Riadtan ültem fel az ágyban, mellkasom gyorsan emelkedett fel-le. Jeges rémület uralkodott el rajtam. Fel akartam állni, kimászni az ágyból, de egyszerűen nem voltam rá képes. Az álom, mely éjszakáról éjszakára végig kísérte az életemet, egyre élet hűbben, valóságosabban uralkodott el agyamon, pedig valóban igazi volt. Megtörtént, néhány évvel ezelőtt, a szemem láttára. De az óta sok idő eltelt, miért kezdődnek újra az álmok? Talán a Roxfort a hibás, hisz ide kellett visszajönnöm az után a karácsony után. Talán az, hogy néhány napja visszatértünk ide, újra felidézi benne a fájdalmat. De nem hagyhatom, hogy megint eluralkodjon rajtam a bánat, a gyász, nem engedhetem, hogy bárki is észrevegye ezt. Hogy sebezhető vagyok.
Néhány perc elteltével, miután mélyeket lélegezve sikerült lenyugtatnom magamat, kiültem az ágy szélére, majd az éjjeliszekrényről felemeltem a poharamat, s kiittam a benne lévő összes vizet. Mélyet sóhajtottam, majd felálltam, s felkapva a könyvem a szekrényről, téma csendben kisétáltam a hálószobából, hogy még véletlenül se keltsem fel a lányokat. Megkérdeznék, miért nem alszom, aztán miután válaszolnék egyik kérdés a másikat követné, én pedig nem akartam elmondani neki ezeket a dolgokat.
Belebújtam a mamuszomba, majd a klubhelyiségbe érve ledobtam magam a kanapéra. Kényelmesen nyúltam el az amúgy minden délután elfoglalt kanapén. Általában hárman vagy négyen nyomorognak rajta, így érdemes volt kihasználni azokat a perceket mikor szabad volt a kanapé. Pár percig csak elnyúlva élveztem a csendet, hogy halványan pislognak a fáklyák, melyek automatikusan felgyulladtak, amint beléptem a társalgóba. Örültem, hogy nem az a sötétség fogadott, mint mikor riadtan, verejtékezve felébredtem a hálóban. Sötétség. Ez lesz az én vesztem egyszer.
Sóhajtva könyököltem fel, majd nyitottam ki magam előtt a könyvet a megjelölt oldalon. Igazából csak a sorokat bámultam, az agyam egészen máshol járt. Furcsa érzés volt újra itt lenni, ezekben a fotelekben aludni, ismét az egyenruhát hordani. Olyan távolinak tűnt a nyáron. Mintha már vége lett volna az egésznek. Mintha csak a múlt ködös árnyékában éltek volna ezek a falak, a termek, a hálószobák. De nem. Újra itt vagyok, s talán ez az év jobb lesz, mint a többi, hisz végérvényesen végzős lettem. Ki kell használnom minden percet, mert nincs tovább. Mikor kilépek majd ezen a kapun, az lesz az utolsó. Utána már vége lesz a gyerekkornak, s egy teljes új életbe lépek bele. Kissé ugyan féle, de izgatottan várom. Na de ne szaladjunk annyira előre.
Megráztam fejemet, hogy kiűzzem belőle a frusztráló gondolatok, ám mielőtt belemélyedhettem volna a könyvbe, zaj ütötte meg a fülemet. Felkaptam fejem, s hang irányába fordultam. Először nem tudtam kivenni a sötétben lévő alakot, de aztán, mikor már szemem hozzászokott a sötéthez, felismertem.
- Zambini?– kérdeztem még mindig kissé kétkedve. – Mi a frászt keresel itt ilyen későn? – Hajnali két óra volt, jöttem rá, mikor rápillantottam a nagy faliórára.

Követtem pillantását, ahogy végig mért engem. Nem szóltam, csupán felvont szemöldökkel néztem vissza rá. Ez jellemző volt Zambinire, hogy úgy nézett a lányokra, mintha a húsfeldolgozóban vizsgálná meg, mennyire jó az a hús, menyire friss és szép. Elég régóta ismertem ahhoz, hogy ne vegyem zokon tőle. Sőt, meg merem kockáztatni azt a feltételezést, hogy már észre sem veszi magát, talán az évek alatt már olyan rutinossá váltak neki ezek a dolgok, hogy nem is figyel rá. Hogy mikor néz végig egy lányt, s vetkőzteti le a szemeivel, mikor nyalja meg akaratlanul is a száját, vagy vigyorodik el kéjesen. De valljuk be, e nélkül nem is lenne ő Blaise Zambini.
Nem vettem le róla tekintetem, ahogy közelebb sétál, ám a köszöntésre már elhúztam számat. Cica… A legtöbb lány szerintem azért becéztem, mert nem tudta megjegyezni a nevét. A kérdésre újra magasba szökött a szemöldököm, majd kecsesen a nagy fali órára mutattam, ami épp most ütötte meg a két órát.
- Van egy olyan sejtésem, hogy Draco már rég az igazak álmát aludja. Szóval nem hinném, hogy tanácsos lenne őt felkelteni. Tudod, milyen morcos tud lenni…- mosolyodtam el a mondtat végér. Szépítő alvás, ahogy én hívom.
Sóhajtva pillantottam vissza a könyvbe, de ismét nem tudtam koncentrálni, ám most a szagtól, ami megcsapta orromat, valamit Blaise vihogásától. Értetlen arckifejezéssel pillantottam fel rá. Összehúzott szemekkel szagoltam bele újra a levegőbe, majd elképedve néztem mardekáros társamra. Nem vagyok álszent, azt azért nem árt tisztázni, én is szoktam iszogatni, de hogy iskola időben, kiosonva a kastélyból – mert nyilván kiosont – részegre igyam magam, azt azért nem. Elvégre is van egy hírnevem, amihez lehet, hogy a bajkeverő, a könnyűvérű, s a gúnyos hozzátartozik, de az alkoholista zugivó nem. Úgy látszik, Blaise másik gondolja ezt.
- Zambini, te be vagy rúgva? – kérdeztem kissé hitetlenkedve. – Vagy csak Hagrid mellett ültél a Három Seprűbe, és azért van olyan szagod, mintha egy hordó lángnyelv whiskeyt öntöttél volna magadba. – húztam fintorra számat.
Előre tartottam a következményektől. Én és Blaise, a klubhelységben, ahol senki sincsen rajtunk kívül, ő pedig részeg. Ez semmi jót nem jelentett. Talán én voltam az egyetlen lány a Roxfortban, akit még nem döntött meg, ami persze nem azt jelenti, hogy nem is próbálkozott. Mert próbálkozott, elég sokszor, és voltak pillanatok, mikor majd engedtem a Zambini féle csáberőnek. Ez is arról árulkodik, hogy mégsem vagyok olyan könnyűvérű, mint amilyennek mindenki vél, hiszen ha így lenne, már rég hagytam volna, hogy Zambini becserkésszen. De úgy gondoltam erre az egészre, hogy addig szórakoztató ez az egész kettőnk között, amíg meg nem kap. Aztán már nem lennék olyan érdekes számára, ha már megkapott. Tipikusan az a fiú, aki csak a strigulákat gyűjti. Én pedig nem akartam Zambini falán strigula lenni. Miért ne lehetne Ő az én falamon a strigula?
Feltéve, ha egyszer beadom a derekam. De addig míg sok víz lefolyik a Temze partjai között.

Felvontam szemöldököm, majd mikor újra és újra végigmérte a testemet sóhajtottam. Mint említettem, nem lepődtem meg ezeken a dolgokon. Hozzá tartoztak, és kész. Így kellett Őt elfogadni, ahogy van.
Kérdéseire összevontam szemöldököm.
- Szerinted, Blaise? Hajnali kettő óra van. Nem csak Draco, de valószínűleg mindenki más is alszik rajtunk kívül. – És milyen igazuk van.
Én is aludnék, ha tudnék. De elegem volt a rémálmokból. Pokolian fárasztó, ha az ember minden éjjel csak rosszat álmodik. Nem elég, hogy lelkileg gyötri meg és emészti fel az egész, de még a szépségnek is árt, hisz a sötét karikákat nem könnyű eltüntetni a szem alól. Mert természetesen rajtam is meglátszódtak a kialvatlanság jelei. Morcos hangulat, fáradtság, nyűgösség, s ez sajnos így is fog menni, amíg nem lesz vége.
Mint egy gyerek, jelenleg olyan volt Blaise. Ahogy ujjával mutogatta, mennyire is kicsi volt az, ami ivott, majdnem elnevettem magam, de végül is ki bírtam nevetés nélkül, s csupán egy mosolyt nyomtam el. Megcsóváltam fejem, majd próbálva kizárni őt újra belepillantottam a könyvbe. Ám újfent nem hagyott lehetőséget arra, hogy akár egy szóz is olvassak belőle. Merlinre, sosem fogom kiolvasni ezt a könyvet!
Nem tudnám meg mondani, hogy én voltam-e túl fáradt és figyelmetlen, vagy ő volt nagyon gyors, de észre sem vettem, mikor ült le mellém a kanapéra. Szerencsére elég kényelmesre és szélesre tervezték a mardekáros bútorokat ahhoz, hogy az elkényeztetett kékvérűek ne szenvedjenek hiányt. Vagyis bőségesen elfért mellettem.
Mintha ugyan nem halottam volna, ahogy kényes hangon szólít meg, makacsul fókuszáltam a betűkre, de hiába próbáltam volna felfogni, mi is van oda írva, egyszerűen nem mentem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vonzódtam hozzá. Mert vonzódtam, nagyon is, és most, hogy ilyen közel volt hozzám, jobbnak láttam nem észrevenni. De persze Ő ezt nem hagyta.
Mikor megéreztem érintését combomon akaratlanul is libabőrös lettem, s átkoztam magamat és az univerzumot, hogy nem vagyok képes uralkodni a testemen. Rápillantottam kezére, s figyeltem, ahogy egyre feljebb kúszik tenyere, egészen a hálóingemig, ami megjegyzem nem sok teret hagy a fantáziának. De Merlinre esküszöm, nem számítottam rá, hogy bárkivel is összefutok, főleg nem Blaise-zel. Ha tudom, lehet, inkább szkafanderbe jövök.
Rá emeltem tekintetem. Nem szólaltam meg, csak nagyot nyelve pislogtam rá. Ujjaim elernyedtek a könyv alatt, s hagytam, hogy kihúzza kezemből, s eltegye előlem jó messzire. Óh, Te Jó Ég! Csak úgy, mint egykor Draco Malfoy, most pont olyan hatást ért el nálam Zambini is. Tiltakozni akartam, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban lefeküdni vele. Ilyen könnyen legalábbis nem. Igaz, hogy már legalább három éve kerülgetett engem, de nem elégedtem meg egy kéjes becézéssel és a pofátlan tapogatással. Én ennél sokkal többet érek, s sokkal jobb is vagyok.
Lehunytam szemem, majd mély sóhajjal erőltettem magamra nyugalmat. Nyilván lehetetlen volt előle eltitkolni a vágyamat, hisz érezhette remegő, libabőrös combomon, és ha elég jó lett volna a hallása, akkor felfedezni vélte volna a dörömbölő szívemet. Ennek ellenére, mikor végül sikerült megszólalnom, olyan szilárd és hűvösen nyugodt volt a hangom, hogy magam is meglepődtem. Csak a tekintetemben megcsillanó vágy tükröztem a hangom ellenkezőjét.
- Tudod, Blaise, én nem Parkinson vagyok. Engem nem kaphatsz meg csak úgy...– jegyeztem meg, majd elmosolyodtam. Miután eddig könyökölve feküdtem, most ülőhelyzetbe tornáztam magamat, így sokkal közelebb kerülve hozzá, kb. 10 centiméterre leszűkítve a kettőnk közti távolságot. – Tudom, hogy majd megpusztulsz, hogy az ágyamba bújhass. – suttogtam egyre közelebb hajolva hozzá, majd szála bal sarkába nyomtam egy puha csókot. – Hogy most is csak letépnéd rólam a ruhát. – Újabb csókot nyomtam, most ajkának jobb sarkába.
Ránéztem. Alig pár milliméternyi távolság volt köztünk. Láttam, mennyire akarja, én is akartam, de a bennem megbújó ördög arra késztetett, hogy még ne adjam meg neki azt, amit akar. Még nincs itt az ideje.
- De ez nem fog megtörténni. – mondtam hangosabban, majd újra elfeküdtem, ugyan abba a pózba, amibe eddig voltam, és felkönyökölve néztem rá gonosz vigyorral arcomon.
Előbb utóbb engedni fogok, ebbe biztos vagyok, hiszen az én határaim is végesek. De addig akartam perzselni a kedélyeket kettőnk között, addig akartam feszíteni a húrt, ameddig csak lehet. Másként mi értelme lenne?

A reakció, amit kiváltottam belőle, magáért beszélt, így hát a szavai teljesen feleslegesek voltak. És élveztem. Ezért meg fogok fizetni, de piszkosul élveztem. Sokszor incselkedtem már Blaise-zel, és ő is velem, de ilyen magaslatokba még nem jutottunk el soha. Mindig is éreztem iránta egyfajta vonzalmat, pedig egyáltalán nem volt az esetem. Ha az utcán sétálva találkozok össze vele, tán észre sem veszem. Nem mondom, hogy nem volt jóképű, mert persze az volt, de inkább az a magabiztos kisugárzás, ami áradt belőle, az volt igazán a vonzó benne. A nyers stílusa, a szövege, amivel le tudta venni a lányokat a lábáról. Ez tetszett benne. Igazi rosszfiú volt, s persze nyílt titok, hogy a mardekáros lányok meg vannak veszve az ilyen srácokért, szóval mázlija van. Nekem is tetszett, bár én hosszú évekig igyekeztem ezt titkolni, s nem megadni neki, amire már nagyon vágyott. Tartottam tőle, hogy az ostroma alatt hamarosan meg fogok rogyni, főleg azok után, hogy most már nem pusztán csak szavakkal játszottunk egymással, hanem érintésekkel. Olyan érintésekkel melyektől egyszerre fáztam, s egyszerre volt melegem.
Pillantásommal végigfutottam testén, s nem hagytam figyelmen kívül azokat a részeit, melyek szintén jelezték a tetszésüket irántam. Elvigyorodtam. Szegény, Blaise. Majdnem megsajnáltam, de végül is mégsem. Minden kínzást megérdemelt, s számára nem az számított kínzásnak, ha ártást küldök rá. Ez sokkal, de sokkal jobban fájt neki.
Szavaira kihívóan vontam fel szemöldököm, majd halk sikkanással húztam ki kezeimet magam alól, s feküdtem teljesen végig a kanapén, mikor fölém kerekedett. Tenyerem rögtön mellkasára helyeztem, s bár nem toltam el magamtól, megnyugtató volt a tudat, hogy megtehetem. Ha lesz egyáltalán bennem annyi erő.
Halkan felnevettem, ám rögtön lefagyott arcomról a vigyor, mikor vészesen csóktávolságba találtam az arcát az enyémhez. A pislogás szándékának a legapróbb jelét sem adtam, olyan mereven néztem rá. Lefagytam, ahogy azok a mugli ketyerék szoktak. Éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, s bár ott volt a kezem, a lehetőség, hogy eltoljam magamtól, ujjaim meg sem mozdultak, hanem elernyedve a sokktól hagyták, hogy fülemhez hajoljon, s ajkaival finoman érintse azt, majd államat is. Újra végig futott rajtam a borzongás, ám most már halk, vágyakozó sóhajomat sem tudtam visszafogni.
Szempilláim megrebbentek, majd kinyitottam szemem, s tekintetünk találkozott. Majd megvesztem, hogy megcsókoljam. Merlinre esküszöm, hogy minden porcikám sikítozott, hogy megérintsen, hogy megcsókoljon.
De nem… Minden akkor fog történni, amikor én akarom, nem pedig akkor, mikor Zambini őfelsége akarja. A-a.
Minden önuralmam és erőm össze kellett szednem ahhoz, hogy képes legyek eltolni őt magamtól. Egyik lábam dereka köré fontam, majd egy ügyes, de annál nehézkesebb mozdulattal fordítottam a helyzetem, s magam alá gyűrtem, majd kecsesen csípőjére ültem. Tenyeremmel mellkasát nyomta lefelé, hogy véletlen se akarjon megmozdulni. Mosolyra húztam számat.
- Ez igaz, senkit sem szép dolog. De te meg is érdemled, ezt ugye tudod? – húztam fel bal szemöldökömet kérdőn.
Elvéve a testsúlyomat mellkasáról, két feje mellé helyeztem kezemet, pont úgy, ahogy az előbb ő tettem, s közelebb hajoltam hozzá. Szőke hajam függönyként omlott le arcunk mellé, eltakarva ezzel azt a kevés fényt is, ami eddig volt. Pár kósza fénysugár jutott csak át világos fürtjeim között. A szemét láttam, s ez pont elég volt.
- Mennyire akarod? – suttogtam ajkai közé, alig pár milliméter volt csak közöttünk.
Fura érzés volt. Soha sem hagytam neki, hogy megcsókoljon, s nem is engedtem magamhoz közelebb tíz centiméternél, ahogy jómagam sem mentem közelebb hozzá. Most, hogy valóban csak milliméterek választottak el minket egymástól, úgy éreztem, még sosem akartam ennyire azt a csókot.
Egyáltalán nem éreztem rajta a pia szagát. Kellemes illata volt, nem tudom, hogy a parfümje, vagy a bőrének illata volt-e, de egészen megszédültem tőle. Csak néztem rá egy ideig, majd suttogva, kissé alélt hangon suttogtam szavaimat.
- Csak egy nagyon kicsikét… - mondtam, leginkább csak magamnak.
Csak épp, hogy egy kicsit. Egy icikepicike csók. Semmi több. Tudtam, ha most nem adom meg a testemnek, amiért könyörög, abba beledöglök. Így hát megszüntettem a köztünk lévő amúgy minimális távolságot, s hagytam, hogy ajkaink összeérjenek, s csókba forrjanak össze. Csókunkba sóhajtottam.
Édesen bűnös érzés volt.

Három év. Legalább háromévnyi várakozás volt ebbe a csókba. Várakozás, vágyakozás. Mindaz, amit eddig ha tudtam is, elnyomtam magamban, mert nem akartam azt az örömet megadni Blaise-nek, hogy egy Greengrass féle trófeával is bővüljön. De miért is voltam ennyire makacs és önfejű ezzel kapcsolatban? Pedig Malfoynak még ennyit sem kellett várnia, sem pedáloznia, amennyit Zambininek. Valahogy más volt a helyzet. Draconak inkább a kíváncsiság hajtott, hogy mennyi igaz abból, amit a lányok híresztelnek róla a háta mögött. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt jó. Mert jó volt. De volt már jobb is.
De vajon Blaise-zel jobb lenne? Már fúrta az oldalamat a kíváncsiság, s a bennem tomboló vágy csak tetézte ezt. Már nem csak kíváncsi voltam. Hanem akartam, mindennél jobban. Mégsem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy akár csak elképzeljem, milyen lenne. Elsősorban nem akartam magamat kínozni a gondolattal, másrészt még nem volt itt az ideje. Még nem voltak eléggé felkorbácsolva a kedélyek közöttünk. Örültségnek hangzik, de hidd el, lehet ezt még fokozni.
Megborzongtam, mikor ujjaim szőke fürtjeim közé túrtak, másik keze pedig közelebb vont magához. Mintha tudta volna, hova kell nyúlnia ahhoz, hogy még inkább felszítsa bennem a tüzet. Nem kétséges, hogy Zambini ismerte a nőket, hisz nyilván nem egyel volt már együtt. Ez nem zavart, hisz az én előéletem sem volt makulátlan. Az ítélkezés sosem volt az én reszortom.
Ellenkezni sem tudtam, olyan hevesen fordított maga alá, ám ekkor észbe kaptam. Most kellett megálljt parancsolnom neki, mielőtt még inkább elgyengülök. Kezemet magunk közé passzíroztam, s elkezdtem őt tolni. Ám vagy nagyon gyenge voltam, vagy ő volt nagyon erős, azt nem tudom, de hogy próbálkozásom hiábavaló volt, az biztos. Valószínűleg annyi esélyem volt ellene, mint kiscicának a farkas ellen.
- Nem! – vágtam rá kérdésére hevesen, ám még mindig elgyengült hangon, és így nem volt túl meggyőző. – Engedj el, Blaise! – suttogtam halkan, de ő is hallhattam, hogy egyáltalán nem gondoltam komolyan.
Tovább ellenkeztem, ám ekkor elkapta csuklómat, s a fejem mellé, a kanapénak szegezte. Feladtam. Hagytam, hogy csókoljon, s csókoltam viszont én is. Egyre követelőzőbbé, és vadabbá vált a csókunk, de még többet akartam. Nem volt elég a csók. A kisördög a vállamon azt ordította a fülembe, hogy „MI A FENE VAN VELED? Hagyd magad, hisz te is akarod! Ám ott volt az a bizonyos angyalka, hófehér szárnyaival, aki azt mondogatta: Nem ezt volt a terved, miért hagyod, hogy csak így megpuhítson?
- Fenébe is… - suttogtam szinte alig hallhatóan, majd lábaimat derekára fűztem, még inkább közelebb húzva magamhoz.
Sóhajtva hagytam, hogy csókjait tovább szórja arcomon, majd nyakamon, miközben én is mélyen belecsókoltam kulcscsontjába. Sosem voltak még ilyen ellentétes érzéseim bármivel kapcsolatban is. Persze, csak Blaise képes ennyire megőrjíteni, több szempontból is, ha úgy vesszük.
Újra ajkai után kaptam, kiszabadítva csuklóm kezemet nyaka köré fontam, s még közelebb húztam magamhoz. Még, még, még! – üvöltötte a testem teljes hangerővel.
Ismét magam alá fordítottam, s megszakítottam csókunkat. Derekán, azaz ágaskodó férfiasságán üldögélve néztem le rá, csókunktól kivörösödött ajkakkal, kócos hajjal, s fel-leszaladgáló mellkassal zihálva. Baromira vonzó volt, ahogy feküdt alattam, félig elnyíló ajkakkal, ő is szaporán lélegezve, bágyadt, szexi pillantásával.
Francba az egésszel.
Újra megcsókoltam, hevesebben, mint eddig, s a nagy mocorgástól – hiába volt széles az ágy, a mi vágyunknak mégsem volt elég nagy – hirtelen a földön találtam magunkat, én újra alul, ő újra felettem. Éreznem kellett volna az esés erejét, a hátam csapódását a padlóhoz, de az iránta érzett vágyon kívül semmi mást nem éreztem.
Mintha mi sem történt volna kulcsoltam újra át lábaimat derekán, s húztam magamhoz. Eközben kezeim sem lustálkodtam. Becsúsztatta jobb kezemet pólója alá, s tenyeremmel végigsimítottam szálkásan izmos hasát, míg másikkal derekánál fogva próbáltam magamhoz húzni.
Nem bírtam magammal. Túl messzire mentem el, s túl messzire engedtem őt. Már nem volt vissza út. Ahogy édes apám mondta mindig: ha már megkotyvasztottad, edd is meg…