Vakító fényesség, andalító zene, vörös és fekete, megannyi szín kavalkád, kavargó párok a tánctéren, temérdek arc, csacsogó ajkak, mosolyok, s csodaszép fogsorok. Csillogó pillantások, kisimult ráncok. Kristályként ragyogó pezsgőspoharak csendülnek az éjben, s a Waltz ahogy gyorsul, úgy röppen a szoknya, s úgy fordul a pár jobbról balra, körbe, s körbe.
Tekintetem ide-oda szaladt az ismeretlen arcokon, újabb mosolyokba ütközve kerestem azt az egyetlen, s megszokott bájt, amit senkiben sem találtam már hosszú hónapok óta, csak Benne.
Vajon hol lehetsz, merre jársz te lány? Mikor fogunk találkozni, hogy beszélhessünk, s csókot lophassak édes ajkaidról? Gondolataim kizárólag Viviana körül forogtak, s ahogy beljebb haladtam a bálterem hatalmas, tölgyből faragott ajtaján, csak az járt a fejemben, hogyan zárhatnám úgy a karjaimba, hogy ne vessék ránk az első követ, s ne botránkoztassuk meg a nagyközönséget.
Tudtam, hogy Ő is eljön a bálra családjával együtt, felkészültem a nagy találkozásra, s még a gyűlöletet is leküzdöttem magamban, amit nemzője iránt éreztem. Elhatároztam, hogy ezen az estén , legyen bármi , színt vallok, s ha kell szembe szállok a szüleimmel, s az övéivel, csak hogy mindenki tudja, Ő és Én egyet jelentünk.
Felkészültem lélekben, pillantásommal is mindvégig Őt kerestem, mégis, úgy éreztem, mintha mázsás súlyok lógnának lábaimon, s terhelnék vállaimat. Minél beljebb kellett sétálnom, annál inkább frusztrált a tömeg, a zene és a csilingelő dallamok. Nem szerettem a nagy felhajtásokat, s a tömeget sem, olyankor mindig légszomj kerülgetett, s úgy éreztem, mintha egy miniatűr dobozba lennék összezsúfolva megannyi emberrel.
Nyakkendőmet igazgatva lépdeltem beljebb, levert a víz, korábban sosem éreztem magam ennyire szörnyen nagyobb társaságban, ezúttal mégis, majd megfulladtam, s bármerre pillantottam, mindenütt csak idegen arcokba botlottam.
Mi történik velem, hol a fenében vagyok, s hol van Ő?
- Marcus, figyelsz te rám? Hahó, Marcus! Már legalább harmadszor teszem fel ugyanazt a kérdést…- Kezem ráncigálásától észhez tértem, s anyámra pillantottam, aki összevont szemöldökkel, némi értetlenséggel bámult rám.
- Öhm, ne haragudj, mit is kérdeztél, Anyám? – Nem voltam képben, mert gondolataim Viviana körül forogtak, s az sem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen sok ember vett körbe. Nem éreztem jól magam, határozottan pocsékul voltam, s nem tudtam , hogy miért ver le a víz, s miért van légszomjam. Nyakkendőm igazgatásába fogtam, mire a húgom is mellém lépett, s mérhetetlen dühvel nézett rám.
- Csak arra kért, hogy karolj belém és kísérj be, te tök… De úgy tűnik, hogy az a cafka teljesen elvette az eszedet. – Sziszegte halkan fogai közt, mire anyám érdeklődve pillantott rá.
- Mi a gond? Kiről van szó? – Végem, eddig tartott a titok, s még előbb lelepleződik a kapcsolatom Vivianaval, mint hittem. Rettegtem szüleim reakciójától, s féltem attól, hogy Sophie képes lenne elárulni nekik, hogy mi történt az elmúlt hónapokban. Nagyot nyeltem, tenyerem izzadni kezdett, s még inkább rángattam a nyakkendőmet, hogy levegőhöz jussak.
- Semmi anya, ne is törődj velünk, csak Marcusnak elég rossz ízlése van a lányok terén…- Jegyezte meg Sophie egy erőltetett mosollyal, majd belém karolt, s erőteljesen rántott rajtam egyet.
- Ne hidd, hogy nem mondom el nekik. Ha kell, megteszem. – Sziszegte a fülembe, majd vigyort erőltetett az ajkaira.
- Ettől függetlenül még ugyanúgy utállak…- Tette még hozzá, majd előre fordult, s színlelt mosolyával lépkedett beljebb, én meg követtem Őt.
Rémesen éreztem magam, ha megállítottak, akkor is olyan arcot vágtam, mint aki citromba harapott, s ez az apámnak is feltűnt, aki pillanatok alatt mellettem termett.
- Húzd már ki magad fiam, le vagy sápadva, és rémesen tartod magad ebben a ruhában. Az én fiam nézzen ki normálisan, ki tudja, nem lesz itt egy lány, aki előtt a legjobb formádat kell hoznod. – Szavait követően nevetve hátba veregetett, majd anyám felé kacsintott, aki egy mosollyal hálálta meg apám figyelmességét.
Beljebb értünk, a zene tovább szólt, miközben apámék ismerősökbe futottak, s nevetve elegyedtek beszélgetésbe. Sophie is kiszakadt a karjaim közül, mert meglátta az unokanővérünket, akihez feltétlenül oda kellett rohannia, hogy elújságolja neki a legfrissebb roxforti pletykákat.
Egyedül maradtam, s egyre kínosabbnak éreztem helyzetem, ahogy körülöttem zsongott mindenki, én meg azt sem tudtam, kihez szóljak, s mit tegyek. Általában nem voltam ennyire gyámoltalan, de ezúttal magam sem tudom, mi történt velem, s miért éreztem úgy, hogy teljesen elvesztem.
Valami hiányzott, vagy úgyis mondhatnám, hogy valaki. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Viviana. Ismételten Őt kerestem, pásztáztam a tömeget, hátha kiszúrom Őt. Közben valaki váratlanul egy pezsgőt nyomott a kezembe, de mire oldalra fordultam, már nem láttam az illetőt.
Idegesen csúsztattam zsebre az egyik kezemet, miközben lábfejemmel ütöttem az ütemet, s kortyoltam a gyöngyöző italból. Újra és újra végig vezettem pillantásom a tömegen, talán már túl feltűnően is bámultam az arcokat, s néha lábujjhegyre állva próbáltam átlátni az elém sodródó tömegen, hogy meglássam Őt.
S abban a pillanatban ott volt, előttem állt, tőlem jó pár méterre, szülei takarásában. Megláttam arcának bájos vonásait, csokoládébarna pillantását, s feledhetetlen mosolyát. Szívem hevesen kalimpált, ahogy megláttam, az volt az első gondolatom, hogyan verekedjem át magam a tömegen, hogy magamhoz húzhassam, s forró csókkal pecsételjem az ajkait.
Lábam már mozdult, kezem kicsúszott a zsebemből, az üres pezsgős poharam is földet ért egy közelgő tálcán, s már megindultam, hogy elérjem Őt, mikor ujjak fonódtak a karomra.
- Marcus, lesz még alkalmad, hogy felkutasd a barátaidat, de ez most igazán fontos pillanat lesz az életedben. Kérlek maradj itt, mert apádnak fontos bejelentése van. Menj csak, közelebb a színpadhoz. – Értetlenül pislogtam anyám gyöngéd, kissé megfáradt vonásaira, mélyen néztem kék szemeibe, s el nem tudtam képzelni, hogy apám mire készülhet.
Minisztériumi bál volt, melyen megjelentünk, így azonnal olyan gondolatok cikáztak át a fejemben, hogy talán apám szerzett nekem egy remek pozíciót, s talán azt akarja bejelenteni. S mivel apámnak mindig is voltak politikai törekvései, így második gondolatom az volt, hogy talán miniszteri állást fogadott el. Nem csoda hát, hogy érdeklődve léptem közelebb a színpadhoz, mire apám is felvonult, s csöndre intette a zenekart.
A dallam megszakadt, a hangos susmorgások is véget értek, s lassacskán mindenki apámra figyelt. Hol anyámra, hol a húgomra, hol pedig apámra pillantottam, s úgy tűnt, mindegyikük boldog, hisz ettől sugárzott pillantásuk.
Lemaradtam valamiről?
Érdeklődve figyeltem, mire apám elkezdte köszöntő beszédét.
- Szép estét mindenkinek! Kedves Miniszterek és Miniszter Asszonyok! Kedves Aranyvérű Családok és Barátaik! Örömteli nap ez számomra, s nem csak azért, mert a Minisztérium Létrejöttét Ünnepeljük, s nem csak azt, hogy jó néhányunk dolgozhat majd a következő évtől ebben az Intézményben, de van szerencsém bejelenteni azt, hogy a fiam, Marcus Donell és az évtizedek óta Miniszteri család sarjában nevelkedő Emily Boyle a mai napon Jegyességre lépnek egymással, a családfők korábbi egyeztetése alapján!....-
Tovább folytatódott a beszéd, láttam még, hogy apám ajkai mozognak, de már nem hallottam tisztán a hangját, körülöttem minden eltompult, s csak arra lettem figyelmes, hogy az anyám fellökdös a színpadra. Hirtelen vakuk villantak, fények gyúltak, s szemeim elé kellett emelnem a kezemet, hogy ne vakítson el a fény.
- Menj már fiam, menj..- Anyám adta háttérből az instrukciókat, én meg úgy mozdultam, mintha dróton rángattak volna. Nem volt megbeszélve, nem tudtam semmiről, s teljesen meglepődtem a hír hallatán, mégis, úgy tűnhetett, mintha pontosan tudnám, hogy mi történik,s mit kell tennem.
Apámhoz lépkedtem, szemből feltűnt Emily, akit bár ismertem látásból, közelebbről egyáltalán nem. A lánynak hosszú, szőke haja volt, s karcsú alakja, formás lábai és darázs dereka. Pislogva figyeltem, ahogy mosolyogva lépked felém, majd kezébe fonja ujjaimat, s közelebb húzódik hozzám.
- Hidd el, jól megleszünk. Tetszel nekem és mindent megteszek, hogy majd Te is megkedvelj engem. – Álltam, mint egy cövek, nem tudtam mozdulni, meg sem bírtam szólalni, mert engem nem készítettek fel ilyen helyzetekre. A lány váratlanul közelebb hajolt, majd csókot nyomott az ajkaimra, s csak abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ez most a valóság, és nem egy rémálom. Zavartan, értetlenül pillantottam Emilyre, akitől távolabb húzódtam. Éreztem, hogy apám karja a vállamra nehezedik, rápillantva láttam széles vigyorát, s ahogy körbenéztem a teremben, feltűnt a sok mosoly és az össze csapódó tenyerek.
Puffanások, taps hallatszott, mégis tompán érzékeltem minden egyes szót, s mozzanatot. Pillantásommal ismét csak Vivianat kerestem a tömegben, és meg is láttam Őt, azt a csalódott szempárt, a rémült, majd fájdalomtól összeroskadó arcot, amivel végül hátat fordít, s majd megbicsakolva rohan az ajtó felé.
Merlinre, mi folyik itt? Mi történik?
- Marcus, táncolsz velem? – Emily szavai szakítottak félbe, mire kétségbeesetten, s értetlen arccal pillantottam rá.
- Mi van? Nem, nem, nekem most…most mennem kell…- Nem vártam meg a reakcióját, kitéptem kezem az övéből, kifordultam apám karja alól, majd anyám, s húgom legnagyobb döbbenetére lerohantam a folyosón, és megindultam a kijárat felé, abban az irányban, merre Őt láttam távozni.
- Elnézést, engedjen, kérem…engedjen már ki, a fene vinné el! – Igyekeztem kedvesen, majd durvábban, utat akartam törni magamnak, s végül a durvaság nyert, azzal sikerült áttörnöm az embertömegen, hogy megindulhassak Felé.
Néhány apróbb ütközés, egy majdnem felborított pincér meghozta a jutalmát, hisz elértem a hőn áhított ajtó után. Féltem, hogy nem találom mögötte, szaladva, majd átesve a küszöbön torpantam meg, hogy jobbra, s balra is nézzek, vajon merre futhatott el.
Megtörten ült a földön, gyönyörű ruháját maga alá gyűrve, s könnyek folytak végig bársonyos bőrén. Szívem hevesen kalapált, görcs szorongatta a torkomat, s féltem, féltem, hogy elveszítettem Őt.
- Viviana, Viviana…- Sietve rohantam, mondhatni csúsztam a kövezeten, s térdre esve álltam meg mellette.
- Kérlek nézz rám, kérlek. – Kezemmel óvatosan közelítettem arca felé, majd ujjaimmal megérintettem az állát, s felém fordítottam, ha nem ellenkezett.
- Én..én..- Kifulladva vettem a levegőt, nyelvem összeakadt, s csak nehezen tudtam kipréselni magamból a szavakat.
- Nem tudtam erről, én nem..- Még mindig szaporán vettem a levegőt, s rettegtem attól, hogy nem fog megérteni.

Ahogy közeledtem, láttam rajta a félelmet, arcára fájdalom ült ki, s úgy éreztem, próbál minél távolabb kerülni Tőlem. Szörnyen éreztem magam már annak a gondolatától is, hogy Viviana meggyűlölt, s megvet engem, anélkül, hogy végig hallgatna. Féltem attól, hogy nem fog megérteni, de mindenképp el akartam neki magyarázni azt, hogy az eljegyzésről semmit sem tudtam, s épp olyan váratlanul ért engem az est minden pillanata, mint Őt. Próbáltam érinteni arcát és közelebb húzódni hozzá, szemeibe pillantani, s úgy szólni védelmem érdekében. Azonban hiába érintettem Őt, durván lökte magát hátrébb, miközben ordibált velem. Rosszul esett, mert nem érdemeltem meg felháborodását, s bántó szavait. Mégis, tudtam, hogy csak a félreértés vezette Őt a téboly kapujába, s azért vált ellenségessé, mert azt hitte, megcsaltam, s hátba támadtam.
- Ne csináld Viviana, kérlek nyugodj le, nyugodj meg. Ne kiabálj, beszéljük meg higgadtan, ez épp annyira váratlanul ért engem is, mint téged. Maradj velem. – Ismét közeledni próbáltam a lány felé, Ő azonban zaklatott volt, püfölte a padlót, reszketett az idegtől, zokogott és ordibált velem. Hiába akartam kimagyarázni az estét, nem akart megérteni, nem akart rám figyelni, s olyan dolgokat vágott hozzám, amik mélyen hatoltak szívembe, s tövisként facsarták lelkemet.
- Nem játszottam, értsd már meg, hogy nem tudtam róla! – Már én is kifakadtam , s ingerültebben szóltam vissza, mert nem bírtam visszafogni a bennem kavargó érzéseket. Nem akartam, hogy azt higgye, hazudtam, de hiába próbáltam nyugodt szóval csitítani, Ő csak ordibált és ordibált, s nem maradt más választásom, mint hogy én is felemeljem a hangomat.
- Fogd már fel, hogy nem tudtam róla! – Már én is sértve éreztem magam, amiért hazugként kiáltott ki, s nem bírtam elviselni a bizalmatlanságát, ami minden egyes szavában megcsillant. Sértett, s úgy éreztem, én magam is szétcsúszok már a lelki teher alatt.
Próbálkoztam, újra és újra belekezdtem a magyarázatomba, de ő csak mondta és mondta, ezzel belém fojtva a szót. Láttam, hogy nincs értelme megszólalnom sem, nem akartam még durvábban rákiáltani, ezért mélyen magamba szívtam a levegőt, majd kifújtam , s nagyot sóhajtva oldalra pillantottam, hogy egyetlen pontra fókuszáljak, azzal is csitítva a bennem tomboló érzéseket.
- Nem játszottam. – Pillantottam fel rá monológja után, s mélyen a szemeibe pillantottam, remélve, hogy ha kiordította magából a fájdalmát, akkor lehiggad, s újra gondolja a szavait. Nem sikerült, mert Viviana még mindig úgy pillantott rám, mintha élete megrontója lennék, s szörnyű fájdalmáról kizárólag én tehetnék.
- Ne csináld ezt kérlek, beszéljük meg, hallgass meg. – Mondtam immár csöndesen, reménykedve abban, hogy észhez tér, s rájön, hogy mindketten kelepcébe kerültünk, olyanba, melyről egyikünk sem tudott, melyre nem készülhettünk fel.
- Most meg mit csinálsz?- Figyeltem, ahogyan feltápászkodik a földről, s lerúgja lábairól a cipőket. Nem értettem, hogy mire készül, de mikor nekem hátat fordított, s megindult a folyosón, akkor már sejtettem, hogy nem kíváncsi rám, és ott akar hagyni.
- Ajj, hogy Merlin tekerné maga köré a szakállát…- Dünnyögtem, s igyekeztem lehiggadni, miközben ujjaimmal idegesen túrtam a hajamba, majd ide-oda forgolódtam a folyosón, s hol csípőre tettem a kezemet, hol meg a tarkómat vakartam meg. Ismét a folyosóra pillantottam, figyeltem Viviana távolodó alakját, s azon gondolkodtam, hogy mit kellene tennem, mit mondhatnék Neki, hogy megértsen engem.
- Utána szeretnél menni? Te magad is tudod, hogy apáék nem fogják hagyni, hogy felbontsd ezt a házassági szerződést. Nem véletlenül szemelték ki neked Emilyt. Egyébként is, sokkal szebb ennél a…nyomoronc Grosvenornál. Én a helyedben inkább odabent legyeskednék az új menyasszonyom körül. – Negédes mosoly ült húgom ajkaira, aki a semmiből termett mellettem, s megkocogtatván vállamat efféle idegesítő szöveget mormolt a fülembe. Dühös tekintetem megvillant vonásain, s mélyen szemeibe fúrtam a tekintetem.
- Fogd be! Ő nem nyomoronc, ne merj még egyszer ilyet mondani róla! – Sziszegtem a húgom arcába, miközben dühös vonások ráncolták arcomat.
- Ó, mert akkor mi lesz? Elvarázsolsz?- Nevetve kacagott fel, úgy viselkedett mint egy undok kis kígyó, s esküszöm, nem láttam benne a húgomat, kizárólag az életem megkeserítőjét.
- Fogd már be! - Nagyot löktem rajta, mire Sophie a falnak lökődött háttal, s talán még a fejét is beverte a falba. Életemben először voltam a családommal szemben ennyire agresszív, s amint ezt megtettem, azonnal ráeszméltem, hogy mekkora őrültséget követtem el.
- Ááá, te nem vagy normális! A családod ellen fordulsz, a húgod ellen? Képes vagy bántani Marcus, az miatt a cafka miatt?? Te normális vagy? – Sophie ajkai sírásra görbültek, úgy tűnt, hogy ő is megtört, s már nyoma sem volt annak a sziszegő kígyónak, akinek a szerepében tündökölt, alig pár perccel korábban.
- Én sajnálom...ezt nem akartam, de…- A folyosó felé pillantottam, de már nem láttam Vivianat. Nagyon megijedtem, szívem hevesen kalimpált, s csak azt tudtam, hogy beszélnem kell vele.
- Most mennem kell…- Ezzel elrohantam, s ott hagytam a húgomat….
****
- Ilyen késő éjszakán , és ilyen borzasztó hidegben egyedül az épületnek ezen kietlen részén?- Vivianat kellemes baritonon szólította meg a sötétből egy hang, majd néhány másodperccel később egy szőke, széles vállú, magas fiatalember lépett ki az árnyékból, s cigarettafüstjét félre fújva, közelebb lépdelt a lányhoz.
- Cigarettát, vagy zsebkendőt? – Halvány mosoly szökött ajkaira, miközben kék, barátságos mosolyát a lány barna szemeibe fúrta. Hetedéves griffendéles volt, s legfeljebb látásból ismerhette Vivianat, ez azonban nem gátolta ismerkedési szándékában a fiút.
- Közben mesélhetnél arról , hogy miért tűnsz ennyire letörtnek, már ha nem indiszkrét a kérdés..-

Dave semmit sem hallott, az ő eszét már rég elvette az alkohol gőze, s ha már ilyen csinos hal akadt a horgára, nem akarta elengedni anélkül, hogy előtte ne dédelgesse kicsit kezei közt nyereményét. Mit is számított neki az a pár deci lángnyelv whiskey, ha olyan szépséggel törődhetett, mint Viviana. Nem volt már kezdő, de saját igényein kívül sosem nézte azt, hogy a másiknak mi eshetne jól. Mohó volt, kissé vad, s a csókban sem jeleskedett. Számára a ruha alatti tapi és az egyéb, beható műveletek jelentették a legjobb pillanatokat. Fiatal volt még, nem is a szerelem hajtotta, csupán a kíváncsiság, s a versengés, hogy azon srácok közé tartozhasson, akik minél több lány neve mellé írhatnak tollukkal pipát.
A maga nevében nem is lehetett hibáztatni, legfeljebb azokat a lányokat, akik mindennek ellenére hagyták magukat. Viviana pedig nem tűnt tiltakozónak, s így Dave is úgy gondolta, hogy teljesen szabad az út a csipke alá. Egyre vadabbul akarta elérni vágyait, borostája felkarcolhatta Viviana bőrét, s durva mozdulatai sem árulkodtak gyengédségről.
- Szeretem, ha csúnyán beszélsz, hm mond, mit csináljak veled. – Búgta a lány fülébe, miközben megfogta Viviana egyik kezét, s a saját nadrágja felé kezdte terelgetni, ezzel is egyértelművé téve, hogy mi az óhaja.
- Élvezni fogod, ne aggódj, jó lesz. – Ujjaival végig simított Viviana arcán, s nyakán és talán most először tett olyan mozdulatot, mely kissé hasonlíthatott Marcuséhoz. Közben közelebb hajolt, hogy újra csókkal bitorolja a lány ajkait.
Miközben Viviana lassan a vesztébe rohant, s meggondolatlanul cselekedett volna, addigra már a harmadik körömet róttam a folyosón, s hálát adhattam a sorsnak sportosságomért, hogy nem hagytam magam elmacskásodni. Szükség is volt a kondíciómra, mert egy-egy folyosó igen hosszú volt, nem beszélve arról, hogy futva tettem meg az utat.
Dühös voltam, s haragudtam magamra, amiért nem léptem időben utána, mert így aztán kereshettem volna egész éjszaka, akkor sem találok rá. Sóhajtva álltam meg az egyik lépcsőfordulónál, s elkenődve pillantottam végig újra a hosszú folyosón. Hiába néztem előre, hiába forgolódtam, már nem láttam Őt, ez pedig teljesen kikészített. Elvesztem, teljes kétségbeesésben bevonultam az egyik üresen álló terembe, ahol a kabátokat, s a táskákat tárolták. Csak néhány manó mászkált odabent, de amint beléptem, igyekeztek háttérbe húzódni, hogy még csak véletlenül se zavarják meg a vendégek nyugalmát. Egy üresen álló székhez léptem, fáradtan rogytam le rá, majd meglazítottam nyakkendőmet, s ledobva azt, kigomboltam ingem felső két gombját is.
Nagyot sóhajtva hajtottam előre a fejem, majd ujjaimat a tarkómra fűztem, s igyekeztem leküzdeni gondolataimat, s az idegességemet, mely egyre nőtt. Nem volt perc, hogy ne arra gondoltam volna, vajon mit tehet, hol lehet és mit csinálhat. Nem akartam belenyugodni abba, hogy nem találom, így ismét felpattantam, s gyors léptekkel indultam meg a folyosón. Hogy hamarabb a nyomára bukkanjak, pálcámmal világítottam meg magam előtt az utat, s tüzetesen elkezdtem átvizsgálni minden egyes kanyarulatot és lépcsőfordulót is. Már kezdtem belebolondulni abba, hogy nem találom, mikor üvegcsörömpölésre kaptam fel a fejemet. Egy lépcsőforduló közeléből hallottam a zajokat, ezért arra vettem lépteimet, s odaérve megláttam, hogy néhány fokkal feljebb ott hevernek Viviana magassarkúi. Nem haboztam, már tudtam, hogy csak fönt lehet, így felrohantam a lépcsőn, követve a cipőket, s alig tettem meg néhány lépést, azonnal szemem elé tárult egy olyan kép, amit szívesen elkerültem volna.
Viviana ott támaszkodott egy korlátnál, ruhája felgyűrve, imitt-amott lefelé lógott a korlátnál, s egy szőke srác ajkaival teljesen rátapadt, miközben mocskos ujjaival könnyedén ragadta magához Őt. Hirtelen düh, féltékenység és harag fogott el, nem volt kérdés az sem, hogy nem fogom tétlenül nézni, amint Viviana egy ilyen alaknak dobja oda magát. Gyorsítottam lépteimen, s ahogy közelebb értem, elég egyértelművé vált, hogy a lány nem teljesen józan, hisz szinte a srác tartotta Őt. A szemét…
Ez volt az egyetlen szerencséje, hogy ne bocsássak rá azonnal Crutio átkot. Azonnal odaléptem hozzájuk, megragadtam hátulról a srácot, s úgy rántottam hátra, hogy arra ügyeljek, Viviananak ne történjen semmi baja.
- Hagyd békén a barátnőmet! – Miután elválasztottam a lánytól, teljes erővel passzíroztam fel a legközelebbi falra a srácot, aki nagy meglepettségében azt se tudta, hogyan reagáljon. Automatikusan ütni próbált, de a félhomályban szerencsére csak a vállamat találta el. Nekem nem kellett több, kezet emelt rám, s ez elég volt már ahhoz, hogy visszaüssek…nem beszélve arról, amit Vivianaval művelt. Azonnal behúztam neki két öklöst a szeme alá, nem törődve azzal, hogy kemény állcsontjától mennyire sajgott az öklöm. Nagyot ütöttem, eléggé ahhoz, hogy a srác elbóduljon, s ne okozzon kellemetlen pillanatokat. Azt követően azon nyomban Vivianahoz ugrottam, aki bódultan támaszkodott a korlátnál.
- Vivi, mi a fenét itatott veled? Mi történt, rémesen festesz. Bántott az a szemét? Erőszakoskodott?- Egyik kérdést a másik után hadartam, mert még csak feltételezni sem mertem azt, hogy esetleg Ő maga adott volna engedélyt a srácnak arra, hogy fogdossa és csókolgassa Őt. Kezemet a derekára csúsztattam, másikat a karjára, s aggódva pillantottam az arcára.
- Nézz rám, kérlek. Jól vagy?-

.Ahogy odaléptem Viviana mellé, éles csörrenés törte meg a csöndet, majd üvegszilánkok repkedtek szanaszét, s bűzölgő whiskey illat kavargott a levegőben. Felpillantva a lányra, szemügyre véve sápatag bőrét, s alkohol gőzétől csillogó szemeit, nem beszélve leheletéről, azonnal szembesültem a ténnyel, hogy teljesen részeg. Még sosem láttam Vivianat ittasan, sőt, egyetlen egyszer sem láttam azt, hogy alkoholt kortyolgatott volna. Nem volt olyan típus, mikor én kínáltam, még akkor sem kért belőle.
Nem bántam, mindig is tetszett Benne az, hogy nem viselkedett úgy, mint a többi vele egyidős fruska, aki nagylányt játszva a sárga földig itta magát. Tiszteltem és becsültem Benne a tartását, egészséges felfogását és az élethez való hozzáállását. Most mégis, látnom kellett Őt úgy, ahogy soha nem akartam. Ittasan, dülöngélve, felgyűrt ruhával, fedetlen vállakkal, kócos hajjal, elkenődött sminkkel. Nem akartam, mégis láttam, hogyan vált kiszolgáltatottá a srác kezei közt, s bele sem akartam gondolni abba, hogy ha később érkezem, akkor mi történt volna kettejük között.
Ennyit változott volna Viviana? Vajon , ha az ital efféle bujaságot hoz ki belőle, lehet, hogy valós éne is hasonlóakat tükröz?
Egy pillanatra elgondolkodtam, még sem volt időm sokat agyalni, s elméleteket gyártani Vele kapcsolatban, mert Viviana teljesen beszámíthatatlanul, s meglepően kacéran viselkedett. Dicséretére, s vigyorára nem tudtam rosszallóan nézni rá, s bármennyire is tudtam, hogy helytelenül viselkedett, nem tudtam dühös lenni rá, képtelen voltam.
- Viviana..- Szólni akartam, Ő azonban ujjaival tett lakatot ajkaimra, azzal belém fojtva a szót. Kíváncsi voltam, mit akarhat, így kissé felvont szemöldökkel, érdeklődve pillantottam csillogó szemeibe.
- Tudom, hogy még nem ittál ennyit. – Szelíd mosolyt küldtem felé, kicsit megenyhülve, miközben kezemmel megtámasztottam derekát, hogy még csak véletlenül se boruljon fel mellettem. Pillantásommal követtem mozdulatait, s a korábban összetört üvegre ismét vetettem egy pillantást.
- Van egy olyan érzésem, hogy ezek után sokáig nem lesz kedved majd ahhoz, hogy whiskeyt igyál. – Újra elmosolyodtam, de csak egész halványan, mert még mindig pocsék kedvem volt, s vele ellentétben én nem felejtettem el semmit, azt sem, hogy egy másik srác karjaiban találtam rá.
Következő szavai pedig, ahelyett, hogy jó kedvre derítettek volna, inkább rosszul érintettek. Ha józanul suttogta volna a szavakat fülembe, miközben kettesben töltöttünk volna egy estét valami csöndes és nyugodt helyen, biztosan nem lett volna ellenemre a kérése. Így viszont azt éreztem, hogy csak az ital szól belőle, s tulajdonképp bárki is lenne vele, mindenkinek ugyanezt suttogná.
Bántott, már annak a gondolata is, hogy ki tudja, miket mondhatott annak a srácnak, aki csak ekkor kezdett éledezni a földön, ütéseim után.
- Viviana…Viv, ne mondj ilyeneket, gyere, elviszlek pihenni. – Éreztem, ahogy feje mellkasomra nehezedik, biztos voltam benne, hogy nem fogja bírni sokáig két lábon, s már csak azt vártam, hogy mikor mondják fel talpai a szolgálatot, s mikor dől ki teljesen, elkábulva az elfogyasztott alkoholmennyiségtől.
Viviana arcát kémleltem, egyértelművé vált, hogy teljesen kifordult önmagából. Bevallom, kicsit lehangolt, s elszomorított a tudat, hogy így kell őt látnom.
- Ne csináld Vivi..- Mindentől függetlenül, szavai nem voltak közömbösek, búgó hangja, közelsége, s az emlékképek elém varázsolták az együtt töltött perceket. Még így is képes volt rám hatni, s ha nem ilyen módon került volna ittas állapotba, talán felgyűrtem volna szoknyáját, hogy megadjam, amire vágyik. Ebben a helyzetben mégis gondolkodnom kellett, nem lehettem felelőtlen, és nem is akartam megtenni, hogy másnap majd azt vágja a fejemhez, kihasználtam Őt.
- Vivi…- Nagyon megdöbbentem, mikor kezembe adta az alsóneműjét, s ismét azt mondta, hogy engem akar. Ki az a barom, aki egy ilyen lehetőséget visszautasít? Én voltam az a barom.
- Nagyon hízelgő ajánlat és azt hiszem, számon is kérem Tőled az ajánlatodat, de ezt mos halasszuk el. Sokat ittál és így nem lenne olyan jó, hidd el. – Gyengéd mosolyt küldtem felé, nem akartam, hogy megbántódjon, vagy azt higgye, már nem vágyom rá. Egyszerűen csak úriember akartam maradni vele szemben, s egyébként is, számomra sokkal fontosabb volt az, hogy jól legyen, s kevésbé érezze majd rosszul magát.
- Hoppá, vigyázz! – Úgy láttam, megbicsaklik a lába, de még épp időben kaptam dereka után, hogy ne vágódjon hanyatt az erkélyen.
- Ezt elteszem emlékbe – Bugyiját a zakóm felső zsebébe dugtam, majd egyik karját a nyakamba akasztottam, hogy aztán combjai alá nyúlhassak és a karjaimba kaphassam Őt.
- Most pedig megkeressük a szobádat – Azzal a lendülettel meg is indultam vele lefelé a lépcsőn, majd a folyosóra érve, elindultam vele a szobája felé. A gond már csak az volt, hogy fogalmam sem volt arról, melyik lehet a szobája.
- Hajj te nő, milyen messze laksz, hm? Hé Vivi, jól vagy? Ne…ezt ne csináld kérlek. – Mikor megéreztem ajkait a nyakamon, muszáj voltam rászólni, mert éreztem, hogy ha tovább folytatja műveletét, akkor már én sem leszek képes megállni azt, hogy ne teperjem le őt az ágyon.
- Inkább az én szobámba viszlek…- Adtam hangot a gondolataimnak, mert szerencsére az én szobám a közelben volt, s nem kellett keresgélni.

Pár perccel később már átléptem Vivianaval a küszöböt, s meg sem álltam vele az ágyig, ahol óvatosan a hátára fektettem Őt, s leültem mellé, hogy kihúzhassam karomat a feje alól.
- Ez lesz most neked a legklasszabb hely, mit szólsz? Hozok egy jó meleg takarót. Kérsz egy pohár vizet? – Halvány mosollyal figyeltem arcát, miközben kezemmel finoman végig simítottam a karján. Gondoskodni akartam róla, s bármi is történt odakint, nem most akartam megbeszélni vele. Kissé talán haragudtam rá a helyzet végett, de rá kellett döbbennem arra, hogy én kergettem Őt ilyen állapotba. Ezt pedig valahogy helyre kellett hoznom…
- Mit akarsz mondani? – Nem értettem, miért csalogat közelebb, így közelebb hajoltam hozzá, de akkor ismét magához húzott, s ugyanazokat a szavakat suttogta fülembe, mint odakint az erkélyen, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Ledöbbentem, soha korábban nem volt ennyire kezdeményező, s ragadozó vadmacska. Nem mondom, hogy nem tetszett, néhány pillanatra sikerült megvadítania, hozzá hasonlóan, mohón faltam ajkait, de rádöbbentem, hogy ezt nem szabad, addig, míg nincs magánál, addig nem. Éppen ezért, erőt véve magamon, hátrébb húzódtam Tőle.
- Ezt most nem lehet Vivi, pihenned kell.. -

Próbálkozásai sikertelenek voltak, mert eszem ágában sem állt kihasználni a helyzetet, még akkor sem, ha úgy tűnt, Ő akarja. Hiába nyúzott és próbálkozott, igyekeztem visszautasítani Őt, bár olykor elég nehéz volt neki ellenállni. Mégis, tudtam, hogy nincs önmagánál, s nem akartam azt, hogy másnap majd azt vágja a fejemhez, mennyire felelőtlen voltam, s hogy kihasználtam a helyzetét. Biztosan meggyűlölne, hisz még nem sikerült letisztáznunk Emilyt sem, addig pedig eszem ágában sem volt ostobaságot csinálni.
Miután lefektettem Őt az ágyra, úgy éreztem, már biztonságban lesz, kipihenheti az éjszakát és az elfogyasztott whiskey mennyiséget. Bíztam abban, hogy majd elálmosodik , s letesz próbálkozási szándékáról. Minden bizodalmam ellenére mégis becsapott, s ügyes trükkel húzott magához, mire nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam vissza ajkait. A varázs mégis csak néhány pillanatig tartott, mert nekem észnél kellett lennem, ezekben a percekben mindenképp.
- Vivi, nem. – Jelentettem ki határozottan, miközben Ő vetkőzni kezdett. Minden meglepettségem ellenére nem tettem semmit, s csak figyeltem, ahogy leveti magáról a ruhát. Egy pillanatra végig siklott tekintetem a testén, de mielőtt még újra elvette volna az eszem, rá kellett döbbennem arra, hogy részeg, és kiábrándító az, hogy mennyire nem képes uralkodni magán. Így nem akartam semmit, így nem lett volna ugyanaz, mert ki tudja? Lehet, hogy valójában gyűlöl, s nem is akar tőlem már semmit. Állandóan ezen pörögtek a gondolataim, melyek leterheltek, s nem voltam képes megnyugodni. Féltem, hogy majd másnap meggondolja magát, elhajt és leordítja a fejemet.
- Ne vedd le – Nyúltam kezei után, hogy megállítsam, s levegye magáról az utolsó ruhadarabokat is.
- Nem arról van szó , hogy ne tetszenél, vagy nem szeretlek. Csak tudom azt, hogy most az alkohol diktálja minden mozzanatod és gondolatodat. Honnan tudjam, hogy valóban ezt akarnád? Honnan tudjam, nem-e gyűlölsz engem? Egyébként is…- Sóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy korábban még a srác csókolgatta az ajkait, s ez is lehangolt.
- Majd holnap megbeszéljük, rendben?- Halvány mosolyt küldtem felé, abban bízva, hogy nem haragszik meg rám, s megérti, miért nem akarom leteperni Őt, kihasználva gyengeségét. Mindvégig mélyen pillantottam szemeibe, remélve, hogy valóban megért, s hallja a szavaimat, nem csak az alkohol gőze kavarog körülötte. Úgy gondoltam, nem figyel rám, s nem ért meg, mert szavaim ellenére újra közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.
Azt hiszem, nem tudtam volna megállni, hogy ne csókoljam vissza, de az utolsó pillanatban úgy tűnt, megszédül, gyorsan teste után kaptam, hogy megtartsam Őt, de akkor már hallottam öklendezését, s éreztem, hogy áldozatává váltam.
Nem volt valami kellemes pillanat, mikor az elfogyasztott ital-és ételmennyiség rajtam kötött ki. Undorodtam az efféle helyzetektől, s természetes, hogy nem éreztem jól magam, de nem tudtam rá haragudni. Csak azt sajnáltam, hogy nem figyeltem oda eléggé, s nem tudtam elkerülni időben azt, hogy ilyen baleset történjen.
- Ohh – Ez volt az első megjegyzésem, de ahogy láttam, hogy sírva, s ijedten húzódik hátrébb, nem törődve a zakómmal, gyorsan egy zsebkendőt nyújtottam felé, s közelebb húzódtam hozzá.
- Hé, nyugi, nyugodj meg. – Nem értem el Őt, olyan távol húzódott tőlem, így gyorsan megkerültem az ágyat, majd a másik oldalról közelebb lépve hozzá , egy tiszta, fehér kendőt nyújtottam elé, miközben nyugtatóan kezdtem simogatni a hátát.
- Cssss, nyugodj meg, nem történt semmi. Nem lesz semmi baj, jó?- Igyekeztem nyugodtan beszélni vele, egyáltalán nem érezhette azt, hogy haragudnék rá a történtek miatt. Egyelőre nem is foglalkoztam a takarítással, az volt a legfontosabb, hogy megnyugtassam Őt.
- Nem történt semmi, nyugi. Most csuklasz, de ez is elfog múlni, hidd el, ezután már csak jobban lehetsz. – Gyengéden rámosolyogtam, majd én magam töröltem meg arcát a kendővel.
- Maradj itt, egy fél pillanat és jövök. – Gyorsan felálltam, majd a fürdőbe sétálva megszabadultam a zakómtól , s csak egy pillanatra vettem szemügyre a csúfossá vált szövetet. Némi fintor is kiült az arcomra, mert a szag sem volt túl kellemes, ezért azonnal bedobtam a kádba, majd elővéve a pálcámat, egy tisztító varázslattal megoldottam ezt a dolgot.
Utána engedtem egy pohár vizet, s azzal sétáltam oda Vivianahoz.
- Igyál ebből egy kicsit. – Ha ivott, megvártam, míg visszaadja a poharat, majd kiszabadítottam alóla a takarót , Őt pedig fekvő pozícióba helyeztem, s nyakig betakargattam. Miután azzal is végeztem, leguggoltam elé, s megfogtam a kezét.
- Lehet, hogy kicsit fázni fogsz, és még kicsit émelyegni, de ez el fog múlni. Most viszont pihenj. – Rámosolyogva még megsimítottam az arcát, majd megkerülve az ágyat még igyekeztem annak felszínéről is eltűntetni a hányás maradványait. Nem volt kellemes feladat, de igyekeztem néhány pálcaintéssel a lehető legjobban kitisztítani a lepedőt.
Minden mozzanatom mindössze alig tíz percet vehetett igénybe, de mire újra Vivianahoz léptem, már azt láttam, hogy alszik. Kicsit megnyugodtam, hogy lenyugodott, s már nem küzdött a sírással. Már csak saját magammal kellett volna foglalkoznom. Én azonban rémesen éreztem magam, s nem tudtam kiverni a fejemből az est történéseit. Az ágy szélén ülve, felgyűrt ingujjal, Vivianat kémleltem, amint édesen alszik, s közben azon gondolkodtam, hogy mit kezdjek az eljegyzéssel, Emilyvel, s mi lesz majd Vivianaval. Kicsit féltem a reggeltől, attól, hogyan reagál majd a jelenlétemre, s vajon emlékezni fog-e arra, hogy mi történt.
Nem volt kedvem már tovább ücsörögni, így inkább elfeküdtem mellette az ágyon, visszaigazítottam rá a takarót, majd néhány hajszálát a füle mögé igazítottam, s lassan végig simítottam a karján. Végül egyik kezemet a fejem alá helyeztem, s a plafont bámulva leoltottam a villanyokat. Hosszú ideig így feküdtem még, míg el nem nyomott az álom Viviana mellett…

Nem tudom, hány óra lehetett, mikor álomba merültem, de az biztos, hogy jó pár órával azután történt, hogy Viviana álomra szenderült mellettem. Nyugodtan aludtam, s kényelmesen pihentem mellette, nem ébredtem fel semmire az éjszaka folyamán, s mély álomba merültem. Reggel a Nap halovány sugarai sem rángattak ki álmomból, hisz túl gyengék lettek volna ahhoz, hogy erejükkel, melegségükkel jelezzék, eljött a reggel. A borongós idő szürkeséget hozott mindenre, odakint, s a szobában is, így fel sem tűnt, hogy már elmúlt az éjszaka.
Karommal ölelve Vivianat aludtam, még arra sem keltem fel, mikor kibújt az ölelésemből. Egy kicsit talán nyújtózkodtam, majd a másik oldalamra fordultam. Jól esett volna még néhány óra alvás, de a következő pillanatban hirtelen felriadtam, ahogy Viviana felkiáltott, s azzal együtt sikeresen lefejeltem az ágy fölé szerelt lámpaszerkezetet is.
-Áúúú – Szisszenve nyúltam a fejemhez, hogy megdörgöljem tenyeremmel, s közben néhány pislogás után sikerült befókuszálnom Vivianat is, aki az ingemben tápászkodott fel a földről. Vele ellentétben én nem felejtettem el az estét, s azonnal eszembe jutott annak minden pillanata is.
- Viviana, mi történt? Jól érzed magad?- Pillantottam rá aggódva, miközben kitakaróztam, s az ágy szélére húzódtam. Rajtam volt még az öltönynadrágom, attól nem szabadultam meg, csupán a zakómtól és az ingemtől váltam meg az est folyamán. Nyúzottnak tűnhettem, de ez csak a kevés alvásnak volt köszönhető. Hajam kócosan állt, s meg kellett dörgölnöm a szemeimet ahhoz, hogy tisztán láthassak.
- Mi? Hogy én? Semmit. – Értetlenül hallgattam a lány vádaskodásait, miközben felkeltem az ágyból és néhány lépéssel megközelítettem Őt, abban reménykedve, hogy végre lehiggad és figyel majd rám.
- De várj már, ez nem…nem ú…figyelj má… - Hiába próbáltam megszólalni, minden egyes mondatomba belevágott, folytatta a monológját, nem is figyelt rám, csak mondta és mondta, sértettségtől zengett a hangja, s utolsó szavainál nekem hátat fordítva indult meg az ajtó felé.
Értetlenül álltam a helyzet előtt, rettentően bántott az, hogy ennyire nem képes rám figyelni, s nem is érdekli az, hogy én mit mondanék. Fájt az, hogy képes volt efféle őrültségeket összehordani, s engem vádolt, pedig fogalma sem volt arról, hogy mi történt. Nem csak, hogy bántott, de fel is dühített, mert nekem is voltak érzéseim, és kezdett elegem lenni abból, hogy én voltam rosszként elkönyvelve.
- Várj már meg! – Megszaporázva a lépteimet, odasiettem hozzá, majd elkaptam a karját és felém fordítottam Őt, ha kellett, még állát is megemeltem, hogy a szemeimbe nézhessen.
- Viviana! Nem csináltam veled semmit, nem töröltem az emlékeidet és az a lány sem jelent számomra semmit. Nem tudtam az eljegyzésről, és hiába hordasz itt most össze-vissza mindent, engem akkor sem érdekel Ő. Nem kéne úgy tenned, mintha mellette állnék, és vele akarnék lenni, mert ez nem igaz, és ezt neked is érezned kellene! És mielőtt megvádolsz, elgondolkodhatnál azon, hogy Te magad mit csináltál tegnap este! Ha fáj a fejed, és nem emlékszel, azt csakis magadnak köszönheted és annak az üveg whiskeynek, amit benyakaltál, miközben hagytad magad annak a griffendéles srácnak ,hogy öleljen és csókoljon! És ha nem érek oda időben, ki tudja, hogy mi a fenét műveltél volna vele…És..és már baromira elegem van abból, hogy állandóan hisztérikusan viselkedsz és drámaian előadod, hogy neked mennyi minden fáj. Hidd el, nekem még rosszabbul esett, ahogy azzal a sráccal láttalak, szóval fejezd be ezt a vagdalkozást és kicsit gondolkodj el! – Dühös voltam, szavaim is úgy hatottak, s bármennyire is igyekeztem türtőztetni magam, nem sikerült. Rosszul esett az, hogy minden törődésem ellenére ezt kaptam tőle, éppen ezért haragudtam rá, s ahogy végeztem a mondandómmal, el is engedtem a kezét, majd hátat fordítva neki, idegesen túrtam a hajamba, s az ágy felé sétáltam, amire dühösen huppantam le.
- Elegem van már ebből..- Sóhajtottam, mert úgy éreztem, hogy sikerült összezavarnia, s valóban kezdett elegem lenni abból, hogy állandóan rajtam csattant az ostor. Nem akartam mást, csak vele lenni, óvni Őt, s a kedvére tenni, de képes volt mindennel megvádolni, amit nehezen tudtam már elviselni.

Kifakadtam, mert már nem bírtam tovább elhallgatni azt, hogy állandóan engem hibáztatott és bántó dolgokat vágott a fejemhez, olyan dolgokat, amiket nem én akartam, melyekben nem én határoztam. Dühített, hogy ennyire nem számítottak neki a szavaim, s hogy mennyire nem érezte a törődésemet. Fájt, hogy mindannak ellenére, amit érte tettem, Ő szimplán lemondott rólam, kettőnkről, és sértetten próbálta a tudtomra adni, hogy a kapcsolatunknak már semmi értelme. Csoda, hogy annyira kifakadtam?
A szó csak úgy áradt belőlem, ideges voltam, s felemeltem hangomat, de ahogy kiöntöttem a lelkem és tudtára hoztam, hogy mi az , ami bánt és zavar, utána valahogy sikerült kifújnom a levegőt, s némiképp megkönnyebbülve ülhettem le az ágyra. Megtámaszkodva a puha anyagon, még mindig szomorú képet vágva, mérgesen ráncolva homlokomat, felé fordultam. Látni akartam tekintetét, vonásait, tudni akartam, hogy mit gondol, hogy megért-e engem.
Csalódnom kellett, mert Viviana nem hogy nem értett meg, de dühösen fakadt ki, s a vitánk tovább folytatódott. Értetlenül figyeltem Őt, nem akartam elhinni, hogy ennyire nem volt képes felfogni a szavaimat. Ismét ideges lettem, ajkaim szóra nyíltak, de akárhányszor meg akartam szólalni , Ő megint belém fojtotta a szót.
- Ne légy már ennyire gúnyos, miért nem értesz meg?- Kérdeztem vissza, ugyanolyan hangszínnel, ahogyan Ő szólt hozzám, s a fejemet ráztam, mikor folytatta a marhaságait.
- Ó, hogy az a …hogy Merlinnel szaladna el a kisördög! Gondolkodsz is, mikor ilyen dolgokat vágsz hozzám? Mi az, hogy nincs kapacitásom veled foglalkozni? Ha nem törődnék veled, akkor tegnap ott hagytalak volna a folyosón azzal a barom Davel, hagyva, hogy azt csináljon veled, amit akar. Ha nem törődnék veled, akkor nem fektettelek volna ágyba, hogy ne kelljen részegen a folyosón aludnod! De te erre persze nem emlékszel…- Mérgesen néztem rá, mert nem értett meg, és már nem bírtam elviselni azt, ahogyan velem beszélt.
- Ó persze, kezd el megint, hogy neked mi fáj…belegondoltál abba, hogy nekem mi fáj? Mert szerintem nem.. Hülyére vettelek?? Én hülyére??? Ki nem beszélt arról, hogy már két éve eljegyezték, hm? – Kérdőre vontam Őt, de mielőtt még tovább fajulhatott volna kettőnk közt a vita, váratlanul nyílt a szobaajtó, s teljesen megdöbbentem azon, hogy ki lépett be rajta.
- Maga?? – Kezdeti meglepettségemet düh váltotta fel, bár homlokom már úgyis kockás volt az előző vitától, így a férfinek talán fel sem tűnhetett, hogy milyen gyilkos pillantással méricskéltem őt.
Utáltam azt a férfit, az undorító mosolyát, ami kiült az ajkain. Mindig azt juttatta az eszembe, hogy ez a féreg volt az, aki végzett Williammel, s ahogy arra gondoltam, kezeim ökölbe szorultak.
- Khm..köszönöm. – Nehezen préseltem ki ajkaimon a szót, mert utáltam bájcsevegni, főleg az efféle alakokkal, akik ártottak a családomnak. Kár, hogy nem volt nálam a pálcám, szívem szerint azonnal Crutioval sújtottam volna, de akkor ki tudja, mi történt volna az ajtó mögött lapuló Vivianaval. Rá is kellett gondolnom, hisz a férfi nem tudhatta meg, hogy a lánya nálam van.
Nem akartam elárulni, meg akartam óvni a titkunkat, de a férfi olyan magatartással viseltetett, amit egyszerűen képtelen voltam tolerálni, s mikor a bátyámat is szóba hozta, annyira elöntött a düh és a harag, hogy vissza akartam vágni. Azt akartam, hogy az a féreg megtudja, hogy akit annyira gyűlöl, az fűzi a lányát. Látni akartam az arcára kiülő dühöt, s ismét sikerült önző módon viselkednem. Képtelen voltam uralni a dühömet és a haragomat, bosszút akartam állni, fájdalmat akartam okozni a férfinek, ezért át sem gondoltam a cselekedetemet.
- Igen, nagy kár, hogy nincs itt a bátyám, s nem hallhatja azt, hogy én ellenben a beharangozott hírrel nem szándékozom elvenni Miss Boylet. Tudja, lehet, hogy szép nő és bizonyára sok mindent tud, de én azt a lányt szeretem, aki ott lapul az ajtó mögött. Csak nem őt keresi? - Ajkaimra gúnyos vigyort húztam, miközben közelebb lépdeltem. Láttam, hogy Mr. Grosvenor arcára értetlenség ült ki, azt is, ahogy a kilincs után nyúlt, s már nem volt menekvés, a férfi egy mozdulattal rántotta vissza az ajtót, s teljesen elképedt, mikor meglátta a mögötte lapuló, alul öltözött lányát.
- Mi a…mi a fészkes fenét keresel te itt, ennek a szobájában???? – Ideges volt, dühtől villództak szemei, az üvöltéstől kidagadt a torkán egy ér, majd erősen megragadta Viviana karját, s nagyot rántott rajta. Én persze nem akartam ezt észrevenni, túlságosan is arra koncentráltam, hogy milyen arcot vág a férfi. Élveztem dühének minden egyes pillanatát, mosollyal figyeltem idegességét, csalódottságát és haragját, s olyannyira elvette az eszemet a bosszú, hogy megfeledkeztem arról, ezzel mit árthatok Viviananak.
- Te és Donell? Lefeküdtél ezzel a….- Undorodva nézett rám, miközben ajkaimon diadalittas mosoly játszott.
- Bepiszkítottad a jegyességed??? Ostoba lány! – A következő pillanatban lendítette kezét, s tenyere nagyot csattant Viviana arcán. Akkor tértem észhez, a jelenet visszarántott a valóságba, s rádöbbentem, milyen ostobaságot csináltam.
- Hagyja már békén, mi a fenét művel? – Hirtelen rám tört a féltés , az aggódás, s pillanatok alatt odarohantam, hogy közéjük álljak és testemmel védjem a lányt.
- Megőrült? Ne merjen még egyszer hozzáérni! – Lökni akartam egyet a mellkasán, de hirtelen pálcát rántott, s a nyakamhoz szegezte annak végét.
- Rossz emberrel húztál újat ifjú Donell! – Dühösen sziszegte a képembe, miközben előrébb lépett, én meg hátrálásra kényszerültem.
- Csúnyán meg fogod bánni, hogy hozzá értél a lányomhoz és befeketítetted a jövőjét…szenvedni fogsz…- Nem volt nálam pálca, tehetetlen voltam, tekintetem a férfi dühös pillantása, s pálcát tartó keze közt cikázott…

Apám érkeztével a vér is megfagyott ereimben, a levegőt szaggatottan vettem, s előbb fulladtam volna meg beszorulva az ajtólap és a fal közé, minthogy bevalljam jelenlétemet. Szemhéjaimat egyre erősebben préseltem egymásnak, mikor éreztem, hogy neki dől az ajtónak, s epés fecsegés közben keze melléktevékenységeként még a kilinccsel is el kezdett játszani.
Ó, Franklin! Miért nem nőtted ki ezt a rossz szokásodat! – kiáltottam fel magamban. Nem eresztettem volna ki hangot erősen egymásnak nyomott ajkaim közül. Szenvedésem egyetlen jele az arcomra kiülő fájdalom volt és hátra csapott fejem.
Ha Marcus elárul, vagy apám magától fedezi fel, hogy nincs kettesben a Donell család férfi örökösével, egy életre elásom magam előtte. De mit is számított számomra egy olyan férfi véleménye és szeretete, akinek szívén osztoznom kellett Ivonnal - az álnok piócával? Egy kéz helyett kettő súlyt le rám haragosan, vagy egy simítja a másik ejtett mély sebeket? Nem mindegy már az arány?
Oldalamba teljes erejével mélyedt bele a kilincs, s csodálkoztam, hogy apám nem fedezte fel azonnal, hogy az alumínium felület minden alkalommal, ahogy lenyomta akadályba ütközött.
Bíztam Marcusban, bíztam benne, hogy a veszekedésünk nem fogja befolyásolni tetteit, s nem árul majd el csak azért, mert most nehézségek alakultak ki kettőnk között. A múltkor megígérte, hogy többé nem árul majd el, csókkal pecsételte meg szavait, s fogadalmat tett, hogy minden áron védeni fog. Nem a tiszteletes előtt fogadott hűséget nekem, de a kettesben eltöltött percek szobám melegében, nekem épp annyit értek, mint egy oltár előtt esdeklő ígéret.
Figyelmesen hallgattam a két férfi beszélgetését, s örömmel vettem, mikor apám végre kihúzta a kilincset oldalamból. Le sem mertem nézni, hogy vajon hagyott-e nyomot az ingen keresztül, sokkal fontosabb dolgok ütötték meg fülemet, mint sajgó testem kiáltása. Az előbb elhangzottak ellenére, ismét azon kaptam magam, hogy sokkal fontosabbak a szeretteim, mint saját fájdalmam.
Ismertem az apaként emlegetett férfit, s tudtam, hogy mire képes. Egyetlen szavával gyilkolt, újjáélesztett és új életet fakasztott. Reményt adott és hitet vett el. Felsegített, de ugyanakkor földbetiport. Meggyalázott, de nem ölt meg. Ő volt az úriember, akinek fehér kesztyűjén egyszer sem maradt ott az áldozat vérének nyoma.
Neki nem volt gyenge pontja, őt nem lehetett megsérteni. Legalábbis ezt hirdette magáról. Ezzel ellentétben, ő azonnal rálelt Marcus gyengepontjára. Mind a kettőre, s nem volt rest felhánytorgatni a srácnak kínzó múltját, s a jövő keserűségét sem.
Azt hittem kibírja majd a terhet. Hogy nem ismétli meg magát az élet, s történjen bármi, Marcus nem használja ki még egyszer, ismételten ugyanazt a kártyalapot, hogy engem bántson. De tévedtem… s újabb csalódást kellett tőle elszenvednem.
Azt hittem többé nem tudok majd bízni benne a Declanos eset után, erre tessék. A bizalmamba fogadtam, kígyót melengettem a keblemen, és hagytam, hogy ugyanott, ugyanolyan mélyen, újra csak belém marjon. Megérte?
Megérte a pofon előtt hallanom, hogy nem hajlandó elvenni a számára kijelölt arát? Mit enyhített panaszomon néhány szava, amik talán csak bőszítették apámat, s még igazság sem csengett bennük? Már kitudja, hogy mikor mondott igazat, s mikor hazugságot Marcus? Egy perccel ezelőtt még boldogan lépek ki az ajtó mögül, hogy a nyakába vetve magam, semmivel nem törődve megcsókoljam… de már nem. Letaglózva, megalázva, az egyetlen, amire vágyok, hogy azonnal kámforrá változzak.
- Ne, Marcus… ne – préseltem ki magamból a szavakat, s mivel már értelmetlen volt némán hallgatnom, arcom elé kaptam szégyenemben kezeimet, hogy apám várt pofonját enyhíthessem. A pofon azonban még nem most következett, hiszen előtte még kirángatott az ajtó mögül, s elszorította karomat.
Némán sírtam, s elapadtnak hitt könnyeim dús vízesésként szánkáztak le arcomon. Erőtlenül hagytam, hogy apám kénye-kedve szerint rángasson, bántalmazzon. Volt már rá példa, hogy megütött, s most sem volt elkerülhető a büntetés. Elkínzott tekintetemet végig Marcus szemeibe fúrtam. Nem volt rá lehetőségem, de ha lett volna, hisztérikusan kántálom a következő hitetlenkedő kérdést: Hogy tehetted?
Mikor a pofon elcsattant arcomon, egész testem beleremegett. Ez nem az a fajta gyengéd legyintés volt, amit véletlen hibájáért nyert az ember lánya. Teljes erejéből sújtott le rám. Halk sikításom volt mégis az egyetlen, ami jelezte elviselhetetlen fájdalmamat.
- Szeretem Őt… - a legostobább dolog volt a részemről, amit mondhattam. Pofonnal már nem jutalmazta értetlen suttogásomat, csupán zsebkendőjét emelte ki zsebéből, hogy az orromból megeredt vért csitítani tudja.
Nem engedtem, hogy akárcsak közelebb emelje az anyagot, hevesen ellenkeztem. Remegtek lábaim a félelemtől, de most minden biztonságosabbnak tűnt, mint ez a szoba. Menni akartam, még ha a küszöböt csak négy kézláb is tudtam volna csak magam mögött hagyni.
- Apa… ne… ne szoríts. Engedj el… - éreztem, hogy orrom vére számba kerül. A fémes íz semmivel nem volt összekeverhető, ráadásul kiszáradt torkomat végigcsiklandozta. Prüszkölve igyekeztem nem megfulladni saját véremtől. Menekültem volna. Marcus próbálkozása nélkül is… hisz így csak tudatosult bennem, hogy nem mehetek sehova.
- Ne, Marcus, ne… hagyd, kérlek. Hagyd. Nem fáj! – kiáltottam rá a srácra, nehogy valami bajt hozzon saját fejére is. Épp elég volt az, hogy folyamatosan csöngő fülem, vérző orrom és könnyáztatott arcom kezelésre szorult. Nem kívántam Marcusnak semmi rosszat. Annak ellenére sem, amit tett. Az előbb nem túl sok megértést tanúsítottam irányába, éppen itt volt az ideje, hogy megmutassam neki, hogyan kell mindenen felülkerekedni, s megmutatni, mit jelent felnőtt módjára viselkedni.
- Apa, kérlek, hagyd őt. Menjünk el… könyörgök, csak vigyél haza, ne bántsd. Hagyd, Marcust… kérlek, ne bántsd – kapaszkodtam bele apám pálcát tartó kezébe, s végül elértem akaratomat, Marcus torkáról az én mellkasomra vándorolt át a pálca szúrós vége.
- A családunk szégyene vagy Viviana… - sziszegte apám arcomba, de pálcáját azon nyomban elrántotta rólam. – De a miénk… kiveszlek az iskolából. Senki nem fog tudni erről a szégyenről. Megsürgetjük az esküvőt, s bejelentjük, hogy terhes vagy Declantól. Kiküszöböljük ezt a csorbát. Donellék szavára senki nem fog adni. Remélhetőleg nem is lesz mire, mert ha eljár a szád Donell… kivágom a nyelved, aztán a bátyád mellé küldelek anyádék legnagyobb bánatára. Megértetted?! – rázta meg ordítása az egész szintet, majd eltaszítva Marcust mellkasánál, engem magához rántott, vállamra terítette köpenyét, s elkezdett kifelé vonszolni. Még egy utolsó pillantást vetettem Marcusra, megsemmisülve, könnytől és vértől megviselt arcomat fordítva felé. De szavak nem jöttek ki a számon.
Hát most láthatta, hogy egyetlen élettelen rongybaba voltam a családunk színpadán.

Miért nem tudtam uralkodni az indulataimon? Miért volt fontosabb a bosszú, mint az, hogy Vivianat épségben tudjam, s tovább őrizzem titkunkat. Nem tudom, hogy mi ütött belém, a harag, s düh elvette az eszemet, ráadásul sértettségem sem hagyott nyugodni, s azt sem tudtam elviselni,hogy Viviana azt hitte, átvágtam Őt. Talán ezek végett szántam el magam a színvallásra, s részben bosszú vezérelt, részben az, hogy végre tudassam a világgal, Őt szeretem.
Bárcsak tudtam volna, milyen elvetemült férfi az apja, mennyire nem fogja elviselni majd annak tudatát, hogy köztem és a lánya között bármi is lehet. Ha tudom, hogyan reagál, valószínűleg kétszer is meggondoltam volna magam, de sajnos már késő volt. A pofon hangosan csattant, Viviana orrából eleredt a vér, én pedig riadtan eszméltem fel, s ugrottam oda a védelmére. Soha nem akartam neki rosszat, ezzel a lépéssel sem az volt a szándékom, hogy Őt bántsam. Kizárólag az apjának akartam fájdalmat okozni, de nem gondoltam bele abba, hogy Viviananak árthatok.
Túl késő volt ahhoz, hogy helyre hozzam a hibámat, de azt hittem, még korrigálhatom azt, s talán pozitív irányba billenthetem botor cselekedetemet.
Meg akartam védeni Őt, feldühített az apja agresszivitása, s bizony nem hagytam volna, hogy újra egy ujjal is hozzáérjen a lányához. Dühösen vicsorogtam Franklinre, tombolt bennem a düh, legszívesebben felkentem volna a falra, s meg is akartam tenni, csak épp arról feledkeztem meg, hogy ez már nem ökölharcról szól, hanem varázslatról. Pechemre pedig nem volt nálam a pálcám, így védtelenül álltam a varázsló előtt, aki nem kímélve, azonnal elő rántotta eszközét, s a nyakamnak szegezte azt.
- Csak erre képes, úgy támadni a másikra, hogy az nem képes a védelemre? Maga egy féreg és a lánya nem érdemli meg azt, hogy így bánjon vele. Tudom, hogy megölte a bátyámat és ha addig élek is, viszonzom azt a fájdalmat, amit maga okozott… Mekkora nagy a szája, mire vár? Gyerünk, öljön meg a lánya előtt, akkor legalább Viviana is rájön, mekkora féreg az apja! – Nem nyugodhattam, dühösen köptem arcába a szavakat, mire a férfi még dühösebb lett, s azzal fenyegetőzött, hogy ott helyben végez velem.
Annyira elvette az eszemet a düh és a harag, hogy nem hallottam Viviana hangját, s már csak arra lettem figyelmes, hogy a lány apja karját fogva húzta hátrébb, s próbálta Őt csitítani.
Pálcáját váratlanul emelte le rólam, s már a lánya felé tartotta. Akkor döbbentem rá, hogy Viviana is csak védeni próbált engem.
- Ne csináld már Vivi, ne hagyd magad neki..- Éppen csak kimondtam a szót, az apja ismét rám emelte a pálcáját, majd hirtelen varázsigét mormogott, miután színes fények csaptak elő pálcájából. A varázslat megemelte a testemet, s nagy erővel dobta hátrébb, míg neki nem csapódtam a falnak.
Bevágva a fejemet kellett néhány pillanat, mire észhez tértem, de akkor már azt kellett hallanom, hogy a férfi újra Vivianat kínozza és sértegeti a szavaival. Tehetetlennek éreztem magam, annyira fájt, hogy képtelen vagyok megvédeni Őt, s hogy mennyire nem vagyok olyan, mint amilyennek a bátyám képzelt.
William mindig azt hitte, hogy majd a nyomdokaiba lépek, erősebb, s bátrabb leszek, mint Ő, nekem mégis szembesülnöm kellett azzal, hogy csak egy porszem vagyok, s nem vagyok képes felvenni a versenyt Franklin Grosvenorral. Gyűlöltem őt, megvetően pillantottam rá, s tehetetlenül kellett figyelnem, ahogy üvöltözik a lánnyal. Nem hagyhattam.
Visszarohanva igyekeztem közbeavatkozni, de a férfi taszított egyet a mellkasomon, s ordibálni kezdett velem. Mit tehettem volna? Megfenyegetett, erősebb volt nálam, s tudtam, hogy nem tehetek semmit. Tekintetem arcáról Viviana félelemmel teli pillantására szökött. Láttam vonásait, melyek csalódottsággal, fájdalommal, s szégyennel voltak átitatva. Már annyira bántam azt, hogy felfedtem ottlétét. Rettentően bántott, s tudtam, hogy mindent elszúrtam. Miért nem tudtam lakatot tenni a számra, miért?
- Sajnálom. – Ejtettem ki a szavakat alig hallhatóan, míg láttam pillantását, azt követően viszont kénytelen voltam végig nézni, ahogy elhurcolja a nemzője. Megtörten dőltem hátammal a falnak, s egyik pillanatról a másikra felülkerekedett bennem a düh, szétrobbanni készültem, kezem ökölbe szorult, s amilyen erővel csak tudtam, úgy vágtam bele öklömet a falba, nem törődve azzal, hogy kezem megzúzódott.