Florean teraszán egy kiürült fagyis kehellyel az embernek nincsen túl sok gondja. Megkockáztatom, talán egy sincs. Még a bevásárlószatyrok is boldogon meredeznek az ember lábánál, azt hirdetvén, hogy ma már az égvilágon semmi, de semmi további dolgom nincs. Nincsenek megoldandó körkérdések, nem kell ötször körbejárnom az egész utcát egy megfelelő színű tintáért, és sikerült megvennem az összes idei könyvemet még éppen időben ahhoz, hogy ne a raktárból kelljen előkunyerálni az utolsó példányokat. Kellemes délutáni lustaságba taszít az epres álom, de azért a kemény támlájú szék mégsem a legjobb alkalmatosság egy szundításhoz…és egyébként is merőben időpazarlás az alvás, amikor az augusztusi napsugár még ilyen erővel melenget. Jön aztán a nyirkos, szeles, borongós ősz a birtokon, és az ember bármit eladna egy órácska napsütésért, talán még a saját anyját is.
Különösebb gondolkodás nélkül bámulom az elhaladó embereket, hogy vajon melyik boltba térnek be, milyen portékákat cipelnek a szatyrokban, olykor ismerős arcok bukkannak fel, de még túlságosan kényelmesen ücsörgök ahhoz, hogy esetleg egy intésnél megerőltetőbb dolgot – mint mondjuk az odasétálást – ejtsek meg. Akikre várok, azoknak természetesen úgy sincs még nyoma, és lassan elő is húznék egyet a beszerzett tankönyvek közül, amikor ellibeg előttem a soron Daphne Greengrass.
Egy pillanatra nem értem, miért követi a pillantásom tovább, mint a többieket. Eggyel alattam jár, noha ismerjük egymást, alkalmasint még beszélünk is, elvégre ilyen ez az egyesek szerint elviselhetetlenül zárt köre az aranyvérű családoknak…ismer mindenki mindenkit. Képletesen kifejezve magam. Eszembe sem jutna azt állítani, hogy ismerem az ifjabb Greengrasst. Vagy a nővérét. Szeretünk ilyesmivel dobálózni, hogy ez az egyetlen, megbélyegző kis szó feljogosít minket olyan állításokra, hogy mi mind milyen fene jól ismerjük egymást, és mind milyen jó kapcsolatokat ápolunk mindenkivel, akivel kell…szerintem soha, semmi többre nem terjedtek ki ezek a kapcsolatok, mint arra, hogy egyesek érdekeket kovácsoljanak belőle. Szerintem alkalmasint még a szüleim is megteszik ezt. Én a magam részéről jobb szeretek másképp boldogulni, ám egy pillanatnyi bámészkodás után eszembe jut, mi az ami szöget üt a fejemben Daphne láttán. Az az ostoba kis pletyka, ami talán áprilisban, vagy tán májusban pattant ki…? Róla és Colinról.
Ami azt illeti nem igazán állhatom a pletykákat, és nem is vagyok az az ember, aki akármit elhisz, csak úgy. Én azt hiszem, amit látok, minden más, amire nincsen kézzelfogható bizonyíték, az csak a találgatások sötét vermében lehet valóságos. Colin viszont bogarat ültetett a fülembe azzal, hogy milyen hevesen tiltakozott a szóbeszéd ellen, nem is olyan régen. Egészen odáig fajult a dolog, hogy Miss Greengrasst vádolta a szóbeszéd futótűzként rohanó „pusztításáért”. Ez a Colin…olyan drámai tud lenni.
Nem bátorítom, végül a kíváncsiság mégis legyőz. Az asztalon hagyom a fizetséget, a bűbájjal megkönnyített (de imádok tizenhét lenni!) papír zacskókat felkapom, és Daphne után vetem magam a szállingózó tömegbe, még könnyedén utol tudom érni. Különösnek vélem ugyan, hogy egymaga van, de a látszat sokszor csal. Egymagam vagyok én is, épp csak a bátyám, meg az öcsém is itt vannak valahol, gyanítom seprűket bámulnak. Mi mást? Könnyedén sorolok be a lány mellé, mintha nem is kellett volna megszaporáznom lépteimet ahhoz, hogy utolérjem.
- Daphne! Szép napot. Mi járatban? – óh, igen én, a felesleges fecsegés nagymestere. Dehogy. Valószínűleg pillanatokon belül ki fogom bökni, mi is vett rá, hogy letámadjam, de talán mégsem vetne rám túl jó fényt, ha már köszönés helyett máris indiszkrét kérdéseket tennék fel.

Akkor térjünk a lényegre. Szolid mosollyal jutalmazom a kérdést, én magam sem vagyok híve a mellébeszélésnek. Semmi szükség arra, hogy hosszú perceket rabolva el mindkettőnk életéből kerülgessük a forró kását, és ne jussunk sehova. Habár megvan ennek is a hátránya – bizonnyal sokan tartanak sokkal modortalanabbnak, mint amilyen valójában vagyok, pusztán azért, amilyen hirtelenséggel a kelleténél talán egy kicsikével tolakodóbb kérdéseket teszek fel előzmények nélkül, mint ahogy azt finomabb lelkületű emberek teszik. Mert persze van aki szükségét érzi a felvezetésnek, egy kis édesgetésnek, a keserű leves előtt, de az ilyesmit őszintétlen dolognak tartom. Köszönni azonban mégis csak illik, ha Daphne elé penderülök és még köszönésnek a híján is felteszem a nagy kérdést, hogy hjaj, vajon mi történt közte és Colin között, akkor lehetséges élből hátraarcot csinálna. Azért mégis csak emberek vagyunk, és még csak nem is az őskorból szalajtottak minket, hogy legalább a szocializáltásg minimális benyomását megtegyük.
- Lenne számodra egy kérdésem – jelentem kis szemernyi derűvel a hangomban. Nem arról van szó, hogy én lennék a lovag(nő) fényes páncélban, aki azért fogja feltenni a kérdést, ami az oldalát szúrja, mert meg akarnám védeni akár Colin, akár Daphne jó hírét. Túlságosan egyikük jó híre sem érdekel, és azt hiszem nem is az én feladatom, hogy bárki nevét is tisztára mossam. Vagy megteszik ők maguk, vagy őket sem érdekli az egész annyira, hogy bármiféle válaszreakcióra méltassák a pletykákat. Ha nem ismerném Colint annyira, amennyire ismerem, talán ki is bírnám, hogy ne ártsam magam a dologba. Viszont elég jól ismerem, a kíváncsiság pedig nagy úr. Akármilyen választ is kapok, biztosan nem fogom azt kiabálva híresztelni az iskolában, ahová nemsokára visszatérünk, és nem hiszem, hogy bárkinek is tovább adnám, ami itt el fog hangzani. Meglehet, még Colinnak sem. Majd még eldöntöm, megérdemli-e. Puszta kíváncsiság, ennyi az indokom, és egyébként sokszor megesik, hogy egészen izgalmas pletykák eredetét kinyomozni, felgöngyölni az elvarratlan szálakat…hiszen sok pletykában rejtőzik egy kis igazság. Ha nem is a felszínen van benne, meglehet éppen olyasmit kíván elfedni valójában a szóbeszéd, amire álmodban sem gondolnál. Hiszen a legtöbb pletykát olyan emberek indítják, akik maguk is titkolnak valamit, elkövettek valamit, és elterelnék magukról a rivaldafényt…persze, én magam ezt meglehetősen szánni való módszernek találom.
- Nemrég elbeszélgettem egy közös ismerősünkkel, Colinnal. Saját bevallása szerint semmi olyasmi nem történt köztetek, mint amit illetlen, iskolai szószátyáraink állítanak – igyekszem mielőbb leszögezni, hogy bár igaz, a pletyka vonzott most ide mellé, egyáltalán nem az a része, hogy elhinném a szóbeszédet - Viszont annál súlyosabb vádaskodásba kezdett, úgy vélekedik, hogy esetleg te hintetted el a szárba szökkent fa magvait…- bizonyára nem minősülök most majd a világ legjobb társaságának. Sőt. Felteszem egyenest bicskanyitogató a viselkedésem, de ez túlságosan sosem zavart. Az állóvizet olykor nem árt felkavarni, mielőtt valamennyien beleposhadnánk.

Egy árnyalatnyinál fagyosabb lesz a mosolyom. Tényleg, csak egy árnyalatnyival. És egyáltalán nem azért, mert kitért a kérdés elől – erre számítottam. A tapasztalataim és a józan ész is azt mutatják, hogy az emberek nem értékelik, ha vészes közelségbe kerülök a privát szférájukkal, és bár jobb napokon az ilyesmit tiszteletben tartom, hiszen én sem örülnék túlságosan efféle kotnyeleskedéseknek, bizonyos dolgok felülírják a szabályokat. Például a barátaid. Lehet sokat képzeltem egy mardekárosról, hogy az ilyesmit meg tudják érteni? Pedig nem is tartozom azok közé, akik különösebb negatív előítéletekkel rendelkeznének bárkiről, bármiről. Mármint…akárhogy is nézzük, ha választani kell, azt mondanám a Hollóhát áll legközelebb a zöld-ezüst kígyókhoz. Bár mi nem marunk, mégis hajlamosak vagyunk olyan dolgokat előtérbe lenni, ami talán nem a legönzetlenebb dolog…például magunkat. A saját individualitásunkat, a saját szabadságunkat. Akár hiszitek, akár nem, ez is hozzátartozik. Azt kérdezek, amit akarok, akitől akarok. A pillanatnyi hidegség azonban éppenséggel az én kedves jó édesanyám felemlegetésének szól.
- Daphne, ha jól emlékszem én sem emlegettem édesanyádat, lévén egyikünk felmenőinek sincs sok köze a dologhoz, úgyhogy esetleg hanyagolhatnád a felesleges illetlenséget – tudom, hogy ez az én számból, akibe gondolom Daphne szerint sok tapintat most nem szorult, kissé furcsán hathat, de ez valóban semmi egyéb, mint alapvető udvariasság. A családunknak valóban a legkevesebb köze sincs egy efféle ostoba pletykához, és nekem eszembe sem jutna beszéd tárgyává tenni bármelyikünk rokonait. Én jobb szeretem, ha a szabályok tiszták – nem csak nekem, de mások számára is - Colin jó barátom, és bár meglehet te nem így vagy vele, én szeretek tisztában lenni a valósággal ahelyett, hogy mások ostobaságait hallgassam – nem mondom ki, de én igenis a forráshoz megyek ilyen esetekben. Avagy, mint jelen esetben, egy megbízható tanúhoz. Nem mintha arra számítanék, hogy hosszasan el fogunk csevegni a dologról, de nem is ezért jöttem ide. Egy egyszerű igen, vagy nem, már messzemenőkig kielégítene. Ha bekerülne a katyvaszba mondjuk egy név is, akinek esetleg érdekében állhat ilyesmiket terjeszteni, az mondjuk még jobb lenne…szeretném megtalálni az illetőt és hátsóján billenteni, feltételezem Colinnal egyetemben, de úgy látszik kettőnk közül csak nekem van merszem kérdésekkel bombázni a kisebbik Greengrasst. Colinnak inába szállt a bátorsága, amikor felvetettem, hogy miért nem a lányt kérdezi, ha már őt gyanúsítja ennek az egész ostobaságnak az elterjesztésével. Férfiak…
- Lévén a pletyka nyilvánvalóan teljesen alaptalan, meglep, hogy még csak nem is érdekel, ki indította ezt az egészet…elvégre az ilyesminek mindig oka van - hogy halványan benne lenne ebben az is, hogy a reakciója inkább alátámasztja Colin elméletét? Meglehet. Engem mindazonáltal nem túlságosan frusztrál a helyzet, könnyedén hátrasöpröm fürtjeimet a vállam mögé, és úgy sétálok Daphne mellett, mintha valami úti célom is lenne. Eszem ágában sincs rejtegetni, hogy tudom: nem történt kettejük között semmi. Márpedig ha ezt Colin mondja, én elhiszem. Nem hinném, hogy akadna olyan kamasz fiú, aki letagadna egy ilyen jelentőségű eseményt (mármint az ő életükben…), ha az megtörtént volna. Ahogy azt már jó pár szerencsétlen lány megtapasztalhatta, inkább az ellenkezőjét, a hencegést szokták választani, és bár nem állítom, hogy Colin a szerénység mintapéldánya lenne, de az is biztos, hogy hitelt adok az ő szavainak a pletykák ellenében.