Izgultam. Úgy izgultam, mintha újra elsőéves lennék, s várnék a beosztásra. Pedig most nem a beosztásra vártam, hanem a kísérő tanárra, aki megmutatja, hogy merre van a helyem. Miután minden ellenőrzésen átestem, végre beléphettem a kovácsolt vaskapun, s újra beleszagolhattam a birtok friss, otthon illatú levegőjébe.
Igyekeztem kerülni a füves részeket, félő voltam, hogy magas sarkú cipőmbe elmerülök a földbe. Nem is tudom, minek csíptem így ki magam. Én egy egyszerű vászonnadrágban, és hozzá illő ingben akartam jönni, de anya úgy leteremtett, hogy nem illik ilyen snassz öltözékben megjelenni az első napomon, és igenis öltözzek fel felnőtt módjára. Nem volt választási lehetőségem, kénytelen voltam hagyni, hogy eltűnjön a ruhásszekrényemben és összeállítsa az aznapi ruhámat. Anyában megvolt az igazi franciaság, a sikk, az elegancia, ami bár nem veszett ki belőlem se, de én mindig is inkább a kényelemre utaztam. Ő erre mindig csak annyit felelt: a divat nem ismeri a kényelem szót. Mintha nem a Roxfortba jöttem volna, hanem a párizsi divathétre.
Már a bejárati lépcsőn lépkedtem fel, mikor hátrapillantottam, hogy megbizonykodjam, csomagjaim engedelmesen követnek engem. Elégedetten bólintottam, majd mikor újra előre fordultam keményen ütköztem neki valaki hátának. Két, vészesen szikrázó szempár fordult felém a hozzá tartozó testtel együtt. Felpillantottam az illetőre.
Épphogy csak a szám nem nyílt el, mikor rájöttem, hogy áll előttem. Volt egy olyan érzésem, hogy ugyanolyan arcot vághatok, mint Ő. Nem akartam tudomást venni az emlékeimről, melyek alattomosan, akaratom ellenére kúsztak be az agyamba. Nem is mondtam ki nevét, még csak gondolatban sem, abban reménykedtem, hogy csak kínzóan nagy a hasonlóság. Pedig tudtam, hogy Ő az, még azelőtt, hogy bemutatkozott volna. Ez a stílus, a hanghordozás, az irritáló viselkedés nem lehetett másé.

Csakis William Shackleton.
Figyelem, ahogy végigmér, ahogy egészen furcsa fény csillan meg szemeiben. Na, már csak ez hiányzott. Kelletlen nyújtom előre én is jobbomat, s rázom meg kezét.
- Tisztába vagyok vele, hogy ki vagy. – feleltem neki ridegebben, mint ahogy szántam.
Következő mondatára csak enyhén megemeltem szemöldököm. Aha, csak szeretnél felkísérni a szobámba, te kis… Az egyetlen baj Shackleton-nal az volt, hogy még mindig csak a nagyképű, fricskázó mardekáros fiút láttam benne, aki megkeserítette az életemet. Ezen a ponton nehéz volt túllépnem gyermekkori sérelmeimen, melyek legtöbbjét Ő okozta.
Csak bólintottam egyet kérdésére, majd újra hátra pillantottam poggyászomra. Elindultam mellette az előcsarnokban, nem szólaltam meg, csak cipőm kopogása verte vissza a falakról a kínos csöndet. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki? Kérdezzem, meg hogy van, hogy került ide? Valószínűleg, úgy ahogy én
Óvatosan oldalra pillantottam, hogy végre kicsit megvizsgálhassam arcát. Még mindig ott lebegett tekintete előtt az a megmagyarázhatatlan sötétség, ami mindig is riasztott engem. Amellett, hogy nem volt éppen csúnya, sőt, egészen jóképű volt, sugárzott belőle még valami. Talán gonoszság lehetett? Nem tudtam volna megmagyarázni, de úgy gondoltam jobb megtartani a három lépést tőle.

Nem is terhelem az agyam azon, hogy gondolkozzon a válaszon, ugyanis nem állt szándékomban csevegni Shackletonnal. Olyan ellenszenvet éreztem irányába, hogy tudtam, egy kis viccelődéssel nem fogja tudni oldani a bennem lévő feszültséget. Az elmúlt tíz évben egyszer sem gondoltam rá, örültem, hogy megszabadultam attól a fiútól, aki nagyjából az egész roxforti életemet megkeserítette attól a perctől kezdve, hogy tanulója lettem az iskolának. Nem is áltattam magamat, hogy megváltozott, vagy másmilyen lett, hiszen az arrogancia, a felsőbbrendűség ugyanúgy sugárzott az arcáról, ahogyan diákkorunkban. Azt hiszem, van ami sosem változik.
Szükségem volt egyensúly érzékemre –ami megjegyzem így sem volt kifogástalan -, hogy meg tudjak állni a lábamon, amikor hirtelen megragadta karomat, s némi erőszakkal maga felé fordított. Lepillantottam karomra, melyre rákulcsolódtam hosszú ujjai, majd kissé félve tekintettem fel rá, kétkedőn, s némi rosszallással. Enyhén összehúzott szemmel futtatom végig tekintetem arcán, próbálom tanulmányozni, kiismerni, felismerni a hazugságot, hogy megint csak rá akar szedni. Régen is sokszor csinálta, hogy pár pillanatig elhitette velem, hogy nem utál, nem gyötri majd az életemet, ám mindig, mikor a legkevésbé számítottam rá, bebizonyította, hogy ez bizony csak tréfa, átverés, ugyanis arra teremtetett, hogy kínozzon.
Csendben hallgatom, amit mond. Másnak tűnt… Nem azt mondom, hogy jónak, tisztának, de nem annyira sötétnek és gonosznak, mint amilyen emlékeimben élt. Persze, ettől még nem igazán akaródzott a szervezetem bevenni azt, amit mond, de úgy gondoltam, ha már össze vagyunk zárva az iskolában, meg kell tanulnunk együtt dolgozni.
- Csak abban reménykedem, hogy már nem vagy az a bika. – szólalok meg végül már nem olyan hideg hangom, ám továbbra is némi fenntartással a hangomban. – Mert jobb, ha tudod, én már egyáltalán nem vagyok az a bárány, aki voltam.

Az évek során eléggé megkeményedtem, sőt azt hiszem, inkább az élet keményített meg. Mióta apa meghalt sokkal kérgesebb lett nekem is a szívem a külvilág felé, viszont ha arról volt szó, hogy meg kell védenem magam, vagy a szeretteimet, akkor egy percig sem haboztam. Régen talán csak fenyegetőztem, mikor előkaptam a pálcám és Williamnek szegeztem. Ma már gondolkodás nélkül megátkoznám, és meg is fogom, ha csak nem gondolja tényleg komolyan azt, amit mond.
Összekulcsolom mellem előtt a karomat, mikor végre kiszabadul fogságából. Rossz szokás ez nálam, hogy mindig így állok szembe a beszélgetőpartnereimmel. Azt hiszem, ez afféle védekező mechanizmus.
Nem igazán tudtam, hogy most viccelődni vagy flörtölni próbál velem, vagy egyszerűen tényleg csak komolyan gondolja. Mégsem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el csak egy pillanatra is. le is hajtottam fejem egy percre, hogy ne lássa mosolyomat. Még véletlenül sem akartam, hogy nyeregbe érezze magát.
- Azt hiszem, képes vagyok békét kötni veled. – szólaltam meg végül, az eddigieknél sokkal kedvesebben, de a távolságtartás ott volt hangomban, s tekinteteimben is.
Nem bíztam benne, s valószínűleg nem is fogok. Megbocsájtani sem lennék képes, hiába gyermekkori sérelmekről van szó. Egyszerűen csak… nem nyitok tüzet, amíg Ő sem. Persze, ebben nem hittem igazán, de úgy voltam fele, egy fél esélyt adok neki, de többet nem. Hogy hogyan rendelkezik mindezzel, az már a saját döntése. Viszont ha újra belém rúg, és megaláz nem állok majd jót magamért, és Merlin irgalmazzon annak, aki az utamba áll. Már nem vagyok 16 éves kis fruska, aki elviselni a másik sértegetéseit és kínzásait, csak mert fél szembeszállni a nagyobbal és erősebbel.
- Mehetünk? – kérdeztem csendesen, mert kezdett kissé kellemetlenül érinteni, hogy minket bámulna a folyosón. nem beszélve a kényelmetlen magas sarkú cipőmről, ami kezdte baromira nyomni a lábamat.