Ma korán reggel arra ébredtem, hogy kopogtatnak, és hallottam, hogy Scott meg Jake is mocorog, szóval őszintén reménykedtem, hogy ők majd kinyitják az ajtót. Valószínű azonban, hogy ők nem aludtak el olyan hamar, mint én, mert a hanngjukból ítélve, nem igazán vannak ébren. Ami azt illeti én sem, de idegesít már ez az egész.
- Megyek már... megyek...
Motyotogom, és kikászálódom az ágyból, hogy ajtót nyissak. Az ajtóban persze senki sincs, pislogok is nagyokat, mert nem értem mi van, de aztán meghallom újra azt a kopogtatást, a hátam mögül. Persze! Az ablak!
A párkányon két nagy bagoly ül, alattuk egy csomag. Nem igazán tudom mire vélni, de kinyitom nekik az ablakot, és figyelem, ahogy kissé nehézkesen újra szárnyra kapnak, hogy az ágyamra telepedjenek a csomaggal. Gyorsan keresek bagolycsemegét, és odanyújtom nekik. Az egyik nagyon kis mohó – fiatlabbnak is látszik – és rögtön lecsap, majdnem az ujjamat is felcsípi, de még időben elkapom a kezem, és miután a másik is elveszi, a neki szánt finom faltatot, leoldom a lábukról a csomagot, amire a nevemet írták. A baglyok viszont nem mozdulnak, sőt az egyik a lábát nyújtja, így közölve, hogy levél is van a csomag mellé. S bár a doboz tartalma jobban érdekel, leoldom a levelet, és olvasni kezdem, mi áll benne.
Oké, a bagolynak volt igaza, nem szabad még kinyitnom a dobozt. Kicsit csalódott vagyok, mert a levélben az áll, hogy a dobozban a biciklim van, és nem nyithatom ki, csak ha már kint vagyok az udvaron. Pedig reménykedtem, hogy személyesen hozzák el. Annyira nagyon reménykedtem!
Az ágyra dobom a levelet, és kimegyek a mosdóba meg mosni az arcom. Talán kicsit hangosan csukom be az ajtót de most nagyon nem érdekel. Épp azzal küzdök, hogy ne kezdjek el sírni.Az elmúlt hetekben rájöttem, hogy az ilyen pillanataimon – amikből amúgy elég sok van, de remélhetőleg jól titkolom – egy forró zuhany sokat segít. Most sem gondokozom sokat, egyenesen a tusolóhoz megyek, megnyitom a csapot, megvárom, míg kellően meleg lesz a víz, aztán még gyorsan körülnézek, hogy nem lát-e valaki – kicsit szégyellős vagyok – aztán vetkőzöm le, és állok be a zuhany alá.
Mint mindig, a forróvíz most is megnyugtat, nem kell több tíz percnél, hogy nyugodtan és frissen másszak ki. Visszaveszem a pizsamám abban megyek vissza, mert a nagy sietségben nem hoztam magammal ruhát. Gyorsan felöltözöm, időközben a baglyok is eltűntek. Becsukom az ablakot, és ha már ébren vagyok, akkor lemegyek a nagyterembe reggelizni. Korán van még, alig van itt valaki. Ami persze nem csoda. Hétvége van, és aki teheti alszik ilyenkor. Én is biztos azt tenném, ha nem ébreszt fel a csomagom.
Épp azon gondolkodom, hogyan értesítsem Markot, a jó hírről, amikor belép ő is a nagyterembe. Integetek neki, és még fel is állok, jelezve, hogy mondanom kell valamit. Neki még kviddics edzése van, ezért ebéd utánra beszélünk meg egy időpontot. A helyszínt illetően megegyezünk, hogy küldök neki egy baglyot, hiszen még nem tudom hol kéne gyakorolnunk, de a délelőtt folyamán lesz időm szétnézn az udvaron. Elköszönök, és már megyek is az udvarra keresgélni. Egész gyorsan megy az idő, ahogy a lehetséges helyszíneket szemügyre veszem. Végül egy kövezett folyosószerű rész mellett döntök, és amikor az órámra pillantok, rá kell jönnöm, hogy lassan vége Mark kviddicseddzésének, és én is mehetek ebédelni. Felmegyek a bagolyházba, és firkantok egy rövid levelet Marknak a helyszínnel, majd Ezekielt kérem meg, hogy vigye el neki. Aztán a szobámba megyek, és felszedem a csomagot, amit anyám küldött, azzal együtt megyek ebédelni. Nem igazán vagyok éhes. Az újabb pillantás a levére elvette a kedvem. Azért legyűrök pár falatot, majd kimegyek az udvarra, hogy ott várjam meg Markot.
Egy kicsit azért türelmetlen vagyok, és pár perc várakozás után nem bírom tovább, kinyitom a dobozt – ami egyébként meglehetősen könnyű volt eddig. Épp csak kinyitom a tetejét, a doboz teljesen szétnyílik, és nem egy, hanem két lekicsinyített bicikli kerül elő belőle, ráadásul azok rögtön nőni is kezdenek. Hátrébb is kell állnom, hogy ne legyek útban. Az egyik az én biciklim. Vagyis... Olyan, mint az enyém volt, de határozottan újabbnak látszik. Kék színű, és még egy papír is lóg róla a nevemmel. A másik piros, ezen meg Mark neve szerepel. Nem hiszem el! A kék bringához lépek, és alaposan megnézem. Minden a helyén, sehol egy karcolás...
- Új biciklit kaptam!
A szám elé kapom a kezem, de rögtön le is engedem. Leveszem a papírt a bringámról, és ekkor veszem észre, hogy ez is egy üzenet:
Édes kisfiam!
Édesapáddal együtt, úgy láttuk jónak, miután Piton professzor a beleegyezését adta, hogy az új kis barátodnak is küldönk egy kerékpárt. Természetesen felkerestük a szüleit és velük is egyeztettünk a dologról, emiatt nem kell aggódnod. Reméljük Mark is megszereti a biciklizést, és akkor együtt élvezhetitek majd a száguldozást.
Azért ne ess túlzásba, és vigyázz magadra!
Nagyon büszkék vagyunk rád.
Szeretettel ölel,
Édesanyád.

Leülök a földre, és megtörlöm a szemeimet. Nem fogok sírni! Nem fogok sírni! Kibírom! Persze már szipogok, és mert mérges is vagyok magamra, amiért már megint honvágyam van, összegyűröm a kezemben lévő levelet. Valahogy már semmi kedvem sincs biciklizni. Felhúzom a térdeimet, és átkarolom őket, már hallom hogy Mark közeledik, ezért még egyszer gyorsan megtörlöm a szemeimet. De egyelőre nem akarok felállni.

Úgy utálom, hogy nem lehet hétvégén sem sokáig aludni, mert a tökkelütött szobatársaim, már hajnalok hajnalán fent vannak, és szinte felverik az egész Griffendélt. Én meg nem akarom valamilyen hülye tréfájuknak az áldozatuk lenni, ezért is keltem fel én is, bár jóval egy órával később, mint ők. Szerencsém volt, hogy nem tettek semmit sem, legalábbis olyasmit, amit látnék. Ayame meg biztosan szólna, ha valamivel megpróbálnának megtréfálni, hiszen szegényt is felkeltették a hangos beszédükkel. És ennek is én fogom meginni a levét, mert panaszkodni fog nekem. Kellene új szobatársakat keresnem, akik mellett csendben lehet aludni, vagy kiköltözök a klubhelyiségbe. Ott legalább nem fog senki sem zavarni, csak Lulu fog mindig ott lenni, hogy miért alszok ott, meg hasonló fura kérdések. Szeretem őt, meg minden, csak néha már kezd idegesítő lenni a folyamatos anyáskodó stílusa. Lefogadom, hogy anya kérte meg rá, hogy figyeljen ránk. Rápillantok az órára, és rá kell jönnöm, hogy igyekeznem kell lefelé reggelizni, mert nem sokára kviddics edzés lesz. Még szerencse, hogy felírtam valahova, különben tutira elfelejtettem volna.
Kiszaladtam a fürdőbe, gyorsan megmostam az arcomat, így kitisztult a látásom az álomtól is, meg felfrissített egy kicsit. Azután szaladtam is öltözködni, gyorsan adtam enni Ayamenak, és indultam is lefelé a Nagyterembe.
A szobatársaim, már javában ettek, mire beértem hozzájuk. Ennyit arról, hogy megvárnak a kajálással, de mit áltatom én magam, már hozzászokhattam volna, hogy soha semmiben nem várnak meg, vagy csak akkor, amikor éppen megszívatnak, a hülye feladatukkal. Sebaj, most úgy sem ülök le melléjük, mert ahogyan láttam, Quentin mondani akar nekem valamit, mert még fel is kelt hozzá, hogy jelezzen. Biztosan nagyon fontos, engem meg megöl a kíváncsiság, így vigyorogva indulok meg felé. Szó nélkül leültem mellé, háztársai pillantása meg nem nagyon érdekeltek, elvégre az még nem bűn, ha leülök, csak az ha eszem, amit nem tettem meg… egyenlőre. Legalábbis a Hollósok asztalánál biztosan nem, mert a csapatkapitányunk beszélni akar még velünk, szóval vissza kell mennem az asztalunkhoz.
Kíváncsian hallgatom, hogy mit újságol újdonsült barátom, és hatalmas mosoly terül az arcomra, amikor meghallom, hogy megérkeztek a biciklik. Tisztára feldobta a hangulatomat ez az egész, örömömben pattantam fel, és váltottam még néhány szót Quentinnel, utána már rohantam is az asztalunkhoz reggelizni. Minél előbb elkezdjük az edzést, annál hamarabb van vége, és még annál is előbb tanulhatok meg biciklizni.
Mondjuk, azért érdekesnek tartom, hogy Quentin belement abba, hogy megtanít rá, elvégre nem lenne rá oka, vagy ilyesmi. Nem is tudom, de valahogy olyan jól el tudok vele dumálni mindenféle marhaságról, meg hasonlókról, és már most többet nevetek vele, mint a régebbi haverjaimmal. Lehet az az oka, hogy ugyebár Quentin új gyerek itt, és sok izgalmas története van, meg ilyenek, és én meg szívesen hallgatom őket. Mondhatjuk, hogy a muglik között nevelkedett, de mégsem, és ezért is találom Őt érdekesnek. Az én családom meg az a tipikus aranyvérű, vagyis nagyjából az, így a mugli világtól teljesen elzárva éltünk. Nem vetjük meg őket, meg semmi ilyesmi, én ugyanúgy barátkozok a mugliszületésű varázsló/boszorkány sarjjal is, mint az aranyvérűekkel, csak nekem nem voltak ilyesmi holmiijaim, mint a bicikli. A varázsvilágbeli közlekedési eszközök, mint például a seprű, sokkal jobban vonzott.
Az edzésnek hamar vége lett, illetve én, ahogyan megéltem, mintha csak tíz perce szálltam volna fel a magasba. Viszont a gyomrom nagyon korgott már, ezzel tudtam, hogy valahol ebéd környékén járunk. Reggelire alig ettem valamit, egyrészt, mert nem akartam, hogy visszajöjjön; másrészt meg nagyon izgatott voltam, hogy végre biciklizhetek. Mikor kiléptem az öltözőből, egy kis bagollyal találtam szemben magamat, aki azonnal a vállamra ült, és nyújtotta a kis lábacskáját, hogy van egy nekem címzett levele. Gondosan leoldottam róla a papírost, majd megsimogattam a fejecskéjét.
– Sajnálom, nincs nálam csemege, de ne aggódj. Megjegyeztem, hogyan nézel ki, és később viszek neked nasit. –mosolyogtam az állatkára, aki egy huhogás kíséretében elröppent. Kibontottam a levelet, és gyorsan átszaladtam a szemmel. Szóval Quentin megtalálta a megfelelő helyet. Szuper, már csak időben oda kell érnem.
Szaladtam a nagyterembe, útközben átgázolva néhány másodéves Hugrás diákon, de nem nagyon zavartattam magam, ők voltak rossz helyen, én indexeltem, hogy fordulok… vagy nem. Szinte berobbantam a helyiségbe, és rögtön leültem a kijárathoz legközelebbi helyen, és elkezdtem enni. Bármennyire is siettem, azért étkezni mindig normálisan szoktam, mert nem akarom, hogy megfájduljon a gyomron, és gondolom Quentin nem akarja majd hallgatni, ahogyan nyafogok neki. Bár így is hallani fogja, mert nem fog elsőre menni a biciklizés, de legalább értelmes dolog miatt teszem, és nem azért mert elrontottam a gyomrom.
Amint végeztem az ebéddel, elindultam a megadott helyszínre. Nem kellett sok idő, máris megpillantottam Quentint, és két furcsa dolgot is mellette. Így nézne ki egy bicikli? Furcsa egy szerkezet, de ha jókat lehet vele száguldani, akkor nekem aztán tökre mindegy, hogyan is néz ki valójában. Mosolyogva léptem oda mellé, de észrevettem, hogy valami nem stimmel vele. Talán meggondolta magát, és már nem is akar biciklizni.
– Hello! Minden rendben van? Ugye nem vártál rám túl sokat? –kérdeztem, miközben már leültem vele szembe, és figyeltem őt. Nagyon remélem, hogy nem azért szomorú, mert én késtem el, vagy valami. Még a válaszát várom, addig ránéztem a biciklikre, és meglepődve vettem tudomásul, hogy a piros darabon, az én nevem lóg. Ráadásul új, vagyis azt hiszem az, mert nagyon fényesen csillog.
– Ez… Ez az … az enyém? –kérdeztem csodálkozva, miközben felkeltem, és odasétáltam. Minden apró kis részletet, alaposan megnéztem, nagyon is tetszett egy a kis jármű, csak azt fogom sajnálni, hogy a mai nap után már nem lesz ilyen szép. Tuti biztosan zakózok egy párat, és megsérül majd a bicikli is.

Nem tudom miért van ez. Elég régóta itt vagyok már ahhoz, hogy beletörődjek, még egy darabig nem mehetek haza. Napközben sosincs baj. Lekötnek az órák, a lecke, és a pótlás... De esténként, ha már Scott és Jake sem bírja tovább és eljön az alvás ideje, mindig érzem, hogy sírni lenne kedvem. A tudat, hogy tizennégy éves vagyok, és tiszta ciki, hogy ennyire kiakadok, szintén nem szokott sokat segíteni. Utóbbitól ugyanis még ideges is leszek, és határozottan rossz véleménnyel vagyok tőle magamról. Általában későn alszom el. Igaz, addigra annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok gondolkozni. Viszont a reggelek többsége túl hamar jön el.
Ma is így volt, ráadásul rögtön rossz kedvem lett, hiába jöttek meg a biciklik. Mark valamit javít a hangulatomon, és a megfelelő hely keresése is eléggé leköt. Mégis a csomag kibontása és az első pár pillantás után, a biciklimen lévő levélke teljesen lelomboz. Pedig én már tényleg örültem, hogy végre valami olyasmit csinálhatok, amitől csak jobb kedvem lehet. Hiszen biciklizni mindig jó. Ráadásul ez egy vadonat új bicikli. Mégsem nézek rá, csak a levelet gyűrögetem. ~Anya biztos szomorú lenne, ha látná, mit csinálok.~ Nem mintha az ilyen godolatoktól jobb lenne. Megtörlöm a szemem a pulcsim ujjába és gyorsan széthatjogatom, a földre teszem, és próbálom kisimogatni, hogy újra szép legyen. Van erre valami bűbáj is. Tudom, hogy van, de nem jut eszembe, csak azért nem esem kétségbe, mert befut Mark. Mielőtt még lebuknék, gyorsab összehajtogatom a levelet, és zsebrevágom.
- Persze – vágom rá gondolkodás nélkül, és remélem, hogy nem hallatszik a hangomon, hogy majdnem elsírtam magam. – Épp csak kibontottam a dobozt.
Megpróbálkozom egy mosollyal, de azt hiszem a szemeim még nem a vidámságtól csillognak. Felállok, és felveszem a dobozt, amiben nem rég még a biciklik voltak.
- Képzeld ebbe rakták bele! Tértágító bűbáj, meg tollpihe bűbáj volt rajta. Nagyon könnyű volt. Két bagoly hozta.
Magyarázom Marknak, ezzel próbálom elterelni a saját gondolataimat. Aztán persze észerveszi a biciklit, amiről egy az ő nevével ellátot peramen lóg lefelé.
- A tied. És Griffendél piros! Az enyém meg kék.
Most már sikerül mosolyognom, és Mark mellé lépek, hogy elmagyarázzak neki mindent, amit tudnia kell.
- Azt hiszem, a legjobb ha először elmondom, mi micsoda rajta, és mire való.
Kicsit babrálok a karkötőimmel. Tök oké, hogy kitaláltam, hogy megtanítom biciklizni, de sosem számoltam azzal a ténnyel, hogy Mark tulajdonképpen most lát először kerékpárt... Veszek egy nagylevegőt, aztán belekezdek.
- Na, ez gondolom egyértelmű, ez az ülés. – magyarázok, és közben rábökök mindenre – ez itt a kormány, ha jobbra fordítod jobbra megy, ha balrafordítod balra. Pont mint a seprű.
Mosolygok. Ez tulajdonképpen jó móka, még akkor is, ha az jut eszembe, amikor Annamijn öccsét tanítottuk biciklizni. De ezt gyorsan kiverem a fejemből, és tovább magyarázok.
- Ezek itt a fékek. – megfogom a kormányt, és megmutatom azt is, hogyan működnek. – Ezen keresztül megy le a kerekekhez, és ha meghúzod, akkor ez itt hozzáér a kerékhez és akkor nem tud tovább forogni. Arra kell vigyázni, hogyha nagyon erősen húzod meg, akkor nagyot lehet bukni vele. Külön-külön is működnek... De célszerű mindkettőt vagy csak a hátsót használni. Majd eldöntöd, nekem melyik könnyebb.
Markra pillantok, hogy eddig érti-e és ha igen, akkor tovább magyarázok. Elmondom neki, hogyan működik a pedál. Kicsit meg is emelem a biciklit a nyeregnél, és Markot kérem, hogy kézzel tekerje meg a pedált, hogy lássan, hogyan forog a kerék. Megmutatom neki a lámpákat is, és a váltót is elmagyarázom, bár hozzáfűzöm, hogy szerintem azt az elején, még nem kéne hanszálnia. Aztán ha van kérdése, természetesen válaszolok arra is, és ha mindennel megvagyunk, akkor tartok neki egy kis bemutatót. A saját biciklimhez lépek, és kicsit feljebb állítom rajta az ülést, meg a kormányt. Közben pedig magyarázom Marknak, hogy ez miért fontos. Mikor ezzel is megvagyok, akkor felülök a vadonatúj kék bringámra – előtte természetesen felcsukom a támasztóját, de ez tök alap! – és megyek vele egy kört. Megkerülöm Markot is, aztán kicsit messzebb tekerek, megfordulok, majd Markot célba véve gyorsítok, és épp csak pár centire tőle állok meg.
- Na? Kipróbálod?
Nézek rá vigyorogva, miközben leszállok a saját kerékpáromról, és kitámasztom, hogy ne dőljön el. Aztán Markéhoz lépek, és ha késze áll, akkor neki is beállítjuk, hogy minden a megfelelő magasságban legyen és már kezdheti is élete első útját a biciklijével.

El sem tudtam hinni, hogy így néz ki egy bicikli, és ráadásul az a piros, az enyém. Quentin szülei nagyon rendesek, hogy rám is gondoltak, pedig meg sem érdemlem az ilyen drága ajándékot. Mert tuti, hogy nem 2 galleon egy ilyen kétkerekű csoda. Quentinre nem is nagyon figyeltem most, a bicikli látványa teljesen elvonta a figyelmemet. Igyekeztem minden egyes, apró kis részletet megfogni rajta, tudni akartam, hogy mire is ülök fel. Nem félek, ilyesmiről szó sincs, csak azért mégis jobb tudni mindent arról, amit csinál az ember, vagy nem? Én így vagyok vele, s ezért is próbálok minden részletet kideríteni a feladatokról, amit a haverjaim találnak ki büntetés képen. Persze, mikor odakerül a sor, hogy megcsináljam, akkor alaposan meglepődök, hogy fenntartsam a látszatot.
Na, de visszatérve a jelenbe, Quentinhez és a biciklikhez. Miután, alaposan végigtapogattam minden egyes kis csavart, mosolyogva néztem a legjobb barátomra, hogy mit is mond.
– Sajna egyiket sem ismerem, de biztosan meg fogom majd tanulni, ha ilyen hasznos. Hmm… tök jó, hogy az enyém, de nem drága egy ilyesmi? Úgy értve, magamat ismerve, biztosan össze fogom törni, és akkor csak felesleges pénzkidobás volt. –sóhajtva közölte vele a tényeket, mert én tudom, hogy milyen vagyok. Az első seprűm is darabokban végezte… én meg a Szt. Mungóban vagy két hétre. De, azóta egész profin tudok száguldani a levegőben. Lehet, hogy a biciklizés is ilyen lesz majd, csak nem néhány karcolással, hanem mondjuk egy-két töréssel fogom végezni a végén, és a kétkerekű is megszámlálhatatlan darabban fog heverni a földön.
A gondolatmenetem közben, pedig figyelem Quentin szavait, és megjegyzek mindent, amit hallok. Ülés; kormány jobbra és balra; fékek, melyeket célszerű egyszerre, vagy csak a hátsót használni. Eddig minden megvan, és már most látom magamat, amint tekerek, és valahogy nem tudok kormányozni, a fal pedig közel van. Vagy nekimegyek, vagy hirtelen használom a féket, és taknyolok egyet. Egyik sem szerencsésebb… de, ha nem tudom meg milyen az, ha elesek, akkor soha nem fogok jót szórakozni, vagy igen?
– Fura szerkentyű ez a bicikli. Ülés, kormány, fék, kerék, pedál, váltó… és ezekre mind szükség van. El fogom felejteni, hogy mi-micsoda! –vigyorogva néztem rá Quentinre, majd mikor megkért, hogy tekerjem meg a pedált, meg is tettem. Teljesen elkápráztatva néztem, hogyan is pörgeti meg ez a kis izé, azt a hatalmas kereket. De érdekes volt, mert csak a hátsó forgott, az első nem. Akkor így hogyan fog menni?
– Te Quentin! Ha csak a hátsó kereket forgatja meg a pedál, akkor az első hogy fog pörögni? –fejet vakarva, és értetlenül álltam a kétkerekűm mellett, s figyeltem, hogy mit is fog rá válaszolni. Úgy hiszem, ezt muszáj tudnom ha felülök rá.
Quentin, közben állított valamit a saját biciklijén, de nem nagyon értettem a magyarázatot hozzá, viszont már fel is ül rá, és tekerni is kezdett. Vigyorogva, és megbabonázva figyeltem, ahogyan száguldozik. Ezt is sikerült megélnem, hogy valakit biciklizni lássak. S ami még furcsább az egészben, hogy Quentin aranyvérű varázsló, tehát neki ilyesmit nem is kellene tudnia, de mégis. Hiszen muglik között nevelkedett, de mégsem, s egészen más életet élt, mint mondjuk én, vagy a többi aranyvérű. Azt hiszem, jogosan lehetek féltékeny rá, már mint az életére. Sokkal mulatságosabb lehetett, mint az enyém.
Túlságosan is elkalandoztam fejben, ezért sem vettem észre, hogy Quentin szinte elütni készül a biciklivel. Mikor lefékez előttem, hátraesek, és máris a földön kötök ki. Persze mindvégig vigyorgok, csak egy percre azt hittem, hogy tényleg nekem fog jönni.
– Szuper, még fel sem ültem rá, de már a földön kötöttem ki. –nevetek saját magamon. Ha már én nevetek magamon, az nagy szó, s ilyenkor nem harapom le annak a fejét, aki kinevet.
– Tök szuper. Persze, ki próbálom, csak készülj fel a nevetésre. Ha öt métert megyek úgy, hogy nem estem el, akkor csoda történik. –vigyorogva pattantam fel a földről, és odaléptem a biciklihez. Sikeresen beállítottuk, hogy nekem is megfelelő magasságban legyen a kormány, meg az ülés. Most már értettem, hogy ez miért is fontos. – Na, hány csontomat fogom eltörni? –ez egy olyan kérdés, amire nem vártam választ, mert nem gondoltam komolyan. A vigyorom is ezt jelezte, csak muszáj volt feltennem. Kicsit viccesen fogom fel ezt az egészet, de mégis komolyan kell vennem, ha meg akarok tanulni biciklizni. Rátettem a lábamat a pedálra, és csukott szemmel indultam neki. A kormányt ide-oda mozgott a kezeim között, attól féltem, hogy ki fog esni a helyéről. Talán mehettem összesen tíz métert, amikor megadta magát az egyensúlyom, és sikeresen végignyaltam a földet… Nyöszörögve ültem fel, és fogtam a fejemet, miközben lefele néztem… illetve a biciklit kezdtem keresni, ami szerencsére nem gurult tovább, hanem mellettem landolt. Megkönnyebbülve sóhajtottam, mikor nem láttam rajta egyetlen egy karcolást sem. Fura, hogy nem is magamat féltem, hanem a biciklit.
– Ez nehezebb, mint hittem… –motyogom magamnak, persze, ha Quentin közben odaért, akkor Ő is hallhatta. – Mennyire voltam béna? –kérdeztem mosolyogva, miközben feltápászkodtam a földről, és felállítottam a biciklit is.