Tárgy: Re: Klubhelyiség Vas. Május 13, 2012 1:22 am
To; Hermione a friend in need, is a friend indeed
Ha valahol én előbb bukkanok fel tanulni, mint Hermione Granger, akkor szerintem már mindenki tudja, hogy baj van. Ó, és én bajban vagyok…igen, máris, pedig még alig kezdődött el a tanév. Fogalmazzunk úgy, hogy a tavalyi évben…kissé hiányosak maradtak a mágiatörténeti ismereteim, és valahogy sehogy sem akarnak eszembe jutni. A semmire viszont ugyebár nem lehet építeni. Az sem ígérkezett túl csábító lehetőségnek, hogy átrágjam magam az egész tavalyi anyagon, már ami a koboldlázadásokat illeti. Öhm, helló? Hogy két nap múlva kell leadnom a dolgozatomat? Igen. Frenetikus. Segítséget kérni (vagy esetemben, inkább segítségért esedezni) nem szégyen. Én nem is szégyellem magam. Azt szégyellném, ha rögtön a béke feneke alól kezdeném a hatodévet, amihez nagyon is közel álltam, és ne tennék semmit a helyzet szépítgetése érdekében…valljuk be: én jobban hallgatok Hermionéra, mint bármelyik másik könyvre. Kevésbé unalmas, és még ha el is ereszti egy-egy kínkeserves viccemet a füle mellett, akkor sem adja fel előbb, mint én. És sanszosan még akkor is fel tud kaparni a padlóról, amikor én azt hiszem, harmadszorra az már nem fog menni. Egyébként sem vagyok ostoba…csak egy kicsit lusta. Mindig minden jobban érdekel, mint a tanulás. Ami pedig különösen igaz az abszolút elméleti tárgyakra. Még igazabb, ha valami írni kell. Szívesen lengetem a pálcámat, hogy varázsigéket gyakoroljak, kevergetem a kanalat az üstben a bájitalokért, de hogy írjak? Az a legnehezebb feladat számomra, főleg mert megkívánná, hogy sokáig, egy helyben üljek. Lehetőleg csendes helyen. Lehetőleg a könyvtárban. Ezek közül mindent utálok. Igazság szerint mondjuk nem meglepő, hogy én vagyok itt előbb, tekintetbe véve, hogy kimenekültem a bűbájtan utolsó tíz percéről, hogy felszökhessek a szobámba. Nem csak a könyveimért, hanem hogy elmajszoljak egy dugi-csokibékát. Hátha attól színesebben látom a világot. Lehet, hogy egy varázslattal teli világban élünk, de ez most valahogy mégsem jött össze. Kirángattam a ládámat az ágyam alól, elvégre a könyveim nagy részének ott a helye…és igyekeztem felidézni, hogy mire is lesz majd ma szükségem. Már a gondolattól is émelyegnem kellett. A nap hátralevő részében csak a koboldokkal foglalkozhatok..! És még nem tudom, hogyan fogom kárpótolni mindezért Hermionét. De még mindig ez tűnt a kevésbé nehéz feladatnak. Végül halálraítélt arckifejezéssel slattyogok le a lépcsőn a klubhelyiségbe, magam előtt lebegtetve a kis kupacnyi könyvet, pennát, pergament, tintát. Ez utóbbi hát persze, hogy egy kicsit az egyik könyv sarkára loccsantja tartalmát a nem éppen finomkodó leeresztés folyamata során. A disznó. Nyeglén huppanok le a fotelra – ami nem mellesleg szerintem sokkal inkább alkalmas mályvacukor zabálásra, és vajsörivásra, meg alvásra, mintsem tanulásra. De még mindig jobb, mint a könyvtár, ahol mintha mindenki a pokol kínjait élné át, vagy már egyenesen hallott lenne. Meglazítom az arany-vörös nyakkendőmet; legszívesebben lerángatnám, és a homlokomra kötözném, mint valami boszorkány-felkelő. Lázadás a…izé, koboldlázadások ellen. Na jó, ez nem valami menő szlogen, majd kitalálok valami mást. De végül marad a nyakkendő a helyén, a nyakamban, majd úgyis azt szeretném, hogy azzal akasszanak.