Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

Tudtam én, hogy minden más lesz. Túl nagy a csend ahhoz képest, hogy miken mentünk keresztül mostanában. Ismételten az a tipikus érzésem támad, hogy megint egy amolyan vihar előtti csendbe csöppentem. Utálom amikor ilyen megérzéseim vannak, de sajna mindig beigazolódik, hogy a fene esne bele.
Elmélyülve a gondolataimban sétáltam keresztül a folyosók sűrűjén, egészen a kövér dáma képéig. Mi is az eheti jelszó? Egyáltalán nem is értem mi értelme van mindig változtatgatni ezeket a gügye jelszavakat. Ha valaki nagyon szeretné akkor úgy is kiszedi valakiből. Na de mindegy. Oda álltam az egészen nagydarab hölgyemény elé és beszélni kezdtem.
- Jó estét, kövér dáma. Ha nem bánná szeretnék bemenni a klub helységbe. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Semmi akadálya kishölgy amennyiben elárulja a jelszót. – válaszolta meglepősen semleges hangnemben.
- Persze, persze. Tökös pite. – ejtettem ki kristálytisztán és érthetően a jelszót amire kíváncsi volt.
Mire az ő pufók arcán is szétterült egy kedves kis mosoly, és kitárta előttem a Griffendélesek klubhelységébe vezető ajtót. Igazából bírom az öreg lányt. Meg van a magához való esze és stílusa. Igaz, hogy nem ő a legkedvesebb ember akit ismerek, de ha úgy alakul a helyzet, hogy nincs kihez szólnod, akkor egy-két jó szót mindig tudsz vele váltani. Már ha nem azzal próbálkozik, hogy a puszta hangjával eltörjön egy poharat, mert akkor szörnyen kiakasztó tud lenni.
- Köszönöm – mondtam még egy mosolyt megeresztve beléptem az ajtón ami halk kattanással csukódott be mögöttem. Imádom ezt a hangot hallani, hiszen akkor végre tudom, hogy végre vége van egy nyüzsgő napnak. Igaz, hogy szeretek a Roxfortba járni, de néha igazán kiborító tud lenni.
Éppen az egyik kanapé mellett sétáltam el, amikor valaki hirtelen felült és rám szabályosan a szívbajt hozta. Úgy megijedtem, hogy hirtelen úgy ugrottam fel, mint egy megriadt kis nyuszi.
- Jézusom! Nickole! A szívbajt hoztad rám. – dorgáltam meg szegény lányt, pedig tudom, hogy nem csinált semmi rosszat, csupán csak én voltam lélekben egészen máshol, mint kellett volna.

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

Be kell, hogy valljam, mostanában amúgy sem vagyok a toppon, de most, hogy újra elkezdtünk találkozgatni Freddel, kezdem magam úgy érezni, mint egy üldözött vad. Nem, mint ha bárkinek bármi köze lenne hozzá, hogy kivel vagyok, és mit csinálok, de valami miatt mégis így érzek és ez nem teljesen normális szerintem. Vagy igen? Már magam sem tudom, mi a jó és mi a rossz. Azt hiszem ez az egész háborúskodás dolog jobban megviselt, mint azt gondoltam volna.
- Hát... Őőő…. Igazából egyik se. Na és te? Már megint itt aludtál el? – méregettem gyanakvóan háztársnőmet.
Mostanában… Vagyis hát… Már egy jó ideje nem igazán megy neki az alvás, de igazából nem szeretem feszegetni a témát. Az ő dolga, és mondjuk nem is csodálom, hogy vannak nehézségei. Főleg azok után amiken keresztül ment szegénykém. Én minden esetre biztos bekattantam volna.
Gyors és határozott léptekkel indultam meg egy másik kanapé felé, ami szemben volt Nicki kanapéjával és lehuppantam rá. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki igazából, hiszen sosem voltunk olyan húú de nagyon jóban. Viszont egy barát, vagyis hát… a legjobb barát elvesztése ismerős érzés. Még így is, hogy nem teljesen ugyan az a helyzetünk.
- Azt hiszem, jót tenne mind a kettőnknek egy kis beszélgetés. Nem gondolod? – néztem rá egy barátságos mosoly társaságában.
Itt az ideje, hogy akcióba lendüljek és megpróbálkozzam zöldágra vergődni vele és a kialakult helyzetével. Tény, hogy nem voltam soha jó barátnője, sőt… szinte semmilyen se, de szeretek törődni az emberekkel és ez alól ő sem lehet kivétel. Arról nem is beszélve, hogy ha így folytatódnak a dolgok Fred és közöttem, akkor hamarosan kell majd egy váll amin kisírhatom magam, anélkül, hogy azt szajkózná, hogy „Én megmondtam, hogy ennek rossz vége lesz!”. Bár remélem, hogy tévedek és most másképpen alakulnak a dolgaink, mint a múltkor. Mert akkor tényleg feladom az egészet. Pedig szeretem őt, de annak nem látom semmi értelmét, hogy egy se veled se nélküled kapcsolatba ragadjak. Merlin szerelmére miért ilyen szerencsétlen az életem?

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

- Hát lehet, hogy tényleg nem ártana. Mert ez így nem állapot. Még a végén összeszedsz valami kórságot a kimerültség miatt. – dorgáltam gondoskodással teli hanggal.
Igazából szégyellem magam, amiért eddig halogattam, hogy beszélgessek Nicki-vel. Pedig már az első pillanatoktól kezdve megtehettem volna. Tudom, menyire rossz lehet neki. Mindenki eltávolodott tőle. megtartják azt a bizonyos 3 seprűnyi távolságot tőle. Pedig ő aztán semmiről sem tehet szegény. Na de ezen majd változtatunk.
- Ohh… Ennyire feltűnő? – emeltem rá a tekintetem egy riadt kismadárra hasonlítva.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnik neki, hogy nem vagyok éppen a toppon. Jól van igaz, hogy én csak a döntésképtelenségem miatt vagyok padlón, de nagyon úgy fest a dolog, hogy kezdek veszíteni a színészkedési tehetségemből. Na mindegy. Ez van előbb utóbb úgy is ki fog derülni a dolog, akár hogy is alakuljon Fred és köztem.
- Na igen. Egyesek talán túl lelkesek. Viszont még mindig azt mondom, hogy inkább gondoljanak vidám dolgokra és próbálják meg elfelejteni az egészet amilyen gyorsan csak tudják, mint, hogy nap-estig ezen siránkozzanak. – mondtam elég tárgyilagosan, ahhoz, hogy értse a rejtett célzásomat.
Hatalmas veszteségek érték az egész iskolát és az egész világunkat is, de lassan azt hiszem mindenkinél eljött az az idő, hogy elkezdjen továbblépni. De az is lehet, hogy ez csak az én elmebeteg elméletem.
- Te hogy éled meg ezt az egész helyzetet? Amúgy... te az iskolában voltál? Aznap... – kérdezett rá Nicki egy kissé bátortalanul arra ami már régóta nyomta a szívét.
Hát erre igazándiból nem is tudom mit mondhatnék. Minden olyan zavaros volt és minden olyan rövid idő alatt történt. Szinte alig volt időnk azon, hogy bármit is átgondolhassunk. Csak azt tettük amit tennünk kell és amit a szívünk diktált. Mentettük a menthetőt. Az iskolát, a barátainkat, a világunkat, a szeretteinket és végső soron az életünket.
- Tudod… Sok mindent elvesztettünk akkor. Rengeteg társunkat, barátunkat, szerettünket. Ezt senkinek nem könnyű feldolgozni. Végig itt voltam az iskolában az első intő jeltől a végső ütközetig. És tudod mi lebegett a szemem előtt végig? – kérdeztem tőle kissé elkalandozó tekintettel, miközben egy kicsit közelebb hajoltam hozzá.
- Az, hogy ha mi győzünk, akkor nem volt hiábavaló ez az egész, és ezzel megmenthetem azokat akiket szeretek. Az szüleimet, a barátaimat és Fred-et is. – vallottam színt akaratlanul is. Pedig annyira nem állt szándékomban még most kiteríteni a lapjaimat.

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

Vidám mosolyt csalt az arcomra, hogy van kivel beszélgetnem még egy ilyen késői időpontban is. A barátaim ilyenkor általában már mind alszanak, vagy naplót írnak vagy valami ilyesmi. Én meg mostanában az esetek 90%-ban ilyenkor surranok be a klub helységünkbe. Így nem igazán marad alkalmam senkivel sem pletyózni. Úgyhogy ez egy különleges alakalom, amit jó kislányhoz híven meg is ragadok.
- Aha… Hát ez egy igazán érdekes fejlemény, de az a fontos, hogy ott vagytok egymásnak. Engem őszintén szólva, sosem zavart ez az egész sárvérű kontra aranyvérűek dolog. Én átlátom mind a két fél szempontjait, így hogy félvér vagyok. De fogalmam sincs mi ebben a nagy durranás. nem lehet mindenki aranyvérű, nem? – morgolódtam Nickinek miközben kényelmesen magam alá húztam a lábaimat.
Tényleg látni rajta, hogy zavarban van ettől a témától, éppen ezért is akarok mesélni neki egy kicsit a saját életemről, hátha ezzel oldhatom egy picit a benne tomboló feszültséget.
- Tudod az én apukám mugli. Igazából egy orvos, ha pontosak akarunk lenni. De ugyan úgy szereti és elfogadja ezt az életet is, mint a a sajátját. Szeret minket és engem is mindig arra nevelt, hogy ne foglalkozzak vele, hogy ki mit mond. „Nem az számít, hogy minek születsz, hanem az, hogy mivé válsz.” – Vízhangzottam az apukám által olyan sokat emlegetett mondatot, amivel végtére is egyet értek.
Aztán rátértünk a témára amit én nem szerettem volna nagyon feszegetni. Nem akarom újra megégetni magam ezzel az egész túl közel kerültünk egymáshoz dologgal, úgyhogy csak annyit fogok elárulni neki, amennyit nagyon muszáj.
- Cooper. Frederick Cooper. Eléggé csúnyán mentünk szét amikor szakítottunk, de ettől függetlenül, nem tagadhatom, hogy még mindig szeretem. Ez is egy olyan dolog, ami nem múlik el csak úgy egyik pillanatról a másikra. Ez van. – válaszoltam a tőlem telhető legjobban elmondva a lényeget.
Minél előbb el kell terelnem ezt a beszélgetést jobb irányba, mert ha így folytatjuk, akkor mind a ketten ki fogunk készülni. Kellene valami semleges téma. Egy biztos talaj, amin egyikünk sem inog meg.
- Na és hogy állsz a vizsgákra való készüléssel? mert részemről én már nagyon nem bánnám, ha túl lennék rajta. – mondtam a velem szemben ülő lánynak, miközben megeresztettem felé egy cinkos vigyort.

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

Igazából reméltem, hogy ő is meg fog nyílni előttem és elmeséli a történetét, hogy egy kicsit jobban megismerhessem. De annak még jobban örülök, hogy nem csak, hogy megnyílt, de még egy kiskaput is nyitva hagyott a számomra amin ha belépek, akár örökre szóló barátságot is köthetek vele, és őszintén szólva, barátokból sosem elég. Vagy tévednék?
- Tehát akkor ezt az egészet eltitkolták előled? Ez elég zavaró lehetett neked. Engem mindig is úgy neveltek, hogy tudtam a világunkról és mégis bennem volt, hogy mi lesz, ha mégsem lesz bennem a varázs. De szerencsére itt vagyok. – mosolyogtam rá Nicki-re.
Kedves és barátságos lánynak tűnik. Nem is értem miért nem barátkoznak vele többen. Jó, tény és való, hogy azóta az eset óta nagyon furán viselkedett, de végül is meg tudom őt érteni. Mindenkinek meg vannak a saját démonjai. Úgy tűnik neki eggyel több is akad, mint másoknak.
- Ha gondolod és szeretnéd, akkor megpróbálhatok segíteni. Elég jó vagyok a kutakodásban. Ha meg nem találunk semmit, akkor bevetjük a nehéz tüzérséget és küldünk egy baglyot anyának, hogy segítsen nekünk. Na mit gondolsz? – néztem bele mélyen és reménykedőn a sötétben csillogó szemeibe.
Reménykedem benne, hogy nem fogja elutasítani a segítségemet, mert én tényleg szívesen segítenék neki. Megpróbálnám kitalálni, hogy miért titkolózik ennyire előtte a családja. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál, a tudatlanságnál.
- Ez egy kicsit nyálas volt ugye tudod? – vontam fel a szemöldököm gyanakvóan, miközben halkan, de teljes szívemből elnevettem magam.
Tudom milyen, amikor az ember ennyire hisz az igaz szerelem erejében. Csak az a nagy baj, hogy én már kevésbé tartom ezt az egészet valószínűnek. Elég sokszor megégettem már magam ahhoz, hogy tudjam, nem minden arany, ami fénylik.
- Igazából én elég jól állok mindenből. Mondjuk mostanában még többet tanultam, mint annak idején, pedig akkor is jó jegyeim voltak. Ez is annak az előnye, ha az ember szingli. Szóval, ha valamiben segítség kell, akkor szólj csak nyugodtan. De tényleg. Bármiről is legyen szó. – mosolyogtam rá barátságosan, majd elnyomtam magamban egy álmoskás ásítást, végül pedig nyújtózkodtam egyet.

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

- Szupi! Akkor mi lenne, ha abból indulnánk ki, hogy totálisan nincs semmi amiből kiindulhatnánk, csak az anyukád mostani neve, ugye? – néztem rá kíváncsi tekintettel, és a lelkem mélyén örülve, hogy végre kezd közel engedni engem magához.
Tényleg szívesen segítek neki, hiszen látni rajta, hogy milyen az élete mostanság, nem a legjobb dolog. Szeretném végre boldognak és vidámnak látni. Olyasvalakinek, aki régen volt. Még abban az időben, amikor nem történt ennyi tragédia.
- Neked is meg van a magadhoz való eszed Nicki, csak... Csak nem mindig arra használod ami kellene. – mosolyogtam rá kedvesen és barátságosan.
Tudom, hogy így van, hiszen láttam már többször is, hogy mennyire okos és ügyes tud lenni ha akarja, csak hát… Nagyon úgy tűnik, hogy nem mindig akarja.
- Na látod erről van szó. Nem szégyen az ha segítségre van szükséged. Ha tudnád, hogy én is mennyit gyakoroltam egy-egy dolgot, ameddig nem sikerült tökéletesen megcsinálnom. Szörnyű. Néha már teljesen kikészítettem a többieket. Főleg Fredet. Gondolhatod, hogy ki volt akadva, amikor a randinkról totálisan megfeledkezve, a bájitaltan teremben talált, ahogy gyakoroltam. Mondanom sem kell, szép kis vitánk volt. – nevettem el magam, ahogy az emlékképek eszelős gyorsasággal pörögtek le a szemeim előtt.
Annyira már volt még az a világ. Annyira összhangban volt minden mindennel, nem voltunk így széthullva, mint most. Nem tudom ő hogy van vele, de én azóta amióta hivatalosan külön vagyunk nem igazán találtam a helyem a világban, egészen mostanáig. De amilyen peches vagyok, mire kiheverném, addigra újra kezdünk összemelegedni. Merlinre, én tényleg nem értem ezt.

Nickole & Chloe

Ahhoz, hogy megismerj valakit, sétálj a cipőjében egy mérföldet!

- Hát ez nem a legtöbb, nem csodálom, hogy nem találtatok semmit. De majd meglátjuk mit tehetünk. – mosolyogtam rá bájosan és barátságosan.
Jó volt Nickit egy kicsit felszabadultnak és vidámabbnak látni. Nem is tudom mikor láttam őt utoljára ilyennek. Talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy soha, pedig már elég régóta vagyunk évfolyam és ház társak.
- Az nem kifejezés mennyire fárasztó. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor annyi minden más dolog van ami eltereli a figyelmünket a tanulásról. – vigyorogtam rá egy amolyan Chloe féle cinkos vigyorral.
Figyelmesen végighallgattam és közben próbáltam magamban legyűrni egy álmos ásítást. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy nem érdeke,l amit mond és, hogy untat, de igazán kezdek fáradt és álmos lenni. Lehet, hogy el kellene mennem, aludni. Elég fárasztó napunk lesz holnap.
- Én pedig szívesen segítek, ha arra van szükséged. Hogy én? Hát több variáció is van. Vagy Aurornak fogok tanulni vagy pedig Boszorkány és Varázsló jogot szeretnék tanulni. Még nem tudom pontosan. – válaszoltam elgondolkodva, de alig, hogy befejeztem, ismét rám tört egy hatalmas ásítás, amit ezúttal nem sikerült magamban elnyomnom.
Van abban valami amit mond. Nyilvánvalóan én sem vagyok mindenben jó, hiába is próbálkozom annyira. De minden csak annak a függvénye mennyi időt és energiát fektet az ember a tanulásba. Na meg mondjuk az sem utolsó szempont, hogy kitől és mit tanul. Valahogy nekem mindig sikerült megtalálnom a legjobb „magán tanárokat” megtalálnom ahhoz, hogy a legjobbat tudjam magamból kihozni.
- Nem is tudom. Talán… a sötét varázslatok kivédése, és a bűbájtan. Ez a kettő az ami a legjobban leköt és ami a legjobban megy. Viszont ne haragudj Nicki, de én elvonulok, mert rögvest elalszom. Hosszú napom volt és a holnapi se lesz sokkal rövidebb. De jó volt beszélgetni. – mondtam mosolygósan, miközben felálltam és elindultam a hálókörletem felé.
Tényleg élveztem a beszélgetésünket. Jól esett valakivel tényleg elbeszélgetni és nem csak a csajos dolgokról pletyózni. Imádom a többieket, de néha… hát szóval néha annyira csajosak tudnak lenni. Végtére is nincs ezzel baj, addig ameddig bírom kezelni. De néha már elég nehezen megy. Most viszont azt hiszem nem fog érdekelni semmi, csak a jó puha ágyikóm.
Gyors szapora léptekkel indultam meg a szobám felé. A Nicki-vel lefolytatott beszélgetés után pár pillanattal már fent is voltam az ágyamban és nem sokkla később már aludtam is. Pontosan úgy mint akit agyonütöttek.