Ott hever egy medál a szekrényeden. Ugye nem képzelted, hogy kerülgetni fogod?
Valami azt súgja, ne nyúlj hozzá, mégis vonzz. Muszáj megérintened.
Rántást érzel, a képek pedig összemosódnak. Mikor végre magadhoz térsz, minden vizenyős - mintha egy óceán legmélyén lépkednél úszószemüveggel a fejeden, tökéletesen meghazudtolva a gravitáció törvényeit. Ha pedig összefutnál egy tükörrel, hamar rájöhetsz, miért: közel sem a saját testedben tartózkodsz.

1940-ben járunk, Tom Riddle kinyitotta a Titkok Kamráját. Lényegtelen milyen házba tartozik a diák, akinek kölcsönvetted a testét, nem tudhatod honnan leselkedik rád veszély. Hallod a gondolatait, érzed a félelmét vagy a mérhetetlen kalandvágyát, és csak szép lassan jelensz meg te a képben. Megpróbálhatod irányítani az "alanyodat", de semmire sincs garancia. Ő nem fogja észrevenni a jelenlétedet, ám ez cseppet sem könnyít a helyzeteden.
Minél több idő telik el, annál többet látsz másokból. Először vonások jelennek meg azokból az emberekből, akik valójában 1999-ba tartoznak, viszont szép lassan minden külső jegy megváltozik, te pedig úgy látod őket, amilyenek valójában. Rajtad áll, segítesz-e rajtuk, vagy a kígyó felé lököd őket.

***

Nem a történet szerint alakulnak az események, szabadon beleavatkozhattok bármibe - a jövőn nem változtat.
Ebben a játékban bárki meghalhat, de ez csak annyit eredményez, hogy visszakerül a valóvilágba.

Hétfő estig várom a reagokat! Ha valakinek nem fér bele az idejébe, dobjon meg egy üzenettel, csúszunk és kész. (: Ezen ne múljon, csak szeretném látni, konkrétan hány főre számíthatunk. Úgy lesz a felosztás, stb.
Konkrétan annyit kérek, hogy egyenlőre az itt szereplő felső-első bekezdésemet játsszátok ki, továbbá azt, ahogy elöntenek a kölcsönvett embered gondolatai, érzelmei, miegymás.
Azt még ne írjátok bele, milyen házba kerültetek, mert ez fontos lesz a játék során.

Kérdés vagy probléma esetén hozzám tessék fordulni, nem harapok. ^^

Egyik pillanatban még a hálókörletemben vagyok és egy furcsa medált nézek, a másik pillanatban körül vesz a sötétség és képtelen vagyok bármit is csinálni. Mikor kinyitom, szememet rögtön megpillantom homályosan egy ágynak a tetejét. Megdöbbentem, hogy nem a saját ágyamban tértem magamhoz. Már ültem volna fel, hogy kinyújtózkodjak és megdörzsöljem szemeimet az éles látásért, de nem így történt. Újra elsötétült előttem minden és éreztem, hogy jobbra fordul a testem, amit valamiért nem tudok irányítani. Mélyen gondolataimba mélyedve elmélkedtem azon, hogy vajon mi is történhetett miért nem tudom irányítani testem.
Aztán megtörtént a csoda újra kitárult elém a még mindig ismeretlen hely képe. Még mindig nem jöttem rá hol lehetek, annyit tudtam biztosra, hogy még mindig Roxfortban vagyok de, hogy hol arról végképp fogalmam sem volt. A szobánkkal ellentétben ez világos helynek tűnt. Jobban nem tudtam felmérni a terepet a homályosság miatt. Ezért tettem még egy próbát a szemdörzsöléssel, de megint eredménytelenül jártam. Aztán megtörtént a csoda, a test, amiben vagyok megmozdult és végre talpra állt. Ekkor véltem felfedezni, hogy valójában nem az én testemben vagyok. Sokkal, de sokkal törékenyebb és vékonyabb alkatot birtoklok, mint eddig. Egy hang se jött ki a torkomon annyira ledöbbentem.
Hogy és mi történt? Ki ez a a…lány?!
A felismerés, hogy egy lány testében vagyok émelygő érzést vonzott maga után. Nem tetszett, hogy nem birtoklom azt a testet ahova be lettem zárva, az meg végképp nem jött be, hogy ez egy női test.
Az ismeretlen vörös magára húzza a jól ismert egyenruha másfajta változatát és egy tükör elé lép. Még mindig nem elég jó a kép, hogy rájöjjek, kinek a testében vagyok.
Hamar beletörődtem a történtekbe, amit eléggé furcsállok, de úgy sem tudok mit tenni így hát nyugton maradok és figyelem az eseményeket. Bár a lányka hangja idegesítően kedves és vékony, de kénytelen vagyok elviselni, mert hát ahogy kiderült képtelen vagyok bármit is tenni.

Arra eszmélek, hogy a gyengélkedőn fekszem, a kilátásomat pedig jó pár háztársam akadályozza. Fogalmam sincs, mi történhetett. Számtalanszor keveredtem már necces helyzetbe, mégis a példátlan esetek közé tartozik, hogy végül itt kötöttem ki. Kvidics... kvidics edzés közben történt valami, de csak annyi ugrik be, hogy elhomályosult a látásom, így nem vettem észre a hozzám csapódó gurkót. Pontosítok: csak akkor tudatosult bennem a hiba, mikor két tanár felemelt erre az ágyra. Még mindig érzem az ájultság kellemetlen hatásait, és a fejem is leírhatatlanul sajog.
Miért nincs itt Nicki? Biztosan látta hogy lezuhantam, mindig itt van, ha történik velem valami. Most is előttem kéne állnia, ahogy tavaly tette. Képzelem, mennyire furcsállták, hogy egy végzőst pátyolgat. Végzőst. Nem is járok a Roxfortba, mit keresek itt?
Kicsit tisztul a kép, de még mindig elmosódottan látom a körülöttem mozgó diákokat. Néhányan aggódva, néhányan pedig dühösen pillantanak le rám. Mintha tehetnék róla, hogy lezuhantam, mikor azt se tudom, hogy kerültem én a pályára! Nem, ez biztosan valami bűbáj lesz, vagy egy ártalmatlanabb átok. Talán a nyaklánc miatt?
- Minden rendben, Aaron?
A hang irányába pillantok, tudom, hogy ő a barátom. A legjobb haverom, még pár emlék is felrémlik, de az érzés valahogy nem az igazi. Válaszra nyitnám a szám, ha módomban állna. Lebénultam volna? Nem hiszem. Kell pár pillanat, hogy felfogjam, nem is a nevemen szólított.
- Egy ilyen helyes arcot nem lehet csak úgy eltenni láb alól - válaszol helyettem egy ismeretlen hang, közben (végre) meg is mozdul a beszélőkém. Az egyetlen gond ezzel, hogy közel sem az akaratomnak megfelelően. Gondolataim legmélyén káromkodok egy sort, mielőtt komolyan végigvezetném a történteket. Alighanem ellakatoltak, mert az biztos, hogy nem önmagam vagyok. Még mindig kérdések milliói keringenek a fejemben, pár jóindulatú megjegyzés az egyik lány csinos lábainak irányába, azonban egyre jobban elkülönítem a saját észrevételeimet.
Mindössze két percre van szükségem ahhoz, hogy minden erőmet összeszedve felálljak, kicsapjam az ajtót és zavartan rontsak végig a folyosón. Velem nem szórakozhat senki. Tompán érzem, hogy fájdalom nyilall a bokámba, de amíg össze nem esek, ez sem jelent problémát. Akkor viszont jócskán csak kérdésessé válik, mit kezdek a helyzettel.

Vacsora idő van. Már jó ideje a Nagyteremben lenne a helyem, de még mindig csak itt lézengek a... Hol? Ez már a hetedik, illetve hatodik, vagy már tudja fene hányadik évem a Roxfortban, de még mindig képesek megviccelni ezek a lépcsők. Ma már harmadszor kötök ki máshol, mint ahol lenni szeretnék. Jó, nem tagadom, ma elég nyomott a hangulatom, és mellé még fáradt is vagyok, ami természetesen Luna Lovegoodtól, cseppet sem megszokott. Figyelmetlen vagyok, és lassú. Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem sikerül a helyes utat választanom. Ráadásul éhes is, és Sötét Varázslatok Kivédése órán még rám is voltak szállva, ahogy az elmúlt években ezt meg is szoktam. De ma valahogy különösen nem esett jól... Ez a nap valamiért más. Az örök mosolygó lány, éppen duzzog magában. Hát nem furcsa? És ennek tetejében még, újra meg kell írnom a házimat, Bimba professzornak, mert valaki úgy döntött, megszabadít tőle, hogy ne legyen olyan nehéz a taskám. Egész éjszaka a könyvtárban kell majd ülnöm azért, hogy újra összekeressek tíz fajta gyógynövényt, és a hozzá tartozó leírást. Fantasztikus! Már nem is vagyok annyira éhes... Sokkal inkább rosszul vagyok.
Megtorpanok. Körülnézek. Sehol senki. De mégis úgy érzem, nem vagyok egyedül. Egy újabb tréfa akar lenni? Megakad a szemem valamin, ami a földön hever. Mikor közelebb megyek hozzá, látom, hogy egy medál. Jól megnézem magamnak, hogy pontosan mit is ábrázol. Biztosan egy Mardekárosé... Ki másé is lenne? Talán itt az ideje, hogy én is megvicceljek valakit. Na jó, nem. Hiszen nem is tudom kié. Viszont fogadni mernék rá, hogy Harry szívesen megnézné mi ez. Ismét körülnézek, hogy megbizonyosodjak róla, egyedül vagyok. A medál felé nyúlok, de végül visszahúzom kezem. Mi van ha csapda? Mi van ha pont nekem van itt? Nem! Már túl paranoiás vagyok... Vagy csak simán hülye. Elvégre ha nekem szánták volna, akkor valami kiscica lenne a minta rajta, hogy biztos magamhoz vegyem. Ám de így, hezitálok.
Hirtelen fogom ujjaim közé a tárgyat, mintha várnék valamit. De nem történik semmi. Vagy mégis? Felállok lassan, és egyre inkább azt veszem észre, hogy változik körülöttem minden. Már nem a folyosón vagyok, hanem... Hol? Ez valahol kint van. Igen, kint. Egy padon ülök és a földet bámulom. Nem ez a ruha volt rajtam. És nem ilyen a hajam se. Ugyan szőke vagyok, de ez hullámos, és sötétebb. Szeretném azt hinni, hogy ez egy tréfa, de mégis úgy érezem, nem az. Na és... Hová lett a medál? Az előbb még a kezemben volt. Miért ülök itt, mint egy bolond? Miért hallok hangokat? Vagy mik ezek? Miért van ennyi megválaszolatlan kérdésem? Valaki válaszoljon már!

Mosolyogva figyelem, amint Flora oda-vissza járkál a szobában. Az első közös délután mindig izgalmasnak ígérkezik, megértem, ha feszült előtte, viszont a fiút ismerve abban is biztos vagyok hogy mindketten hamar fel fognak oldódni. Főleg, mert túl szép húgom van ahhoz, hogy ne vegye le a lábáról mindjárt az első percekben. Bármilyen egoistán is hangzik ez tőlem. Emiatt nem jó sokszorozódni: ha megdicséred az ikertestvéredet, önteltnek néznek. Persze, azt is ugyanúgy elismerem hogy szintén csinos vagyok, de egy bizonyos önbizalmi szint szükséges a mindennapokhoz. Igazán nem reklamálhatnak miatta.
- Tisztázzuk. Legmélyebb szenvedéseimbe süppedek, te pedig itt somolyogsz mögöttem. Ennyire nem lehetsz szívtelen! - csattan fel hasonmásom, majd dühösen lehuppan az egyik szabad ágyra. Ugyanabban a pillanatban nyílik is az ajtó, a szűk résen pedig a várva várt lovag leselkedik befelé.
- Megérkezett a programod, drága. Jó szórakozást! - Erre mindjárt megenyhül. Futólag átölel, mintegy köszönésképp, és két másodpercbe se telik hogy eltűnjön a szemeim elől. Persze, hogy csak akkor veszem észre a paplanján felejtett nyakláncot, mi másért lenne valósághű a helyzet? Nem ismerős, de ahogy megpillantom, automatikusan újonnan szerzettnek könyvelem el és a kisebbik felem után kiáltok. Ha nem lenne rá szüksége, nyilván elpakolta volna a többi cuccával együtt.
Gyorsan álló helyzetbe tornázom magam és az ékszer után nyúlok, azzal az ártatlan szándékkal, hogy elé vigyem... Pontosan másodpercekkel az ismerős rántás előtt, ami a zsubszkulcs igen kellemes mellékhatásai közé tartozik. Hát ez aztán tényleg borzasztóan hiányzott a napomból.
Laza mozdulattal ejtem a zsebembe a pálcámat, majd jó gyerek lévén egyenesen a nagyterembe indulok. A Roxfort kapui továbbra is nyitva állnak majd előttem, és meg kell hogy mondjam, a lehető legnagyobb elégedettséggel tölt el hogy Dumbledore-ral ellentétben én tisztában vagyok a ténnyel. Felesleges mindenkiben tévhitet keltenie, ha tényleg olyan okos lenne, mint állítják, rájött volna: nem a tervei szerint alakulnak majd az események. Mindez különben is kiszámíthatatlan, kezdve mindjárt személyem jóvoltából. Senki se tudhatja, mi lesz a következő lépés. Itt már rég nem az igazgató irányít.
Semleges arckifejezéssel nézem, amint előttem diákok százai foglalnak helyet az asztaloknál. Jelenleg nincs olyan tanuló, aki ne engedne meg magának egy kis sugdolózást - jobban izgatja őket a helyzet, mintsem figyelembe vegyék a szabályokat. Amint helyet foglalok, felém is irányul pár kérdés a jövőmmel kapcsolatban, de nem kell sokat erőlködnöm, hogy hárítsam őket, ugyanis kedves igazgatónk, vén bolondunk feláll a jól megszokott szónoklati helyére. Előadja monológját, s csak pár perc elteltével vág a sűrűjébe. „A Minisztérium tagjai tehát úgy döntöttek, pár hét múlva bezáratják az iskolát.” A tömeg egyszerre hördül fel ennek hallatára. Dumbledore azonban nem hagy sok időt arra, hogy megemésszék a hallottakat. Utasít minket, térjünk vissza a hálókörleteinkbe. Ezek után mindenki kisétál a nagyteremből, jómagamat is beleértve. Csakhogy mielőtt továbbállhatnék a lépcsőkhöz, az egyik lány félrehív és megkér, találkozzunk tíz perc múlva a Szükség Szobájában. Felkelti a kíváncsiságomat, ezért már akkor beleegyezek.
Egy kisebb kerülőt téve, hogy ne tűnjön fel senkinek, végül ott is leszek az említett időpontban. Rajtam kívül kilenc diák tartózkodik bent, leginkább félvérek és sárvérűek. Azt hiszem már értem is, mire megy ki a játék.

|| A kiemelt részek mindenkire vonatkoznak, titokzatos nőszemélyünk pedig nem más, mint Hayley vöröse. Bármilyen apró kérdés merülne fel, nyugodtan üzenjetek. (:
Aranyvérű: Hannah - mardekár
Félvér: Hayley - griffendél, Eric (Aaron) - hollóhát, Iason (Sophie) - hugrabug, Luna - mardekár, Hestia (Tom) - mardekár
Sárvérű: Belinda - hugrabug, Nickole - hollóhát, Cole - hugrabug, Rennie (Brook) - griffendél

Nincs sorrend, viszont mindenképp Hayley kezdi a reagolást, hogy haladjunk. ||

A nagyterem felé menet sok emberrel találkoztunk, de volt pár olyan, akiben felfedezni véltem pár ismerős vonást. Mintha pár diáktársam ugyanúgy járt volna, mint én. Ez a tudat megnyugtatott valamennyire, de az nem, hogy a kislányka érzelmei engem is átjártak. Mindig más érzések öntötték, ha más-más emberekkel beszélt. Ehhez én nem szoktam hozzá és érzékenyen érintett.
Azt még mindig nem tudtam kideríteni, hogy melyik házba tartozik, de a nevét és a korát megállapítottam. Lilly, aki 16 éves. Ezeket onnan tudtam meg, hogy –valószínűleg Mardekáros volt- valaki kiosztotta, hogy figyeljen oda jobban és ne lépjen a lábára, különben megjárja. Ezen jót nevettem, hiszen én is ugyanígy reagáltam volna, de éreztem, hogy Lilly megijedt. Félt a Mardekárosoktól, félt a fajtámtól. De ez hamar eltűnt és felváltotta egy számomra nem ismert érzelem a helyét. Persze rögtön leesett, hogy a kislány mit érez, hiszen egy fiút bámult, és ahogy az a személy közeledett felé úgy dobogott egyre jobban a szíve. Ahogy elhaladt mellette összenéztek és a srác lemosolygott rá. Végig követtük a fiú mozdulatait és aztán jött a nagy felismerés, hogy ő mást szeret. Még hozzá, egy jóval szebb és okosabb lányt.
Ezt honnan tudom, onnan, hogy Lilly legbelül őrjöng. Kívülről nem mutat semmit, de idebent egyre jobban forrósodik, mintha fel akarna robbanni.
Hamar besietett a nagyterembe ahol leült a… -itt erősen hunyorítottam, hogy jól lássak- Hugrabug asztalához. Amint helyet foglalt rögtön kapott egy üzenetet, hogy a felhajtás után menjen a szükségek szobájába. Persze igent bólintott, de ő többet nem foglalkozott ezzel a témával én annál inkább. Azt nem is hallottam, hogy miről volt szó, csak azt éreztem, hogy nagyon bánatos a picike.
A diák sereg elkezdett oszolni mi viszont a helyünkön maradtunk. Megvártuk, amíg a tömeg eltűnik és csak utána indultunk el. Nem siette el a dolgokat, valószínűleg azért, mert plátói szerelme éppen előtte sétált a lánnyal, akire, annyira féltékeny. Mikorra megelégelte összefonta kajait, felhúzta orrát és végre gyorsabbra vette a tempót. Attól, hogy őt nem izgatta ez a kis találka engem annál jobban. Hamar rálelt a szükségek szobájára. Átlépve a küszöböt körbenézett a teremben. Voltak már ott páran, közülük egy embert ismertem fel még pedig a háztársát, akit ma láttam az asztalnál. A többieket egyáltalán nem ismertem, de még ő sem. Odaállt háztársa mellé.
- Mi folyik itt? –szólal meg idegesítően vékony hangon és értetlenül néz fel a srácra. Kénytelen voltam én is azt nézni, amit ő, de én valahogy többet láttam a fiúból, mint amennyit kellene. Ismerős női vonásokat véltem felfedezni benne, mintha… mintha.
Bel?
Fut át agyamon egy név és próbálnék kommunikálni Lilly-vel, de nem hagyja. Elnyom az érzéseivel és gondolataival egyaránt.

Mire végre felülkerekedek Aaronon és legnagyobb elégedettségemre elindulok kifelé, már rá is jövök, hogy rövid úton búcsúzhatok az elszántságomtól. Úgy tűnik vagy a srác irányít, vagy én, ketten viszont semmiképp sem férünk meg egy testben - hiába hagyom figyelmen kívül az ő fizikai fájdalmát, ha ugyanúgy összezuhanok. Fogalmam sincs, hogy fogok repedt bokacsonttal boldogulni a továbbiakban, főleg, mert ahogy hallom nem is könnyítik meg a helyzetemet. Miért kéne a nagyterembe mennünk?
Már-már a gondolataimba merülnék, mikor feltűnik A Lány és elborítja az agyamat a rózsaszín köd. Nem az, amit én érzek Nickole iránt, ha meg kéne fogalmaznom, inkább rajongásról lenne szó. Főképp a dekoltázsára irányultan. Na, nem mintha különösebben zavarna, sokkal inkább átszáll rám a felhőtlen hangulat. Le merném fogadni hogy csillogni kezd a szemünk az örömtől, a szánk pedig tagadhatatlanul mosolyra húzódik a szépség láttán. A fájdalom elhúzhat akár keletig is, én nem rohanok utána. Helyette megadóan hagyom, hogy a lány és a haverom felsegítsenek. Kevésbé tetszik az irány, na de valamit valamiért. Hátha rájövök a dolgok nyitjára. Ami azt illeti, halványan már most feldereng az elmúlt pár hét. Fenyegetik a diákokat... fenyegetnek engem. Jóllehet fogalmam sincs, kicsoda.
- Köszönöm, drága. Rád mindig lehet számítani. Ugye megengeded, hogy megháláljam a jövőben a segítséget? - Hogy pontosítson, finoman lecsúsztatja a karját a hollóhátas válláról a derekára, így sétálnak tovább. Innentől kezdve igyekszem az ő érzéseire koncentrálni, ugyanis a sajátjaim már tombolnak. Ez egy seggfej. Komolyan egy seggfejben landoltam. Lehet hogy nem is az agyán osztozkodunk, hanem a hátsófelén? Bár ha választanom kéne, inkább egy harmadik lehetőségre mutatnék, vagyis az ötödik végtagra. Mert azok alapján amik felötlenek benne, nem kérdéses, mivel gondolkodik.
Mindegy. Rájövök hogy szintén a madarakhoz tartozom, ami némiképp meglep, tekintve az előbbi megjegyzésemet. Rájövök hogy háztársam keze selymes, továbbá az is elég egyértelműen hangzik, hogy a Roxfortnak annyi. Aaron persze nem veszi ilyen könnyedén, aggodalmasan pillant vissza a lányra, majd ismét Dumbledore-n állapodik meg a tekintete. Kételkedik a jövőben, és nagyon okosan teszi. Amennyiben jól emlékszem, végül nem zárták be az iskolát.
- Ne aggódj, kell lennie megoldásnak. Biztos küzdenek értünk, márpedig nem ostobák. Rá fognak jönni, melyik az a bolond, aki kitervelt ellenünk valamit, utána pedig csak egy lépés a probléma kiküszöbölése.
A gondolatmenet már a saját agyam szüleménye, hamar el is vigyorodok az örömtől. Tehát mégis van beleszólásom ebbe az egészbe.
Hamarosan vége szakad a beszédnek, az igazgató pedig a hálókörleteink felé irányít minket. Egyébként sincs szándékunkban vissza térni, hát még így, hogy Aubrey kér valamit. Az ő kívánsága szent és sérthetetlen Aaron szemében, szóval habozás nélkül rábólint. Természetesen a segítőjét győzködnie sem kell, hogy tartson vele. Pár perc múlva már a szükség szobájában ácsorognak a többi diákkal egyetemben. Hab a tortán, hogy többek közt Tom Denem is a tömegben tartózkodik.
- Nyugodjatok meg! - kiáltja el magát, majd a griffendéles felé fordul és kedvesen rámosolyog. - Mit szeretnél mondani? Mert gondolom nem azért hívtál ide minket, hogy búcsúbulit tartsunk.

A szükség szobájába érve egyből Lilly felé veszem az irányt, ugyanis eszemben sincs lehorgonyozni a tömeg kellős közepén. Reménykedem benne, hogy a lány és Ted ezúttal csendben marad, valahogy nem tartozik az elsődleges vágyálmaim közé a hisztériájukat hallgatni. Persze, kimondottan szórakoztató a megrökönyödésük... bizonyos ideig. Viszont minél több kérdés hangzik fel, annál inkább elveszítem a türelmemet. Bizony, nem könnyű némán állni, mikor minden kérdésre tudod a választ - bár ezt alighanem Hermione érezné át a legjobban. Hermione.
Ezresével rohamoznak meg az emlékek a trióról, a jelenbéli Griffendélről és a csatáról. Felrémlik előttem Flora dühöngése, majd a nyaklánc, amit utolsó gondolatfoszlányommal zsubszkulcsnak tudtam be. Végül az ablakból tükröződő arcom, Tom Denem arca.
Önkénytelenül is a fejemhez kapnám a kezem, ha megmozdulna egyáltalán. Ehelyett továbbra is a hátam mögött kulcsolom össze, méghozzá olyannyira megszokottan, mintha ez a póz teljesen természetes lenne. Mármint persze, az is, csak nem nekem. Neki. Leírhatatlanul kellemetlen a kettősség és a zavartság, ami pár józan pillanat után rám tör. Ráadásul még fokozódik is, mert esküdni mernék hogy a kis vörös nem Lilly, továbbá Sophie-t is láttam már valahol. A másik én által ismert Aaron pedig a volt háztársam, az egyik halálfaló! De hát miért kerültünk ide pont mi? Talán Voldemort egykori csatlósai szórakoznak velünk?
Veszek egy nagy levegőt - ezúttal tényleg - és igyekszem uralkodni a bennem tomboló káoszon. Figyelem a szőke lányt, tulajdonképpen Lunát, aki bölcsen odébb áll, és összeszorul a torkom a feltételezésre, hogy az én távozásom aligha nyújt majd békességet. Már most vélem hallani az ismerős szisszenést, a csusszanó, síkos hangot. Szóval tényleg egy Baziliszkuszt rejt a titkok kamrája.
Egyszerre könnyebbülünk meg Tommal, mikor éles hang szakítja félbe a diskurzust, méghozzá Aaron személyében. Határozott fellépésére egy csapásra elcsendesül a csoport. Mindenki Aubrey válaszára vár, ő pedig eleget téve a ki nem mondott kérésnek beszélni kezd.

|| A következő reagom vasárnap este érkezik. Aki nem tud írni, szóljon! ||

A mellénk érkezőre egyáltalán nem figyelt Lilly. Leginkább a tömeget és Tedet figyelte hátha megtud valamit, de semmi. Vagyis ő nem tudott meg semmit én annál többet. Megbizonyosodtam arról, hogy Tedbe Lin van bezárva. Bevallom megnyugtatott a dolog, hogy tényleg nem csak én jártam így, de az viszont egyre jobban feszéjezett, hogy nem tudok hatni a kicsi lányra. Akármivel próbálkoztam eddig, semmi sem sikerült. Lilly egy szót sem szólt. Teljesen össze v olt zavarodva és félt. Félt, hogy tényleg bezárják az iskolát és neki nem lesz hova mennie. Erre a gondolatára csak sóhajtottam egyet és mutató és hüvelykujjammal masszírozni kezdtem a homlokomat. Újra csak a csoportból kiemelkedő hangra emeltem fel a fejemet. Lilly egy lépést arrébb lépett és nekiütközött Denemnek. Tarkójához kapja a kezét és motyogott egy bocsit a másiknak. Én közben jól megnéztem magamnak és még egy ismerőst fedeztem fel. Pontosan nem tudtam felismerni az ismerőst, mert hamar elkapta a fejét Lilly, de legbelül tudtam, hogy egy olyan valaki van Denemben, akit jól ismerek. Ez után a közjáték után mind a ketten a szoba közepén álló Aubreyre figyeltünk. Lilly egyre kétségbeesettebb lett, mint volt. Kezét szája elé emelte és rágni kezdte a körmeit. Nekem pedig felfordult a gyomrom. Próbáltam utasítást küldeni felé, hogy ne csinálja, de nem történt semmi. Még mindig tehetetlen voltam.
A kis vörös mind végig hallgatott és magával civakodott, hogy itt maradjon e vagy elmenjen. Aztán végül megemberelte magát kihúzta a hátát, leejtette kezét teste mellé és mélyet szívott az oxigénből. Ujjongtam, hogy végre megszólal, de aztán lehunyta szemeit és neki dőltünk a mögöttünk lévő falnak.
- Miiiiiii?-ordítottam és fogtam a fejem, hogy, hogy lehet ennyire mulya. Mind addig meg sem moccant, amíg Ted meg nem szólalt mellőlünk. Már azt hittem helyeselni fog, e helyett Teden hagyta szemeit és megköszörülte a torkát. [/color]
- Nincs igazad. Képesek vagyunk rá, végül is azért fogunk küzdeni, hogy ne zárják be az iskolát, amit szeretünk. Bosszú, ugyan már…- egész halkan kezdett el beszélni aztán a végén már hangosan nevetett. Megnőtt az önbizalma pár perc alatt, ami számomra hihetetlen volt. Csupa meglepetés ez a lány.

Komolyan egy röpke kis válaszra se méltat? Hát ezt nem hiszem el. Gondolatban felnevetek a háborgására, ha tehetném, megveregetném a vállát is. Fiatalság-bolondság. Már attól is ég a pofám, ha belegondolok, hogy én is ennyire sötét lehetettem. Csak épp nem rohangáltam ennyire a lányok után, mert nem volt rá szükségem - jöttek ők maguktól, főleg, miután egy alkalommal megvédtem Nickole-t. Talán úgy gondolták, tökéletes tündérmesébe csöppennének a jószívű mardekárossal. Pff, még mit nem. Kiálltam a saját véleményemért és engedtem a késztetésnek, hogy életemben egyszer nagylelkű legyek egy áldozattal. Más alkalommal, más hangulatomban gondolkozás nélkül rájuk hagytam volna a dolgot. Nickinek pusztán szerencséje volt, bármennyire is zavar a tudat. Keservesen félreismert, holott végig önmagam voltam.
Veszek egy nagy levegőt és elhessegetem a gondolataimat. Most egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy kijussak. Annál is inkább, mivel ismerős arcokat vélek felfedezni a körülöttem állókban, és fogalmam sincs, miről lehet szó. Pár diák megviccelt volna? Nem, akkor nem én lennék itt. Talán csak egy illúzió, amibe belezavarnak az emlékeim, mert nem egészen teljes. Legalábbis ez hangzik a legelfogadhatóbb elméletnek. Egy illúzióból jóval könnyebb kitörni, mintha - példának okáért - megátkoztak volna. Naná, csak áltatom magamat. Elképzelhető hogy végleg itt maradok.
- Ted. Kicsim. Ti vagytok a legnagyobb veszélyben, miért akadékoskodtok? Nem lenne jobb úgy kockáztatni az életeteket, hogy tesztek is valamit? Ezúttal nem véd meg titeket senki. - Egyébként Aaron is balhézik gondolatban, de bátornak akarja tettetni magát, szóval nem indít "ellentámadást" a válaszomhoz. Helyes. Ellenkező esetben akkorát csapnék a fájós bokájára, hogy még azt is elfelejtené, miről esett szó. Igen, ő, én bírom a fájdalmat.
- Szerintem jó ötlet, amit Aubrey mond. Vagy ha nem is jó, több mint a semmi - mosolyodok el, jóllehet, minden jókedv nélkül. - Viszont gyanús lenne, ha sokan lennénk és necces, ha egyedül. Ha már úgyis hallottátok a nagy tervet, csatlakozhatnátok - fordulok vissza Tedhez, aztán a hollóhátas szépségre pillantok. - Alkothatnánk úgy csoportokat, hogy elég erősek legyünk.
Nem tudhatjuk, hogyan alakul ez az egész, márpedig én vissza akarok menni Nickole-hoz. Nem kockáztathatom az életemet, vagy akár a tudatomat. Majd szemmel tartom Tomot, úgy nem lehet gond. Vajon mi állította meg anno?

Kezdem skizofrénnek érezni magam. Mármint az ilyen, nem? Mindketten használjuk a fejemet, de a mozdulatokon valahogy nem tudunk megegyezni. Ő a bal kezét akarja emelni, én pedig a jobbomat, így a próbálkozás félúton megreked. Szerencse, hogy döbbenetesebbnél döbbenetesebb dolgokat mondanak, ezért épp beleillik a képbe a lefagyás. Miért nem tudnak egyszer az életben megegyezni? Miért emelik fel a hangjukat? Utálom, ha valaki kiabál körülöttem, főleg hogy most itt van ez a furcsa érzés is. Minden elmosódott, halk. Mintha tényleg el lennék zárva, méghozzá az óceán legmélyére. Én vagyok a kishableány, drágáim. Ha beszólsz, megszigonyozom a képedet, vagy fel... De nem leszek undorító, ennyire még nem buktam ki. Sok mindent nem értek, ez csak egy közülük - tehát fő a nyugalom.
Nézzük a tényeket. Letaperoltam egy nyakláncot, idő utaztam, vagyis semmiképp sem lehetek Ariel. Amy Pond vagyok. Khm, viccet félretéve valószínűleg egy nem tudom mi volt, nem is érdekes, a lényeg hogy a múltban vagyok. Ki gondolta volna, hogy Denem ilyen helyes volt? Harr. Ha Debby, a másik én ezt hallaná, szerintem egyből elpirulnánk. Ja mert igen, feltűnt ám, hogy nem vagyok egészen önmagam. Eiffelből törpegolymó lettem, a hajam pedig kifejezi, milyen sötétség tátong az agyamban jelen pillanatban. Ráadásul - és ez a legszörnyebb - már megint én kaptam a gyáva, védtelen kislány szerepét. Hát ezzel se megyek sokra.
- Én szívesen segítek. - Legalább beszélni tud. Milyen cuki hangja van! - Bármelyik csoportban, bármilyen feladatban.
Meg kell mentenünk a Roxfortot, bármi is legyen az, amivel szembe kell néznünk. Ezt melyikünk mondta? Mert még van egy kis időm, átváltoztathatok valamit kupává. Egyébként komolyan kezdek kiakadni. Olyan szinten hasonlít rám a kiscsaj, hogy a baromságaimon kívül rá sem ismerek, melyik gondolatfoszlány a sajátom. Legszívesebben már a hajamat tépném, de nem, mert ezt nem engedi. Hogyan?! Gátolgatunk-gátolgatunk? Ha én tiltok meg valamit, az nem fog ennyire tetszeni. De már megint csak morgok, pocsékolom az időmet és a kedvemet. Semmi értelme.
Veszünk egy nagy levegőt, majd addig turkálunk a tértágítós bűbájjal ellátott zsebemben, amíg nem találjuk meg Debby firkás füzetét. Ő így hívja, de az emlékeiből látom, hogy nagyon szép rajzok vannak benne. Most direkt úgy nyitja ki, hogy ne látszódjon egy sem, és a hátuljánál feszegeti meg a lapok belső ívét. Előrántunk továbbá egy tollat, már tudom is, miért.
- Leírom, ki kivel van. Így egyik csapatról sem felejtkezünk majd meg, és ha valaki... szóval, eltűnik, tudni fogjuk, merre keresgéljünk. Ehm... Kitaláljuk? - fordul Aubrey felé bátortalanul. Pedig milyen okos ötlet! Talán mégsem olyan menthetetlen a helyzet.

Eddig azt hittem, okos és számító vagyok, de hallani az egykori Tom Denem gondolatait... Pillanatok alatt minden egyes végkifejletet felsorol magában, brutálisabbnál brutálisabb képek tárulnak a szemem elé, az arca viszont továbbra is békés. Még hogy őrült! A célja volt őrült és a nézetei, nem ő maga. Kész, megvan a példaképem - egyszerűen zseniális. Csupán egy gond van ezzel: meg kéne akadályoznom, hogy véghez vigye a terveit, úgy, hogy a gondolataimat is alig hallom tőle. Vajon feltűnne neki, ha valahogyan háttérbe szorítanám? Oké, halott, de amíg léteznek nekromanták, nem szívesen szúrnék ki egy hozzá hasonló személlyel. Gondosan elrejti az érzelmeit a többiek elől, én viszont itt vagyok. Tudom, hogy szinte szikrázik benne a gyűlölet és a hatalomvágy.
Szótlanul hallgatja a többieket, majd mikor elérkeznek a tettek mezejére, hangtalanul Debby mellé sétál és a társasággal együtt találgatja, miként lenne megfelelő az elosztás. Páran még mindig ellenérvekkel dobálóznak, ám alig telik el öt perc, és valami más kerekedik felül. Mások. Hirtelen megváltoznak az arcok, és bár továbbra is elmosódottan érzékelem a külvilágot - mintha egy láthatatlan üvegfal választana el a valóságtól -, már jól látok mindenkit.
Végül két csoportot alkotunk aszerint, hogy a könyvtárban vagy az emberektől keresünk információt. Ezúttal sikerül viszonylag hamar megegyezniük, ami egyből csodának minősül. Na, van aki ezek után is képes szó nélkül lelépni, de annyi baj legyen. Már be is csöngetnek a következő órára, szóval egyébként is szétszéledünk.
Mintha ólmos súly nehezedne a mellkasomra. Itt az idő, ki kell törnöm, mielőtt Denem akciózni kezd. Megkönnyebbülés, hogy az ő arcán nem látszódik érzelem, ugyanis jóvoltomból már egészen biztos gyöngyözne a homloka az erőlködéstől. A keze így is remeg egy kicsit, amint felgyorsítom a lépteit és Aaron vállára teszem a kezét, majd teljes erejéből behúzok neki. Nem érdekel, mit gondolnak, vagy mi lesz a következmény. Szíves örömmel vállalom a kockázatot, még akkor is, ha tévedek.
- A te műved ez az egész, nem igaz? Miattad kerültem ide! - Szinte kiszakad belőlem a kiáltás. A mozdulatok már a sajátjaim, és meglehetősen erőtlenül kezdem lökdösni. Még akkor sem állítom meg a dühkitörésemet, mikor többen is visszafordulnak a hisztériámra.

|| Innentől felgyorsulnak majd az események, szóval örülnék neki, ha minél előbb írnátok. (:
Könyvtáros kutatóink: Debby (griffendél, mugli születésű), Mason Jövőbeli Valakije (mardekáros, félvér), Nicki Anonymusa, Tom
Kémeink: Aaron, Aubrey, Lilly, Ted
Aki valamilyen okból kimaradt és vissza vagy be szeretne csatlakozni, dobjon meg egy PM-el. Akinek pont, hogy nincs ideje/kedve tovább részt venni, szintén üzenjen, ne tűnjetek el csak úgy. Minden jó, ha szóltok róla. (: ... Köszönöm. ♥ ||