Éhes diákok hada lepte el a folyosókat, néha felhorkanva rosszalló pillantást vetettek rám, ahogy sietős léptekkel vágtam át a tömegen, s nyargaltam le a lépcsőn lefelé. Nem akartam késni, valahogy… úgy éreztem, hogy minél hamarabb látni akarom. Hiába voltunk egy házban, egy klubhelységben, valahogy mégis mindig sikerült elkerülnünk egymást, akarva akaratlanul is. Most gyermeki izgalommal vágtattam le a lépcsőkön, arcomra hiába akartam komolyságot erőltetni, mégis csak odafurakodott szám szegletébe az aprócska, sokat sejtető mosoly.
- Astoria! – hallottam saját nevem hátam mögül, mire hátrapillantottam, ám sajnos fogalmam sem volt róla, ki lehetett, aki megszólított.
Majdnem megvolt. Majdnem sikerült baj nélkül eljutnom a csarnokba, ám ahogy hátrafordultam rögtön magával sodort a tömeg, én pedig minden egyensúlyérzékemet elveszítettem. Éreztem, ahogy bokáim megbicsaklik, majd azt követően rögtön éles fájdalom hasít bele, ám itt még nem ért vége a pech szériámnak.
Öt. Pontosan öt lépcsőfok hiányzott ahhoz, hogy fájdalommentesen elérjem a csarnok padlóját. Ezzel egyetemben öt lépcsőfok volt az, amin lebuckáztam. Először csak térdemre rogytam, ám nem tudtam megkapaszkodni semmiben, valamint az sem volt segítségemre, hogy egy lélek sem állt meg, így előre esve, majd oldalamra csúszva zuhantam le azon a fránya öt lépcsőfokon. Eközben persze karomat sikerült magam alá gyűrnöm, valamin fejem beleütközött az egyik lépcsőfokba. Arról, hogy felszakadt a szám már nem is beszélek, hiszen az volt a legkisebb problémám.
Földet érve rögtön összegömbölyödtem a csarnok padlóján. Nem tudtam, hogy az ebédelni készülő tömeg meg állt-e bámészkodni, mivel szorosan összezártam szememet, kezemet pedig hasamra szorítottam. Éles fájdalom nyilallt oldalamba, én pedig rögtön rémeket kezdtem látni. Szerencsére eszméletem nem vesztettem el, csupán enyhén kótyagos állapotba kerültem, valamint gyenge szédülés is úrrá lett rajtam.
Pedig olyan jól indult ez a nap…

∫ To≈ Draco ∫ Words≈ 572 ∫ Song≈ laptopom halk zúgása ∫ Dress: LINK ∫

MADE BY TORIE ♥

What are you staring at?

- Tűnés az útból – mordul rá durván Monstro egy csapat alsóbbévesre, akik összeverődtek a bejárat előtt az előcsarnokban. Egy-kettőt arrébb is lök, mire mögöttem a csapattársaim közül páran hiénák módjára felvihognak. Engem igazából hidegen hagy a jelenet, bár örülök, hogy szabad utat kapunk a nagyterem felé.
- Figyeljetek – fordulok hirtelen szembe a srácokkal. – Keressetek valakit nekem McCarthy helyett. Gyalázatos, amit ma a pályán művelt. Az egy dolog, hogy egy nagy mamlasz, és szívesen lóbálja az ütőt odafenn, meg jól be tud célozni bárkit a gurkókkal, de repülni, Merlinre esküszöm, még öreganyám is jobban tud, pedig már rég óta halott – forgatom a szemeimet kissé morcosan. Két és fél órát végigszenvedtem a csapattal az imént kint a pályán, és egyik rosszabb, mint a másik, mintha nem is két hónapot hagytak volna ki, hanem legalább két évet. Pedig mondtam nekik, hogy aki a csapatban akar maradni, gyakoroljon otthon a nyáron is. Mégis csak a Mardekár kviddicsezői vagyunk, nem holmi vénemberek gyülekezete. A legtöbb baj azonban az új terelőnkkel van, akit Crack helyett választottunk be. Gyorsan akartunk találni valakit, egyikünknek se volt ínyére, hogy jobban belefolyjunk ebbe a témába. Crack mégis csak öt éven át volt csapatunk terelője, és se a pályán, se bármi másban nem könnyű őt pótolni. Mardekárosok vagyunk, és valakinek az elvesztése, aki háztársunk, haverunk, barátunk volt, nem olyan dolog, amiről összeülnénk komolyan beszélgetni. Gyors megoldást akartunk, de nem vált be, és ha McCarthy helyett nem találunk gyorsan valaki értelmesebbet, akár sarokba is vághatjuk a seprűket.
- A többit később megbeszéljük… Monstro, megtennéd, hogy foglalsz még két helyet magad mellett az asztalnál? Hamarosan csatlakozunk mi is Greengrass-szel – jelentem ki, mert ebben a pillanatban meglátom a lány egyre közeledő alakját.
- Hé, mi történt köztetek tegnap? – kérdezi zavarba ejtően bizalmasan tőlem a korábban megszólított. Ő is mellettem állt, mikor az hatalmas pofon az arcomon csattant, gondolom azóta is értetlenül áll a dolog előtt, mivel még nem vettem a fáradtságot, hogy elújságoljam bárkinek is a fejleményeket. Nem is éreztem rá késztetést. Előbb jó lenne, ha én magam is rájönnék, mi is van… vagy lesz akkor most közöttünk Torieval. Ehhez pedig végre nem ártana tényleg beszélnünk. Egy egyszerű "ne most"-tal lerázom magamról Gregory kérdését. Hallom, hogy valaki a közelből megszólítja Astoriát, a szemem sarkából látom is, hogy odaint neki, de előbb beterelem a többieket a nagyterembe – nem hiányzik a közelgő párbeszédünk mellé közönség – csak aztán indulok el arra felé, amerről pár másodperccel ezelőtt még Toriet közeledni láttam. Az utolsó pillanatban sikerül megtalálnom őt a tekintetemmel, aztán már csak a zuhanását látom, hogy végigbucskázik pár lépcsőfokot. Ha nem lenne tömve az előcsarnok, azonnal mellette teremhetnék. Már bánom, hogy elüldöztem Monstrot, most könnyedén utat törhetnék vele. De azok a majmok meg képtelenek megállni, vagy legalább kikerülni. Mint egy nyomorult tehéncsorda, fejetlenül robognak lefelé, egyik sem venné a fáradtságot, hogy felsegítsék szerencsétlen lányt. Egyik pillanatról a másikra kegyetlenül dühös leszek, és vaktában kilövök pár ártást és átkot Astoria köré, amitől legalább végre szétrebbennek.
- Mit bámultok, nyomorultak?! – dörrenek rá egy csapat negyedévesre, miközben megérkezem a sérült lány mellé. Pálcámat még nem eresztem le, villámló tekintettel szegezem a közelben levőkre, akik végül sietve kikerülnek minket nagy ívben.
- Torie, jól vagy? Megsérültél? – első ránézésre nehéz lenne megállapítani, hogy mennyire ütötte meg magát. Szabad kezemmel a karja alá nyúlok, és óvatosan a vállamra húzva, hogy rám támaszkodhasson, derekát átkarolva segítem fel a földről.
- Nem tudom, mennyire vagy éhes, de mi lenne, ha ebéd előtt még gyorsan meglátogatnánk Madam Pomfreyt? – Inkább elteszem a pálcámat, és végigsimítva Astoria arcán, az álla alá nyúlok, hogy a szemébe nézhessek. Teljesen kábának tűnik… A fejét is beverte? Nem láttam.

Enyhén megdöntöttem hátrafelé fejem, hogy rá tudjak nézni. Most nem sírtam. Úgy tűnt a fizikai fájdalmat sokkal jobban elbírom viselni, mint a lelkit, bár régen az sem jelentett gondot. Viszont nagyon aggódtam, hogy mi lehet a gyerekkel, aki a hasamba növekszik, nem voltam benne teljesen biztos, hogy egy ilyen mértékű esés nem-e ártott neki. Csak reménykedni tudtam.
Kicsit megnyaltam kiszáradt számat, miközben továbbra is félkómás tekintettel pillantottam a segítségemre siető szőkére. Elhúztam számat, mikor nyelvemhez ért a kellemetlen, vas ízű vér. Émelygésem ettől csak fokozódott, de látásom apró ütemben ugyan, de kezdett kitisztulni, s most már négy helyett csak kettőt láttam Dracoból.
Kérdésére szinte kábultam mosolyodtam el. Most is viccelődik, mintha tényleg fontosabbnak tartanám most a kajálást, minthogy meglátogassam a javasasszonyt. Tudnom kellet, hogy mi van a babával, saját magam miatt kevésbé izgultam. Amiatt viszont nagyon is, hogy maga Draco lesz az, aki felcipel a gyengélkedőre. Féltem ugyanis, hogy kiderül a titkom, melyet eddig sikeresen tudtam előtte elrejteni. Most viszont nem lehettem önző, hogy saját biztonságomra koncentrálok. Meg Kellett vizsgálnia Madam Pomfreynak.
- De nem bírok menni…- motyogtam élettelen bábuként lógva Draco nyakában. – Azt hiszem megrándult a lábam, és nagyon szédülök. – mormogtam el saját diagnózisomat.
Újra ránéztem, mikor megéreztem arcomon végigsikló ujjait, habár továbbra is csak hunyorogva, talán még bandzsán is. Most nem nagyon tudtam volna megállapítani, mennyire is vagyok vonzó, valószínűleg semennyire.
Úgy látszik, végül mégis Draco az, aki mindig megment engem, s nem csak a külvilágtól, hanem saját magamtól is.

∫ To≈ Draco ∫ Words≈ 494 ∫ Song≈ Katy Perry - Roar∫ Dress: LINK ∫

MADE BY TORIE ♥

What can I do for you?

Dühös pillantásokat vetek a körülöttünk levőkre. Óh, igen, jelenleg mindenkire dühös vagyok, az egész nyomorult Roxfortra, különösképpen a fentről letrappoló Hugrabugrosokra, akik valóban úgy közlekednek, mint valami csorda. Eszetlen birkák. Nem tudom, tényleg ennyire vakok és idióták, vagy csak azért hagyják figyelmen kívül Toriet, sőt, taposnak át rajta, mert Mardekáros. És még ők papolnak az egyenlőségről. Ki akarna ezekkel egy kalap alá kerülni?!
Astoria arcáról fájdalom tükröződik. Még a kábultsága fátylán keresztül is jól kivehető. Aggodalmasan simítok végig az arcán a haját is félresöpörve, mely egy kicsit kuszán szanaszét áll most. Csak az ujjaim végével érezhetem a bőre puhaságát, hisz a kezem többi részét még a kviddics kesztyűm takarja. Elfelejtettem levenni korábban, épp csak a seprűmtől szabadultam meg, amikor az egyik új csapattársunkkal elküldtem azt előre. Iskolai talár helyett is egyelőre még Mardekáros mezben díszelgek, bár ez legyen a legkevesebb, nem igaz? Toriet sürgősen Madam Pomfreyhoz kell vinnem.
- Shh… - csitítom a lányt, miközben elnyöszörgi nekem, hogy nem tud lábra állni. Felkapom a karjaimba, és úgy indulok meg vele sietve az első emeleti gyengélkedőre.
- Mindjárt ott vagyunk – nyugtatnám tovább egy pillanatra lenézve a vállamon pihenő arcába, és hamarosan már be is lököm lábbal a gyengélkedő ajtaját. Nem nézek szét azonnal, csak beiramodok, és leteszem őt a legközelebbi szabad ágyra. Igazából aztán látom csak, hogy egyet kivéve mindegyik szabad. És egyedül Mr. Frics tartózkodik még a helyiségben.
- Madam Pomfrey? Madam Pomfrey! – nézek körül jobban, de a javasasszonynak semmi nyoma. – Hol van? – mordulok rá nem épp a legkedvesebb modoromban a gondokra, aki időközben felpattant a korábban befoglalt ágyáról, és elénk sietett.
- Lement az üvegházakhoz beszélni Bimba professzorral valami gyógynövényekről… Engem bízott meg, hogy ügyeljek itt, amíg vissza nem ér – húzza ki magát büszkén az öreg, és mint egy végszóra, Mrs. Norris is megjelenik a lába mellett, és a gazdájához hasonló büszke nyávogást hallat. Na szép! Ezzel a két idiótával vagyunk megáldva?
- És most komolyan itt akar tétlenül ücsörögni, amíg vissza nem ér, maga féleszű? Hát nem látja, hogy az egyik diák súlyosan megsérült? Szóljon Madam Pomreynak, de azonnal, hogy siessen fel a gyengélkedőbe! – dörrenek rá türelmetlen Fricsre, aki morog ugyan valamit az orra alatt, de nem ellenkezik, egész gyors lépésekkel elcsoszog a koszos macskájával együtt. Magam is lerohanhatnék az üvegházakhoz, de nem akarom magára hagyni Astoriát, főleg nem az öreggel kettecskén.
- Mindjárt érkezik a segítség – telepedek le Torie ágya mellé a székre. – Hozzak neked valamit addig is? Szükséged van valamire? Vagy szóljak valakinek… ? – teszem fel gyors egymásutánban a kérdéseket, és majdnem kicsúszik a számon Kyra neve is a végén, de aztán időben elharapom a mondatot. Tegnap végül nem volt alkalmam megkérdezni, és nem igazán vagyok benne biztos, hogy milyen kapcsolatban vannak most, beszélt-e vele később, vagy hogy egyáltalán akarja-e, hogy itt legyen. Bár ha velem szóba áll, talán a legjobb barátnőjére sem akar örökké haragudni.

- Draco… - kezdtem bele, s nagy nehezen felkönyököltem, majd hunyorogva szemébe néztem. – Én… - ám mielőtt még csak belekezdhettem volna mondandómba, Madam Pomfrey robogva csörtetett be a Gyengélkedő ajtaján, s nyomban az ágyamhoz sietett.
- Feküdj le és maradj nyugton, Astoria! – ripakodott rám, majd szelíd erőszakkal visszanyomott az ágyra.
Még láttam, ahogy kezével hessegető mozdulatot tesz Draco felé, jelezve neki, hogy kicsit menjen arrébb, esetleg üljön át a mellettem lévő ágyra, hogy ne zavarja a vizsgálatokat. Gyors pillantást vetett megrándult bokámra, ám most nem annak szentelte a nagyobb figyelmet, hanem pálcájával hasam körül integetett, és tett érdekes mozdulatokat. Félszemmel Dracora néztem, hátha látok rajta valami reakciót, de inkább csak sóhajtva lecsuktam szemem, és magamban Merlinhez fohászkodtam.
Nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a Javasasszony száját, majd megtörtént az, amitől annyira rettegtem, hogy majdnem eszméletemet vesztettem
- Jól van kis drágám! A bokád elég csúnyán megzúzódott, de hamar rendbe hozzuk. A baba viszont teljesen jól van! – mondta nagy örömmel.
Szemem kipattant, és Madam Pomfreyra villant. Kezét szája elé kapva rögtön Dracora nézett, én viszont továbbra is mereven, tágra nyílt szemekkel néztem az asszonyt. Nem mertem Dracora nézni. Féltem, hogy az egész kastélyt felfogja robbantani dühében, természetesen ez anélkül is megtörténhet, hogy nem nézek rá.
- Öhm… Jobb, ha megyek és magatokra hagylak. – motyogta zavartan, majd egy utolsó „szánom-bánom” pillantást vetett rám, s elment. Lehunytam szemem.
Reszketős sóhaj hagyta el számat, majd minden bátorságomat összeszedve elfordítottam szemem, hogy egyenesen Dracoéba nézhessek. Rettegtem, de Merlinre esküszöm, nem fogok megszólalni, amíg Ő nem mond valamit. Márpedig fog. Ebben biztos voltam.
És azt nem fogom zsebre tenni.

∫ To≈ Draco ∫ Words≈ 515 ∫ Song≈ laptopom halk zúgása ∫ Dress: LINK ∫

MADE BY TORIE ♥

It can't be true.

Közelebb hajolok Toriehoz, mert úgy tűnik, hogy mondani készül valamit. Nem nagyon sikerül értelmes szavakat kipréselnie. Talán még mindig szédül? Vagy a fájdalomtól kábult így el? Közben azon kattog az agyam, hogy vajon mire lehet szüksége, mit akarhat kérni, vagy mondani? Próbálom kitalálni, hátha előrébb jutunk, de mire a lány bármit is kinyögne, Magam Pomfrey robban be közénk, és úgy hesseget odébb, mint egy pimasz legyet, ami csak útban van.
- Jól van már. Jól van - morgolódok az orrom alatt, miközben hátrálok, de eszem ágában sincs akadályozni a munkáját, szóval engedelmesen áttelepszem a székről a szomszédos ágyra. Onnan figyelem a javasasszony ténykedését, ahogy vizsgálódik a pálcával. Meglepve veszem tudomásul, hogy a bokájára épp csak egy pillantást vet, és helyette Astoria hasán végez pár látszólag rutin vizsgálatot. A homlokomat ráncolom értetlenül. Az öregasszony már ilyen szenilis lenne? Már épp emlékeztetném, hogy a bokája, meg valószínűleg a feje sérült a lánynak, és nem a hasa, amikor a Madam Pomfrey is megszólal, és alaposan belém is fojtja ezzel a szót. Szemeim elkerekednek, és úgy nézem az iménti vizsgálatok helyét, mintha most vettem volna észre, hogy Torie hasán egy egész tucat kerti törpe vert volna tanyát. Á-á... biztos csak rosszul hallottam! Az nem lehet. Mert hát... mégis hogyan lenne lehetséges... mármint...?
De a két nő további reakciója is azt sugallja, hogy nagyon is jól hallottam. A javasasszony zavarba jön, amiért elszólta magát, Astoria meg szerintem épp olyan rémülten néz rám, amilyennek én is érzem magam. Oké, ezt tényleg nem értem. Ez... nem... lehet. Bambán követem Madam Pomfreyt a tekintetemmel, majd pillantásom visszatalál Toriehoz, és a szemöldökömet ráncolva újra a pocakjára meredek.
- Baba...? - szólalok meg végül pár percnyi döbbent és kínos csend után. Ebben az egyetlen kis szóba több kérdést sűrítettem, mintha nyakatekert kérdések százaival kezdeném bombázni a lányt. Persze nem biztos, hogy ezt ő érti is, illetve akar-e rá válaszolni. Vagy én akarom-e hallani a válaszait.
- Azt mondta... azt mondta, hogy a baba jól van... - ismétlem a gyógyító után, mint aki még mindig megerősítésre vár, hogy nem hallott semmit félre. De kezdem lassan felfogni, és ráébredni, hogy mi is történt az imént az orrom előtt. A baba, melyről tényleg mindketten tudtak. És nekem nem lett volna szabad elárulni. Astoria terhes. Terhes. Gyereket vár valakitől. És nem akarta, hogy tudjam. Az orromnál fogva vezetett már tegnap óta. Arcom lassan átalakul, és a teljes döbbenet helyét a harag veszi át.
- Terhes vagy? Terhes vagy, és véletlenül elfelejtetted közölni velem? - emelem fel lassan a hangomat, de egyelőre még próbálok figyelni rá, hogy ne kiabáljak. - Miért...? Ez az egész csak a bosszúról szólt, igaz? Úgy tettél, mint aki rendbe akarja hozni a dolgokat, de egyáltalán nem is gondoltad komolyan. Csak arra ment ki a dolog, hogy leverd rajtam a megcsalást?! - Ez tűnik az egyetlen értelmes magyarázatnak. A tegnapi csókjai mind hamisak voltak. Igazából nyilván valaki mással jár. És gyerekük lesz. Engem pedig csak megvezetett. A rohadt életbe!
- Ki az apja? - kérdezem meg hirtelen látszólag már teljesen érzelemmentesen, közömbösen. Sőt, hidegen. Minden fájdalmamat, indulatomat és egyéb érzelmemet már gondosan begyűrtem az álarcom alá, a jeges, szürke szemek mögé. Csak még választ akarok kapni erre az egyetlen kérdésre. Szerintem megérdemlem, hogy tudjam az igazat. Aztán már itt sem vagyok. Nem fogom hagyni, hogy továbbra is a bolondját járassa velem. És az is biztos, hogy ha ebben még valaki benne volt, annak ma még nagyon kellemetlenné fogom tenni az estéjét. Nem, Toriet nem bántanám. Soha. De nem garantálhatom ugyanezt másoknak.