A
lig vártam már, hogy végelegyen az órának. Most nem voltam ráhangolódva McGalagony szócséplésére, s valószínűleg Ő sem én rám, mert folyton rosszalló pillantása kereszttüzébe estem. Oké, lehet azért mert elnyúlva a padon pálcámmal körkörös mozdulatokat írtam le, apró, színes szikrákat csalva elő belőle. Persze nem ez volt az egyetlen elfoglaltságom a mai Átváltoztatástan órán. Pillantásom sokszor esett a két paddal arrébb ülő Blaisere, aki viszont egyáltalán nem nézett rám.
Csak néhány nap telt el mióta megejtettük roxmortsi beszélgetésünket, és az óta nagy ívben kerültem Őt, s Ő is engem, legalábbis így vettem észre. Engem viszont keményen furdalt a lelkiismeret azokért, amiket mondtam neki, holott komolyan gondoltam. Bár tudtam, hogy nem érti meg, mindent az ő érdekében tettem.  Mégis, azóta csak utolsó mondta visszhangzott bennem újra és újra….
Nem hiszem, hogy valaha is eltudnám felejteni a gyerekemet.. sem az anyját.
Alig hallhatóan sóhajtottam, majd enyhén megráztam fejemet, hogy elhessegessem kínzó gondolataimat. Szerencsére nem kellett sokáig szenvednem, ugyanis McGalagony záróbeszédét tartotta a kiló méteres házi feladatról, majd lassan szedelőzködni kezdtek a diákok.
Fáradtan és lehangoltan szálltam ki a padból, s szedtem össze könyveimet, mikor valaki hátulról úgy meglökött a vállával, hogy ráborultam a padra. Halkan szisszentem fel, ahogy a pad széle bordáim köznyomódott, majd arcomba omló hajam alól néztem rá a gonoszul vigyorgó Sarah McLasiere.

- Mivan, Greengrass? Kezdesz kicsit duci lenni, nem férek el tőled. – nevette el magát, mire felegyenesedtem, és összeszorított szájjal, fogaimon keresztül szűrve a szavakat válaszoltam neki.
- Igen, hát még mindig jobban nézek ki, mint te. – billentettem oldalra fejemet és mosolyodtam el, ám még mindig szikrákat hányt a szemem. – Még mindig Potter után loholsz? Kár, hogy csak ő nem veszi ezt észre, bár az egész iskola rajtad röhög.
A teremben egyre több fej fordult felénk, s miután McGalagony sietősen távozott is az óra zárásával, semmi esély nem volt arra, hogy valaki leállít minket. Figyeltem, ahogy Sarah arca elsápad, és szája ugyanolyan vékony csíkká préselődik, mint az enyém. Néhány mardekáros lány felnevetett a hátam mögött, de nem is figyeltem rájuk. Továbbra is farkasszemet néztem McLasievel
- Még mindig jobb, mint a te hírneved az iskolába. Úgy hírlik, több sráccal feküdtél össze, mint amennyi varázslatot McGalagony tud. Biztos élvezed, hogy te vagy a Roxfort legnagyobb szajhája.
Hát, azt hiszem nekem se kellett több. Eszembe nem jutott, hogy pálcám után nyúljak, egyenesen nekirontottam a fekete hajú griffendélesnek. Persze, őt sem kellett félteni, félig mugli volt, úgyhogy tisztába volt a varázstalan harccal. Én csak ösztönből mentem.
Pár pillanat telt csak el, hallottam a többiek kiáltását, majd valaki leszedett engem McLasieről, s mellemen átfűzve karját tartott vissza. A kis libát is felszedték addigra a földről, szája széléről kicseppent a vér, s éreztem, hogy az én szám is felszakadt, s forró, fém íz lepi el ínyemet. Dühösen próbáltam kiszabadulni a fogságból, habár azt sem tudtam ki lehet az, egyáltalán nem figyeltem a hangokra.
- Húzz innen McLasie, mielőtt az összes fogadat kiverem! – kiabáltam utána, mivel már kezdte összeszedni magát, és a griffendélesek ölelő karjába kitámolygott a teremből.
A kis rohadék…

Rio mellett ülök, a fejemet a jobb karomra hajtom, a balomat pedig felé nyújtom, ő pedig valami mugli tollal – azt mondta, hogy csak simán toll – mintákat rajzolgat a kezemre. Meg sem próbálunk úgy tenni, mint akik figyelnek. McGalagony a katedránál ül, szorgosan körmöl valamit, miközben minket másolásra ítélt, valami elmagyarázhatatlan ok miatt. Nem másolok, nagyon kevesen teszik, habár tudjuk, hogy úgy is követelni fogja majd tőlünk. Szadista egy nőszemély aki nem ismeri a kegyelem szót, bár én ezt sosem vallanám be senkinek, de szeretem ahogy tanít.
– Mr. Zambini és Miss Rowell! Ha kérhetem ne unatkozzanak ilyen látványosan, különben le kell vonnom a házuktól pontokat! – Ránk ripakodik, én pedig elvigyorodom, és elfogadható pozícióba tornázom magamat. Ránézek a mellettem ülő lányra, aki már elő is húzta a pergamenjét, hogy körmölni kezdjen. Megforgatom a szemeimet, majd megnézem a remekművet, amit a kezemre firkantott. Egy főnix madár, igazán szép, szeretem ahogy rajzol, tehetséges, de nem követem a példáját, nem kezdek el körmölni, inkább a pálcámat forgatom a kezeim között. Nem csinálok semmit, halálra unom magamat, és ezekben az unalmas percekben olyan gondolatok úsznak agyam felszínére, amire nem akarok gondolni. Eszembe jut a legutóbb eltöltött roxmortsi éjszaka, ahol Astoria olyanokat mondott, amit nem tudok elfelejteni. Arról az éjszakáról nem sokra emlékszem. Kimaradt az, hogy a Szárnyas Vadkanból hogyan jutottam el arra az útra ahol találkoztam vele, majd az, hogy hogyan jutottam vissza a Vadkanba. Nem emlékszem arra, hogy mit ittam utána, de arra sem, hogy miként kerültem vissza a Roxfortba. A következő emlékem a vasárnap reggel, amikor iszonyatos fejfájással ébredtem a saját ágyamban, magam mellett egy vödörrel – gondolom mert éjszaka hánytam – és egy pohár vízzel, és fájdalomcsillapító főzettel. Nem tudom kinek kellene köszönetet mondanom..
Direkt nem fordulok felé, pedig a mellettem lévő padban ül. Már napok óta elkerülöm, nem nézek rá, de még csak hozzá sem szólok, mintha nem lenne. Az étkezéseknél inkább beülök az ötödévesek viháncoló társaságába, akik úgy fecsegnek, mint valami kiskacsák. Ha meglátom Őt a könyvtárban, inkább kifordulok onnan, minthogy vele kelljen ülnöm. De az órákat nem kerülhetem el, nem lóghatok minden óráról, mert összevesztem vele. Igazából nem is veszekedtünk, csak szokás szerint bántottuk egymást. Szavakkal és tettekkel. Tudom, hogy semelyikünk nem fogja elfelejteni amiket egymásnak mondtunk, ahhoz túl bántóak, de nincs is miért bocsánatot kérnünk. Túl hiúak vagyunk ahhoz, hogy megtegyük.
A csengő hirtelen szólal meg, váratlanul, egy pillanatra kihagy a szívem is egy ütemet, annyira belemerültem a gondolataimba. Komótosan kezdek el pakolászni be a táskámba, ugyan nincs sok cuccom. Arra várok, hogy Astoria gyorsan tűnjön el, hogy utána én is mehessek. Felülök a padra, és nézem Riot ahogy elrakja a saját dolgait. Kérdőn néz rám, én pedig megrázom a fejemet. Ő megvonja a vállát és elmegy. Szavak nélkül is értjük egymást pedig nem is használunk oklumenciát. .
Oldalra pillantok, hogy megnézzem, kiment-e már a teremből Astoria. Nem hogy nem ment ki, éppen egy griffendéles lánnyal kezdett párbeszédbe. Veszekedésbe, verekedésbe. Jobbnak látom felpattanni, mert az egész kezd eldurvulni. Egy pillanat alatt történik minden, Astoria a lánynak ugrik, és mugli harcba kezdenek. Pillanatok alatt kerülök Torie háta mögé, kezemet átfűzöm a hóna alatt, és a mellei alatt fonom össze. Alig bírtam letépni a másik lányról.
- Astoria, fejezd be! - Mintha megvadult volna, vicsorog, és rúgkapál. - Csillapodj na! - Nem engedem el addig, míg az ellenfele kint nincs a teremből, aztán elengedem és hátrább lépek.
- Eszednél vagy te lány? - Ráripakodok. - Ezért ki is csaphatnak! - Förmedek rá, majd intek egyet a pálcámmal, és bezárom az ajtót. Most csak ketten vagyunk, és addig innen ki nem megy, míg meg nem magyarázza a dolgot.  - Mire volt ez jó? Magadra nem gondolsz?! Rá nem gondolsz? - Bökök fejemmel a hasa felé, direkt nem mondom ki a baba szót, nem akarom, hogy valaki meghallja, mert itt még a falnak is füle van.
- Mellesleg, szép ütés volt! - Óvatos mosolyra húzódik a szám, aztán odalépek felé, megfogom az állát, és úgy fordítom, hogy jól lássam a vérző száját.
- Ülj le, van nálam egy kenőcs, bekenem a szádat! - Mutatok a pad tetejére ellentmondást nem tűrően.

Csak akkor esett le, hogy valójában Blaise volt az, aki visszafogott, mikor a terem üres lett, s meghallottam hangját. Összehúzott, kissé durcás tekintettel nézek rá, ahogy bezárja az ajtót. Nem, majd hagyom magamat leszajházni! Mégis mit gondolt, hogy nem védem meg magam? Dühösen törlöm le a szám sarkán lecsorduló vért.
Jól esett kitölteni a dühömet végre, az meg csak hab volt a tortán, hogy végre jól szájon vághattam McLasiet. Már megérte fölkelni. Kellett már valami, vagy valaki, akin levezethetem a feszültséget, ami a hetek alatt felgyülemlett bennem. Lassan már egy hónapja hordtam szívem alatt az ifjú Zambinit, de egyelőre még nem leltem örömömet a terhességben, sőt, eddig csak káromra vált. Most végre, ebben a tíz percben sikerült elfelejtenem az egészet, és újra önmagam voltam: az, aki kiáll magáért, és nem hagyja, hogy mások megsértsék vagy lealacsonyítsák. És erre Blaise megpróbál bennem bűntudatot kelten? Na azt már nem!
- Miért, mit gondoltál, hogy nem védem meg magam? – nézek rá elképedve, miközben még mindig próbálom elállítani a vérzést a számon. – Nem hallottad mit mondott? Tudod, engem senki nem véd meg, így kénytelen vagyok magamat megvédeni. – Mikor fejével hasam felé int, óvatosan rá teszem pocakomra kezemet. Nem igazán létszik még semmi, épp hogy enyhe kis dudorka van hasamon. – Ő? Hát, ő majd tíz év múlva, mikor elmesélem neki, nagyon büszke lesz a mamájára. majd megkérdezi: ugye kiverted az összes fogát McLasienek.

A gondolatra nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak. Szemeim előtt megjelent egy szőke kislány, angyali arccal, valamint igazi, Zambini-kék szemekkel. Ahogy rám néz, rám mosolyog, kimondja először a nevem. Azt hiszem, ez volt az első pillanat, amikor arra tudtam gondolni, talán még boldog is lehetnék azzal a kislánnyal. Vagy kisfiúval, még nem tudni. Egy biztos, egy olyan embert hoznék a világra, aki feltétel nélkül szeret engem, és akit én is feltétel nélkül szerethetek. Csak az bántott igazán, hogy a jövőképeimben nem szerepelt Blaise Zambini.
- Köszi. – motyogom alig hallhatóan, hisz váratlanul ér közelsége, ahogy finoman állam alá teszi kezét, s megemeli. Újra éreztem, ahogy érintése áramütésként rázza meg testemet. Azt hiszem ezek az elektroidok sosem fognak kihalni belőlem, legalábbis ha Blaiseről van szó. Mindig ilyen hatással lesz rám, ha akarom, ha nem, ha gyűlölöm, ha szeretem. A tényeken semmi nem változtat.
Valamiért most meg sem fordul a fejemben, hogy ellenkezzek. Engedelmesen ülök fel a pad tetejére, majd kicsit szétnyitom lábam, hogy beléphessen két combom közé, és kényelmesen hozzáférjem arcomhoz. Szívem valamiért gyorsabb ütemre vált, és… szinte sóvárgok érintése utána, még ha ez csak annyit is jelent, hogy bekeni a számat. Nem csak azért vágytam rám, mert Ő volt Blaise Zambini, aki nem titok, milyen hatással van rám, hanem ezért is, mert miután utoljára együtt voltunk azon a végzetes estén, senki nem ért hozzám. Sem egy simogatás, egy ölelés, semmi… és ez nagyon hiányzott, de leginkább most Blaise érintésére vágytam, az Ő gondoskodására, kedvességére, habár tudtam nem fogom megkapni, és nem is érdemlem meg, azok után, amit mondtam neki. De nem bánom… ha ezzel kell fizetnem azért, hogy Ő boldog lehessen, tovább léphessen és azt az életet kapja meg, ami igenis kijár neki, akkor legyen… lemondok róla, és minden jóról, ami vele jár.
Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy áldozatot hozunk a csapatért…

Indulatos, azt hiszem ez a terhesség miatt van. Olyan, mint egy fortyogó lávafolyam. Csak mondja, és mondja, perlekedik, még mindig adrenalinnal van telítve.
- Nem hallottam, hogy mit mondott, de nem biztos, hogy azt akarom, ismételd meg. Ha előbb így reagáltál.. nem akarom, hogy nekem ess. - Halványan elmosolyodik, mert tudom hogy képes lenne nekem esni. Nem fél tőlem, és sosem félt, de én nem kívántam egyszer sem, hogy rettegjen.  
- Vagy csak inkább engem kéret a szülőire, mert fél, hogy te majd nekiugrassz a tanárainak! -  Kihívóan húzogatom a szemöldökömet, aztán elkomorodok, mikor eszembe jut, hogy az a gyerek bizony tőlem nem fog ilyeneket kérni. Valószínűleg azt sem tudja majd, hogy én vagyok az apja. Sőt semmit nem tud majd rólam, mert Astoria komolyan kijelentette, hogy nem akarja, részese legyek a gyerek életének.
- Mindegy, úgy is tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni.. -  Zavartan köszörülöm meg a torkomat. Nem akarok most veszekedni vele, nem akarok erről beszélni, éppen ezért úgy teszek, mintha az egész nem érintene meg. Rámosolygok, mintha minden rendben lenne, pedig semmi sem volt rendben. Belül fájt a szívem, amiért ezt teszi, de mivel ő a gyerek anyja, ő hordja a szíve alatt, én szinte semmit sem tehetek. Nem lóghatok a nyakán, mert akár el is tilthatja tőlem, és akkor ugyan ott tartunk, csak jobban meggyötörtem magamat.
Örülök neki, hogy nem ellenkezik, hanem teszi amit mondok. Úgy csinál, mint egy jó kislány, felül a padra, és szétnyitja a lábát.  A szemem rögtön a felcsusszanó szoknyájára tapad. Nagyot nyelek, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy oda fogok állni a lába közé. Nehezen megy.  Zavartan rázom meg a fejemet, és lépek vissza a táskámhoz, egy kicsit kutakodok benne, de csak addig amíg meg nem találom a tubust a kenőccsel. Visszamegyek Toriehoz, és belépek a lába közé. A combja a combomhoz ér, és érzem azt a fura érzést. Mintha a levegő izzana körülöttünk. Megmagyarázhatatlan érzés ez ami a hatalmába kerít. Vonz Astoriához, mintha két mágnes lennénk, akiknek az egyik oldala taszítja a másikat, míg a másik vonzza.
Letekerem a tubus tetejét, aztán beszélni kezdek hozzá. .
- Ezt a kenőcsöt öt napja csináltam Lumpsluck külön óráján.- Úgy mondom, mintha kérdezte volna. Lelkesen, elfelejtve minden mást, mert végre azt csinálhatom amit mindig is szerettem volna. Gyógyíthatok másokat.
- Van benne körömvirág, és csalánlé kivonat. Az íze és az illata kissé narancsos a narancs aromától. Nem akarom, hogy a krémnek kellemetlen szaga legyen, ha teszem azt a szádra kened. Meg persze elkerülhetetlen, hogy ne menjen bele a szádba, és ha rosszizű akkor meg majd iszol rá, és az egészet újra kell kenni..  -  Izgatott vagyok, a mutatóujjam belenyomom a tubusba, aztán a szemem elé emelem.
- Csípni fog, mert összerántja a sebet, ez úgy egy másfél percig, aztán kicsit elzsibbad, utána hideget fogsz érezni a mentalevél miatt. Egy óra múlva már nem is fog látszani a seb! - Az ujjamat a szájához érintem, és óvatosan kenem be a vérző felületet. Astoria olyan közel van, hogy érzem az illatát, ami nagyon kellemes. Nem akarom elengedni, a nem krémes kezemet végigsimítom a haján.
- Fáj még valamid? Midet gyógyítsam meg? -  Suttogok, és azt kívánom, hogy azt mondja sok mindene fáj, mert érinteni akarom, érezni akarom a bőrét, az illatát, mindenét. Nézem a szemét, aztán az ajkát, a kezem pedig csak simogatja a haját, mert olyan puha, hogy képtelen vagyok elhúzni a kezemet.

Kihallom szavaiból a keserűséget, de bár ne hallanám. Égni kezd a torkom, ahogy kiejti:… ez nem fog megtörténni. Bár megtörténne, azt kívánom bár így lenne. Bár feleségül vehetne, és felnevelhetnénk együtt egy gyönyörű gyermeket. Ő meg én, csak mi, boldogságban és szeretetben. De tudtam, hogy ez lehetetlen. Blaisenek ez mindig kényszer lesz, áldozat, ami meghozna értem, tudom, és ezt nagyon szerettem benne. Részemről viszont az volt a helyes döntés, hogy a nehezebb utat választom Blaise boldogságáért. Én tettem ezt vele, az én hibám volt, és bármit megtennék azért, hogy boldognak lássam.
Én is rámosolygok, habár belül érzem, hasadni kezd újra a lelkem. Nem próbálok gondolkozni, inkább csak hallgatom a hangját, ahogy büszkén mesél saját készítésű gyógykenőcséről. Tudtam, hogy ezt a pályát akarta választani, és jó is volt benne. Habár, őszintén megvallva, nem igazán tudnám visszamondani neki a hozzávalókat, hiszen csak az lebegett előttem, hogy ott áll lábaim között, combja olykor súrolja az enyémet, s ettől újabb szikrák futottak végig testemen. Le kellett hunynom szemem, s mély levegőt vennem, hogy lenyugtassam háborgó lelkemet, de leginkább testemet, mely szinte könyörögött az érintéséért.
Mikor vázolja nekem, mit fogok érezni, mennyi ideg hat, aprót bólintok. Próbálom elszakítani tekintetem övétől, de nem tudok máshova nézni. Szívem egyre gyorsabban ver, ahogy ujjam közelebb és közelebb kerül ajkamhoz, végül finom, simogató mozdulatokkal keni bele bőrömbe. Ha nem látom a saját szememmel el sem hiszem, hogy Blaise Zambini képes ilyen gyengéd, gondoskodó érintésre.

Szemem rebbenve csukódik le, mikor szabad kezével végigsimít hajamon. Nagyot nyeltem. Nem akartam ránézni, de mikor meghallottam kérdését nem bírtam tovább, újra ránéztem, s elnyomtam egy mosolyt. Ha te azt tudnád…
- Blaise… - suttogtam arcába, olyan közel volt, hogy minden lélegzetvételétől libabőrös lett a nyakam.
Nem tudtam mit tegyek, csak néztem rá. Semmit nem kívántam a percben jobban, mint Őt, a csókját, az érintését. De nem játszhattam vele. nem engedhettem magamhoz közel, amikor akartam, amikor szükségem volt rá, majd taszíthattam el, ha úgy támadt éppen kedvem.
- Bár meg tudnál gyógyítani. – suttogtam elkeseredve. Selejtes áru voltam, s már nem lehetett helyrehozni az okozott károkat. – Bárcsak képes lennél rá… - szólaltam meg újra, s kissé megremegett a hangom. Kezem akaratom ellenére mozdult meg, s kúszott fel nyakán, egészen füle mögé, ahol finoman beletúrtam kócos tincseibe. Mélyes szemébe néztem.
Nem bírtam tovább. Közelíteni kezdtem felé, orrunk szinte összeért. Aztán lelkiismeretem mégiscsak legyűrte testem vágyakozását.
Elhúzódtam tőle, alig észrevehetően nyaltam meg ajkamat, azzal együtt valószínűleg a krémet is. Mielőtt még felocsúdhatott volna lecsusszantam a padról, s elléptem mellőle. Két paddal távolabb álltam csak meg. Egész testemben remegtem, s vágyakozástól csillogó szemekkel néztem Blaisere.
- Sajnálom én… - kezdtem szabadkozni, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Én …
… vágyom rád, piszkosul.- akartam mondani, végül csak megcsóváltam fejemet.

Olyan közel van, hogy érzem a lélegzetét, érzem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. Nem akarom, hogy eltávolodjon, csak azt, hogy maradjon ilyen közel. Nem akartam magamnak sem bevallani, de szükségem van rá, arra, hogy mondja nekem, hogy igen is tökéletes apja lennék a gyerekünknek, és, hogy neki is szüksége van rám. Persze hiú ábrándok, Astoria nekem sosem fog ilyeneket mondani. Ő nem az a lány.
- Megtudlak gyógyítani.. - Suttogom, és lehunyom a szememet, mikor a keze megiramodik a nyakamon, fel a hajamba. Hangosan fújom ki a levegőt, és a kezéhez nyomom a fejemet. Jól esik az érintése, kiráz tőle a hideg, megborzongok, és csak őt akarom. Elveszi az eszemet az illata, az érintése, minden amit tesz.
Belenézek szép szemeibe, és majdnem a lelkéig látok. Meg akarom csókolni, az orrunk már össze is ér, már hajolok is előrébb. Nem tudom megtenni, és nem azért mert nem akarom – mert igen is nagyon akarom- de ő elhúzódott. Padokkal arrébb állt meg tőlem.
Ránézek, az arcom eltorzul a fájdalomtól, már megint elutasít.
- Miért csinálod ezt velem Torie? - Már nem suttogok, de nem is beszélek olyan hangosan. Hallani, hogy a hangom rekedt az elfojtott vágyaktól.
- Miért nem engeded, hogy megcsókoljalak? Tudom, hogy te is akarod.. - Közelebb lépek hozzá, de nem akarom sarokba szorítani, mert attól csak kijönne a sodrából, és nekem esne. Az pedig nekem nagyon nem lenne jó.
- Fogat mostam reggel! Mentolos fogkrémmel, pedig tudod, hogy nem szeretem… és borotválkoztam is! Nem szúrok. Tudod, hogy kétnaponta mindig borotválkozom, mert nem szeretem ha szúrok.. - Megint közelebb lépek, így már csak alig egy lépés távolság van közöttünk. - Nem értem, hogy miért nem akarod azt a csókot. Meg kell kérdeznem.. - Megköszörülöm a torkomat, lehajtom a fejemet, és gondolkozom, hogy hogyan kérdezzek rá. Arra a döntésre jutok, hogy jobb ha kerek perec rákérdezek a dologra. Ez nekem kínos, soha senki nem szokott visszautasítani, így valami mást kell feltételeznem a dologban. Beletúrok barna hajamba, aztán ráemelem kék szemeimet, és csak egyszerűen rákérdezek a dologra. . - Büdös vagyok? - Az ajkamba harapok, és azon gondolkozom, hogy mi van, ha azt mondja, hogy igen az vagyok. Akkor valószínűleg elszaladok és letusolok, aztán pedig óránként megteszem ugyan ezt. – Esküszöm, hogy reggel tusoltam le. Férfi illatú tusfürdővel. Hajat is mostam. Szantál illatú a samponom. Indiából rendeljük, mert csak ott lehet ilyen tiszta, szantál illatú dolgokat kapni. Parfümöt is fújtam magamra. Ilyen édes illatú, de férfias. Annak a szagával van bajod? Mert sok mindenkinek tetszik, csak.. - Ráncolom a szemöldökömet, de nem megyek közelebb. Tudom, hogy a terhes nők nem minden illatot szeretnek. Van amelyiktől hányingerük van, vagy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ez van a dologban. Reménykedek benne, mert reménykedni akarok.
- Meg akarlak csókolni! - A hajamba túrok, és belemarkolok. Kétségbeesetten nézem őt, azt hiszem, hogy arra várok, essen a karjaimba, hagyja, hogy csókoljam, öleljem. - Torie kérlek.. szükségem van rá.. - Suttogok, aztán belenézek gyönyörű szemeibe. Kérlelően, vágyakozva.

Nem akartam látni Blaise fájdalmas tekintetét. Legszívesebben pofon vágtam volna magam, és Őt is, de azt hiszem erre a hétre eleget kapott már tőlem. Ám a tény, hogy én csak egyetlen érzést vagyok képes előidézni benne, mégpedig a fájdalmat, az igazán elkeserítő volt. Miért csak én voltam képes erre? Máskor sosem láttam ilyennek a tekintetét, csak ha velem volt. Miért voltam képes ilyen érzéseket előcsalni belőle, miközben szeretni képtelen volt engem?
Kérdésére csak elfordítottam fejem az ablak felé, s úgy tettem, mintha kibámultam volna rajta, pedig csak nem akartam rá nézni. Ám a periférikus látásnak köszönhetően feltűnt, hogy lép felém egyet, s rögtön újra felé fordítottam fejemet. Megmarkoltam a pad szélét, csak, hogy visszatartsam magam attól, hogy odarohanjak hozzá, és a karjába vessem magam. Nyeltem egy nagyot. Persze, hogy akartam, úgy vágytam rá, hogy erőfeszítésembe úgy belemélyesztettem ujjaimat a fapad szélébe, hogy csodálkoztam nem lyukasztottam át.
Szavai egyszerre döbbentettek meg és késztettek nevetésre. Olyan… gyermeteg volt az egész megnyilvánulás. Őszinte, édes, butuska. Mintha ugyan nem vonzott volna magához az illatával. Mintha ugyan nem vágytam volna mentolos csókjára.
- Blaise, nem erről van szó… - motyogtam összeráncolt szemöldökkel, ám szám sarkában mosoly játszott.
Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e amit mond, vagy csak szórakozik. Az egész olyan abszurd volt. Fogalmam sem volt, mit tegyek, ám leginkább csak próbáltam nem elnevetni magamat. Nem rajta, inkább a helyzeten, amibe megint belekeveredtem.

Figyeltem, ahogy idegesen túr hajába, s ekkor már tudtam, nem viccelt. Kijelentésére szinte összerezzentem, mintha áramot futtattak volna a testembe. Újra, és újra. Nyeltem egy nagyot. Nem akartam hallani, ahogy megszólít, ahogy kérlel, ahogy esdeklő, vágyakozó tekintetével néz rám. Mégsem tudtam újra elfordítani fejem, tekintete bilincsbe verte az enyémet.
- Blaise… - sóhajtottam nevét, de nem mozdultam.
Mit kellett volna tennem? Hátat fordítani neki, és elsétálni? Ott hagyni, és újra beletaposni a lelkébe, csak, hogy igazán fájjon? Olyan nehéz lett volna elhagyni a termet. Elhagyni anélkül, hogy újra éreztem volna simogatását bőröm, forró csókját ajkamon. Pedig tudtam, az lett volna a legokosabb döntés, ha elhúzok a búsba. Lehet, hogy abban a percben fájt volna, de hosszútávon ez lett volna a legkedvezőbb, leghelyesebb megoldás. Így sérültünk volna legkevésbé. Azzal, hogy újra egymás karjába leszünk, hagyjuk, hogy felülkerekedjenek rajtunk a vágyaink, azzal mindent elrontunk. Egészen más irányba tereljük az eseményeket, nem lesz többé tárgyilagos az egész. Érzelemmentes.
Mégsem mentem el. Nagyot nyeltem, majd két hosszabb lépéssel megszüntettem a kettőnk közti távolságot, egyik kezemet arcára simítottam, másikkal átkaroltam nyakát és habozás nélkül csókoltam Őt meg lelkem, testem, s szívem minden szenvedélyével.
Úgy csókoltam, mintha ezek lennének az utolsó perceim a földön. Mintha holnap eljönne a vég, a világvége, mintha soha többet nem csókolhatnám őt meg. Csókomba minden benne volt. Sajnálat, vágyakozás, szenvedély, keserűség, elveszettség… és az iránta érzett mérhetetlen, kimeríthetetlen vágyam.

Tudtam, hogy meg fog csókolni, és megkönnyebbültem. Átfogtam a derekát ahogy odaért hozzám. Belenézek gyönyörűen csillogó szemeibe, aztán hagyom, hogy ő csókoljon meg. Kezeimet az arca két oldalára helyezem. Nagyon puha a bőre, és érzem finom illatát is. Megborzongok, és ugyan olyan szenvedéllyel csókolok vissza. A csókunk egyáltalán nem erotikus, inkább kimondatlan érzésekről, gondolatokról szól. A nyelvemet finoman átdugom a szájába, aztán pedig szenvedélyesen csókolom őt. Hüvelykujjaimmal az arcát simogatom, fogamat finoman az alsó ajkába nyomom. Nagyon finom íze van a szájának, annyira, hogy alig bírom abbahagyni a csókot, pedig már majdnem fuldoklom. Elszakítom magamat tőle, de nem engedem el az arcát. Amíg levegő után kapkodok, a homlokomat az övének támasztom, lehunyom a szemem, és próbálok rendesen lélegezni. Nem igazán megy. Torie összezavar. Érzem a lélegzetét, aztán nem bírom tovább, újra az ajkaira tapadok. Nem érdekel, hogyha ő nem akarja, ha el akar tolni, de nekem szükségem van rá. Valamivel vadabbul csókolom, mint az előbb, de még mindig nem erotikusan, szexuálisan, csak úgy, mint akinek szüksége van rá. Lehunyom a szemeimet, és átadom magamat az érzésnek. Azt érzem, hogy szükségem van rá, kell nekem. Kell nekem, mint férfinak a nő, mint egy támasz, valaki aki mellettem van, és átsegít ezen az egészen, vagy akit én segíthetek át. Nem mondom ki hangosan, inkább a csókomba sűrítem bele. Mindent. Azt, hogy kell nekem, de mégsem, hogy akarom őt mindenhogy, de mégsem, azt hogy fontos nekem, hogy gondolok rá, és törődöm vele.
- Ne hagyj magamra! - Suttogok a csókba, de nem engedem, hogy eltávolodjon, érezni akarom őt. Kezeimet végigcsúsztatom a nyakán, le a vállán, a karjain, a derekára, és átölelem. Magamhoz húzom minden szó nélkül, az arcomat a hajába temetem, és belélegzem az illatát. Puszikat nyomok a hajába, élvezem azt, hogy most csak ketten vagyunk. Csak ő meg én, és olyat teszünk amire vágyunk. Én legalább is. A kezem lecsúszik a fenekére és elmosolyodom.
- Sajnálom, hogy a múltkor majdnem megátkoztalak! - Sóhajtok. Nem akartam akkor megtenni, de olyan részeg voltam, hogy nem tudtam mit teszek. Nem vagyok rá büszke, nagyon nem, sőt szégyellem magam, és úgy gondolom, hogy megint bocsánatot kell kérnem, különben, én nem bocsátok meg magamnak. Máig nem tudom, hogy mi vezérelt, mit gondoltam, miért tettem meg.
- Figyelj… én… - Nem tudom mit mondjak neki. A kezemet visszahúzom a derekára, megfogom a kezét, és ellépek tőle. A kezét nem engedem el, akkor sem ha rángatja, mert szükségem van rá, hogy érezzem. Valamit akarok neki mondani, de ha nem érintkezünk nem fog menni.
- Torie, nekem ez a csók.. nagyon jó volt. - Kezdek bele egy sóhaj kíséretében. - Nekem te jelentesz valamit Astoria, csak én.. nem tudom, hogy mit. Annyira sok érzés kering bennem irántad, hogy nem tudom kibogozni. - Belenézek a szemeibe, és nem bírom tovább. Erőszakosan tapadok rá újra az ajkaira, a nyelvemet átdugom a szájába, erotikus táncra invitálom. A kezem liftezik a hátán, le a fenekén, a combjára, és vissza. Ha ellök, értetlenül, és tetteimet megbánva nézek rá, ha pedig nem, akkor hozzásimulok.

Csókja édes, égető, mindent felemészt. Érzem, ahogy ellazulnak izmaim. Úgy érzem, itt a helyem, biztonságban vagyok, ez az, ahova tartozom. Semmi rossz nem történhet velem, amik Blaise karjába zár, csókol, ölel… szeret? Úgy éreztem. Csókja, érintése, vágyakozása mind arra utalt. Tudtam, hogy most nem a hormonjai irányítják, még ha kívülről úgy is tűnt. Egyszerűen biztos voltam benne. A szíve volt az, ami vezette őt, és ilyenkor belé tudtam volna szeretné. Talán belé is szerettem.
Szavai újabb áramütésként érik testemet, akárcsak érintései. Ahogy végigsimít nyakamon, derekamon, s szinte felvonyít testem, mikor elszakad tőlem. Ám a közelség megmarad. Érzem ahogy hajamba dönti arcát, majd tincseim között érzem, ahogy orra finoman bőrömhöz ér. Felsóhajtok. Szükségem van rá, sokkal jobban, mint eddig. Nem azért mert így helyes, mert így kell, hanem mert így akarom.
Szavaira csak megcsóválom kissé fejem, jelezve, hogy nem haragszom. Ettől a csóktól minden dühöm elillant. Nem éreztem irányába haragot, valahogy minden elmúlt most. S mikor elhúzódott tőlem, összekulcsolt kezünkre pillantottam. Olyan… normálisnak tűnik. Mintha ez lenne a természetes, hogy Blaise megfogja a kezem, átöleli a derekamat. Mintha így lenne természetes.
Hallgatom szavait. Szinte falom őket, simogatják lelkemet. Végre úgy beszél, olyat mond, ami jól esik. Amitől újra képes lennék szárnyalni. Mióta Draco megcsalt, s elhagyott nem éreztem ilyet. Olyan űrt hagyott maga után, hogy azt hittem sosem lehet majd betölteni. Most mégis, mintha egy kicsit szűkült volna az űr azzal, hogy Blaise kedves, becéző szavaival megtöltötte. És ettől kezdtem magam új embernek érezni.

Hagyom, hogy újra magához rántson, s vadul csókoljon meg. Viszonzom, kéretlenül, mindenem benne van. Bánatom, vágyazásom, szenvedélyem… szeretetem? Most úgy érzem. Úgy érzem Blaise mindent jelent nekem ezekben a percekben. Még annál is többet. Víz a sivatagban, levegő az óceán mélyén. Kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Magamba szívom illatát, csókjának ízét, próbálok minden percet elraktározni, hisz kitudja, meddig marad ez így.
Ilyenek vagyunk mi… Akarjuk a másikat, mégis mindig eltaszítjuk. Talán nem így lenne, ha nem lennénk ilyen hasonlóak, mégis mások. Talán ez a baba, a kis élet a szívem alatt lesz képes megtanítani minket megbecsülni és szeretni a másikat? Talán tényleg képes arra, hogy boldoggá tegyen minket, és mi is egymást? Nem tudtam a választ, csak reménykedtem benne, hogy az, amire én igazán vágyok.
Elhúzódok tőle, hogy levegőt kapjak. Kezem tarkójára csúsztatom, s finoman játszom egyik hajtincsével. Homlokom övének döntöm. Finoman végighúzom nyelvem alsó ajkamon, mely ég csókunktól. Lehunyom egy pillanatra szemem. Úgy érzem, ki kell mondanom, ami szívem nyomja, hogy megbékélhessek. Azt akartam, hogy hallja. Hogy megbocsájtson, amiért azt tettem vele a múltkori találkozásunkkor.
- Te is jelentesz nekem valamit, Blaise. – suttogom, majd felemelve fejem, elhúzódva tőle mélyen szemébe nézek. Azt akarom, hogy elhiggye. Mert ez volt az igazság. Tudnia kellett. – Lehet azért… mert babát várok. – először neveztem babának, nem pedig terhességnek. Most, itt, Blaise karjaiban nem éreztem tehernek. – De végül is mindegy. Szükségem van rád. – igyekeztem visszatartani könnyeimet, mégis elhomályosult előtte Blaise arca. Nem tudtam mit tenni. Mostanában folyton csak sírtam, de tudtam, előtte nem kell szégyellnem. Már nem. – Nem azért, mert ezután te vagy apa én pedig anya. Hanem mert így akarom. Én. Nem a lány, akit akaratod ellenére teherbe ejtettél, nem a szükség, a kötelesség. Hanem én… - végigsimítottam arcán, hüvelykujjam végighúztam alsó ajkán. – Nekem. Torienak. Ne hagyj el kérlek… - utolsó mondatom szinte kétségbeesetten suttogtam.
Nyakánál fogva magamhoz húztam, s átkaroltam felsőtestét. Nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy itt maradjon, mellettem, velem. Ne hagyjon el, ne bántson, csak… csak egyszerűen szeressen. Engem, úgy, ahogy vagyok, amilyen vagyok. Nem a baba miatt, magamért.

Hangos, elégedett sóhaj szakad ki belőlem érintése miatt. Jól esik, hogy nőies, vékonyka ujjai a tarkómra csúsznak, a bőröm bizsereg az érzés miatt. Jóleső borzongás fut végig rajtam, ahogy egy tincsemet tekergeti. Mindig is szerettem ha a tarkómnál piszkálta valaki a hajamat, mert nagyon jól esett, de sajnos a lányok többsége vagy előröl túr bele a hajamba, vagy éppen inkább markolja a forgómnál, és nagyon ritka az aki így csinál. Lehunyom a szememet, és mélyeket lélegzek. A heves csók után, amitől a szívem majd kiugrik a helyéről, kapkodom a levegőt, mintha most futottam volna körbe vagy tízszer a kviddics pályát. Néha a kviddics csapat edzésén szolidalításból, és a saját testem kordában tartása érdekében, velük csinálom az edzést, bár magát a sportot én nem űzöm, inkább nézem. Már éppen jólesően szusszannék egyet, mikor ő elhúzódik. Zavarosan csillogó szememet ráemelem, belenézek azokba a gyönyörű íriszekbe, és nem tudom elfordítani a fejemet.
Foglyul ejtett, láncra vert, és most raboskodom. Szinte ki tudom olvasni a szeméből azt amit mond. Mintha a lelkéig látnék le. Ez már nem először fordult elő Astoriával. Néha, mint most, köztünk különös kapocs alakul ki, mintha akaratlanul is oklumenciát használnánk, mintha az agyunk éppen ugyan azon a frekvencián lenne, teljesen megértjük a másikat, máskor meg mintha nem ugyan azt a nyelvet beszélnénk, mintha nem ismernénk a másikat, olyanok vagyunk. Nehéz bonyolult dolgok, és én magam sem értem. Se őt, se magamat, se ezt az egészet. Pedig néha úgy szeretném érteni, hogy mi ez az egész köztünk. Jó lenne tudni.
Komolyan nézem, hallgatom, és értelmezem azt amit mond. Jól esik minden szava, simogatja a lelkem, és akaratom ellenére a szívem gyorsabban kezd dobogni.
Megölel, én pedig gondolkodás nélkül fonom karjaimat köré, védelmezően magamhoz húzom, úgy ölelem, mintha minden rendben lenne csak egy öleléstől. Most rendben is van, úgy érzem minden pont a helyén van. Ott ahol lennie kell.
- Hallod a szívemet? - A fejemet a hajába fúrom, a hajába mormogok, és nem is vagyok benne biztos, hogy érti amit mondok. Abban se vagyok biztos, hogy szeretném azt, hogy hallja.
- Olyan szaporán ver, hogy mindjárt kiugrik. És tudod miért? - Eltolom magamtól, hogy bele tudjak nézni a szemeibe, belefúrom a tekintetemet. - Azért mert ilyeneket mondtál nekem. - Mélyen belefúrom a tekintetem az övébe, pillanatokig nézem, aztán végül lehajtom a fejemet, és a hajamba túrok.
- Hát ez gáz volt.. - Köszörülöm a torkomat, és a cipőmet bámulom. Nem igazán vagyok az az érzelgős srác, aki romantikus verseket ír, és virágcsokrokat küldözget, sőt ez a sok szerelmi vallomás sem az én asztalom, és egy idő után kínos is nekem.
- Most nem nézel egy nyálgépnek ugye? - Sandítok fel rá, közben pedig azon gondolkozom, hogy most menjek oda és támadjam le, vagy inkább várjak arra, hogy ő lépjen. Aztán egy hirtelen döntéstől vezérelve közelebb lépek, és megfogom a kezét. Az ujjainkat összekulcsolom, és lepillantok a kezünkre.
– Pont összeillenek. - Simítom meg a kézfejét a hüvelykujjammal. - Mi lenne Astoria, ha megpróbálnánk ezt mi ketten? Sóhajtok, és rápillantok. A kezemmel, amivel nem az övér fogom, az arcához nyúlok, és simogatom a bőrét. Belenézek a szemébe, komolyan és mélyen, aztán megcsókolom finoman.
- Mert kellesz nekem. Nem azért, mert teherbe ejtettelek, és nem azért mert mostantól te vagy az anya én meg az apa, nem szükségből, és nem kötelességből, hanem mert te vagy Torie, a lány aki iránt vonzódom, aki tetszik nekem.. - Mindezt az ajkaiba suttogom, minden egyes szónál az ajkam az övét cirógatja. Különösen bizsergető érzés.

Megnyugodva bújok biztonságot adó ölelésébe. Most nem fáj semmi, minden a legnagyobb rendben van, legalábbis ezekben a percekben úgy érzem, hogy jöhet bármi, túl fogom élni. Túl fogjuk élni. Mert Blaise itt van, és segít. Hogy barátként, szerelemként vagy a gyermeke apjaként az már teljes mindegy volt. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy minden rendben legyen. Még ha néha utálni fog rám, és haragudni, akkor is megteszi. Mert ő egyszerűen ilyen.
Halkan sóhajtok fel, mikor fejét hajamba fúrja, s belemotyog. Nehéz kivennem szavaid, de végül sikerül megértenem. Elmosolyodom, mikor eltol, mélyen szemébe nézek. Figyelem reakcióit, szinte majdnem el is nevetem magam, mikor kijelenti, hogy ez a nyálas szöveg mennyire gáz számára. Mégis kimondja, s tudom, Ő nem az a nagy, romantikus figura, mégis képes nekem ilyeneket mondani. Ez jólesik.  Tudom, hogy nem szerelmes belém, legalábbis nem úgy, ahogy kéne. Talán én sem belé. Talán elmúlik, amikor megszületik a baba, vagy egy hét, hónap, vagy csak évek múlva, fene tudja. Csak az volt a biztos, hogy neki szüksége van rám, nekem pedig rám. Hogy valójában egymásra szükségünk van-e, nem tudtam, nem is akartam vele foglalkozni.
Figyelem, ahogy megfogja kezemet, s összekulcsolja ujjainkat. Lenézek összefonódott kezeinkre. Olyan… normálisnak tűnik, természetesnek, mintha a világ úgy lenne kerek, hogy Blaise Zambini megfogja a kezem. Nem volt benne semmi fura, vagy szokatlan.
Aztán kérdése megszakítja gondolataimat, s felkapom kezem, hogy meglepett tekintetem az övébe fúrjam. Ebben a percben Blaise Zambini megkérdezte, hogy nem-e leszek a barátnője, ami így tárgyilagosan kimondva elég hülyén hangzik, pedig nem. Egyszerűen csak megdöbbentő, hogy van lány, akivel Blaise járni akar, nem csak megdönteni.  Persze a sorrend, hogy előbb lefektet, teherbe ejt, majd megkéri a kezem, végül megkér, hogy legyek a barátnője… nos nem az igazi, de ettől még a gesztus nem kevésbé hízelgő.
Lehunyom szemem, mikor megsimítja arcomat. Érzem, ahogy közeledik felém, majd ajkai enyémekhez érnek. Érzem csókját, s suttogó hangjára újra és újra beleremegek. Olyan fura érzés hallani ezeket a szavakat újra, most egy más fiú szájából. Egyszer, nem is olyan régen Draco is elmondta nekem ezeket. Csak akkor nem állt fent olyan lehetetlen helyzet, mint most Blaise-zel. A vége a történetnek persze nem jó, fájdalom és szenvedés, mégis, szinte méterekkel a föld felett lebegek, csak Draco gondolata az, ami újra visszalök a szilárd talajra.
Finoman húzódom el Blaisetől, de csak annyira, hogy szemébe tudjak nézni. Mindkét kezem nyakára teszem, s míg egyikkel haját birizgálom, másikkal végigsimítok arcán. Ha valaki ránk nyitna, azt hinném, hogy újdonsült szerelmes pár vagyunk, s egy pillanatig én is úgy érzem.
- Én is szeretnék veled lenni… - kezdek bele kissé bizonytalanul, nem akarom, hogy félreértsen valamit, s nem is akarom megbántani. Azt hiszem a napokban eleget kapott már. – [b]És szükségem is van rád. Csak nem tudom ez az állapot meddig tartana. Mi mindig csak veszekszünk, ordítozunk, néha még meg is átkozzuk a másikat.[/b] – húzom el számat finoman, de szemeim mosolyognak. Már nem haragszom, nincs is miért. – És ha holnapra nem érzel így? Ha nem érez így egyikünk se? Én csak nem akarom, hogy játszunk a másikkal, így is elég nehéz ez, és legfőképpen, nem akarlak visszatartani semmitől. – szemembe most először csillan meg valami szomorúság féle. – Tudom, hogy a csajozás a mindened… és nem is haragszom rád ezért, ilyen vagy.
Sóhajtok, majd egy hosszú, gyengéd csókot nyomok szájára. Nem akarom újra eltaszítani, bántani pedig egyáltalán nem szeretném, de tudom, jól milyenek vagyunk, ismerem Blaiset, pláne magamat! Nem szeretném, ha vérfürdő lenne a kapcsolatunk vége, hiszen, ha őszinte akarok lenni ez sincsen kizárva.
- Aludjunk rá egyet, mit gondolsz? – kérdezem, mikor újra elszakadok tőle. – Várjuk meg, hogy egy hét múlva is akarjuk-e a másikat. - még egy utolsó csókot nyomtam szájára, majd karórámra pillantottam.
Nem csak, hogy lemaradtam a következő órámról, de öt perc múlva jelenésem volt Madam Pomfreynál, ugyan hetente megszokott vizsgálni, hogy minden rendben van-e. Igencsak aggasztotta, hogy sokkal intenzívebbek a rosszulléteim, mint általában lenni szokott. Indulnom kellett, elvégre a javasasszony tett nekem óriási szívességet, nem pedig én neki. Nem akartam hálátlannak tűnni.
- Mennem kell. - sóhajtottam el magamat. - Madam Pomfrey vár. - mélyen szemébe néztem, s egy utolsó búcsúcsókot nyomtam szájára. - Nem hagylak többet el, Blaise. -suttogtam csókunkba, majd lassan elhúzódtam tőle.
Vállamra kanyarítottam táskámat, s sietős léptekkel elhagytam a termet.
A gyengélkedő felé vezető úton végig Blaise járt a fejemben...