogy elrabolt minket a Süti szörny. – széles vigyorra húztam a számat, amikor a kicsik megjelentek és minket szólítgattak. Ekkor támadt egy ötletem. Sajnos nem tudok egyetlen egy szörny hangot sem utánozni, de azért a tervemet elmondhatom még Aurorának.
Közelebb hajoltam a füléhez, hogy belesuttoghassam mindazt ami egy pillanat alatt terveltem ki.
– Szerintem hitessük el velük, hogy csapdába estünk. Kezdj el segítség után sikítozni. Mondjuk meg esz a szörny ha nem hoznak még több sütit. Nem tudom mennyire fognak hinni, de… van más ötletem is. Ha közelebb jönnek akkor, megkockáztatok egy rájuk ugrást. A sütiket elvesszük tőlük és nem adunk belőle Sarahnak. Na mit szólsz hozzá? – elhúzódtam tőle, csak azért, hogy láthassam a két kicsit is. Merlinre! Hogy ezek mennyire ostobák tudnak lenni néha. Mi az, hogy elrabolt minket a Süti szörny? Nem is létezik! Legalábbis számomra nem.

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Gyűlöld Saraht! Szeresd a többi családtagod, akik nem olyanok mint Ő! Sose adj neki semmit, mert bármi ami megfordul a kezében az el lesz átkozva és azon nyomban tönkre megy! Ha sütit kapsz a szüleidtől és adni kellene neki, fordíts neki hátat és ne gondolj rá! Ne vigyorogj a képébe, mint egy megzakkant kis egér! Sose nézz rá, ha valami jót tesz! Utáld azért aki! Sosem fog jó húg lenni, pont ezért ott tégy neki keresztbe ahol csak lehet! Légy mogorva vele, Sarah csak azt érdemli! Terjessz róla rossz dolgokat, lehetőleg igazakat, de a hazugság is elmegy csak add elő hihetően!
Duzzogj, ha csak róla hallasz és téged nem is dicsérnek!
Nos ehhez hasonló törvényekkel másztam én ide fel, de ki tudta, hogy társam is lesz ebben a hadjáratban? Igazság szerin Aurorából sosem néztem volna ki azt, hogy segíteni fog nekem és eljátssza a bajba jutottat. Mosolyogtam, mert egy olyan célt szolgált és erősített amit jelen pillanatban én képviseltem és nem Sarah.
Elégedett vigyor került az arcomra amikor Sarah és Skyper kétségbeesetten keresett minket. Nem kellett más, csak az, hogy tényleg elhiggyék azt amit én szeretnék.
Legszívesebben elnevettem volna magam, ahogy a kicsik odalent szerencsétlenkedtek. Merlinre! Süti szörny? Mi jöhet még?
Én tudtam. Ha elég süti lesz akkor majd megtámadhatjuk őket és rájuk ijeszthetünk. Bár én még mindig féltem a lábamat attól, hogy akár ugrás közben akár megsérülhetek, de ha ezzel is árthatok Sarahnak akkor miért ne tenném meg? Csak idő kérdése és megadhatom a jelt Aurorának.
– Tökéletes. – suttogtam Aurorának amikor megkérdezett a színjátékáról. Legszívesebben magamhoz öleltem volna őt örömömben, csak ugyebár én a félmeztelen unokatesómat biztos nem fogom megölelni. Ha ruhában lenne akkor talán igen, de így, az ki van zárva!
Figyeltem a kicsik tevékenységét, leginkább nem is Saraht és nem is Skypert sajnáltam, hanem a sütiket amit a bokornak dobáltak. A bánatba! Hogy fogjuk mi azt megenni? Karba tettem a kezem és fújtatni kezdtem.
– Idióták! Elpazarolják azt a sok finom sütit. Elj ha én ezt megmondom anyának, hogy Sarah van olyan buta és a bokorba vágja a sütiket akkor azért még kapni fog. – tettem egy halk megjegyzést, bár ezt azt hiszem jobb lett volna ha magamban tartom mindezt nem közlöm Aurorával, mert biztos sértésnek vennék, hogy az ő kedves kis húgát le idiótázom. Sarah az, de Skyper… nos nem annyira.
– Gyere, leckéztessük meg őket még mielőtt az egész sütit elpazarolnák! – megfogtam Aurora karját, hogy rám figyeljen aztán amikor felkészült rá elengedtem és vártam, hogy leugorhassunk a kicsik közé.
Leugrottam, több kevesebb szerencsével de lent voltam a földön és ahogy az erőm engedte, hátulról elkaptam Saraht egy furcsa különleges szörny hangot kiadva.
– Muhahaha a Süti szörny most megesz téged!!! – jobb ötlet hiányába nem tudtam volna mit mondani. Elvégre nem tudtam előre, hogy Süti szörnynek kell lennem és úgy kell ráijesztenem a húgomra hátulról. Nem számít, úgyis tudom, hogy egy nemes célt szolgálok azzal amit teszek ergo sose lesz baj abból ha őt félemlítem meg.

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Csak a jó szándék vezérelt, mint mindig amikor ránézek a húgomra és egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, ha nem lököm meg őt egy kicsit. Sosem értettem meg, hogy anyáék számára miért olyan fontos. Vörös a haja, kinek kell az én négy tagú családomba? Hát nekem nem az biztos. Semmi keresnivalója sincs köztünk! Akkor meg minek totyogott be az életünkbe? Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ki hívta őt, mert én nem. Ha létezik a gonosz, akkor Sarah csakis ő lehet, nincs nála rosszabb húg. Pipogya, totyogós, vörös hajú, hisztigép, szörnyecske én így jellemezném őt, ha valaki megkérdezné milyen az én húgom. Nem szeretem az ő vörös haját, mi szőkék vagyunk apával és Jeremivel kikérjük magunknak, hogy legyen olyan a húgom is. De nem, neki muszáj volt örökölnie anya csodás vonásait. Pont ezért gyűlölöm, mert a tökéletesre hasonlít, míg csak egy tökéletlen kis izé lesz, aki mindent elront.
Nem látok a szemében jóságot, sem kedvességet amit viszonozni tudnék neki, pontosan ezért amikor csak lehet tönkre teszem azt amit éppenséggel szeret. Emlékszem egy évvel ezelőtt a kedvenc babáját csórtam el, szaladtam el az Elbához és dobtam bele a folyóba. Még integettem is neki, határozottan emlékszem, hogy jól mutatott az én összehajtogatott papír csónakomban. Nem volt az a rettenetesen nagy baba, de az a kicsi se… inkább mondanám azt, hogy pont tökéletes a hajókázáshoz.
Csodálatos látvány volt, egészen addig amíg anyáék nem kezdtek el varázsolni és a félig megázott direkt Iason névre keresztelt papírhajómban megtalálták a babáját. Én büszke voltam magamra és örömmel mentem a szobámba az elrejtett gumicukraim közé, akiknek evés közben arról meséltem, hogy Sarah babája hogyan lett rab egy kalózhajón. Sajnáltam, hogy nem voltak beszélő gumicukraim akik velem együtt nevettek, de az én fantáziám elképzelte azt is, ahogy helyeselték a cselekedetemet és nevetgéltek amikor röhögtem.
Azt hiszem, egy kis ördögnek nem kell baba, de szeretet se tőlem, pont ezért fogok túljárni most az eszén. Felőlem bőghet, én nem dőlök be neki de… a hasam megbánta egy két percre, hogy voltam olyan okos és ráijesztettem. Utálom ha engem rugdos! De én rugdoshatnám őt, mégsem teszem. Van annyi méltóságom, hogy inkább a haját húzzam amit nem szeretek és van egy olyan érzésem, nem is fogok, mert az ő haja nem pedig másé.
Miután sikerült megmenekülnöm, máris sprinteltem Aurora után, akinek sikerült megkaparintania a sütiket. Határozottan boldog voltam, mint mindenki más egy jól végződő csata után. Én már ünnepelni szerettem volna, bizonyára pontosan ezért nem hagytam magára egy percre sem Aurorát.
– Milyen buta kis húgaink vannak! – szólók oda röhécselve Aurorának – Azt hittem sokkal okosabbak, de kiderült, hogy olyan buták, mint ez a kis pók! – mutatok az éppen rossz helyen készítő háló tulajdonosára. Miért van rossz helyen? Mert garantáltan tönkre fogom tenni a hálóját, én nem akarok pókokkal együtt élni!
– Szerinted mit csinálhatnak? – érdeklődtem kíváncsian, bár amikor kis idő után meghallottam a nevem és a gumicukorka szót egyből utolért valamilyen megmagyarázhatatlan érzés. Ok nélkül anyát akartam kiáltani, amennyire csak az erőmből kitelt volna, de azt hiszem itt volt az idő, hogy újra tönkre tegyek egy babát saját kezűleg lehetőleg Sarah szemei előtt.
– Te szereted a húgodat igaz? – kérdeztem kíváncsian Aurorától, bár meg sem várva a választ azonnal elindultam Sarah és Skyper felé. Idegesen néztem a fűben szétszórt gumicukorkáimra, de jöhet eső, hó, szél én akkor is új tervvel rukkolok elő.
– Ezt még megbánjátok! – kiáltottam fel a fára a két kicsinek. Időközben beborult, szürke lett az ég lassan szemerkélni kezdett, az első cseppet újabbak követték. Mindez elviselhető volt, egészen addig míg a fűre néztem. Megáznak a gumicukorkáim és én semmit sem tehetek értük, mert a földön lévőket bizonyára nem fogom megenni soha.
– Ki fogom dobni az egész babádat!!! – folytattam a kiabálást, mert volt egy olyan érzésem, hogy engem tényleg semmi sem fog megállítani. Akár esőben is úgy veszekszem vele, mint amikor süt a nap.

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Duzzogtam. Aurora is elpártolt mellőlem és bocsánatot kért a kicsiktől, nos ez a cselekedet lesz az amit én egyelőre egy jó darabig nem fogok utánozni. Elvették a gumicukraimat amit anyáék nekem vettek, nem pedig nekik! Ezért még azért is bosszút fogok állni! Hátat fordítottam, igazából nem érdekelt a húgom és az unokatesóim majomkodása a fán, sem a rossz idő. A bosszú mindig végbevihető és én ezt tudom. Pontosan ezért szaladtam be a házba, nem törődve Sarah szavaival, hogy megbánom ha a babájához érek. Itt az ideje, hogy felnőjön! A babákra meg igazán semmi szüksége sincs. Ha már nekem sem lehetett gyereknapom miatta, akkor neki sem lesz! Undorodva trappoltam fel a lépcsőn és nyitottam be a szobájába, amire szépen fel volt függesztve a ,, Belépés csak engedéllyel!” táblácska. Kit érdekel ha ő sem vette figyelembe az én szobám ajtajának a tiltását?
Eldöntöttem, hogy hogyan fogom leszedni őt a fáról, nekem erőlködnöm sem kell, mert ha meglátja a babáját a kezemben akkor nem fogja érdekelni milyen magasan van, mert azon lesz, hogy elvegye tőlem. Legalábbis remélem sikerülni fog a tervem és nekem nem kell majd létrát játszanom amin majd ha lesz elég erejük lemászhatnak. Nem és kész! Elveszem a babáját, gond nélkül belevigyorgok az arcába és azt mondom, hogy le fogom tépni a babája fejét vagy ollóval levágom a haját, ezen még azt hiszem útközben gondolkodnom kell. Miután megvolt amit kerestem, nagy rumli árán persze, mert a játékait voltam olyan okos és nem tettem vissza a játékos ládájába azonnal ki is szaladtam pont a fa alá.
– Sarah! Nézd mi van nálam!!! – azzal elkezdtem lobogtatni a fejem felett a babáját, mintha valami zászló lenne és jól lássa mit fogok a kezemben.
– Ha nem jössz le beledobom a kútba! – a fenyegetőzés a legjobb dolog, biztos vagyok abban, hogy félti a babáját és le fog jönni érte. Ha mégsem akkor tovább lóbálhatom a fejem felett míg valami baja nem lesz. A húgom úgyis elég gyáva, nem merne leugrani a fáról csak azért mert én pont fenyegetőzöm.
Bár igazából csakis ő tudhatja mennyit jelent neki egy ostoba baba, aki jóformán semmire sem jó. Minimum valami barátnőnek hiheti aki nem tud visszabeszélni csak néz bambán a kis szemeivel és vigyorog szélesre festett szájával. Elhúztam a számat, már elfáradt a kezem és úgy tűnt nincs bennem elég harag ahhoz, hogy lóbálni tudjam a babáját.
Abba hagytam, de a babáját eszem ágában sem volt elengedni, karba tettem a kezem, jó erősen fogtam és néztem őket.
– Nem érdekel ha megmondasz anyának, én is megmondalak téged! – ezt azt hiszem nem hagyhattam ki, bár tudtam, hogy nem csak ő van a világon és jobb lenne ha két perc erejéig félre tenném a haragomat és segítenék lemászni, legalább az unokatestvéreimnek a fáról.
– Aurora, Skyper ugye nem esett bajotok? Hozzak segítséget?

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Ne hallgass soha a nálad kisebbekre! Nos én most pontosan ezt teszem. Eszem ágában sincs hallgatni a húgomra. Elvégre miért adnám neki vissza a babáját, ha ő megtizedelte a gumicukorka tartalékomat? Biztos le fogom tépni cserébe a babája fejét és beledobom a sárba, hogy sose legyen olyan 'szép’ mint volt.
A kút nem megoldás, tudom, pont ezért kell a sárba dobnom, hogy jól lássa milyen mulandó értéke van annak a tárgynak amit ő babának nevez. Kár, nem ért velem egyet amikor azt mondom ő az egyetlen kakukktojás a családban, mert szerinte én vagyok az akinek nem itt kellene élnie. Hát én vagyok a nagyobb, szóval… ő van pluszba a családban és ezt mindenki jól látja, csak kár, hogy nem ébredtek még rá. De majd megmutatom anyának, apának és Jeremiahnak, hogy Sarah nem illik közénk. Kis pisze orra van, pöttöm teste amivel semmit sem ér fel ha az sokkal magasabban van nála, mert mindig emelgetni vagy le kell venni azt amire éppen szüksége van neki. Nem vagyok a szolgája! Akkor is van két keze amikor a polc legtetején lévő gabonapehely kell neki reggel. Azt hiszi minden vágyam, hogy teljesítésem amit kér? Na nem! Arról csak álmodhat, hogy jó leszek hozzá és szeretni fogom! Nem, nem fogom szeretni, soha de soha. Egyszerűen olyan harapós, rugdosódós testvér nem érdemli meg, hogy szeressem.
Akiről tudom, hogy a családomban nincs szüksége a szeretetemre az a húgom. Az ő haját sokkal bátrabban húzom meg ha arról van szó és most azt kellett tennem, nem érdekelt, ha fájt neki én mindazonáltal, hogy nem úsztam meg szárazon, fű-, rúgás-, és harapás mentesen még el tudtam venni tőle a babáját, ha megkaparintotta tőlem.
– Sosem kapod vissza ha nálam marad!!! – márpedig nálam fog maradni és előszeretettel fogom tönkre tenni Sarah szemei előtt. Csak kapnám őt el végre, mert tuti biztos, hogy meg fogja bánni a gumicukorka rablást!
Ha gumicukorkát kapok akkor azt mindig eldugom és csak akkor eszem meg, ha éppen utolért a duzzoghatnék, mert a gumicukor olyan mint a csokoládé, megnyugtat, boldoggá tesz na meg elfeledteti velem a húgomat. Nem néztem sem előre, sem hátra, így 'véletlenül’ neki mentem Aurorának.
– Te direkt álltál elém? – elhúztam a számat, összeráncoltam a homlokomat és megpróbáltam mérges arccal nézni rá. De sajnos én csak Sarah után tudok haragot érezni, így amint tudatosulni kezd bennem, hogy szétlapítom szegény Aurorát lemásztam róla és újra üldözőbe vettem Saraht.
– Akkor is elfoglak kapni és megfogod járni! – morogtam egyet és lefújtam a szemembe szökött hajtincsemet ami az orromon telepedett meg. Kihegyeztem a fülemet, tulajdonképpen érdekelt az amit Skyper kiáltott.
Megálltam. Az igazat megvallva fontolóra vettem a dolgot és egy gonosz mosoly kíséretébe a földet kezdtem el nézni. Én már készen álltam arra, hogy megdobjam valamivel Saraht… csak… üres kézzel nem mentem semmire. Gondolkodnom kellet, az már teljesen mindegy, hogy az udvar kellős közepén ahol a legjobban értek az esőcseppek, a lényeg: találjak ki egy másik tervet.

A kis rokonoknak és Sarahnak!

Nők. Ostoba mind! De mind közül leginkább az én hőn gyűlölt húgom. Természetesen én kimutattam azt, hogy mennyire gyűlölöm őt a sárcsata közben. Miért ne ragadtam volna meg az alkalmat, hogy bántsam őt? Annyira ügyetlen! Még normális sárgolyókat sem tud készíteni amivel megdobhat engem. Gondterhelten felsóhajtottam volna, ha meg nem hallom Sarah kétségbeesett jajveszékelését. Pimasz mosolyra húztam a számat és nem törődtem volna vele, sőt el is dobtam volna a sárgolyót amit éppen készítettem, ha meg nem látom a földön heverő Aurorát. Kíváncsi szemekkel néztem rá, mert azt hittem megjátssza magát. Közelebb sétáltam hozzá, hogy jobban megnézhessem mi is történt vele. Letérdeltem a fejéhez és méregetni kezdtem őt.
– Tudom a nevemet Sarah. – morgok rá a húgomra, hiszen már századjára kiáltja a nevem, feleslegesen, mert nem vagyok süket sem pedig vak.
– Azt látom vagy csak megjátssza magát. – húzom el a számat kedvetlenül, majd úgy döntök, hogy inkább Aurorával foglalkozom, mint Sarahval. Mindannyiunknak jobb lesz. Leginkább nekem, mert bebizonyítom, hogy Aurora megjátssza magát és nem is ájult el.
– Jól van Aurora, abba hagyhatod, a kicsik elhitték, hogy elájultál most felnyithatod a szemeidet. – nem válaszolt, ami engem is aggodalomra késztetett nem csak a kicsiket. Egy másik módszerhez kellett nyúlnom, amiről nem tudtam, hogy mennyire sikerülhet. Nem akartam anyának szólni, mert ha én elkezdem hangosan anyát kiáltani akkor azt a legtávolabb lévő szomszédok is meghallják, amit meg nem akartam. Nem, mert ha a szomszédok meghallanak valamit akkor rögtön hosszas képzelgésbe kezdenek, amit meg sem anya, sem apa, sem Jeremiah, sem én, sem pedig Sarah nem akarhat. Morcosan ránéztem a húgomra.
– Hozd ide a pálcámat, ott van a szobámban a párnám alatt! Ha nem teszed meg Aurora meghal és nem lesz senki aki megvédhetne téged tőlem! – pusztán rá akartam ijeszteni a húgomra, hogy megtegye azt amit kérek. Ha lesokkolná mindaz amit mondok és nem tenne semmit akkor magam megyek el a pálcámért, ha ő hozza ide magától a tőlem megszokott durvasággal kapom ki a kezéből.
A kezemben volt a pálcám, de nem tudom mit is mormolhatnék most éppen annak érdekében, hogy Aurora magához térjen. Kicsi vagyok én még az életmentéshez, másnak biztos jobban menne, de erősnek kell lennem. Már csak azért, hogy megmutassam Sarahnak mennyivel okosabb vagyok nála. Ezzel majd biztos idegesíteni tudom, én tudok varázsolni ő meg nem. Tudom a minap még azt is mondtam neki, hogy lehet sosem lesz belőle boszorkány és ilyen marad amilyen most. Anyáék sosem lesznek rá büszke, mert egyszerűen nem lesz miért egy olyan gyenge kislányra büszkének lenniük mint ő.
Szerencsére anya ezt nem hallotta meg, a gonoszságomért még kérdőre sem vonhatott, de… hm hitt Sarahnak amikor jó szokásához híven ő elment panaszkodni, hogy Iason milyen gonosz volt és mit mondott neki.
– Renervate! – elsőre nem sikerült, mert sajnos én sem vagyok hetedik évfolyamos, hogy mindent tudjak, de most szívesebben volnék az, mert tudnék segíteni Aurorán. Nem adom fel, ennyire szomorúvá engem sem tesz egy elsőre nem sikerült varázslat, újra megpróbálom. Hátha az segít.

A kis rokonoknak és Sarahnak!