destiny + cordelia

destiny & cordelia

Már tegnap óta erőteljesen görcsben áll a gyomrom. Mire éppen úgy gondolnám, hogy megszoktam az új helyet, az új menetrendet, az új időjárást, az új családot, pont akkor ér véget a nyár. Az új iskola gondolata eddig is hatalmas árnyékot vetett a mindennapokra, de amíg megnyugtató távolságban volt a szeptember, és minden napra jutott valami elfoglaltság, addig igyekeztem nem túl sokat aggódni a tanévkezdéssel kapcsolatban. Amikor kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy ideje bevásárolni az iskolához, akkor már vészesen megingott a lelki békém, a vonat utat megelőző napon pedig egyenest kocsonyává fagyott,  mintha soha nem is létezett volna. A kedélyállapotom egyik pillanatról a másikra változik. A teljes pánikot felváltja a bizonytalan optimizmus, aztán megint jön a jeges rémület, a klausztrofóbiához hasonlatos érzés, hogy nincs menekvés, az aggodalom, hogy mindenki utálni fog, és ők már hat éve ismerik egymást, és mindenkinek megvannak a maga barátai, jól ismerik a kastélyt, a tanárokat, a követelményeket, vagyis MINDENT, rám pedig senkinek semmi szüksége. Egy pillanatra aztán megint elhiszem, hogy minden rendben lesz – elvégre a Beauxbatonsban is számos barátom volt, nem igen tudok róla, hogy annyira sokan utáltak volna, nem voltak rosszak a jegyeim sem, és élveztem a szocializálódást igénylő programokat…és amikor már tényleg sikerülne némi lelket önteni magamba, eszembe jut Destiny.
Vajon a szülei azért választották neki ezt a nevet, mert tudták, hogy egyszer egy szép napon elérkezik majd az idő, amikor valakinek, nevesítve jelen esetben nekem, ő lesz a végzetem? Mert könnyen az lehet. Sokat kérdezősködtem róla Charlesnál, és egy idő után magától is mesélt róla, gondolom tisztán érzékelve a rettegésem, amit nem tartok egyáltalán alaptalannak. Az apja egy fedél alatt él velem, aki semmilyen úton-módon nem rokona, és elhagyta az édesanyját. Nem lepne meg, ha első mozdulata az lenne, hogy akkor most felmossa velem a padlót, de visszatérve a végzetemre…ha tényleg utálni fog, akkor akár el is áshatom magam azt hiszem az egész Hugrabug előtt. Igen, ismerem a roxforti házakat, a házirendet, és még a Roxfort történetén is átrágtam magam a nyár alatt, de nem érzem úgy, hogy ezek közül bármi is átsegítene az első találkozáson a mostohatestvéremmel. Azért az elég könnyedén érthető üzenet, ha valakivel idestova három hónap alatt nem találkoztál. És nem azért, mert meghívásnak vagy alkalomnak híján telt volna el a nyár…
Egy egészen kis megkönnyebbülést jelent csak, hogy Anthony felajánlotta, hogy kivisz, mondván nála maradt ez, meg az, amire a húgának szüksége lesz a tanév során. Talán nem kerül sor a Destinyvel való ismeretségem első öt percében a kivégzésemre, legalább lesz köztünk egy villámhárító, és legalább nem anya visz ki, amivel ugyan semmi gondom lenne, mert kicsit sem szégyellem, de…ha az ember új diák, attól tartok mindenképpen pletyka tárgya, és kicsit sem szeretném, ha ideje korán az anyámat tárgyalnák meg. Mi közük hozzá…? Persze a pletykákig elérve már megint görcsösen összerándulok, émelygéshez hasonlatos arckifejezésem lesz, és csak bámulom a kulin magam előtt tolt hatalmas ládát. Élmény lesz ezt cipelni, állítólag a roxfortosoknak maguknak kell felpakolniuk a csomagjukat a vonatra…milyen…eredeti.
- Úgy nézel ki, mint aki menten rókázni fog, pedig most erre, át a falon… - hallom valahonnan magam mellől a szavakat, melyeket igazán fel sem fogok, és a következő percben már át is navigálnak egy falon – amiről szintén korábban felvilágosítottak, ahogy a túloldalon pöfékelő Roxfort Expresszről is, de most valahogy semmin nem tudok meglepődni, és semmit nem tudok megcsodálni, mert hirtelen mérhetetlen honvágyam támad a Beauxbatons tágas, és nem utolsósorban sokkal inkább magánjellegű fogatai iránt…miért kellett nekem iskolát is váltanom? Miért?? - Ah, már látom Dest, gyere – Anthonynak muszáj valahogy a könyökömet megragadva arra irányítania, mint amerre tartunk, vagy ha rajtam múlna csukott szemmel, csapot-papot itt hagyva menekülnék. Pláne, amikor meglátom magunk előtt, immáron alig pár lépésnyire a lányt, akit eddig csak képen láttam, és aki olyan halálos nyugalommal várakozik, hogy egészen biztos vagyok benne – nem éppen engem szeretne látni, és talán az nem is tudatosult benne, hogy nem csak lakcímet cseréltem.