Roxfort. Újra itt a kastély négy... illetve sok-sok fala között. Nem ez volt minden álmom. Az eredeti tervem az volt, hogy szépen hagyom a fenébe az utolsó évet, és végre elkezdem a felnőttek normális, bosszantó kamasz gyerekcsínyek, házak közötti rivalizálások, unalmas tanórák nélküli életét valami rendes munkahelyen, amelyet apám tud szerezni nekem. De a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy befejezzem az utolsó évemet, hogy ne lógjak ki a sorból, és igazából minél tovább győzködtek, nekem is annál inkább nőtt a kedvem, hogy valóban visszatérjek. Végülis, bármily meglepő is, valójában mindig is szerettem a Roxfortban. Persze nem a tanórákat, nem is a tanárokat - tisztelet a kivételnek - és semmiképpen nem azt, hogy nap mint nap látnom kell a Griffendélesek béna pofáját, de azért kötnek ide jó élmények is, emlékek, sok izgalom, barátok, és a szabadság a szüleim állandó éber figyelme alól.
A felsoroltak tükrében is az első napomat inkább csatangolással töltöm az épület falain belül és kívül, a legtöbb órámat messziről elkerülve. A legutáltabbak közé tartozó mágiatörténelem még mindig nem került le a napirendről, de ahhoz volt most a legkevésbé kedvem, hogy végighallgassam egy kísértet álmosító előadását. Egyébként is teljeséggel lehetetlen, hogy letegyem a RAVASZt belőle. Akármerre is visz tovább majd az utam a Roxfortból, csak olyan szakmát vagyok hajlandó választani, amihez semmi köze a történelemnek.
Már visszafelé tartok a hetedikről az alagsor és a klubhelyiség felé erősen a gondolataimba merülve, és nagyjából a negyedik emelet lépcsőfordulójánál járhatok, amikor dulakodás zajai ütik meg a fülemet. Mivel a napom kemény egyhangúsággal telt, bármi is történik, ez nem olyan dolog, amit kihagynék. Vagy bekapcsolódok a civakodásba, elsősök esetén talán nevetek egy jót, vagy közbeavatkozok és szétszedem őket... majd elválik. Szóval befordulok a folyosóra, és legnagyobb megdöbbenésemre azt kell látnom, hogy Astoria Greengrass áldozatául esett két gyűlölt Griffesnek.
- Torie? - teszem fel a meglepett kérdést magamban. Nem is tudom, azon csodálkozom-e jobban, hogy így hagyja magát, vagy hogy a két mocsok odáig merészkedik, hogy lassan már molesztálják szegény lányt. Mindenesetre nem tétlenkedek tovább, és nem várom meg, hogy ők is észrevegyenek. Kihasználom az meglepetés erejőt, és miközben közelebb lépkedek hangtalan, már veszem is elő a pálcám.
- Obstructo - szólok erélyesen, és az ártás rövid úton el is találja a közelebbi Griffendéles srácot, aki már félig Torie képében volt. Az megtándorodik, hátrál pár lépést, majd szinte neki esik a másiknak, és kicsit megmeredni látszik. A bénulása azonban, jól tudom, nem tarthat tovább pár másodpercnél.
- Én a helyedben nem tenném - szólok rá a másikra, aki már kapja is elő a saját pálcáját. - Kotródjatok innen, vagy szólok McGalagonynak, hogy azonnal vizsálja át a mézsör készleteteket - figyelmeztetem őket határozottan. Biztos vagyok benne hogy a házvezetőjük érdekesnek vélné, amit találna, mert pár méterről is érzem, hogy bűzlenek az alkoholtól.
- Mi az, Greengrass? Elfelejtetted, hogy kell használni a pálcádat? - ugratom a lányt, de egy percre sem veszem le a tekintetem a két nyomorékról. - Jól vagy? - kérdezem kicsit halkabban.

Miközben élvezettel szemlélem a művem, a totális csődtömeggé vált Griffendélest - bár valljuk be, már alapból az mind - a szemem sarkából látom, hogy Torienak lassan sikerül összekaparnia magát. Mi van ezzel a lánnyal? Esküszöm, nem ismerek rá. Máskor már rég a két idióta hamuját segíthetnék összesöpreni itt... ha lennék olyan kedves, és venném a fáradtságot. Bár mivel Griffesekről van szó, nyilván nem esne túlzottan nehezemre.
Astoria váratlanul előre lép, és olyan kecsességgel, amilyenre csak egy hozzá hasonló, vérbeli nő képes, alaposan betérdeli Matthewst.
- Áúú - húzom el a szám, de csak egy röpke pillanatra suhan végig az arcomon az együttérző fintor. Nem lennék az oroszlán helyében. Szánakozó pillantásaimat azonban hamar kárörvendő, rövid nevetés követi a szenvedését látva, amikor a fiú a bénító bűbáj hatása múltán nyöszörögve csuklik össze.
- Szép volt, kislány - küldök Torie felé is egy cinkos vigyort. Ez már jobban hasonlít arra a lányra, akit ismerek. A szemöldököm enyhén megemelkedik Matthews fenyegetőzésére, aztán a hátamat a falnak vetve, karjaimat a mellkasom előtt keresztezve figyelem a két szerencsétlent, ahogy összeszedik egymást, és végre elkotródnak a folyosóról. A levegő is azonnal tisztábbnak tűnik... és nem csak képletesen. A két görényből áradó tömény alkoholbűztől is megrészegülhettünk volna előbb-utóbb.
- Mi a franc ütött beléd, Greengrass? - kérdezem a lányt, közben én is lehajolok felkapkodni egy-két könyvet, és a kezébe nyomom. - Mi az, hogy nem tudod, mi lett volna? - értetlenkedek ismét meglepődve a viselkedésén. - Ez csak két részeg idióta. Egy gyors csuklómozdulattal el tudtad volna intézni őket. Beteg vagy, vagy mi van? - vonom fel a szemöldökömet ismét, majd végigmérem őt. Kicsit sápadtnak tűnik, de így első ránézésre nem mondanám komolynak a bajt. Persze én nem vagyok Madam Pomfrey... szerencsére. Mindenesetre átveszem a könyveit és a táskáját, inkább ne cipekedjen. Még csak az hiányzik, hogy összeessen nekem, aztán őt is vihetem le a gyengélkedőbe.
- Ne szokj nagyon hozzá - morgom csak a halkan, mielőtt még azt hinné, hogy az elmúlt nyár alatt udvarias lovaggá váltam. Mondjuk nem is lennék ilyen előzékeny akárkivel.

Ne piszkáljam? Te jó ég, tisztára olyan, mint egy lány. Jó, mármint érthető, hogy értem, nem? Nem szokott ilyen nyafka lenni, legalábbis nemigen láttam még ilyennek. Úgy meredek rá, mintha minimum sárkányszárnyakat meg villás farkat növesztett volna.
- Épp ez a baj, szivi, hogy hagytad idáig fajulni a dolgokat. Az az Astoria, akit én ismerek, patkányokká változtatta volna mindkettőt, mielőtt másfél méteres közelségbe kerültek volna – emelem égnek a szemeimet, de oké. Nem piszkálom. Csak sóhajtok egyet, és legyintek a sajnálkozására. Ennél azért több kell, hogy engem valaki megbántson. A női hisztiket meg pláne nem veszem a szívemre.
- Jah, hogy te lány vagy? – ugratom ismét, válaszul a kérdésére, csak mert miért ne. Bár nyilván egyike vagyok azoknak, akik egyértelműen megmondhatják, hogy Astoria kétségtelenül a gyengébbik nem táborát erősíti.
- Bármilyen hihetetlen is, tanultam jómodort, Greengrass. Más kérdés, hogy néha, és főleg egyesek esetében, szívesen megfeledkezem róla – nevetek fel röviden fejcsóválva. Hát most mit mondjak? Nem kenyerem a nagy udvariasság meg lovagiasság, de ez még nem jelenti azt, hogy nem tudnék viselkedni, ha akarnék. – Egyébként ne aggódj, a világuralomra törő terveim jól vannak, köszönik szépen. Éppen csak finomítok a módszereimen – vonok vállat vigyorogva. Tréfának szánom bár, de nagy adag igazság is van a szavaimban. Felnövünk lassan, a gyerekes csínyek már nem olyan viccesek, a nagyobb tervekhez pedig nagyobb erőfeszítések kellenek. Halálfalók vagy titkos tanács… szinte egyre megy. Az ambícióim, terveim, céljaim nem sokat változtak, talán csak kicsit letisztultak, és még elszántabb lettem, még inkább öntudatra ébredtem. Már nem csak egy báb vagyok a szüleim vagy a Sötét Nagyúr kezében, sokkal inkább a magam ura.
Rosszallón meredek a lányra, amikor útközben a falat támasztva veszi a mély levegőket. Most komolyan, mi a fene van már? Valaki átkot szórt rá, vagy mi? Az végül is magyarázná a furcsaságait. Pár évvel ezelőtt is volt egy kviddics csapattársunk a felsőbb évfolyamból, akire rászórtak valami konfúziós bűbájt, aztán napokig össze-vissza kóválygott, mint egy részeg, ráadásul néha a nyelve is összeakadt, és teljesen nyakatekert mondatokban beszélt.
- Pedig most már kezdek nagyon kíváncsi lenni – húzom fel a szemöldökeimet, és gyanakodva mérem végig. – Biztos nem akarsz a gyengélkedőre menni? Lehet, hogy nem vetted észre, és ezek a senkiháziak rád mondtak valami ártást – osztom meg vele is az elképzelésemet megtorpanva, és hátra is nézek a folyosó másik vége felé, ahol a Griffesek eltűntek. Most szívesen vissza is fordulnék, hogy elintézzem azt a kettőt, legalább indokom is van már. Mindenesetre remélem, Torie nem fog lerókázni útközben.

Figyelem a kínlódását, és látom azt is, ahogy felülkerekedve a bajain összeszedi magát. Szavai élesek, de tekintetében még mindig ott ül a fájdalom. Fájdalom, melyet először fizikainak hiszek, a betegségének tudok be, bármi is történt vele. De ahogy az elhangzottak értelmet nyernek a fejemben, már sokkal inkább látom lelki sérelemnek azt, ami a szemeiből sugárzik felém. Nem kell sok hozzá, hogy elárasszon a bűntudat. Elhúzom a szám. Nem kellett volna firtatnom. Mindkettőnket megkíméltem volna, ha csak szépen csendben lekísérem a klubhelyiségbe, és ennyi. Egy ideje már tökéletesen ment nekünk ez a „csak maradjunk barátok” meg „tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna” dolog. Legalábbis én mindezidáig úgy gondoltam. Most Astoria szavaiból mégis az süt, hogy elhanyagolva érezte magát. Vagy csak a múlt sérelmeit visszhangozza?
- Nem értem, hogy jön ez most ide – ingatom a fejemet, és próbálom annyira könnyedén venni a témát, amennyire csak lehetséges, mielőtt elmérgesedne ez a dolog közöttünk a nagy feszültségtől és gyilkos lelkiismeret furdalástól. – Azt hittem, barátok vagyunk, Greengrass. – kezdek bele óvatosan a magyarázkodásba egy kisebb vállvonással. – Nem igaz, hogy magasról tettem volna rád, a többi lánytól függetlenül sem – tárom szét a karjaimat, mármint amennyire könyvekkel felpakolva ez lehetséges. Ám amint látom, hogy Torie letelepedik az ablaknál, lepakolom mellé a párkányra a holmiját, és megállok vele szemben nagyjából másfél méterre, vállammal a mellettem levő falnak támaszkodva. Karjaim automatikusan fonódnak össze a mellkasom előtt, mint egy védekező mechanizmus a várható, további emocionális támadások ellen. És még így is váratlanul és kíméletlenül ér a kérdése. A szemébe nézek hirtelen meglepve, ott keresve a magyarázatot, hogy miért tesz fel nekem sorban ilyen kérdéseket. De tanácstalan maradok, ahogy a válaszadással kapcsolatban is. Inkább kinézek az ablakon, melyet lassú, ritmusos ütembe mosni kezd az első őszi esőnk, szétmosódott maszatot csinálva a parkra néző kilátásból. Mintha a múltunkat látnám. Annyira zavaros visszatekinteni. Sosem mondtam volna neki, hogy mit éreztem iránta? Nem emlékszem, de nyilván nem… fogalma sincs, mit jelentett nekem. Nem tudhatta, mert nem érthette, hogy milyen volt az életem azelőtt, és milyenné vált…
Tragikomédia. Gyerekként mintha egy csillogó üvegvárban laktam volna, melybe a szüleim helyeztek engem. A falait ők építették fel a saját elveikből, és ezen az üvegkastélyon keresztül láttam mindent, az egész világot. Aztán jöttek az elvárások. Egyre több és több. A magatartás, miheztartás, mindaz, aminek meg kellett felelnem értük, a családért, a nevünkért, a vérünkért. Egyre nagyobb nyomás telepedett rám, melytől repedések keletkeztek az üvegfalakon, és így mintha a körülöttem levő világnak csak egy még eltorzultabb formáját láttam volna, összemosódott minden. Jó és rossz. Nem volt értelme. Most sincs. De akkor, ebben a zűrzavarban jött Torie, és jött vele egy biztos pont… valami, amit végre tisztán láthattam, amit tisztán érthettem. Érezhettem. Ezer féleképp próbáltam korábban magamra vonni a szüleim figyelmét, észrevetetni velük, hogy szükségem van rájuk, és nem csak mint példamutató nevelőkre… De Astoria volt az, akitől végül megkaptam azt az odafigyelést és törődést, amire vágytam. A gyönyörű jégkirálynő, akinek a hideg páncél alatt nagyon is volt szíve. Csodáltam azért, amilyen könnyedséggel meg tudta tartani az egyensúlyt a jó és a szükségszerű között. Szerettem-e?
- Mit számít ez már? – fakadok ki hirtelen újra a lányra pillantva. – Változtat az bármin is, ha azt mondom: igen?! – lököm el magamat a faltól, és teszek felé egy tétova lépést. Feldúlt vagyok, de nyugalmat erőltetek magamra. – Ha csak úgy akartalak volna… nyilván nem tart a kapcsolatunk több mint fél évig – teszem hozzá higgadtabban egyenesen a szemeibe nézve. Most sokkal törékenyebbnek tűnik, mint máskor. Nem szeretnék még rontani a helyzeten.
- Azt akarod hallani, hogy elszúrtam? Tisztában vagyok vele. Ha ez megnyugtat, nem te lennél az első, akinek csalódást okozok – húzom keserű mosolyra ajkaimat, aztán hátrálok, végül ismét elfordulok. Ezúttal háttal az ablaknak, teljesen a falnak dőlök, és komor képpel meredek előre az üres folyosóra. Remélem, hamar kipiheni magát, és mehetünk tovább, mert nincs kedvem drámázással tölteni az egész estét. Amúgy is itt van még az egész iskolaév, hogy egymás idegeire menjünk.

Oldalra pillantok rá, amikor újra megszólal. Hangja hidegen vág bele a csendbe. Nem tudnám megmagyarázni miért, de összeszorul a szívem a gondolatra, hogy a gorombaságom miatt visszavette magára csillogó páncélját.
- Francba! – suttogom magam elé indulatosan, és rácsapok egy kisebbet a párkányra a könyvei mellett. Aztán két elnyújtott lépéssel utolérem a lányt.
- Astoria, várj! – ragadom meg a csuklóját, és magam felé fordítom. Karomat hamar a falnak támasztom a feje mellett, hogy elzárjam az utat előle, esélyt sem adva rá, hogy újra menekülni támadjon kedve. Nem mintha fogva akarnám tartani. De ezt tisztázni szeretném vele… valahogy. Igazából fogalmam sincs, mit mondhatnék. Csak rossz vele haragban lennem, nem jó ez a feszültség, és nem akarom, hogy miattam eméssze magát.
- Mit szeretnél, mit mondjak? Hogy sajnálom? – kérdezem a szemeibe nézve. Csak miután felteszem neki a kérdést, akkor döbbenek rá, hogy nem is olyan egyszerű kimondani ezt az egyetlen kis szót. És miért nem? Nem azért, mert ne lenne igaz. Hisz soha nem akartam, hogy ez legyen a vége. Az igazság az, hogy ezzel az egy szóval többet mondanék, mint azt, hogy sajnálom a történteket. Ebben az egy szóban ott lenne az is, hogy még most is bánom, mert bárhogy is szeretnék túllépni a múlton, Astoriámal mindig ugyanolyan előkelő helye lesz a szívemben. Az életem fontos része, amelyet eltörölni nem lehet.
- Soha nem akartalak megbántani, Torie – mondom végül halkan. Ritkán szoktam bárkit is a keresztnevén szólítani, és főleg becézni. Leginkább csak az olyan belsőségesebb pillanatokban, mint a mostani is. Astoria ismer már annyira, hogy ezt tudja, és érezze, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
- Emlékszel, amikor azon az őszön ide tartottunk a Roxfort Express-en? – nyúlok az álla alá, és finoman megemelem felém az arcát, hogy teljesen magamra vonjam a figyelmét. – Akkor említettem, hogy meg kell tennem valamit a családomért. Valamit, amit nem akarok. Nagy felelősség, nagy nyomás nehezedett rám abban az évben. Talán nem elég magyarázat, de nem azért… nem azért tettem, amit tettem, mert ne lettél volna elég nekem, vagy ne lettél volna fontos. – Igazán magam sem hiszem, hogy tudnék bármennyit is szépíteni a történteken. Akkor sem hittem, ezért is nem próbáltam egyszer sem magyarázkodni neki, vagy elnézést kérni. Úgy gondoltam, ha szakítani akar, talán az lesz a legjobb mindkettőnknek. Főleg neki. Egyel kevesebb gyengepont, amivel a Sötét Nagyúr vagy a többi halálfaló sakkban tudnak tartani. Az az évem kész rémálom volt. Azzal a feladattal kellett visszatérnem az iskolába, hogy valahogy juttassam be az épület falai közé a többieket. A Nagyúr díjazta az ötletemet a volt-nincs szekrénnyel, de ez magában kevés volt. Meg is kellett valósítani. Ráadásul úgy, hogy csak az egyik fele állt a rendelkezésemre, a másik szekrény pedig szinte az ország másik felén. És mégis ez volt az egyszerűbb, a könnyebb, a megvalósíthatóbb része a küldetésemnek. A nehezebb része Dumbledore kiiktatása volt. Ez pedig nem attól volt igazán képtelenség, mert az igazgató tapasztalt, hatalmas varázsló hírében állt, aki a legnagyobbak, legravaszabbak ellen bizonyított már számtalanszor, s vele szemben én csak egy tizenhat éves kölyök voltam, akinek soha még csak eszébe sem jutott kimondani a halálos átkot senkire. A legnehezebb része az volt, hogy nem is akartam megtenni. Még akkor sem, amikor megvolt rá a lehetőségem, amikor lefegyvereztem, sikerült meglepnem és elkapnom. Pedig akkor kezemben volt a sorsa, ahogy az enyém is az övében. Az életem és a szeretteim jövője múlott rajta, mégsem voltam képes megölni őt. És mindez a nagy teher egy egész éven át nehezedett rám, állandóan bekúszva a gondolataim közé még a szebb pillanatokban is. Nem volt tőlük egy nyugodt percem sem, és a sorozatos kudarcok a kétségbeesés könnyeit csalták az arcomra. Nekem. Ki gondolná?! Állandóan fojtogatott mindez, de azóta is sokszor, hisz itt még alig tudják páran, hogy a halálfalók nekem hála jutottak be az iskola falai közé akkor. Ha tudnák, aligha mehetnék végig emelt fővel a folyosón. Állandóan gondterhelt voltam, és egy idő után már Astoria mellett sem tudtam felengedni, mert az járt a fejemben, hogy őt is veszélybe sodorhatom. Az ő érdekében neki sem mesélhettem ezekről a dolgokról. Így nem érthette azt, amin átmentem. Meglehet szándékosan löktem el őt magamtól. És azt hiszem, jobb, ha most is ezt teszem.
- De talán tényleg jól teszed, hogy nem bízol bennem. Mindegy, mit miért tettem, a lényeg, hogy megtörtént, és nem lehet bízni bennem, nem igaz? – vált kicsit hidegebbre a hangom, és arcomon keserű fintorral lépek hátrébb.
- És vannak dolgok, amik sosem változnak, Greengrass. Na gyere, menjünk, mert így soha nem jutunk el az alagsorig, pedig ahogy elnézem, szükséged lenne egy kiadós pihenésre – teszem hozzá a már megszokottabb, közömbös hangomon, aztán csak annyira fordulok vissza, amíg ismét magamhoz veszem a könyveit.

Ajkaim penge vékonnyá alakulnak, ahogy a gyűlölködő szavak elhagyják a száját. Nem mondok rá semmit, csak mereven bámulok magam elé, és érzem, ahogy pár pillanatra minden izmom megfeszül. Lehet, hogy valami ilyesmi volt a célom. Mármint, hogy egyszerűen elvágjam ezt a beszélgetést, még mielőtt túl mélyre hatolnánk, mielőtt feltépnénk a régi sebeket, mielőtt túl bonyolulttá válna minden. De lehet, hogy már így is elkéstem. Az az egyetlen szó acélhideg késként fúródik a szívembe, de meg sem rezdülök. Csak nézek rá szótlanul, aztán az ablakhoz lépek szedelőzködni, indulásra készen. A következő kijelentéseire mintha a vér is meghűlne az ereimben. Először megdöbbenek, amiért csak így hozzám vágja  ezeket, ilyen váratlanul és kéretlenül. Aztán elfog a mélységes keserűség, elárasztanak a fájdalmas emlékek, mindaz a kétség, reménytelenség, az a hatalmas nagy nyomás… az a félelem, amit akkoriban éreztem, egy évig folyamatosan, egyre erősödve. És elfog düh. Arcom idegesen rándul, ahogy félig ismét visszafordulok Astoria felé. Megvárom, hogy befejezze, amit mondani akar, aztán hideg, gúnyos fintorba torzul az arcom.
- Nagyon bátornak meg okosnak hiszed most magad, igaz? – szűröm fogaim között a kérdést. A már ismét kézben tartott könyveket olyan hirtelen vágom vissza a párkányra, hogy még én is azt hiszem, hogy kitöröm vele az ablakot, amikor az egyik az üvegen csattan. De szerencsére nem követi csörömpölő hang, és innentől már nem is érdekel. Egy fenyegető lépést teszek Torie felé.
- Had mondjak valamit, Greengrass: nem tudsz te semmit. Érted? Semmit. Fogalmad sincs, hogy milyen volt… hogy… mit éltem át… hogy miken mentem keresztül. Fogalmad sincs… semmiről – bökök felé mutatóujjammal hevesen a levegőben. Félig ellépve tőle oldalra fordulok, és idegesen túrok a hajamba. Veszek egy-két mély levegőt, nem akarom, hogy ez az egész átmenjen kiabálásba. Mi értelme lenne?
- Igen, én engedtem be a halálfalókat – intézem ismét felé a szavakat harciasan. – De nem tudod, milyen áron, hogy mennyi munkámba került, és hogy mi volt a tét. És nem ez volt az egyetlen feladatom abban az évben, amivel meg kellett birkóznom. – Fújok egyet, majd idegesen járkálni kezdek a folyosó egy másfél méteres szakaszán oda-vissza. Feldúltságomban kicsit össze-vissza veszem a levegőt.
- Nem csak azt a feladatot kaptam, hogy jutassam be őket az iskola falain belülre... bármi áron... Nekem kellett volna megölnöm Dumbledoret is. Egy évet kaptam rá, hogy tegyem el láb alól, vagy engem tesznek el a szeretteimmel együtt. Érted? És minél fontosabb lettél nekem, annál nagyobb veszélyben voltál mellettem te is. – Megállok az ablak előtt. Arcomat rövid időre a tenyerembe temetem. Megdörzsölöm, hátha ettől a mozdulattól észhez térek, vissza a keserű múltból a már békésebb jelenbe. Aztán hagyom lehullani a karjaimat, és csak nézek kifelé az esős éjszakába.
- Igazán szép kilátásaim voltak az év végére. Vagy kudarcot vallok az igazgatóval, és Voldemort végez velem, és mindenkivel, aki nekem számít. Vagy én ölöm meg Dumbledoret… és jobb esetben menekülhetek és bújkálhatok ki tudja meddig. Rosszabb esetben akár el is kaphattak volna, és elvisznek az Askabanba. – Ezerszer átgondoltam a lehetséges következményeket. Egyik sem tűnt túl vidámnak. Mégsem ezektől tartva vonakodtam, amikor végül szemtől szemben álltam az öreggel, akit magam tettem fegyvertelenné. Az életem múlt rajta, mégsem tudtam megtenni. Gyáva vagyok, vagy gyenge. Ha Bellatrix akkor a lelkembe látott volna, a rémísztő kacagásától zengett volna az egész Roxfort.
Évközben nem egyszer eszembe jutott az is, hogy akármi is lesz a vége a küldetésemnek, Astoria sehogy sem járna jól mellettem. Vagy így, vagy úgy, de megsínylette volna. És még a jobbik eset, ha nem esik áldozatául az egésznek. Be akartam fagyasztani a szívemet, és eltávolodni tőle, amennyire csak lehet. Mindkettőnk érdekében. Néha úgy érzem, hogy ez egész jól sikerült. Aztán mond vagy tesz valamit, amivel mindent felforgat bennem. De így is tudom, hogy kettőnknek már nem lesz második esélye.

Homlokomat ráncolom a kérdésére. És csak nézek rá. Nem egyértelmű, hogy nem tettem meg? Hogy nem voltam képes rá? Igazából nem tudom, hogy erre büszkének kellene lennem, vagy sem. Akkor nem éreztem úgy, hogy lenne bármi okom megölni Dumbledoret. Mármint nem véve figyelembe a tényt, hogy ezen múlik az egész életem. Nem akartam megtenni, mert tudtam, hogy ezzel nem cselekednék helyesen, bármi is a tét. De a családomtól, a többi halálfalótól később megkaptam azt a lenézést, ami miatt aztán úgy éreztem, hogy gyáva vagyok. Gyenge. Haszontalan. Mert ott volt rá a lehetőség, és mégsem öltem meg a vénembert.
- Kezdetben azt hittem, hogy képes lennék… mert ezt kell tennem. De aztán – lassan a fejemet ingatom, arcom komoly, már-már sápadt, tekintetemben fájdalom ül. – Nem akartam megölni. Nem akartam ártani senkinek – kevésen múlik, hogy nem csuklik meg kicsit a hangom a temérdek bűntudattól. Ahogy kevesen tudnak arról, hogy az én dolgom lett volna a halálba küldeni az igazgatót, ugyanúgy azt sem sokan sejtik, hogy én álltam a többi félresiklott, szerencsétlen merénylet mögött is. Az egyikben majdnem Katie Bell lett az áldozat. Még tisztán emlékszem a kínzó, mardosó lelkiismeret-furdalásra, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy a lány súlyosan megsérült. Majdnem meghalt akkor. Majd hónapokig a Szent Mungóban ápolták. És mikor visszatért… azt hittem, sosem leszek képes a szemébe nézni.
- Igen – bólintok Torie újabb kérdésére. – Úgy gondoltam, biztonságosabb neked is, ha távol tartalak magamtól – felelem csendesen, alig hallatóan. Az igazat megvallva nem akartam azt sem, hogy ilyennek lásson. Bűnbánónak és meggyötörtnek. Nem akartam, hogy részese legyen mindannak, amit akkoriban át kellett élnem.
Az emlékekben elmerülve, a múlt kétségeit és kínjait visszaidézve szinte sokként ér az újabb nagy váltás Astoria részéről. Az első pillanatban csak döbbenten nézek rá. Aztán ismét elfog a harag. Ha őszinte akarok lenni, akkor jelenleg leginkább magamra haragszom, nem is rá, amiért nem maradtam inkább csendben.
- Tehát csak ennyit fogtál fel mindabból, amit most elmondtam? – teszem fel neki a kérdés legalább olyan fagyosan, mint ahogy ő szólt hozzám. – Ennyi amit leszűrtél belőle? Hogy Voldemort feladata mellett csak unalmamban léptem félre, és hagytalak cserben? – morgom egyre ingerültebben.
- Mit is gondoltam?! – fakadok ki égnek emelve a tekintetem. – Semmi értelme őszintének lennem veled, nem igaz? Nem is értem, miért mondtam el neked mindezt. Semmi értelme… - a végét már csak motyogom magam elé, arcom rándul az indulattól és a fájdalomtól, de már csak a lány hátát láthatom, ahogy sebes léptekkel elhagyja a folyosót, hátra hagyva engem. Nem akarok utána menni, nem akarom megállítani, nem akarok vele beszélni sem. Ez már veszett ügy. Minek nyitottam ki egyáltalán a számat? Sosem fogja megérteni. Ne is áltassam magam!
- Menj is, Greengrass! Menj csak! Fuss el, az a legegyszerűbb!  - kiabálok utána dühösen. - Minek akarnál a színfalak mögé látni, amikor ennyire élvezed az előadást?! – teszem hozzá halkabban. Esküszöm, mintha élvezné az áldozat szerepét, és nem is akarná a fáradtságot venni, hogy rájöjjön, mindig töretlenül fontos volt nekem. Idegesen vágok egy nagyot a hideg kőfalba magam mellett, aztán zsörtölődve harmadszor is összeszedem a könyveit, és útközben az első, utamba akadó Mardekáros srác kezébe nyomom. Megfenyegetem a harmadéves háztársamat, hogy adja át Astoria Greengrassnek a könyveit, de rögtön, vagy ragyákat növesztek rajta. Aztán ahelyett, hogy én is a klubhelyiség felé venném az irányt, inkább a kastély parkját látogatom annak reményében, hogy kicsit kitisztuljon a fejem.