Mandy & Roger

When we look at the stars

a este nem tudsz elaludni az ágyadban, mert rettegsz attól, hogy újra valami szörnyűt álmodsz, mondd mi az első amit teszel? Igen, ez volt az a kérdés, amit soha senkinek sem tettem fel. Felesleges volt, mindenki máshogyan küzdi le az alvás zavarait, mert mind különbözőek vagyunk. Más és más dolog képes lenyugtatni minket, valakit a zene, a csend, a csokoládé, de engem most már ez sem volt képes. Nem otthon voltam, ahol senkinek sem tűnik fel, hogy éjjelente rémálom gyötör. Egy nagyon erős részem hitt abban, hogyha sokáig fent maradok és valamivel sikerül elfáradnom annyira, hogy az álmok is elkerüljenek, akkor békésen alhatok. De ma péntek volt és egy egész hétvége várt arra, hogy a tennivalóimat elintézhessem. A kisebbek házi dolgozata elég érdekesre sikeredett, volt ami megmosolyogtatott és volt olyan is ami kevésbé. Ez persze nem szomorított el, tudom senki sem tökéletes, pont ezért az értékelést későbbre hagytam. Tudtam, hogy kinek milyen minősítést fogok adni, de megvártam vele a szombatot, addig is nyugodt szívvel mondhatom azt, ha megkérdezik, hogy még nem kapott senki semmit. Én nem voltam ennyire kíváncsi, de mondjuk a tanáraim sem voltak olyan közvetlenek és barátságosak. Ez valahogy, némely tanáromból mindig is hiányzott nekem. Az ő hibáikból és gyengéikből tanulva igyekszem elviselhető tanár lenni. Ha senki sem bízik meg bennem a diákok közül, akkor őszintén szólva nem érzem magam igazán jó tanárnak. Mert hát, gondolom én, azokkal a tanárokkal beszélgetünk sokkal szívesebben akikben megbízunk és kedvelünk nemde? Legalábbis én igyekeztem ebben a hittben élni, hogy mindez tényleg így van. Nem akarok a diákok kedvence lenni, de utálnám, ha utálnának és félnének tőlem. Jó ha tiszteletről van szó, egy pillanat alatt ki tudom harcolni ezt magamnak, mert megvannak a saját módszereim. Ehhez nem kell ordibálnom és gorombán viselkednem, az szerintem nem is áll jól nekem. Nem hozzám illő, sőt szerintem egy percig sem élném túl, ha nem lehetnék kedves. Ha eleve gorombának ismertek volna meg, akkor most nem sopánkodnék semmiért, mert hát oké van egy jó ok, hogy féljenek tőlem. De... tőlem nem kell... annyira. Sétálj! Ez volt a helyes válasz a kérdésemre, mert talán egy icipici részemet megnyugtatja, ha nem is pont az egészet, de egy kicsikét talán igen. Sajnáltam, hogy az elvesztett barátaim nem láthatják mennyire más lettem az ő hiányuk miatt, sokukra mai napig fájó szívvel gondolok vissza, mert igen, bárhogy is hangozzék ez tőlem, hiányoznak. Semmin sem tudok úgy tiszta igazán nevetni, ez az én gondom. Bezzeg régen. A gondolkodást és a merengést abba hagyva, fogtam magam és elhagytam a szobámat, az ágyam ugyanis nem nyújt békét és nyugalmat, most. Szeretem a csillagos eget nézni, így úgy döntöttem a csillagvizsgáló lesz az a hely, ahol egy kevéske ideig lenni fogok. Csak addig amíg már nem tudok ébren maradni, számomra pont elegendő lesz az az idő. Már nem voltam diák, így nem kellett tartanom attól, hogy tilosban járok és Frics úr vagy a prefektusok elkaphatnak és az igazgatóhoz vihetnek szabályszegésért. Nyugodt voltam, de nem elégé ahhoz, hogy békés legyen az álmom. Leginkább akkor sikerült megkönnyebbülnöm, amikor elértem a csillagvizsgáló toronyhoz. Csodálatos csillagokkal teli tiszta ég volt a mai. Így persze, hogy sikerült egyből el is vesznem bennük amikor már lehetőségem volt rá.

Roger & Mandy

Alig vártam, hogy mindenki elaludjon. Ilyenkor végre azt tehetem amit akarok, azt tehetem amit szeretek.
Bármi jobb annál, hogy lefeküdjek az ágyamba és arról álmodjak, milyen volt a karjaiban lenni és újraérezni azt, amit akkor éreztem, ahogy kimondta a nevem. Felriadok esténként, szívem vadul ver, én pedig zihálva veszem a levegőt. Felér egy rémálommal is ez az egész. Mintha csak egy újabb vicc lenne ellenem. Viccekből pedig van elég minden napra. A Mardekárosok azóta nem vették el a szemüvegemet, de már megdobáltak szendviccsel és be is zártak már a második emeleti mosdóba. Furcsa, hogy pont akkor nem kellett senkinek sem wc-re mennie, vagy kezet mosnia, mikor bent voltam. Valamikor estefelé merészkedtem ki onnan, mikor úgy véltem, már senki nincs kint. Nem is tudtam bemenni az óráimra. Nem voltam Gyógynövénytanon, Mágiatörténeten ... Ma kihagytam az összes órámat amit még szeretek is.
Mezítláb és pizsamában lépkedek a mogorva folyosók hideg kövén. Na jó, igazából annyira nem is olyan hideg. Legalábbis nekem most nagyon jól esik hűvössége. Taláromat is a szobában hagytam, mert melegem van, így csak a kedvenc pizsamám van rajtam. Ez pedig egy sárga topp, ami szorosan simul felsőtestemhez, és egy piros kockás hosszú szárú nadrág. Ebben nincs semmi ciki, vagy szégyellni való dolog, hogy esetleg ne adj Merlin, valakivel összefutnék, aki szintén csak tilosban sétál.
Van egy jó kifogásom, ami miatt biztos nem kerülök büntetőmunkára, ha egy prefektus, vagy tanár kap rajta az éjszakai bóklászásom közben. Csillagvizsgáló. Ez a célom, ahova éppen tartok.
Hogy mit mondok annak, aki megkérdezi mit csinálok? Hát Asztronómia házit. Könnyen elhihető, végülis idén is felvettem azt a tantárgyat, de csak mert szeretek elveszni a csillagokban. Megannyi formát fel tudnak venni és rengeteg csillagkép van, amit érdemes felfedezni.
Szaladó léptekkel haladok felfelé a torony csigalépcsőjén. Mezítelen talpam topog a lépcsőkövön. Széles mosollyal tekintek magam elé, hisz tudom mi fog várni. Tudom mit teszek ma és hogy egy kis csillagászat után, csak róluk leszek képes álmodni, más nem tereli majd el a fantáziámat olyan irányba, ami illetlen lenne. Mert az, valljuk be.
Ahogy a lépcső tetejére érek megtorpanok. Ő meg ... mit keres itt? Elkerekedett szemekkel nézek az előttem álló Professzorra. Ez valami rossz vicc akar lenni? Elmenekülök az álmaim elől, hogy szemtől szembe találjam magam vele?
- Jó estét! - bököm ki végül, de képtelen vagyok megmozdulni. Tekintete mintha belém látna. Egyenesen a szívemig hatol.
Miért pont ma? Miért pont most és miért pont ő tartózkodik ott, ahol legnagyobb biztonságban érzem magam? Lassan fentebb tolom jobb kezemmel a szemüvegemet, de le sem veszem róla a tekintetemet. Mr. Davies mindig ragyogó szemekkel nézett rám, kezdetektől fogva, de az első találkozásunkkor történt valami. Valami amit nem tudok megmagyarázni és azt hiszem egyedül kevés is vagyok hozzá. Mintha szellemet látott volna, vagy nem tudom. Bevallom, akkoriban kicsit tartottam tőle, de egyre jobban megkedveltem és nem tagadom, most már egyike vagyok azoknak a lányoknak, akiknek megjelenik álmában. De nem kell rögtön rosszra gondolni. Semmi perverz nincs az álmaimban. Csak magához ölel én pedig boldogon ölelem meg őt. De ha tudná ... Vajon mennyire akadna ki? Mennyire szidna le? És ... Ő gondol rám?
Áh, ez butaság. Miért érdekelné egy diákja? Egyáltalán én miért érdekelném őt?

Mandy & Roger

When we look at the stars

ttól, hogy behunyod a szemed, még mindenki látni fog téged, ha te nem látod a világot és a körülötted történő dolgokat. Apa, ha tudta volna, hogy ezzel a mondatával gyerekként nem ér el nálam semmit, bizonyára sosem kérdőjelezi meg a bújócska tudományomat. Ha behunytam a szemeimet valóban nem láttam senkit és semmit, a világ sötétbe burkolózott s, én azt hittem egyedül vagyok ott ahol senki sem talál rám. De tévedtem, az unokatesóim vagy a szüleim hangja mindig észhez térített és rá kellett jönnöm, nem vagyok egyedül, bármennyire szeretném elkerülni a társaságukat. A sötétség nem minden, most mégis az uralkodott a folyóson és a termen ahová érkeztem. Csillagok bámulására alkalmas idő. Senki sem tessékelhetett vissza a hálókerületembe, már nem voltam Hollóhátas diák így kikönyökölhettem az ablak párkányon és a csillagokat nézhettem. Csodálatos látvány volt. Azt leszámítva, hogy ha egyedül akkor annak a rengeteg csillagnak köszönhetően még inkább egyedül érzem magam. Mert nekik odafent milliárdnyi társuk van, nekem meg perpillanat egy sem. Most ebben a pillanatban, nem beszélhetek senkihez sem, nincs itt egyik barátom sem akivel vicceket mesélhetünk egymásnak az éjszaka gyönyörűségét nézve. Őszintén szólva hiányzik a régi környezetem, nem mintha most nem lennék szinte ugyanott, de a környezetemben lévő személyek hiánya még nagyobb. Bárhová nézek a folyóson, mindig egy emlék jut az eszembe, vagy odakint az udvaron. Rengeteget ültem a rózsabokor előtti padon és mindig valami vicces sztorit meséltünk egymásnak a barátaimmal. Volt köztük néhány igazán emlékezetes, de mostanában nem szívesen gondolok vissza rájuk. Csak a hiányukat juttatná az eszembe és azt, hogy mennyire egyedül vagyok most nélkülük. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz valami ami az életben ilyen mély sebet tud okozni nekem bármilyen eszköz nélkül. Hátra néztem, nem azért mert az egyik szellem elkezdett huhogni a hátam mögött, hanem mert egy élő és eleven szellem állt előttem. Pontosabban... dehogy, Mandy sosem volt olyan, mint Felicity és ez teszi a lányt olyan különlegessé. Hiába látom őt olyannak, mint a halott Felicity-t, valójában mindketten egymás szöges ellentétei. Felicity mindent utált ami csak egy kicsit is megzavarhatja az ő nyugalmát, tett azért, hogy észre vegyék és tiszteljék. Mandy azonban nem egy gonosz boszorka jelölt, aki mindenki fejét elcsavarja és ezt tisztelem benne. Igen, tisztelem benne, hogy ő nem olyan, mint mások.
- Mandy? – igen, valóban ő volt az, el is mosolyodtam, hogy láthatom, de végül rájöttem, tanár vagyok és nem kellene pont annak örülnöm, ilyenkor hagyja el a szobáját.
- Nem voltál ma az órámon, tudom, hogy te nem szoktál lógni. Történt valami? – nem vártam meg, hogy ő jöjjön közelebb, így úgy döntöttem én sétálok oda hozzá. Tudom most ebben a pillanatban cseppet sem úgy viselkedem ahogy egy tanár szokott az ilyen kései órákban, de azt hiszem túlságosan féltettem Mandy-t ahhoz, hogy rögtön ilyesmiért kérdőre vonjam őt.
- Rémálom gyötör, amiért most nem az ágyadban pihensz? Esetleg szeretnéd, hogy meghallgassalak? – nem tudtam még mit kérdezhetnék tőle, amivel megtudhatom miért van itt és nem a hálókerületében tartózkodik. Szerintem is biztonságosabb ilyenkor mindenkinek ott tartózkodnia, de én már tanár voltam és nem kellett félteni. Anya és apa otthon már nem fog az igazgatónak rimánkodni ha az ő fiúkkal lett valami a Roxfort falain belül, már nem voltam az ő tehetetlen kis Roger-ük, akit félteni kell. Ott van nekik most Ravenna, őt helyettem is félthetik.

Roger & Mandy

Még sosem gondoltam arra, hogy esetleg valaki fentről irányítaná az életemet, beleszólna minden lépésembe és most nem bűbájról van szó, vagy átokról. Egy sokkal nagyobb erőről beszélek mint Merlin. Mi más magyarázná azt, hogy az álmaimtól egyenesen álmaim elé futok, még ha nem is szó szerint. Furcsán hangozhat, de kicsit megijedtem attól, hogy itt találtam Mr. Davies-t. Nem vártam, hogy a mai napom után, találkozok vele, vagy bárki mással.
Igazság szerint mikor elindultam a szobámból, jobban örültem volna annak, ha a nap végét is egyedül tölthetem, de most rájöttem, hogy Ő hiányzott volna belőle. Bármikor képes mosolyt csalni az arcomra, mikor magam alatt vagyok. Megvigasztal, ha szükségem van valakire. Meglepő, de mindig ott van, mikor szükségem van valakire. Mintha követne.
Tekintetében most újra azt látom, mint először. Képtelen voltam megfordulni, nem e egy szellem van mögöttem és miatta viselkedik úgy, de hamar megenyhült és rám mosolygott. Szeme felragyogott és azt hiszem az enyém is, ahogy újra kiejtette a nevem. Mandy ... Alsó ajkamba harapok és kicsit lentebb hajtom a fejemet, már-már a szemüveg felett nézek rá.
Szóval feltűnt neki, hogy nem voltam órán, de nem tudom mit mondjak a kérdésére. Már mindegy, hogy elmondom-e neki őszintén, hogy pár mardis bezárt a mosdóba, de nem tudom pontosan kik voltak benne, nem tud semmit sem tenni. Ahogy elindult felém, én is előrébb léptem pár lépést, hogy nagyjából fél úton találkozzunk. Egy lépésre álltam meg tőle. Ha akarnám, most meg tudnám érinteni és még a kezem is be lenne hajlítva könyökömnél. De nem teszem meg. Miért tenném?
- Mr. Davies ... meglep, hogy érdeklem, hogy érdekli miért nem látott ma. - felnézek gesztenyeszínű szemeibe. Így nem tudom tovább magázni, túl közel van.
- Nem, nincsenek rémálmaim azt leszámítva, hogy ha behunyom a szemem téged látlak. Előled menekültem és beléd botlottam. - egyszerűen rám jött a kényszer, hogy őszintén feleljek neki, noha ettől csak zavarba jöttem. Ő egy tanár. Nem pont neki kellene beszámolnom arról az éjszaka közepén, hogy róla álmodok.
Várom a reakcióját, miközben le sem veszem róla a szemem. Mindketten hallgatunk egy ideig. Kezd kínossá válni ez a csend, valaminek történnie kellene. Mondani kellene valakinek valamit, de mit? Azt hiszem én épp eleget mondtam már így az elején. Nehezen elszakítom a tekintetem az övéből és oldalra fordítom a fejem.
- A napot pedig a második emeleti mosdóban töltöttem és nem azért, mert szükségem lett volna arra, hogy ott legyek. - jó, csak így tovább. Tereljük el a témát az előzőekről és távolodjunk el tőle. Sosem szegtem meg szabályokat, sosem voltam az, aki sűrűn büntetésben lett volna. Ha bárki is azt mondja nekem, hogy tetszik neki egy tanár, biztos lebeszélem őt erről, hiszen egy diák nem járhat a tanárával és fordítva sem lehetséges értelemszerűen. Egyáltalán tetszik nekem Roger? Minden bizonnyal így van és zavarba hoz már csak a gondolat is, hogy a közelében vagyok. Viszont mindig is jól lepleztem életem során az érzéseimet. Sosem mondtam meg senkinek sem, ha tetszett valaki, így nem is tudják, hogy valaha volt-e valakim. De igen, volt és már ártatlan sem vagyok, mint ahogy azt gondolják.
Ellépek oldalra, hogy majd elmenjek mellette.
- És te? Hogy-hogy itt vagy? - miért vagyok olyan buta, hogy olyat várok, aki tilos és aki nem viszonozza azt amit érzek?

Mandy & Roger

When we look at the stars

engeteg olyan cselekedeted lesz amire nem leszel büszke, de vállald fel őket, mert ez ezerszer jobb, mintha mások szemébe hazudnál. Sosem tudhatod, hogy kinek melyik hazugságoddal ártasz kisfiam. Igen, valójában még mindig ezt a gondolatot tartom a legbölcsebbnek azok közül amiket anya tanácsolt nekem. Nem kért ő soha sokat tőlem, csak azt ne hazudjak neki és mindenki másnak. Az őszinteség elméletileg a legnagyobb erénye az embereknek. Ezzel emelkednek ki a hazugok és csalók közül, akiknek talán az egész életük nem több, mint puszta ámítás. Tény, hogy néha rengeteg dolgot titkoltam el a szüleim elől, de tudtam ők nem értenének meg ha minden egyes gondolatomat elmondanám nekik. Lehet, hogy felnéztem rájuk, de én akkoriban nem voltam felnőtt, fogalmam sem volt arról milyen lehet az ő helyükben lenni. Szerintem nem is akartam, mert biztos túl bonyolítottam volna mindent, de most... most már nem vagyok gyerek. Kíváncsian tanulmányozhatok mindent ami körülöttem történik és ez részben el feledteti velem, hogy felnőtt vagyok. Szerintem minden egyes nap elteltével még a felnőttek is tanulnak valamit, van aki észre veszi ezeket és van aki unalmasabbnál unalmasabbnak nevezi a napjait. Mindenki körül történik valami, csak az illető túl vak ahhoz, hogy néha észre vegye. Én minden bizonnyal nem voltam vak, észre veszem ha valami nem a megszokott kerékvágásában zajlik. Így gondolom természetes, hogy könnyen észre veszem ha valaki hiányzik az órámról.
- Csak a kíváncsiság vezérelt, a szüleid bizonyára nem örülnének, ha valami bajod esne míg az otthonodtól távol vagy. Addig nekünk, tanároknak kell odafigyelni arra, hogy veletek diákokkal mi is történik éppen. – ez egy aprócska kötelesség volt ahhoz képest a rengeteg dologhoz, amire egy tanárnak oda kell figyelnie úgy az óráján, mint azon kívül. Nem tudtam mit mondhatnék, egy részem úgy érezte, hogy amit az imént mondtam az helyes és semmi más említésre méltó dolgot nem kell megemlítenem.
- Oh értem. – ez volt az egyetlen amit most mondhattam neki. Elvégre egyetlen diákom sem mondta még azt, hogy rólam álmodik. Zavarban voltam, arra sosem készítettek fel, hogy mit mondjak vagy tegyek az ilyen helyzetekben. Gondolom ilyesmire senkit sem lehet betanítani és ez itt a gond. Talán máskor kellene ezt a témát felhozni, nemde? Amikor még én is képes vagyok úgy gondolkodni és odaállni a dolgokhoz ahogy kell. Túl késő volt ahhoz, hogy ilyesmit értelmezni kezdjek a fejemben és megértsem mit szeretne Mandy mondani nekem. Pedig tudtam mit akarhat, én most mégis túl... igen, azt hiszem túl gyáva voltam ahhoz, hogy bármi mást is mondjak neki azon kívül megértem mit mond.
- Ismét Jesse és Carl miatt kerültél kellemetlen helyzetbe? – elhúztam a számat, csak mert sosem díjaztam azt, ha a Mardekárosok bármely más házban lévő társukat piszkálják. Ha a Hollóhátról volt szó minden egyes alkalommal képes lettem volna mínusz pontokat levonni a Mardekártól, de eddig a büntetőmunka bizonyult a legjobb megoldásnak. Egy ház pontja sem bánja meg a dolgot és ez, részben jó gondolom.
- Hosszú történet, igazság szerint nem tudok aludni a rémálmok miatt. Neked azonban nem volna szabad itt lenned Mandy. Bajba kerülhetsz ha netalántán más is megláthat téged itt, rajtam kívül vagy akár a folyóson. – tagadhatatlan, igen aggódtam érte, de csak azért mert... jó, túlságosan közel engedtem őt az aggódom érted körömben. Ami annyit tesz, hogy néha helytelen érzések kerítenek a hatalmába, olyanok amiknek valójában nem lenne szabad. Elvégre Mandy a diákom és én a tanárja vagyok.

Roger & Mandy

Érdeklődve figyeltem Mr. Daviest, miközben azon járt az eszem, vajon mit titkol előlem. Kezdetektől fogva mindig bennem van ez az érzés, hogy valamit nem mond el. Hogy valamit eltitkol és erre itt van ez a nézés is. Megfordult a fejemben párszor, hogy nyíltan rákérdezek, de eddig még nem tettem meg. Mégis mit mondhatnék neki? Még azt hinné, hogy állandóan őt nézem, pedig egyáltalán nincs így. Néha nem merek felé nézni, de most állom tekintetét.
Elmosolyodok, mert kicsit vicces az aggodalma. Egyik tanárt sem hallottam még így beszélni a diákjaihoz, a diákjairól.
- Bizonyára. Mindig is az apám hercegnője voltam. Fura, hogy a legtöbb férfi fiút szeretne, de ő lányt akart. Mikor megszülettem a bátyámat adtam neki ajándékba, mert nem tudták, hogy édesanyám ikreket vár. - széles mosoly jelenik meg arcomon és úgy érzem kezdek feloldódni a társaságában.
A bátyámmal mindig is szoros volt köztünk a kapcsolat. Haragszik is magára, hogy nem tud mindig mellettem lenni és megvédeni, pedig akkor sem tudna semmit sem tenni, ha hozzám lenne ragasztva. Mindig mondom neki, hogy ne is foglalkozzon velük, mert engem sem érdekelnek. Örülök, hogy hallgat rám és nem csinál balhét. Tudja ki felelős ezért és hálás vagyok, hogy nem üldözi, vagy átkozza el. Szerettem Flint, de már nem tudom mit érezzek iránta, amióta csúnyán elárult. Nem gondoltam volna, hogy ő is olyan, mint minden Mardekáros. Azt hittem, hogy ő más, de tévedtem. Addig minden rendben is volt, míg rá nem jött, hogy félvér vagyok. Bármennyire is megalázott én mégsem tudom utálni érte. Első szerelem meg minden ...
Sóhajtottam egyet. Dehogy érti. De nem baj, mert nekem ez csak jó. Megnyugszok, hogy mégsem csináltam magamból akkora hülyét, mint hittem, mikor vallottam neki. Nekem nem kell semmiféle bájital, vagy alkohol, hogy őszintén beszéljek. Mondjuk még akkor is, mikor nem kellene. Mint most.
Széles mosolyom semmit sem hervadt ettől és ahogy elhaladtam mellette megfordultam és háttal lépdeltem egy ideig.
- És Flint miatt. De már kezdek hozzászokni, hogy egyik napom sem unalmas. - felnevetek, majd újra a helyes irányba fordultam és mentem tovább a Csillagvizsgáló erkélyéig. Felnéztem az égre. Gyönyörű volt, mint mindig és most még csak egyetlen felhő sem takarta el a csillagokat. A korlátra támaszkodtam könyökömmel és előre dőltem.
- Nem aggódok mások miatt. Ki ne hinné el, hogy Asztronómia házit csinálok? Elvégre a Csillagvizsgálóban vagyunk. És te is itt vagy, így nem szólhatnak rám. - oldalra fordítom a fejemet, hogy lássam őt a szemem sarkából.
- Szóval rémálmaid vannak? Elmondod mi? - majd újra az ég felé emeltem tekintetemet.
- Az álmaink titkos jelentésekkel bírnak, amit ha jól figyelünk, meg tudunk fejteni. Egyesek úgy vélik, hogy titkos vágyainkat tükrözik. Bár ezzel néha vitába tudnék szállni, mint a múltkor, mikor ... Nem, semmi. - nem fejeztem be azt amit mondani akartam, mert nem illő. Nem mondhatom egy tanárnak, hogy akkor, mikor arról álmodtam a múltkor, mikor megmentett, hogy megcsókolt. Óvatosan megérintettem alsó ajkamat jobb kezemmel, mert az az álom túlságosan is valóságosnak tűnt akkor és olyan, mintha megtörtént volna. De az lehetetlen. Tudom hogy az, mert nem tenné meg. Szabálytisztelő, ahogy én. Vajon ha másik házba tartoznék, mondjuk a Mardekárba, akkor most mit tennék?

Mandy & Roger

When we look at the stars

n azt javaslom, hogy állj elé és mondd meg neki, hogy szereted. Semmi rossz nem lesz abból, ha tisztában lesz az érzéseiddel és tudja, sokkal több szeretnél lenni neki, mint egy egyszerű barát akinek a vállán sírhat a bajba. Milyen igaza volt az én drága kis húgocskámnak már akkor, amikor ezt tanácsolta nekem. Tudtam, hogy neki köztünk, a Hollóhátban a helye és sehol máshol. Csak ott vigyázhattam rá és figyelhettem őt mindig amikor a klubhelyiségben a barátaival beszélgetett, vagy a folyóson esetleg, a nagy teremben, meg még az udvaron. Nem akartam mindig a közelében lenni, volt amikor elkerültem, hogy egy kis szabad, Roger mentes pillanatai neki is legyenek. Úgy érzem olyan voltam és még vagyok is az ő számára mint egy kém, aki megfigyeli őt minden egyes percben. De nem, valójában tisztában vagyok azzal, hogy képes megvédeni magát, hiszen a húgom, nálam jobban senki sem ismerő őt és a képességeit. Okos, de nem fogadtam meg a tanácsát és nem mondtam meg Felicity-nek, hogy szeretem és nem akarok a lelki szemetesládája lenni. Más társaságával persze különös mód beértem, de legtöbbször mindig azt gondoltam, hogy vele vagyok. Talán ő volt az első olyan szerelmem, akit képtelen voltam elfelejteni és túlságosan szerettem ahhoz, hogy lássam őt meghalni.
- Akkor bizonyára tényleg nagyon szerethet az édesapád. Nekem igazából sosem mondták, hogy mit vártak jobban, de minden bizonnyal örültek nekem és majd a húgomnak is amikor ő megszületett. Az első perctől fogva tudtam, hogy mindig vigyázni fogok rá amikor megtehetem. – elmosolyodtam, a húgom mindig egy olyan szerepet töltött be az életemben, akire odafigyelhetek. Ezért is születnek előbb a nagy testvérek, hogy a kisebbeket akik utánuk születnek megvédjék mindentől és mindenkitől, amikor a szüleiknek nincs idejük rá.
- Flint? Őszintén nem értem meg a Mardekárosok viselkedését. Már diákként sem értettem meg, csodálkoznék, ha most sikerülne megfejteni mi az oka annak, hogy mindegyik olyan egyforma látszólag. – azért mondtam, hogy látszólag, mert a büntetőmunkájuk során van egy-egy olyan diák a Mardekárból akivel jól ellehet beszélgetni, sokkal értelmesebbnek tűnnek, mintha a társaikkal együtt lennének és nekik kéne fitogtatniuk azt mire képesek s, akár meddig tudnak elmenni. Nem szeretem a nagyképűséget, ez tény és való, de mindezt sosem említem meg a diákoknak. Szerintem kihasználnák az alkalmat és minden egyes órán azzal mennének az idegeimre, hogy helytelenül viselkednek az óráimon.
- Akkor gondolom memorizálni fogsz, mert pennát és pergament elfelejtettél magaddal hozni a szükség esetére. – csak viccelődtem, nem akartam, hogy komolyan vegye amit mondtam. Ha úgy adódna akkor ki tudnám menteni őt valamilyen kifogással.
- Hosszú és unalmas történet. Biztos hallani szeretnéd? – felsóhajtottam és visszasétáltam oda ahol az előbb álltam, pontosabban most már közvetlen Mandy mellé.
- Nem hiszem, hogy az rémálmaim a szörnyű végen kívül bármi mást is jelentenének. – mert mi mást jelenthetnének még azon kívül, hogy újra és újra látom meghalni Felicity-t. Talán, hogy még mindig nem sikerült elengednem őt? Őszintén én, nem is tudom erre a kérdésre mit válaszolhatnék. Szerintem semmit. A múltat és az érzéseinket senki sem tudja megváltoztatni, még én sem vagyok képes rá. A jövőben kellene élnem, valaki olyannak adnom a szeretetem minden egyes részét aki megérdemli és nem életem legrosszabb döntését jelentené.

Roger & Mandy

Tudom, hogy ebből nagy bajom lehetne, ha valamelyik felügyelő erre járna, vagy az egyik prefektus. Mert mindegy az, hogy egy tanárral vagyok itt, de akkor is tilos ilyenkor egy diáknak a hálókörletén kívül tartózkodnia. Ha az apám megtudná, akkor elég nagy bajban lennék. Hisz úgy nevelt, hogy tartsam be az összes szabályt, ne járjak tilosban és kerüljem el a rossz fiúkat. Hát ebből már nem egyet megszegtem. Ott van például Flint. Eléggé a rossz fiúk táborát erősíti, de a szívnek nem lehet parancsolni. Tényleg szerettem őt, talán túlságosan is bíztam benne annak ellenére, hogy tudtam mi, hogy ő is Mardekáros. Mindig vannak kivételek és azt hittem hogy ő az. De tévedtem. Ő sem jobb, mint bármelyik aranyvérű aki oda kerül. És ezt sajnálom a legjobban. Néha nem értem a módszereiket. Miért kell a másikat megalázni, ha szereted? Ha egyáltalán szeretett valaha is és nem csak a testem kellett neki. Egy újabb strigula lettem neki, nem más és nem is több, mint egy használt rongy. Úgy is dobott el magától. Talán ... talán beszélnem kellene vele erről, hogy szeretett-e valaha. De nehéz elszakítani őt a haverjai köréből. Hagynom kellene a múltat a fenébe, nem igaz? A jövőmmel kellene foglalkozni és a jelennel, nem azon rágódni, mit rontottam el, mit mért tettek velem. Félvér vagyok igen, de ez még nem ok arra, hogy feltétlenül előítéletekkel nézzenek rám és úgy kezeljenek, mint valami fertőző élősködőre. Utálom őket.
- Igen. Talán ezért nem kellene tudnia, hogy nem mindig a szabályai szerint élek. Sőt, nagyon nem. - kuncogok. Persze megnézném apa arcát, mikor megtudja, hogy a kicsi hercegnője már nem is olyan kicsi és ártatlan, mint ahogy az ő hiszi. Tényleg nem kell neki mindenről tudnia, ilyenekről meg főleg nem.
- A húgodat én is nagyon bírom. Szerintem aranyos lány. - továbbra is mosolygok Rogerre, mert valahogy ha meglátom, mindig késztetést érzek rá. Folyton megnyugtat, ha mellettem van. Könnyebb neki beszélni a magánéletemről, mint akár Lunának. Nem tudom ő mennyire értené meg némelyik dolgot, vagy mennyire tartaná meg a titkaimat, de egy tanártól nem kell félnem, hogy elárulja olyannak, akinek nem kellene tudnia. Ravent pedig tényleg bírom. Sosem voltunk rosszban, sőt, azt hiszem az elejétől kezdve beszélgetünk, mászkálunk ... szóval elég sok mindent csinálunk együtt.
- Ühüm. - vajon mennyit tud abból, ami köztem és Marcus között volt? Nagyon remélem hogy semennyit, vagy ha mégis, akkor nem foglalkozik a pletykákkal, mert azok is szép számmal akadnak és persze mind kitaláció. Nem szoktak érdekelni engem sem, de van amikor már én sem bírom és eltörik a mécses, olyankor jobb szeretek elbújni valami olyan helyre, ahol  nem találnak rám és azt kívánom, bár valaki rám találna. Ez így elég hülyeség, de tényleg így van.
- Óh, tudtam, hogy valamit a szobámban felejtettem. - vonok vállat, miközben a korlátnak támaszkodok. Széles mosoly ül az arcomon és újra jól érzem magam. Menekülni akartam, de azt hiszem ez sokkal jobb annál. Vele lenni ... és talán rájönni, miért álmodok róla. Ha sokat beszélgetek vele, meglehet hogy kiderül minden, csak ne szóljam el magam a tudjuk miről.
- Egyébként igen. A csillagokat nem lehet szavakban leírni, azokat látni kell és az emlékünkbe vésni, nem holmi poros pergamenre. - az eget nézem és a rajta lévő tengernyi fénylő pontot. Ha nagyon ügyesek vagyunk, akkor akár a saját nevünket is ki tudjuk belőlük olvas, vagy épp kinézni a képmásunkat. Nekem már van egy csillagom, amit gyerekként választottam magamnak szerencsecsillagnak és azóta minden éjjel szemmel tartom. Nem a legfényesebb és nem is a legnagyobb. Sőt, kicsit távolabb is van a többitől, de valamelyik nap, megjelent mellette egy újabb csillag. Biztos van jelentése, csak nem tudom még mi.
- Ha nem tudsz tőle aludni, akkor egyáltalán nem unalmas történet. Szívesen meghallgatom. - biztatón nézek Roger szemeibe, fejemet kicsit oldalra döntöm és egy féloldalas mosolyt küldök felé.
- Hallottad már azt, hogy minden szörnyű vég, valami új kezdete? - hiszek ebben és remélem ő is fog. Nagyon kíváncsivá tett. Tudni szeretném mi volt az, ami ennyire felzaklatja minden éjjel és nem hagyja, hogy az édes álmok elérjék őt is, mint mindenki mást. Pedig biztosra veszem, hogy a homok ember neki is csak szép álmokat kíván.

Mandy & Roger

When we look at the stars

i értelme van valakit viszonzatlanul szeretni? Csak önmagunk szívét tesszük ezzel tönkre nemde? Miért nem tudsz valaki más szeretni? Mondjuk Layla Turner, ő sokkal kedvesebb és te is tudod, hogy mennyire kedvel téged. Szerettem ha a barátaim ilyen fogós kérdésekkel állnak elő amikre nem tudom a választ. Persze jó, erre talán mégis tudtam, de nem akartam senkitől sem semmit az utolsó évem utolsó hónapjaiban csak Felicity létezett. Rajongtam érte, úgy mintha ő volna a legtökéletesebb lány a világon. Pedig nem volt az, ezt mindenki jól tudta, csak én hittem abban, hogy lehet benne valami jó is. Bizonyára okkal nincs most mellettem és nekem sokkal jobb egyedül egyelőre. Nem tudnék tisztán gondolkodni és magyarázni a diákoknak ha volna egy barátnőszerűségem, mert minden egyes gondolatom csak róla szólna. Ő rejtőzne meg a szavaimban és ez eléggé kellemetlen volna, ha még a múltat se tudtam normálisan lezárni, úgy ahogy kellene. Azt mondják egyszer minden szerelem elhalványul, kíváncsi vagyok az enyém vajon mikor fog. Van egy olyan érzésem, hogy az én szerelmem az imádott lány halála után is képes kitartani. Szerintem vagyok annyira makacs és még azért sem vigyorgok másra egy ideig. De nem vagyok goromba, sosem voltam az és nem tudok olyan lenni aki nem mosolyogna kedvesen a beszélgetőpartnerére. Hm ez is olyasvalami amit biztos apától örököltem, különben anya miért fogná mindig az ő pártját? Szentül hiszik azt, hogy amit mondanak az úgy helyes és jó. De ha rájönnek, mennyi minden van amiben nincs igazuk, nos ők még akkor sem hisznek nekünk. Szerintem el kellene venni tőlük a ,,Hogyan tedd tönkre a gyereked életét?” című könyvet, mert az nem való nekik. Sokkal jobban találna hozzájuk a ,, Mitől derülne mosolyra egy kisfiú és kislány arca?” című könyv, napokig hagynám, hogy azt olvassák ha volna ilyen. De nincs, sajnos egy felnőtt sem gondol ilyesmire. Nagy kár, hogy én nem vagyok író, pedig szívesen ajánlanám ezt az összes olyan felnőttnek akinek van már legalább egy vagy két csemetéje akik nap, mint nap körbe lengik őket.
- Sosem gondoltál már arra, hogy mindazt amit tesz csak féltésből teszi? Sok olyan apa van aki nem tudja mit tegyen akkor ha a lánya felnő és igazából már nem ölelheti meg úgy ahogyan kislány korában szokta. Nem foghatja a kezed és nem olvashat neked esti meséket, ha rossz álmod volt, nem lehet mindig veled, ezért tehetetlenségében úgy dönt, hogy szabályokat állít fel. Szabályokat amikről úgy gondolja, hogy megvédhet téged mindentől és mindenkitől. De ha nálunk apa valami újabb szabályt kitalált akkor Ravenna-val igyekeztük elrejteni a fülünket, hogy ne halljuk meg. Utáltam amiért még tizenhét évesen is csak egy kisbabának nézett aki nem tud vigyázni magára. Persze egy fiú teljesen más mint egy lány. A szülők nagy része azt mondja, hogy velük sokkal több gond van, mint egy fiúval. – hihetetlen, hogy ezt a sok dolgot mind én mondtam. De hát ez történik akkor ha valaki szóhoz enged egy volt Hollóhátas tanárt. Nem akartam azt mondani Mandy-nek, hogy hallgasson az édesapja tanácsaira és tartsa be azokat a szabályokat amiket mond, én csak próbáltam megértetni vele azt vajon mit érezhet egy apa akkor ha a lányáról van szó. Én persze nem tudtam még, hogy ez mit is jelent, szerencsére azt hiszem.
- Aranyos is, kivéve akkor amikor bújócskázik és nehezen találom meg a Roxfort-ban. Jó nagy ez a hely, tele jobbnál jobb búvóhelyekkel. Egy örökkévalóság mire minden egyes szegletét kiismered és körbe is járod alaposan, azt remélve, akit keresel meg találod. De Ravenna, nos ő valahogy mindig tudja hová kell menni, hogy ne találjak rá csak akkor ha úgy akarja. – szeretek a húgomról beszélni, ez nem kétség pont ezért örülök, hogy egy olyan személyről beszélhetek, akit fontos nekem. Ha mondjuk a szüleim nem annyira, de róluk is szívesen szoktam beszélni annak akit érdekel az ilyesmi. Furcsa, hogy mégis inkább a húgom áll közelebb hozzám a saját szüleim helyett. Bár gondolom ez van akkor amikor a gyereked elhidegült tőled. Én nem szeretném ezt átélni, biztos szomorú volnék ha a fiam haragudna rám egész élete végéig.
- Ne félj, majd azt mondom, hogy büntetőmunkán vagy velem. De legközelebb tényleg ne csavarogj el a takarodó után. Néha nem biztonságos. – tudom, azt kellett volna mondanom, hogy soha ne hagyja el, elvégre a szabályokat nem dísznek találták ki. Bár ha diákként én is betartottam volna mindet, akkor nem tudnám, hogy melyik a legrövidebb ösvény a Tiltott Rengeteg felé.
- Szerintem, néha jó leírni az észrevételeinket, különben hamar elfelejtenénk őket. – a nagy dolgok is ezekből az észrevételekből és jegyzetekből születnek. Egy részem hitt is ebben, míg egy másik nos jobb szerette volna nem tudomásul venni, hogy milyen ereje van egy leírt szövegnek a pergamenen. Nem szeretek az emlékeimről beszélni, legalábbis azokról nem amihez köze van a reménytelen szerelemhez. Olyankor olyan érzésem támad, mintha sosem lett volna barátnőm és csak Felicity-ről szólt volna az egész diákévem. Felsóhajtottam, csak azért mert volt egy olyan érzésem, hogyha már belekezdtem a rémálmos dologba, akkor Mandy addig nem fog nyugodni amíg el nem mondom neki miről van szó. Ismerem a kíváncsi diákot, addig nem nyugszik amíg hozzá nem jut ahhoz az információhoz amire szüksége van.
- Valójában elég unalmassá tud válni egy idő után. – jegyeztem meg és a csillagok helyett inkább a sötétbe öltözött dombokat néztem.
- Talán igen, de sosem voltam elég elszánt ahhoz, hogy észre vegyem a szörnyű végben a jó kezdetét. Nem tudom, te ismerted Felicity Redway-t? – kíváncsian néztem rá és vártam, hogy a válasza után belekezdhessek a rémálmomba. Elég furcsa, hogy ilyesmit fogok egy diákommal megosztani, sosem szoktam ilyesmiről beszélni velük. Ez igazából olyan ami rám tartozik, de a kíváncsiság, nos az mindenkinél elég erős. Ravenna-nak is el kellett mondanom, persze ő a húgom volt, nem pedig az a lány aki kinézetben egy picikét hasonlít a halott lányra.

Roger & Mandy

Ez az egész teljesen fura és hihetetlennek is tűnik elsőre. Nem is emlékszem arra, hogy utoljára mikor beszélgettünk, vagy épp mikor voltunk kettesben Rogerrel. Kicsit talán túl meghitt is a hangulat ha engem kérdezne valaki. Őrületes, egy pillanatra úgy éreztem mikor rám nézett, hogy nem egy diákként néz rám, hanem mint barát vagy mi. Akkor is ismertem őt, mikor még a Roxfortba járt. Két évig egy házba tartoztunk, de akkoriban az ő világa egy lány körül forgott. Néha úgy viselkedett, mint aki meg van bűvölve. Azt hiszem talán ezért is kerülte őt szinte mindenki más a már meglévő baráti körén kívül. Én nem kerültem őt akkoriban sem, csupán nem értettem miért fut olyan lány után, akit ő nem érdekel. Ismertem olyanokat, akik bármit megtettek volna azért, ha csak egy kicsit is rámosolygott volna Roger.
Hogy most magamról beszélek-e? Hát meglehet. Lehet, hogy én is közéjük tartoztam akkoriban, de én megtanultam már elég korán, hogy van ami nem lehet a miénk és nem úgy történnek eges dolgok, mint ahogy szeretnénk. Igyekeztem csak és kizárólag háztársként rágondolni, most pedig mint tanár. Nem sokat változott az évek során, legalábbis ami a külsejét illeti. Belül mintha szomorúbb és bezárkózottabb lenne.
- De igen. Tudom, hogy azért hozza a szabályait, hogy megvédjen engem a ... na jó, szinte mindentől, de lassan ideje rájönnie, hogy már nem vagyok az a rózsaszín tüll szoknyácskás kislány, aki a nappaliban táncolt. - rengeteg vicces emlékem van, amit jobb szeretek inkább magamban tartani, mint ez is, de néha muszáj egyet-egyet megosztani másokkal, így felvidítva őt. Remélem most is összejön, mert elég ciki olyanról beszélnem, hogy rózsaszín tüll szoknyácskám volt. Akkoriban még nagyon szerettem olyanokban ugrálni a kanapénkon, miközben anya próbálta a hajamat megigazítani. Nagyiékhoz menet mindig kicsit szeleburdibb voltam.
- Én tudom, hogy többnyire hova szeret elbújni, de inkább nem mondom meg. Abban semmi vicces nem lenne. - mosolyogtam Rogerre, miközben felé fordultam. Én az üvegházakban szeretek elbújni, vagy itt. Nem akarok a mai nap után új helyet keresni. Imádom a csillagokat, azt ahogy ragyognak és reményt adnak az embereknek álmaik megvalósítására.
- Szóval büntetőmunkán, ha? És mit követtem el? Mert megkérdezhetik ezt is. Legalább ugyanaz mondjuk már mind a ketten, nem? - kuncogok. Nagyon nem akarom, hogy bárki is jöjjön. Elég, hogy a tervezett magányos estémet Vele kell megosztanom. Nem, semmi bajom azzal, hogy itt van. Inkább ő legyen itt, mint Flint. Flint félő, hogy átlökném az erkélyen, hogy megnézzem mennyire tud repülni, persze segítség nélkül. Seprűvel túl könnyű lenne a kviddics csillagnak.
- Erre való a naplóm. - öltök nyelvet. A naplóm a legféltettebb kincsem. Abban benne van minden gondolatom, eltitkolt érzésem, fájdalmam és minden egyéb, amit nem mondtam ki. Benne van az is, amikor el akartam mondani még másodikban Neki, hogy tetszik és hogy lenne-e kedve eljönni velem Roxmortsba, de csak a másik lányról volt hajlandó beszélni, így nem tettem.
Közelebb araszolok hozzá és meglököm kicsit, hogy elmosolyodjon.
- Persze, hogy ismertem. Csak róla tudtál áradozni és le se vetted róla a szemed. - egy féloldalas mosolyt erőltettem az arcomra. Talán nem is kellett annyira erőltetni azt hiszem. Természetes kíváncsiság ült az arcomra, mert tudni szeretném, milyen rémálmai vannak és hogyan kapcsolódik Felicity ehhez.

Mandy & Roger

When we look at the stars

a valamiért nagyon elszántan küzdünk, akkor azt egyszer biztosan meg is kapjuk, bármilyen reménytelen is legyen a helyzetünk. Én noha nem pontosan azt kaptam amit szerettem volna, valamilyen formában azonban mégis megcsókolhattam Felicity-t. Tudom, hogy mennyire betegesnek hangzik, de míg erről az egészről a pletykálkodók nem tudnak, addig nincs semmi baj. Ugyanaz a feltűnésmentes mágiatörténet tanár leszek aki vagyok, vagyis inkább lenni szeretnék. Mert nincs olyan nap, hogy egy diák se köszönjön nekem ha a folyóson járok. Van aki elég bátor és beszélgetést is kezdeményez, de az esetek felében mindig sietek valahová, így kevesebb időt tudok a diákokkal való beszélgetésre fordítani. Most azonban nem siettem sehová sem, nem hiszen pihennem kellett volna, de nem megy. Az álom, a békés álom olyannyira elkerül, hogy talán képes volnék egész éjjel virrasztani míg el nem jön az első órám ideje reggel. Bár nem szeretek fáradt lenni, így muszáj megpróbálkoznom a pihenéssel. Minden egyes éjszaka csak akkor jó, ha nem álmodok semmit aznap éjjel, csakis ilyenkor mondhatom el azt, hogy talán békésen pihentem és semmi sem zavart meg ami a múlttal volna kapcsolatos. Amit Mandy mondott némi kis mosolyt csalt az arcomra, mert sikerült elképzelnem őt kislány korában. Felnőtt szemmel mindenképpen vicces látványnak tartanám, ha most ebben a pillanatban kislányként láthatnám táncikálva, de ha én is gyerek volnék bizonyára őszintén csodálni tudnám és nem nevetnék. Nem, mert biztosan jobban táncolhatott, mint én az ő korában. Sok olyan dolog van amit nem változtathatunk meg, bizonyára az így van rendjén. De ha vajon újra átélhetnénk a múltat, mindent ugyanúgy tennénk ahogy tettünk vagy kijavítanánk a hibáinkat? Én, azt hiszem minden egyes hibát az életemben amit tettem, újra elkövetném. Különben nem lehetnék az aki most vagyok. Egy tanár, még ha mágiatörténet is, amit nem mindenki szeret, de ez benne a jó. Bizonyára az az én büntetésem, hogy másokkal megkedveltessem ezt a kissé unalmas tantárgyat.
- A szüleink szemében sosem növünk fel, mindig ártatlan kisgyerekek leszünk, még akkor is ha mi már nem vagyunk éppenséggel ártatlanok. – minden bizonnyal soha senki sem tudná elképzelni a gyerekéről, hogy valami nagyon rosszat tett, amit nem lehet neki megbocsátani. A szülők azonban vakok és süketek maradnak akkor ha valaki megkérdőjelezi a gyerekük jóságát és tisztaságát. Pedig ha kinyitnák a szemüket és fülelnének, akkor rájönnének, hogy nem is olyan tökéletes amilyennek látszik. De minden egyes szülő védi az utódját, ez érthető hiszen senki sem szeretne az ő hiányukban meghalni. Mindenkinek szüksége van legalább egy személyre akiről tudhatja, hogy emlékezni fog rá mert a saját vére és tovább fogja vinni azt amiben hitt. Bár azt szívesen megkérdőjelezném, hogy a szüleim mégis mit hisznek? Anya egyáltalán soha nem állt mellettem, mindig apának adott igazat és apa folyton parancsolgatott, hogyan feltételezhetnek bármit arról, hogy én valaha is olyan akarok lenni mint ők? Sosem leszek egy diktátor típus, az én jellemem cseppet sem olyan, hogy bárkinek is szívesen parancsolgassak. Noha az egyenlőség gondolata sosem foglalkoztatott úgy igazán, én mégis hiszek benne, hogy egyszer teljesen mindegy lesz kinek milyen a vére.
- Ne félj, ha Lucifer velem van, mindig megtalálom a húgomat. Az a kis jószág megérzi, ha ő valahol a közelben van. Bár ami azt illeti, elégé hajmeresztő ötletei vannak néha, ha búvóhelyről van szó. – felsóhajtottam, csak azért, mert valójában sok olyan hely van ahová én nem mehetek és itt a gond. Ha valahol a Hollóhát klubhelyiségben húzódik meg, oda én mint tanár nem igazán mehetnék be. Az egy dolog, hogy mindenki meglepődne, de foglalkoznom kell a paranoiás felemmel is, aki tart a sikításoktól.
- Kitalálhatjuk ketten, hogy miért vagy büntetőmunkán. Bár nem szoktad zavarni az órát a folytonos beszélgetéseiddel, nem feleselsz így lehet azt kellene mégis mondanunk, hogy nekem segítesz? Felőlem azonban azt is mondhatnánk szándékosan leöntöttél valamivel és én nagyon megharagudtam. Őszintén azonban, nem tudom hányan nézik ki belőlem ezt. Nem szoktam kis dolgok miatt haragudni, de hátha ezt nem tudják olyan sokan. – sok lehetőség volt és kifogás is, hogy mit mondhatnánk, de aki jól ismer az tudja valójában sosem voltam az a nagy haragtartó típus. Ha meg is haragszom valakire, a haragom bizonyára egy óránál tovább, míg fel nem fogom, hogy az illető akire haragszom nem érdemli meg ezt tőlem és valójában nem az ellenségem, de szívesen lenne az. Én azonban nem adhatom meg neki ezt a lehetőséget. Egyszerűen nem szabad és kész, hiszen nincs rosszabb annál amikor valaki örülhet a szerencsétlenkedésünkön s, azon milyen szörnyű érzést okozott nekünk.
- Igen, végül is a napló mindent képes megőrizni, míg el nem veszíted és valaki olyan találja meg akinek igazából nem lenne szabad. – elhúztam a számat, csak mert elképzeltem milyen volna ha valaki az én féltve őrzött gondolataimban olvasna, amit egykor leírtam. Megráztam a fejem, nem, az nem lenne valami jó. Sem nekem, sem annak aki a naplómat olvasná.
- Akkor azt is tudnod kell, hogy hatodik végén és hetedik elején kergettem az őrületbe a húgomat vele. Neki sokkal több sületlenséget mondtam akkor, mint bárki másnak. – tudom, hogy akkor nem hasonlítottam jobban az élőkhöz, hanem inkább egy szerelmes zombihoz, aki az első percben eldől és napjai nagy részét a padlón fekve tölti, ha a nap folyamán legalább egyszer meglátja azt akit szeret. Most azonban már, nem hasonlítok egy szerelmes zombihoz és ez csak jót jelenthet.
- Nem tudom, hogyan kezdhetnék bele Mandy. Te értelmes vagy és ügyes, nem hiszem, hogy pont ilyesmivel kellene terhelnem téged. De ha tényleg szeretnéd akkor... – bizonytalanságomban nem fejeztem be a mondatomat, nem kellett, mert azon törtem a fejem, hogy miként is mondjam el neki mindazt amit látok.
- Lehet, hogy mindez csak azért van, mert hiányzik és amikor ő meghalt én a közelben voltam. Noha nem tudtam őt megmenteni, búcsút vettem tőle akkor. Minden bizonnyal életem legrosszabb döntése volt, mert mindig azt látom álmomban, hogy ő síkit és... – ez nem az a téma volt amit tudtam volna folytatni, ezért inkább elhallgattam a történet folytatását inkább megtartva magamnak. Még mindig magamat hibáztatom amiért elkéstem, pedig ha gyorsabb vagyok és nem hagyom őt magára, talán még élne. Sosem lehet tudni, mi történik akkor ha én mellette vagyok és ő elfogadja azt amit mondhattam volna neki. De már nem mondhatok neki semmit sem, talán akkor sem kellett volna és biztosan mindenki boldog maradt volna. Igen, talán egy másik univerzumban, de nem ebben.

Roger & Mandy

- Hát igen. Addig gyerekek leszünk, míg valamelyik szülőnk él. - elmélkedni mindig szeretek. Főleg, ha jó a társaság. Na és egy tanárnál ki lehet jobb társaság? Vajon emlékszik még rám abból az időből, mikor még ő is diák volt itt? Akár egyszer erről is beszélhetnénk. Mindig jól jöhet valami mentőövként, ha ellaposodna a dolog.
Néha nagyon nehéz a szülőkkel, mert rosszabbak tudnak lenni, mint a gyerekek, csak nem olyan értelemben. Ha valamit a fejükbe vesznek akkor arról nem lehet lebeszélni őket. Mondhatsz nekik bármit, mutathatsz bizonyítékokat is ... makacsok lesznek és nem fogadják el azt, ami valójában van.
- Oh, hát én nem félek attól, hogy sosem találnád meg. Előbb vagy utóbb úgyis éhes lenne, ezért előjönne. - vigyorodom el. Én is sokszor elbújok, csak hogy egyedül lehessek. Néha jobb a magány és a csend. Kell néha egy kis magány, hogy tudjak gondolkodni úgy, hogy nem akarnak viccet csinálni belőlem. Már annyiszor megfogadtam, hogy kiállok magamért, de valahogy sosem jutok el odáig, hogy bátor legyek másokkal szemben. Ha bátor lennék, akkor a Griffendél lenne a házam, de hát ... nem az. Amikor pedig elbújok, sosem viszek magammal kaját, de hamar megéhezek, így elbújok.
- Na akkor gondolkodjunk. - közelebb mentem Rogerhez és hátamat nekitámasztottam a korlátnak.
- Ah jó, ilyen későn nagyon lapos az agyam, de ha azt mondjuk, hogy neked segítek és visszakérdez hogy miben ... akkor mit mondunk? Ezt elég sokáig tart majd kitalálnunk azt hiszem, mert a büntetőmunka sem éppen a legmegfelelőbb, ha csak azt nézzük, hogy te igen ritkán csinálsz ilyet. - rengeteg ötletem van, amivel büntibe lehet kerülni, de egyik sem én vagyok. Sosem tennék semmi rosszat szándékosan és véletlenül meg nem lehet rosszat tenni, amivel büntetést lehetne előidézni.
- Talán jobb lenne, ha mégis azt mondanánk, hogy rajtakaptál a lógáson, a tilosban járáson. - lehajtom a fejem. Tényleg nem kellett volna ma idejönnöm. Jobb lett volna, ha nem lógok ki, akkor most nem kellene azon töprengenünk, hogy hogyan ússzuk meg. Most belekevertem Rogert is ebbe, pedig nem akartam.
- Sajnálom. - a naplóra nem mondok már semmit sem. Nem akarom, hogy bárki is elolvassa a gondolataimat, vagy a titkolt érzéseimet.
- Ühüm, elég sok mindent tudok rólad. Mármint amit hallottam és láttam. - nem kellene megtudni, hogy többet is tudok, mint amit kellene. Volt egy idő, mikor mindenáron meg akartam tudni, hogy miért van annyira belebolondulva abban a csajba, de nem sikerült. Viszont olyan dolgokat tudtam meg, amik nem nagyon tartoznak rám. Azóta nem is gondoltam rá.
Bizonytalanul fordultam vissza a férfi irányába és hallgattam szavait. Mitől lett ennyire bizonytalan? Talán ... rosszkor kérdeztem rá rémálmai okára? Én csak szeretném, ha kibeszélné magából, mert már ennyitől is megnyugodna. Közelebb léptem Rogerhez és megérintettem a kezét.
- Lehet ennek így kellett lennie. Minden dolog okkal történik. Sajnálom, hogy végig kellett nézned, de ha azon rágódsz, mit rontottál el, hogy mivel tudtad volna megmenteni őt, akkor sosem fogsz nyugodtan aludni. El kell engedned Felicity-t. - én még nem veszítettem el senkit sem, így csak azt tudom neki tanácsolni, ami a szívemből jön. Őszintén remélem, hogy megfogadja a tanácsomat és elengedi a lányt, különben tényleg nem múlnak el a szörnyű álmok. Mindez a bűntudata miatt van. Sajnálom.

Mandy & Roger

When we look at the stars

ddig örülj míg gyerek vagy, az ők életük csupa móka és kacagás! Ne akard őket semmilyen körülménynek köszönhetően megváltoztatni, a gyerekek úgy jók ahogy vannak. Nekem aztán igazán elhiheted Roger, túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ezt biztosan állíthassam neked. Valóban! Ha a nagyapád arról beszél neked, hogy ne akarj hamar felnőni, akkor kétség kívül hinned kell neki. A felnőttek élete nem csak játék és mese, nem bizony. Rengeteg olyan dolog, érzés, cselekedet van amit egymagunk gyerekként nem érthetünk meg. Hát persze, hogy nem érthetjük meg, hiszen ezek az érzések túl komplikáltak nekünk. Na de most! Csúnya dolog képzelődni és a világ talán legkedvesebb diákját valaki másnak hinni. Mandy már akkor ilyen kis aranyos volt amikor én még csak diák voltam, emlékszem milyen sok időt töltött a húgom mellett. Nem mintha most nem volnának képesek órákig beszélni, csak ugye én azt már nem látom, mint akkoriban amikor még csak egy Hollóhátas diák voltam. Szeretek figyelni a húgomra, mert olyankor tudom, hogy biztonságban van és nem éri őt semmi veszély vagy bánat. Akárhogy is nézzük én csak akkor vagyok elég erős ha tudom a szeretteim biztonságban vannak. Nincs ennél jobb érzés, a viszonzott szerelmet kivéve.
- Ha ez az ára annak, hogy felnőttként kezeljenek a szüleim és ne az ők kicsi fiacskájuknak, akkor inkább maradok örökre gyerek, csak éljenek mindketten. – igen, az elköltözést amit tervezek egy ideje, meg sem említettem még nekik. Bizonyára nem értenének egyet a döntésemmel, ezért fogok csak az utolsó percben szólni nekik, amikor mindent elintéztem. Ebből még Ravenna-t is kihagytam, nem mondtam el még neki sem. Pedig neki aztán tényleg mindenről beszámolok, még a legkínosabb élményeimről is, de ez most teljesen más. Erről a szüleimnek és Ravenna-nak nem kell vagyis kellene tudnia. Biztosan elvetnék a tervemet, Ravenna megharagudna rám amiért vagyok olyan gonosz és magára hagyom őt a szüleinkkel akik köszönik szépen jól megvannak a saját világukban. Ezt meg nem akarhatom, mármint azt nem, hogy a húgom megharagudjon rám. Lehetséges, hogy el kellene egyszer mondanom neki?
- Oh igen, az biztos. Ha megéhezik könnyen rá tudok találni. – éljen az éhezés mondhatnám azokban a pillanatokban amikor rábukkanok a húgomra. De tudom, néha van olyan és akkora szerencsém, hogy pontosan oda nyissak be ahol ő is tartózkodik éppen. Kiskorában egyszer a sötét ruhás szekrényben találtam rá, arra már nem emlékszem pontosan, hogy mit játszott de mindenképpen elmondhatom, mennyire vicces és aranyos volt ő egyben. Ha mostanában úgy döntök meg kell keresnem őt, mert beszélnünk kell, szerencsére nem egy ruhásszekrény az ideális hely ahová elbújik és én ott találok rá. Nem! Neki minden olyan helyre kell elbújnia ahová én nem igazán mehetek utána, mégis megteszem.
- Ha most Piton professzor élne, könnyedén mondhatnánk azt, hogy ő küldött büntetésbe hozzám. De ez nincs így. – ha meg így volna és pont ő gondolná úgy, hogy körbe kellene néznie idefent azt mondanám ötletválságban vagyok, mert nem tudnék mit mondani. Ezen a tehetetlenségemen valami oknál fogva kuncogni kezdtem, amit diákok előtt igazán ritkán szoktam tenni. Egy tanár mindig minden helyzetben őrizze meg a méltóságát ugyebár.
- Hm, maradjunk annál a lehetőségnél, hogy segítesz nekem. Aki meg rákérdezne, hogy miben ha itt találna minket, az illetőnek semmi köze sem lesz hozzá. – próbáltam valami biztatót mondani, mert őszintén minden egyes alkalomkor amikor meg kell büntetnem valakit, főleg egy lányt azt nem igazán szívlelem. Olyan, mintha a húgomat bántanám, akit nagyon szeretek éppen ezért próbálok valami elfogadhatót kitalálni. Valamit ami egyszerű és hihető is. Sőt mi több senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni.
- Rólam? Mit hallottál és láttál? – erre a mondatra már teljesen kiment a fejemből az, hogy nekem veszteg kellene maradnom és a megfelelő kifogáson agyalnom. A kíváncsiság lesz egyszer a végzetem, az biztos. Persze tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg olyan dolog létezik amire nincs magyarázat, mert egyszerűen nem lehet és kész. Ettől persze mindig elszomorodok, mert ahelyett, hogy választ kapnék a kérdésre egy újabb kérdés merül fel bennem. Vajon jól fogalmaztam-e meg a kérdést? Nem lett túlontúl... tolakodó. Igen ez a helyes kifejezés arra amikor hirtelen felteszünk egy kérdést és arra azonnal várjuk a válaszunkat. Persze a bánatot még a kíváncsiság sem tudja leküzdeni, főleg akkor ha rólam van szó és az, hogy Mandy megérintette a kezem nem javított a helyzeten. Elsősorban azért nem, mert egy igazán makacs részem nem akarta meghallani a szavait. Igen a szavait, amik zavarták a füleimet, mert nem akartam tudomásul venni, hogy biztat engem. Felsóhajtottam, aligha tudván mást tenni, de ez nem volt teljesen igaz. A csendben végig szenvedés és hallgatás mellett volt valami más amivel garantáltan abba hagyja ezt az egészet. Nem akartam, hogy Felicity-ről beszéljen, mert nem tudott egy igazán fontos részletről. Azt a részletet meg nem emlékszem, hogy mondtam volna bárkinek is a diákjaim és a barátaim közül, már akik még élnek.
- Mandy...- tudom, hogy nem volt itt az idő, még nem tudhatja meg milyen Felicity fanatikus voltam. Talán sosem fogom elmondani neki, lehet már nem is kell, hiszen ő Mandy nem pedig egy halott nő.
- Sajnálom. – elhúztam a kezem az övétől, de koránt sem ezt a cselekedettet sajnáltam, inkább egy másikat amit rögtön azután, hogy elhúztam tőle a kezem meg mertem tenni. Azt mondják új szerelem jön minden másik után mely meghalt és a csók is sokkal édesebb amit adhatunk vagy kaphatunk. A legnagyobb gond pusztán az volt, amellett, hogy se szó se beszéd, sőt semmilyen elterelő akció nélkül csak úgy meg mertem csókolni Mandy-t, hanem az puszta tudat ami kimondta ő a diákom. A diákom akire sosem tudok... sosem vagyok képes úgy gondolni, mint egy diákra.

Roger & Mandy

Én sem akarom, hogy a szüleimnek esetleg valami bajuk essen. Lehet, hogy néha nem értjük meg egymást úgy, ahogy én szeretném, de mégis csak ők a szüleim. Ők vigyáznak rám születésem óta és nekik köszönhetem azt is, hogy élek. Arról nem tehetnek, hogy ez az élet nem éppen csupa boldogság, ahogy azt elképzelték mikor az édesanyám megtudta, hogy várandós. Sokat piszkálnak, csak mert nem olyan vagyok, mint a "drága" Mardekárosok. Szeretem a kék színt az ezüsttel és a világ összes kincséért sem mennék át másik házba. Itt vannak a barátaim, akikkel az első naptól kezdve megértjük egymást, vagy hát legalábbis elég hamar összebarátkoztunk. Jól érzem magam így, hogy Hollóhátas lehetek és ez számít igazán. A szüleim is büszkék rám és a szerelem ... Oké, talán ez az egyetlen téma, amiről nem akarok beszélni senkivel sem.
Ebben a korban mindenki azzal van elfoglalva, hogy találjon magának valakit, akivel elütheti a fölös idejét, vagy aki miatt ellóghat néhány órát. Engem nem érdekelnek azok a dolgok. Jól  megvagyok én így is, egyedül. Marcus óta meg főleg. Talán bennem van még mindig az a félsz, hogy úgy járok mint akkor, hogy újra kihasználnak, majd eldobnak amikor meguntak. Nem lehetek tökéletes, hisz nem vagyok tiszta vérű boszorkány.  És ez a legnagyobb hibám. De azt hiszem, hogy nem is érezném magam jól, ha olyan lennék,mint az elvárás. Így több barátom lehet, olyanok, akik igaz barátok és nem csak azért vannak a közelemben, mert gazdag vagyok, vagy mert a családom hírneve nagy. Természetesen én is tehetős családból származok, de senkinek nem mesélek róla. Sosem tagadtam azt, hogy mik a szüleim, vagy hogy milyen származású vagyok, de még egyetlen barátomat sem hívtam át magunkhoz. És nem azért mert szégyellném.
Meglehet, hogy én is szeretnék szerelmes lenni a maga idejében, de eddig nem volt szerencsém a magánéletem ezen részében, így nem is kergetem a szerelmet. Reménytelen szerelemből volt már elég és az igazi majd jön magától, ha eljön az ideje.
- Óh, abban én is biztos leszek, hogy ő előszeretettel küldött volna büntetőmunkára már azért is, hogy félrenéztem a pergamenemről. - széles mosolyra húzódott a szám, ahogy belegondoltam ebbe. Ritkán kerültem eddig bajba, vagy büntibe, így nehéz bármit is kitalálni, amivel azt ki tudnám érdemelni, de Piton professzortól bármi kitelne. Roger-re néztem mikor kuncogott. Azt hiszem még sosem hallottam őt önfeledten nevetni és jól szórakozni. Nagyon ... aranyos. Ilyenkor a régi Roger jut az eszembe, akit az első nap láttam meg a nagyteremben. Akkor még nem tudtam, hogy csak egyetlen lányt lát a világon és hogy annyira megszállottként viselkedik majd. Pedig reménykedtem abban, hogy észrevesz.
- Tudod ... én nem voltam vak akkor, amikor te csak egy valakit láttál. Olyan voltál, mintha szemellenzőt hordtál volna, vagy elbájoltak volna valami szerelem bájital segítségével. - vonom meg a vállamat. Tudom, ezek nem épp kedves szavak, de legalább őszinték. Fura most így állni mellette, mikor ismertem őt régen is, most meg olyan, mintha egy világ lenne köztünk. Muszáj vagyok megérinteni a kezét, legalább ennyitől érezzem azt, hogy nem álmodom és hátha ő is jobban érzi majd magát tőle. Fogalmam sincs, mennyi barátja van igazából, de nem láttam őt már egy ideje mással találkozni, vagy hasonlók. Nem leselkedek utána, de az bárkinek feltűnne, ha Davies professzor Roxmorts-ban járna.
- Sajnálod? De mit? - figyelem kezét, ahogy elhúzza az enyém alól. Ezt most nem értem. Próbálom figyelemmel követni minden lépését most, de egy pillanat alatt elveszek. Nem a tekintetében, nem is a szavai által ... hanem az ajkai miatt. Pupillám kitágul, elkerekednek a szemeim, szívem kihagy egy ütemet és lebénulok. Ez biztos csak egy álom. Magamat is meglepem azzal, hogy viszonozom a csókját és az is meglep, hogy mennyire jól esik. Közelebb lépek hozzá, tenyereimet mellkasára helyezem és ... felébredek. Ő a tanárom! Elválok ajkaitól, ellököm magam tőle és megfordulok. Célba veszem az ajtót, hogy meneküljek, de az nem én lennék így néhány lépés után megtorpanok.
- Régen beléd voltam zúgva, de te csak Felicity-t láttad meg. Most sem engem szeretsz, hanem őt. Tudom, hogy hasonlítok rá, de nem akarom, hogy miatta csókolj meg, vagy mert még mindig bűntudatod van azért, amiért nem tudtál neki segíteni.- nem akarom, hogy ő is csak játsszon velem, csak mert hasonlítok egy halott lányra. Sosem tekintettem magam Felicity hasonmásának, még csak nem is vagyunk rokonok, de már többen mondták, mennyire egyformák vagyunk. De ez a csók félő, hogy reményt kelt bennem és ez így nem jó. Félek, hogy újra összetörik a szívemet és ismét magam leszek.

Mandy & Roger

When we look at the stars

e akarj álmokban hinni, azok csak naivvá tesznek téged és elfelejted mit jelent igazán élni. Sokszor elgondolkodtam ezen a mondáson amit egyszer az egyik barátom mondott nekem, aki sajnos most nem él. Csúnya dolog elveszíteni valakit, de még inkább kellemetlenebb emlékezni rá és tudni egyedül vagy megannyi nevetgélős társaság között. Talán ebből az érzésből fakadhat az olykor előbukkanó negatívságom, semmiben sem veszem észre a jót pedig ott van valahol mélyen elásva a lelkem legmélyén. Az hogy most valamivel sikerült jobb kedvre derülnöm, nos szívesen ráfognám a beszélgetés teszi és a tudat nem vagyok már egyedül, de ez koránt sem igaz. Félő, hogyha ezt hangosan is kimondanám, már elveszítené az erejét, nem hangzana olyan szépen ahogyan én azt legbelül hallottam. Pontosan ezért magamban tartom azt amit valójában sokkal jobb volna kimondani. De mit érnék el vele? Semmit. Csak egy újabb lehetőséget arra, hogy elveszítsek egy jó barátot vagy valami ahhoz hasonlót. Mandy mindig azok közé a lányok közé tartozott akit, nem is tudom de attól a pillanattól kezdve, hogy a húgom barátja lett mintha megakartam volna védeni. A húgom barátai az én barátaim, legalábbis hittem abban eddig, hogy képes vagyok őket annak nézni vagyis inkább Őt. De amikor a beszédem közben figyelni kezdem őt az órán, hogy néha mennyire más mint a többiek sikerül az óráim után elgondolkodnom. Nem feltétlenül pont azon, hogy Mandy miért szomorkodik vagy ilyesmi, hanem inkább azon mi tehet szomorúvá valakit. Sokan vagyunk sok félék, így mindenkitől más és más választ kapunk, teljes mértékben képtelenség, hogy én egy tökéletes választ kapjak erre. Ha mindenkinek megegyező volna a véleménye akkor talán igen. Akkor helyes választ kapnék, 100%-osat, de így már nem. Kedvesen elmosolyodtam azon amit Mandy mondott. Igen, Piton professzor nem volt a diákok kedvence, de meghalt és a holtakról sem jót sem pedig rosszat nem lehet mondani. Jobb ha most mi sem tesszük ezt. Hogy eltereljem a témát róla valami mást szerettem volna kiagyalni. De félő, hogyha most én rejtélyesen hosszan tartó gondolkodásba kezdenék akkor Mandy nagyon unatkozhatna mellettem. Én legszívesebben azt a témát is kerültem volna ami engem érintett, túlnyomó részt az ami a múltban történt velem és amilyen régen voltam. Mégis mit mondhattam volna erre? Hiszen igaza volt, szinte már a fejembe látott és nekem csak helyeselnem kellett volna azt amit mond. De nem tettem. A hallgatás beleegyezés, remélem ezt ő is tudja. Mit válaszolhattam volna? Többnyire én is úgy érzem, hogy az érzéseim elvakítottak és nem láttam senki mást csak Felicity-t. Emlékszem még Fleur bájos mosolya és lehengerlő szépsége sem volt elég ahhoz, hogy levegye azt a szemellenzőt amit viseltem. Beismerem rengetek hibám volt, de ezek nélkül nem én voltnék az aki most vagyok.
- Hogy régen sosem vettem észre azt ami örök és nyugtató hatással van rám? Mostanában rengetegen hiszik azt, hogy teljes mértékben ismernek, tudják milyen vagyok és miként reagálok egyes helyzetekben. De azok a személyek mind, mind tévednek Mandy. – a húgom minden bizonnyal ismer, benne nem kételkedem, hogy elkezdene jókat nevetni azokon a butaságokon amiket egyszer-egyszer sikerül elkövetnem. Ki hibája az egész? Az enyém. Rájöttem, hogy nincs értelme másokat hibáztatni azért amit el sem követtek. Tudnunk kell azt, hogy nem csak mindig nekünk, hanem másoknak is igazuk van és ezt el kell fogadnunk. Ha Mandy nem viszonozta volna a csókomat most feleannyira lenne bűntudatom amiért megtettem. Ez nem olyan, mintha befejeztem volna az iskolát, valami más a szakmám és úgy teszem meg. Az igazság torz alakja az volt, hogy elfelejtettem hol a helyem és ki vagyok. Könnyű szerrel régebben undorodni kezdtem amikor azt hallottam, hogy a muglik között kialakult a tanár-diák szerelem. Óvakodhattam volna attól, hogy ez velem ne történjen meg. De hát a szív igazán komplikált szerkezet. Senki sem érti igazán, hogy mit akar és miért ver olykor-olykor olyan hevesen. Nem üldözi őt senki sem, de mégis különös érzéseket kelt azokban akik szeretnek. Hogy a szeretet vagy szerelem gyengeség volna? Nem, pont ez az. Erőt ad azoknak akik még képesek hinni benne. De vajon mások elfogadják azt amiben mi hiszünk? Nem, persze, hogy nem. Miért is fogadnák el mások teljes mértékben a mi boldogságunkat? Biztosan volna egy két gunyoros megjegyzésük, amit előszeretettel ismételgetnének nekünk. Vagyis nekem. Figyeltem őt, ahogyan zavartan hátat fordít és elindul az ajtó felé. Erősnek kellett lennem és hagynom ha akar elmenjen, még akkor is ha tisztában voltam azzal meg fogom ezt még bánni. Ő azonban megállt, egy aprócska reményt keltve ezzel bennem. Mert még elmondhatom neki azt amit akarok. Vagyis inkább csak azt amit mondanom kellene, de sosem tenném meg. Mert a diákom és a tanár sosem mond ilyesmit egy kedves diákjának. Még akkor sem ha az illető a húga barátainak táborát népesíti.
- Valóban csak régebben? Mi a helyzet most? Egészen biztos vagy abban, hogy teljes mértékben ismersz engem Mandy? – közelebb léptem hozzá és a vállára helyeztem a kezem.
- Azt mondják új szerelem születik minden másik helyett mely meghalt. – akárcsak a főnix, folytathattam volna tovább ezzel is a mondatomat, de nem tettem meg. Nem éreztem azt, hogy helyes volna. Pedig minden bizonnyal volt még néhány mondat amit minden bizonnyal kimondtam volna, de nem lehetett. Egyszerűen nem volt szabad.
- Az igazság az, hogy... te sosem leszel olyan mint Felicity, a jellemed Mandy... teljesen más.

Roger & Mandy

Jó lenne még jobban megismerni Rogert civilben. Lemenni vele Roxmorts-ba, vagy sétálni egyet a kastély körül és beszélgetni arról ami régen volt, ami most történik és arról, ami történni fog.
Sosem mertem arra gondolni, hogy milyen lehet az, ha olyasvalaki szeret, mint ő. Tudom, nem is volna szabad, mert így szabályok, meg úgy és a korkülönbség - ami engem szintén csak nem zavar. Ismertem régen is és ha akkor kerülünk ilyen helyzetbe, akkor biztos nem esnék kétségbe és nem pánikolnék belül.
Mindig talpraesett lény voltam és sosem hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam és átvegyék az uralmat a testem felett. Sosem csókoltam volna meg egy tanáromat sem azt hiszem, ha nem róla lett volna szó. Ő igazán különleges, de ezt ő sem látja be szerintem. Azt hiszem ebben hasonlítunk. Én sem vagyok tele önbizalommal, hisz annyi csalódás ért már eddig és sok bántás, hogy az a kevés önbizalmam, ami még volt első évem elején, mára tovatűnt. Jobb esetben fordulhat elő néha egy kevés, mikor órán helyesen válaszolok a nekem feltett kérdésre. De összességében véve ennyi. Most viszont talán érzek valami hasonlót.
- Talán rengetegen szeretnének téged megismerni. Tudni szeretnék milyen vagy valójában. - hangom nyugodt, egyenletes. Biztos sokan vannak, akik közel szeretnének kerülni Rogerhez. Legyen szó barátról, vagy komolyabb kapcsolatról, akár egy egy éjszakás kalandról. Én nem tudom melyikbe tartozok bele, de tuti nem az utóbbiba. Mandy és a kalandok sosem voltak egy nevezőn. Utálom azokat is, akik ezt művelik valakivel. Megszerzik, felpróbálják, majd eldobják akárcsak egy használati tárgyat ,vagy egy ruhadarabot. Dühítő, hogy sokan erre is vágynak, hogy tárgyként bánjanak velük, de mire jó ez? Szerintem semmire. Egyáltalán semmire.
Szavai megnyugtattak ugyanakkor megrémisztettek. Mit mondhatnék neki? Hogy igen, még most is szeretem? Hogy sosem tudtam rá úgy nézni, mint egy felelősségteljes tanárra, akire bűn gondolni? Hogy sírva ébredtem fel olykor-olykor egy-egy álmomból miatta? Ezt nem tehetem meg. El kell tőle távolodjak, vagy el kell hitetnem vele, hogy nem érdekel komolyabban és hogy ez a csók csak tévedés volt. Egy egyszerű automatikus reakció arra amit tett és nem jelentett nekem semmit. De ez talán még nehezebb lesz, viszont őszinte szavaimmal nem keverhetem bajba.
- Valóban. Hidd el Roger, te nem akarhatod ezt. Nem akarhatsz engem. - teljesen összezavarodtam. Azt akarom, hogy elhiggye, nem jelentett semmit a csókja, de ugyanakkor abban is reménykedem, hogy nem hisz nekem.
- Egyáltalán honnan veszed, hogy szeretsz? Hogy valóban engem szeretsz és nem azt, akit mások is látnak bennem, ha rám néznek. Valld be nyugodtan, hogy sosem gondoltál rám úgy, mint nő, vagy egyáltalán bárhogy. Most is Felicity miatt vagy itt és nem azért, mert miattam nem tudtál aludni. Sosem szerettél, sosem vágytál rám! Ez szánalmas ... - szembefordulok vele és elvesztem az eszem. Tovább akartam folytatni a mondandómat, amivel elüldözhetem őt. Távol akartam tartani magamtól, de hogy tudnék távol maradni tőle, mikor ennyire vonz? Én vagyok szánalmas. Az szánalmas ahogy viselkedek.
Jobb kezemet felemelem majd mellkasára helyezem és lassan tolni kezdem magam előtt egészen a falig. Mindene vonz. Az illata, a bőre, a tekintete, az ajkai ... Megadom magam. Talán megőrültem, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy mit akarok és mit teszek. Csak közel akarok lenni hozzá.

Mandy & Roger

When we look at the stars

gy elveszett szívet, csak egy másik elveszett szív képes megérteni. Ez úgy hiszem örök tanulság marad a számomra. Tudom. Mindannyian vágyunk valaki társaságára, leginkább akkor ha megannyi ember között egyedül érezzük magunkat. A mai napon sosem gondoltam volna, hogy ilyen kissé kellemetlen helyzetbe sodrom magam. De gondolom ez mindenkivel megesik, nincs tökéletes a világon, még akkor sem ha úgy hisszük az akit szeretünk a legártatlanabb a világon. Mindenkinek vannak rossz és jó tulajdonságai, én például nem félek a megfogható, élő dolgoktól, a halál azonban elszomorít és úgy hiszem ez az egyetlen amitől félek. Amitől igazán félnem kell, mert bizonyára szörnyen érezném magam ha nem élhetnék.
- Akit mindenki jól ismer, tudják az illető szokásait, nos egy idő után bizonyára unalmassá válhat, mert semmi újat nem tud mutatni. Azt hiszed egész életemben arra vágytam, hogy unalmas legyek? – talán lehetett abban valami amit Mandy mondott, de mostanában senkit sem tudok közel engedni magamhoz, attól tartok ha megszeretem és az illetőt elveszítem egy szép napon annak ismét nem fogok örülni. Ki örülne annak ha a szerettei egytől egyig meghalnának? Gondolom senki akinek van szíve és valaha szeretett. Nem kell feltétlenül ennek a szeretetnek szerelemnek lennie, oh nem dehogy! Szerintem elég az ha valakit meg szeretnénk védeni, mintha a testvérünk volna.
- Úgy gondolod a fejembe látsz és megtudod mondani miről mit gondolok? – felsóhajtottam és igyekeztem megőrizni önmagam, még akkor is ha tudtam amit tettem és érzek az nem helyes. Hogy volna helyes? Régen még amikor diák voltam irtóztam az ilyesmitől, még meg sem fordult a fejemben, hogy akár egyszer valakit a diákjaim közül túlontúl csinosnak fogok tartani. Az igazat megvallva elég vicces az ismerőseimre most diákként tekintenem. Már nem volna szabad ugyanazt a lágy baráti hangnemet megütnöm, mint akkor. Goromba azonban nem szeretnék lenni, a diákok az ilyen tanárral bizonyára sosem fognak jól kijönni és rettegnének a következő óra eljöveteléig.
- Hm te honnan tudtad, hogy szeretsz engem? Egyáltalán, biztos engem szerettél Mandy? Bizonyára sok kislány képzelheti azt lefekvés előtt, hogy betakarom őket és vigyázok rájuk, de ők nem engem szeretnek. Pusztán csak a gondolatot, hogy milyen szép is volna ha... Az életben három dolognak nem tudunk parancsolni: az érzéseinknek, a természetnek és a hűséges kis állatainknak. Lehet varázslattal mindent meglehet oldani, de képzeld csak el mi lenne ha nem tudnánk varázsolni. – összeszorult a szívem, mert bár én össze-vissza papoltam erről meg arról úgy éreztem Mandy egyáltalán nem figyel rám. A cselekedete ellentmond a szavainak, ez akárhogyan szépítem a dolgot de összezavart. Senki sem mondta meg mit tegyek akkor ha egy ellentmondásokkal teli helyzetbe kerülök.
- Utáltad Felicity-t ugye? Amiért szemellenzőt helyezett a jelenléte rám és amiért mindenki azt hajtogatta neked mennyire hasonlítasz rá... Én sem örülnék ha egy halott fiúra emlékeztetnék másokat és ezt az orrom alá dörgölnék minden egyes percben ha találkoznak velem. – nem tudtam megállni, hogy ne öleljem magamhoz legalább csak egy pillanatra Mandy-t. Hátrálni hála neki már nem tudtam, nem vagyok szellem, hogy át tudjak jutni a falon és képtelen vagyok eltolni őt magamtól. Sosem lennék képes rá, tudom.
- De te azonban más vagy Mandy! – egy picit eltoltam magamtól, de csak azzal a céllal, hogy a két vállát fogva megtudjam győzni őt arról mennyire más. Ő egyáltalán nem fogható senki máshoz, a szőke haja... egyetlen egy gyengém marad életem végééig.
- A szőke lányok azt hiszem életem végéig egyik gyenge pontom lesznek, nem a te hibád, hogy a hajad ennyire... – vonzóvá tesz téged, lett volna a mondatom vége, ha be tudom fejezni és nem döntök úgy, hogy inkább megtartom magamnak.
- Azt hiszem, jobb volna más időpontra tenni ezt a beszélgetést. Amikor mindkettőnk feje kitisztult és eléggé érettek vagyunk a korunkhoz. - nem szívesen mondtam ezt, de muszáj volt valahogyan távol tartanom magam tőle. Félek, hogy rossz tanárja lennék és már nem tudnék minden egyes alkalommal mosolyogva tanítani akkor ha ő jelen van az órámon.

Roger & Mandy

A hold még mindig ragyogóan fénylett az égbolton, teljes valójában mutatta meg magát. Különlegesen szép, mikor így világítja be az éjszakát. Egyenesen magával ragadó. Mindig is szerettem nézni a holdat bármilyen alakban is volt jelen, de most ne tudok odafigyelni. Más valaki ezerszer jobban elveszi a figyelmemet. Ez pedig baj, nem is akármilyen.
- Nem kell mindent azonnal mások elé tárni. Lehetnek titkaid, vagy olyan dolgaid, amiket csak szépen lassan társz fel az embereknek. Bár az én véleményem az hogy senkit sem lehet kiismerni, vagy megismerni teljesen. Mindig hozhat az élet meglepetéseket. - nem is akármilyeneket. Ha valaki nekem azt mondta volna eddig bármikor, hogy én Rogerrel kettesben fogok lenni és közel engedem magamhoz, vagy ő közeledni akar hozzám, kapásból kinevetem. Már rég feladtam az álmaimat amikben szerepelt, miután nem tudtam észhez téríteni a Felicity kórságból.
- Nem gondolok én semmit. Ha belelátnék mások fejébe, talán minden sokkal könnyebb volna. - akkor tényleg tudhatnám mire is gondol. Mit kellene tennem? Legszívesebben elszaladnék addig amíg a lábam bírja, de úgy érzem maradnom kell hiába zavar össze jelenléte.
A barátaim elég összetett személyiségnek ismertek meg, aki erős, határozott és nem hagyja, hogy az érzelmeit mások gyengeségeként lássák meg. Flint óta elég nehezen bízok meg bárkiben is. Főleg a pasikban. De Rogert előtte is ismertem. Mondhatjuk akár úgy is, hogy miatta sodródtam Marcus karjaiba, miután ő nem vett észre engem. Hát igen, elég láthatatlan tudok lenni, ha nem hívom fel magamra a figyelmet valamivel.
- Hogy mi? Most komolyan ... már lassan ott tartok, hogy kezdem megbánni az őszinte szavaimat. Lehet jobb lett volna, ha azonnal sarkon fordulok, mikor megláttalak. - hogy ... mégis hogy lehet ilyen? Hogy mondhat ilyeneket? Én megbíztam benne és vállaltam azt, amit érzek, mondván, hogy talán majd most megbeszélhetünk mindent, de azt hiszem kár volt ide jönnöm. Minden bizonnyal a csókot nem tenném meg nem történtté, de akkor is. Ez most még tőle is gonosz volt.
Miért kellene tudnia bárkinek is, hogy miért szereti a másikat. Az érzéseknek nem lehet parancsolni, ahogy azt ő is mondta, de akkor most mi van?
Nem válaszolok továbbra sem Rogernek, csak némán bólogatok, mikor magához ölel. Nem utálok senkit sem, mert nem akarok másoknak rosszat, de természetesen haragudtam Felicityre, ahogy mások is. Továbbra is reménykedek, hogy majd idővel nem hasonlítanak majd hozzá.
- Szóval az összes szőke lánynak esélye van meghódítani téged, vagy ... ? - csak nekem? Fejezem be gondolatban a mondatot. Azt szeretném, ha ő mondaná ki, ha ő kezdeményezne, ha tényleg szeretne tőlem valamit. Viszont az, amit korábban mondott, az mélyen megmaradt bennem. Akár sértésnek szánta, akár nem. Kihátrálok kezei alól és végig jár az agyam.
- Te most azt karod mondani, hogy gyerekes vagyok? Most már értem, hogy lököd el magadtól az embereket, de gratulálok hozzá, mert ebben már tényleg profi vagy. Igazán jól csinálod. - ismét megfordultam és ez úttal nem állt szándékomban megállni, míg l nem érem az ágyamat. Komolyan felmerült bennem, hogy esetleg Ő és én együtt lehetünk, de egy pillanat alatt törte össze ezt a vágyamat.

Mandy & Roger

When we look at the stars

hallgatás bűn, meg kell jegyezned, hogy soha senkit ne hagyj kételyek között. Tudod te milyen nehéz lehet másnak ha látja nem csinálsz semmit és úgy teszel, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog? Neked azonban sok tapasztalatod van hallgatásból, tudod te hány lányt öltél meg ezzel Roger? El sem tudod képzelni. Igen valóban nem tudom elképzelni hányszor kellett szívtelennek és totál komolynak tűnnöm csak azért, hogy mindenkit kellőképpen távol tudjak tartani magam mellől aki lány volt. Talán Felicity volt az egyetlen akinek a szívét sosem törtem össze, nem kerültem el jó messzire, hogy még véletlenül se tápláljon irántam gyengéd érzéseket. Ő azonban olyan volt mint én, nem akarta tudomásul venni azt ami elég nyilvánvaló volt. Most sem nagyon akaródzik hiú ábrándokat kelteni Mandy szívében. Ismerem őt, tudom milyen törékeny és minden kifogást elhisz amit mondok neki. El kell hinnie, hogy nekem nincs szívem és képtelen vagyok szeretni. Jobb volna ez így mindkettőnk számára.
- Át akarsz látni rajtam ugye? Tudni szeretnéd miért okozok szándékosan másoknak csalódást, hogy kiábránduljanak belőlem ha közeledni szeretnének hozzám? – lehetséges, hogy meg kellene bíznom benne, azok után, hogy világossá tette szeret... jár neki a magyarázat. Nem akarom, hogy elmenjen még akkor is ha ez volna a legjobb. Számítottam arra egyhamar nem fog megállni, hiszen gorombán viselkedtem. Ez az egész meg az én hibám. Nem kellett volna gyerekesen viselkednem. Az útjába álltam és nem hagytam, hogy elhagyja a csillagvizsgáló termét.
- Én viselkedtem gyerekesen, nem te. – a vállához értem és végighúztam rajta a kézfejem, ez egy rejtett simogatás akart lenni. Felsóhajtottam aligha tudván mást tenni most. Nem akartam megbántani őt, ezért nem szívesen válaszoltam a kérdéseire. Hagytam, hogy kételyek között maradjon. Majd ha úgy gondolja szeretne választ kapni rájuk, újra felteszi őket és kész ha valóban azt szeretné, hogy válaszoljak rájuk. Lehet, hogy számára a hallgatásom beleegyezést jelent, igen minden szőke levesz a lábamról akivel találkozom. De nem. Annyira azért nem szokásom szemmel tartani a szőke lányokat.
- Ha visszaszeretnél menni a klubhelyiségbe, hadd kísérjelek el. Nem szeretném ha bajba kerülnél. – elhúztam tőle a kezem, nem szerettem volna tovább próbára tenni magam és őt is. Tanár vagyok, ő meg a diákom egy darabig. Nem volna helyes ha most a tanári pályám elején én magam is bajba keverednék. Talán majd egy későbbi időben, amikor más azt is elfelejti, hogy Mandy valaha is a diákom lett volna. Addig viselnem kell ezt az álarcot, akinek nincsenek érzései és mindenkit jó messzire eltol magától. Senki sem láthatja a szívét, hogy nehogy újra szeretnie kelljen neki s, elveszítse azt a valamire való szerelmét akit szeret. Pontosan ezért nem szabad még közel engednem valakit magamhoz, félek, hogy még egy tragédiát nem bírnék ki bármilyen erős legyek.

Roger & Mandy

Ajkai érintése még mindig ég számon. Őrültség olyan után vágyni, aki nem lehet a miénk, aki nem kaphatunk meg. Minden ember boldog akar lenni, akár csak én, de valahogy úgy tűnik nekem nincs szerencsém. Először Marcus most meg Ő. Talán pont miatta kerültem közel Marcushoz, mert nem figyelt rám. Mert nem óvott meg attól, hogy végül megalázzanak. Ha régen, mikor még diák volt, észrevett volna, akkor talán Flint nem kerül képbe. De nem azt akarom mondani, hogy bánom, hogy összejöttem a leghelyesebb mardekárossal, mert ez nem lenne igaz. Nagyon is jól éreztem magam vele. Tökéletes volt minden. Minden perc, minden érintés, minden csók, csak ... csak én nem. Nem vagyok az a tökéletes aranyvérű, akit neki szántak.
Elveszek Roger tekintetében. Bármilyen jó érzés is ez, érzem, hogy úgyis fájni fog. Fájni fog ha itt maradok és akkor is, ha megyek. Nincs jó megoldás, ami boldog véggel végződne. Úgy tűnik, hogy én mindig is a lehetetlenbe leszek szerelmes.
- Igen, szeretném tudni, hogy miért viselkedsz így. - könnyebb lenne megértenem őt, mint csak találgatásokba bocsátkozni. A képzelet olykor messzebb sem állhat a valóságtól. Ezért szeretném ha elmondana nekem mindent. De miért is mondana bármit is? Nem vagyok senkije sem, hogy kötelességét érezze. Ezért is láttam jobbnak, ha fogom magam és itt hagyom. Egy, mert elég goromba volt, kettő, mert ... fogalmam sincs mit kellene tennem.
- Gondolhattam volna. - lehet nem az összes szőke veszi le a lábáról, de az biztos, hogy még mindig nem tette túl magát Felicityn, így lehet csak azok jönnek be neki, akik rá hasonlítanak. Hátha valamelyik lesz olyan ostoba és bedől neki. Én majdnem bedőltem ennek a cuki pofinak ...
Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha nem húzódok el a csókjától.
Kösz nem, nem kérek belőle.
- Köszönöm Mr. Davies, de nincs szükségem arra, hogy a klubhelyiségbe kísérjen. De talán próbálkozzon másik szőkénél. Esetleg a szobájukig is eljut, sőt mi több az ágyukig. - érezze csak magát még jobban rosszul, ezért szándékosan magázom. De azok a szemek ... Halálom.