Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire összezavarodva. Csak rovom minduntalan a kastély lépcsőit, lézengek jobbra-balra, mégis szorít a mellkasom. Bármit csinálok, bármire gondolok. Bosszantó, de tehetetlen vagyok. Fogalmam sincs mi történik velem, mi történik bennem. Először próbáltam elvegyülni a társaságba, de miután Vele találkoztam, nem érzem ott a helyem. Persze, nem meséltem senkinek arról a napról. Talán mert nem is kérdezték? Nos, logikátlan egy teremtmények az emberek. Velem együtt. Pedig szeretnek, ezt már annyiszor megbeszéltük. Csak... csak annyira mégsem. Mindeközben ott van ő, aki első találkozásunk óta törődik velem, holott nem is ismer. Jóllehet, igazából senki sem. Nem tudom, mi a jó döntés. Félek, hogy összetör. Talán már fel se tudnék állni. Sóhajtok egy hatalmasat és a hajamba túrok. Hmmm... Régen anya mindig copfba, vagy fonatba akarta fogni, de már akkor is ellenálltam. Mai napig bele menekülök, imádom birizgálni, ha zavar valami. Azt hiszem, megnyugtat. Főleg, mert ilyenkor ő is eszembe jut. Bár még mindig fáj, hogy nem töltöttem vele elég időt, azért az emléke, és a tudat, hogy most biztos szomorú lenne ha látna... Maradjunk annyiban, hogy ösztönző. Pár perc alatt össze is kaparom magam, és miután begomboltam a kabátom, elindulok kifelé szellőztetni a fejemet. Mármint még jobban szellőztetni, és mint később kiderül: szó szerint. Az udvaron ugyan is olyan erős szél fúj, hogy mégiscsak hátra kell fognom a hajam, ha nem akarom megkajálni reggelire. Nyamm. Hát ez így nagyszerű. De legalább az ég felhőtlen, szép tiszta, ennek azért örülni kell. Főleg, mert tényleg jóleső érzés is felpillantani rá. Ennyiből meditálni is elkezdhetnék, haha! Halványan elmosolyodok, majd mikor meglátom az üvegházakat, egyből gyorsítok kicsit a tempómon. Őszintén szólva sosem voltam még itt egyedül, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez változni fog. Mennyi zöld, és milyen szépek! Sietősen belógok és picit lazábbra fogva az öltözékem - ledobva a földre a kabátom, khm - sétálgatni kezdek a tér közepén.
Nem is tudom mikor volt ilyen szép napom utoljára. Olyan kellemes hangulat uralkodott ma az iskola falai között is, hogy azt szavakba se lehetne önteni. Rögtön úgy gondoltam, hogy ezt meg is írom édesapámnak, aki mindig nagy örömmel fogadja leveleimet és bármiről el tudok vele beszélgetni, ezt nagyon szeretem. El is szaladtam a kis levelemmel a bagolyházba, ahol ki is választottam a számomra legaranyosabbnak tűnő kis szárnyast és elküldtem, hogy vigye a kis csomagot, amit adtam neki. A kastélyba visszaindulva eszembe jutott, hogy Bimba proffesszor még a múlt héten felajánlotta, hogy ha van kedvem menjek nyugodtan az Üvegház felé és segíthetnék neki egy kicsit, ha időm engedi. Persze az ilyen lehetőségeket nem lehet vissza utasítani bár igaz így egy kicsit később fogok eljutni a thesztrálokhoz, de majd gyorsak leszünk és hamar megoldjuk a tanárnővel a növények gondozását. Bár, ha jól tudom az a griffendéles fiú is mindig ott szokott lenni. Hu, hogy is hívják? Igen, tudom. Neville Longbottom a neve. Egyszer együtt is vonatoztunk. Elég kedves fiúnak látszik, bár nem beszél sokat, de ő is Harry Pottert egyik barátja. Mennyire elgondolkoztam. Már rég az ösvényen sétálok, de meglehetősen lassan. Egy kicsit felgyorsítok és akkor pont oda is fogok érni. Bár annyira csábítóak az erdő fái, a gyönyörű tájkép a Roxfortról. Itt annyi mindenen eltud merengeni az ember. Nem csodálom, hogy mindenki tesz egy hatalmas nagy sétát a Roxfort körül, ha valami a szívét nyomja. Egy percre megálltam és körbe néztem. Egyszerűen hietetlen ez a szépség. Annyira magával tudja ragadni az ember fantáziáját… Majd hirtelen megláttam egy emberi alakot, aki az Üvegházak felé tart. Remek! Nem leszek egyedül! Mosollyal az arcomon ugrálva tettem meg utam többi részét. Ahogy én is odaértem, bementem majd levettem magamról jó meleg kabátomat és leraktam egy kisasztalra. Beljebb léptem párat és rögtön megláttam azt a lányt, akit messziről csak egy kis alaknak láttam. Rengetegszer láttam már. A hugrabugg ház tagja. - Szia Susan. – köszöntem neki, majd gyorsan kérdeztem is tőle. – Te is Bimba professzornak jöttél segíteni? Én nagyon örülnék annak, ha többen lennénk, bár még a tanárnő sem érkezett meg.
Beérve az üvegházakhoz mindössze pár percbe telik, hogy lenyugodjak. Hát, enyhe különbség. Itt bent sokkal jobban érzem magam. Nem kell attól tartanom, hogy megzavarják a magányomat, kedvemre sétálgathatok, gondolkozhatok az élet naaagy dolgain. A lehető legjobb időtöltés számomra. Csakhogy ebben a tévhitben élni, és tényszerűen cselekedni ami ahhoz illik, azért nem ugyan az. Hogy miért tévhit? Nyugodtan meg lehet kérdezni a hátam mögött felszólaló hang gazdáját, biztos szívesen elmondja. Ha már rám hozta a szívbajt. De még hogy! Ijedtemben megugrok, majd hátra pillantok a két lábon járó meglepetésemre. Luna. Igaz is, régen találkoztam már vele. Na, nem mintha annyira hű de jóban lennénk, nem beszéltünk még sokat. Még. De nagyon kedves lánynak van nálam elkönyvelve, úgy hogy ez könnyen változhat. Főleg, ha jól hallom amit hallok. - Igazából csak nézelődni jöttem be, de ha segíthetek, hát, szívesen tenném - mosolygok rá. - Amúgy szia, jó végre látni. Végre valami normális ember. Mármint a furcsaságaitól eltekintve, de azok nekem is vannak bőven.
Susan nagyon kedves lánynak tűnik, sosem hallottam róla rosszat, de úgy tűnik most inkább egy kis magányra van szüksége. Hátha eltudom terelni egy kicsit a gondolatait. -Téged is jó látni! A tanárnő még nem érkezett meg, de szerintem akár el is kezdhetjük nélküle is, hiszen ez csak egy kis takarítás. - mondtam neki mosolyogva. Szeretek ide lejönni és néha gondolkodni egy kicsit tanulás után, még ha néha Bimba professzor olyankor be is fog egy kis munkára, de hát ha itt vagyok, akkor miért ne segítenék neki? Bár Hagridnak segíteni a legjobb szerintem, hiszen ő olyan különleges állatokkal találkozik, vagy éppen ő maga, aki tenyészti őket. Szeretem megfigyelni ezeket az érdekes állatokat és élőlényeket. A Legendás lények gondozása órát némely emberek nem szeretik vagy kifejezetten utálják, bár nem értem miért. Oké, el kell ismerni, hogy vannak olyan állatok akik elég... hát hogy is mondjam.. furák, de ők úgy normálisak amilyenek. Ó, már megint elkalandoztam. Szegény Susan. - Akkor kezdhetjük? - kérdeztem tőle. - Ugye nem kergettem el semmilyen jó gondolatod? - ismét kérdeztem miután végig gondoltam, hogy szegényt csak úgy letámadtam. - Tudod mit? Én szívesen megjavítom a törött a tárgyakat és ha gondolod gyere segíts nekem. De ha beszélgetni szeretnél, csak szólj. - mondom neki még mindig mosolyogva. Látom rajta, hogy mintha egy kicsit feszült lenne.
Pént. Jún. 13, 2014 10:28 pm by 
Tárgy: Üvegházak 
